Egy ilyen csendes, szerény, kissé szégyenlős kérésnek ugyan ki tudna ellenállni? Biztos egyedül van. Azért jött ki, és bóklászott idekinn, mert egyedül van. Eltévedt, vagy sem, nem lényeges, azért szólt utánam, mert társaságra vágyik. Ha tudná, mennyire értem én ezt ... - Egyszerűen csak túrázom. Mehetek éppen másik irányba is. - vonom meg a vállam. - Teljesen mindegy csak meglegyen a kilométer és elfáradjak. Ez pontosan így van. Azt akarom, hogy mire visszaérek a hotelbe már csak bemásszak az ágyba és álomba ájuljak. Szerencsére annak az iszonyat mozgásigénynek már vége. Most már egy viszonylag normál mennyiségű mozgással is le tudom magam fárasztani, és akkor tudok aludni, s nem rágódom megoldhatatlan kérdéseken. A farkas sem akar kitörni, néha már szinte nem is érzem. Nem is akarom. - Buszból meg jár több is, és buszmegálló is van elég. - folyatom hangosan is a gondolatmenetet, és közelebb lépek. - Menjünk, mielőtt megfázik. rájövök, hogy elég könnyű lesz hazatalálni, a lány nyomai látszanak a havon. Még a szagnyomát is érzem, bár az, hogy mellettem áll, erősen elnyomja a másik, gyengébb illatnyomot. Várom, hogy elinduljon, s megyek mellette. A bal oldalamra engedem, mert a jobb kezem még törött, és nem akarom, hogy egy esetleges megbotlásnál belemarkoljon. Így kesztyűn át nem látszik, hogy be vannak dagadva az ujjaim. A gyalogoláshoz nincs rájuk szükségem, szóval a túrázásban nem zavar. Az, hogy a hátam hogy érzi magát, ez egy más kérdés. Az sajog. De inkább ezek a fájdalmak, mint a hotelben tétlenkedni egész nap. De most, hogy közelebb léptem, és megálltam a lány mellett, a hátamon nem csak a sajgást érzem, hanem valami apró, enyhe borzongás fut végig rajta. Mondhatni feláll a hátamon a szőr. Mi több, biztos vagyok benne, hogy a karomon is. Érdekes.
Figyelmesen hallgattam és időnként a fejemmel finoman bólintottam, hogy jelezzem; figyelek. Nagyon úgy tűnt, hogy szerencsém van és nyugodtan rabolhatom a férfi idejét. Persze nem akarom túlzásba vinni. Kicsit beszélgetek vele a hazavezető úton, aztán ha menni akar a saját feje után, akkor hagyom. Maximum majd meghívom valamire, hisz ha már volt olyan kedves és kísérget, akkor ez a legkevesebb... Mármint ha lesz kedve, majd akkor. Utálok bármit is másokra erőltetni. Na jó, ez nem mindig igaz. Ha nagyon akarok valamit, akkor azt adja Isten, de rögtön! Ahogy mellém lépett máris sarkon fordultam és lassú léptekkel megindultam az úton, melynek hála idekeveredtem. Most kezdtem csak rájönni, hogy milyen jól időzítek. Egyre inkább kezdtem fázni, még a lábaim is, amik eddig jóformán meg sem érezték a hideget. Talán nem lesz belőlem jégkocka, mire visszaérek. -Bocsánat...Ha szabad tudnom... - Kezdtem bele a lehető legudvariasabban a kérdőmondatba. -...hogy hívják? - Ez a legalapvetőbb kérdés egy ismerkedés folytán. Érdekes, hogy csak most hangzik el. -Az én nevem Trudence. - Ha már más neve iránt érdeklődöm illik nekem is bemutatkoznom. A vezetéknevem most inkább kihagytam. Anno viccesnek gondoltam, hogy egy, a keresztnevemhez passzoló étel nevét használom... Mára már inkább kínos lett.
S elindultunk. Engem a borzongás foglalkoztatott, de azért figyeltem a beszélgetésre is. - Liu. Örvendek Trudence. És sem terheltem a vezetéknévvel, minek is az egy hazakíséréshez? - A Trudence nem igazán keleti név ... - jegyeztem meg óvatosan. Persze sokan élnek már szerte a világban, sok ázsiai származású, többé, vagy kevésbé asszimilálódva a befogadó környezetbe. De ő elsőre japánul köszönt. Annyira csak nem idomult még. Közben felötlik, hogy minap az autóban hazafelé borzongtam így, de akkor ráfogtam a hidegre, az idegi megterelésre, kimerültségre, s mind igaz is volt. De, noha pocsék a kedvem most is, még nem vagyok átfázva, jelenleg senki nem táncol az idegeimen, és kimerült sem vagyok. Egy időre lemaradtam, s akkor az érzet gyengült, ha utolértem, akkor erősödött. Ezzel még játszhatnók egy ideig, de elég nyilvánvaló, hogy miatta borsódzom. S tegnap akkor kezdett a hidegrázás, amikor beszálltunk az autóba, és amikor kiszálltunk elmaradt, noha Castor még utána egy ideig ropta a csárdást, igaz, nem olyan hosszan, mint számítottam rá. Míg a mozaik darabkáit rakosgatom össze, igyekszem figyelni a válaszra is, meg az útra, nem akarok figyelmetlennek és udvariatlannak bizonyulni.
