Már sejtettem, hogy baj lesz, amikor a kezem után nyúlt, és abban a pillanatban, ahogy megfogta tisztán éreztem is. Másik, szabad kezemmel kétségbeesve kaptam egy fogódzkodó után, de csak súrolnom sikerült egy fa törzsét, majd el is indultunk, lefelé a sáros lejtőn. Sehol egy kapaszkodó, sehol egy támaszték, ami kitörné a lábam, de legalább megtartana, csak a sártenger mindenütt. Istenem, Passchendaele is hasonló lehetett. Nagyapó, sosem foglak többé lebecsülni… A katonareflexek azonnal működésbe lépnek. Az egyik perdülésnél átvetem magam Dotty másik oldalára és átkarolom a derekát, hogy én kapjam az ütések nagyobb részét. A hátam keményen csapódik a patakba, körülbelül fél centivel egy hegyesebb szikla meleltt. Még mindig nem engedem el a nőt, akiből kiszakad az önfeledt nevetés, én pedig nem bírom megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá. - Hát, a napi elázás már megvolt – nyögöm halkan. Közben persze vigyorgok, bár a hátam fáj, a nadrágom kiszakadt és a térdemen már nem igazán maradt bőr. Nem baj, ennyit túlélek. Láttam én már rondább dolgokat is… Nem, erre nem egy ilyen gyönyörű nő meleltt kellene gondolni, azt hiszem. Még mindig nem engedtem el. Egészen kellemes volt így, ha az ember megszokja, hogy a fülét és a tarkóját kellemesen átmossa a jéghideg víz, ráadásul a szemébe is esik az eső. Legalább kimosnom nem kell majd a ruháimat, átáztatja a víz. Azért elmélázok azon, hogy ebből milyen dolgok keverednének ki. Anyám borogass, csak ne jöjjön rá a részegekre jellemző csábítási hacacáré. Fene sem tudja, talán még benne is lennék a dologban, márpedig nem akarom megbántani, vagy ilyesmi. Határozottan kedveltem ezt a nőt. Veszélyesen élt és ez így volt jól. Azonban nem gondoltam többnek egy potenciális barátnál.
Amikor sikerül kicsit lecsillapodnom, megfordulok az ölelésbe annyira, hogy láthassam az arcát. Nem akartam, hogy levegye rólam a kezeit... Furcsa érzés volt, de egyelőre nem zavart, sőt... - De ha gondolod énekelhetünk másik Rihanna számot is... - istenem ez de pocsék poén volt, én mégis megint felröhögtem, de ez már csak néhány pillanatig tartott. Kicsit megkomolyodtam, és az aggódás kihallatszott a hangomból - Ugye nem törted el semmidet,egyben vagy teljesen? - egy mélyebb levegőt véve próbáltam szimatolni, de ez esőben, részegen ráadásul a jéghideg patakban csücsülve egy jóképű pasi karjaiban nem egyszerű feladat. sőt, számomra jelenleg lehetetlennek bizonyult. A saját testemen szenvedett károkat még nem éreztem, de biztos lesz 1-2 zúzódásom,ami fel is szívódik pár óra alatt. Azok még beleférnek. A ruhám mondjuk tuti nem úszta meg ennyivel, de annyi baj legyen. - Köszönöm, hogy bevédtél, és bocsánat, tényleg.. Szörnyű vagyok. - sóhajtottam fel kínomban. Méghozzá akartam tenni, hogy nem is kellett volna, hiszen én, mint nő, jobban bírtam volna a strapát, hála a sürgő-forgó bestiának. De ezen ő derült volna egy jót... Én meg dühös lettem volna és talán felbátorodtam volna, hogy megmutassa miről is beszélek. Te jó ég, ennyire beütöttem én a fejem? Az alkohol hangulatingadozást okozó hatását most tökéletesen be lehetett volna mutatni, mert az előbb még fájt a hasam a nevetéstől, aztán meg oltári b@romságot akartam csinálni most meg enyhe rémülettel az arcomon figyeltem a srácot, hogy nem szerzett-e súlyos sérülést. Ezaz, Dotty! Büszke lehetsz magadra...
Nem kellett volna megfordulnia. Ilyen közelről annyira szépnek látszik, még a csúszás után és az eső közepette is. Szinte szívfájdítóan gyönyörű volt. Istenem, kezdem elhagyni magamat, attól félek. - Nem igazán ismerem Rhiannát – mondom mosolyogva. Tetszik, ahogy nevet, tetszik minden, amit tesz ebben a pillanatban. Vajon csak azért mert ennyire közel van hozzám? Erre, mintha csak valaki olajat akarna önteni arra a nyomorult tűzre belül eszembe jut egy régi szám. – Ámbár, valami eszembe jutott. Nem éppen Rhianna, de talán megteszi – mondom, miközben annak a régi dalnak a refrénjét kezdem dalolni. Újra és újra… Mennyire igaz is… - Nem, egészen jól vagyok – mondom, mikor végeztem a refrénnel. – Jó, háton feküdni egy darabig nem fogok, de ez a legkisebb ár egy ilyen gyönyörű hölgy biztonságáért, nem igaz? Elhallgatok egy kicsit, és érzem, hogy az eső alábbhagy. Viszonylag hamar ki fog tisztulni az ég, most azonban még esik, ha nem is annyira durván, mint eddig, és ez tetszik. Amikor szól ismét ránézek, és ráeszmélek, hogy a kezeim a derekára csúsztak. - Ugyan már, nem vagy szörnyű! Gyönyörű vagy! – csúszik ki a számon. Tessék, egy elkápráztatott férfi és egy totál részeg nő… Remek kis páros vagyunk. Azonban itt már nem tudok megállni, ez után már nem. Hiába próbálom elterelni a gondolataimat őt látom, bármerre nézek is. Lily messze van, és ennyi év után sejthetném, hogy nem is érdeklem. Fel kellett volna adnom, amikor még tehettem. Ez a lány azonban itt van pont előttem. Közelebb vonom magamhoz, hogy a testünk még ennél is jobban összepréselődjön, egészen addig, ameddig merem, és tudom, hogy nem fog fájni neki, majd megcsókolom. Egyik kezemmel a gyengéden végigsimítok a haján. Istenem, mennyire kívánom őt! Félek nem leszek képes leállni, hacsak nem állít le most azonnal…
