Sosem voltam egy kifejezetten sportos alkat. A zenét, a táncot csípem. Meg mondjuk még a futást, úszást, alkalmanként a kosarazást is, ha a barátaim rávesznek. De a síelés... Hát ez tuti nem az én asztalom. Igazából nem is értem, hogyan tudott Drake rávenni erre. Persze nem ez lenne az első eset. Mármint nem a síelésre értem, hanem hogy rávett valamire, amit egyébként eszem ágában sem lenni csinálni, vagy kipróbálni, vagy hasonló. Ő ehhez nagyon jól ért, hogy a lelkemre beszéljen. Néha komolyan az a véleményem, hogy van valami különös képessége, és meg tud bűvölni, vagy valami ilyesmi. Na mindegy! Úgy volt, hogy 3:30-kor találkozunk itt, de már 45 is elmúlt, és még mindig sehol nem látom. Szóval a kölcsönzést azt magam oldom meg, beszerzem ami kell, és készen, teljes felszerelésben állok a lejtő elején. Ha nélküle indulok meg, tuti eltöröm valamimet. Eddig csak... kétszer, vagy maximum háromszor próbáltam a síelést. Abból egy még nagyon régen volt, nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk apával. A papa akkor még nagyon igyekezett a kedvemben járni, amiért elrángatott Párizsból, és minden erejével azon volt, hogy bebizonyítsa nekem, itt mennyivel boldogabbak leszünk. Pff! Ez azóta sem jött össze neki. Persze már megszoktam itt, de a honvágy nem múlt el, és szerintem nem is fog. Szétnézek, hátha meglátom valahol Drake-et. Ah, mint egy rossz vicc. Hiszen mindenki ugyanolyan hacukában van felöltözve. Komolyan, ez esélytelen! - A fene vigye el! - morgok magamban, majd megfordulok, hogy visszacaplassak a kölcsönzőhöz. Majd megpróbálom elérni mobilon a srácot. De fordulás közben összeakadok valakivel, majd csúszni kezdek lefelé a lejtőn. Ajjaj! Ennek nem lesz jó vége! Nem túl hosszú, ez egy kisebb pálya. De ahhoz épp elég, hogy kitörjem a nyakam. Hamarosan el is zúzok, és szépen megütöm a kezem, amire ráesek. Ennél már csak az lenne szebb, ha valaki még rám zuhanna.
*Síelés… a végtelen hegyek, és én csak ennyi, meg a csendes erdő. Megvan a varázsa annak, ha a pályán kívül síel valaki. Csendben, és ügyesen siklok az érintetlen szűzhóban a fák között kanyarogva, Na igen, ez ám az élet! Ha minden jól megy a legközelebbi órán és esik még hó, akkor a legprofibb csoportomat már talán elkezdem oktatni a freeride síelés szépségeire, szűzhavazás, térdig érő porhó és hasonlók. Igazán megérdemlik már… amilyen keményen dolgoztak. Egy újabb kanyarral visszaindulok a pályára, a menetszél az arcomba süvít, hideg van, de ez sosem zavart engem. Csak a természet, meg a síelés. Igen, szeretek sportolni, és sajnálom időnként, hogy nyáron nincsen hó. De ez van, mindig olyan kell éppen, ami nincs, ez a emberek, vagy esetemben farkasok észjárása. Visszatérek a pályára, hogy lemenjek, lassan már menni kéne, de nem akarok, szükségem van még egy kis mozgásra. Éppen megcsörren a mobilom, amikor egy lány akad elém, és a mozgásából ítélve nem nagyon síelt még. Felvenném a telót, de nincs rá időm, mert a lány belém akad és elkezdünk lefele csúszni. Éppen kiszabadítom magam és ráordítok a lányra…* - Vigyázz! *… amikor elesik, én meg szégyen szemre ráesek, na szép kis oktató mondhatom. Nekem szerencsére semmi bajom, de a lécem leoldott. Feltápászkodok, és az ismeretlenhez fordulok.* - Nem esett bajod, jól vagy? *Kérdezem aggódva, na ilyenkor jön elő a felelősségteljes énem, aki minden lehetőt megtesz, hogy másokon segítsen. Összeszedem a léceimet, és X alakban felállítom a felfelé néző oldalán a lejtőnek, így aki fentről jön, az látni fog minket és lehetőség szerint kikerül. Majd visszatérek a lányhoz.* - Na mutasd, hol fáj? *Teszem fel a kérdést, és leguggolok mellé, ha még nem állt fel. Remélhetőleg nem csavarodott ki a térde, és leoldott a léce is.*
Ki nem mondott óhajomat úgy tűnik parancsnak vették az égiek, mert alig hogy földet érek, máris valaki keresztül zuhan rajtam, de úgy, hogy biztos ismét belenyilalljon a fájdalom a kezembe. Persze nem hibáztatom az illetőt, hisz én vagyok az ügyetlen. Ha jól sejtem, ugyanaz, akibe az előbb belegabalyodtam, de akkor nem volt időm megnézni, hogy ki az, mert már csúsztam is, az ijedelemtől pedig másra sem tudtam koncentrálni, csak arra, hogy "mindjárt szétverem magam, mindjárt szétverem magam". - Jól... jól... - motyogok, miközben felülök. A lány, mert egyébként lány az illető, felállítja a síléceit. Mint valami jel. Gondolom olyasmit jelenthet, mint: "Vigyázzatok, itt egy idióta szerencsétlenkedik". Kuncogok magamban ezen a gondolatom, majd felnézek a másikra. - Csak a kezem. Ráestem, de szerintem nem komoly... - Valahonnan ismerős nekem a csajszi, de egyelőre nem ugrik be, hogy honnan. - Ne haragudj, de ismerjük már egymást? - Nem tudom megállni, felteszem a kérdést.