Mikor meghallottam a nevét máris bántam, hogy nekem nem adtak, vagyis én nem adtam magamnak valamivel ázsiaibb hangzású nevet. Ez a "bánatom" csak nőtt, mikor Liu is megemlítette a dolgot. Sajnos most már késő... Laurent-el nem szeretnék új iratokat csináltatni. Akkor neki is magyaráznom kellene ezt-azt és ahhoz nincs túl sok kedvem. -Sajnos csak a nagyszüleim származnak keletről. Én már az Egyesült Államokban születtem. - Nem szándékosan, de hazudtam. Mi mást tehetnék? Ha mindenen leállnék töprengeni, akkor vagy soha nem hagyná el a számat a válasz vagy pedig a "nem tudom" lenne minden második mondatom. -És ön? - Kérdeztem rá kíváncsian Liu származására. -Persze, ha nem vagyok túl tolakodó... - Fűztem még hozzá ártatlanul. Tapasztalatom szerint minél inkább finomabban kérdezek, annál inkább szívesebben válaszolnak rá a kérdezettjeim. -Amúgy igazán szép neve van. - Ez már tényleg a púder része volt. Nem mintha nem lenne benne némi igazság. Tetszenek a keleti nevek és nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem tudom mi lehet az enyém. Mondjuk az is lehet, hogy nekem nincs is olyan. Lehetséges, hogy tényleg az U.S.A.-ban születtem és valami teljesen átlagos nevem van. Mary, vagy nem tudom...
Még sose gondolkodtam azon, hogy a nevem szép-e. Rövid. Összesen ennyi szokott eszembe jutni, ha ezen gondolkodok. A középső meg kimondhatatlan és megjegyezhetetlen a nagy többségnek itt az Államokban. - Én pár éve jöttem át Kínából. Közben tovább araszoltam megkezdett kis következtetésösvényemen. Gabe mondta, hogy az őrzők megérzik, ha valaki vérfarkas, és a vérfarkasok meg azt, ha valaki őrző. Mondta, hogy ez így nem teljesen pontos, mert csak azokat, akik varázsolnak is. Na, most ha tegnap azért borzongtam, mert ott ültem az őrzők kocsijában, akkor most is azért? De ha ez a lány őrző, akkor mért beszél velem úgy, mintha nem tudná, hogy én mi is vagyok? Akkor most nem őrző, és én tegnap nem azért borzongtam, vagy szimplán át akar vágni a palánkon? Hát ez bonyolult. És ha nem is véletlenül találkoztunk? Ha a múltkori balhé miatt van most itt? Na, ha így van, az úgyis ki fog derülni hamarosan. - És milyen nemzetiségűek a nagyszülei? Japánok? Csak azért kérdezek most, hogy maradjunk az ismerkedés témájánál. Azért feltételezem a japán ősöket, mert japánul köszönt. Bár az arca nem japános, érdekes. Inkább koreainak tippelném.
Két tippem volt a származását illetően és a kínai is köztük volt, úgyhogy mondhatni kicsivel jobb kedvem lett, mikor kiderült, hogy talán lenne esélyem a lottón. Kicsit azonban elkapott az irigység egy pillanatra. Tisztán emlékszem az orvosom minden szavára és mondatára, köztük arra is, amelyik azt sugallta, hogy heteken belül minden rendbe jöhet és visszakapom az emlékeim. Kapom a nagy francokat! Egy nyomorult másodpercre sem emlékszem a kórházba kerülésem előtti időszakból. -Lehetséges. - Feleltem egyhangúan a kérdésre. Tényleg lehetséges... -Őszintén szólva én sem igazán tudom. - Eddig Liu előtt sétáltam nem sokkal, egyenesen előre, a lábam elé pillantva, nehogy orra essem, de most hátra pillantottam hozzá, s egy halvány mosolyt címeztem neki. -Hamarosan ott vagyunk. - Jelentettem ki egész vidám hangon, majd ismételten a lábam elé figyeltem. Már egyre ismerősebb volt az út és az imént haladtunk el egy fa mellett, ami csak még biztosabbá tett afelől, hogy jó irányba haladunk. -Gyakran túrázgat erre? - Úgy éreztem muszáj valamivel terelnem a témát, mert ha belegondolok a helyzetembe... Az sem kizárt, hogy elsüllyedek szégyenemben. Elkóborlok otthonról és úgy kell hazakísérjenek. Mint valami gyerek, de komolyan...
Nem túl nyílt a válasz. "Lehetséges." Hát az is lehetséges, hogy marslakók voltak, de nem valószínű. De hát nem kötelező válaszolni. És mért nem tudja? Ennyire megszakadtak a családi hagyományok? Mikor közli, hogy hamarosan megérkezünk, felpillantok, s házat keresek a közelben. Látni nem látok semmit a fáktól, de mintha lenne némi füstszag a levegőben. Akkor pedig van civilizáció a környéken már, valamilyen formában. - Nem gyakran, mivel csak pár hete érkeztem Alaszkába. Eddig New Yorkban éltem. Mire jó ez az egész, ha tényleg tettetés? Nem tudok erre kitalálni semmi ésszerű magyarázatot, szóval lehet csak az én fantáziám túl élénk. - No, és Ön? Itt nőtt fel? Vagy szintén máshonnan költözött? Nem is sejtem, hogy a kérdésekkel kellemetlenséget okozok, én csupán igyekszem társalogni, s érdeklődést tanúsítani. Igazából az egyetlen, ami érdekel, hogy épségben hazaérjen a lány. De ha már ismerős neki a környék, akkor csak nem lesz gond. Viszont a kitérő oda-vissza elég sok ahhoz, hogy a buszt már ne érjem el a felső megállónál, vissza kell fordulnom majd az alsóhoz, bár akkor meg a táv lesz rövid. Vagy, mivel nagyon ráérek, innen hazagyalogolok a hotelig Az nem erdei túra, de fárasztónak fárasztó lesz az is.
