Az egyetem területén található gyakorló lőtér az egyetem tanulói számára ingyenesen igénybe vehető, külsősök térítés ellenében vehetnek órákat, vagy kilövöldözhetik magukból a feszültséget. Figyelem!!! A pálya 21 éves kor felett vehető igénybe, belépésnél személyi igazolványt kérünk felmutatni!
Lőtérszabályzat
1. A lőtéren kizárólag golyós, sörétes, marok lőfegyver jellegű, kis és nagy kaliberjelű és B, C, D kategóriájú lőfegyverrel valamint hideglőfegyverrel(légpisztoly, légpuska), lőszerrel, illetve múzeális fegyverrel folytatható lövészet. 2. A lőtéren 13 lőállás használható. Nagy kaliberjelű golyós lőfegyverrel kizárólag az 1., 2., 3., 4., 5. számú lőállásban lehet lövészetet végrehajtani. 3. A „pincében” kizárólag maroklőfegyverrel, illetve hideglőfegyverrel szabad tüzelni. 4. Lövészetet csak lövészetvezető jelenlétében szabad végrehajtani. 5. A lőtéren tartózkodók a lövészetvezető (lőtérvezető) utasításait kötelesek maradéktalanul betartani. 6. A lőtéren fülvédő használata kötelező. 7. Lőtérre lőfegyvert csak nyitott zárdugattyúval (billenőcsövű lőfegyver megtörve), ürített állapotban szabad bevinni. 8. Lőfegyvert csak a kijelölt helyen (puskaállványon, asztalon) szabad tartani. Lőfegyvert, lőszert másnak átadni vagy lőállásban őrizetlenül hagyni tilos! 9. A lőállásban csak a lövők és a lövészetvezető (versenybírók) tartózkodhatnak. 10. A lőtéren kizárólag a kihelyezett célra vagy céltáblára, illetve fegyverpróba esetén a mögötte lévő golyófogóba szabad lőni. 11. Meghibásodott vagy eldugult lőfegyverből lövést leadni tilos! Töltési, ürítési vagy egyéb akadályt azonnal jelenteni kell a lövészetvezetőnek. Meghibásodott lőfegyvert csak a lövészetvezetőnek (versenybírónak) szabad átadni. Az átadásnál közölni kell a lőfegyver töltött vagy töltetlen állapotát. 12. A lőállások elé menni csak a lövészetvezető előzetes engedélyével szabad! 13. NAGYAPÁM TANÍTOTTA: FIACSKÁM A FEGYVERCSÖVET ARRA NE TARTSD, AMIT NEM AKARSZ ELTALÁLNI. Ha ezt az egyet betartod már nagy baj nem lehet!!!!!!
Aki ismer engem, az pontosan tudja, ritkán tévedek, és ez a tény különösképpen igaz azokra az esetekre, amikor egy másik ember kielemzéséről van szó. De ez a kölyök mégis a ritka esetek egyikét képezte, őt valamiért nem sikerült kielemeznem. Hogy ez zavart volna? Meglepő módon nem, egyáltalán nem, épp ellenkezőleg, ez valamiért még érdekesebbé tette számomra a kölyköt. A kölyök azon kérdésére, hogy oktató vagyok e, egyetlen röpke pillanatra felszalad a szemöldököm. Az évek során már elég sok mindennek néztek, de oktatónak, na ez új volt. - Nem, nem vagyok én oktató – feleltem egy félmosoly kíséretében. Kényelmesen a zsebembe csúsztattam a kezem, mialatt végigmértem a kölyköt csak azért, hogy a végén egyenesen a szemébe tudjak nézni. Mikor ismét megszólaltam igyekeztem, hogy hangom nyugodtan, mégis némiképp határozottan csengjen. Nem tudtam, hogy újdonban sült beszélgetőtársam mire gondolhat, hiszen a számos képességem mellett gondolatolvasó azért még nem vagyok, ezért is éreztem úgy, hogy mielőtt tovább fojtatnám a vele való beszélgetést, a saját és persze az ő fizikai épségének megőrzése érdekében, inkább biztosítom arról, hogy nem akarok balhét. - Nézze, akármit is gondol rólam, azt meg kell jegyeznem, hogy semmi bajom nincs magával. Tulajdonképpen mindazt amit mondtam, azt csak tizenkilenc évnyi fegyverhasználati tapasztalatom és a néhány évnyi katonai kiképzésem mondatta velem. És mindezt komolyan is gondoltam, hiszen én soha nem voltam az a típus, aki önként, a saját akaratából kiprovokálna egy veszekedést. A legtöbb velem kapcsolatos konfliktushelyzetnek az volt a oka, hogy mások értették félre a mondanivalómat és a személyük elleni támadásnak vélték. - Egyébként rendőr vagyok, a pontosság kedvéért nyomozó. Úgy nagyjából… hm… három napja helyeztek át Fairbanksbe. Bár, abban nem vagyok egészen biztos, hogy velem együtt az aktám is megérkezett. Figyeltem a kölyök arckifejezését. A megérzésem azt súgta, hogy nem lesz túlságoson elragadtatva az ötlettől, hogy egy infantilis idiótával kell majd együtt dolgoznia. ~ Ez van, kölyök.~ - Én nem lennék ebben annyira biztos. – éreztem, ahogy kiszélesedik az arcomon lévő mosoly. – Fairbanks lehet, hogy egy igen lenyűgöző alaszkai város, de azért mégsem lehet olyan, mint Chicago, ahol a bűnözők mellett néhanapján vadkutyákat is kellett hajkurásznom.. – Oh, igen, azok a régi szép idők. Mennyire hiányoztak már! Nagyjából annyira, mint egy foghúzás, minden érzéstelenítés nélkül. - A nevem különben, Ryan. Ryan Donovan – húztam ki a kezemet zsebemből, hogy a beszélgetőtársán felé nyújthassam.
//Bocs, nem lett valami jó, de csak erre futotta//
A hozzászólást Lysander Sharmander összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Május 16, 2012 9:17 am-kor.