- Igazság szerint én se viszem túlzásba a számai hallgatását. - osztottam meg vele a fölösleges információt, majd megpróbáltam óvatosan mozogni és végigmérni őt, még mindig sebeket keresve. A tekintetem csak akkor kaptam vissza az arcára, mikor belekezdett az éneklésbe. - Ez szép szám, sőt régen is hallottam. - mosolyogtam fel lágyan, aztán újra mocorgásba kezdtem de csak óvatosan. Lehet, hogy ideje lenne kimászni a vízből, mielőtt alaposan megfázna Paul. Mert az egy dolog, hogy én legyűröm az ilyesmit, de ő nem biztos, ahogy az sem, hogy megússza néhány tüsszentéssel meg trombitálással. Egy felelőtlen idióta liba vagyok, nincs mit tenni. - Ugyan már, ha tudnád én mennyit estem a túrák során... Meg milyen helyekről... Akkor semmiképp sem kockáztattad volna a testi épséged. - Éreztem, hogy az alkoholra ez a kisebb adrenalinemelkedés jó hatással volt, a lebontási folyamat felgyorsult, ergo kicsit józanabb lettem, mint voltam, de azért még mindig nem bíztam az érzékeimben. Mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy a józanodás útjára lépjek? Ez kezd kissé hihetetlenné válni. - Erős túlzásokba estél, Paul - legyintem le derűsen, de láttam a szemeiben, hogy ezt nem csak úgy mondta. A ragyogó tekinteteibe feledkezve kaptam magam azon, hogy a karjai közé simulva csúsztattam tenyereimet a nyakára, majd az én szemeimben is kigyúló vágyaknak engedve viszonoztam csókját lágyan. Bevallom, nem így terveztem ezt a túrázást, ahogyan a farkasom sem. Szinte őrjöngött belül, mintha megveszett volna. Kiszolgáltatottnak érezte magát, bár oka nem lehetett rá, hiszen hiába a férfi képzettsége, fél kézzel lenyomtuk volta. De mégis...Nekiiramodott, és bár kárt nem tudott benne tenni. Nem szimpatizált a lelkem mélyéről előkerülő vágyakkal? Lehetséges... De mit érdekelt most engem az a szörny? Oly régen nem éreztem ilyesmit. Megrémülve utolsó gondolataimtól húzódtam el, és kezem a mellkasára téve nyomtam kissé hátrébb őt is. Az arcszínem kb olyasmi lehetett, mint a hajamé, és először megszólalni se nagyon tudtam. - Talán... - nagyot nyeltem, hogy képes legyek folytatni - Jobb lenne ha kimásznánk a vízből, ez így... Nem túl komfortos - toldottam meg a végét egy mosollyal, és reméltem, hogy nem sértem meg, vagy ilyesmi.
- Túlzások? Ugyan már, nem szoktam túlozni – nevettem föl halkan, és gyorsan el is halt, miközben Dotty elhúzódott tőlem. Jó, ez azért várható volt. Csak egy idióta vagyok, semmi más, azt hiszem, aki ráadásul kicsit túl messzire ment, de most, hogy pironkodó arcába nézek, rádöbbenek, hogy ezt nem tehetem. Nem itt, nem így, nem most. Istenem, ekkora balfácán sem voltam már nagyon régen. - Dotty – mondom, miközben föltápászkodok és a kezem nyújtom neki is. Az első szó után elakadok, és hogy ne kezdjek hebegni meg habogni, mint valami nyomorult szűzlányka, ezért inkább befogom, amíg el nem múlik arcom kipirosodása. Hogy ez a szégyentől vagy a lányos zavaromtól van-e, az marhára kérdéses. – Gyönyörű nő vagy, de nekem ez nem megy. Nem akarlak kihasználni, és nem akarom, hogy amikor kijózanodsz megbánd, hogy mit tettünk. Ha kijózanodsz és ismét lesz kedved hozzá… Tudod, hogy hol találsz. Azzal már sarkon is fordulok és elindulok fölfelé a meredek emelkedőn, amely még mindig baromira csúszós. Ha akarja segítek neki, ha nem, akkor biztos vagyok benne, hogy meg tuja mászni ő maga is. Elég sok gyökér van itt, amibe beleakaszthatja a lábát, meg meg is tarthatja és fel is húzhatja magát. Ha akarja hazaviszem, de a számban még mindig keserű ízt érzek. Mikor lettem én ennyire balfácán? Egy nő gyakorlatilag felkínálja magát, én pedig visszautasítom? Mégis miért? Mi a jó büdös fenét féltettem? Csináltam már ilyet azelőtt is, nem is egyszer… Na jó, nekem erre innom kell. Sokat. Nagyon-nagyon sokat. Nagyfater, azt a tartalékot már megint kénytelen vagyok megcsapolni, mert ma csak szellemek és a saját démonjaim társaságában fogom tölteni az estét.
// Köszönöm a játékot, és remélem, hogy ismét lesz rá lehetőségünk hamarosan! //
Csak legyintettem egyet, és nézem az arcán végigfutó gondolatokat. Tudtam, hogy nem fog neki jól esni, túl bátor, túl merész voltam, én, akinek duplán meg kéne fontolnia minden mozdulatát. A felelőtlenség netovábbja amit művelek szinte már nap mint nap. És miért csak akkor jövök rá erre, ha már ökörséget csináltam? Örülnék, ha rám is igaz lenne már végre az a közmondás, hogy a saját hibájából tanul az ember... vagy a vérfarkas. A kijelentésén, hogy neki nem megy, kissé meglepődök, de nem kommentálok rá semmit, hiába gondolom az ellenkezőjét. Ha nem ment volna neki, akkor ő visszakozik először, nem pedig én. Lényegtelen, még úgy is lesz egy kellemetlen hazautunk ezután. Elfogadtam hát a kezét és én is talpra álltam. - Már kijózanodtam annyira, hogy tudjam mit akarok, ne aggódj emiatt. - mosolyogva megvontam a vállamat - De kapkodni nem szeretek, igaz néha akadnak kivételek. - Többet nem mondok, értse ahogy akarja. Megvárom, míg felmegy a domb tetejére és eltűnik a látóhatáromból, mivel így merészebb dolgokat is megpróbálhatok azért, hogy feljussak. Igazság szerint kedvem lenne alakot váltani és berohanni az erdő sűrűjébe, de ez a múltkor sem volt jó ötlet, na meg mégis csak az én kocsimmal jöttünk. Így hát egy nagyobb lendületet véve futottam neki a leejtőnek, és néhány gyökérbe megvetve a lábam futottam fel, a végén letenyerelve a földre, mintha így kecmeregtem volna eddig is. Az esőcseppek úgy is hamar lemosták a sarat a kezemről. Nem szóltam hozzá, de nem is voltam ellenséges, egész úton egy lágy mosoly volt az arcomon. Elköszönéskor egy puszit nyomtam az arcára, amibe belesűrítettem a bocsánatkérést és a vigaszt meg talán a biztatást is. - Te is tudod, hogy hol érsz el. - azzal visszaültem az autómba és hazahajtottam, nem is törődve azzal, hogy kicsit még mindig szédültem. Lehet, hogy hiba volt alá adni a lovat, mikor magam sem tudtam, hogy mi is volt ez az egész?