Örömmel vettem észre, hogy már egy egész normális társalgás kezdett kialakulni közöttünk. Ez, és a hazavezető út behatárolása eléggé tereli a figyelmem ahhoz, hogy ne érezzem, ahogy lassan, de biztosan lefagynak a végtagjaim. Még jó, hogy tényleg nem lakom messze. A városka szélén, rögtön a második ház lesz az. Időközben megtudhattam Liu előző lakhelyét, amiért még inkább irigykedhettem. -New York? Ott én is szívesen élnék! - Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám széle. -Ott biztos több munkám lenne. - Nem panaszkodom. Így is bőven meg tudok élni a fizetésemből és a főnököm is olyan rendes, hogy az már természetfeletti...de a változatosság sem mindig rossz. -Providence-ben éltem. Onnan költöztem ide. Ennek pedig már lassan 2 éve. - Azt hiszem. Az idő múlása igencsak más, ha valaki a napjai nagy részét a házban tölti, elzárkózva a külvilágtól. Mindezt természetesen én akartam így...de megvannak a hátrányai.
Beérünk a városba. Sejtem, hogy nem messze van tőlünk az a buszmegálló, ahol leszálltam, és nekivágtam a túrának. Nem baj. Nekem így is jó, vagyis nem rosszabb, mint eddig. - Igen, az egy nagyobb város, könnyebb munkát találni, bár attól függ, milyen területen. Egy prémvadász biztos itt él meg jobban. Mit is dolgozik? Tudom, hogy nem mondta még, de már szóba került, talán nem vagyok nagyon tolakodó. - Én nem szerettem New Yorkot igazán, mert zajos, büdös, koszos. Ebből a szempontból Fairbanks jobb. Csak sötét, és hideg. De hát semmi sem tökéletes. Amúgy meg azóta én is elég sokat változtam, gondolom hozzá fanyar mosollyal. Számomra túl sokat is. De ami nekem sok, az másnak édeskevés, még többet akarna. Csak azt nem tudom, hogy ha ennyire gyökeresen át akar formálni, ha ennyire semmi nem tetszik neki, ami én vagyok, akkor mért tartott meg? Keressen bárki mást, aki tudja azt, amit én, csak valamivel könnyebben formálható, harapja be, és legyen vele boldog. Az a két hónap lemaradás aligha annyira behozhatatlan száz évek távlatában. - Nem tudom, milyen lehet Providence. Még nem hallottam róla eddig, csak talán a nevét.
Én leszek az első vérfarkas, reményeim szerint, aki pontosan tudja, hogy mennyi vodkára van szüksége fejlődése során ahhoz, hogy érezze a hatását legalább csak 1-2 óráig. A bevitt mennyiség immár két liter. Ezzel csak az a nagy baj, hogy mire én megiszok két liter vodkát, addigra az első adagokat már hatástalanította is a szervezetem. Na és ez az ami nem fair. Még az ilyen förtelmes napjaimon se ihatom le magam tisztességesen. Mindenesetre az üveggel együtt sétáltam le magányra vágyva a város széli erdőségen végighúzódó kis patak partjára. Itt a legkisebb az esélye annak, hogy összefuthatok valakivel. Télen, szállingózó hóesésbe kinek van kedve eltévedni a sötétbe? Na ugye. Ledobtam a táskámat az egyik fa tövébe. Váltás ruha volt benne, hogy ha esetleg már nincs kedvem sem időm megválni a ruháimtól az átalakulás előtt, akkor legyen mit felvennem, ha úgy hozza a szükség.
Egy nagyobb kő tetején egyensúlyozva néztem a lábam előtt hömpölygő vizet. Ma lenne a sokadik évfordulónk Tonyval, szóval meg kell adnom a módját az ünneplésnek. Gyorsan le is zúdítottam még három deci vodkát a torkomon, aztán nemes egyszerűséggel rádobtam a mellettem lévő kőre az üveget. A szilánkok hangos csörömpölésétől zengett még néhány másodpercig az erdő. A csillogó darabkák sorsa még lekötötte a figyelmemet egy ideig, de aztán előkerült a zsebemből a két kis tabletta. Az egyik kék volt, a másik rózsaszín. - Elég! - szólaltam meg halkan, hátha ezzel gyorsabban megállíthatom a gondolataim feltörését. Gyorsan bevettem mind a kettőt, és a kabátomat szintén a fa alatt hagyva eredtem futásnak várva a drog hatását.