Ha attól tart, hogy balhé lesz abból, amit eddig mondott, vagy tett, akkor nagyon rosszul gondolja. Még távolról sem járok a türelmem határán. Sőt, egyáltalán nem bosszant. A válaszra egy félmosollyal biccentek. - Sejtettem. Nem fordítom el a tekintetem akkor sem, mikor végül a szemembe néz. Nincs miért tartanom tőle, vagy zavarban lennem. Az alighanem megnyugtatónak szánt megjegyzésre mostmár rendesen elmosolyodom. - Ezt őszintén reméltem már az első pillanattól. Én mindig szívesen tanulok azoktól, akik jobbak nálam, csak ezt nem árt bebizonyítani. Tudom, hogy a legtöbben még gyereknek néznek, és nem szeretnek azért, mert már ennyi idősen sokra vittem, de ezt már megtanultam kezelni. A következő közlésre azonban már enyhén megemelkedik a szemöldököm. Remek, a fickó aktáját lenyelték valahol menet közben, és engem elfelejtettek értesíteni. - Ezesetben üdvözlöm a Farbanks-i rendőrség kötelékében. Jake Westmoreland rendőrfőnök-helyettes vagyok, és valóban nem kaptam semmiféle tájékoztatást az érkezéséről. A pisztolyt a bal kezembe fogom, és kezet nyújtok neki. Mivel egyáltalán nincs kedvem összemérni kinek is van nagyobb, elengedem a fülem mellett a következő megjegyzést, miszerint ne legyek biztos benne. Én meg Boston sötétebbik részéből jövök. Na bumm… vadkutyákat meg itt is lehet hajkurászni. Még őrző is? Tényleg valami nagy dolog készülhet itt, ha mindenkit így vonz a város. - Szóval Ryan… Örömömre szolgál, hogy megismerhetem. Akkor is, ha fogadni mernék rá, hogy az aktájában, amit ha kell személyesen rángatok keresztül a faxon, nem ez a név fog szerepelni.
Továbbra sem mondhatom, hogy tétlenkednék. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok itt az új ember az őrzők között, tehát ennek megfelelően is igyekszem beilleszkedni, nem árt ha a kollégáimmal jó kapcsolatot ápolok, tekintve, hogy kerülhetek még olyan szituációba, amikor rajtuk múlik az életem. Így most éppen Jake az, akit a minap behálóztam. Az egész beszélgetés nem tartott tovább fél percnél. Csak megszólítottam az egyetemen, bemutatkoztam és megérdeklődtem, lenne-e kedve ma reggel eljönni a lőtérre. Tekintve, hogy ő a legfrissebb őrző harcos és én vagyok az új harcos mentor, ez szerintem nem is volt részemről olyan meglepő kérdés. Ennyi volt, amikor rábólintott, már tovább is álltam, hiszen számtalan dolog van itt, amiket be kell hoznom, vagy épp rendszereznem kell, hogy átláthatóbb legyen. A reggel relatív, természetesen úgy értettem, hogy munka előtt, ám pontos időt nem határoztam meg. Rendesen felkészültem, mint ahogy mindenkiből, akivel érintkezésbe kerülök valamilyen formában. Jake Westmoreland, rendőrfőnök-helyettes a fairbanks-i rendőrségen, az általam hozzáférhető akták alapján teljesen tiszta, megbízható és elhivatott. Szimpatikus vonás, nem véletlenül esett éppen rá a választásom, amikor megláttam az egyetemen. Kimondottan korán érkezek, szinte még hajnalban, de természetesen csak akkor, amikor már egyáltalán be lehet jönni a lőtérre. Nincs itt még senki rajtam kívül, így kényelmesen sétálok be a hátsó helyiségbe, hogy lepakoljak. Eleve kényelmesen öltöztem, így nem lesz szükségem átöltözésre. A sötétkék melegítőnadrág és a fekete póló pont az a viselet, amiről bár tudom, hogy a legkevésbé sem előnyös, de iszonyat praktikus minden tekintetben. Most végre nem az a legfontosabb, hogy jó benyomást tegyek a megjelenésemmel. Hajamat még csak most fogom össze hátul lófarokba. Tehát az öltözőszerű helyiségben csak a kabátomat, pulóveremet és a fekete hátizsákomat rakom le. Utóbbiból persze kiveszem először a hónaljtokot és a H&K USP 45 típusú fegyverem, na meg a tárakat. A kis kézifegyver már számtalanszor vált hasznomra, talán ez a legrégebbi, ami megvan. Tudtommal a német rendőrség használ ilyeneket. Szeretem, mert megbízható, viszonylag könnyű és az egyéb paraméterei is kielégítőek. Személyes használatra tökéletesen megfelelnek. Felveszem hát a hónaljtokot, elteszem a tárakat és így indulok már a lőtérre. Közben végig kezemben van a pisztoly, elmélázva a súlyát latolgatom. Annak idején pedig tudtam, ugyanúgy meg kellett tanulni ezt is, mint az összes többi paramétert, de attól tartok ez a tudás is olyan, hogy ha az ember nem eleveníti fel rendszeresen, akkor kikopik. Miközben az egyik tárat behelyezem a fegyverbe megállapodok az itt kifüggesztett szabályzat előtt. Mivel nem rendelkezek egy túlságosan kiemelkedő magassággal, így némileg fel kell néznem a táblára, de persze végigolvasom. Mint tudjuk, a szabályok nem megfelelő ismerete csak a legritkább esetben mentesít a betartásuk alól. Aki látott már ilyesmi miatt súlyos sérülést, az pontosan tisztában van ezeknek a szabályoknak a fontosságával.
Ritkán érzem magam úgy, mint aki az oroszlán barlangjába sétál, már csak azért is, mert nem volt ilyen irányú hobbim, az állatkertben pedig nem másztam be Simba mellé még soha. Nem is terveztem, még vacsi lenne belőle... Egyébként nem szoktam magam kutyaszorítóban érezni, pláne, ha önként megyek valahova, ide pedig önként jöttem, már csak az a kérdés, hogy önként is távozom-e, vagy kihajítanak. Mindkettőre ugyanakkora esélyt láttam. Fekete bakancs és dzseki volt rajtam, meg szürke póló és sötétkék farmer, plusz ugye az elmaradhatatlan ezüstjeim. Míg az egyetem civil részlegén haladtam jót vigyorogtam azon, hogy úgy méregettek, mintha valami elvetemült vadállat lennék a kinézetem alapján, aztán már csak mosolyogtam, mikor az első utamba akadó őrzőnek megmondtam, hogy kit keresek. Várnom kellett pár percet, mire tovább mehettem és kísértetet is kaptam, ami ellen semminemű kifogásom nem volt.
Steven a lőtéren volt, mertem remélni, hogy neméles lőszerrel gyakorolt, mert oké, hogy gyorsan regenerálódok és az ezüst se hat meg túlzottan, de nem azért jöttem, hogy bundát lyuggattassak. - Szevasz, Steven! - köszöntem a legtermészetesebb módon, mert bár tudtam, hogy nem fog tetszeni, ami mondok majd, de ettől még nem fogom összecsinálni magam csak attól, hogy a közelébe értem. - Szánnál rám pár percet? Ígérem, rövid leszek. A tegnapi hegymászás, majd a vízesésnél töltött idő, aztán az együtt alvás Ash-sel valamit visszaállított bennem. Energiáim nyugodtan, csendesen kavarogtak körülöttem, farkasom a háttérben lustálkodott, testtartásom kényelmes volt, de nem hanyag.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 19, 2013 10:41 pm-kor.
