"If Mohammed won't come to the mountain, the mountain must come to Mohammed."
A slusszkulcsot az öltönynadrágom zsebébe csúsztatva indultam meg az iroda irányába. Fél négyre sikerült időpontot kérnem az asszisztensnőnél. Szerencsére nem volt nehéz kiderítenem Jennifer rendelőjének pontos helyét, és rendelési idejét. Napok teltek el azóta, hogy visszajöttünk Vegasból, és nem jelentkezett. Hívtam, de nem vette fel. Nem ebben egyeztünk meg Vegasban, és nem úgy váltunk el a visszatérést követően, ami indokolttá tenné ezt tőle. Mondhatjuk, hogy eléggé zokon veszem azt, hogy ilyen szinten ignorál. Kénytelen voltam cselhez folyamodni, hogy a közelébe férkőzhessek, ezért álnéven bejelentkeztem az asszisztensénél. Így nincs menekvése. Fogadnia kell, ha tetszik neki, ha nem. Magyarázattal tartozik! Megszaporáztam a lépteimet, majd benyitottam a rendelő ajtaján, ahol az előtérben az asszisztens kedves mosollyal az arcán fogadott. Láthatta rajtam, hogy talpig úriember vagyok… az a fajta, akiről senki se feltételezné, hogy párterapeuta tanácsára, vagy segítségére lehet szüksége. A szokásos stílusos elegancia jellemezte megjelenésemet. Öltönyt viseltem, mégse tűntem karót nyeltnek, hiszen a zakót lazán szétgomboltam magamon. Férfias, fás-virágos illatjegyeket hordozó méregdrága parfümöm illata lengett körbe, ahogy sármos mosollyal az arcomon megálltam az asszisztens asztala előtt. - Üdvözlöm. Mr. Jones vagyok… a fél négyes „beteg”. – Nyújtottam a kezem, üdvözölve a nőt, aki majdnem befolyt az asztala alá zavarában. Kezet fogott velem, majd magát illegetve a belső ajtóhoz lépett, és bekopogtatva dugta be a fejét az ajtórésen. - Ms. Wainwright! Megérkezett Mr. Jones… - Szemüvegem lencséi mögött lassan a plafon felé emeltem a tekintetem, és tudomásul véve a megszólítást, lemondóan sóhajtottam. Remek. Szóval úgy tűnik, hogy nem újságolta el rögtönzött férjhezmenetelét. Amikor az asszisztens odaszólt nekem, hogy nyugodtan fáradjak beljebb, csak bólintottam egyet, majd belépve a szobába egyből Jennifert kerestem a tekintetemmel. Az ajtó becsukódott mögöttem, mi pedig kettesben maradtunk odabent. - Üdv. – Köszöntem rideg közönnyel, de ez csak az álca volt, mellyel leplezni kívántam sértettségem, haragom, értetlenségem… és minden olyan érzelmet, ami kavargott bennem az elmúlt napokban. Levettem a napszemüvegem, miközben az egyik fotelhez léptem, bár biztos vagyok benne, hogy annak takarásában is rögtön felismert. - Elég nagy gondban vagyok. – Kezdtem mondókámba, jobb bokámat feldobva a bal térdemre, a szemüveget pedig az ing zsebébe csúsztattam, majd kezeimet a fotel karfáira helyeztem. - Megismertem egy különleges nőt, akivel eltöltöttem egy csodás közös hétvégét Las Vegasban. Nagyon jól éreztük magunkat… annyira jól, hogy összeházasodtunk egy Las Vegasi kápolnában. Megbeszéltük, hogy megpróbáljuk… hogy adunk magunknak egy esélyt… mert miért is ne? Maximum nem működne, de legalább megpróbáltuk. Aztán visszajöttünk Fairbanksbe, és azóta kerül. Próbáltam elérni telefonon, hogy megbeszéljük a dolgainkat… és azért is, mert szerettem volna látni, ami szerintem teljesen normális dolog, lévén, hogy a feleségem. Ő viszont kerül. Nem veszi fel a telefont, és nem is hív vissza. Fogalmam sincs, hol lakik, ő viszont tudja, hogy a Holiday Innben bérelek egy lakosztályt. Szóval azért fordultam magához, kedves doktornő… hátha tud segíteni a miértekre megtalálni a választ. – Mondandóm közben Jennifer tekintetét kerestem. Nem emeltem fel a hangomat, sőt… szavaim már-már unott közönnyel csendültek. Enyhén szólva úgy érzem magam napok óta, mint egy komplett idióta… és meguntam. Elegem van. Haragszom rá. Haragszom, mert úgy érzem mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, de úgy tűnik mégse volt elég ahhoz, hogy legalább arra méltasson, hogy felvegye azt a kurva telefont, amikor hívom.
Könnyed, egyszerű napnak ígérkezett a mai. Igaz, hogy egész napra be voltam táblázva, de különös módon ezt sokkal jobban kedveltem, mint azt, amikor több órás hézagok vannak két páciens vagy éppen pár között. Olyankor nem volt elég idő arra, hogy átmenjek a Síparadicsomba, de itt sem tudtam mit kezdeni magammal, szóval borzasztó volt. Ma azonban folyamatosan jöttek hozzám, adták egymásnak a kilincset. Mondanám, hogy sajnálatos, hogy ennyi embernek van szüksége segítségre egy ilyen kisvárosban, de ugyanakkor az is szép benne, hogy legalább küzdenek a házasságukért, vagy bevallják saját maguknak, hogy gondok vannak velük szexuális téren. Én pedig a legnagyobb örömmel, hajlandó vagyok készségesen segíteni nekik. Sőt, még élvezni is szoktam, hiszen annyi új embert lehet így megismerni. Még olyanokat is, akiknek a segítéségét bizonyos esetekben kérhetném, ha gondba kerülnék. A mai napba annyi változatosságot azonban mégis sikerült csempészni, hogy fél négyre egy ismeretlen jött hozzám. Egész álló nap azokkal találkoztam, akikkel rendszeresen foglalkozom, de az újakban mindig van egyfajta izgalom, míg meg nem fejtem, hogy mi a problémájuk nyitja. Mivel nem párterápiára jöttek hozzám, így gyanítottam, hogy Mr. Jones egyedül fog érkezni. Nem is baj, a férfiak esetében még nehezebb szokott lenni beismerni, ha gond van, úgyhogy máris kedveltem a férfit, mert bátornak tartottam érte. A nők könnyebben fel szokták dolgozni, ha segítő kézre van szükségük, főleg akkor, ha azt egy másik nő nyújtja nekik. Az erősebb nem azonban… borzasztóan büszke, nehezen fogadják el, ha valami gond van velük. Szóval, miután az épp csak tíz perces szünetemnek vége szakadt, meglepő módon pontosan érkezett meg a következő vendégem. Jobban mondva páciensem, bár én jobban szerettem az előbbi elnevezést, mert az nem érzékeltette azt, hogy valami baj van. Pedig általában szokott lenni, méghozzá nem is kicsit. Tényleg sajnáltam ezeket az embereket, akik megfordultak nálam, de azt hiszem, hogy pontosan ezért lettem párterapeuta, amikor új szakmát kellett választanom az álcázás miatt. Azóta igencsak megszerettem ezt a foglalkozást, arról már nem is beszélve, hogy milyen jó érzés volt összeragasztani azt, ami megrepedt egy kicsit. Milyen kár, hogy a saját házasságom esetében már korántsem ment ilyen egyszerűen a dolog. Gondolataimból az ajtón felhangzó kopogás zökkentett ki, mire egyből fel is pillantottam. Igazából a tudatom mélyén nyugtáztam, hogy kintről hangok szűrődnek be, de annyira nem koncentráltam oda, hogy jobban oda is figyeljek rá. Akkor valószínűleg egyből tudtam volna, hogy ki érkezett meg, de az volt Rahim szerencséje, hogy teljesen elmerültem a gondolataimban. Milyen ironikus, hogy pont rajta pörgött az agyam, erre betoppan. Jobban mondva alig tíz másodperccel később toppant be, miután megszólaltam. - Akkor küldje be nyugodtan, Joanne! – adtam meg az engedélyt mosolyogva, de amint közelebb jött az ajtóhoz a következő betegem, már nem volt kérdéses, hogy ki jött. Elég volt levegőt vennem, hogy az ismerős illat az orromba kússzon. Abban a pillanatban a szívem hevesen kezdett verni, és egy pillanatig fel sem akartam nézni. Nem azért, mert féltem volna tőle, bár tény, hogy tartottam ettől a találkozástól. Nem véletlenül odáztam, de gondolhattam volna, hogy sokáig ezt nem fogja elviselni. Nem olyannak ismertem meg, úgyhogy már azon is csodálkoztam, hogy eddig kibírta anélkül, hogy a nyomomra bukkant volna. Jó, mondjuk a rendelőt egyáltalán nem volt nehéz megtalálni, ez tény, de csak azért nem akartam bezárni, mert bujkálni akartam előle. Nem lett volna fair a páciensekkel szemben, akik számítottak rám. - Szia! – fojtott feszültség volt bennem, amikor az orromra csúsztatott szemüvegem lencséi takarásából felpillantottam rá. Csupán futólag, de megállapítottam, hogy még mindig jól néz ki, még mindig vonzó férfi. Persze előttem hiába próbálta meg játszani a közönyösséget, éreztem a benne lappangó érzésekből egy keveset. Nem teljesen, de valamennyit azért mégiscsak, így nagyjából be tudtam lőni, hogy milyen lelkiállapotban lehet. Mondjuk, már az is elég beszédes volt, hogy felkeresett itt, és képes volt álnéven bejelentkezni. Ez azért valahol megmosolyogtatott, de ellenálltam a kísértésnek és végül nem görbültek felfelé az ajkaim. Helyette hosszú lábaimat kereszteztem a térdeimnél, rajta pihent a kis jegyzetfüzetem, úgy néztem rá. Nem szólaltam meg, de amúgy is elég otthonosan érezte magát ahhoz, hogy ne egyszerűen helyet foglaljon, de máris beszélni kezdjen. - Akkor azt hiszem, hogy már felesleges is megkérdeznem, hogy mégis mit keresel itt – szólaltam meg végül, miután elhallgatott. Közben csupán a tollamat forgattam az ujjaim között, valamint a papírt kopogtattam időnként, semmi több. – Mr. Jones… - szűrtem a fogaim között, még a szemeim is összeszűkültek egy kicsit. – Sajnos nem vagyok magánnyomozó, hogy megtaláljam a feleségét – tértem át akkor én is a színjátszásra. – Fogalmam sincs, hogy miféle válaszokat vár tőlem – próbáltam hárítani, távolságot tartani az által, hogy én is áttértem a doktornő szerepébe, a feleség helyett. Ez valahogy könnyebb volt.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Nagyon csinos volt most is, ezt rögtön megállapítottam, amikor megpillantottam… de nem volt kedvem bókolni neki. Úgy éreztem már így is elégszer a tudomására hoztam, hogy mennyire tetszik nekem, de a jelek szerint őt ez egyáltalán nem hatotta meg. Ha úgy lett volna, akkor most nem lennénk ebben a szituációban. Szerettem… szeretem két kanállal falni az életet, már nem is tudnám pontosan megmondani hány nő ágyában kötöttem ki, vagy hány nő kötött ki az én ágyamban, de arra konkrétan emlékszem, hogy egyik kalandom se azért ért véget, mert a nő lepattintott volna. Én szoktam az lenni, aki véget vet a mókának… még akkor is, ha valaki kitartóan futott utánam, mert meg akart volna fogni magának. Kicsit ironikus, hogy most pont én vagyok az, aki mondjuk ki konkrétan… mellébeszélés nélkül: futok egy olyan szekér után, ami úgy tűnik nem hajlandó felvenni. Bosszant. Kit ne bosszantana az én helyzetemben ez? Végre valaki, aki komolyabban érdekelne, és a bolondját járatja velem. Nem azt a reakciót kapom, amire számítottam. Megint. Képtelen vagyok kiigazodni Jenniferen, sose úgy cselekszik, ahogy arra a nőkkel való eddigi tapasztalataim alapján számítanék. Tudom, hogy határozott nő, ezt már akkor leszűrtem róla, amikor a Golden Wolf kaszinójában először találkoztunk. Épp ezért sem értem, hogy miért kerül ennyire. Legalább mondaná a képembe, hogy hagyjuk inkább ezt az egészet a francba… de nem. Még csak ennyire se méltat. Nem értem mivel érdemeltem ki ezt. Próbáltam a lakosztályomban ejtőzve újra és újra végigpörgetni a fejemben a Vegasi hétvégénket, hogy vajon mit tehettem, amire így reagál – a házasságot leszámítva, amihez ugye mindketten kellettünk -, de nem találtam semmi olyat. Ráadásul amikor azt mondta, hogy próbáljuk meg, elég őszintének, és elég határozottnak látszott. Az első reakcióm az, hogy szívem szerint most azonnal felállnék innen, szó nélkül kisétálnék az ajtaján, és úgy becsapnám magam mögött az ajtaját, hogy tokostól kidőlne a falból… de felnőtt emberek vagyunk, és ha már képes voltam ezt az egészet megszervezni, hogy beszélhessünk, ennyivel nem ússza meg a jelenlétem. Az az egy óra az enyém, és ha tetszik neki ha nem, élni fogok mind a hatvan perccel. - Egyszerű, Ms. Wainwright… - Nyomom meg a megszólítást jelzésértékűen, miközben arcizmaim összerándulnak egy pillanatra, elárulva azt, hogy mennyire irritál, hogy így kell szólítanom. A Mrs. Alidad jelenleg sokkal helyt állóbb lenne, ugyebár. - Magyarázatot várok. Magyarázza meg, mert nem értem ezt az egészet!? – Emelem fel egy pillanatra kezeimet a fotel karfájáról, és értetlenül széttárom. - Meg akarom érteni, hogy mi folyik itt, de egyedül képtelen vagyok megfejteni ezt az egészet… Maga szerint érett felnőtt nő viselkedésére vall az, amit a feleségem művel velem? – Vonom nyíltan kérdőre.
