- Kirill! Kirill állj meg! Dá! * kaptam apám és egyben teremtőm karjai után, ahogy ő dacos dominanciával hagyott ott (jobb szó híján) a picsába. Utáltam, mikor ezt csinálta, mikor minden mozdulatával, szavával, vagy akár néma hallgatásával is jelezte: pont nem érdekli a felháborodásom, vagy a számára ostobaságnak tartott gondolatmenetem.
Pedig, most meghallgat! Meg bizony!
Sietősen fordítottam őt magam felé, ami mondható úgyis, hogy én pördültem végül elé, de ez már részletkérdés...
- Küld el! Kirill, te figyelsz rám? Azt mondtam küldd el! Én ezt nem bírom tovább... * puffogtam volna? Nem... tökéletesen fel voltam háborodva. Idegességemben még nagy gesztusokat is ejtettem egyetlen apámnak, aki mindenre mit tett? Semmit... Még egy rohadt "leszarom" mosolyt sem engedett el... csak arrébb tolt...

És ez így ment, hosszú éveken át. Sokszor már átkozni akartam a napot, mikor újra magához vett. Pontosabban: mikor elvitt... Attól a nőtől, akiről azt hittem világ életemben hozzá fogok tartozni.
Nos... nem. Annyira álnok lelket szőtt nekem az élet, hogy egy cseppet sem hiányoltam anyámat, sőt... olyan ragaszkodással vágytam Kirill társasága után, hogy már nekem is megfordult a sárga epe a gyomromban. Magamtól...
De nem volt mit tenni... gyűlöltem az érzést, hogy nem csak engem szeretett, hogy nem csak én voltam az egyetlen gyermeke... Pedig, ha jobban belegondolunk, dehogynem! Ez a szuka csak egy beharapott kis lotyó, akire - a magam egészen biztos meglátása alapján -, nagyon nincs szükségünk!
Fúh, de káromkodni volna kedvem!
De nem való, a modoromhoz meg pláne nem, isten lássa kárhozott lelkemet...
Szóval May még sokáig maradt... túl sokáig. Időközben már milliónyi kis tervet megszőttem, átrágtam, hogyan tehetném őt a föld alá, ásó és zsákok nélkül úgy, mintha szimplán a vérző anyaföld lelte volna hálótársát benne.
De semmi... évekig, nyomasztó évekig!

Egészen addig, míg végül apám nem küldött el. Engem... Engem! Hogy kitartott legyek, egy egyszerű ágyas, akiből kihűlt a vágy utolsó szikrája is. És hogy miért? Csak mert neki ez kellett... Mondhatnám úgy is, hogy az érdeke így kívánta.
Persze, nem ellenkeztem. Legalábbis látszólag nem, hiszen apám volt az egyetlen (a mai napig ő az), akinek minden szavát úgy teljesítem, mintha maga volna a messiás. Milyen röhejes... Kirill, mint messiás. Még viccnek is erős!
De tettem, amit kért, amit mondott, és hogy csak neki jó legyen elmentem...
Eleinte; kár volna tagadni... a hideg is kirázott a gondolattól, a hányinger pedig olyan erősen kerülgetett napról napra, hogy kis híja volt, hogy nem dobom el a fél gyomromat.
Nem. Nem szerettem a nekem szánt szerepet, nem szerettem a férfit sem, aki mellett minden reggel ébrednem kellett. Ő persze imádott, sőt... egyenesen piedesztálra emelt, a tenyerén hordozott. Hízelgő volt, ezt elismerem. De képtelen voltam őt szeretni, ugyan már. Én jó formán senkit se tudok igazán szeretni!
- Kedvesem! * szólt utánam az ebédlőből kifelé tartó, hosszú folyosó másik végéből. Lassú, fáradt sóhaj kíséretében pillantottam rá vissza végül, csak a vállam fölött, elegáns, könnyed mozdulattal, felerőszakolva vonásaimra egy halovány, bájos mosolyt.
Az isten szerelmére Kirill, egyszer megnyuvasztalak ezért!
Persze továbbra is csak mosolyogtam, és kezemet nyújtva felé hagytam, hogy kellemes, esti sétára invitáljon.
Ő nem érezte - bolondulásig oda volt... szegény pára -, hogy szorító, nemes ujjai között mennyire feszengtem, mennyire gyűlöltem az egészet! Mégis tovább kellett játszanom, tovább kellett hajtanom azt a nem létező szekeret, ami Kirill elém kötött. Főleg, mert féltettem őt. Féltem, hogy Victor utoléri majd, hogy megtalálja... Hiszen üldözte, kutatta apámat, amiről azért kár volna azt hinni, hogy nem volt valahol mélyen: jogos.
Görcsösen szorítottam rá Nestor ujjaira, ahogy a csökevényes gondolat végigszánkázott rajtam.
- Édesem? Megijesztette tán valami? * érdeklődött gondos aggodalommal hangjába.
Ha tudnád, Nestor! Ha tudnád...
- Nem, semmi gond. Csak jól esett a közelsége. * hazudtam megjátszott bájjal, kedvességgel, ahogy ajkaim vállába csókoltak, finoman, érzékien.