Mióta Abbie két napja elment, nem bírtam tovább otthon maradni. Mivel a legjobb gyógyír a munka, ezért az időm javát az egyetemen töltöttem, próbáltam behozni azt a hosszú kihagyást Velkannal, amit sikerült összehozni ez alatt a magányos időszak alatt. Viszont valahol a feszültséget is ki kellett adnom magamból, ezért úgy döntöttem, a reggeljeimet lövészettel kezdem, és déltájban, ebéd után is felnézek ide. A fegyvereim többsége eltűnt, mint a kámfor – nem volt kétségem afelől, ki vitte el, majd beszélek erről a szőke gyógyítóval –, de az öreg Sig Sauer megmaradt a biztonságos rejtekhelyén. Szóval, miután ettem lejöttem ide, elhelyezkedtem, és még csak háromszor húzhattam meg a ravaszt, amikor ismerős hangot hallottam. Megálltam egy halk sóhajt, levettem a fülvédőt, és a férfi felé fordultam. Valamiért azt vártam, hogy Ashleyt is ott fogom látni az oldalán, de az… Az talán túl sok lett volna. Ezért örülök, hogy csak egyedül jött. – Üdv, Darren – mondom, és közben leteszem a fegyvert, mert nem akarok fenyegetőnek látszani, még véletlenül sem. Én nem vagyok nyugodt, de igazán dühös sem. Nem tudom pontosan, mit érzek. Abigail látogatása, és az idő, amit eltöltött a házban, úgy, ahogy rendbe rázott, és ez elégnek tűnik jelen pillanatban. Viszont van valami, amit meg kell kérdeznem a férfitól, mert ahogy megláttam, feltámadt bennem az aggodalom. Ennyit arról, hogy dühös, vagy csalódott vagyok… – Persze, hogy van időm. Ash miatt jöttél? Mégis mi másért jönne el hozzám? Elképzelni nem tudom. Egyenesen állok előtte, és nagy a kísértés ugyan, hogy összefonjam a karjaimat, de nem teszem. Szemem a férfi arcát fürkészi.
Örülök, hogy az elmúlt idő és a bánat meg gondolom némi alkohol nem strapálta le a férfi agyát, legalábbis annyira semmiképp, hogy ne találja ki elsőre, ki miatt jöttem. Erre finoman megrándult a szám sarka, de se mosoly, se vigyor nem lett belőle. - Igen, miatta - bólintottam végül, s előre láttam, hogy nem fog örülni, én se repestem a boldogságtól, bár már jobb bőrben voltam, mint az elmúlt hetek bármelyikében. - Tudsz róla, hogy szeptember tizenkettedike van? - Akár bólintott, vagy válaszolt, akár nem, folytattam. - Ash-nek tíz napja suli van, se tankönyvei, se semmije nincs, az igazgatónál se jelentkezett le, mert ahhoz, hogy magántanulóként évet kezdhessen, kellene a gyámja. Vagyis te. - Ha azt hitte, ez a lecseszésnek tűnő tényközlés a feketeleves, akkor téved... - Rád hagytam az emberi dolgait, mert nem akartam, hogy a beharapásával úgy érezd, végleg elszakítottam tőled, a farkasdolgokra korlátozódtam, és ez eddig működött is, úgy ahogy. De az nem működik, hogy ha megzuhansz, akkor az ügyei is állnak, főleg úgy, hogy még tanköteles és a gyámügyisek is rátok szállhatnak. Nyilván az ő oldala érdekel elsősorban. - Szerintem már sejtette, hogy hova szeretnék kilyukadni. - Én akarok a gyámja lenni.
A hozzászólást Darren Northlake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 13, 2013 12:19 pm-kor.
Biccentek, amikor megerősít. A dátumra egy pillanatra elgondolkodok, aztán felszisszenek. Hát, ez elég rosszul jött ki, mit ne mondjak… De ahogy folytatja a gondolataim elkalandoznak a dátumról, mert lassacskán sajnálom, hogy leraktam a fegyvert. Igaz, csak vaktöltény van benne, mivel nem szeretek élessel lőtéren lőni, de olyan jól esne elsütni, és a lábába küldeni a tárat. Tudom, nem sérülne meg, még emberi mércével mérve sem, de talán fájna neki eléggé ahhoz, hogy ez némi elégtételt jelentsen. – Azért van bőr a képeden, Darren – erőltetek vicsor helyett vigyort a képemre, bár szerintem az elsőre is éppen eléggé hasonlít. Azt, mielőtt szólnék valamit, félig elfordulok, és a pultra könyökölve dőlök előre. A három, golyó ütötte lyukat bámulom a távoli céltáblán. – A magántanulmányok folytatásáról még a nyáron intézkedtem. A tanára ki van fizetve a következő évre, a könyvei pedig… Igen, ezt eltoltam. Méghozzá csúnyán. Tudom. – Ráadásul örülnék, ha nem felejtenéd el, hogy az utóbbi eseményekben, amik ide vezettek, neked is volt némi szereped – közlöm csöndesen. Nem, nem vádaskodom, semmi ilyesmi nincs a hangomban, hidegen közlöm a tényt. Nem tudom, mivel beszélte tele ő, vagy valamelyik szaros falkatársa a lány fejét, de ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy eljussunk idáig. Nem hibáztatom a férfit, de azt is tudom, hogy volt benne szerepe. Ahogy nekem is. – Bármennyire szeretnék, nem látok logikai buktatót a kérésedben. Viszont ettől még baromira nem tetszik. Szóval megkérdezem: Tényleg ezt akarod? Mert baromi jól hangzik, hogy az embernek legyen egy tinédzser lánya, én is örültem neki. De a dolognak vannak árnyoldalai a tagadhatatlan, szép pillanatok mellett. Talán túl szigorú voltam, talán csak nem működött a dolog normálisan, mint a régi időkben. Nem tudom.