Egyáltalán nem örültem most ennek a találkozásnak, bármennyire számítottam is rá, hogy előbb-utóbb be fog következni. Amit az ember nem akar megélni, azt általában vagy halogatja, vagy megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy van még ideje. Én is pontosan ezt tettem, és nem azért, mert gyáva vagyok, hanem mert féltettem őt is és igazából saját magamat is a következményektől. Castorral ugyanis még mindig nem tudtam találkozni, de hát ezzel a magyarázattal mégsem állhattam most elő, mert elég furcsa jött volna ki a helyzet. Semmivel sem lennék képes indokolni, hogy ez miért szükséges, legalábbis a normális emberi kereteken belül. Ha elmondanám neki az igazat, akkor pedig kezét-lábát eldobva menekülne előlem, mert őrültnek lennék bélyegezni. Szóval nincs mit tenni, az volt a lehető legésszerűbb megoldás ebben a szituációban, amit én csináltam. Még ha ő ezt nem is fogja belátni soha. Vagy csak nagyon sokára. Gondolataimból a hangja zökkentett vissza, mire felé kaptam a tekintetem egyből. Nem féltem tőle, nem tartottam tőle, csak jobbnak láttam, ha rá sem nézek, mert akkor talán könnyebben feladja ezt az egész elhatározását. A hozzá hasonló férfiak tudtam, hogy nehezen viselik azt a bánásmódot, amiben most ő részesült általam. Eszem ágában sem volt egyébként megbántani, de az ő érdeke volt ez, meg valahol a sajátom. Sokat gondolkoztam pedig azon, hogy mit tegyek, hogyan járjak ennek a végére, de olyan szar helyzet, hogy semmi nem tűnt elég jónak. Azért miközben figyeltem őt, nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire nehezére esett a megszólítás. Valószínűnek tartottam, hogy inkább azért volt ez, mert szerette birtokolni a dolgokat és a személyeket, nem pedig azért, mert érzelmileg megviselte ez az egész. Erre a fejemet mertem volna tenni, mert ennyi idő alatt még egy nő sem lesz szerelmes, csak ha nagyon naiv és romantikus alkat. Én meg minden vagyok, csak ez a kettő nem. Kivételes esetek persze mindig vannak, de ha rajtam múlt, akkor nem szerettem szerelmes tiniként ugrálni egyetlen férfi körül sem. Rahim pedig bizonyára azt várta el a kis feleségétől abban a társadalmi pozícióban, amiben ő volt, hogy körül legyen rajongva. Majd rájön egyszer, hogy rossz lóra tett, ha ilyen igényei vannak… - Nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék. Felnőtt nő vagyok, a saját életemmel! – közöltem nemes egyszerűséggel, legalább olyan közönyösen, ahogyan ő beszélt a megérkezését követően. Persze azért nekem sem volt könnyű, de én könnyebben palástolhattam előle a bennem lezajló káoszt, mint ő előlem. A farkas lét előnyei, ha már más nincs is. Egyébként valószínűleg nem ezt a választ szerettem volna hallani, de nekem volt egy olyan rossz szokásom, hogy nem szerettem azt mondani, amit hallani akartak tőlem. Csak és kizárólag azokban az esetekben, amikor feltétlenül muszáj volt. Ez most nem az a helyzet. - Nem tűröm, hogy bírálj engem, amikor semmit nem tudsz az életemről! – nem, mégsem volt kedvem ahhoz a színjátékhoz, amibe belekezdtünk az előbb. – Vannak dolgok, amiket velem kapcsolatban sohasem fogsz megérteni, és én sohasem magyarázhatom el neked. Annyit tehetsz, hogy türelmes vagy és teret adsz nekem, mert erre van szükségem! – kezdtem bele, miközben dühösen leraktam a mellettem lévő kisasztalra a jegyzetfüzetet, rá a tollat, majd arra csapva a szemüvegemet is egyúttal. – Nem jókedvemből csinálom ezt, elhiheted! – felálltam, és fel-alá kezdtem járkálni, hátha attól megnyugszom egy kicsit. Nem jött be. Gyűlöltem, ha kérdőre vonnak. – Sokkal bonyolultabbak a dolgaim, mint azt el tudnád képzelni, és ez egyszerűen… nehéz nekem, érted?! – ahogy belelovalltam magam, úgy emelkedett meg egy kicsit a hangom is, de korántsem annyira, hogy kint az asszisztensem hallhassa, ha esetleg hallgatózna.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Jennifer reakciója előhozta belőlem a kevésbé lovagi énemet. Ok nélkül nem szoktam felemelni a hangomat, de kezd kihozni a sodromból, és a béketűrésemből. - Eszméletlen vagy, tudod!? – Én se maradtam ülve, amikor felpattant ülőhelyéről, és járkálni kezdett. Engem aztán cseppet se érdekel az, ha a kint ülő asszisztensnő végighallgatja azt, ami idebentről kiszűrődik. - Nem tűröd, hogy bíráljalak… de kinek a hibája az Jennifer, hogy semmit se tudok az életedről? Nem én vagyok az, aki rád csapom az ajtót, mert nem akarok hallani felőled! Ha nem tudok semmit az életedről, az azért van, mert Te hagysz ki belőle! – Éreztem, ahogy a dühtől megemelkedik a pulzusom. Szembogaraim vibráltak, ahogy Jennifer pillantását próbáltam elkapni. - Ha legalább megpróbálnád… akkor kiderülne, hogy meg tudom-e érteni, vagy sem! De neeeem… te elve elkönyveled, hogy úgyse érteném meg, nem igaz? – Szinte szikrázott körülöttem a levegő. Nem… meg se fordult a fejemben, és soha nem is fordulna, hogy kezet emeljek rá. Nem abból a fából faragtak, aki nőket rángatna, vagy pofozna fel, hogy azzal térítse észre őket. - És mégis mennyi időt Jennifer? Mégis mi a franc folyik itt? Mi folyik itt? – Ismétlem meg a kérdést, szinte már kiabálok. Vonásaim megkeményedtek a tehetetlen düh hatására. - Emlékeztetnélek rá, hogy Vegasban mit mondtál. Azt mondtad rendben, próbáljuk meg. Ne járasd velem a bolondját, nem tűröm el senkitől, hogy így szórakozzon velem! – Lépek hozzá közelebb. Lehet, hogy csak még jobban rontok a helyzeten, de őszintén? Már nem érdekel. A düh vörös köde elöntötte az agyam… s nem kicsit tapossa a földbe férfiúi hiúságomat azzal, hogy így viselkedik velem, mióta visszatértünk Fairbanksbe. - Nem? Akkor miért csinálod? Gyerünk! Halljam! Hallani akarom! – Lépek utána, amikor járkálni kezd, és próbálom elkapni a derekát, hogy magamhoz húzva szembe fordítsam velem. Látni akartam a szemeit, és egyáltalán nem érdekel, ha ezért felpofoz, vagy eltaszít magától. - Azt hiszed csak neked nehéz, Jennifer? – Ha nem lök el magától, vagy nem bontakozik ki a karjaim közül, akkor a jobbommal végigsimítok az arcán… a mozdulatom meglepően gyengéd ahhoz képest, amilyen mértékben sikerült kihoznia a sodromból az elmúlt percekben. - Egyik percben még agglegény vagyok, következő nap pedig házasemberként ébredek. De úgy tűnik nekem, hogy szélmalomharcot vívok azért, hogy életemben először legalább komolyan megpróbálhassak valamit. Erre te… te bujkálsz, kerülsz… nem veszed fel a telefont, kifogásokat keresel… rejtélyeskedsz, de értelmes magyarázattal nem tudsz előállni. De tudod mit? Legyen… győztél. – Ellépek, lehúzom a kezemről a gyűrűt, amivel azóta próbáltam megbarátkozni, hogy a kezemre került. - Nem kérsz belőlem… rendben. Megértettem. Majd felkeres az ügyvédem a papírok miatt. Ég veled! – Teszem le a kis asztalkájára a gyűrűt, majd távozom.
// Ha nem teszel olyat, ami maradásra bírna.. akkor részemről ez volt a záró… //
Most nem vettem bóknak azt, amit mondott. Tudtam jól, hogy a jelenlegi helyzetben úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lennék egyszerű eset, de megértett volna, ha tudná a háttérben meghúzódó rengeteg információt. Én azonban nem árulhattam el neki, úgyhogy nagyon törnöm kellett a fejemet, hogy mégis hogy és mennyit mondjak el neki, milyen formában ferdítsem el az igazságot. Egyáltalán nem volt könnyű a helyzetem, akármennyire hitte is, hogy ez nekem jó buli, hogy hülyét csinálhatok belőle. Mindez az ő érdekét szolgálta, de hogyan magyarázhattam volna neki el? Nem volt rá lehetőségem, sem pedig jogom, hogy kitegyem a falkát ilyesminek. - Mert muszáj! – vágtam vissza sértetten. Nem jókedvemből hallgattam el előle mindent. Igaz, hogy nem éreztem úgy iránta semmit, de nem szerettem hazudozni senkinek sem, még ha jól is ment nekem az ilyesmi. – Nem azért nem árulom el, mert nem akarom, hanem azért, mert nem tehetem. Nem magam miatt, hanem más, számomra fontos emberek miatt. Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan mondhatnám el neked! – idegesen túrtam bele a hajamba, és én meg csak azért is kerültem a tekintetét. Nem azért, mert nem mertem a szemébe nézni, hanem inkább attól tartottam, hogy ilyen idegállapotban a farkasom egyszer csak úgy dönt, hogy kitekint a világra. Nem volna túl szerencsés, ha az íriszeim éppen most vennének fel néhány pillanat erejéig borostyán színt. - Nem is azt mondom, hogy nem értenéd meg, csak… - nem, nem tudtam másképp megfogalmazni, hiába szerettem volna. És őszintén szólva, nem is nagyon akartam belemenni ebbe, mert annak beláthatatlan következményei lehetnének, ha dühömben olyat vágnék hozzá, amit nagyon nem lenne szabad. Nem gyakran, de előfordult velem, hogy meggondolatlanul vagdalkoztam, ha feldühítettek. Pedig alapvetően viszonylag békés teremtésnek mondanám magam, csak voltak kivételes esetek. De az jó sok! - Jobban tennéd, ha lehiggadnál egy kicsit és nem ordibálnál velem a saját rendelőmben! – közöltem a tőlem telhető leghiggadtabban, pedig én sem voltam éppen nyugodt lelkiállapotban. Csak az én esetemben sokkal rosszabb vége lehet az efféle felfokozott helyzeteknek. – Nem kell emlékeztetned, tökéletes a memóriám! – válaszoltam továbbra is ugyanabban a hangnemben, mert abban bíztam, hogyha én higgadtan viselkedek, akkor ő is moderálja majd magát valamelyest. Valószínűleg a helyében én is a hajamat téptem volna, de nem voltam a helyében. A saját helyzetemet és jólétemet kellett szem előtt tartanom, valamint a falka biztonságát. - Én meg azt nem tűröm el senkitől, hogy így beszéljen velem! – kontráztam rá egyből, bár nem mozdultam el előle, amikor közeledett felém. Remek, kezdtünk tényleg úgy viselkedni, mint a házasok. Kedvem lett volna nevetni rajta, de attól tartottam, hogy azzal csak még többet rontanék ezen. – Nem mondhatom el! – tagoltam szépen, még mindig egészen visszafogottan. Tőlem ez már azért egészen jó teljesítmény. Egészen addig azonban nem torpantam meg, amíg meg nem éreztem a kezét a derekamon. Könnyedén kipördülhettem volna előle, ha egy kicsit jobban figyelek, de túl ideges voltam ahhoz, hogy maximálisan az érzékeimre hagyatkozzak, így aztán célt érhetett. hagytam hát, hogy magához húzzon, és meglepő módon kellemesnek találtam az érzést. Két tenyerem a mellkasának feszült, de nem azért, hogy eltoljam magamtól, hanem egyszerűen csak ott nyugtattam továbbra is őket. - Nem, ezt nem mondtam! – mivel én eddig sem beszéltem olyan hangosan az elmúlt néhány percben, így a hangom most is teljesen nyugodt volt, a már-már bensőségesnek nevezhető testhelyzetben. – Csak azt, hogy nehezebb, mint neked – pontosítottam, sőt, még az ellen sem ágáltam, hogy megsimítsa az arcomat. Akaratlanul is döntöttem egy kicsit a keze