A napok pedig teltek... fojtogattak, súlyos ólomként nyomták rám a pecsétjüket, mintha arra rendeltettem volna, hogy szép lassan így sorvadjak el.
Ám, nem is reméltem (?), nem is vártam, és épp olyan hévvel lepett meg - holott valahol tudtam: eljön ez az idő...
A hold éppen hatodszorra töltötte fel dús gyomrát, és ragyogott fel az égen kövér, omló fényben, mikor halk neszekre, trappoló, egymásba botló talpak zajára riadtam. Kéklő íriszeim felragyogtak, és úgy osontam ki Nestor forró teste mellől, mintha szökni akarnék.
Bár tehetném...
Csupán lábujjhegyen, hangtalan léptekkel közlekedtem, kíváncsian követve a hangfoszlányok duruzsolását, melyek egybe olvadtak a végtelen kerten át ciripelő szöcskék melankolikus énekével.
Épp a lépcsőfordulóba szökkentem át, mikor egyenesen farkas szemet kellett néznem két sötét szempárral. A hideg is végiggurgulázott a hátamon, mégis kimért, fagyos kiállásom nem változott. Noha egyet mégis hátra léptem, nyakamat némileg hátrafeszítve. Hunyorognom illett, hiszen a félhomály szinte megkövetelte, mikor erős, érdes tenyér szorult szám formás ívére, majd két kar fogott magához, hogy gyors, és hirtelen tempóba rángasson ki magával.
- Eressz el! Nem érted?! Vedd le rólam a rohadt mancsodat, barom! * Ed volt az... időközben rájöttem. Noha, soha, az életben nem láttam még, de Kirill pontos leírást adott nekem mindenkiről, aki Victor oldalán járt, akár barátként, családtagként, vagy szimpla csatlósként.
Aztán engedett, kérdő, korholó, szigorú szavakkal esve nekem, melyek többnyire abból álltak, hogy: ki vagyok én? És ha bármit tudok Kirillről beszéljek!
Hogy megölt volna-e? Számít? Ameddig én nem adom magam, addig ő sem tehet semmit...
Elmosolyodtam, lágy eleganciával.
- Előbb talán mutatkozz be... * nyaltam végig alsó ajkaimat, ahogy egyik karom a másikra futva húzta össze magam előtt a köntöst.
Persze tudtam, felesleges mérges embert jó modorra inteni, hiszen a következő mozdulata máris az volt, hogy összecsókoltatott a hátam mögött pihenő fallal. A teste az enyémhez feszült, a tekintete pedig továbbra is vészjóslóan villant bele az enyémbe.
- Látom, ti férfiak mind egyformák vagytok. Remélem élvezed, hogy fájdalmat okozhatsz... *nyögtem fel, szisszenőn, mintha marhára meghatna, hogy éppen az utolsó lélegzetet próbálja kipréselni belőlem. Mindenesetre: látszólag megremegtem, csak hogy nagyobb hangsúlyt fektessek a riadalomra, ami - hogy őszinte legyek - messze elkerült.
- Beszélj! * bunkó. Így rám förmed! Mégis, fejemet kissé oldalra döntve, halovány könnyet rebegtettem meg szemhéjam mögött.
- Jól sejted... De rossz helyen jársz. * igen, Kirill a lelkemre kötötte, hogyha Victorék eljönnek értem, akkor mit és hogyan mondjak nekik. Én pedig? Élvezettel használtam mindezt fel...
- Valóban, Kirill lánya vagyok, viszont...! * intettem rá, mielőtt még erősebben kívánna szorítani. - ...Szerinted miért vagyok itt? Miért találhattál meg épp ezen a helyen? * ráfogtam hideg, vékony, merev ujjaimmal az övére, ahogy a vállamból szorította ki a vért. - Ne szoríts... * kapaszkodtam tenyerébe, gyöngéden, mintha annyira fájna már, hogy kis híja van hogy össze ne essek.
Dehogy... mindez szimpla manipuláció, megjátszott érzelmek, amik az arcomra ültek.
- Nem vagy ostoba, talán magadtól is kitalálhatod, hogy az indok épp annyira egyszerű, mint ahogy az is, hogy végre ne építs be karimázott festménynek a falba. Utoljára kérlek meg, hogy engedj el! * megremegett a hangom, mintha sírni akarnék, mintha hasogatna a szívem... És ő végül elengedett...
Innentől kezdve pedig már egyszerű dolgom volt... túl egyszerű. Elhitettem vele, hogy ami ide köt, az a szerelem, Nestor iránt - óóhogyne! -, és a félelem, a gyűlölet, és az a mérhetetlen megvetés, amit Kirill iránt érzek. Elmondtam neki, hogy mennyi fájdalmat - lelkit és fizikait - kaptam tőle, hogy minden vágyam az, hogy egyszer a föld alatt tudhassam őt!
Elhitte... (Balek).