Ami azt illeti, az erdő megtalálásában már baromira otthon vagyok. Hála Mikának, na és persze a saját felfedezőútjaimnak. Van is egy kedvenc helyem, és most épp ebbe az irányba terelem magunkat anélkül, hogy a tudomására hoznám, hogy mennyire ismerős vagyok ezen a helyen. Ennek ellenére a barátságos környezet sem képes maradéktalanul megnyugtatni. Tudom, hogy minden egyes lépéssel közelebb vagyunk valamihez, aminek nem is biztos, hogy jó vége lesz, vagy hogy egyáltalán meg kellene történnie. Emiatt néha sóhajtok egy nagyot, és jobbára a meztelen lábfejemet bámulom. - Na mit gondolsz? Tetszik itt? Állok meg a patak partján. A levegő kellemesen hűvös, a fű pedig száraz és zöld, tehát semmi akadálya annak, hogy leüljünk a földre. Jó, én egyébként is leülnék, de azt nem tudhatom, hogy Masa mennyire finnyás az ilyenekre. Meg hát lány is, ők meg érzékenyek a koszra. - De... Ugye nem gondolod azt, hogy most elcsaltalak és bántani foglak? Kissé félve teszem fel neki a kérdést, miközben törökülésbe vágom magam a fűben. Ki tudja, lehet, hogy ilyesmi is megfordult a fejében. Vagy meg fog, ha esetleg úgy alakul, hogy rögtönzött előadást tartok neki. - Nos, én arra gondoltam, hogy mindketten elkezdenénk erősen koncentrálni, és te megpróbálhatnál letapogatni engem. Mármint... - elvörösödök - Nem úgy, csak az energiákat. Próbálok majd gondolni is valamire. Az ilyen jó lenne, ha látnád a gondolataimat! Végtére is nálunk, farkasoknál van arra lehetőség, hogy a gondolatok mellett képeket is közvetítsünk. Ki tudja, Masa talán képes lehet az én gondolataimat is kiolvasni anélkül, hogy én erőltetném rá őket. - Vagy van más ötleted? Mert felőlem kezdhetjük.
Ahogy sétálunk érzékelem, hogy leginkább Jamie vezet és nem fordítva, ami természetesen csöppet sem baj...Sőt örülök is neki, ha van egy konkrét célja, mert hogy nekem azon kívül, hogy az erdőbe menjünk nincsen. Amint megérkezünk a kisebb patakhoz körbenézek. Úgy tűnik ez tényleg eléggé "kihalt" egy környék. Bár általában nem hétköznap indulnak el kirándulni az emberek. -Nekem tökéletes lesz!-Mosolyodom el, majd ahogy Jamie leül követem a példáját. Igen van amiben tudok finnyás lenni, de az ilyen nem szokott zavarni. Ez csak egy kis föld...Lehet, hogy a nadrágom zöld lesz a fűtől, de már arra is van megoldás. -Bevallom őszintén átfutott a fejemen ez a gondolat!...De gyorsan elkergettem. Igaz még nem ismerlek nagyon, de valahogy nem tudlak elképzelni olyannak aki lányokat bántana. És akkor nem is ajánlottam volna fel, hogy néha szívesen látlak egy ebédre, vagy vacsorára nálam.-Mosolyom kiszélesedik, majd minden erőmmel rá figyelek teljesen komoly arccal. Amint befejezte a mondandóját leveszem a cipellőmet és gyengéden a fejére koppintok egyet és elnevetem magam. -Nem erről volt szó mikor elindultunk Jamie!....Előbb be kell bizonyítanod utána próbálom ki ezt az egészet! Szóval most bizonyíts! Ha nem sikerül akkor megyünk egyet sétálni! Viszont ha sikerült akkor megpróbállak letapogatni!-A letapogatni szót direkt kétértelműen ejtem ki. Tetszett ahogy az előbb elvörösödött. Ritkán lehet látni fiút pirulni, így most gonosz mód kihasználom, hogy ő ilyen.
Ahogy a cipőjét leveszi, és a fejemre koppint, közben pedig enyhén szidalmaz, önkéntelenül is, de olyan reakciót vált ki belőlem, mintha egy farkassal állnék (ülnék) szemben. A kezeimmel a földre támaszkodom, összehúzom magam, a lehető legkisebbre, a nyakam behúzom, és teljes arccal a földre nézek. Szinte már érzem, hogy fagy meg a vér az ereimben, de szerencsére hamar feleszmélek, mert közben persze leesik a suta kis Fehér Gallérosnak odabent, hogy nincs vész, ez csak egy ember. Amikor felegyenesedek, akkor felsóhajtok. Nem akarok ránézni, így inkább az ajkait bámulom a szeme helyett. Így majdnem olyan, mintha nyíltan beszélnék hozzá, mégse kell fenntartanom a szemkontaktust. - Hjaaaj... Jól van... - morgom az orrom alá, mint egy durcás kisfiú, és a jobb lábam ideges rángásba kezd - Tudod, az a... Hm. Nekem vannak különleges képességeim. Azért is éreztem meg, hogy a hús romlott, és azért is viselkedem számodra ennyire furcsán, mert a társadalom, amiben eddig éltem, nos... Ott az erősebb megeszi a gyengébbet. És gondolom kitalálod, hogy én vagyok a gyengébb... Téged ez mire emlékeztet? Hagyok neki egy kis szünetet, és ha még minden rendben van vele, ha látom, hogy nem undorodik, nem ijedt meg, csak abban az esetben folytatom a mesét. - De mielőtt tovább mesélnék, meg kell ígérned nekem valamit. Tudom, hogy már így is rengeteget kértem tőled, de ez most nem egy kis kaja... Itt az életemről van szó, Masa. Ha kiderül, hogy bármit is tudsz tőlem, engem bármikor elkaphatnak és megölhetnek. Nézek véresen komoly, szilárd tekintettel a szemeibe. Nem félek én a haláltól, de ha egy mód van rá, akkor még szeretnék élni. Ha szerencséje van, akkor ő túléli, de nekem annyi. Ha még mindig úgy látom, hogy bírja a gyűrődést, hozzáteszem még az utolsó gondolatomat a konkrétumok előtt. - És azért avatlak be, ha készen állsz rá, mert ez a város veszélyes... Nem akarom, hogy bajod essen, mert eléggé hamar... Megkedveltelek. Vigyázni nem tudok rád, magamra se igazán, de esetleg... Talán... Ha ettől előrébb leszel és kiderül, hogy van képességed, akkor tudom, hogy helyesen cselekedtem, mert talán egyszer ennek köszönheted majd az életed. Akarod tudni, vagy nem? Szerinted kibírod kiborulás nélkül?