*Na igen, a síeléshez hozzá tartozik bizony az esés is, és én már nem tudom hány éve nem kötöttem ki a hóban. De most megtörtént, nem mondhatni, hogy miattam, de én is részese voltam. Miután felállok, és megkérdezem, hogy nem esett-e baja, csak egy „jól…jól” motyogást kapok válaszul. Bólintok, mert ez legalább azt jelenti, hogy nem esett akkorát, hogy elvessze az eszméltét. Aztán jön a síléc-X, szabályosan, így láthatóak vagyunk. Egészen addig kéne, amíg fel nem áll a lány. Aztán közelebb megyek hozzá, és megkérdezem, hogy mije fáj. Közli, hogy a keze… jó, az még nem komoly, és legalább le tud jönni vele, ha nem is gyorsan.* - Hm… ha szerencséd van csak rándulás, és nem törés. *Vizsgálom meg az említett végtagot, és ahogy nézem a legrosszabb esetben is zúzódás lehet. Majd a lány – még mindig nem tudom ki, de ez most nem is számít – azt mondja lehet, hogy ismer. Felnevetek.* - Igen, az lehet, ugyanis síoktató vagyok. Van néhány hirdetés a városban, meg a pálya aljában. *Bólogatva magyarázom a dolgot, hiszen csak onnan ismerhet, hiszen nem találkoztam még vele, bár lehet, hogy csak nem emlékszem rá.* - Loreley Alice McWinter vagyok, hátha így már beugrik honnan ismersz. *Adom meg segítségként a nevemet is, hátha most már felkiált, hogy hoppá itt meg itt találkoztunk.* - Le tudsz jönni ilyen kézzel? *Kérdezem, nem tudom mennyire tud síelni, de nem a lába fáj úgyhogy elvileg nem okozhat neki nagy gondot. Még jó, hogy nem boardozott, akkor valószínűleg komolyabban sérült volna a csuklója.*
A csajszi megvizsgálja a karomat, és kijelenti, hogy csak rándulás. Az jó... gondolom én, bár most így is piszkosul fáj. De remélem a lány tényleg ért hozzá, és tudja mit beszél. Mindenesetre elég magabiztosnak tűnik. Talán orvos? Áh nem, síoktató, már el is árulja. Így is biztos van elég tapasztalata. De akkor ezért volt olyan ismerős. Talán láttam is már itt, vagy csak a képét valahol. Bár az is csoda, hogy valaki megjegyez itt egy síoktatót, hiszen ez a környék tele van velük, síparadicsom lévén. Igazából itt csak az a rém ciki, hogy nem vagyok turista, itt élek már nagyjából hat éve, mégsem tudok síelni. Szerintem a legtöbb helyi ki is nevetne, meg gúnyolna, ha ezt tudná. Be kellene hoznom ezt a lemaradást, de mit van mit tenni, ha egyszer nem vagyok egy sportos alkat? - Akkor bizonyára azért voltál ismerős. A minap az egyik barátom, amikor megpróbált meggyőzni, hogy jöjjek el vele síelni, mutatott pár lehetőséget arra is, hogy hogyan képezhetném magam e téren. Talán akkor láthattam a képed... - Igazából már a neve is dereng. Valami McWinter. De mire jobban elmerülhetnénk az emlékfoszlányaim között, már be is mutatkozik. - Áh, örvendek Loreley. Én Brigitte Yvonne Monroe vagyok, de maradjunk csak a Briánál - mutatkozok be mosolyogva. - Bocsi az előbbiért. Nem mindig vagyok ám ilyen szerencsétlen... csak gyakran. A síelést meg egyébként sem nekem találták ki - húzom apró fintorra az arcom. - Csak a korábban említett barát miatt jöttem el ma, de az viszont nagyon úgy tűnik, hogy felültetett... - Ezért viszont meg is fogja kapni a magáét. Szeretem Drake-et, és sokat köszönhetek neki, de néha vannak olyan húzásai, amivel bizony eléggé fel tud bosszantani. - Persze, azt hiszem nem lesz gond - próbálom mozgatni a kezem. Kicsit még fáj, gondolom egy kis borogatás jót fog tenni, de szerintem semmi komoly baja nincs. - De azért örülnék, ha mellettem maradnál... ha megkérhetlek, mert amilyen bizonytalan vagyok ezen a téren, félő, hogy még a saját lábamban is képes lennék felbotlani - mondom egy kis kuncogással. Csak enyhe túlzás van ebben, de néha tényleg úgy érzem, hogy egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok.
Szinte teljesen jóllakva, bátorsággal, és optimizmussal felvértezve, felszereléssel ellátva ballagok, az oldalamon Sednával a sípálya felé. Szükségem van mindezekre, mert a derekam is fáj még, és mi tagadás a lábujjaimból is kettő be van kissé dagadva a tegnapi bevásárlókocsinak köszönhetően. A nap eddigi legrosszabb döntése volt, hogy kicsit megtapogattam őket, mielőtt belebújtam a síbakancsba. De hát ... hol van még az este? Csinálhatok ennél nagyobb őrültséget még rakásra! Nem baj, ha valami balul sül el, akkor együtt borulunk. - Szerintem azért először meg kéne beszélni egy stratégiát. - kezdek bele. - Mert csak úgy tudunk együtt maradni, ha egyfelé kanyarodunk. Életemben nem csináltam még ilyet. A sísuliban annak idején ötletként felmerült, de a síoktató meghallotta és kategorikusan megtiltotta. Pedig Alma Pennington azt ígérte, hogy ha lecsúszom vele kézen fogva, akkor utána megcsókolhatom. Én tíz éves voltam, ő meg tizenegy, szóval ez nagy diadal lett volna akkor, de nem jött össze. - És ... valami enyhébb lejtőt kéne választani. Nem, nem vagyok gyáva, csak elővigyázatos.