"Elraboltak". Milyen nevetséges, nem? Azt hiszik, hogy megmentettek valamitől, amiben csak hervadtam, sorvadtam... Jó, talán némileg ez igaz is volt, de nem abból kifolyólag, amit ők képzeltek. Ostobák... mind egy szálig!
Szóval... ott álltam egy új élt kapujában, megannyi lehetőséggel a kezemben. És természetesen... ki is használtam mindezt! Olyan egyszerűen és gyorsan férkőztem a kegyeikbe, a titkaikba, az életükbe, hogy majdnem elhittem, talán mindez igaz is! Victor kedves volt, figyelmes... talán azt kívánta bizonygatni, hogy mennyivel jobb a testvérénél. Annyira szánalmas volt; mégis mosollyal tűrtem a nyálzó szavait.
Ryan nehezebb diónak bizonyult, ezt beismerem. De mivel alapvető szimpátiát éreztem iránta, így kevésbé volt nehéz megjátszanom azt, hogy érdekelnek a sületlen hülyeségei.
Igen... szép lassan mindenkinek elnyertem a bizalmát, még Edwardét is. Noha, tőle számos alkalommal sikerült a falra másznom. Komolyan az agyamra ment! Nem tudott másról beszélni, nem tudott másról kérdezni, mint Mayről. May, May, May... És ha nem említettem volna: May. Szívem szerint odavágtam volna neki keményen, indulatosan, hogy elég volt ebből, hogyha még egyszer kiejti előttem annak a szukának a nevét, én isten bizony kibelezem! Olyan rosszmájúan lett volna kedvem az orrára csavarni, hogy az imádott nő, akiért ennyire oda van, akiért a fél nadrágja lezsibbad; bizony halott. De még mennyire, hogy az!
Frászt... Csak szeretném, hogy így legyen... És mondjuk szívesen bosszantanám ezzel Ed-et is, ha már itt tartunk...
De már beteges volt az egész, Mr. Idióta képtelen volt leszakadni a témáról; Mayről. Milliószor elképzeltem, hogyan karcolom darabokra a fárasztásáért, de...