A reakciójától kikerekednek szemeim. Nah erre aztán végképp nem számítottam. Nem üthettem olyan nagyot a cipőmmel, hogy az fájjon neki...De akkor meg miért?....Nagyon gáz lehetett a múltja, ha ennyitől is így megijed. Pedig nem adtam okot arra, hogy féljen tőlem. -Hé! Ez meg mi volt? Ne féljél már ennyire tőlem...Neked eszedbe jutott az, hogy én foglak bántani téged? Vagy miért rettegsz ennyire? A mekiben is úgy megdermedtél mikor rád szóltam...De ezt ne vedd kioktatásnak...vagy bármi másnak. Nem bántani akarlak, csak fura ez a viselkedésed.-Egy sráctól nem várna ilyet az ember. Inkább azt tudtam volna elképzelni, hogy felháborodik. De legalább végre elkezd mesélni a különleges képességekről. Eleinte komoly arccal figyelem őt, majd idővel összeráncolom a homlokom és inkább már az értetlenség, csodálkozás ül ki tekintetemre. Ez meg mégis mi a jó fészkes fenéről beszél? -Mire emlékeztet?....Nem is tudom...Mondjuk arra, hogy egy agyongyúrt fószer bántalmaz egy nőt....Vagy végül is az állatoknál is ez van..Csak az erősebb marad fenn...De nem értem ez hogy jön ide?-Az igen komoly szavai viszont kezdenek megijeszteni engem. Eddig nem láthattam ezt az oldalát, de biztosan valami nagy dologról lehet szó. -Megígérem bármiről is legyen szó!...Bár kezdesz kissé megijeszteni. De nyugi semmit sem fogok elárulni rólad. Nem örülnék neki ha meghalnál, főleg nem ha miattam...És hogy ki fogok e borulni? Nos azt nem tudom megmondani előre, hisz azt sem tudom, hogy miről van szó! Lehet, hogy kiborulok, de lehet, hogy nem...De igen érdekel és akarom tudni, hogy miről beszélsz...Mert egyre jobban kezdek félni!-És ezzel most nem viccelek.
Igyekszem hinni a szavainak, miszerint nem fog elárulni. Azt nem tudja megígérni, hogy nem fog pánikolni. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mivel és hol kezdjem az egészet. Az arcom végig ki van pirulva kissé, tekintve, hogy rém zavarban vagyok. - Oké. Bármit is látsz, esküszöm mindenre, ami kedves ezen a világon, hogy nem érek majd hozzád. Úgyhogy, csak a biztonság kedvéért... Hátrébb is húzódok a földön ülve. Azt hiszem, hogy a teljes szörnyeteg arcával indítani nem lenne főnyeremény, szóval maradjunk a részleges dolgoknál. Lehunyom a szemeim és az arcom elé emelem a kezem. Aztán amikor újra Masakóra nézek, a kék szemeim most mintha kissé világítanának, ám továbbra is inkább játékos a tekintetem, mintsem fenyegető. - Az állatos tipped jó volt - mondom neki - Vérfarkasok léteznek. De koránt sem olyan szörnyűek, mint amilyennek leírják őket! Teszem hozzá gyorsan, még emberi hangon. Megint úgy viselkedem, mint a monológomnál. Mindig csak akkor megyek tovább, ha látom rajta, hogy még képes feldolgozni, amit lát. Felkelek a földről, és még távolabb lépek tőle. - Esküszöm, hogy nem megyek a közeledbe! Biztosítom még egyszer aztán hátat fordítok neki, leveszem a ruhákat és az izgalomtól lüktető szívvel, de lassan alakot váltok. Félelmetes lehet kívülről látni, ahogy a csontok, az izmok átalakulnak, ahogy fekete bunda buggyan ki a bőr alól. Amikor elkészülök, felé fordulok, és egy Fehér Galléros, fekete, világító szemű "cukiság" képében leülök a földre, és kíváncsian forgatom a fejem. ~Na? Valami....? Meglehet, hogy nekem kellene ezt a helyzetet irányítanom, de most már a reakciójára vagyok kíváncsi.
//Sima farkassá változtam, nem a két méteres állattá Csak hogy ne ijedt meg annyira (még) //
Nem fog bántani engem? De miért is kellene félnem attól, hogy megteszi? Mire készül ez a gyerek? Komolyan mondom egyre jobban megrémiszt engem, bár a szavaiból arra következtetek, hogy amit kiderül a titka még jobban fogok félni. Erőt kell vennem magamon és nem szabad majd elfutnom. Ahogy figyelem őt egyre jobban összeráncolom a homlokom, de szemének változása azonnal kiegyenesíti. Elkerekedett szemmel figyelem tovább őt, de amint elkezd vetkőzni, elfordulok kissé. Mégsem illik ilyen bámészkodni, még ha őt nem is zavarja. Vérfarkasok léteznek!...Párszor visszhangzik ez a mondata a fejembe. Próbálom felfogni a jelentését, de valahogy nem tudok hinni neki. Ám sokáig ezen nem tudok agyalni, mert valami ismét történik vele, de most nem a szemével, hanem az egész testével. Rémülten pattanok fel és kezdek el hátrálni. Ilyen borzalmas látványt sem láttam még. Ahogy egy emberből, valami...valami...cuki farkas? Ez ugye csak vicc? Egy farkas lett Jamieből? Ez biztosan csak varázslat....bár ahhoz elég ügyes. De ő nem lehet farkas. Nem! Ilyen lények nem léteznek, ezek csak mesék, legendák, amikből a filmipar jól meggazdagszik. Tudom azt mondta nem fog bántani, de a biztonság kedvéért felveszek egy nagyobb faágat a földről és magam elé tartom. Ey éhes farkas szerintem bármire képes, bár igaz ő sokkal jobban ismeri magát. -Jamie te vagy az?....Masako ilyen hülyeséget! Nem fog válaszolni neked! Ő egy farkas!-
Tétován, tisztes távolból figyelem a lány minden mozdulatát. A lappangó félelem aromája bekúszik az orrcimpáim mögé, melytől akaratlanul is összerezzenek, majd felmorranok egészen halkan. Jó lenne, ha képes lennék kontrollálni magam, de elég tacskó vagyok. Nem, érzem, hogy nem tennék benne kárt, pusztán a szörnyetegem érezte a félelmet, amitől kissé a felszínre tört. Ahogy a bot után nyúl, összerezzenek újra, de ez már nem a sóvárgó farkas, hanem a megtépázott és rettegő én. Megadóan hátracsapom a füleimet, majd kissé le is kushadok. ~ Igen, én vagyok. ~ felelem neki óvatos, halk gondolathullámokkal ~ Mondtam, hogy nem foglak bántani, nyugodtan leteheted a botodat. ~ Amennyiben így tesz, vagy legalább nem szegezi egyenesen rám, úgy felkelek, és kicsit közelebb cammogok hozzá. Az egyik felem rémesen érzi magát, hogy ilyen traumának teszi ki ezt a kedves és ártatlan lányt, mert úgy érzi, hogy jobban járna, ha nem tudna semmiről. A másik felemben azonban él az a vidám "kiskedvenc", aki otthon vagyok a "gazdáim" között. Ő szeretné, ha azt a botot eldobnák neki, hogy visszahozhassa. ~ Héj, Masako! ~ - teszek még egy óvatos lépést felé és kicsit megcsóválom a farkam - ~ Megérinthetsz, ha akarsz, de el is mehetek inkább... ~ Nem nézek rá, kerülöm a tekintetét. A világért sem akarom, hogy fenyegetve érezze magát a jelenlétemtől vagy a gesztusaimtól. Hirtelen gondolok egyet, és levetem magam a földre, hogy játékosan megpördüljek a fűben. Hát vagy most csinálom a legnagyobb hülyét magamból, vagy talán leveszem a lábáról. Beszélgetni ráérünk később is.