Végül szerencsére sikerült kisebb csalással megúsznom a kölcsönzőzést. Felhívtam az egyik beosztottat, aki csicseregve 10 perc alatt kerített nekünk cuccot és egészen a ház ajtajáig elhozta. Martinnak azt mondtam nincs kedvem elmászni a kölcsönzőbe és megpróbálok beszélni a helyiekkel, hogyha már kiadták programnak a síelést, akkor legalább cuccról gondoskodjanak. Végigmértem a pályákat, hogy vajon melyiket kéne kipróbálni, amikor meghallottam Martin szavait. Könnyeden vállat vontam. - Egyenlőre megyünk pár gyakorló kört szerintem, és igyekszünk nem megölni magunkat, mit szólsz hozzá? - mosolyogtam rá. A megölős rész főleg neki szólt. Én azért többet kibírtam, mint ő. Ahogy elnéztem a csodaszép tájat ismét belém hasított, mennyire is szeretem ezt az új otthonom. ~ Soha nem fogom hagyni, hogy elfoglalják azok a nyavalyás betolakodók... ~ Az újonnan érkezettek emlékére legszívesebben morogtam volna, vagy legalábbis valami hasnoló, de türtőztettem magam, főleg Martin miatt, meg mert mégis ember vagyok, amellett, hogy farkas. - Oké, ahhoz mit szólsz? - mutattam egy igen könnyű, szinte gyerekeknek való lejtőre. Megmászni is könnyű volt, nemhogy lecsúszni rajta. Meg is indultam a kis ösvényen fel a dombra, amit szinte még lejtőnek is tódítva lehetett nevezni. Néhány kölök csúszkált rajta csak, de engem ez nem különösebben zavart.
A levegő kissé csípős, de jól érzem magam itt kinn, és alig várom, hogy síeljek. Nem is gondoltam volna eddig, hogy ez nekem így hiányzott. De most régi emlékek törnek fel, s közöttük az érzés, hogy milyen jó a havas lejtőkön siklani. - A terv tetszik. Főleg a második része! - felelem Sedna javaslatára. Ha tudnám, hogy ő mennyivel törésállóbb, mint én, rögtön reklamálnék, hogy ez így nem fair play. De nem tudom. És ez nem is baj. Sedna megmutatja, melyik lejtőre gondolt. Azért ezzel a választással egy kissé alábecsült engem, de nem baj. Senki nem mondta, hogy csak ezen az egy lejtőn csúszhatunk le. Ha megvan a kézenfogós mutatvány, akkor sem kell azonnal abbahagyni a síelést, ha még élvezzük. Amúgy ellenőrzi ezt valaki? Mi van, ha azt mondjuk, hogy megcsináltuk, és mégsem? Tudni fogják? Eddig erre a vonulatra nem is figyeltem fel! Mi van itt vajon? Kandikameráznak közben esetleg? - Nekem megfelel.
- Nos akkor lássuk a nagy mutatványt. - nevettem fel. Szépen lassan mentem fel a lejtőre. Az egyik kissrác majdnem fejbedobott egy hógolyóval, mire elkaptam a grabancát. - Csak óvatosan öcsi! - Hééééé én nem csináltam semmi rosszat! Oooo izé Stormborn néni, ne tessék haragudni, anya mondta hogy... én, megyünk. - mondta gyorsan. A sapka a szemébe volt csúszva, így csak most ismertem fel a recepciós kisfiát. Láttam már párszor ezt az ördögrossz kölyköt, de mindig gyorsan megszelidült, így eddig nem volt gond vele. Most is bocsánatot kért, így gyorsan igyekeztem kimászni a hülye helyzetből. - Semmi gond Tom, menj csak játszani. A gyerek szalutált majd a két barátjával lecsúsztak a lejtőn és hamarosan eltűntek a szemem elől. Ekkor néztem hátra Martinra, hogy vajon ő utol ért-e már. Nem akartam, hogy rákérdezzen a gyerekes dologra, hogy honnan ismerem a kölyköt, így beszélni is kezdtem. - Azonnal kezdjük a nyaktörő mutatvánnyal, vagy szeretnél menni pár próbakört, mielőtt kitörnénk a nyakunk? - kérdeztem. Nem volt nagy ez a domb, de nem tudom mennyire érezte biztosnak magát. Közben amúgy nyújtottam a kezem, hogyha gondolja csúszkálhatunk így elsőre, hogy aztán később meredekebb pályákon már egyedül mehessünk. ~ Mellesleg hülyeség ez a dolog, kézenfogva nem is lehet rendesen csúszni... tiszta őrültség volt bevállallnom ezt... ~
"Végül is, sokkal jobb lenne minél hamarabb túl lenni a közös feladaton, hogy aztán szabadabban mozoghassunk..."
Gondoljátok mindketten, és egyébként is, ha a kiskölykök ilyen könnyedén meg tudják oldani a lesiklást, várhatóan nektek sem lesz nehezebb. Így hát Martin igent mond, mert a férfiassága is ezt diktálja. A lejtő nem túl magas és nem is túlságosan meredek. A végén még látszódnak a félreesőbb faházak is. Megragadjátok egymás kezét, és háromra csúszni kezdtek lefelé. A hó kissé porzik a léceitek nyomán, a szél is ellenetek dolgozik, de még mindig nem ez a legnagyobb baj...
A lejtő közepe felé kacsázhattok nagyságrendileg, amikor Martin elbizakodva az eddigi sikerektől, felemeli a fejét a föld irányából, és kissé oldalra pillant. Sedna észleli, hogy a férfi mocorog, így átvállalja, hogy figyeli az utat, nehogy valakivel összeütközzenek. Nem sokkal később azonban Martin egy alakot lát meg, néhány méterrel arrébb. A férfi fekete télikabátban támaszkodik egy fa törzsének, sapkát, síszemüveget nem visel. Karjait keresztbe fonja a mellkasa előtt, és amikor tekintete találkozik Martinéval, "barátságos" mosollyal integet neki.
A férfi visszatért, de lehet, hogy csak egy látomás volt. Az ijedtség eredménye nem más, mint két megremegő láb, egyensúly elvesztése, és egy hatalmas esés. De Martinnak most szerencséje van, az ijedtségen kívül semmi baja nem esik, nem úgy Sednának. Mivel a férfi magával rántotta, ő is a földön kötött ki, karjára zuhant, ráadásul még a saját tengelye körül forogva haladt jó öt métert a hóban. Az arca tele lesz horzsolásokkal, a karja is kificamodik.
Ezzel semmi probléma nincsen, tekintve, hogy órák kérdése, és nyomuk sem lesz. Na de egy ember társaságában??? Martin közben persze sokkhatás alatt áll, és Sednát sem hagyja hidegen, hogy mégis mi a fene történhetett...