Apámmal ezernyi levelet váltottam, beszámoltam neki, informáltam. Egy ideig nagyon is jól ment a dolog, semmi negatív behatás nem ért, a lebukás esélye pedig egyelő volt a nullával. Itták a szavaimat, és ezt nem is voltam rest leírni Kirillnek.
Viszont... az egyik levele elég sikeresen kivágta nálam a biztosítékot. Mondhatni, egyetlen mozdulattal téptem darabjaira a megsárgult papírt.
- Még, hogy csábítsam el Edwardot!?! Normális vagy? NORMÁLIS VAGY?! * igen, kifakadtam. Szerencsémre szóljon, olyan egyedül voltam, mint a kisujjam. Hát persze, hogy ordítani kezdtem, szinte hisztérikusan, ingerülten, dühös felhők gyűltek a fejem fölé.
Pont Edward... Pont ő...
Aztán ernyedten a kanapéra zuhantam, felszegett tekintettel bámulva percekig a plafont. Talán a gond nem is igazán ez volt. Vagy nem teljesen ez... Hiszen kezdtem megkedvelni a családot, még ha minden idegszálammal is azon dolgoztam, hogy ez ne így legyen. Nem akartam csalódást okozni apámnak, nem akartam, hogy úgy érezze hűtlenül, felelőtlenül állok hozzá. Nem... hiszen annyi mindent köszönhetek neki. Hiszen... ő volt az életem minden apró darabja, ami egyben tartott...

Idővel csillapodtak az indulatok - bennem -, és kezdett minden annyira könnyeddé válni, annyira egyszerűvé... Már Edward sem fárasztott, már nem hajtogatta nap nap után, hogy May. Sőt... lassan már a neve is elporladt a szájáról. Ami pedig minket illet, és a feladatomat?
Haladok/haladunk... csak lassan, hogy beleigyam magam még a lélegzetébe is.

Az események úgy folytak, mintha dézsából öntenék a nyakamba. Az egyik pillanatban még minden olyan jól ment, olyan tökéletesen... De minden múlandó, még ez is...
A második világháború idején esett össze minden, mint egy rozsdás bringa... Victor megtudta, hogy apámnak két kölyke is az egyik lágerben van. Vérszemet kapott? Jó hogy... A tervük az volt megmentik mindkét nőstényt, ezzel is alá téve Kirillnek. Mondanom sem kell, hogy a frász kerülgetett, ugye? Elvégre az egyik kölyök May volt... Én ezt nagyon jól tudtam. Ahogy azt is, hogy akárhogy is alakul - és ez adott némi ösztönzést, kárörvendezést - May olyan ívesen fekszik a föld alá, ahogy azt illik.
Már mostam kezeimet, sőt... epedve vártam, hogyan hullik el a porban végleg... örökké. Persze a terv ennél sokkal többről szólt. Kelepce? Dá! Ameddig ezek az infantilis barmok a hős szerepében tetszelegnek majd, addig Kirill leszedi majd mindet. Elkerülhetetlen csel volt...
Szóval mentünk, mert így kellett lennie. Persze, apámat továbbra is informáltam mindenről, szinte napi pontossággal küldtem neki a leveleket merre járunk, milyen terveket szövögetnek a háta mögött.
A gond valójában ott kezdődött... a kivégzésnél. Hiszen, a láger már csak ilyen... Pedig azt hittem minden simán fog menni! Én komolyan azt hittem!
De hát a fene számolt ezzel a nem normális hímmel...! Igen, Eddel...
Ahogy meglátta May-t, egyszerűen megkattant, kicsavarodott önmagából. Kedvem lett volna nyakon hányni, annyira felmérgelt az egész helyzet.
Ő meg? Az egyik pillanatban, gondolkodás nélkül, egyszerűen csak kiugrott! Előre tört! Mint valami felajzott bika, aki előtt elhúzták a vörös szőnyeget... Annyira hülye ez a pasi, hogy az fájdalom!
Szóval, a történet kisiklott, hiába volt "elrendelve". Mindez Ed miatt... Ő menteni próbálta May-t (bár érteném, hogy minek!) de épp az ellenkezőjét érte el.
Jah... hát én egy cseppet se bántam, hova gondolsz?! Úgy örültem, hogy majdnem átváltoztam és a saját farkamat kezdtem el kergetni! Jó nem.. ez azért erős lett volna; de végtelen boldogság lett rajtam úrrá, ahogy végig nézhettem miként hullik May élettelen teste a földre. Még a por is felcsapódott körülötte, majd temette maga alá...
Imádtam. Már csak azt sajnálom, hogy nem az én kezem által lelt rá a gyötrő másvilág!
De a lényegen nem változtatott semmit.