Ahogy őt figyelem hirtelen meghallom a hangját a fejembe. Először csak megijedek. Ilyet még sosem éltem ár...Belemászott a fejembe? Miért hallom őt és hogyan tud nekem válaszolni? Látom rajta, hogy megijed a bottól és a kérésének is eleget teszek. Eldobom az ágat a földre, majd ismét őt figyelem ahogy közeledik felém. Érzem, hogy szívem egyre gyorsabban kalapál. Lehet, hogy nem fog bántani, de ő mégis csak egy farkas. Az embernél ez a normális reakció. Igaz azt mondjuk magunkról, hogy mi vagyunk a csúcsragadozók, de csak addig, míg fegyver van válunk. Csupasz kézzel már mi sem tudnánk elbánni egy ilyen állattal..Ugyan olyan áldozatok lennénk, mint a növényevők. -Nem kell elmenned! De légy türelemmel! Még félni fogok egy ideig!-Olyan hülyének érzem magam, hogy egy farkassal beszélek. Ha valaki meglát engem így diliházba fog záratni. Lassan letérdelek a földre, majd megpróbálok egy mosolyt csalni az arcomra. -Ez mégis hogy lehetséges....Te nem lehetsz...farkas!-
Eléggé felvillanyoz a tény, hogy még mindig nem rohant el sikítva. Már kevésbé érzem idiótának magam, így egy kicsit sikerül megkönnyebbülnöm. Engem abszolút nem zavar, ha egészséges félelmet táplál (egyelőre) irányomban, egész egyszerűen azt nem akarom, hogy elemi erővel rettegjen. És ez bejött, szóval jól állok. ~Nincs semmi baj, megértem.~ Nyüsszentek egyet halkan, és eszembe jut, hogy nagyon bölcs döntés volt nem a szörnyeteg alakját magamra venni, mert akkor egész biztos, hogy nem beszélgetnénk ilyen... nyugodtan. Ahogy letérdel a földre, kedves eb módjára szaglászom meg a kezét, talán még hozzá is ér a hideg orrom, ha csak nem rántja el magát. ~Hidd el, én is inkább úgy érzem magamat, mint egy kutya, nem pedig egy farkas.~ közlöm vele kissé bohókásan ~De hidd el nekem, hogy attól még ugyan olyan jó ember vagyok, sőt, talán jobb is, mint a legtöbb.~ Megpróbálkozom hálásan közelebb tolni a fejem a kezéhez, mint egy házi macska, így próbálom kifejezni a gyámoltalanságomat. Vagy... valami olyasmit. ~Jajj, Masa, annyi mindent tudnék még mesélni erről az egészről... Soha nem beszélhettem erről senkivel, csak a fajtársaimmal, de ők nem a megértésükről voltak soha híresek ~ Felnéztem rá a világoskék szemű pofámmal és igyekeztem elérni, hogy minden gond nélkül kialakítsuk a szemkontaktust. ~Te hogy érzed magad?~
Mikor hozzám ér először elrántom a kezem, de végül rájövök, hogy semmi rosszat nem akart csinálni, így visszateszem a helyére. Hallgatom őt a fejemben, ami szintén fura a számomra. Eddig mindig csak magamat hallottam, de most mást is. Ez teljesen felfoghatatlan. -Ne sértődj meg, de most úgy is viselkedsz! Tudomásom szerint a farkasok nem valami barátságosak.-De ő az! kezemet óvatosan a bundájába mélyesztem és simogatni kezdem. Olyan furcsa. Az előbb még egy ember volt, most meg egy farkas. -Én szívesen meghallgatlak, de csak úgy ha visszaváltozol. Nekem ez így kicsit sok, hogy a fejemben hallak téged!-Bár igaz most ez a lényegtelenebb, de valahogy mégis jobban zavar a dolog. A szemeibe pillantok és egy őszinte mosoly kúszik arcomra. Azokat a szép kék szemeket megőrizte és fel is lehet benne ismerni őt. -Hogy én? Nos lököttnek! Komolyan mondom arra várok, hogy mikor ugrik ki valaki a bokorból és visz el egy diliházba. Elég fura látványt nyújthatunk. Én beszélek egy farkashoz, aki meg úgy viselkedik mint egy hűséges kutya!-Remélem ezeken a szavakon nem sértődik meg, mert nem áll szándékomban, csak őszinte vagyok vele. -Akkor ezért érezted meg a romlott húst?-Hisz bizonyított tény, hogy a farkasoknak, kutyáknak jó a szaglásuk, sokkal jobb, mint az emberé. Én nem éreztem, hogy rossz a hús, de Jamie rögtön rájött.
~Dehogy sértődök meg! Már hozzászoktam a dologhoz. De nekem tetszik így, akkor is, ha állandóan a gúny céltáblája válik belőlem.~ Ja, hát igen. De hát mit is várhatna egy szub? Semmit. De mivel most nincs falkám, ezért nem kell tartanom attól, hogy megérzik rajtam az emberszagot és hülyére vernek csak azért, mert jól érzem magam és "farkashoz méltatlan módon" viselkedem. Amikor azt mondja, hogy csak úgy beszélne velem, ha visszaváltozom, akkor egy nagyot pislogok, mintha azt jelezném, hogy rendben van. Gondoltam megyek is, de akkor végre megláttam, hogy mosolyog, és.. Legszívesebben képen nyaltam volna, de visszafogtam magam, helyette pedig kaffogtam egyet. Remélem, érződött, hogy vidám megnyilvánulás volt. ~ Ugyan már, nálam lükébb úgyse lehetsz! ~ pattantam fel mellőle - ~ De legalább kiemelted a hűségemet. Pozitívum, ami azt illeti és bóknak veszem. Bár, ez inkább emberi tulajdonság. És igen. Ezért éreztem meg a húst és még sok minden mást is, bár még nem igazán vagyok... profi.~ Annyiban hagyom a dolgot, de még mielőtt visszamennék a ruháimhoz, körbeszaladgálok Masa körül, aztán egy kicsit nagyobb területen kerülgetem a fákat. Nagyon jól esett, bár nem volt túl sok lazítás, mégis hasznos feszültség levezetés volt. ~Nos, ha csak nem akarod látni a dolgot visszafelé, akkor...~ fordítom felé a szép, fekete fejemet ~De nekem mindegy, én már hozzászoktam, hogy néznek.~ Várok még egy kicsit, aztán összpontosítok és visszaváltozom emberré. A dolog eltart legalább két percig, eléggé fáj is, ami azt illeti. Lihegve és nehezen veszem vissza a ruháimat. Igen, ebben a korban még eléggé meg tud viselni egy-egy átváltozás, ha az ember olyan szerencsétlen farkas, mint én. Amint elkészülök, nagyot huppanok a földre, elfekszem, mint egy gyerek és nézem a fák ágait. - Na, most már aztán tényleg nem eszlek meg - szólok oda Masának pihegve - Bocsi, csak tudod én még... Szóval... Túl fiatal és gyenge vagyok, meg sok volt a feszültség, úgyhogy egy kicsit most kidőlök így fekve. De közben beszélhetünk.. Ha szeretnél. - fejezem be kissé elbizonytalanodva.