irányába a fejemet, ám hamar tovaszállt a pillanat, ahogy újra megszólalt. Szemöldökömet értetlenül vontam fel, ahogyan sorolni kezdte az őt ért sérelmeit. - Ez nem erről szól, Rahim! – fakadtam ki, miután elengedett és lehúzta a gyűrűjét. Valahol a lelkem mélyén belém nyílalt a fájdalom, csak magam sem értettem, hogy miért. Nem jelentett semmit nekem, mégis, ez a mozdulat túl véglegesnek tűnt. – Itt nem győz senki sem, hát nem érted? – nem estem igazán kétségbe, inkább csak tanácstalan voltam, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet. – Te sem örülsz neki egyáltalán, hogy a feleséged vagyok, én meg nem tudok ezzel mit kezdeni. De ha mindez nem is lenne így… - nem érdekelt, hogy elköszönt, én azért beszéltem tovább. Általában mindig elmondtam, amit akartam, attól függetlenül, hogy a másikat érdekli vagy sem. – Akkor sem könnyű a helyzetem. Nem árulhatom el, hogy miért, de hidd el nekem! Az én családom… egy kicsit más, mint a legtöbb – kezdtem bele, miközben leroskadtam a fotelembe, ujjaim között forgatva az előbb lehúzott gyűrűjét. Úgy meredtem magam elé, mintha valami borzasztó dolgot láttam volna. - Közöttünk másfajta kapcsolat van, mint valószínűleg közted és a családod között, és az egyik rokonom nagyon basáskodó típus, mindig az van, amit ő mond. Az engedélye nélkül még levegőt is alig vehetünk – annyira nem is gondoltam bele, hogy mit mondok, egyszerűen csak jó ferdítésnek tűnt, meg persze egy kicsit túloztam is. – A… - elgondolkoztam, hogy mit is mondjak. -… szóval a nagyapámnak még nem mertem elmondani, hogy mi történt, és ha ő nem adja áldását rá, akkor meg fogja keseríteni az életemet. Veszélyes ember… - azért Castort ilyen rokoni minőségben feltűntetni egészen vicces volt, de jobbat nem tudtam kitalálni hirtelen, ráadásul nem is volt minden hazugság, mégis olyan köntösbe húztam, amivel talán működhetett kifogásként, egy időre. Amíg nem találkozok ténylegesen is az Alfával. Ha esetleg idő közben mégis úgy döntött, hogy elmegy és nem hajlandó végighallgatni, hát így jártam. Már ugyan mindegy volt, nem igaz? Ennél a helyzet nem lehet rosszabb... vagy csak nagyon nehezen.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Mentegetőzés hegyek. Utáltam, ha valaki nem mondta meg kerekperec a problémáit. Nem vagyok cukorból, nem kell engem félteni, sőt. Egyenesebb dolognak tartom szemtől-szembe az őszinteséget, még ha az adott pillanatban az fájó is, mintha valaki finomkodik, és kerttel. Nem vagyok szent ember, soha nem is állítottam magamról, és soha nem ígértem egy nőnek se semmit felelőtlenül csak azért, hogy lefeküdjön velem. A tiszta játszmák híve vagyok, mert azt tartom tisztességesnek… de amit most Jennifer művel velem, amióta visszatértünk Las Vegasból, az minden csak nem egyenes, és nem tisztességes. Feltéptem már az ajtót, mert magam mögött akartam hagyni ezt az egészet. Semmi értelmét nem láttam annak, hogy idejöttem. Férjként úgy érzem, minden jogom megvan ahhoz, hogy a feleségemet számon kérjem. Engem úgy neveltek, hogy a férfi a család feje, és az asszony örülhet, ha szabad mozgásteret kap. Nem vagyunk most se Iránban, se az Egyesült Arab Emírségek területén. Jennifer nem muzulmán, s habár ez nem mentené fel az asszonyi engedelmesség kötelessége alól, és mégis megadom neki azt a mozgásteret és szabadságot, amit egy másik muzulmán valószínűleg nem adna meg neki… pont azért, mert próbálom tiszteletben tartani az egyéni szabadságát. Azt hiszem elég időt adtam már neki így is, és belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy próbáljam megérteni. Talán megérteném, ha legalább adna egy kurva támpontot… de csak folyton mentegetőzik. Mikor mozdultam, hogy kilépjek, és ténylegesen is magam mögött hagyjam ezt az egészet… őt… akkor végre mondott valamit, amin legalább el tudtam indulni… valamit, ami elég volt arra, hogy meggondoljam magam, és maradjak. Láttam az asszisztensnő zavart, döbbent tekintetét, ahogy félve-lopva felém pillantott, majd gyorsan visszafordult a számítógép monitora felé. Visszacsuktam az ajtót, és megfordulva nekivetettem a hátam. Karba fontam a kezeimet, úgy vetettem továbbra is mérges tekintetem rá, miközben visszaült a fotelbe, és a gyűrűt forgatta, amit alig egy perce mérgemben lecsaptam az asztalára. Nem tudhattam, hogy ez a mozdulat mennyire szíven ütötte, de valószínűleg nem jobban, mint engem az, hogy „Ms. Wainwright”-ként éli tovább az életét, mintha mi se történt volna… mintha soha ott se lettünk volna Vegasban. Némán hallgattam végig a mondandóját, majd lassan a plafon felé emeltem a tekintetem, és jobbommal a hajamba túrtam. - Tehát erről van szó? – A hangom érezhetően megenyhült. Hittem neki, mert nem volt okom rá, hogy ne tegyem… és ha azt is gondolja, hogy csak az ő családja problémás, akkor tévúton jár. - Figyelj. – Léptem el az ajtótól, odasétálva hozzá toltam félre a jegyzeteit, és leülve az asztalra elé, kezembe fogtam az arcát, ha engedte. Kerestem a tekintetét, mert azt akartam, hogy a szemébe mondhassam azt, amit szeretnék. - Nem tudom mennyire vagy tisztában az arab szokásokkal, de nálunk se olyan lazák a családi szálak, mint a nyugati civilizációnál, így megértem az aggodalmad. Felnőtt férfi vagyok, de nálunk is a családfő a legidősebb élő férfirokon, aki jelen esetben az apám. Amíg él, elszámolással tartozok felé minden cselekedetemmel. Amikor felébredtem Vegasban, és sikerült összeraknom annyira az éjszaka emlékeit, hogy rájöjjek mit tettünk, annak tudatában mondtam azt neked, hogy próbáljuk meg, hogy tisztában voltam azzal, ez apámnak mennyire nem fog tetszeni. Neki tekintélye van, és a családja dolgaira eléggé kényes. – Vettem mély levegőt. Igazából talán más a kultúránk, másokból tevődik össze a saját hátterünk… a családunk, a szituáció amibe mindketten kerültünk, hasonló hatással van… lehet a családi életünkre. - Ha szeretnéd, hogy ott legyek veled, amikor el akarod mondani neki, hogy mi történt, akkor elkísérlek Jennifer. Talán ha megismer személyesen, akkor láthatja, hogy nem egy mihaszna naplopóhoz mentél hozzá, hanem olyanhoz, aki képes eltartani, és megadni neked a biztos hátteret. – Ajánlom fel neki. Engem úgy neveltek, hogy vállaljam a tetteimért a felelősséget, és álljak ki a családom mellett… Jennifer pedig egyelőre még a feleségem, még ha nem is élünk klasszikus értelemben véve házaspárként.
Arra gondoltam, hogy beugrom Jennyhez. Persze nem üres kézzel, vettem neki kávét, meg sütit, komplett ebédre azért nem akartam elhívni, mert ő kicsit szorosabb időbeosztás szerint dolgozik, mint én. Nekem nem ügy ideig-óráig felfüggeszteni a farigcsálást, Jamie-re hagyni a műhelyet, de a húgi azért menetrendre dolgozik, így kicsit bajosan rángathattam volna el. Nem is hagyta volna. Sétáltam, mert semmi kedvem nem volt vezetni, ráadásul nem a város másik végén vettem a frissítőt a rendelőjéhez képest, szóval... Amikor csak lehet, még mindig kerülöm azt, hogy kocsiba pattanjak. Hiába az, hogy tudok vezetni még mindig nem jelenti azt, hogy szeretek is. Mert nem, kicsit se szeretek, de legalább nem tömegkatasztrófa, ha kigurulok az úttestre. Könnyed, ruganyos léptekkel léptem be a rendelőbe, és egyenesen Joanne asztalához szambáztam, arcomon üdvözlő vigyorral. Rég látott kedves-közeli ismerős (megvolt). Köszöntem, mire közölte, hogy épp vannak bent Jennynél, így nem rongyoltam be egyből, hanem letáboroztam kicsit a nőnél. Nem volt már olyan fiatal, mégis a kisugárzása és az, ahogy ízig-vérig nőként viselkedett, vonzóvá tette, nem is kicsit. Könnyen el tudtam beszélgetni vele szinte bármiről, amíg vártam, bár egy ponton túl mindig csipkelődős flörtölésnél kötöttünk ki. Kis célozgatások, finom utalások, sokat sejtető, féloldalas mosoly a részemről, kihívó, kacér pillantás az övéről. Most se volt másképp, ám amikor a bal karomon sűrűn futó tetoválás mintáit kezdte cirógatva újrarajzolni, görcsbe rándult a gyomrom, mosolyom pedig kényszeredetté vált. Egyből észrevette. Hogyne vette volna? Egy pszichológus asszisztense, ráadásul hozzám sem első ízben van szerencséje. Már kérdezte volna, hogy mi a baj, mi nem tetszik abban, amit ellen eddig soha semmi kifogásom nem volt, ám ettől megmentett a másik helyiségből érzett energiakupac. Faképnél hagytam Joanne-t, akinek esélye se volt megállítani. A kávéról és a süteményről is megfeledkeztem - otthagytam az asztalon -, úgy rontottam be a szobába, majd ahogy becsuktam magam után az ajtót, rá is fordítottam a kulcsot a zárra. Biztató belépő, tudom. Igazából azért tettem, ezt, hogy ne jöhessen be senki, és ha Jenny elveszítené a kontrollt a farkasa felett, annak ne legyen több szemtanúja. Azzal első svungra nem számoltam, hogy az előtte ülő férfi ezt valószínűleg másképp értelmezte. Fekete dzsekim mindkét ujja majdnem a könyékhajlómig fel volt tűrve, így látszódott a tetováláshalom a bal karomon, csuklómon ezüst lánc, nyakamban ugyanígy ezüstből készült dögcédula a hozzá tartozó lánccal, fülbevalók sora minkét fülemben, Nirvanás póló, aminek a nyakában a napszemüvegem lógott, jobb oldalon pedig a majd' combom közepéig lelógó, vaskosabb ezüstlánc verdeste, ami a farzsebemben hordott pénztárcámhoz tartozott. Hajam kicsit tarajos - eljutottam fodrászhoz, juhé! -, bakancsos lábam sarkával pedig megkocogtattam kicsit az ajtót, amin dörömbölt egy sort Joanne, követelve, hogy nyissam ki, mert ezt nem tehetem. - Ne legyél féltékeny, veled is bezárkóztam már ide, na - mondtam hátra a vállam fölött a nőnek, mire kapott még az ajtó kívülről egy morcos ütést. Egyem az érzékeny lelkét, biztos havija van. Elhiszem, hogy szar. - Cső! - köszöntem enyhén feszült mosollyal kísérve, miközben tekintetemet Jenny és a pasas között járattam. - Bocsesz a randomkodásért, remélem nem zavartam meg semmit - folytattam semmitől és senkitől sem zavartatva, majd beljebb sétáltam, pillantásomat pedig egyre hosszabb időre felejtettem az emberen. Energiáim ezzel párhuzamosan mind nagyobb figyelmet szenteltek Jennynek. Farkasom rideg energiái úgy ömlöttek szét, mint jéghideg, frissítő víz a nyári fülledtségben. Farkasom kelletlenül megrázta magát a testvére idegességét, nyugtalanságát érezve, ő nem olyan törődő, mint én, sőt! Ennek ellenére felkínálta közönyösen nyugodt valóját megnyugvás, kapaszkodás céljából, mert egyszerűen zavarták az ilyen izgága energiák. Egy arrogáns dög. De legalább ugyanazt szeretnénk mindketten, csak más okból kifolyólag: Jen megnyugvását. ~ Jól vagy? ~ kérdeztem gondolatban, mialatt megálltam alig egy méterre az asztaltól. - Te ki vagy? - faggattam az embert, minden szívbaj nélkül, habár volt egy nagyon jó tippem.
Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hatással lesznek rá a szavaim, hogy egyáltalán kivált-e belőle valamit az a hazugságrengeteg, amit most felvonultattam itt neki. Sőt, azt sem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán szeretném-e, ha maradna és meghallgatna. Talán mind a kettőnknek az lett volna a jó, ha hagyom, hogy szó nélkül kisétáljon az irodámból, de én meg olyan rohadt becsületes tudok lenni néha, vagy leginkább érzelmes és törődő, hogy nem hagyhattam csak úgy. Az önérzetem amúgy sem viselte volna el, ha nem az enyém az utolsó szó, pedig nem vagyok domináns, egyszerűen csak ilyen természettel áldott meg a sors, már emberként is. - Igen, erről… - bólintottam végül, amikor láttam, hogy mégiscsak marad. Nem volt jobb ötletem, ez az egész ötlet csak úgy kirobbant belőlem a szavakkal együtt, és innentől kezdve már nem volt megállás. Kreáltam egy ostoba hátteret magamnak, de úgy tűnt, hogy bevált. Igaza volt Darrennek abban, hogy mindent ki lehet magyarázni, én meg ráadásul egész jó is voltam benne. Tökéletesen mutatta ezt a jelenlegi helyzet is, amikor úgy adtam elő ezt a maszlagot, mintha valóban így lenne. Bár a félelmem és a tartásom Castortól legalább tényleg valós volt, azt nem kellett megjátszanom. Figyeltem, amint ellépett az ajtótól, és végigkísértem a mozdulatait addig, amíg elém nem sétált. Nem húzódtam el akkor sem, amikor két keze közé fogta az arcomat, pedig nagy kedvem lett volna hozzá, mert így is túl sok ideg futkározott most a bőröm alatt ahhoz, hogy még beleférjen az érintés is. Mégis, valahol jól esett a testi kontaktus, mintha végigsimított volna a farkasom bundáján megnyugtatóan. Még mindig elég ideges volt odabent a hölgyemény, de kezdett higgadni, akárcsak én. - Legalább ebben hasonlítanak… - bár nyilvánvalóan Castor másként volt kényes ezekre a dolgokra, de ezt nem kötöttem Rahim orrára, mert nem volt értelme. Semmi köze nincs a falka ügyeihez, és lehet, hogy soha nem is lesz. Talán az lenne a legjobb mindenkinek, de legfőképpen neki. Míg ezen gondolkoztam, megéreztem az ismerős energiát, nem volt túlzottan nehéz. Ha Darren feltűnik valahol, akkor általában elég gyorsan feltűnést kelt. Mind megjelenés, mind energiák terén. Valahol mulatságosnak, vagy sokkal inkább különösnek találtam, hogy éppen most bukkant fel, amikor alig néhány percre jutott eszembe. Arra azonban nem fecséreltem most a figyelmemet, hogy még azt is hallgassam, hogy ő mit beszél kint. Mert beszélt, ezt biztosra vettem. Helyette inkább Rahimra pillantottam, kicsit felvonva a szemöldökömet. - Nagyon kedves tőled, de szerintem azzal többet ártanál, mint… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert abban a pillanatban nyílt is az ajtó, majd záródott és kattant a zár. Természetesen egyből odakaptam a fejemet, de nem lett volna muszáj, úgy is tudtam, hogy ki zavarta meg a beszélgetésünket. – Darren! – ugrottam fel azzal a lendülettel, mintha csak rajta kaptak volna valami olyanon, amin nem kellett volna. – Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdeztem értetlenül, mert nem rémlett, hogy találkozót beszéltünk volna meg mára, már a Farkaslakon kívül. – Nem ronthatsz csak úgy be… - újra félbehagytam a mondatot, mert a döbbenet helyét átvette a teljes megrökönyödés és a felháborodás. Igazából ez szólt annak is, hogy nem számítottam rá, hogy rám fog rontani, meg annak is, amit mondott. - Hogy mit műveltél te az irodámban?! – kérdeztem számon kérően, néhány pillanat erejéig arról is elfelejtkezve, hogy nem csak ketten vagyunk a helyiségben. – Ó, te jó isten! – túrtam bele a hajamba, majd lehuppantam vissza a fotelbe, ahol előtte is helyet foglaltam. ~ Jobban ~ vágtam rá első körben. ~ Jól leszek ~ pontosítottam inkább. ~ Nincs semmi baj, tényleg! ~ győzködtem, de azért még éreztem kicsit vibrálni magamban a nyugtalanságot. Pont ezért kapaszkodtam mentőövként az energiáiba, farkasom óvatosan közelítette meg az övét, hogy lenyugodhasson a közömbössége mellett. - Ő az én… - nem, nem bírtam kimondani. – Szóval ő Rahim! – mutattam be, ha addigra esetleg felemelkedett az asztalról. – Rahim, ő a bátyám, Darren! – közben én is újra felemelkedtem, mert jobban éreztem így magamat. – Biztosan mindjárt elmagyarázza, hogy miért rontott be egy kezelésemre szó nélkül… - fordultam oda Darrenhez, a válaszát várva. Olyan arckifejezést vágtam, ami kellőképpen érzékeltette, hogy jobb lesz, ha viselkedik. Bár, ki vagyok én, hogy megmondjam neki? Hiszen úgyis azt fogja tenni, amit szeretne. Éppen úgy, ahogyan én is tenném a helyében. Ezért igazán nem hibáztathattam, legalábbis azt hiszem. Azért volt itt, mert hazajött miattam, úgyhogy egy rossz szavam sem lehet tényleg!
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Én semmit se érzékelek a kinti történésekből. De ha hallanám is a beszűrődő beszélgetést, valószínűleg feltételezném, hogy a következő beteg érkezett kicsit korábban. Jenniferrel foglalkozok, hiszen azért vagyok még mindig itt, hogy vele legyek. Nem, nem vagyok még szerelmes, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy eldobjam magamtól a házasságomat. Őszintén szólva ez egy elég érdekes szituáció, és a válás egyfajta vereség lenne. Én pedig utálok veszíteni. - Mindenkivel meg lehet találni a közös hangot. Nézd, Jennifer… én nem félek tőle. Ő is csak egy ember, akármilyen befolyásos legyen. – Próbálom nyugtatni a magam módján. Persze valahol könnyen beszélek, hiszen nem az én nagyapámról van szó, és ha már itt tartunk, akkor még én se közöltem a nagy hírt a szüleimmel, bár nekem erre egészen más okom volt, mint neki. Én úgy terveztem, hogy majd személyesen bemutatom őket egymásnak. Mivel nem tudtam összehozni Vegasban azt a találkozót Hessam-al, belátható időn belül mindenképp elugranék meglátogatni őt, és ha már ott vagyok Dubai-ban, akkor a szüleimhez is benéznék… Jennifernek meg megígértem, hogy választhat magának kocsit. Én élem a saját életem, ők is a sajátjukat, s habár szoros közöttünk a kötelék, nem beszélünk napi szinten egymással. Van hogy hetekig fel se hívnak, vagy én nem jelentkezek. Hajlamos vagyok belemélyedni a munkámban, és ők is a sajátjukba. Felnőtt ember vagyok már, nem kell naponta lejelentkeznem a szülőknél. Épp bensőséges beszélgetést folytatunk, amikor váratlanul megzavarnak minket. Jennifer félbeszakítja a mondandóját, és én is azonnal az ajtó felé fordulok, elengedve tenyereim közül az arcát. Barátságosnak egyáltalán nem mondható tekintettel mérem végig a pasast. Nem, nem a kinézete ellen van kifogásom, mert mindenféle társadalmi szintről vannak ismerőseim, és annak idején amikor illegális autóversenyeken vettem részt, hasonló fazonok között mozogtam, mint ő. A nemtetszésem annak szól, hogy félbeszakított egy olyan társalgást, amit véleményem szerint nem kellett volna… pláne nem ilyen stílusban. Úgy tűnik Jennifer ismeri, hiszen a nevén szólítja: Darren Lehet valami elmebeteg kezeltje, aki nem tud várni a sorára? Elsőként ez a gondolat fordul meg a fejemben… Ja, vannak fura fazonok… Lehet ez is ilyen… - Hé ember! Mit képzelsz magadról? – Szólalok meg felállva, félig kitakarva a zakó alatt is láthatóan kisportolt felsőtestemmel az asszonyt. Ösztönös védelmező ösztön ez. Ki tudja milyen pszichopata ez a Darren… Azok után, ahogy betoppant, bármit el tudnék róla képzelni. - De, megzavartál. Pont ott van a kijárat, ahol bejöttél. – Vágom rá mérgesen, kihúzva magam teljes magasságomba. Látszik rajtam, hogy a jólöltözöttség ellenére nem vagyok az a beszari ficsúr, aki csak azért megijed valakitől, mert tetoválásai vannak, fülbevalói, meg lánc lóg a zsebéből. Ha Jennifer nem szólna közbe, lehet tettlegesen is megmutatnám neki, hogy kell használni a kilincset, de a szavai megakasztanak… szerencsére. Ah.. szóval ezt értette problémás család alatt? Nem épp így képzeltem el a családdal való első találkozásomat, de ha már így alakult, akkor így alakult. Még jó hogy nem kérdeztem meg nyíltan Jennifertől, hogy ki ez az elmebeteg Yakuza imitátor. Feszültségem enyhült valamennyire, a vállaimat is lejjebb eresztettem. Mégse lenne jó indítás, ha be akarnék mosni egyet az újdonsült sógoromnak, nem? - Rahim Alidad vagyok. – Mutatkozok be normálisan, majd félig Jennifer felé fordulok. - A húgod pedig a feleségem, és épp a közös dolgainkat vitattuk meg, amikor kopogás nélkül ránk törted az ajtót. – Hogy elmondta-e neki Jennifer a házasságunkat, azt nem tudom. De ha nem tudta eddig, akkor megtudta. Felé nyújtom a kezem, már ha közben közelebb lép hozzánk, hogy legalább valami alapvető normálisnak mondható üdvözlést is beiktassunk a történtek sűrűjébe. Nem kezdem az ujjporcait ropogtatni, ha kezet fog velem, de azért érezheti a kézfogásom erejéből, hogy határozott ember vagyok.
- Romba döntöm a pillanatot - válaszoltam Jenny kérdésére egyből, ártatlanul pislogva. Kissé kaotikus volt a helyzet, mert mialatt azt igyekeztem megakadályozni, hogy Joanne ránk dörömbölje az ajtót, felelni akartam húgom "hogy képzelem"-jére és kijavítani a férfit, hogy álljunk meg egy polgári szószar, nem vettem magam re meg semmi, de jó ideje nem vagyok ember. Mindebből az lett, hogy Joanne-nel indítottam, ami azt hiszem, hiba volt, mert erre meg Jenny megint felsikított. Ó, anyu! - Jaj ne izélj, veletek is épp most zárkóztam be ide, nem kell egyből rosszra gondolni! - Elvigyorodtam, mert ha valakinél, hát akkor nálam egy "bezárkózás" alatt tuti rosszra kell gondolni, kiváltképp, ha az ellenkező nem egy csinos tagjával együtt zárkózom valahova. - Sajnálom, de ha most kimennék, kockára tenném a testi épségem, amit most inkább kihagynék. Van róla fogalmad, milyen egy dühös nő? Tuti nem futottál még olyanba, különben nem akarnál kiküldeni Joanne karmai közé. Egyelőre amúgy tök jól szórakoztam. A dörömbölés elültével ellöktem magam az ajtótól, majd beljebb ballagtam, "jó gyerek vagyok nyugi" mosolyt villantva Jennyre. Szerintem nem hitte, ami szíven szúr. Gondolati válaszára energiáimmal szeretőn megsimítottam övéit, s szinte becsomagoltam, egyfelől óvó biztonságadón, másfelől ezzel némileg vissza is fogtam. Sejtettem, hogy nem lehetett kellemes, ezért igyekeztem minél könnyebé tenni számára. ~ Nagy levegő, most már itt vagyok. Ha szünetet szeretnél kicsit tartani, kint van kávé meg süti. ~ Nem erőltettem és tukmáltam semmit sem, csak felvázoltam a lehetőségeit, aztán majd eldönti, hogy mivel él. Ahogy hűs, nyugtató energiáimmal is tette, azokba belekapaszkodott, ha már felkínáltam a megnyugvást, és szerintem ebben a helyzetben ez volt a legbölcsebb. Közben megesett egymás bemutatása is, nem sokkal előtte pedig a védelmező-kitakaró gesztus. Nem akartam kinevetni, nem is tettem, csak széles vigyorra húztam a szám. Tény, hogy ő nem tudja, micsoda vagyok, én viszont igen, innen nézve pedig rém aranyos, ahogy abban a hitben él, hogy meg tudna fékezni, vagy egyáltalán lenne ellenem esélye. Mindenesetre valóban örülök, hogy láthatólag van vér a pucájában. Vagy ostoba. Inkább legyen az előbbi, kérlek, az annyival szebb! - Darren Northlake - fogadtam el a felém nyújtott jobbot és hasonló erővel szorítottam meg. - Á, szóval te vagy a sógor! - Lángelme vagyok, baszki! ~ Ezt most muszáj, volt ugye? ~ mormoltam Jennek. ~ Előadnám az igazat, asszem ideájulnál. Meg ő is. Csak más okból. De nem kellett féltenie, szerencsére az esetek zömében könnyen feltaláltam magam, csak kényelmesebb lett volna, ha nem kell mesét rittyentenem, ám legyen. Amúgy is félig igazság lesz, a legjobb hazugságok azok, amikben van igazság is: hihetőbbek, jobban el- és előadhatóak, hitelesebbek. - Zajt hallottam, azt hittem, baj van, de ezek szerint nem innen jött. - Könnyedén vállat vontam. - Sose lehet tudni, kikkel akad dolga, engem pedig érzékenyen érint, ha bárki bántja - mondtam immár ismét Rahim szemébe nézve, állandósultnak tűnő mosolyom kíséretében. Nem fenyegettem, mert minek? Ez tény volt, a fenyegetőzés meg amúgy sem a stílusom. Ha annak vette... abban az esetben azért remélem, hogy hamar kilöki a zabszemet a hátsójából, hülyén venné ki magát, ha mindenre ugrana, de lelke rajta. - És mire jutottatok a megbeszélésben? - kérdeztem, mintha csak egy heti üzleti értekezlet lett volna a téma, s ehhez mérten csaptam össze, majd dörzsöltem tenyerem. Pillantásom az asztalon heverő gyűrűre siklott. - Nocsak...