//Reagszám nincs megszabva, hogy nektek jól esik.//
Rengeteg emlék visszatér, ahogy a hóban baktatok, minden olyan ismerős, mintha csak tegnap jártam volna itt utoljára. Mikor Sedna javasolja, hogy rögtön a kézfogásos dologgal kezdjük, nincs ellenvetésem. Úgy vélem ezen a lejtőn ennél rafináltabb kunsztokat is meg lehet csinálni. - Ez az, menjünk! És csúszunk. Meg kell állapítanom, hogy egy így valóban nem nehéz. Mármint ezen a pályán nem. De hát ezért csináljuk itt, ugye? Szóval jól megy a dolog, egyenletesen, gond nélkül csúszunk. Körbepillantok, úgy vélem van ennyi időm, hogy lássam, mégis hol tartunk a pályán. És akkor meglátom Őt. Ott áll a pálya szélén és nekem integet. Ettől a látványtól sima terepen, léc nélkül is baj történne. Még azelőtt hagyja el a rémült kiáltás a torkomat, hogy meginognék. Hirtelen azt se tudom, hol vagyok, mit csinálok. A következő pillanatban már a hóban fekszem, szorosan lehunyt szemmel, görcsösen összehúzva magam, mintegy kirekesztve a külvilágot. Halkan nyöszörgök.
Igazából kissé gyermeteg ez az egész helyzet, de nem tehetek mást, ha már bevállaltam ezt az egész őrültséget, hát legyen. A férfi igen hamar beleegyezik a dologba és kézenfogva megindulunk lefelé a pályán. ~ Esküszöm, farkasként rohanva hamarabb leérnék ezen a lejtőn, mint így... ~ Aztán amikor már éppen bsszankodnék a gyerekes tempó és az egész lassúság miatt, arra eszmélek, hogy hatalmas zuhanásba ér véget a könnyed pálya. ~ Ez meg mégis hogy történt? ~ Érzem, ahogy a férfi magával ránt zuhantában, aztán azt, ahogy a karom emberes erővel becsapódik a földbe. A fájdalom beléhasít, de még végigszenvedni sincs időm, mert gurulok tovább a saját tengelyem körül forogva még jó néhány métert a lécek által legyalult hóban... Végül sikerül térdre kászálódnom, lecsatolom a léceim, már amennyire fél karral sikerül, aztán dühödten szorítom magamhoz a kificamodott bal karom. Érzem a saját vérem szagát, ahogy befészkeli magát az orromba mint dühítő kismadár. Nem komoly a seb, mert annyira nem fáj, valószínűleg csak horzsolások, az ingerültség sokkal nagyobb baj most. Legszívesebben nekiugranék a férfinek, hogy hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen... akkor eszmélek rá, hogy hülyeség ilyenen felhúzni magam, elvégre a sebeimnek órák múltán nyoma sem marad... órák múlva nyoma sem marad... ekkor eszmélek és orosz szitkokat motyogok az orrom alá. ~ Jellemző itt ez az ember és ilyenkor sérülök meg! ~ Végül egy kis hóval gyorsan letörlöm a vér nagy részét az arcomról, majd a sálammal és a sapkám a szemembe húzva próbálom eltakarni, hogy ne látszódjanak a sebek. Nem a legjobb megoldás, de egyenlőre megteszi. Otthon majd bekötöm, mintha még gyógyulnának. Aztán odamegyek a sokkosnak tűnő férfihez, és óvatosan megérintem a vállát. - Martin! Figyelj rám, és szedd össze magad! - próbálom magához téríteni.
Az első pár pillanatban úgy félek, ahogy még soha életemben nem féltem. Nem csak attól, hogy az az alak megjelent, hanem attól, hogy én hibbantam meg. Lassan már jobban örülnék neki, ha valóságos lenne az a figura. Inkább legyen egy szörny kívül, mint egy idióta belül, nem? AZ úgy azért mégiscsak jobb! Egy külső szörnytől lehet menekülni, hiszen csak itt, Fairbanksben látom, míg ha ez egy elmebaj, azt magammal vinném bárhová. Sedna rázogat, arra térek vissza a valóságba valamennyire. Itt vagyok egy alig-lejtő közepén, és akkorát zakóztam, mint egy zsák. Ezt most hogy fogom megmagyarázni? - Be ... begörcsölt a hátam. - nyögöm. Ez talán hihető. Mellesleg tényleg eléggé fáj, tekintve, hogy az esés megint csak nem tartozik a szokványos mozdulatok közé. Azért egyben vagyok, és feltornázom magam ülésbe, bár szédülök kissé. Viszont biztos vagyok benne, hogy ez nem fejsérülés, csak az ijedtség. Biztos le- vagy felment a vérnyomásom, vagy mi. A szívem úgy kalapál, mintha most futnám a maraton utolsó kilométerét. Na, ne. Nem hinném, hogy képes lennék lefutni egy maratont. Na, szóval teker rendesen.
~ Begörcsölt a hátad???? ~ Ha nem lenne olyan remek az önuralmam, amilyen, hát itt szedtem volna darabokra. Persze nem az ő hibája volt, de akkor is dühös voltam. Kezdett egyre kevésbé jó ötletnek tűnni ez a valentinkodás... ~ Csak egyszer kapjam a kezem közé Tatjanát! Ezt még megemlegeti! Nyamvadt kis önjelölt Cupidina... ~ Vettem egy mély levegőt, ami gyakorlatilag egy órási sóhajba csúcsosodott ki, aztán még jobban az arcom elé húzva a sálat Martin mellett térdeltem és nem tudtam mi legyen a következő lépés. Végül leállítva őrülten pörgő agyamat, ami kérdőjelek millióját soroltatta föl a szemem előtt, ezeket próbáltam egy viccel elütni, hátha attól a férfi is összeszedi magát. - Azt hiszem egyikünk sem úszta meg esés nélkül, és mivel egy-egyre állunk, szerintem együtt válasszuk ki az esti programot... Én javaslom a fürödjünk egy nagyot, és szedjük össze magukat. Mit szólsz hozzá? Aztán kissé hátrébb léptem és óvatosan fölálltam. Kinyújtottam az egészséges kezem, a másikat a fájdalommal mit sem törődve igyekeztem természetes szögben és módon tartani, elvégre az volt a lényeg, hogy ne vegye észre a sebeket. - Fel tudsz állni? Vagy segítsek?