Ahogy emberként farkasként is ugyan olyan lüke és bolond (a jó értelemben). Nem is értem miért zavarja ez másokat, hisz miért ne barátkozhatna egy "farkas" egy emberrel? De talán náluk is megvannak a szabályok, ahogy az embereknél is. -Nálam aztán sokkal profibb vagy!-Én meg sem éreztem, hogy romlott. Oké miután szólt és jobban szemügyre vettem tényleg éreztem valamit, de nem mondtam volna meg, hogy ez azt jelenti, hogy a hús romlott. Mikor elindul futni ismét felállok és úgy próbálom őt követni. Még mindig hihetetlennek tűnik ez az egész, de lassan bele kell törődnöm, hogy igaz! Amint szól, hogy visszaváltozik elfordulok. Nem szeretném végig nézni és nos tudom jól, hogy mezítelen lesz. Nem akarom zavarba hozni, meg nem is illik...Na jó igen én is zavarba jönnék, de ez már csak mellékes. Mikor ismét megszólal megfordulok. Már ruhában van emberi alakban. Azért így mégis csak barátságosabb. Odasétálok hozzá, majd lepillantok rá. -Ne kérj bocsánatot! Amúgy meg szívesen beszélgetnék, bár inkább jelenleg az érdekel, hogy mitől lettél ilyen, vagy hogyan és mióta?...-Közben leülök mellé a földre és én is elfekszem, majd fejem oldalra döntöm, hogy jobban lássam őt. -És mond szereted?..Amúgy haza is mehetnénk, mármint hozzám! És ha akarod ma este ott is aludhatsz. Bár ezek után akár azt is felajánlhatnám, hogy legyünk lakótársak.-Nem tudom elképzelni, hogy ezt hogyan lehetne szeretni, bár igaz előnyökkel is jár a dolog.
Szépen, csendben mosolyodom el, amikor hallom a közeledő lépteit, és érzékelem, hogy teljesen természetes, magától értetődő módon letelepszik mellém. Megnyugtató, hogy így alakult a dolog. Aztán persze kérdez - hiszen én ajánlottam fel a dolgot, de most, hogy el kéne kezdenem "beavatni", kicsit félek. Köhintek egyet zavartan, majd nagyot sóhajtok. Egyelőre én nem fordítom felé a fejemet, mert akkor csak habognék össze-vissza. - Egy Alaszkai halászvárosban születtem. 1944-ben. Elhallgatok és hagyok egy kis átfutási időt. Szusszanok. Újra érzem a dokkok szagát... A legjobb lesz, ha mégis csak átfordulok. Én nem csak a fejemmel, hanem az egész testemmel fordultam felé, a fejemet pedig a karomra tettem. - Szóval elég régóta vagyok... ilyen. A dokkoknál dolgoztam tizenhat évesen, amikor egy gazdag nő ott intézett valami szállítmányt. Kiszemelt és megkért, hogy segítsek neki a költözésben. Kellett a pénz, szóval igent mondtam. Aztán... Kicsit elhallgattam, mert éreztem, hogy egyre jobban elvörösödök zavaromban. - Elmentem hozzá, de költözésről szó sem volt. Elvette a... amit egy tizenhat éves sráctól el lehet - úr isten, ez hihetetlen, hogy ezt tényleg kimondtam - És vele együtt az emberi életemet is. Ráharaptam a számra, és akkor sem lettem volna képes Masa szemébe nézni, hogyha ezüstkarmokkal hasítanak szíjat a hátamból. - Hogy szeretem-e? Farkasnak lenni imádok. Ami a farkasélettel jár, azt utálom. Tudod, mi alapvetően falkákban élünk, úgy, ahogy az igazi farkasok. Ahol a gyenge utoljára kap enni, és akit lábtörlőnek használnak, ha nem bizonyít. Hát, velem ez volt. Kitagadtak, megvertek és meztelenül kidobtak egy furgonból, valahol ebben az erdőben. Nem raboltak ki. Egyszerűen nincs semmim és kész. Amikor az otthonába invitál és feltételesen felajánlja a költözést, nos... Nem tudom, hogy ez után a mese után is így fogja-e gondolni. A hangom megint halk lesz és bizonytalan. - Szívesen meglátogatlak, ha szeretnéd. De szerintem badarság lenne befogadnod egy suhancot, aki lassan 70 éves és éppen most tudtad meg tőle, hogy képes farkassá változni.
1944? Ezt most jól hallottam? Hogy születhetett ilyen régen? Hiszen olyan fiatal, talán még nálam is fiatalabb...Nem értem! Nem is látszódik rajta, hogy milyen idős lenne. Talán ez is a farkasléttel jár? Örök fiatalság? Elmosolyodom, ahogy vörössé válik az arcra. Aranyos nagyon is, de nem mondok semmit, nem akarom még jobban zavarba hozni. Amúgy meg szerintem semmi rossz nincs abban, amit tett. Fiatal fiú volt és gondolom a nő is szép lehetett. Csendben hallgatom meg őt. Nem szeretnék közbeszólni, majd a végén mindenre reagálok és felteszem az újabb kérdéseimet. Már mindjárt 70 éves lesz? Így még durvább hallani. A nagypapám is lehetne! -Azta! Ez nem semmi! 70 éves? De ez hogy? Alig nézel ki húsznak! Hogy lehetsz hetven? Ugye most nem versz át?...Jó tudom, hogy nem, de ezt egyszerűen nem tudom felfogni, hogy hogyan lehetséges! 70 éves....Te jó ég! Miket meg nem éltél! És ne izgulj. Én örömmel megosztom veled a lakást, csak az albérlőmmel kell majd beszélni. Egy idős nénitől bérlem. Nagyon kedves egy hölgy. Nem hiszem, hogy zavarná a dolog....Bár ugye szobatiszta vagy?-Hogy lássa nem komolyan kérdezem felnevetek, majd csak mosolygok tovább. -De miért dobtak ki? Vagyis tudom a vadon törvénye vagy mi, de ez akkor is borzalmas! Kidobnak téged csak azért, mert más vagy? Ha akarod abban is tudok segíteni, hogy munkát találjunk neked! Biztosan akad valami. Talán még a kikötőben is.-Szeretnék rajta segíteni, de ahhoz neki is tennie kell valamit. Egyedül nem fog menni! -Nah gyere! Menjünk hozzám! Ott nem kell félned attól, hogy esetleg már meghallja a beszélgetésünket! És hidd el tényleg örömmel látlak!-Már barátnak érzem őt és egy barát mindig segít, ha tud. Én tudok, így meg is teszem.