Kis híján felnevettem az általa használt kifejezésen, de Castor határozottan nem csak egy ember volt. Még akkor sem lehetett volna ezt mondani rá, ha nem éppen neki tartozom elszámolással, mert ő az Alfa. Persze ezt Rahim sohasem fogja megtudni, ha rajtam múlik, de természetesen lehet, hogy semmi beleszólásom nem lesz a dolgok menetébe. Ez az elgondolás határozottan nem tetszett nekem, mert sohasem rajongtam azért, ha megmondták, hogy mit csináljak, de ez most nem kívánságműsor lesz. Falkában élek, és úgyis azt kell majd tennem, amit mondanak. Nincs mese! Valamit talán akartam még mondani rá, de Darren feltűnése egyszerűen teljesen kiűzte a fejemből a gondolataimat. Hirtelen megijedtem és dühös voltam egyszerre, amiért csak úgy ránk rontott. Nem tudtam, hogy miféle kimenetele lesz annak, ha ők megismerik egymást, de eddig határozottan tartottam tőle, hiába mondogattam a bátyámnak, hogy majd bemutatom az újdonsült családtagnak, már ha lehet egyelőre így nevezni őt. Rahim reakcióját azért megmosolyogtam, amikor nem látta a háta mögött. Kedves volt tőle, de Darren ellen nem lett volna semmi esélye, ha nekem akar támadni, másrészt engem sem kellett félteni, mert nem voltam védelemre szoruló nő. Jó, voltak olyanok, akikkel szemben igen, de Darren pont nem tartozott közéjük. Ő mindenét odaadta volna azért, hogy nekem jó legyen, úgyhogy ennek biztos tudatában léptem el valamennyire az előttem álló férfi takarásából, hogy tovább folytathassam ezt a magasröptű társalgást. - Darren! – szóltam rá kicsit erélyesebben, mert bosszantott, hogy ilyen jót vigyorog a helyzeten. Én egyáltalán nem szórakoztam rajta ilyen jól. – Soha többé nem jöhetsz be ebbe az irodába, ha én nem vagyok itt! Főleg nem az asszisztensemmel! Jézusom, meg vagy húzatva?! – túrtam a hajamba újfent, ami határozottan annak volt a jele, hogy nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel. – Igen, történetesen van róla fogalmam! – közöltem, miközben nagyon igyekeztem nyugodt maradni. – Éppen itt áll egy előtted is! – figyelmeztettem, de valahol a lelkem mélyén azért örültem neki, hogy itt van. Egyszerűen csak a mód bosszantott fel, ahogyan ránk rontott. Jó, legalább hatásos volt a belépője, de ha meg lehetne ismételni, akkor inkább nyugodtan invitálnám be, kulturáltabban, nem így! ~ Majd jó lesz az még később is, előbb ezen legyünk túl, ha már erre fújt a szél téged is. Két váratlan vendég, nekem ez sok, Darren! ~ reagáltam végül mentálisan is, amiből persze Rahim semmit nem érzékelhetett, de nekem most nagy könnyebbséget okozott. Tudtam, hogy Darren nem fogja bántani, csak akkor, ha annyira felbőszíti. Ez az én isteni szerencsém, hogy nem az a típus volt, akinek hamar elszállt az agya, mert akkor már lehet, hogy beverte volna az újdonsült férjem képét az ilyesfajta megnyilvánulásért. Mindenesetre még mindig feszült voltam egy kicsit, amikor kezet fogtak, árgus szemekkel figyeltem a mozdulatot, füleltem, nehogy megroppanjon egy-egy csont. Semmi. Hála a jó égnek! ~ Ne haragudj, de megérdemled… máskor várd ki a sorod odakint, vagy legalább kopogj be! ~ tanácsoltam, és kedvem lett volna elvigyorodni, ha nem festett volna furcsán a jelenlegi helyzetben. A bátyám azért a hangom alapján érzékelhette, hogy most már én is jobban szórakozok, mint az előbb. ~ Határozottan nem lenne jó ötlet, ezt te is tudod. Nem tennél ilyet! ~ legalábbis reméltem, hogy nem tenne ilyet. Én már semmiben sem voltam ma biztos, túl sok váratlan dolog történt hirtelen, ráadásul ez a találkozás sem úgy zajlott, ahogyan én elképzeltem, ahogyan én szerettem volna. Nem rajongtam azért, ha másképp alakultak a dolgok, mint ahogyan én akartam, de az élet már csak ilyen. A sors néha szeret játszani velünk, velem meg úgy látszik, hogy az utóbbi időben különösen. - Még… nem túl sokra! – mondtam bizonytalanul, közben én le is ültem vissza a fotelbe, mert nekem az úgy kényelmesebb volt. Legalább a saját rendelőmben hadd érezzem magam otthonosan és kellemesen, nem? – Megmondtam Rahimnak éppen az imént, hogy előbb muszáj találkoznom a nagyapánkkal, mert ha nem adja áldását rá, akkor nem tudom mi lesz… - próbáltam nagyon hitelesen alakítani a hazugságot. ~ Castorral! Ne, ne mondj semmit! ~ egészítettem ki egyből, nehogy nekem Darren értetlen arcot vágjon és lebuktasson. A figyelmeztetésem pedig csupán előrelátásból történt, mert nagyon is jól ismertem őt, és nem volt kedvem ahhoz, hogy még ezért is kiröhögjön most. Kellett egy magyarázat, hát kreáltam én egyet. – Üljetek csak le, fiúk, igazán ne zavartassátok magatokat! – mutattam a kanapé felé, szándékosan nem törődve azzal, hogy a bátyám észrevette a levett gyűrűt. – Ha már ilyen szépen összegyűltünk… - morogtam kelletlenül az orrom alatt.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
A kis intermezzo alapvetően nem háborítana fel, mármint ami Darren és az asszisztens között zajlik az ajtó két oldalán állva, hiszen én magam se szoktam megvetni a csinos nők társaságát egy-egy légyottra, szóval valahol együtt is tudnék vele érezni, hogy rá akarják dönteni az ajtót, ha más szituban lennénk. De most olyan szituban vagyunk, amiben ezzel engem, és Jennifert zavart meg a társalgásban, szóval nem veszem túl jó néven a dolgot. Senki se szereti, ha csak úgy rátörnek, ezzel félbeszakítva egy fontos beszélgetést. Jennifer kifakadása is arról tesz tanúbizonyságot, hogy ő se értékeli túlzottan bátyja tettét. Ebbe inkább nem folyok bele, ez az ő irodája, és az ő bátyja. Egyébként is tudom, hogy verbálisan fel kell kötni annak a gatyát, aki vitába akar szállni az asszonnyal. Az, hogy a családnevük nem egyezik, annyira nem lep meg. Feltételezem, hogy féltestvérek, akiknek az anyjuk a közös csupán. Nem is kezdem firtatni a névkülönbséget, mert minek? A kézfogása hasonlóan erős, és határozott, akárcsak az enyém. Bár egy ilyen belépő után nem is számítottam másra. - Igen. – Nyugtáztam a felismerést némi megkönnyebbüléssel. Ezek szerint legalább a testvérének mesélt rólam. Akkor talán még se olyan reménytelen a helyzet, mint amilyennek eddig gondoltam. Szívesen rákérdeznék, hogy na és milyen népes a família, hányan is vannak összesen testvérek, illetve számíthatok-e még hasonló belépőkre a közeljövőben, de inkább nem teszem. Jelen helyzetben ironizálásnak is vehetnék, pedig inkább rejtett humor bújna meg az egész mögött. A kettejük között zajló mellékes eszmecseréről mit sem tudva pillantok Jenniferre. - Nincs semmi baj. – Megerősítést vártam tőle egyértelműen a kijelentésem kapcsán. Igaz, hogy talán hangosabbak voltunk… voltam a kelleténél, de a helyzet nem fajult tettlegességig. Addig sose alacsonyodnék, hogy egy nőt megüssem. Van bennem méltóság, és tartás… nőket meg csak a férfinek nem nevezhető szánalmas pöcsök ütnek meg. - Ebben hasonlítunk. – Fordultam vissza Darren felé, kihúzva magam, bár ebben a mozdulatban már nem volt semmi erőfitogtatás. Én se venném túl jó néven, ha valaki bántani akarná, nem hiába álltam elé, félig kitakarva őt, amikor a kedves báty berobbant a szobába a semmiből. Amikor rákérdez, hogy mire jutottunk, én nem felelek semmit. Akkor meg pláne nem, amikor kiszúrja a gyűrűmet az asztalon. Elsősorban úgy gondolom, hogy a házasságunk kettőnk magánügye, amit először nekünk kell rendezni valahogy, és utána a családjainkkal. Jenniferre hagyom, ha ezzel kapcsolatban akar nyilatkozni valamit, s úgy tűnik, hogy nem marad végül válasz nélkül Darren kérdése. A példáját követve én is visszaülök a fotelbe, ahol nemrég még helyet foglaltam. Darren-t gondolom nem kell hellyel kínálni, leül ha akar kérdezés nélkül is… csak abban reménykedem, hogy nem a mellettem levő fotelbe. Na nem azért, mintha bajom lenne vele, vagy tartanék tőle… csak… eléggé bizarrnak érezném a szituációt, ahogy belegondolok, hogy egy párterapeuta előtt egy férfi oldalán foglalok helyet… még ha ez most nem egy normál értelemben vett kezelés, és a terapeuta történetesen a feleségem. - Igen. Az imént avatott be a családi problémába. – Erősítem meg Jennifer szavait. - Mondtam neki, hogy ha szeretné, akkor vele tartok, amikor közli a nagyapátokkal, hogy mi a helyzet. Talán ha rögtön megismerne személyesen, akkor megnyugodna, hogy nem egy naplopó semmirekellőhöz ment feleségül. De épp azt mondta, amikor berobbantál a beszélgetésünkbe, hogy szerinte ez nem lenne túl jó ötlet, mert ronthatna a helyzeten… ? – Pillantok kérdőn Jenniferre, mert az az igazság, hogy ez a kis intermezzo eléggé megzavart, és lehet, hogy rosszul, vagy nem pontosan emlékszem arra, amit mondott. - Neked mi a véleményed? Szerinted se jó ötlet? – Fordulok újdonsült sógorom felé, kikérve a véleményét. Végül is az ő nagyapjuk, ők ismerik, hogy meddig lehet feszegetni a határokat nála.[/color]
- Jaj, ne kapd fel a vizet, ha nem mondom, meg se tudod - húztam fel kissé a vállam, félig-meddig bocsánatkérőn, de igen, ezen túl jól mulattam, már-már pofátlanul. - Különben is, semmi olyat nem látott az irodád, amiről ne hallott volna eleget - pillantottam ártatlanul a mennyezet felé, aztán komolyabbra vettem a figurát, legalábbis nagyon ezen voltam. Oké, dühös, feszült, lerí róla, de ha én is elkezdek feszülni, akkor csak még rosszabb lesz az egész, bár ezzel a jókedvvel se hiszem, hogy sokat segítek, így próbáltam belőni egy köztest. ~ Tudom, de próbálj megnyugodni, nincs semmi baj, oké? Nagy levegő... minden rendben... ~ Energiáim hűvösen táncoltak körülötte, és amíg ezen a fronton csak az övé voltam jelenleg, addig a tekintetem, hallható szavaim elsősorban kedves férjurának szóltak. - Ennek örülök - biccentettem, őszinte mosolyt varázsolva képemre, majd felvontam a szemöldököm. - Tényleg? ilyen rövid ismeretség után ennyire a szívén viseled a sorsát? - Nem volt bennem gúny, legfeljebb furcsállás és kíváncsiság. Nekem ez túl disneys volt elsőre, így némileg hitetlenkedve fogadtam a dolgot, de az vesse rám az első követ, aki hasonló szituban mindent benyelne - még ha igaz is. Aláírom, előfordulhat ilyen, ám mivel az egyik érintetthez eléggé ragaszkodom, így nem babara megy a játék, ezért minden jogom megvan hozzá, hogy kicsit kukacoskodjak. ~ Kiöltöttem rád a nyelvem. Csak hogy tudd! ~ üzentem vissza, majd kimagyaráztam magam, mert az még ment, minden gond nélkül ugyebár, közben fikarcnyi neheztelés sem maradt bennem Jenny felé. A hellyel kínálásnál naná, hogy bevágódok Rahim mellé! Ki nem hagynám, ami azt illeti, egyfelől érdekel, hogy mennyire zavarja az elhelyezkedésünk adta kép, másfelől minek üljek a szoba másik sarkába, amikor itt az asztal, meg a házaspár. Szerintem amúgy tök vicces, és aligha mondhatja el magáról bárki is, hogy elvette Jennyt, engem pedig megkapott férjnek egy terápia erejéig. Ha én ezt valakinek elmesélem... ~ Castor!? Jóságos Tupilek, ha a hotelben lakik, ahogy mondtad, akkor lehet, hoy már találkozott is vele, Castor pedig a legnagyobb rosszindulattal se néz ki nagypapa korúnak, főleg nem mellettem! Akkor inkább Victor, ő még passzol is, maximum tolmácsolja az Atanerket, Castor elé meg csak mi ketten megyünk. A kettőtök magánéletébe őt ne keverd szerintem bele, mert onnantól a falka is nehezebben lesz megkerülhető a számára. Így is szép, hogy te Wainwright vagy, én meg Northlake, képzeld el, ha még egy de Luca is bejönne a képbe. Victor jobban passzol, és ténylegesen ő a család. Válaszd le a kettőt még most egymásról, húgi, különben később tényleg begolyózol a sok ferdítéstől. Szó mi szó, a jelenlegi ülésrendet már tényleg csak azzal lehetne megfejelni, hogy Castort beállítjuk a nagyapánknak. Nem akartam jobban belegondolni, így is külön erőfeszítésembe került, hogy megregulázzam az arcizmaim és ne törjek ki röhögésben, amint meghallottam a "Castor a nagyapa" című üzenetet. Nem vagyok vallásos, de ez esküszöm, lassan tényleg megér egy misét. Hallgattam a Rahim által felvázolt helyzetet és mi tagadás, meglepett, hogy kikérte a véleményem. - Szerintem - kezdtem lassan, alaposan megfontolva minden szót - hagyd, hogy az első kört Jenny egyedül intézze. Lehetséges, hogy ha egyből beállítasz, tolakodásnak fogja venni és az csak ront mindenen. - Direkt nem mondtam, hogy az 'esélyeiken", mert franc tudja, hogy mennyire akarják ugyanazt. Jent elnézve, már abban se vagyok biztos, hogy tényleg le akarja zárni ezt az egészet egy válással. Pedig az lenne az ésszerű, de ezt már megbeszéltük úgyis, innentől az ő döntése, ő vállalja a következményeit. Nekem annyi lesz a dolgom, hogy segítsem, bármi is legyen. - Bízd rá az öreget - mondtam végül zanzásítva is. - Egyébként hogyan döntöttetek? - intettem fejemmel az asztalon heverő gyűrű felé, s ezúttal már teljesen komoly voltam, mind mimikailag, mind gondolati síkon.