Miután Tarától eljöttem, és sikerült egy kisboltban beszereznem egy üveg közepesen szénsavas ásványvizet, nagyjából fél litert ittam meg húzóra. Úgy sóhajtottam fel a kocsiban, mint aki újjászületett. A vérem továbbra is pezsgett, és teljesen elvarázsoltnak éreztem magam. Az élmény frissessége még annyira intenzíven élt bennem, hogy a nagy és hangsúlyos kérdéseknek nem volt idejük a felszínre törni. Majd később filózom rajta, hogy esetleg egy hangyányit bizarr, abnormális és cseppet sem megnyugtató ez a szituáció, és talán még az érzéseink átértékelésében is el fogok veszni. Vagy nem.
Az erős szélén álltam meg a kocsival. Nincs az az isten, amiért én beljebb hajtok a szépségemmel. Megkarcolódik, letörik valami róla. Egyébként is telítettnek éreztem magam, ki akartam tombolni a hullámvasútként hullámzó érzelmi viharokat, hol zaklatott, hol nyugodt napjaim válságait. Kiszálltam a kocsiból, nagyot szippantottam a levegőbe, és füleltem. Halandó emberi tevékenységeket nem véltem felfedezni, így hát a hideg miatt tempósan, de egyébként teljesen nyugodtan kezdtem el vetkőzni. A csomagtartóba dobtam a ruhákat. Pillanatok alatt változtam át parázs szemű, korom fekete farkassá, mely távolról akár hatalmas, robosztus medvének tűnhetett. A kocsi kulcsát egy fa mellé ástam el, s miután ezt letudtam, úgy vetettem bele magam az erdőbe, mintha először indulnék vadászni. Elszántan, várakozással teli. Az izmok feszültek a végtagjaimban, úgy löktem el magam vágtázás közben a földtől, mintha hátsó lábaim rugósak lennének. Gyors voltam, mint a szél, és erős, akár egy tank. A szarvast sem üldöztem sokáig. Rávetettem magam, elkaptam a torkát, és hagytam, hogy kivérezzen. Ettem, de éreztem, hogy ennyi nem lesz elég... Rohanó léptekre lettem figyelmes. Összehúztam magam, és füleltem, szimatoltam. Ha egy ember, akkor vagy meg kell ölnöm, vagy bevetni magam a bozótba. De farkas energiákat éreztem, kissé zavarosakat, és egyáltalán nem hozzám tartozókat. Felvontam a pajzsomat, hogy amíg lehet, inkognitóban maradjak előtte és ne érezhesse az erőmet. Odamentem, ahonnan hamarosan odaér hozzám. Támadóállásba vágtam magam. Kissé kitoltam a hátsó felemet, mellső lábaim nyújtva voltak, és halkan, nagyon halkan morogva vártam, hogy az idegen előbukkanjon a bozótból.
Egy átlag embernek körülbelül háromnegyed óra után jelentkeznek az extasy hatásai, nekem viszont elég volt tizenöt perc. Cél nélkül rohantam beljebb és beljebb a fákat kerülgetve. Felemelő érzés volt, csak futni. Mintha képes lennék lehagyni a gondjaimat, az érzelmeimet, a fájdalmakat, amik szétmartak már teljesen. El innen, el a világ végéig és vissza. Nem éreztem, hogy fáradok, a hó sem akadályozott, hiszen a hidegben szilárddá fagyott a teteje. Semmi sem állhatott ma éjszaka az utamba ebben biztos voltam. A szél zúgása elnyomott minden egyéb zajt, ahogy emberfeletti tempóval sprinteltem, és a kitörni készülő farkasomra koncentrálva nem éreztem a környezetem energiáit. Talán ezért nem vettem észre a bozótban lapuló fenevadat, vagy azért, mert egyáltalán nem is számítottam rá? Nem tudom, de az biztos, hogy mire észbe kaptam túl késő volt. Egyenesen belefutottam a támadásra kész farkasba. A meglepődöttségemnek köszönhetően átváltozni sem tudtam rögtön, nem hogy felmérni kivel is állok szemben. Az bizonyos volt, hogy nem falkám béli, szóval ez azt jelenti, hogy egyenesen a vesztembe rohantam...
Ahogy a közeledő nőstény közelebb ért, éreztem rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. Mert nőstény volt, éreztem a szagán. Az érzékeim kiélesedtek, agyaraim vakító fehéren villantak az éjszakában. Nem úgy tűnt, hogy észrevett, vagy hogy egyáltalán lassítani fog. Ez pedig csak arra ingerelt, hogy egyre feszültebben várjam az érkezését. Morgásom hangosabb lett, és az utolsó pillanatban ha nem ugrok félre, egyenesen belém fut, és összeütközünk. Arrébb pattantam, de csak annyira, hogy a pofámat megkíméljem. Kicsit kint hagytam a hátsó mancsaimat és a fenekemet, hogy megállítsam, és talán még fel is döntsem. ~Te meg ki a franc vagy, te őrült, te...~ A gondolataim nem idegesek voltak, inkább lenézőek és lesajnálóak. Felé fordultam, és közelebb mentem hozzá. Egyelőre nem akartam bántani őt, de rémesen alkohol szaga volt, és áradt még belőle valami... Más, aminek nem kellett volna ott lennie, de nem tudtam megmondani, hogy mi az. Már egész közel voltam hozzá, körbe-körbe kezdtem járkálni körülötte, a morgás pedig továbbra sem szűnt meg. A szarvas teteme lassan kihűlt mellettünk, és most, hogy a vér szagát is megéreztem, a Bestiát dühítette, hogy csak úgy megzavarják vacsora közben...