Német-föld... Te csodás! Mondá vala... ööö... valaki. Persze, nyilván telibe szarom, és még cáfolnám is ezerféle oldalról, szögből és a többi lehetőségből fakadóan. De nincs mit tenni. Sokra nem mennék vele, és nem is hat meg úgy igazán. Meg egyébként sem. Ezernyi háborút, harcot és csörgős játékot éltem túl, szóval ez már meg sem lep. Ami viszont ennél sokkalta fontosabb... Újra Fairbanks elhasznált, porhadós aszfaltját taposom. Őszintén: voltak napok az eltelt pár hónap alatt, mikor kifejezetten azt hittem, nem fogok ide visszajönni többet. Voltaképpen azt se tudom mi vonzott vissza... Vagy ha tudom is, jobb nem firtatni, mert összekarcolok pár faágat, törzset és tuját. Wuff. Halkan csoszogtam, egyik lábam a másik után. Komótosan, lazán. A hátamra erőszakolt hátizsák is csak egy díszpéldánya volt azon egyszerű dolgoknak, amiket hasztalanul cipeltem magammal. Legalább egy kicseszett farkas fejet, vagy bundát hozhattam volna magammal emlékbe. Úgyis hullott annyi mindenfelé, mint a májusi zápor. Ha egyet elkoboztam volna, biztos, hogy nem vették volna észre. Csak szépen zsebre... avagy zsákba vágom, aztán tolható a talicska. Noha, ha jobban bele gondolok, kurvára lényegtelen most már. Fáradtan pillantottam fel a sötétlő égboltra, amint az hanyag testével, puhán borult rá a város zajos-zajtalan, fülsüketítő csendjére. Ezúttal már a gondolataim sem a füstporos Német vidéket járták be. Sokkal inkább azon agyaltam, vajon milyen lesz a viszontlátás. Két pofon, vagy két pofa sör, édes mindegy. Az agyamban pumpáltak az erek, amint hirtelen felindulásból fordultam le az utcaszegélyen, hogy bevehessem a füvesebb területeket. Talpam alatt megannyi fűszál, faág és egy-két elhajított, száraz szemét roppant, ahogy az erdő felé vettem az irányt. Hívott a vérem, a pazarul lüktető vérem, az ösztön. Hisz telihold van... És bár az étvágyam nem volt eget verdeső, ettől még egészen farkas éhes voltam. Nyamm... Nem telt el sok idő, amint a hűvösen mardosó szél, végig borzongatta a testem minden szegletét... Egyre mélyebbre hatoltam, miközben a bestiám egyre forrongóbban vágyta az alakváltást. Mindjárt fejbe baszom egy golfütővel, aztán lehiggad...! Talán ekkorra, talán csak ennyivel később, de ismerős, tévedhetetlenül is izgalmas, eleven illat cikázott át rajtam... bennem. ~ Beszarok... ~ a sors jó kedvében van, de hogy ennyiszer és ennyire? Minden érzékem felerősödött, idegen bizsergés rángatta át a végtagjaimat, ahogy egyetlen, töredéknyi lélegzetvétel alatt felismertem az illat gazdáját. ~ Hart... Azt a kur...hmpff... ~ totál tudathasadás volt, ahogyan eldobtam minden létező cuccomat, mintha csak aszott ezüst szart cipeltem volna eddig, majd a következő fuldokló pillanatban már eleven húsomban, véremben, bundámban magasodtam a fák homlokzatos, csókba forradó képe alatt. A kormos fellegen villám hasított át, kettérepesztve a felhők sokaságát. Az eső már eddig is csepergett, most pedig olyan volt, mintha csak az én kedvemért kezdett volna rá gyötrő, folytonos sírásra. Épp megfelel... Veszett eb módjára vetődtem bele a mélységbe, követve Hart illatát. Ha már így esett, hát ki nem hagynám! A patak felé közeledtem, mancsaim alatt az avar önkéntesen hajlott meg, miközben ködös réteget lélegeztem magam elé. A végtelenbe és tovább...! - karattyolta valami elbaszott hang a fejembe, és ha ez mind nem elég, hát tovább folytatni se tudtam a marha érdekes ötletelést ez iránt, hiszen két szemvillanás, egyetlen szívdobbanásba telt, amint megláttam eleven testében, alakjában. Biztos, hogy érzett, de mit bánom én? A legközelebbi fa tövébe fészkeltem magam, úriasan, mint valami barom ficsúr ledobtam magam ülőformába, félig az ezeréves törzsnek dőlve. Csak néztem Őt... És vártam. Végül is, hagy tépje le a fél pofámat, köszöntés gyanánt.
Megint egy sötét éj, megint egy újabb telihold. A sokadik már a nyár óta, de mint mindig, ezúttal is egyedül vadászom, hiába ajánlkoztak ma is a srácok Castor testőrei közül, hogy elkísérnek. Jólesik a magány olyankor, mikor zsigereimben kívánom a vadászat élményét.... a roppanó csontok és a szakadó inak hangját, a számban elterülő vér fémes ízét és az ereimben pumpáló adrenalin lüktetését. Titkon persze mindig remélem, hogy akad valami más is a vadonban ilyenkor, nem pusztán erdei állatok. Félreértés ne essék, nem a botor, idióta lelkekre gondolok, akik ilyenkor kezdenek kempingezésbe a teliholdas erdő közepén. Semmi kedvem az őrzőkkel összeakaszkodni... a helyiekkel annál inkább, noha sosem voltam az a minden áron konfrontálódni akaró, harcos alkat. Én gyilkos vagyok. Nem harcolok feleslegesen, ha megoldhatom másként is a dolgot. És mégis... mióta Ő elment, valahogy perverziómmá vált az ilyesfajta bajkeresés. Persze, sose jött szembe még senki, szóval a dolog megmaradt elméleti szinten. A többi napokon pedig a szokásos rutin unalmas mocsarában telt az idő. De most újra telihold van! Egy újabb lehetőség, esély, hogy a világtól távol kitölthessem valakin azt a folytott dühöt amit érzek hónapok óta és nem tudok - vagy inkább nem akarok - rá magyarázattal szolgálni a magam számára sem. Szinte már rituálisnak nevezhető lassúsággal vetettem le egy átlag ember által nem járt, kellően zegzugos és nyaktörő részén a ruháimat, majd az az áhítatos, ráhangolódó lassúságot meghazudtolva a hátizsákomba gyömöszölve, dacosan és sietősen vágtam be egy sziklamélyedésbe az egész cuccot. Nem igazán kellemes ilyenkor már egy szál évakosztümben, na meg az iménti szertartásosság arra volt jó, hogy felhergelje a fenevadat magamban, aki üvöltve, két karmos mancsával veszettül rángatta odabent ketrecét. És a következő pillanatban felpattintottam a lakatot azon a ketrecen, majd őrült száguldásba kezdtünk. A fenevad és én. Mi. Együtt és elválaszthatatlanul...