Én örültem neki, hogy semminemű fegyver nem volt a keze ügyében, bár mágusként nem is igazán volt rászorulva ahhoz, hogy kárt tegyen bennem. Igaz, erőben még nincs ott, hogy legyűrjön, vagy indulattól vezérelve túllépjen egy olyan határt, ami után már életveszélyben vagyok - ha használom a fejem -, de nem szívesen teszteltem volna, hogy mennyire van igazam. Már csak azért sem, mert nem ezért jöttem. A pofabőrömre tette megjegyzésére vele ellentétben nekem őszinte vigyorra szaladt a szám. Ez a bőrvastagság nem épp a legszebb tulajdonságom, de köszönhetek neki pár dolgot kétségtelenül. Biccentettem, hogy a tanár ki van fizetve, ezzel legalább nem kell foglalkozni, az igazgatói engedély erre a tanévre viszont mindenhogyan hátra van, szóval ezt még el kell intézni. Vagy neki, vagy nekem, ez már csak a beszélgetés végkimenetelétől függ. Halvány, sejtésnyi árnyék kúszik át az arcomon a "vádra". De ami igaz, az igaz. - Tény. De így is jóval engedékenyebb voltam, mint sokan tették volna, te is tudod. - Ha minden a normális mederben zajlott volna, Ashleynek már a kezdet kezdetén a lakba kellett volna költöznie százszázalékosan. Kaptak rá esélyt, hogy a költözés ne menjen végbe, ez lett mégis, méghozzá anélkül, hogy én rábeszéltem volna. - Igen - bólintottam határozottan. - Ehhez viszont neked le kell mondanod a gyámságról, meg tudod tenni? Persze lenne rá mód, hogy mindketten a gyámjai legyünk, de nincs az a pénz, hatalom vagy kényszer, ami rávehetne, hogy összeházasodjak egy férfivel. És szerintem ezzel ő is így van.
Tudom, hogy még a fegyver nélkül is tudnék kárt tenni a másikban, de abban az első pillanatban ez nem fordul meg a fejemben. Sőt, a tűzzel még csúnyán el is bánhatnék vele, de miért tenném? A hely tele van civilekkel, akiket valószínűleg nagyon érdekelne, miért is lobbant lángra egy férfi az orruk előtt. Arról nem is beszélve, hogy akár az egész nyamvadt lőteret felrobbanhatnám, ha óvatlan vagyok. Így csak sajnálom, hogy letettem azt a rohadt fegyvert. Meg az éles lőszert. A kettőt együtt. Egymás nélkül nem nagyon működnek. És vigyorog. Hát basszus, van kedve őszintén vigyorogni… Így az elfordulásnak kettős célja lesz, egyrészt a tény, hogy egy ideig ne lássam a képét, másrészt meg… Nos, szerintem a verekedést sem pártolnák túlságosan a lőtéren. Szavaira viszont nehezen állom meg, hogy ne nevessek fel horkantva. Hát, a korábbi megjegyzésem még mindig áll, a bőr a képén valami igencsak vastag, és strapabíró anyagból készülhetett. – Az biztos, hogy jobban jártunk veled, mint valakivel a másik bandából jártunk volna – mondom. Főleg a legutóbbi, Upperes incidens után vagyok egészen biztos ebben. Ha az a nagydarab, böhöm marha harapja be a lányt, akivel még csak tárgyalni sem lehet, akkor nem tudom, mihez kezdtem volna. – Remélem, hogy mást fogsz mondani – sóhajtok föl csöndesen. Tényleg, mindennél jobban szerettem volna, ha nem mondja ki, de… De megtörtént. A dolgot nem lehet megváltoztatni, a kocka el van vetve, és a képzeletbeli Cézár is átlépte a Rubicont. – Ha nincs semmi esély rá, hogy meggondold magad, két utat látok előttünk. Az első, ahogy te is mondtad, ha én lemondok a gyámságról. A másik lehetőség, hogy bíróságra visszük az egészet. Ebben az esetben pedig esélyed sem lenne nyerni, hisz semmi nem fűz hozzá a hivatalos papírok szerint. De gondolnom kell arra is, hogy Ashley miként élné meg ezt. Szóval… megteszem. De utána örülnék, ha egy darabig nem kellene látnom téged. És annak is, hogy ha a nevedre veszed, nem fáradnál a megkérdezésemmel…
Pofátlan vagyok, tudom. Szemtelenül őszinte gesztusokkal, amiről nem tehetek, de megnyugtat, hogy visszajöttek, a végén még tényleg normalizálódik nálam a helyzet. Bár Stevent nézve, nála nem épp ez a pálya, és szerintem azt se értékelné, ha azon kezdenék lelkendezni, hogy kezdek magamra találni. Akkor esélyes, hogy civilek ide, civilek oda, nekem esik. Nem szálltam vele vitába azt illetően, hogy bizony nálunk is vannak olyanok, akik mancsa közé jobb nem kölyköt engedni - Nathalie szerintem a no. 1 -, de most jobb, ha a lehető legtöbb jót feltételezi rólam, rólunk. Legalábbis a helyzethez mérten. Meglepett azért, hogy ilyen simán fogadta és ennyire higgadtan kezelte, bár örültem neki, hogy nem csapta ki a balhét. Bár még megteheti. A bíróság felvetésére kissé összehúztam a szemöldököm. Nem, annak valóban nem örültem volna, az részemről eleve vesztett játszma lenne. Mikor közölte, hogy megteszi, szinte hallottam, ahogy mázsás kő gördült le a mellkasomról. - Megbeszéltük. - Mégse mozdultam. - Nem fogom a nevemre venni. - Régebben említette, maximum akkor veszi fel a Northlake-et, ha már hamis papírokra szorul. - Olykor azért látogasd meg. Hiányzol neki. Én se pótolhatok mindent és mindenkit a számára, s ez így van rendjén, de rossz nézni, hogy olykor annyira elárvult és tudni, hogy hányszor próbálta felhívni őt. - A gyámság kört pedig szeretném minél előbb lerendezni, amilyen gyorsan csak lehet.
Még mindig megtehetném, hogy bemosok neki. Mondjuk egy jobbhorog, addig a másik kezemmel fölkapom a fegyvert. Nem kell töltve lennie, az aggyal is tudom addig verni, amíg nem látom az övét. Aztán mehetnék szépen börtönbe, de nem esne rosszul a dolog. Vajon lenne valaki, aki reszelőt süt a süteménybe? Vannak jó módszereim arra, hogyan vágjam ki magam egy reszelővel a börtönből, meg pár torkot is el tudok nyiszálni vele, mielőtt másféle fegyverhez jutnék. Csupa hasznos tudás… – Meg – biccentek összeszorított fogakkal. Nem, baromira nem örülök ennek, és még csak nem is viselem annyira jól belül, amennyire az látszik. De mégis mit csinálhatnék? A látványos szenvedés nem jó megoldás, a legutóbb is túl mélyre jutottam benne. A szomszéd kölykök már Puffancs Bácsinak hívnak, szóval valamivel be kell majd fenyítenem őket. Freddy Marrow, búcsúzz el a bringádtól… A legjobb az lenne, ha Abbie-vel megbeszélhetném ezt is, és kitalálnánk valami megoldást, de… Ez szintúgy lehetetlen. Velkan valószínűleg nem értékelné, ha a nyakába zúdítanám a dolgokat. Szóval marad az, hogy elverem a srácot. Mármint a mentoráltamat. Kivételesen jó keményen. – Ne mondd meg előre, mit fogsz tenni, Darren. Eleddig sem sikerült előre terveznünk. – Holnap még beszélek Ashley-vel. Ha megengeded, én mennék hozzá – mondom. Igen, szeretném a lánytól hallani, hogy immár gyámnak sem vagyok elég. Na jó, nem megyünk el ebbe az irányba, de… Tőle kell hallanom. Azt akarom, hogy kimondja. – Utána elmegyek a hivatalokba, és elindítom a dolgot. Az órámra pillantottam. Ezzel a nem túl kellemes beszélgetéssel nem szaladt el annyira az idő, de legalább föl tudom állítani a termet a kedves mentoráltamnak. Nem is számít, a trükk mindenesetre jó arra, hogy kiszabaduljak innen, Darren pedig, jobb esetben, nem tudja az egész időbeosztásomat. – Most mennem kell. Akkor holnap fölmennék, ha neked is megfelel – mondom. Nem nyújtok kezet, nem akarom sem megérinteni, sem látni. A válaszát követően elindulok kifelé, de előtte még a tokjába süllyesztem a Sig Sauert. Valami élőre is kellene lőni, az jobban lekötne jelen pillanatban.