Persze, hogy fel tudok állni, elvégre fizikailag igazából alig esett bajom. Na, azért sajog itt-ott, de azt ki lehet bírni. - Sajnálom, Sedna! - pillantok a lányra bűnbánóan. - Az én hibám volt. Elfogadom a kezet, és felállok, aztán úgy vélem, minél hamarabb eltűnünk innen a pályáról, annál jobb. Ekkora égést! Úgy indulok vissza a faházhoz, mint egy vert sereg egyetlen életben maradt tagja: lassan botorkálva, lehajtott fejjel, lógó orral. - Elrontom a hétvégédet. Nem tudom, mi van most velem, amióta megérkeztem egyik szerencsétlenség a másik után, pedig azért nem vagyok ennyire reménytelen eset. Lehet, nem kellett volna visszajönnöm. Ez a gondolat új, de hirtelen vág belém a felismerés: hiba volt hazajönnöm. - Lehet meg kellett volna bíznom csak egy ügynököt, hogy adja el a házat, és felé se nézni.
- Semmi gond Martin, úgy tűnik, ma bal lábbal keltél föl... Kedvesen és megértően mosolygok rá, azt hiszem elég jól sikerül ellepleznem, hogy azért kicsit haragszom rá. Annál azonban már ügyesebb vagyok, hogy kimutassam az érzelmeimet... Mivel úgy tűnik férfibüszkesége töretlen, ráadásul vele ellentétben nekem eléggé sajog a karom, így ha felállt, hagyom, had használja a saját izomzatát az enyém helyett, mindenkinek jobb az úgy. Kicsit megsajnálom a fiút, amikor úgy néz ki, mint akit a szülei születésnapjára beadtak a mekibe, illetve még ajándékot sem kapott. Veszek egy apró levegőt, sóhajtok egy nagyon, majd megigazítom a sálam, még jobban takarva a sebeim és óvatosan megpaskolom a hátát. - Ne aggódj Martin, néha mindenkinek lehet rossz napja... velem is gyakran van ilyen... ~ Nos igazából nincs, de egy kis hazugság nem fáj senkinek sem... ~ - És ha nem jössz vissza nem találkozunk, én pedig a hülyeségek ellenére is örülök, hogy megismertelek. - mondtam bátorítón. Nem bírtam látni, hogy ennyire el van kenődve a gyerek... - Amúgy milyen házat? - érdeklődtem még visszafelé a faház felé tartva.
Szóval Sedna nem utál teljesen? Vagy csak roppant udvarias. - Én is örülök, Sedna. És tényleg jó ez a hétvége, csak ez a feladat kissé rosszul jött ki. Már majdnem azt mondtam, hogy ha a hátam nem húzom meg előző este, akkor minden rendben lett volna, de ekkor megakadtam. Azért magamat nem kéne meghülyíteni teljesen! Nem, nem lett volna rendben, mert nem azért estem el! És ha az az alak tényleg létezik, és itt van a közelben? Milyen hétvége az, amit egy vérszomjas szörnyeteg jelenlétében kell élvezni? Kicsit megszaporázom a lépteimet, szeretnék már házon belül lenni. - Nos, ha elfogadod ezt kárpótlásnak, akkor délután lerajzollak, rendben? Nem akarom felfedni az inkognitómat, de hát végül is rajzolni bárki rajzolhat, nem? És az legalább egy csendes, és főleg zárt ajtók mögötti elfoglaltság. Mert az ajtót azt kulcsra zárom, az hétszentség ...
- Semmi sem lehe tökéletes... - lövöm el az egyik legnagyobb általános giccset, amit ember valaha kitalált. Természetes, hogy semmi nem lehet tökéletes, no de azért ezzel nem értettem teljesen egyet. Persze ha próbálunk megnyugtatni egy embert, és emellett elterelni a figyelmét a sebeinkről, akkor a legjobb nagyon giccses és untig ismételt dolgokat mondani... Aztán a következő mondatán őszintén meglepődöm. - Lerajzolni? Te szoktál rajzolni? Őzinte érdeklődéssel pillantok a halandóra. Nah nem mintha én olyan nagy művészetpárti lennék, de azért némileg ez a téma jobban érdekelt, mint azok, amiket eddig általában szóba hoztunk. Ráadásul ez egy békés téma volt, nem volt szó benne se vérfarkasokról, se síbalesetekről, se semmi másról. ~ Jézusom... ~ Akkor jöttem rá, hogy mégsem annyira semleges a dolog. Ha most nekiáll lerajzolni, akkor a sebek gyakrolatilag annyi id alatt fognak begyógyulni, mire végez... Gyorsan ki kellett találnom valamit. És hirtelen rá is jöttem. - Nagyon szívesen, hálás lennék érte. Ellenben a két fürdő közül az egyiket igénybe veszem előtte, mert nem akarok úgy kinézni a képeden, mint valami csúf boszorka... - kacagok fel. A terv a következő: Addig pácolódok a vízben, amíg be nem forrnak a sebek, utána már nincs baj.