Az éjfekete szörnyeteg lába lassított le olyannyira, hogy kénytelen voltam bukfencezni egyet, nehogy pofára essek. Még mindig nem voltam magamnál teljesen, még vagy 10-15 perc kell, hogy elmúljon a hatás. De mindenesetre kicsit élénkebb lettem a veszélyhelyzettől. A két sárga szempár, ami engem vizslatott, úgy világított akár egy zseblámpa, legalábbis én úgy érzékeltem. A mély morgás, meg egy láncfűrész burrogásához hasonlított. Egyszóval fölöttébb rémisztő volt a lény. Gondolatát hallva az én torkomból és feltört a morgás, ki akartam deríteni, hogy kivel állok szemben, de nem éreztem sokat, csak elenyésző energiahullámokat. A szarvastetem fémes illata felhergelte a bestiám, ki akart törni, és befejezni azt, amit a másik ragadozó elkezdett. Az sem segített sokat a helyzetemen, hogy rá is pillantottam a szétmarcangolt állatra, így hiába nem örültem neki, beindult az alakváltásom. Fél perc múlva már egy farkas gubbasztott a helyemen ruhacafatok között. Még így is éreztem a bódult állapotot, de sokat javult a helyzet.Az viszont biztos, hogy a reakcióidőm jelentősen lecsökkent, ami most akár végzetes is lehet. ~Semmi közöd hozzá, engedj utamra~ Próbálkoztam elkerülni a konfliktust. Biztosan feltűnt neki, hogy nem direkt zavartam meg táplálkozás közben, csak egy szerencsétlen véletlen volt az egész. De tudom, nem úszom meg ennyivel..
Teljességgel kontroll mentesnek tűnt a nőstény. Én pedig elég kalandvágyó vagyok ahhoz, hogy ki is használjam a helyzetet. A hívatlan vendég feltüzelte a Bestiát. És fogalmam sincs, hogy mi volt a közvetlen kiváltó oka annak, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt alakot váltott. Éreztük a gyengén pislákoló energiáit, azt is, hogy milyen könnyű préda. Egyébként is az, hiszen épp csak kinőtt a kölyök korból, hozzánk képest. Így meg aztán pláne, hogy nem tűnt teljességgel beszámíthatónak. Vicsorogva húztuk vigyorra a pofánkat, amikor a gondolat megérkezett. ~Miből gondolod, hogy nem engedlek el?~ Válaszoltuk, és a körbe-körbe lépkedést még mindig nem hagytuk abba. Még lehajtott fejjel, fürkészve is magasabbak voltunk, mint ő. Aztán egyszer csak megálltunk, az ég felé emeltük a tekintetünket, és nagyokat szippantottunk a levegőbe. Ez már nem tartozott az ő területükhöz. Akár ki is sajátíthattuk volna, hiszen nem volt itt senki más rajtunk kívül. Megzavart, hívatlanul érkezett ez az ostoba és felelőtlen farkas... ~Nagyon magad alatt lehetsz, ha ennyire elhagytad magad... De csak kérned kell, és segítek megszabadulni minden fájdalmadtól... Morogtunk, és küldtük a gondolatot felé. Ó, nem. Nem mi leszünk az elsők, akik támadásra emeljük halálos csapású mancsunkat. Provokálunk. Játszadozunk a zsákmánnyal. Hiszen tudjuk, hogy nem tiszta a feje, és talán lesz annyira meggondolatlan, hogy okot ad egy kis mókára.
A farkas lépteit feszült figyelemmel követtem végig magam körül. Hiába vagyok én is ragadozó, ebben a helyzetben szinte teljesen megértettem, mit érez a zsákmányállat, hiszen jelenleg én is az voltam. Persze velem meggyűlik a baja, mert nem fogom könnyen adni magam, abban biztos lehet. ~Mert... Mert akkor már rég elkergettél volna~ néztem őt a nagy szürke szemeimmel. Még nem ment teljesen a gondolataim összeszedése, és akkor még egy esetleges támadás hárítására való felkészülésről ne is beszéljünk. Úgy éreztem, hogy futni most is tudnék, el egész a világ pereméig, de hát abban nem volt semmi veszélyes. Illetve de. Most is pont így keveredtem bajba. ~Nincs rá szükségem, egy idegen lenne a legutolsó, akit megkérnék..~ mordultam fel, és igyekeztem hatékonyabb állást felvenni. ~ Kóbor vagy? Esetleg a Betolakodó falka tagja?~eddig nem tudtam őket megkülönböztetni, szóval a legegyszerűbb, ha megkérdezem. Ezzel is húzhatom az időt, legalább egy kicsit. Csak a vérszag ne mászott volna bele az orromba minden egyes levegővételnél. Nagy volt a kísértés, de egyelőre az előttem ácsorgó óriás elég rémisztő volt, ahhoz, hogy ne nyúljak a kajájához.