Nincs elragadtatva, amit egyáltalán nem csodálok, a helyében én se lennék, de a javára legyen írva, ezt most nagyon jól viseli. Ijesztően jól. - Igaz - ismertem el a tervezéses dolgot, majd hallgattam a látogatási kérelmet. - Megengedem, de csak a lak nappalijáig jöhetsz, mint vendég. - Amolyan íratlan szabály, aki nem a falkához tartozik, az ne is akarjon nagyon elmerülni a Farkaslakban. - Köszönöm - mondtam őszinte hálával, s nem csak azért, hogy ennyire könnyűvé tette számomra a dolgot. Akár trükk, akár nem, hogy mennie kell, így is, úgy is elfogadom, mindkettőt megértem, és mivel amúgy sincs már több mondanivalónk egymásnak így nem is szándékozom tovább feltartani... - Gyere nyugodtan... ... a bicska a zsebemben kinyílással fenyegetett, mikor azon kaptam, hogy kézfogásra se méltat. Én mondom, van ebben az atanerkségben valami, amitől a farkas meghülyül. És igen, a farkasom elsősorban, mert neki nagyon nem tetszik, hogy egy falka élén áll és valaki ilyet merészel velünk szemben. Egy ember. Mert hiába van mágiával felturbózva, akkor is csak egy ember. Lenyeltem az éledező arroganciám. Ennek se helye, se ideje nem volt itt, Steven így is elég nagyot kapott tőlem, a további parádézás hatalmas ostobaság lenne a részemről. Megvolt amiért jöttem, így nem volt más, mint békésen távozni.
BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM-BAMM! Click. Kiürült a tár, én pedig leeresztettem a Edge-t. Lenyomtam egy gombot, mire a sínre szerelt célpont odahúzódott hozzám, így jobban szemügyre vehettem a találati arányt. Hát nem volt valami rózsás, erősen érződött a célzásomon, hogy most feszültséglevezetésből jöttem lőni ide. Mivel még viszonylag kevés lyuk volt rajta, visszaküldtem a terem végébe a céltáblát, majd kivettem a pisztoly tárát és nekiálltam, hogy az előttem levő asztallapon a testvérével együtt újra feltöltsem lőszerrel. Csak ezt a két tárat használtam most, bír igazából még lapult kettő a kabátom zsebében... ám azok ezüst lőszerrel voltak feltöltve, szóval gyakorló lövészetre nem használhattam. Így is eléggé pazarló már ez a nap, a doboz, amiben töltényt hoztam, már kezdett üresedni.
Rendes körülmények között, ha feszült voltam, akkor harcművészettel, esetleg meditációval vezettem vezettem le a felesleges energiákat. Ugyanakkor most úgy éreztem, hogy most valamennyivel radikálisabb megoldásra lesz szükségem. Ez az egész Jenny ügy alaposan felkavart, hiába én voltam a kevésbé szenvedő fél a történetben. A hangyaszedéshez már kezdett sötét lenni, szóval inkább úgy döntöttem, hogy bepótolom az elmaradásomat a lövészettel kapcsolatban, mielőtt elfelejtem, melyik irányból is kell fogni a stukkert. Ijj, az de csúnya öngyilkosság lenne. Szóval lejöttem az egyetem lőterére. Annak is a pincerészlegébe, mert a fenti állásokban éppen a jövő sportlövői tesztelik a képességeiket. Idelent most egyedül voltam, szóval nyugodtan kiélhettem magam. Igaz, a mostani sorozatra már a feszültség jelentős része kiment belőlem, szóval nem ártana lassan pontlövészetet is végrehajtani. Azért ennyire egyetlen teremtmény se széles, hogy az összes kilőtt töltényem célra mennyen.
Lassan kattant az utolsó lőszer is a tárban, az egyiket pedig belöktem a pisztoly üres markolatába. Szerettem ezt a pisztolyt, pont illik hozzám és mivel már azon a szinten vagyok, távolsági fegyvert is tudnom kell alkalmazni, hát ezt meg is fogom tanulni használni rendesen. Tény, a tradícionális fegyverünk az íj volt, de valahogy inkább maradtam most ennél. Meg íjászatot inkább a szabadban szerettem gyakorolni, nem egy ilyen zárt helyen. Annak úgy megvan a romantikája. Szóval vettem egy mély lélegzetet, visszahelyeztem a fülvédőmet, majd újra célra emeltem a pisztolyt, ezúttal már igyekezve jobb teljesítményt nyújtani...