- Ebben nem lennék teljesen biztos… - néztem még mindig Darrenre úgy, hogy egyértelmű legyen számára, ezt még át fogjuk beszélni később. Nem is értem, hogy nem tűnt fel a szex szaga, hiszen egészen biztos, hogy jöttem be közvetlenül utánuk is az irodába. Mindegy, emiatt már igazán felesleges volt, hogy fájjon a fejem, mert a baj megtörtént. Mindenesetre nagyon reméltem, hogy ez most már tárgytalan, hiszen Yetta nekem fontos ember az életemben, akárcsak a bátyám. Nem akartam, hogy fájdalmat okozzon neki feleslegesen. – Az egy dolog, hogy mi hangzik itt el, az meg egy másik, hogy tiszteletben tarthatnád a munkahelyem, a farkadat meg a nadrágodban! – böktem a fejemmel az említett testrésze felé szigorúan. Nem szóltam inkább közbe, hadd tárgyalják csak meg ők egymás között azt, hogy ki mennyire védelmez engem. Ez a férfiakra tartozott, ettől függetlenül még nem éreztem magam kellemetlenül azért, hogy a fültanúja voltam. Nem vagyok felesleges eleme a társalgásnak, csak éppen nem kívántam véleményt alkotni így egyből. ~ Valahogy megpróbállak komolyan venni ilyenkor, és nem összecsinálni magam! ~ alig bírtam ki, hogy el ne nevessem magam. Valahogy ebben a komoly helyzetben sem tudtunk száz százalékosan normálisan viselkedni, és ez amennyire szórakoztatott, annyira nyugtalanított is. Mi lesz, ha valami igazán nagy jelentőségű dolog történik, és akkor sem leszünk elég érettek ahhoz, hogy felnőttként viselkedjünk? Ezek az aggodalmak azonban hamar tovaszálltak, amikor leültek egymás mellé velem szemben. Nem gondoltam, hogy tényleg megteszik – legalábbis Rahimról nehezen képzeltem el -, de határozottan viccesnek találtam a kialakult szituációt. Kedvem lett volna tovább feszíteni a húrt azzal, hogy megkérdezem, mi a problémája a kapcsolatuknak, de végül uralkodtam magamon. Már csak azért is, mert Darren kioktatásától megsértődtem. ~ Ne nézz már ennyire ostobának, az istenért! Nem véletlenül van több diplomám is elrakva a polcra, Darren! ~ a tekintetem megvillant, ahogyan felé fordítottam a fejemet, szépen ívelt szemöldökömet pedig enyhén felvontam. ~ Nem fog találkozni a nagyapával, az csak egy kibúvó volt arra, hogy kivel kell megejtenem egy fontos beszélgetést. Victort is csupán apaként mutatnám be neki, nem véletlenül nem akarom, hogy elkísérjen, hiába ajánlotta fel. Neki nem kell tudnia, hogy a személy, akit felvázoltam neki a jellemzőkkel meg problémával együtt, az az Alfám és nem a nagyapám. Gondoltam egy nagyapa figura fontos minden családban, és elég hihetővé fogja tenni a sztorit! ~ legszívesebben fejbe csapkodtam volna a bátyámat, ha nem jön ki furcsán a helyzet miatta. Így nem tettem, csak ökölbe szorultak a kezeim, hogy képes legyek visszafogni magam. ~ És biztos, hogy találkozott vele. Futólag beszéltünk róla, hogy én is ismerem Castort! Állj le ezzel az aggódással, mert kiakasztasz vele teljesen, hogy azt hiszed nincs agyam! ~ ezzel pedig be is fejeztem a mentális kommunikációt vele, mert arra voltam kíváncsi, hogy ez a beszélgetés közöttük hogyan fog alakulni a továbbiakban. Egyszerűen csak bólintottam a hozzám intézett kérdésre, de ezt követően kényelmesen hátradőltem, lábaimat keresztbe tettem a térdeimnél, és úgy figyeltem ölbe tett kézzel az eseményeket. - Igen, egészen biztos, hogy annak venné – egyetértően bólogattam, megerősítve a Darren által elmondottakat. – Még sehogy… - válaszoltam meg én a feltett kérdést, megelőzve ezzel Rahimot. – Rahim szeretné megpróbálni mindenképpen, én pedig egyelőre függővé tettem attól, hogy megkapjuk-e az áldást rá – vonogattam a vállaimat kissé zavartan. Még nem voltam benne biztos most sem, hogy adnom kellene ennek esélyt, pedig egy esély ugyebár mindenkinek jár. Ezt tartottam szem előtt mindig is, és mivel ő nem ártott nekem eddig, talán ő is meg kellett volna, hogy kapja tőlem a kezdeti bizalmat. Talán így is lesz, még fogalmam sincs róla, és Castortól is sokban függött ez az egész. A továbbiakban rábíztam Rahimra, hogy ha esetleg még szeretne valamit hozzáfűzni a döntésünkkel kapcsolatos dolgokhoz, akkor megtehesse. Én csak a saját véleményemet mondhattam el nyilvánvalóan, de ez eddig sem volt titok egyikőjük számára sem.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
A kettejük között kialakult konfliktusba nem szóltam bele. Úgy gondoltam, hogy ennek elsimítása az ő dolguk. Mindazonáltal a férfiúi megértésem és együttérzésem újdonsült sógoromé volt, hiszen a mennyezet szakadna rám, ha akár csak magamat is be akarnám csapni azzal, hogy én még sose tettem ilyet, vagy ehhez hasonlót. Én is szeretek a tűzzel játszani, és én is vittem nőket olyan helyekre, helyzetekbe, amiben ha lebukunk, akkor nagyobb „ejnye-bejnyét” kaptam volna, mint most Darren. Na de mikor élje ki magát az ember fia, ha nem fiatalon, ereje teljében? Én lennék az utolsó, aki elítélné azért, mert Jennifer asszisztensnőjét megdöngette a rendelőben. Persze ezt neki… nekik nem kell tudniuk, ezért is próbálok minden erőmmel fapofát vágni, míg ennek megvitatása zajlik kettejük között. Az egyenesen nekem szegezett kérdéstől nem csinálom össze magam. Nincs testvérem, de ha lenne, valószínűleg én is így reagálnék. Én se bíznék egy tök ismeretlen pacákban, aki részegen elvette a húgomat. - Bár Alaszkai születésű vagyok, de más kultúrában nevelkedtem, más normák szerint, mint az itteniek… vagy akár az európaiak. Nem tudom Jennifer mennyit mondott el rólam, vagy te mennyire vagy tisztában a muzulmánok szokásaival, kultúrájával… vagy akár a neveltetésével. Nem az számít, hogy milyen körülmények között vált Jennifer az életem részévé… - Pillantok röviden Jeniferre. - …hanem az számít, hogy az életem részévé vált. Az számít, hogy a feleségem, és bármi van, kötelességem őt védelmezni. Semmivel nem kisebb értékű családtag számomra, mint az apám és az anyám, akik felneveltek. Szóval igen, a szívemen viselem a sorsát. – Hangom nyugodt, magabiztos, és eltökélt. Talán nem vagyok még szerelmes… de ha Jennifer egyáltalán nem tetszene, nem mozgatott volna meg bennem valamit, soha nem hívom el Las Vegasba. Nagylábon éltem mindig is, mert megtehettem. Rengeteg buli fulladt alkoholmámoros orgiába, de eddig még sose vettem el olyan állapotban senkit se feleségül, pedig őszintén szólva, lett volna rá lehetőségem, hiszen Las Vegasban is éltem korábban. Nem hiába ragaszkodom tehát annyira ahhoz, hogy legalább próbáljuk meg. Ha nem megy, akkor meg elválunk békésen. Jennifer nem mondott egyértelmű nemet, tudom… érzem, hogy hezitál, hogy tanácstalan… tehát nem vetette el ennek a lehetőségét. Mélyen, hosszan sóhajtok fel. Érdekel a véleménye, mert Jennifer mellett neki is a nagyapja, és „több szem többet lát”. Enyhén feszengek. Nem azért, mert „büdös” lenne Darren társasága, csak abszolút hetero férfiként tényleg feszélyez, hogy egy párterápián férfi ücsörög mellettem, még ha ez most nem is olyan terápia… akkor is. Még szerencse, hogy az az ajtó kulcsra van zárva, és nem tud bejönni ide senki. Elég sokat rontana az imidzsemen, ha egy párterapeutánál egy férfi oldalán pillanata meg bárki. Egyre több az ismerősöm és az ügyfelem Fairbanksbe. Kényes pletykát indíthatna el, ha valaki így meglátna minket. - Rendben. Ha így gondoljátok, akkor nem erőltetem. – Szívesen kísérném el Jennifert, de ha ők így látják jónak… mégis csak az ő nagyapjuk, ők ismerik milyen. - Igen. Nem látom okát annak, hogy miért ne próbálhatnánk meg. – Jelentem ki egyértelműen, és ebben egyáltalán nem kérem ki a sógor véleményét, mert ez a része a dolognak viszont úgy érzem, Jenniferre és rám tartozik… illetve a nagypapára… meg valahol még az én apámra is. Biztos nem fogja örömében a fenekét verni a földhöz, amikor megtudja, hogy s miként nősültem meg, de ismerem már annyira, hogy nem ítélkezik senki felett addig, amíg meg nem ismeri. Ő adna egy esélyt arra, hogy Jennifert a családba fogadja… de ez még nagyon a jövő zenéje. Először addig kell eljutnunk, hogy Jennifer eldöntse, meg akarja-e próbálni, vagy sem. - De tiszteletben tartom a családfő szavát is, mert az szent nálunk is. – Biccentek. - Hányan vagytok egyébként? Testvérek. – Pillantok Darrenre, aztán Jenniferre. Nem mintha félnék attól, hogy lerohan a Wainwright… Northlake „klán”… csak szimplán kíváncsi vagyok, hogy van-e még sógorom, sógornőm akiről nem tudok.