- Nem ráérek! - vihogtam, de persze, hogy megvártam, már csak azért is, mert nem ment olyan gyorsan a lakáselhagyási művelet, mint megálmodtam. Franc se tudja miért... Nem segített megtartani az egyensúlyom, hogy belém ütközött, vagy inkább zuhant, mire lecsókoltam az ajtót, de még így is jók voltunk, mert nem zakóztunk egy oltárit. Aztán még egy fejelés. Miután több mint eléggé megismerkedtem Olen ajtajával (talán randizni is el kéne vinnem ezek után), kiszabadultam a folyosóra. Az elfogyasztott ital mellett mindez grandiózus teljesítménynek mondható, az meg pláne, hogy még tudtam beszélni. Vagy legalábbis ahhoz hasonlót művelni. Már csak arra fordultam vissza, hogy nyekkent egyet hála a kilincsbe akadt pólójának, amin annak rendje és módja szerint felröhögtem, majd miután megállapította, mennyi arcom van és minden biztatás nélkül dobálta e magáról a ruháit tovább repültem. Ittas rohangálásért vajon lekapcsolhatnak? A lépcső hullámozni látszott, amin én ugyanolyan lelkesen röhögtem, mint az előbb Olenen, s azt hiszem, pont ezért akartam csobbanni benne, dobni egy seggest. Hát ez jobban fájt, mintha vízzel teli medencébe ugrottam volna, holnapra tuti nyoma lesz, addig is szépen lebucskáztam, erőteljesen fájlalva a kerek popóm. De legalább már van indián nevem: Bibis Segg. - Fááááááj a pppopppsiiiim! - nyüsszögtem felnézve a másik hímre, ő viszont csak ment, célirányosan kifelé, pedig már kértem volna egy gyógypuszit a fájó pontra, de ha nem, hát nem. Cserébe utána hajítottam mindkét cipőmet, kint a teraszon pedig elhagytam a zoknimat is. Mire kiértem, már egy... vagy inkább több (?) pucér Olen fogadott. A cickóját markolászva. Tényleg nem iszok többet - ez az elhatározás persze csak másnap, a macskajaj közepette fog bennem megszületni, jelenleg vigyorgok, mint valami idióta. A sürgetésére több se kell, egyből megszabadultam a farmertől és az alsómtól. - Ájm szexiend ájnó it - óbégattam az éjszakába, hátravetett fejjel, a fejemmel együtt viszont ment a testem is, így dobtam egy szolid hátast a hóba. Nem éreztem különösebben, hogy hideg lenne, vagy fáznék, elég pia volt benne ahhoz, hogy mindez fel se tűnjön. - Olika-Molika, mia... - tápászkodtam fel, de épphogy megint függőlegesbe kerültem, orrba vágott egy laza mozdulattal, én pedig nem voltam abban a helyzetben, hogy ellenálljak a "kísértésnek", így újfent elterültem. Nagyon tud valamit, hogy így levesz a lábamról. - Síííí!!! - visítottam, és magasról tettem Olen kis dudorászására, felkecmeregtem, majd nemes egyszerűséggel ráugrottam. Hogy ez hol volt síelés, szerintem én se tudtam, nem is számított, csak az, hogy egy meredek pályán sikerült mindezt véghezvinnem. Az eredmény: több méteren át tartó bukfencezés,a mi során közelebbről is megismerkedtem Olen egyes testrészeivel, mint szerettem volna. Térddel, sarokkal, könyökkel, meg hadd ne mondjam, hogy még mivel. - Túúúúl a barátosságoson - vonítottam, mikor végre megálltunk, felkaptam két marék havat és feldobtam. - Nédda, romi a havazósba'? - kacsintottam Olenre, majd négykézlábra álltam - tovább nem ment -, és fogalmam sem volt, hogy merre, de én bizony megindultam olyan határozottan, mintha konkrét úti célom lenne.
Világomat nem tudtam. Az se tűnt fel, hogy Darren akkorát nyalt a lépcsőn seggel, hogy csak úgy berengett a farkaslak. Pedig igazán jót röhöghettem volna rajta... De, nekem már csak a felém száguldó cipő maradt, a mögöttem "hisztiző" hímmel, aki épp a popóját fájlalta. Fordultam is volna hátra, hogy leoltsam - de nagyon - két vihogás között, mikor homlokon csókolt az elhajított surranó. Barázdái kényelmesen végig söpörtek a bőrömön, és még meg is hőköltem a frontális ütközést követően. Nos, kis híja volt, hogy nem dobok egy hátast, miszép lett volna! Ellenben... elhasalnom csak sikerült, vele együtt pedig elhagynom az utolsó elfedő ruhadarabot is. Azt hiszem, hiába is kérdezné meg bárki is, mikor és hol vesztettem el magamról a textil borítást, nem tudnék válaszolni. Most tényleg... mikor lettem én pucér? Mindegy, vállat is vontam, és már öndíszben vonultam végig a hóban, dúdolászva, kezeimet ketté tárva. Valamikor ekkor sikerült képen törölnöm Mr. Sexy-t. Mindenesetre a nevem hallatán ráfordultam a havat nyaldosó hímre, és miután tudatosult bennem mi történt, izomból felröhögtem. - Arról nehm voltszó, hogyizé... ho' máris lefeksz'l nekkem! Te kiss hunszut! - szakadtam továbbra is, egészen addig míg csatakiáltással egybekötött leteperés útján megindultam a sípályán. Lefelé... Darrennel... Köszi, szeretlek! Szóval, az Ikkuma letarolt, hááát nem is tudtam, hogy ennyire homi...! Na mindegy. A lényeg, hogy száguldoztunk lefelé, összevissza bukfencezve a fagyos jégpáncélon át, egymáson. Nem sorolnám fel hány ízben éreztem Darrent... úgy szó szerint mindenhol... Végül leértünk, én pedig hasmánt csúsztam még előre pár métert, magamon cipelve a csupasz tesztoszteront. - Há' kúúva romih! - löktem le magamról, vagy gurítottam, ez most nem számított - csak ne rajtam élvezkedjen -, miután megkínált pár rögtönzött hóeséssel. Hunyorogva pillantottam fel rá, ahogy négy kézlábra állt, én magam is követve a példáját, noha kevésbé sem olyan tehetségesen, mint ahogyan ő. Lapockámnál kidomborodott a gerincem, a térdeim is féltávig felmásztak, de ennél többre nem futotta, úgyhogy mint valami éti csiga, úgy vonszoltam magam Darren után. - Teh leszelazén Darrii-maciiiim! - hogy ez honnan jött azt rohadtul nem tudom, mindenesetre máris cselekedtem. Elrugaszkodtam a hím után, egész testemmel