Kész! Eddig bírtam, és nem tovább! Reggel valami éktelen ricsajra keltem, amit az istálló felől jött. Áh, sebaj, majd Théo… Aztán kapcsolok, hogy a picsába, ő itt sincs, Sam meg úgy se mer a lovak közelébe menni ha meg vannak kergülve, itt bizony nekem kell megmenteni a világot. Kipattantam az ágyból, felkaptam az első kezem ügyébe kerülő fegyvert, azzal már sprinteltem is ki az istállóba, úgy, ahogy voltam… Vagyis ez lett volna a terv, ha nem esek orra a folyosó felgyűrődött szőnyegében. Persze hasra vágódtam annak rendje és módja szerint, az ütközés közben meg sikerült elsütnöm a fegyvert, amivel sikeresen szétlőttem az ablaküveget a nappaliban. Hurrá. Na, erre a zajra már Sam is felkelt, de szerencsétlennek elég volt annyit kérdeznie, hogy „Mi történt?”, én már morrantam is rá, hogy „SEMMI!!!”, azzal feltápászkodtam a földről, és kissé bicegve, de ahogy tudtam, kocogtam tovább az udvarra, hogy kiderítsem, kinek köszönhetem ezt a csodás reggelt. Egy laza mozdulattal rúgtam be minimum 280-as vérnyomással az istálló ajtaját, amikor eszembe jutott, hogy basszameg, ezt én este kulcsra zártam… a zár pedig egy hangos reccsenéssel szakadt ki a fából. Nagyszerű, mi jöhet még? Belépve azonban az idegesen toporgó lovakon kívül senkit sem érzékeltem. Ahogy szép lassan megindultam a boxok között, úgy dobtam le teljesen a pajzsomat, had érezze a betolakodó a felőlem kavargó gyilkos energiákat, hogy legyen ideje elkönyvelni magában, ha meglátom, neki annyi. Már majdnem az utolsó ló mellett haladtam, amikor egyszer csak egy apró termetű róka ugrott elő az egyik szénakupac mögül, egyenesen a kijárat felé iszkolva. Már késő volt lőni, így aztán utána eredtem, és az ajtóból adtam le néhány lövést. Igaz, az első az amúgy is totálkár szélén álló, de valahogy mégis épen maradt tükrű csodajárgányom visszapillantóját zúzta darabokra, a másodikkal meg egy esőgyűjtő hordót lyukasztottam ki, de a harmadikra sikeresen fejen lőttem a kis szökevényt. Mire visszaértem a házba, Sam már a konyhából leskelődött, így odadobtam elé egy újságkupacra a döglött rókát, hogy nyúzza meg. Ha bármi kifogása lenne, hogy ne tudja, hogy kell, akkor gyorsan elhadarom neki a tudnivalókat, nyúzókés a szobámban az éjjeliszekrény fiókjában, aztán hajrá. Nem, nem kell most rögtön, de mire hazaérek, kész legyen. Azzal fogtam magam, visszamentem a szobámba, és úgy becsaptam magam mögött az ajtót, hogy csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről. Vagy dőlt össze a ház. Mindenesetre néhány perccel később ismét végigviharzottam a házon, egy „Majd jövök!” magyarázattal, és már pattantam is be a kocsimba. Kellett valami, amivel levezethetem a feszültséget, de most valami veszélyesebbre vágytam, mint a paintball… Így aztán az egyetemen található lőtér felé vitt az utam. Amilyen gyorsan csak lehet, lezavartam a papírmunkákas-engedélyes részt, aztán felmarkoltam a füldugókat és már trappoltam is le a pincébe, hogy szitává lőjek mindent, amit büntetlenül lehetséges. Bár nem voltam egyedül, különösebben nem zavartattam magam. Betámadtam a lehető legtávolabbi „pályát”, majd ledobtam a táskámat a hátam mögött az egyik székre, füldugók be, fegyver elő, vaktölténnyel tár megtölt, és már küldtem is bele szép sorban a golyókat a terem túlsó végén lévő célpontba.
Kiürült egy újabb tár, szóval hamarosan a céltábla megint ott volt előttem, ahogyan belemélyültem a tanulmányozásába. Valamennyire már jobb volt a helyzet, a testét elég sokszor eltaláltam a rajzolt alaknak. Ugyanakkor a fejlövésekkel már nem álltam ilyen jól. Akkor megvan, mit kell innentől gyakorolni. Visszaküldtem a terem végébe a táblát. Éppen kicseréltem az üres tárat egy telire, amikor lépésekre lettem figyelmes. Megfordultam és láttam, hogy újabb lövöldözni vágyó érkezett egy szőke hajú nő személyében. Biccentettem neki üdvözlően, de hang nem jött ki a számon. Valami azt súgta talán jobb, ha nem is szólok hozzá. Majdhogynem láttam a feje felett a fekete felhőket, elég volt az arcára nézni. Szóval maradtam a jól bevált hallgatásnál inkább és visszafordultam a lőálláshoz. Mindenesetre a jelek szerint még se voltam kirívó eset, hogy lövöldözéssel vezetem le a felgyülemlett feszültséget. Mindenesetre befejeztem az újratöltést, majd újra tüzelésre emeltem a pisztolyt, miután megvolt a kibiztosítás. Ám nem sütöttem el. Ugyanis újdonsült lőtársam rákezdett és hát hogy fejezzem ki magam... nem lettem volna a céltábla helyében. Így szórni a skulót... nem is tudom ki csinálta ezt nemrég. Pislogva néztem át... mindenesetre ez eszembe juttatta, hogy elfelejtettem visszavenni a fülvédőt. Pótoltam eme elmaradásomat, majd most már tényleg csináltam azt, amiért idejöttem... ám most lényegesen lassabban lőttem. A cél a fejlövés volt, azt pedig nem lehet csak úgy szórni, mint a vadbarom. Jó, ha tíz másodpercenként egyszer meghúztam a ravaszt, töltényt küldve egy adott célpont felé. Mostanra már elpárolgott belőlem már a feszültség egy jelentős része, de még akadt... ennek ellenére sikerült megállnom, hogy tövig húzzam a ravaszt és egy sorozattal kiengedjem az összes töltényt a tárból.
Miután beleürítettem a tárat a terem túlsó felében lévő célpont bábuba, a nagy lendületnek köszönhetően még egy párszor meghúztam a ravaszt, igaz, csak halk kattanásokkal jelzett, hogy nincs több töltény… Egy ingerült szusszanással fújtam ki az eddig benntartott levegőmet, majd lassan leeresztettem a fegyvert. Bár innen távolról is úgy tűnt, hogy egész jó találati arányom volt, inkább csak arra voltam kíváncsi, hogy mégis mennyire voltam pontos – vagy éppen pontatlan. Lenyomtam a gombot, mire a bábu lassan megindult felém, én pedig alaposabban is szemügyre vettem az áldozatomat. A 9 találatból 6 fejet talált, a maradékból kettő pedig lejjebb sikerült, „csak” nyak, és egy mellé. Elég szar találati arány, ha úgy nézzük, hogy a vérvonal-képességem az ügyesség és a pontosság, ráadásul ez még csak nem is mozgó célpont volt. Sőt, én is csak egy helyben álltam. Te jó ég, csak nem öregszem? 300 után már ez vár rám?! Basszus, remélem, hogy csak az idegesség az oka, Benji nem mondta, hogy ilyen hamar kezdődne a leépülés… Na jó, ideje folytatni a gyakorlást, de sürgősen, mielőtt kiesek itt a gyakorlatból! Oldalra pillantottam, a másik szélső pályán ki gyakorolt éppen? Idefelé úgy berobogtam, hogy szinte fel sem tűnt a jelenléte. Vagyis, feltűnt, csak különösebben nem érdekelt, csodálom is, hogy a felőlem áradó dühödt, kavargó energiák nem űzték még ki innen. Úgy tűnik, éppen a gyakorlás közepén volt, így amíg az én bábum visszagurult a helyére, addig őt figyeltem kíváncsi, vizslató tekintettel, vajon mennyire jó? Ha valami véletlen folytán párbajra kerülne sor, vagy fegyvert emelnék rá, mennyi esélye lenne? Mennyi esélyem lenne? Valószínűleg előbb lelőném az őrzőt, mint ő engem, bár az is igaz, hogy utána szedhetném a sátorfámat, mielőtt az egész brancs rám mozdul... Amennyiben felém néz, csak biccentek neki, a füldugók miatt úgy se nagyon hallaná amit mondok, aztán nekilátok, hogy újratöltsem a tárat. Jöhet a második nekifutás.