Nem feszegettem tovább a "dugtam a rendelődben az asszisztenseddel" dolgot, egyrészt, mert mostanában ilyen jellegű témák kicsit neccesek, másrészt mert kár rajta tovább lovagolni. Nyihaha... Gondoltai üzenetére majdnem prüszkölve felnevettem, de sikerült megállnom. Nem akarom, hogy féljen tőlem. Vegyen komolyan, amikor olyan van, és amikor tényleg komoly vagyok, de félni... azt soha, nem akarok rá okot adni, ami eddig minden jel szerint sikerült is. Egyébiránt nem fostam attól, hogy akkor se tudunk komolyak lenni, amikor kéne. Szerintem nagyon pöpec egyensúlyt tartottunk, és csak azért, mert gondolatban volt bohóckodás, meg az ülésrendnél némi szórakozás, még nem jelentette, hogy ne érezném a helyzet súlyát. Tökéletesen éreztem, csupán nem voltam hajlandó megrogyni alatta. Olyanra úgyis volt példa az elmúlt két évben, köszi, elég volt, zen, egyensúly, meg minden ilyen huzatos dolog. Ha Rahim kifejezné az együttérzését, meghatott pillantást kapna, így viszont csak elítélést nem tükröző arcából tippelhetem, hogy nem épp úgy gondolkodik a kis produkciómról, mint Jenny. Ezazzz! A kanok tartsanak össze! Egy darabig fürkészőn néztem Rahim szemébe, miután elmagyarázta, miért olyan fontos neki most már Jen. Továbbra se lehetett zordnak mondani az ábrázatom, a tekintetem azonban megváltozott. Könnyen megkedvelek másokat, ám ilyen helyzetben kifejezetten paranoiás tudtam lenni, s mintha csak azt kérdeztem volna valahol lelkem mélyén, hogy megbízhatok benned? A szavadban? Abban, hogy ezt két hét múlva is komolyan fogod gondolni, nem csak most? Jó, hogy ezt pont én kérném számon, de... mindegy, bonyolult. Hazugságnak semmi nyoma, bennem pedig élt annyi jófejség, hogy mellőztem a nagy-nagy testvéri fenyegetőzést, miszerint ilyen és olyan ruházás vár rá, ha ezt meg azt teszi, esetleg épp hogy nem teszi. Baszki, ne azért legyen jó Jennyhez, mert esetleg ráijesztek! Különben is, úgy tűnt, megvan a magához való esze, szóval biztos magától is levágta, hogy nem csak úgy dobálózunk a "testvér" megnevezéssel, innentől fölösleges szájszellőztetés lenne minden bizonygatás. Mintegy efölött érzett örömömben elvigyorodtam. Holott lakozott emögött más is. Öregem, ha tudnád, micsoda családba házasodtál be! Huhúúú! A Jennyvel folytatott beszélgetés már korántsem ilyen könnyed és üde, de az vesse rám az első követ, aki nem parázott volna rá élből-nyélből ilyesmire. ~ Jóóóóó, bocsiiiiiii! Csak megijedtem, de örülök, hogy alaptalanul. ~ Elfogadtam az okfejtését, így részemről is ennyi volt ez a téma. Hát most na, minek lovagoljunk tovább olyanon, amin nem kell? Ha mégis hiba csúszna a lecsóba, akkor meg úgyis szól, csápol, füstjelez, SMS-ezik, felhív, vagy bármi. - Értem - bólintottam lassan a bizonytalanságra és a megpróbálásra. Majdnem mondtam, hogy vazze, öcsém, ez nem járás, hogy meglátjátok, összeilletek-e, vagy sem... aztán jobban belegondolva: de, olyan. Csak itt az ex az papíron is fel van vezetve. Már ha nem jön be a dolog. Kérdésére megint csak elvigyorodtam elsőre, mert belegondolni is mulatságos, hogy milyen kiterjedt kis rokoni hálózatunk van. Bár akad lenyesni való része, de minden fában akad elkorhadt ág - anyám, de költői lettem. - Négyen - plusz Nikolaj, de őt szerintem még egyikünk sem képes a testvérének tekinteni, viszont ha Jenny kijavítana ilyen téren, legfeljebb a szórakozottságomra fogom. - Eléggé nagy család vagyunk, de ha marad a házas élet, majd meglátod. - Biztatóan vállon veregettem, majd felálltam. Mindent megtudtam, amit akartam. - Magatokra hagylak titeket, és bocsesz a betörésért még egyszer! Kint várlak - tettem hozzá, Jennynek címezve, egy halvány, őszinte mosoly kíséretében, aztán ha nem volt más, kisétáltam, hogy megnyugtassam Joanne-t, nem történt katasztrófa, meg lehet nyugodni.
//Ha nincs más, én itt kiszálltam, részemről köszöntem, nagyon jól szórakoztam IC-OOC XDDD //
Azért valahol aranyosnak találtam, hogy Rahim ennyire védelmezni akart engem és számított neki a testi épségem. Igazán kár, hogy sohasem tetszeleghet majd mellettem ebben a szerepben, mert ha úgy is alakulna, hogy beharapom, mindig idősebb leszek nála, ennél fogva lehet, hogy erősebb is. Tény, hogy nőből vagyok, ő pedig most is jól edzett férfi, de a farkasoknál az ilyesmi csak másodlagos lehet, ha én továbbra is kitartóan edzek majd az elkövetkező évszázadok alatt is. Míg a fiúk megbeszélték a velem kapcsolatos dolgokat, én igyekeztem rendezni a gondolataimat. Nem volt egyszerű a jelenlegi körülmények között, de nem vagyok én olyan kétségbeesett most, hogy ezen fennakadjak. Jó, persze, Darren felbukkanása nem volt valami remek időzítés, de ha már így alakult, legalább megismerkedhettek egymással. Úgyis sokat meséltem már neki az újdonsült férjemről, míg Rahim vajmi keveset tudott a családomról. Jobb is így, amíg nem fog közénk tartozni. Abban az esetben pedig, ha ez soha nem következik be, úgy majd kiokoskodjuk később. - Köszönöm! – bólintottam végül. Semmit nem ért volna el azzal, ha erőlteti, de ezt ő nem tudhatta. Nekem pedig sokkal jobb lesz a lelkemnek az, ha nem kell vitákba bonyolódnom azzal kapcsolatban, hogy nem jöhet velem ide vagy oda. A végén még követne bosszúból, az meg nem szülne semmi jót, az tuti! Nem, erre az ostobaságra most gondolni sem akartam inkább. Mivel idő közben Darren megválaszolta a feltett kérdést, én így bölcsen csendben maradtam. Nem tudtam, hogy mit fog szólni ehhez a számhoz, a többieket pedig még bele sem vettük a listába. Vajon a kölyköket miként fogjuk bemutatni, milyen családtagként? Nehéz ügy… ~ Ne félj, éppen elég, hogy én be vagyok tojva a ránk váró találkozótól. Legalább te legyél az, aki megnyugtat engem! ~ üzentem még Darrennek, mielőtt elárulta volna bűvös számot. – Igen, valószínűleg… - toldottam hozzá én is, hogy ne maradjak ki teljesen a beszélgetésből. Lehet, hogy meg fogja látni, lehet, hogy nem. Egyelőre még magam sem tudtam eldönteni, hogy melyik lehetőségnek örülnék inkább. Mind a kettő variációnak megvoltak a maga pozitív és negatív oldalai is, akárhogy nézem. - Rendben, majd megyek nemsokára! – viszonoztam azonnal a mosolyt, egy bólintás kíséretében. Megvártam, amíg kisétált és magunkra hagyott bennünket, csak akkor fordultam vissza újra a kedves házastársamhoz. – Tudom, hogy egy kicsit váratlanul jött Darren felbukkanása. Nem teljesen így terveztem a bemutatást, de nála előfordulnak ilyen spontán pillanatok – vontam meg a vállaimat, magyarázkodva egy kicsit. Nem szégyelltem én egy pillanatig sem, hogy ő olyan, amilyen, egyszerűen csak tényleg nem volt jó az időzítése. Mintha csak megérezte volna, hogy mikor kell benéznie hozzám, amikor egyáltalán nem számítok rá. - Ő áll hozzám a világon a legközelebb – motyogtam halkan, néhány pillanatig az ölemben összekulcsolt kezeimre bámulva. Nehéz lett volna megfogalmazni mindazt, amit a kint várakozó nagy meláknak köszönhettem. Azt is, hogy mennyi érzés gyűlt fel bennem az évtizedek során iránta, valószínűleg soha senki nem érhet majd a nyomába.
// Köszi a közreműködést, Déé!!! *-* <333 //
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Álltam Darren kutató pillantásait. Nem volt takargatnivalóm, és nem is rettentem meg attól, hogy így méreget. Nem vagyok szent ember, soha nem is leszek… csomó hibám van, de a család védelmét, és összetartását komolyan veszem. Legalább ezt rendesen sikerült belém nevelni. Egy bólintással nyugtáztam a számot. - Remek! – Mosolyodtam el, aztán Jenniferre pillantottam. Hogy marad-e a házas élet… nos jelenleg leginkább tőle függ. Bennem megvan a szándék. A vállon veregetést nem viszonoztam, de egy szélesebb mosolyt megeresztettem a sógor felé. Utána pillantottam, ahogy kivonul Jennifer rendelőjéből, aztán vetettem egy pillantást a karórámra is. Már nincs sok hátra abból az egy órából, jól elszaladt az idő. - Hát igen, elég váratlan volt. – Nevettem jóval könnyedebben, mint amilyen hangulattal beléptem a rendelőjébe. - Négy egyébként nem olyan sok. Mifelénk szinte versenyt űznek belőle, hogy melyik férfi tud több gyereket összehozni a feleségeinek. Aki ötnél kevesebb gyereket nem, azt majdhogynem ki is nézik maguk közül. Akik felneveltek… a szüleim, anyámnak nem lehetett gyereke, azért fogadtak örökbe engem. Én egyke vagyok. Ilyen szempontból is csodabogárként tekintettek rám az iskolában a társaim… De hát Teherán teljesen más világ, és más kultúra, mint Amerika. – Arrafelé a nagy családok a megszokottak, szóval nem tartom valószínűnek, hogy ha úgy alakul, hogy megismerhetem az egész családot, akkor meghökkennék attól, hogy mennyire sokan vannak. - Elég laza. Azt hiszem, kedvelem… - Dörzsöltem meg a tarkómat, miközben Jenniferre vigyorogtam. Amikor a testvéréhez fűződő kapcsolatát említi, megértően bólintok. - Én Hesam-al vagyok így. Olyan, mintha a testvérem lenne, és nagyon közel állunk egymáshoz. Jó, ha van olyan személy az életünkben, akire tudunk számítani, bármi van. Tetszett, ahogy védelmezni próbált, de nincs ellenséged ezen falakon belül. Remélem ezzel már ő is tisztában van. – Utaltam arra, hogy semmi esetre se szeretnék ártani Jennifernek. A gyűrűre pillantottam, ami az asztalon feküdt kettőnk között. - Mikor fogsz beszélni a nagyapáddal? – Nem akartam sürgetni, csak jobb az ilyenen minél előbb túlesni. Ha az ember sokáig húzza a nem kívánt dolgokat, egyre nehezebben veszi rá magát. - Nem akarom, hogy azt hidd, korlátozni akarom a szabad mozgástered. De nem vagyok az a típus sem, aki küzdelem nélkül felad bármit is. Talán az összeköltözés, amiről beszéltünk Vegasban, egy kicsit korai lenne. Ha neked úgy könnyebb… akkor amennyiben a nagyapád nem reagál negatívan a hírre, haladhatunk lassabban is. Tudom is én… kezdetnek elhívnálak egy randevúra. Mit gondolsz, ez járható út lenne? – Sok minden történt kettőnkkel rövid időn belül, és kell idő, mire mindketten feldolgozzuk a történteket, de nehezen bírom a kudarcot, és nekem egyértelműen kudarc lenne az, ha meg se próbálnánk, hanem csak úgy elválnánk. Amennyire nem éreztem magam olyan fajta pasasnak, aki ilyen fiatalon családalapításra adná a fejét, úgy nem érzem most azt helyénvalónak, hogy ha már így alakult, hogy mégis megtörtént, már el is váljunk… mikor szinte még meg se száradt a tinta a papíron. - Legrosszabb esetben ha az öreged ellene van, akkor megszöktetlek. – Vigyorodok el, persze nem gondolom teljesen komolyan, csak némileg szeretném oldani a feszültséget.