Rendben, azt aláírom, hogy ez a nőstény nem csak őrült, de van benne kurázsi. Egész biztos vagyok benne, hogy őslakos. Remélem, még sok ilyen tagjuk van, akik egyszer majd engem fognak szolgálni... Már megint ez a fene nagy hatalomvágy! Felvonyítok, ahogy a kilétem felől érdeklődik, emberi alakban ez egy nagyon határozott és fennhangon hallatott röhögés lenne. Ó, Ég, ha tudná, ha tudná... A szarvas félig elfogyasztott tetemhez pattanok, és egész egyszerűen kiszakítok egy darabot a belsőségek közül. Felhergelnek a zamatok, a még gőzölgő tetem illata, a vér és a hús íze a pofámban. De én mégis egész egyszerűen odahajítom a cafatot az idegen nőstény elé, kíváncsivá tett, hogy mennyire képes uralkodni magán. ~Nesze! Egyél egy kicsit, csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok... Szerintem ezek után lehetnénk barátok, és akkor már rögtön nem egy idegen fogja felhasítani a torkodat... Üzentem neki gúnyosan, majd magamnak is téptem egy újabb falatot, amit szinte rágás nélkül nyeltem le. A gyomrom nagy morranással fogadta be a húst, vágyott rá, csak úgy, mint minden porcikám. ~Egyébként nem vagyok kóbor... És azt hiszem, hogy a falkádat érintő változások okot adnak arra, hogy rajtad mutassam meg az új Atanerknek, hogy micsoda gorombaság tőle, hogy nem keresett még fel.~ Na igen. Számomra minden paktum, az összes alku semmissé vált onnantól kezdve, hogy már nem Vincenttel állok "szerződésben". Az új Atanerk nem járult elém, talán nem is tud a kis egyezségről. És azt hiszem, hogy ezzel a megjegyzésemmel elég egyértelművé tettem, hogy ki is vagyok pontosan. ~Elég szar lehet nálatok, ha az egyszerű farkasok alkoholba és még ki tudja, mibe menekülnek a kötelességeik elől. Mondd csak, nem vágysz egy kis változatosságra?~ Hergeltem, majd alig néhány pillanat gondolkozási időt hagyva elrugaszkodtam a fagyos hóval borított talajtól, és a nőstény mellé ugrottam. Mélyről jövő fenyegető morgással kaptam a nyakához, megkísérelve lenyomni a szukát a földre.
Mikor odament a tetemhez, már sejtettem, hogy provokálni akar valahogyan. Már éppen azon voltam, hogy körbenyalom a pofámat a látványnak köszönhetően. Csak is én lehetek ilyen peches, hogy egy lakmározó farkasba futok, mikor én is éhes vagyok, hála a fűnek, amit még idefele szívtam el. Az előttem landoló darab vércseppeket és csíkokat hagyott maga után a hóba. A felszálló meleg illatoktól összefutott a nyál is a számba, de türtőztettem magam, hogy hogyan azt nem tudom, de nem vetettem rá és marcangoltam pici cafatokra. Ahogy fokozatosan tisztult a fejem, úgy tudtam, hogy mit szabad megengednem magamnak és mit nem a jelen helyzetben. És ez a nagyon nem közé tartozott. Evés közbe védtelen vagyok, és ez a bitang nagy dög pillanatok alatt átharapja a torkomat. ~ Köszöntem szépen, de jobb szeretem kiélvezni a vadászat örömeit, úgy jobban esik a zsákmány...~ Utasítottam vissza, és a mancsommal toltam el az orrom alól, hogy legalább egy kicsit enyhítsek a kísértésen. A következő velem megosztott gondolatsora felvilágosított arról, hogy sikerült egyenesen a Betolakodók Alfájába rohannom. Ha ezt túlélem meg kell magamat ajándékoznom egy jó likőrrel a tehetségemért. ~ Már nem azért, de tudtommal ti vagytok azok, akik a mi területünkre törtetek be mindenféle kérdezés nélkül, szóval kétlem, hogy az Atanerk kötelessége lenne az első látogatás. ~ Ha már fejemet vesztem, akkor legyen miért... Bevallom nem tudom mennyire sikeredett értelmesre az iménti gondolatom, jelenleg nem vagyok beállítva nyaktekert körmondatok kreálására. A lenéző megjegyzései nem segítenek abba, hogy kitisztuljon a fejem, sőt... ~ Nem kell általánosítani, nem mindenki...~ De ezzel félbe is szakadt, mert a következő pillanatban már mellettem termett, és fogai a nyakamba mélyedtek. Sikerült az átokfajzatnak a figyelemelterelés. Felnyüszítve próbáltam kitörni a kétségbeejtő helyzetemből, egyik mellső mancsommal az Alfa vállába kaptam, amennyire tőlem tellett. Kizárt, hogy lenyomjam, de próbálkozni azért csak szabad...
Nem adta fel, és hála az égnek, nekem sikerült belefojtanom a szót. Ezért voltam roppantul hálás, mert a fene se volt kíváncsi arra, hogy mit hord össze. Ez is olyan önelégült példány lehet, mint Vincent volt. Nem tartom sokáig, ám a vére így is kiserkent. Belekapott a vállamba, erre én pedig eleresztem. Na nem mintha belerokkantam volna az ütésbe-karmolásba, de az túl unalmas lenne, ha most egész egyszerűen eltörném a gerincét. Így hát kissé hátra tántorodok. A pofámból immáron keverve úszik a szuka és a szarvas vére. A szaga csak még jobban magával ragad, még többet akarok belőle. ~Akkor ezek szerint Vincent egy csicska volt, hiszen hozzám ő jött. Kétszer is. Elismered, hogy gyenge?~ Húztam még a nőstény agyát egy kicsit, mert baromira élveztem. Ha csak addig nem támadott újra, ami elől esetleg ki kellett volna térnem, akkor most egyenesen az oldalát kísérlem meg célba venni. Elsőként mindkét mancson tíz körmét akarom belevájni a húsába, ahol érem és csak azután harapni. Ha sikerrel járok, akkor felágaskodok, miközben a karmaimmal és az agyaraimmal tartom őt, majd elhajítom egészen az első fáig, amely megállítja majd.