rávetődtem. Karjaim valahol dereka fölé érkeztek meg, míg én mellkassal becsókoltam a gerincét. Na szóval leterítettem, beleágyaztam őt a fagyos fehérségbe, teljes testsúllyal. Kicsit talán meg is rágtam őt, ez már nemvolt tiszta, csak, hogy a számba kötött ki a bőre, noha azért el nem választottam tőle. - Kéé'sz havt? - ha nem kért az se érdekelt, mert bizony már kapartam is fel feje előtt a darás hótörmeléket, miként már majdnem teljesen rajta hevertem, és toltam is bele a képébe tenyérrel. - Oooolyan szíííp vagy! - vágtam egy megacuki fejet, csillanó íriszekkel, ahogy már mellé csúsztam, és elkaptam tekintetét. Végül el emeltem tekintetemet bele a vakvilágba. - Jujj nézzeda! Juuj! - tökre flasheltem valamit az kurvaisten. Ettől függetlenül már löktem is el magamat Darrentől, négykézláb mászva tovább, időnként megpróbálkozva a két lábra egyenesedéssel. Ez addig sikerült is, hogy az egyikkel feljebb toltam magam, de aztán X... kanyarodtam is vissza a talajra. - Hallode! - torpantam meg hirtelen, nyakból hátrafordulva Darren felé. - Fádzik a izémissodám! - kerekítettem el szórakozottan szemeimet, majd kitrört belőlem a röhögés, és elterültem a hóba. Na, nem mintha így aztán nem fázna... Lassan felültem, legalábbis próbáltam, mígnem valami törökülés szerűbe torkollott a dolog. A havat elkezdtem magam mellett söprögetni, két kézzel, egy jókora adagot végül Darrenre szórva. - Ezs egy tájfúún volth! - nevetgéltem továbbra is, egy pillanatra se hagyva abba a további hópermetezést a hím felé. - Háezmegegy mégegy! 'Sinálhatok belőőled hóbigyóemberkét? - kúsztam közelebb hozzá, ívesen a fejére küldve egy hógolyó méretű dózist, feltett szándékkal, hogy én bizony hóembert csinálok belőle. - Elvagy havazazva, láátom! - vontam fel egyik szemöldökömet, ahogy már karjait temettem be, majd ezt követték lábai is. Két kézzel kapartam rá a havat, ha csak időközben nem állított le. Nem mintha ez hátráltatott volna abban, hogy tovább próbálkozzam...
- Há' hammár puszérok vagyu'k! - bazsalyogtam mint egy idült alkoholista. - Amúgyis Nacsosz... Necsessz... Nac...rosh vagyi, csakhá' nema szebbik, nadesemmmmmi fing... gáz... pótlék leheteszel. Röhögtem, ugrottam, taroltam és burultunk. Ha eddig csak az alkohol miatt forgott a világ velünk, akkor most már ténylegesen is. Ha valakinek esetleg olyan botor gondolata támadt, hogy kinéz a pályák felé, akkor annyit láthatott, hogy két felnőtt hím visítva-röhögve-nyögdécselve száguldott lefelé - mellesleg mindennemű sífelszerelés nélkül, mert az úgy poén. - Brumma-brumma - brummogtam a macira, de rögtön utána már fel is tört belőlem az elmaradhatatlan nevetés, aztán nyekkentem, ahogy Olen hátba támadott... rám ugrott. - Nyeeeee máááá', havasodikabukóm - nyöszörögtem, aztán... - és kössszisz, hogy szíííípesnek találol, deazértúgynahát, hajjuk a hássó kimenetemet kimenetnek, lécccci! Jó tudni, hogy azért részegen is védem a nem létező szűziességem, bár ha Olen akarna valamit, nem hiszem, hogy meg tudnám állítani, ám mivel a betemetésemen és a hóemberén kívül másra nem vágyott, béka mód kiterülve szenvedtem. - Puszér sajok? - kaptam fel én is a fejem, már amennyire tudtam kapkodni, de bármit is látott Olen, én biza nem láttam semmit, így csalódottan ejtettem vissza a fejem és én is lapátoltam rá némi havat. - Vakond vahok! - kurjantottam, s bőszen ásni kezdtem, mialatt Olen arrébb mászott, majd a hidegre panaszkodott. - Dörsöld, a' seggit... segít... Lassan, de biztosan, sokadik próbálkozásra ugyan, de megtalálom a szavakat. Ez a hideg határozottan jót tesz, bár a vokondlétet továbbra is fenemód szimpatikusnak tartom, így ások tovább a pálya aljában. Holnap biztos örülni fognak nekem, akik elsőként buknak itt fel. - Akkor kéhek répusznózit! - Abbahagytam az ásást, s egy darabig tényleg hagytam, hogy Olen betemessen, de csak mert moccanni se bírtam, és örültem, hogy fekve viszonylag stabil a világ. - Vacogakukksim! Úgy ültem fel és szabadítottam ki magam a hó fogságából, mint ahogyan csak kevés kenyér tud kipattanni a pirítóból. Aztán ugyanezzel a lendülettel vágódtam is el megint. Csak lassan, ha valahová el is akarok jutni... - Meeek húgidho'... - Sikerült felállnom! Sikerült!!! Az más kérdés, hogy imbolyogtam, mint búzamező a szélviharban. - Holllla van, heee? - néztem körbe, mintha Yettának kutya kötelessége volna a tíz méteres körzetünkben tartózkodni, persze nem tartózkodott, én meg hunyorogva fókuszáltam a semmibe, mintha ez segítene. Tántorogtam egy darabig, aztán franc tudja, milyen indíttatásból, vonítani kezdtem, ám ahogy hátra szegtem a fejem, seggre estem. Miután felhagytam a farkasüvöltéssel, hisztis, öt éves ovisokat megszégyenítő módon kezdtem magam mellett csapkodni a havat. - Yettust akaroooook! Újabb vonyítás. Halvány gőzöm se volt, hogy a nőstényt hívtam, vagy csak bele a nagyvilágba hallattam a hangom minden cél nélkül, kevés voltam most ahhoz, hogy ezt boncolgassam, csak éreztem, hogy alkoholmámor ide, félöntudatlanság oda, a mellkasomra kínos súly telepedett. Elnehezültem, de már nem csak testileg. Olenből olykor még mindig több volt, mint egy, ennek ellenére megint függőlegesbe gyötörtem magam. - Szeretlek mamlasz! - kiabáltam a Tarkra, és ha kartávon belül tartózkodott, átkaroltam a nyakát, és egy cuppanós csókot nyomtam az arcára. - Nácsoszék szukiiiik - nyammogtam a szavakon, majd eleresztettem Olent, és rettenetesen koordinálatlanul megindultam, franc tudja merre. Elképzeléseim szerint Yetta felé, valójában azt hiszem, a felvonót néztem ki.