Aztán elpucoltunk. Magunkkal hozva Jenny-t is, apám rajtam kívül megmaradt kölykét. Igazából, kezdtem mélyen elgondolkodni, hogy Kirill mi alapján válogatta a kölykeit, mert hogy Jenny is épp akkora nulla volt, mint May, az már halál biztos! Nem csíptem, sőt... kifejezetten irritált, de hát... a látszatot továbbra is meg kellett hagynom. Nem volt mese...
Azzal mondjuk nem számoltam, hogy Victor ki fogja tagadni Edwardot. Pedig így tett! Keresztbe húzta az egész tervet, az egész akciót - már ahogy az ordibálásból kivettem -, és nem volt választása sem. Mennie kellett...
Azt hiszem ez volt az a pont, ahol valami furcsa, megmagyarázhatatlan kedvtelenség tört rám... fájdalom(?). Az elmémet pedig megmérgezni kívánta a szívem, ahogy minduntalan azt próbálta belém pumpálni: hiányzik... Ed hiányzik.
Hát normális vagyok?!
Nem, jelenleg biztos, hogy nem...

Nos, időközben valahogy Amerikáig jutottunk. Szinte észre se vettem, és már repültek is a hónapok, mi pedig haladtunk előre - illetve ők haladtak, én meg szolidaritásból mentem velük. Na nem miattuk. Kirill miatt.
Vegason át New York-ig jutottunk, ahol rengeteg kapu megnyílt előttünk/előttem. Főleg az utóbbi érdekelt...
Szóval, kicsit belevetettem magam a saját szórakozásomba is, mert ez járt. És egyébként is... az Edward projekt erősen stagnálni kezdett, elvégre messze nem volt a közelemben. A baj csak az volt, hogy ez valahol zavart. Még ha nem is ismertem el még önmagam előtt sem.

- Ryan meglépett! * harsogott a fülembe Jenny hangja, ahogy bevágta maga mögött az ajtót. (Ahh, de idegesített még a hangja is...).
- És ki nem szarja le hova ment? * fordultam ki csípőből a kanapé puha szorítását élvezve, egyenesen felé. Nem, még ránézni se volt kedvem, de hát muszáj volt...
- Mondom lelépett! * vágta rá, mintha tökéletesen értetlen lennék. Komolyan összekarcolom most már a képét!
- Azt hallottam. Azt kérdeztem, hova ment... Vagy allergiás a füled a hangomra? * jó-jó, csak fogjam szépen vissza magam, mielőtt elő tőr belőlem a vadállat dög.
- Kacc-kacc. Nem tudom. Csak elment... * hál' istennek. Remélem ott is marad, ahova elhúzta azt a tenyérbe mászó, pincsi vigyorát!
- Viccelsz? * (remélem nem, mondd, hogy nem...) pillogtam rá teljes átéléssel, ahogy némi aggodalmat szőttem a hangomba.
Nem, nem viccelt. Sőt, annyira komolyan meglépett a kis répa, hogy jó pár évig nem láttuk őt. Egészen addig, míg el nem jött értünk, hogy Fairbanks-ig rángassa az egész családot...


Manapság...

"Привет отец!

Tudom... tudom, hogy sok ostobaságot követtem el az utóbbi időben. Mentségemre szóljon, kicsit megijedtem.
Kinek is mondhatnám ezt el, ha nem neked?
Annyira zavarosság vált minden egy időre, hogy azt hiszem, én magam is kitértem a medremből. Bocsáss meg!
Azt is tudom, hogy adtál nekem pár napot, rendbe rakni a szennyest, és én meg is teszem neked! Mindig megtettem, ez ezután sem lesz másként!
Viszont... mielőtt újra visszatérek Ed-hez, szeretném, ha tudnád megtettem. Megöltem Vincent-et. Igazad volt, ahogy mindig... felesleges, ostoba húzás volt tőlem, hogy azt hittem, nekem erre szükségem van!
Ugyan már. Sosem volt... sosem lesz.
Kivégeztem.

És apa... Soha többé nem kérdőjelezlek meg! Soha...

Ölelve imádlak:
Natalja."