Ha nem is az ütésem brutális erejétől, de elengedett, így a fájdalom elűzte lassan a drog hatását, csak ezzel az volt a baj, hogy kezdtem érezni a fájdalmat is. Igaz egyelőre igencsak elenyésző volt, de sor kerülhet még ennél brutálisabb sebekre is. ~Hogy Vincent gyenge?Soha!~ morgásom egyre hangosabb lett ~ Jelenleg épp te alacsonyítod le a falkád a viselkedéseddel.~ Bátor dolog nem meghunyászkodni egy alfa előtt, de jelen pillanatban azt éreztem, hogy nincsen vesztenivalóm. Az, hogy kitör a háború a két falka között nem rémisztett meg kellőképpen. Ahogyan az sem, hogy a nővérem úgyis személyes bosszúhadjáratot indít, és nagy eséllyel beletörik a foga, mert hiába összeszedettebb, mint én, győzni úgy sem fog, maximum három tár ezüstgolyóval. Hatalmas ostobaság tovább itt maradni, de nem leszek gyáva, és megpróbálom rendezni azt, amit elszúrtam. ~ Igazán undorítónak tartom, hogy a saját szabályaidat sem tartod be..~ Lehet, hogy nem ez a legjobb út a békés beszélgetéshez, de a véleményemet hadd ne tartsam már magamba. A következő támadás már nem ért teljesen váratlanul, de így sem tudtam túl sokat tenni. Karmai elérték az oldalamat, de nem volt olyan vészes, hála annak, hogy gyorsan megpróbáltam kitérni előle. Fogaimat az Alfa egyik mellső mancsába igyekeztem mélyeszteni, amelyik a nyakamhoz közelebb volt, de pillanatokon belül megéreztem a harapását is, és nyüszítve csapódtam az egyik fának. Nem mondom, hogy nem fájt, sőt, de nem volt időm piszmogni, hamar talpra kecmeregtem és nekirontottam a farkasnak szinte gondolkozás nélkül. Nem volt tervem, ott akartam sérülést okozni ahol épp elérem.
Ahogy Vincentet próbálta védeni, nagyon mulatságos volt számomra. Amint alkalmam adódott, hangot is adtam a jó kedvemnek, egy vonyítás kíséretében. ~Az én falkám már csak ilyen. Apránként szabadulunk meg a bolháktól...~ Reagáltam le egész egyszerűen. A támadásom célba ért, bár kissé kicsúszott a mancsaim közül, de így is meg tudtam ragadni. De ő sem volt rest, a mancsom felé kapott, és el is érte azt. Bosszúszomjasan csattantam fel, agyaraimat kivillantva és szinte ugatva. A fájdalom éles volt, de milyen is legyen egy harapás? Attól, hogy Alfa vagyok, a fájdalom nem kisebb, csak sokkal jobban tűröm. Szerencsére a bal mancsomat kapta el, így nem lesz gondom, ha dolgozni kell. Olyan szépen csattant a fán, hogy öröm volt nézni. De ahogy eldobtam, egyből felé fordultam a teljes testemmel, támadóállásba vágtam magam, ha netalántán valami meggondolatlanságot csinálna a nőstény. ~Ezek Vincent szabályai voltak, nem az enyémek.~ Üzentem neki gondolatban, amikor még a földön volt. Aztán nekem rontott, én pedig hagytam, hogy letaroljon. Az ütközés nem volt túlságosan kellemes, ahogyan az sem, hogy számomra mulatságosan kapálózott, és gondolkodás nélkül próbált sérülést okozni. Karmai felszántották a hátamat és a vállamat, de ekkor megelégeltem már ezt az eszetlen harcot. "Harcot". ~Téged se tanítottak harcolni, mi?~ Üzentem, majd ahogy tudtam, a két hátsó lábamra ágaskodtam, hogy fölé magasodjak. Felhúzott, eléggé ahhoz, hogy elmenjen a kedvem az ostoba játszadozástól. Hatalmas erővel vetettem rá magam a nőstényre, hogy megpróbáljam leteríteni a földre. Agyaraimmal az egyik hátsó lábába akartam marni, hogyha ez sikerül, még néhány pofán rúgás után is, de természetellenes irányba rántsam a csontját, ami remélhetőleg hangos reccsenéssel megadta magát az erőmnek. Ha jól védekezett, akkor egész egyszerűen igyekeztem visszafogni úgy, hogy mellső mancsommal a torkára tapostam, hogy veszteg maradjon, amíg eltöröm a hátsó lábát. ~Most lenne okosabb, ha feladnád, ha életben akarsz maradni...~ Ha tovább támad, akkor garantáltan nem leszek ennyire kedves, és megcélzom a zsigereit, és úgy fogom szétszedni, mint a szarvas tetemét...
