- Ugye, hogy ugye? Állapítom meg mosolyogva, én aztán mindenben, de így azért valljuk be, sokkal, de sokkal kellemesebb a helyzet. Csak nevetni tudtam a derűjére is, mert valljuk be, igencsak szexi volt a szentem mindenhogy, már a hangja is igencsak kellemesen cirógatta a bőrömet. Tudom, én sem panaszkodhatok ilyen téren, jobban mondva, a magamén kívül más véleménye nem érdekel kifejezetten. - Ohh, nem nagyon szoktam tévedni ilyen kérdésekben. Nem fogok amúgy sem egy név miatt elítélni valakit, elvégre azt többnyire nem magunknak választjuk, kezdetben semmiképpen sem, nem is a mi hibánk hát, ha szörnyűre sikerül. - Köszönöm, én is kedvelem. Fura, de sosem dönthettem még a nevemről én magam, és olyan jó, hogy végre minden ízében olyan, amilyet imádok. Szívesen viselem, és ilyesmi nem gyakran esett meg velem. Attól nem kell félnie, hogy én ne adnék, az egyetlen terep, amiben nem csak elveszek, az pontosan ez. Az érzelmi szinten csökevényes jellemem csorbája ily módon lett kiköszörülve, s nem bánom, hogy az én nyelvem a testé, nem kellenek sem szavak, sem érzések. - Egy lánynak mindig öröm ilyet hallani. Duruzsolom elégedett hangon, s noha játszom a türelmest, annyira nem jellemző rám, csak Ethan mellett megszoktam, hogy úgy vannak a dolgok, ahogyan ő akarja. Ettől még nem élvezem, ha megvan kötve a kezem. Mindenesetre, ahogy érzékelem a jelet arra, hogy lehetek nyugodtan bátrabb, közben egy-egy kéjes sóhajtól megfeszülvén ugyan, de kioldom a nadrágját, hogy ameddig elérjenek a kezeim, letoljam, alsónadrággal együtt, majd ujjaim ráfonódjanak tán már éledező férfiasságára. Elégedetten szusszanok, ahogy végre annyi idő után mást is érinthetek, mohón, szinte követelőzvén mozdulnak ujjaim, de csak hergelem, vágyat fokozok, fájdalmat nem okozok, az nem az én világom. Pillantásom leplezetlen kúszik lejjebb, hogy meg is szemléljem, majd ajkaimra árulkodóan pajkos mosoly kúszik, már most imádom. Igyekszem közelebb hajolni, bőrét érinteni ajkaimmal ujjaim játéka mellett, érezni kellemes melegét, s egyre inkább éhezve arra, hogy minden a helyére kerüljön. A legcsodálatosabb az egészben pedig az, hogy a jelek szerint immár segítség nélkül is képes vagyok arra, hogy visszafogjam a kis bundást, lehet, hogy csak szerencsém van, de ez jelen pillanatban nem foglalkoztat. Könnyedén simultam bele alig pár perccel később az energiáiba, testemet áldoztam az érzékiség oltárán, és bevallom, fantasztikus volt, főként úgy, hogy nem kellett másnak visszafognia, képes voltam rá egyedül. Talán csak most, de mindez nem számított, a lényeg az, hogyha egyszer sikerült, máskor is fog. Legalábbis ilyen kellemes körülmények között... S amint végeztünk egymással az érzéki örömök okozásának tekintetében, már kaptam is össze magam, hogy elinduljak visszafelé, bár esélyes volt, hogy pár napig nem kerülök elő, amíg le nem kopik rólam a szaga. Inkább viselem annak a következményeit, hogy elkóboroltam, mint annak, amit műveltem.