A tár lényegesen lassabban ürítődött ki, mint előbb, köszönhetően a lassúbb tüzelésnek. Annak idején hallottam egy olyan mondást, hogy mindig a türelmesebb vadász kapja el a prédát. Valami lehetett benne, mert miután az ürességet jelző kattanást követően jobban szemügyre vettem a céltáblát. A legtöbb golyó átütötte a fejet jelző rajzot, persze nem egy adott lyukat lőtte át állandóan. De a találati arányt nézve messze ez volt eddig a legjobb teljesítményem. Hirtelen furcsa érzés kerített hatalmába. Mint ha figyelnének. Erre hagyatkozva körbe is néztem. Aham, hamar ki is derült, ki szentelt nekem olyan nagy figyelmet. Illetve annyira nagyot nem, amint feltűnt neki, hogy lelepleződött, csak biccentett és lőtt is tovább, újabb tárat engedve szerencsétlen bábuba. Vállat vonok, majd folytatom a lövészetet. Viszont csak három lövést adok le, amikor eszembe jut valami. Az oké, hogy én most itt ellövöldözgetek meg minden, de mondhatjuk, hogy nyugodt körülmények közepette történnek a dolgok. Értem úgy, hogy nem fut felém farkas, nem futás közben lövök, ilyesmi. Viszont tudni kell nyomás idején is harcolni... és talán egy picit ezt elő lehetne idézni... igaz, némi segítséggel. Elpislogtam a nőre oldalt, aki még mindig sorozta a bábut. Végül is, miért nem, abból bajom nem lehet, ha megkérdezem. Szóval megvártam, míg megint kiürül a tárja és ha nem készülődött indulni, akkor fogtam a dolgaimat és átbaggyogtam hozzá. Igyekeztem a lehető leghétköznapibb kisugárzásomat nyújtani, de hát ilyen küllemmel még akkor is ijesztő tudtam lenni, amikor nem akartam. - Üdv - szólítottam meg, amikor feltűnt neki, hogy ott állok mellette és nézem. - Volna kedve egy kis célbalövő versenyhez?
Az elsőn kívül még két teljes tárat beleürítettem a célpontba, hajszálnyival nagyobb sikerességgel mint az első esetében. Ez is valami, nem? Legalább a vérnyomásom kezd visszaállni normálisabb szintre, ami azt hiszem, rám is fért ez után a reggel után. Miután ismét kiürült a tár, újabb gombnyomás, bábu rendel, én pedig nekiállok, hogy újratöltsem a kis drágámat. Ekkor dönt úgy a mellettem álló férfi, hogy van elég bátorsága megszólítani. Hmm, na erre kíváncsi vagyok. -Üdv. –köszönök én is, majd hallgatom, mit szeretne. Aztán, ahogy megtudom, mégis mi járatban, csak felszökik a szemöldököm. Na nem mint ha olyan hú de meglepő kérdést tett volna fel, elvégre mégiscsak a lőtéren vagyunk, de ő nem tudhatja azt, amit én: mégpedig, hogy a bő 200 éves tapasztalatom meg a vérvonal-képességem mellett nem sok eséllyel rúgna labdába ebben a versenyben, arról nem is beszélve, hogy civilben is sok éven át a lövöldözésből éltem. Na, nem katona voltam, mielőtt bárki azt hinné – „csupán” vadász. Mindenesetre gondoltam, egy esélyt adok neki. -Pontosan hogy képzelte el ezt a versenyt? Adott időn belül kinek jobb a találati aránya? Csukott szemmel ki lő jobban? Vagy ki céloz jobban a kevésbé ügyes kezével? –soroltam fel pár lehetséges verziót, ami így hirtelen eszembe jutott- Csak mert egy egyszerű idő nélküli céllövöldözősdi elég egyoldalú lenne, mint valami bazári játék… Hmm… Erről jut eszembe, mi lenne, ha valami téttel „játszanánk”? –csillant fel az a bizonyos fény a tekintetemben, ami mindig, akárhányszor fogadásról van szó- Nos, mit szól hozzá, Mr…? Hmm… azt hiszem, kezd egyre jobban tetszeni a dolog.
Na, a jelek szerint jól időzítettem, mert a korábbi állapotához képest nem kellett közvetlenül közelről egy pisztolycsővel szemeznem... számolnom a rovátkáit... ilyenek. Visszaköszönt, mire én előadtam neki az ötletemet. Hát nem mondom, hogy rezzenéstelen arccal fogadta a dolgot, de inkább furcsállást láttam rajta és érdeklődést. Nem ütközött meg teljesen rajta, de nem is érte meglepetés nélkül. Szokványos reakció, már ha a mimikáját nézem. Viszont amit utána mond, az elgondolkoztat. Naigen, elég tág értelemben vehető a céllövő verseny és nem is feltétlenül tét nélküli. Elvégre, ma már a versenyek teljesen így működnek. Legyen mi hajtsa az ember fiát/lányát a dolog során. Na igen, ma már ez a világ így működött és nem feltétlenül, a képességek próbára tétele volt a tét. - [b]Revenor. Adam Revenor - mutatkozok be. - Hm... mit szólna ehhez? Fél percen belül kell kilőni két tárat. Az nyer, aki a legtöbb értékesíthető találatot összeszedi. Az időtúllépés automatikusan a másik fél győzelmét jelenti. A tét meg... hát nézze, feltűnt, hogy eléggé feszülten érkezett és én se vagyok kivétel. Szóval a vesztes áll egy kör itókát a másiknak. Ez megfelel önnek Mrs... Kíváncsi voltam, mit szól hozzá... bár aztán elgondolkodtam rajta, hogy ha ő nyer és vezet később, akkor talán nem fog inni... namindegy, akkor majd elvitelre.