Miután Darren távozását követően ismét magunkra maradtunk, csak azért szólaltam meg, hogy megpróbáljam oldani a feszültséget, ami a kellemetlenül beálló csend miatt tört rám. Jó, amúgy sem voltam éppen a toppon, de ez csak rátett egy lapáttal. Valahol bosszantott is, hogy a bátyám csak úgy betoppant, meg örültem is neki, mert nem egyszerűen csak sikerült túlesnünk a bemutatáson. Ehhez még pluszként jött hozzá az, hogy valamiféle útra terelt, még ha nem is hoztam meg egyelőre a jövőnket illető döntést. Pedig kellett volna, méghozzá nagyon hamarosan, amint Castornak lesz ideje arra, hogy ezzel a problémával foglalkozzon. Azt persze már előre sejtettem, hogy nem lesz egy sétagalopp, de az élet amúgy sem az soha. - Így van. Itt Nyugaton azért a négy nem olyan kevés, főleg nem manapság… - azzal már nem dicsekedtem el, hogy igazából tizenegyen voltunk testvérek, és van egy ikertestvérem is. Jobban mondva volt, hiszen ők már régóta nem részei az életemnek, sőt, az élők világának sem. – Amikor pedig megismered őket, te is rá fogsz jönni, hogy nem túloztunk. Nem egyszerű a családunk, és senki sem hasonlít a másikra. Mindenki teljesen más jellem, talán még Darren meg én hasonlítunk egymásra a leginkább, ugyanakkor mégsem. Csupán sok a közös pont – magyaráztam elgondolkozva ezeken a családi kapcsolatokon. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehetett úgy élni fehér emberként ott, az arabok világában. Biztosan nehezen fogadták el Rahimot, a tehetős szülők ellenére is, ezt azonban most nem nagyon akartam forszírozni. Talán egyszer majd szóba fog kerülni, ki tudja. És én még azt hittem, hogy franciaként az oroszok birodalmában volt nehéz dolgom! - Szerintem ő is kedvel téged, csak egyelőre még nem akarta kimutatni – mosolyodtam el végre halványan, némiképp megkönnyebbülten. Nekem ez fontos volt, akárhogy alakul is majd a jövőnk. Legalább Darren mellettem állt, ezúttal tényleg. Jó, efelől amúgy sem voltak kétségeim, de a teljes elköteleződéshez az ügyünk iránt azért nem ártott, ha megkedveli az újdonsült sógorát. – Sokan szeretik őt, mert közvetlen és jó a humora. Ő amolyan magával ragadó természet, vonzza az embereket, bármilyen is a megjelenése. Azért nem öltözik így állandóan – tettem hozzá afféle magyarázatképpen, de én hittem abban amúgy is, hogy nem a ruha teszi az embert. - Lehet, hogy tisztában van vele, de ő ilyen típus. Fordított esetben én is pontosan így viselkednék, még ha te nehezen képzeled is el rólam – mosolyom kicsit titokzatosabbá vált. – Nem csak fizikailag véd, hanem a lelkemet is. Voltak az életemnek olyan pontjai, amik nem voltak éppen jó hatással rám, úgyhogy gondolom, ezért próbál ennyire odafigyelni rám. Az ember akaratlanul is megbánthatja azoknak az érzéseit, akik fontosak neki… - bölcselkedtem egy kicsit, de csupán néhány másodpercig engedélyeztem magamnak ezt a fajta komoly merengést. Utána inkább koncentráltam a jelenleg aktuális ügyre, ami miatt eleve bejött ma hozzám. - A lehető leghamarabb, már így is túl sokáig húztam. Nem fog örülni neki, az biztos! – igen, efelől sem voltak kétségeim, de a további aggodalmaimat nem mondtam ki hangosan. Ezzel úgyis nekem kell majd megbirkóznom, nem pedig neki. Amúgy is addig jár jól, amíg nem folyik bele ezekbe az ügyekbe, még ha akaratlanul máris benne volt. – Hm… - őszintén elgondolkoztam az ajánlatán, és ez már nem is hangzott olyan vészesen. – Igen, azt hiszem, hogy ez még nekem is megfelelne – válaszoltam őszintén, máris biztosra véve, hogy ez a randizás sem lesz szokványos egy olyan férfival, mint amilyen Rahim. – Fel foglak hívni, ha már tudok valamit, megígérem! – mondtam teljesen komolyan, amíg elő nem hozakodott a szöktetés ötletével. - Igazán kedves gondolat, de azt hiszem ebből már kinőttem. Túl fontos az itteni életem, a családom ahhoz, hogy csak úgy magam mögött hagyjak mindent. És szerintem neked is… - pillantottam rá kíváncsi szemekkel. Egyszer már megszöktettek, csak ezt inkább nem kötöttem az orrára. Annak is borzasztó vége lett, úgyhogy még egyszer óvatosságból nem akartam átélni ugyanezt.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Nénikék, bácsikák, unokatestvérek viszont voltak bőven, úgyhogy sose kellett túlzottan egyedül éreznem magam. – Persze a családban is volt olyan, aki kicsit nehezen tudott elfogadni, de a többség megbékélt vele, hogy a nevelőszüleim egy amerikai kisfiút fogadott örökbe. - Hát igen. A heves vérmérséklet mindkettőtöknél feltűnt. – Vigyorodok el. Jennifert se kell félteni, igazi tűzről pattant menyecske, és hát a kedves bátyja belépője egyértelműen azt sugallta, hogy ő se egy nyámnyila anyámasszony katonája. Engem azért érdekelnének a többiek is, persze nem fogom most rögtön azzal nyaggatni Jennifert, hogy mutasson be a teljes családnak, hiszen jól tudom, hogy mindenek előtt beszélnie kell a nagyapjával, aki nem olyan egyszerű eset a jelek szerint. Ha csak Jennifer állította volna ezt, talán azt gondoltam volna, hogy kicsit túlaggódja a dolgot, de miután a bátyja is megerősítette a szavait, nincs okom kételkedni benne. - Megértem, hiszen még az sem biztos, hogy a nagyapátok áldását adja ránk. – Fura ezt kimondani úgy, hogy gyakorlatilag már férj és feleség vagyunk, mégis utólagos engedelmet kell kérnünk, hogy azok is maradhassunk… már ha Jennifer is akarja, természetesen. Az egy dolog, hogy a nagyapja véleményére ad, ami szerintem a mai világban eléggé figyelmes dolog tőle, hiszen nyugaton már ritkán szokás megkérdezni a felmenőket, mit szólnának az új családtaghoz. Az meg egy másik dolog, hogy ha zöld utat kapunk, akkor Jennifer hogy fog viszonyulni a kettőnk dolgához a későbbiekben. Nem tudom mennyire takarózik most a nagyapja mögé csak azért, hogy ne neki kelljen dönteni, és így legalább időt nyerjen magának, hogy rendezze a gondolatait… de amennyire csak tőlem telik, megpróbálok türelmet mutatni, még ha nem is olyan könnyű. Nem szoktam hozzá, hogy bárkire is várnom kelljen, mindig mindent megkaptam, amit kinéztem magamnak. - Sejtettem. Szerintem én se így pottyantam erre a világra. – Pillantottam végig fess öltönyömön vigyorogva. - Mivel foglalkozik Darren? – Ha már említette, akkor a feledékenységem számlájára írom. Férfi vagyok, időnként szelektál az agyam, ha úgy gondolja, hogy valami fontosabbra kell fókuszálnia. - Annyira nem esik nehezemre elképzelni, bár szívesen megnézném a gyakorlatban is. – Persze kihagyva azt a részt, hogy Darren titkárával kavar a tesója irodájában. Eddigi életstílusomra egyáltalán nem ragasztható rá a monogámia bélyege, de azért mégis csak az iszlám világban nevelkedtem, ahol másfajta szabályok vonatkoztak a nőkre, és más a férfiakra. Egyszóval nem venném túl jó néven, ha kiderülne, hogy Jennifernek van mellettem valaki más is, mert az azt jelentené, hogy nem vagyok elég, és lényegében a férfiú hiúságomat tiporná egy mozdulattal a sárba. - Remek. – Nyugtázom az információt. - Akkor ezt meg is beszéltük. – Szóval, ha megkaptuk az áldást, akkor randi. - Persze, én is csak viccnek szántam, ne aggódj. – Nagyot fújok, majd az órára pillantok. Letelt az időnk. Kár. Felállok a fotelből, majd megigazítom a zakómat, és a nyakkendőtűt. - Azt hiszem ideje mennem. Várni fogom a hívásod, Jennifer. – Lépek oda hozzá, majd megérintem a derekát, ha felállt… ha nem, akkor pedig lehajolok hozzá, hogy egy puszit nyomjak a homlokára. - Szia. – Pillantok a szemeibe, majd megcirógatom az arcát, és kisétálok a rendelőből. A gyűrűt nem vettem magamhoz. Otthagyom Jennifernél, mintegy zálogban… hogyha úgy gondolja van miért, és van értelme hordania a sajátját, akkor visszaadja az enyémet is. Kifelé menet elbúcsúzok Darrentől is, ha épp ott találom az asszisztensnő asztalánál… ha nincs ott, akkor pedig csak a nőtől köszönök el, aztán távozva a kocsimba ülök, és visszahajtok a hotelbe.
Csak mosolyogtam szolidan azon, amit Rahim mondott. Ha én is így vettem volna a „családomat”, és tág értelemben elkezdtem volna sorolni a falka tagjait, akkor bizony nekem is lehetett volna sok úgynevezett nagynéném, vagy nagybátyám, még unokatestvérek is akadtak volna szép számmal. Azért így belegondolni néha egészen mulatságos volt, hogy miként mutatnál be egy kívülállónak egy olyan valakit, akivel sokat láthatnak, és még sincs hozzá semmi közöd azon túl, hogy a falkatársa vagy. A falkák élete bizony sohasem egyszerű, de valamilyen szinten mindenki rokon. Én azok közé tartoztam, akik szerették ezt hinni, persze kivételek azért mindig akadnak, akiket inkább letagadnék bármilyen körülmények között. - Igen, talán családi vonás – vontam meg a vállaimat kecses, nemtörődöm mozdulattal. Igazából szerintem a farkasok legnagyobb részére jellemző volt valamilyen szinten a heves vérmérséklet. Nem mondom, hogy nem akadtak közöttünk birkatürelemmel megáldott egyedek, de azért sokunknak megnehezítette a dolgát az uralkodás terén az, hogy élt bennünk egy ösztönlény, aki nem gondolkodott, csak cselekedett a legtöbb esetben. Még akkor is, ha az illető nem domináns mentalitással lett megáldva. Azért mindenesetre annak nagyon örültem, hogy Darren erre járt, és legalább megerősítette a sztorimat. Azért rengeteg alkalommal jött már jól a mentális kommunikáció képessége, és ha most nem tudtam volna felvilágosítani, valószínűleg nagyon kellemetlen helyzetben találtuk volna magunkat mind a ketten. Így viszont nem állt fent ez a veszély, aminek őszintén örültem. Legalább nyertem még egy kis időt. Talán néhány napot, talán egy egész hetet, vagy kettőt. Majd hamarosan úgyis elválik, hogy mi lesz az igazság, bár én szívem szerint még halogattam volna addig, amíg csak lehetőségem van rá. Rahim türelmetlensége és gyanakvása miatt azonban kénytelen voltam gyorsabban lépéseket tenni, mint ahogyan én azt elterveztem. - Igen… - egyetértésem jeleként bólogattam egy kicsit. Azért egy kicsit még mindig viccesnek találtam, hogy Castorból nagyapa lett. Ha ezt tudná, egészen biztos, hogy nem szórakozna rajta annyira jól, mint én most, vagy Darren percekkel ezelőtt. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy! – azt nem mondhatnám, hogy a szavaim őszinték voltak, de szerencsére ő ezt nem szúrhatta ki, hiszen nem voltak hozzá képességei. Én azonban tudtam, hogy mindezért egyáltalán nem vagyok hálás, sőt, magáért a helyzetért sem, amibe keveredtem. A baj azonban már megtörtént, most már csak azon kellett dolgoznom, hogy a lehető legjobban jöjjek ki belőle, a legkevesebb kárral. - Darren? – kérdeztem vissza egy kicsit meglepetten, mert nem számítottam rá, hogy felőle fog érdeklődni. – Van egy asztalosműhelye. Pont ez mutatja, hogy mennyire különbözünk, ugyanakkor milyen sok a közös bennünk. Míg ő fizikai munkával foglalkozik, addig én szellemit végzek. Szerintem ezért is működünk olyan jól együtt mindig – igazából egyáltalán nem tudtam volna mindazt megfogalmazni, ami közöttünk volt. A kettőnk kapcsolata annyira sajátos, annyira közeli és sokrétű volt, hogy képtelen lettem volna szavakba önteni. El sem tudtam képzelni jelenleg, hogy mi lenne velem nélküle. Az új, összekapart énem számára már évtizedek óta nagyon fontos szerepe volt, valamilyen szinten általa jöhetett létre maga Jennifer. Ott, abban a lágerben Aurorette örökre meghalt, ahogyan eredetileg is meg kellett volna halnia. Talán majd egyszer elmesélhetem mindezt Rahimnak, talán nem. - Akkor jó. Sejtettem! – mosolyogtam elbűvölően a velem, szemben álló férfira. Azért mindenesetre biztosra akartam menni, mert kinéztem belőle, hogy tényleg fogná magát és lelépne innen, ha ahhoz lenne éppen kedve. – De azért szükségét éreztem annak, hogy elmondjam – billentettem oldalra a fejemet. – Tényleg hívni foglak most, megígérem! – ismételtem el újra, hogy magamban is megerősítsem az elhatározásomat. Hagytam, hogy magához húzzon egy kicsit, két tenyeremet rá is fektettem a mellkasára. – Majd találkozunk még! – búcsúztam én is, míg kisétált az irodámból. Tekintetem kisvártatva a gyűrűre siklott, amit azzal a lendülettel fel is vettem, aztán elgondolkozva forgattam az ujjaim között.
Kezdőlap
//