Se gáz, se semmi... ez tök hülye. Azért, mert totál részeg vagyok, még nem lövöldözök belsőgázokat, csak úgy... Eszemfaszom... Mindegy is, mert már időközben rávetődtem - hogy mi okból, azt már rohadtul nem tudom -, és elsodortam magammal úgy ahogy volt, hogy végül a képére kenjek egy adag havat. Szerintem jól mutatott vele, pláne, ahogy az arcáról csöpögött lefelé időközben. - Nemm szándekszom a kimenetelesedet háborogtatni, én nemh vagyok homi, baszod! - röhögtem fel, fejemet megingatva, miközben már lemásztam róla. Ezt követte az az idételen flashelésem, ami után úgy kezdtem el magam vonszolni, mint egy idétlen csúszómászó... szépséges volt, meg kell hagyni, főleg mert volt egy sanda gyanúm, hogy körülbelül egy fenyőt nézhettem be... hát nem is tudom minek... Félő, hogy félig Jennynek láttam... Szóval megálltam, és a bambulásomból Darren hózápora eszméltetett fel, amit ívesen a képembe kapart. Hát köszimár... - Vahond... az, egy majomh-vahond! - erősítettem meg szavait nevetgélve, igyekezve tovább mászni. Igazából nem is értettem, hogy hova megyek, csak mentem, mintha kötelező lenne. - Dehogy dössölöm! - morrantam fel szórakozottan. Biztos, hogy nem itt foguk neki esni egy laza önkézi munkának, csak hogy ne fagyjon le a farkam... Hát ez tényleg hülye. Inkább maradok így, aztán majd... majd valaki később tán segít helyre hozni az esetleges károkat... khm... Na de szóval, időközben megint megálltam, és miután Darren is felhagyott a Kínáig való ásás project-el, megpróbálkoztam betemetni őt, félig hóembert formálva belőle. - Hóónnan szedjekmár én neked répamiazakármit? - pillantottam fel rá, két hórakodó mozdulat között, kicsit elbillentett fejjel, egészen aberrált képet vágva. - Há' dözsőjjed, nem? Teh javaslattad! - vihorásztam, egészen addig, mígnem Darren meg nem elégelte a hóemberes műalkotásomat. Morcossá vált arcom egy röpke másodpercre, miközben karjaimat duzzogón összefontam mellkasom előtt. - Hüüülyebuzi! Eeerontottad a játékomat! - biggyesztettem le ajkaimat, aztán újra felröhögtem. Ám ez a jókedv hirtelen fagyott le rólam, ahogy az Ikkuma a húgomat kezdte emlegetni. Karjaim lassan, monotonan váltak ketté, majd letámaszkodtam két tenyérre. Szemréseim összeszűkültek, kicsit tán értetlenül fürkészve Darrent, ahogy lassacskán két lábra emelkedett. Én is így tettem... legalábbis próbáltam, bár eleinte nem nagy sikerrel. Volt, hogy a hátsómra ,volt hogy a lábam oldalára puffantam vissza, mígnem megerőszakolva magamat sikerült felmagasodnom. - Mihetet akarolsz teh az én húgikámtóó? - ráncoltam össze homlokomat, miközben próbáltam felé botorkálni, újra mellkasom elé keresztezve karjaimat. Aztán a hím seggre zuhant, és hisztizni kezdett, amitől nem tudtam nem szakadni a röhögéstől. Egy egész pillanatra el is felejtettem Yettát, mígnem újra szóba nem hozta. Egyébként valahogy én is a földre kerültem újfent, míg nevettem... bár már megmondani se tudnám, hogyan is történt. Kicsit közelebb másztam a csapkodó Ikkumához, lábaimat úgy vonszolva magam után, mintha le volnának bénulva. Épp ismét felkívántam volna neki tenni a kérdést, hogy mit van így rázsongva Yettára, mikor izomból arcon kiabált, hogy még a séróm is fuvallat irányba állt. Ezt követte a nyakam körüli karok kígyózása, és arcomra nyomott, borostás csók. Ómájfákin' gád! - Má' mossmár vájá egy kissit... - ráztam meg a fejemet, felszegett szemekkel pislogva a másikra. - Nah sz'al... éniss asszemhogyizéé van. Szeretlekezés! Szeree... Jaj, szeretlek éééniss! De... Ne nyajjá össze megin' mert szétmorzsoloma mogyikádat... nah ésassztán... mia... miit akarsz már a Húg...Yettámtól? Avatoljál bele! - totálisan az arcába bámultam, körülbelül két centiről fixírozva a hímet, egyik kezemmel vállán támaszkodva meg. Ő persze megindult volna, és eleinte engedtem is, hogy koordinálatlan, kígyókat megszégyenítő mozgásba kezdjen, de végül elkaptam a bokájánál, és lassan, mint egy kötelet, elkezdtem visszahúzni. - 'Sííped a tesómat? - hajoltam bele megint a képébe, lefelé, hiszen az arcra még a földön kellett legyen, a húzást követően. Aztán mellé hasaltam. - Mondjakén va'mit neked? - csaptam rá egyik karomat a lapockájára, félölelés gyanánt. - Tőőkre kamálom a pofiádat! - vezettem át tenyeremet rakójára, onnan hajára, hogy jól megborzoljam azt. Ennek köszönhetően, sajnos az egész fejét belevertem a hóba... Kellett úgy öt másodperc, hogy erre rá is ébredjek... - Húúúbaszod, bocs! Élsze még? - rántottam ki Darrent hirtelen, majd átfordítottam a hátára. Tekintetem a hótól eltakart lélektükröket kereste, aztán meg is találtam őket... Képen röhögtem... de úgy izomból... - Cseszed... kúhrávra viccess vadzs így! - borultam rá homlokkal mellkasára, szinte már könnyezve szakadva a röhögéstől...