-E´Lemaître. Odette e´Lemaître, örvendek. –biccentettem a férfinek, majd magamban mérlegeltem egy kicsit a döntését. Két tár? Elsőre hülyeségnek tűnt, lőni, újratölteni, megint lőni… Jó, természeti adottságainkból adódóan még így is jobb esélyekkel indultam, mert a farkasok alapból gyorsabbak az őrzőknél, de… aztán jobban belegondolva, fél perc az nem kevés idő. Most pedig stabil célpontra lövünk, szóval… mozgónál se szeretek sokáig célozni, az úgy is csak a kezet fárasztja, nem még itt. -Részemről rendben. –mosolyodtam el, azonban volt még valami, amit nem ártott tisztázni, mégpedig- Azonban lehet ésszerűbb lenne, ha a találatok számát határoznánk meg. Vagy az Ön fegyvere hány töltényes tárral bír? Ez 9-es. –emelem fel az említett fegyvert egy pillanatra, majd le is rakom az asztalra magam mellé. Úgy is üres… Viszont, hogy egyszerűbb dolgunk legyen, ahhoz még használatlan bábu is kéne… És igen! Szerencsére azokon kívül, amiket eddig már szitává lőttünk, csak egyet használtak, így ha úgy adódik, akár külön pályán is nyomhatjuk a versenyt, szinkronban. -Kezd Ön, vagy kezdjek? Vagy legyen egyszerre? –teszem fel a következő kérdést, majd a válaszától függően nekilátok, hogy megtöltsem a tárat. Amennyiben az ő fegyverébe egyszerre kevesebb töltény fér, akkor a különbséget majd újratöltésnél veszem figyelembe, a lényeg úgy is az, hogy a töltények száma egyezzen, nem igaz? Ki is készítem a második adagot, annyival is gyorsabban menjen az újratöltés, majd a válaszától függően figyelem, hogy lő… esetleg én is felkészülök a versenyre, attól függően, hogy egymás után, vagy egyszerre fogunk célozni.
A neve hallatán kicsit meglepődök, elvégre francia hangzása van, a beszédén pedig nem igen érzem az akcentust. Mondjuk miért vagyok meglepődve. A szomszédban van Kanada, melynek a jelentős részét ma is francia nyelvűek lakják... néha felröppen olyan hír is, hogy kedvük lenne elszakadni az angolajkú területektől. Szóval simán elképzelhető, hogy onnan jött. A kérdését viszont jogosnak vélem, hamarosan ki is derül, hogy miért. - Ennek 14-es tára van... de ezen könnyen segíthetünk. Leraktam a két tárat a szomszédos lőállás asztalkájára, majd a megmaradt lőszert elkezdtem betárazni. Ugyanakkor nem töltöttem fel teljesen a tárat, elvégre igazodni akartam a nőéhez. Egy tárba 9 töltényt raktam. Helyzeti előnybe kerülhetek, ha még van néhány plusz töltény a táramban. Talán nekem is újra kell töltenem úgy, de az újratöltés miatti idegesség kevesebb lövésembe zavarna bele. 4-be a 9 helyett... a fair play megkövetelte, hogy ne teljes tárral álljak neki a versenynek. - Testlövés 1 pont, fejlövés 2, jó lesz így? Vagyis összesen 36 pont elérhető, ha kilőttünk minden töltényt a tárból. A műveletet befejezendő láttam, hogy Odette már ki is választotta az áldozatot... én meg kértem egy sajátot, az eggyel arrébb levő lőállásba, vagyis van köztünk egy hézag. - Menjen párhuzamosan - ajánlottam, miközben levettem az órámat és állítgattam rajta. - Két csipogás lesz. Az első jelzi a kezdést, a második a végét. Ugyan van fülvédőnk, de az órám tud olyan hangos csipogást kiadni, amit még azon keresztül is meghallunk. Amint átpakoltam a dolgaimat a szomszédos blokkba, leraktam az órámat a hézagos helyre. Kérdőn néztem a nőre, aki, ha bólint, elindul a visszaszámlálás. - 20 másodperc. Felálltam a lőállásba, miközben a tárat a fegyverbe toltam és kibiztosítottam. Lövésre emeltem a pisztolyt, becélozva a célpont mellkasát. Lenyugtattam a tudatomat és vártam a jelet a lövészet megkezdésére... hogy aztán két tárnyi újabb lőszer legyen minél pontosabban kilőve.
A férfi meglepettsége nekem is feltűnik, de szó nélkül hagyom. Most mit várt? Valami amerikai tucat nevet? Vagy mittudomén, annyira nem is érdekel. Amikor pedig meglátom, hogy mire készül a tárakkal, önkéntelenül is halvány mosolyra húzódik a szám. -Köszönöm. Igazából azért volt a kérdés, mert akkor úgy töltöm a tárat, de ha már volt ilyen előzékeny és nagylelkű, hogy ő igazodik hozzám, azt hiszem, ez a minimum. Akármilyen szar napom is van, nem ő tehet róla, így nem lenne túl korrekt rajta levezetni a dühömet. Amíg ő a tárral ügyködik, én is előkapom a tartalék tárat, lerakva magam mellé az asztalra, a fegyverben lévőt pedig nekilátok, hogy újratöltsem. -Tökéletes. –bólintok az ajánlatára, ahogy neki jól esik. Túl sok esélye úgy sincs, legalábbis normális esetben, bár ez a nap minden, csak nem normális… Annyira csak nem keltem bal lábbal, hogy legyűrjön, nem igaz? Vagy igen? Ciki lenne… Bár, utána meg így is úgy is iszunk, szóval csak semmi túlparázás! Ahogy magyarázni kezd, elfoglalom a helyem az állásnál, kicsit lerázom a kezeimet, pár karkörzés, vállforgatás,aztán miután készen állok, megigazítom a fejvédőmet és egy biccentéssel jelzem, hogy részemről mehet a buli. Tár a fegyverbe, kibiztosítottam, az ujjaim a markolatra siklottak, benéztem a célpontot, és vártam. ~Sok sikert! ~ üzenem felé mentálisan, hogy a fülhallgató ellenére is eljusson hozzá az üzenetem, azzal várok. Ahogy meghallottam a verseny kezdetét jelző sípolás, már húztam is meg a ravaszt, egyik lövést a másik után küldve a bábuba, lehetőleg minél rövidebb időn belül. Aztán, miután az utolsó lövés után csak egy halk kattanás jelezte, hogy kiürült a tár, gyors csere, új tár a helyére, és megismételtem az előző mutatványt. Sikerült a következő sípszó előtt leadnom az utolsó találatot is, sőt, még pár másodperc időm maradt is, mielőtt meghallottam volna a verseny végét jelző hangot. Vetettem egy pillantást Adamre, majd ha ő is végzett, levettem a fülhallgatót és megnyomtam a gombot, hogy odavonjam magamhoz a céltáblámat. -Lássuk, mire jutottunk.
(…és akkor ahogy megbeszéltük, 6 kockadobás, 36 a max… hajrá! remélem nem cseszem el és sikerül jól beállítani... :S)
Kezdőlap