Bevallom, a 'fejjel a falnak' módszer nem túl hatásos, ha nem vagy faltörő kos. Márpedig én jelen állapotomban inkább hasonlíthatok egy agresszív mókusra, mint a feljebb említett állatra. Igaz, néhány sérülést sikerült okoznom, de mind kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hím fölé kerekedjek. Ezer és egy dolog cikázott át a fejemen, és persze mindegyik úgy kezdődött, hogy 'mi lesz ha...?'. A válaszra azonban egyelőre még várhatok, ugyanis agresszív útonállóm rövid időn belül megunta a hadonászásomat, és egy ügyes mozdulatsor után újra a földön találtam magam, nem éppen kényelmes pozícióba. A vicsorgásom és a kalimpálásom már mit sem ért. Igaza volt, tényleg nem tanítottak harcolni soha, de ha ezt túlélem, az biztos, hogy Sednát és Vincet is nyúzni fogom, egy kis oktatásért. A lábam hangos reccsenéssel jelezte a rajtam terpeszkedőnek, hogy elérte a célját. Én is megelégedtem volna a hanggal, mert a hozzá társuló fájdalom kifejezetten szörnyű volt.Nyüszítésemet szerintem mérföldekkel arrébb is hallották. Nem is tudom mit gondoltam, mikor nekiugrottam észt vesztve egy Alfának. Elment az eszem, vagy még meg sem érkezett? Feladtam, pont ahogy tanácsolta, és iszonyatosan rosszul éreztem magam miatta, de a túlélési ösztön erősebb volt. Abbahagytam kétségbeesett kapkodásomat, és megpróbáltam kikúszni alóla, hogy minél messzebb kerülhessek éles fogaitól. Okosabbnak láttam most nem közölni vele szemrehányó gondolataimat, hiszen akkor a szép kis fejem az egyik bokorba fog landolni...
Miután a lába reccsent, én pedig rántottam rajta egy utolsót, láttam, tudtam, hogy feladja, és úgy nyüszít, szűköl, mint egy újszülött csecsemő. Diadalittas vonyítás szakadt fel a torkomból. Na nem mintha olyan marha büszke lettem volna arra, hogy elvertem egy ilyen kis taknyost. Egész egyszerűen úgy éreztem, hogy a chicagói sötétebbik énemnek szüksége volt erre, mert annyira elnyomtam, annyira ki akartam irtani magamból, hogy most végre teret kapott, kirobbant és élvezte a színtiszta erőszakot. Csak álltam felette. A pofámból csöpögött a vér, a szarvas tetemének illatával keveredett megannyi érzelem, én pedig csodáltam a művemet. Ahogy szinte rábambultam a sebesült nőstényre, idővel úgy kúszott be megannyi gondolat, főként Patrisha arca, és az én hangom, amikor ígéretet tettem neki. Vajon mennyire lenne dühös, ha megtudná ezt a kis félrekacsintást? Végtére is, nem az anyám, nem a főnököm... De szeretem, és nem akarok neki csalódást okozni. Lehajoltam, belemartam a nőstény nyakába, hogy a hátamra húzzam. Futni, rohanni kezdtem vele, hogy közelebb érjünk a territóriumukhoz. Ott talán hamarabb megtalálják... De ezt nem keresztényi könyörületből teszem, dehogy. Ahogy elég intenzívek lettek a szagok, ledobtam a földre, és otthagytam. Búcsúzóul még megajándékoztam egy bölcsességgel. ~Legközelebb kétszer gondold meg, kibe kötsz bele, kiscsibe.~ Üzentem neki, majd belevetettem magam az erdőbe, sorsára hagyva a megtépázott Őslakos nőstényt.
A vonyítása egyenesen a szívembe döfött. Megalázottan, kifordult végtaggal feküdtem a hóba magatehetetlenül, és kénytelen voltam végignézni, hogyan feszíti szét az Alfa mellkasát, hogy elbánt velem... Most már csak abban reménykedhetek, hogy legközelebb nagyobb falat leszek neki. Fájdalmasan mordultam fel, amikor a hátára húzott, mert egyáltalán nem volt kellemes érzés, a nyüszögésemet is éppen csak vissza tudtam fojtani. Nem tudtam, hogy hová visz, és tiltakozni se nagyon volt erőm, és amúgy is, mit érnék vele? Mondhatni kellemetlen a helyzet, és akkor még enyhe voltam. Elrabol és túszként tart fogva? A hotel pincéjébe fogok sínylődni? Ki tudja mit kell ott majd kibírnom.. És ki tudja meddig? Milyen gyorsan sietnek a segítségemre? Ingrid biztos keresni fog, csak órák kérdése, és akkor hamar fény derül a dologra. Hiszen a vérszag és a táskám is ott van... Már jönnek is, érzem a szagukat... Várjunk csak, hol vagyunk? Nagyokat szimatoltam a levegőbe, és ismerős szagokat véltem felfedezni. Csak rémeket láttam, nem fog senki fogságba tartani, sőt az Alfa majdnem teljesen haza hozott. Nagyot nyekkentem ahogy földet értem, és az utolsó gondolatára sem feleltem. Most már csak azt akartam, hogy távol legyen tőlem, hogy én mihamarabb bekúszhassak a területünkre, és nyugtom legyen, míg rendbe jövök.
Kezdőlap
//
Köszönöm a játékot! ^^ //