Épp egy fél fogamra se elegendő nagyságrenddel bíró nyúl gerincét roppantottam ketté, mikor az ég rákezdett az istentelen zokogásra. Fantasztikus, komolyan... nemcsak az illatokat nyomja el ez a szarság, de a vadak is az üregeikbe menekülnek, meg amerre tudnak. Letéve arról, hogy bármi eredményesebbet tudok keríteni a nyúlnál, termelem be és lustán, élvezve a bundámon megtapadó esőcseppeket indulok meg visszafelé, ahol a táskát hagytam cuccaimmal. Két szökellés és ott is lennék, ha nem torpannék meg, mint aki szellemet lát. A sötét bundájú hímek miatt jutok sírba egyszer, ebben biztos vagyok. Elsőre ugyanis rendesen sikerül megkavarni, hisz a farkas ijesztően hajaz "apámra", de az energiák, az egész lénye teljesen más. Szikrákat csap fel bennem, ahogy magamon érzem pillantását és pofán csap az illata. Olyan elérhető, olyan valóságos... ~ Te...~ Nagyot fékezve torpanok meg a fa mellett terpeszkedővel szemközt, sárga tekintetem villan a félhomályban. Farkasalakban a bundám igencsak jellegzetes, beharapóm mindig azt mondta, mintha maszkabálba készülnék. Ezen persze rendszeresen besérültem, de talán van benne valami, hisz az alapjáraton szürke bundát fekete pofázmány és mellső mancsaimon is fekete szőrzet egészíti ki. Tényleg mintha báli kesztyűk és álarc lenne rajtam. Randevú a teliholddal. Milyen elcseszettül romantikusan hangzik ez. Mégis a telihold és az általa előcsalt farkasom az, aki a következő pillanatban cselekszik a józan eszem helyett, amikor is elrugaszkodva a földtől nemes egyszerűséggel - mintegy üdvözlésül - torka után kapok éles fogaimmal s ha elérem, bizony nem leszek rest megkísérelni átroppantani azt.
Milyen mesterien, tökéletesen, sőt... mondhatnám megcáfolhatatlanul is energikus nő. Felismert. Hát persze, hogy felismert. Bebaszna, ha nem így lenne. Mégis, a belőle áradó feszült lüktetés valahogy bennem is túlpulzáló ingerületeket lőtt fel. Csodálatos. Az érzés, és Ő. Valahogy e kettő kompozíciója a végletekig képes korbácsolni bennem az adrenalint. Ám továbbra sem mozdultam el abból a kibaszott kényelmes pozícióból, amit sikerült felvennem. Ezzel ellentétesen, még inkább belepasszíroztam magam a hanyag törzs ölelésébe, miként Hart aprólékos reakcióit figyeltem. A megtorpanást, a fikszirozás legelmélyültebb műveletén át a pillanatig, mikor is fékeveszettül indult meg felém. Csak egy popcorn kéne, meg némi whisky. Vagy csak whisky. Márványos lélektükrökkel követtem minden mozdulatát, ahogy mancsai alatt a talaj sikítva repedezett fel. Talán egyetlen lélegzetembe sem telt, amint éles agyarai torkom felé kaptak mohón, ingerülten. Igen, nos khmm... Megérdemelném, meg ám. De valljuk be: nem vagyok sem az illedelmesség, sem a meghunyászkodás, sem pedig az önfeláldozás mintaképe, szóóóval... Error? Töredéknyi perc, miként a lélegzet fulladón halt el a levegő parányi atomjai között, mikor hirtelen elrántottam önön testemet a száguldó nőstény elől. Jobban mondva, némileg hagytam azért, hogy roncsoló lendülettel félig belém épüljön. Na de a torkom? Ejjjj... Haragosan, mégis valahol mélyen búgón és örömtelien morrantam fel, ahogy bundájának élénkebb színei az enyémbe költöztek. Ha a józan ész nem éppen szemfüles, talán élvezettel vesztem volna bele az örvénylő érzésbe, a puszta elevenség oltárán, dehááát... ez megint csak nem az a perc. ~ Én. Ez nyert! Legalábbis úgy fest... ~ a gondolatok sunyin, és idegeket borzolón kúsztak át Hart-hoz, mégis benne rejlett valami kacér, valami bolondos dallam is. Kár volna tagadnom, örültem, hogy újra láthatom, érezhetem. Még ilyen nyálcsorgató formában is. A pofájára tapadt vér szaga pedig csak még jobban ingerelt. Kívánhatnék jobbat, így spontán? Nem vita téma...! ~ Látom, örülsz nekem. ~ morrantam fel újfent, agyaraimmal sötét képe felé kapva, hogy orrának élét azok közé fogjam. Persze csak egy pillanatra. Noha, ilyenkor felüti a fejét a jogos... ismétlem JOGOS gondolat: mért nem vagyok képes kárt tenni benne? Pedig egyszer tééényleg megérdemelné... Mhhh... Aztán meg önmagamat csapkodnám meg úgy gyönyörűségesen. Igazán, hmmm... igazán csodás látvány lenne! Hát ez olyan kicseszettül összeférhetetlen. Akár csak ő meg én. És mégis... Valahogy istenesen el lehetek baszva, mert. Mert el lehetek és pont. ~ Mondd csak, manapság már csak nyulakat eszel? ~ nyaltam le pofája éléről a még édesen ott pihenő vér érdes ízét. Hecceltem, nyilván. De mikor nem? Ezt élvezem. ~ Na, hiányoztam? ~ löktem fel magam egyszerűen, megrázva bundámat, komótosan, szinte már pofátlanul. Önelégültségről szó sincs. Sőt, talán Hart tudja a legjobban, hogy mindezen művészeti megmozdulásaim egytől-egyig hozzám tartoznak. Nem is én lennék. És azt őszintén bevallhatjuk, hogy elég szar lenne. Kedvem lett volna leteríteni a földre ahogy figyeltem minden lélegzetvételére, ahogy a szíve a vaskos-bundás mellkas alatt meg-megdobbant. Idejét se tudom mikor láttam utoljára. Jó pár hónapja már... Épp ezért, vagy ha részben is, de nehéz volt uralkodni önmagamon. Totális, katartikus agydefektet kapok emellett a nő mellett... hihetetlen.
Kezdőlap
Csak hogy ne ijedt meg annyira (még) 
//