- Ez számomra is öröm - kúszott széles mosoly a képemre, mert az elégedettsége számomra is az volt, hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Szerettem a nőknek kedveskedni, nézzenek bármennyire is hátsó szándéktól vezéreltnek, annyira nem izgattam soha magam az ilyesmiken, vagy azon, hogy mit gondolnak rólam. Amíg a kedves delikvensnek nincs ellenvetése és hasonló érzéseket válthatok ki belőle, mint most Aleeshából, addig rendben vagyunk. Már akkor ébred a vágyam, mikor oldódik az övem csatja, hát még mikor keze rátalál éledező férfiasságomra. Elégedett sóhaj szakad fel torkom mélyéről, ha lehet, még közelebb nyomulok hozzá, ujjaim pedig az övéivel párhuzamosan mozognak. Mohón, követelőzőn járják táncukat, ajkaim felfedezőútra indulnak nyakának puha bőrén. Aztán már ajkait falom, mintha minden egyes pillanatot szeretnék kihasználni, mintha képtelen volnék betelni vele, aztán fogaimmal búcsúzom, hogy állának ívére leheljek apró csókokat. Ujjaim kicsusszannak belőle, két kézzel nyúlok a feneke alá, hogy rámarkolva a gömbölyded farpofákra emeljem meg annyira, hogy végre elmerülhessek benne. Állkapcsom összeszorítva bukik felszínre belőlem az elégedett morgás, az enyém vagy, Aleesha és én a tiéd, néhány perc csupán, de most nem kell mással foglalkoznunk. Nem számít a falka, a rám nehezedő nyomás, egy esetleges dühös Teremtő... Most csak te vagy és én, no és a veszett hajsza, a kéj felé való törekvés, gyengéd, mégis határozott ritmus. Zihálva fúrom arcomat a hajába a kielégülés pillanatában, hogy aztán kelletlen, de visszahúzódjak. Ruha neki, ruha magamnak, könnyesnek nem nevezhető, de mégiscsak búcsú, aztán nem maradt más, csak az elégedett mosoly a képemen és az energiáimban.
A hétvégéim nagyszerűek voltak, egészen péntek estétől vasárnap délutánig, mert Sienna megértett. Vele nem kellett attól félnem, hogy újabbat rúg belém, vagy beletapos a földbe és mellette nem is éreztem azt, hogy egyébként mindenki más ezt teszi. Ezen kívül a hétköznapok.. hát elég szürkék voltak. Még mindig nem barátkoztam meg teljesen ezzel a falka dologgal, egyedüli vigaszt a tudat nyújtott, hogy hiába voltam mezei Falkatag, akkor is a bátyám fölött álltam a rangbéli tekintetben. Habár azóta a reggeli óta nem találkoztunk, nekem egyelőre bőven elég volt a tudat. A találkozó is nagyon érett már és előbb-utóbb teljesen elkerülhetetlenné is fog válni, de én magam nem rohantam hozzá és mivel ő sem jött, hát boldogan éldegéltem a tudattal tovább. Szar érzés volt ám a menő irodám után teljesen más közegben elkezdeni dolgozni, de nem tehettem mást, be kellett érjem azzal, ami adatott, amire lehetőségem volt. Minél előbb megszokni ezt az életet és elfogadni, hogy mostantól bizony ez az én életem, ezzel próbálkoztam minden nap, bár iszonyat nehezen ment. Hazaérve fáradtan dobtam le a cuccomat a kanapéra, de nem akartam a házban maradni, inkább visszaültem az autóba és a határ felé igyekeztem. Az út mentén dobtam le a kocsit, hogy aztán besétálva kissé az erdőbe rejtsem el a ruháimat egy bokor tövébe, majd alakot váltva vessem bele magam az esti erdőbe. Vadászat volt az elsődleges cél, ám egyelőre céltalanul rohangáltam, kutatva a megfelelő préda után, ám idővel valami sokkal jobb dologra lettem figyelmes. Nem gondolkodtam, amint megéreztem az ismerős szagokat, egyből arra indultam, még nagyobb sebességre kapcsolva, mint eddig. A szél az én malmomra hajtotta a vizet, a pajzsom teljesen fel volt húzva és habár tartottam attól, hogy rohamom hangja idő előtt felhívja rám a figyelmet, nem foglalkoztam vele. El akartam tarolni. Nem gondolkodtam, csak rohantam, egyenesen felé, hogyha sikerül nekicsapódnom, akkor ledöntsem a lábáról. Azzal sem foglalkoztam, hogy esetleges a sekély vizű patakocskában kötünk ki, ami ilyen időjárás mellett már igencsak fagyófélben volt. Nem szóltam, nem akartam, nem is kellett. Szavak helyett tettekkel mutattam ki, ami már eszméletlen régóta érlelődött, amiről bizonyára ő is tudja, micsoda, talán benne is éppen annyira feszítő érzésként vibrált a dolog, mint bennem. itt az idő kiadni. Ha gyorsaságát kihasználva ugrott el rohamom elől, akkor lefékeztem magam, felé fordulva indítva újabb támadást, vagy éppen védve ki az övét, ha ő lendült akcióba közben.
Vadászni voltam, természetesen társaság nélkül, egyfelől, mert én úgy akartam, másfelől - és esetemben jelenleg ez a nyomósabb - mert igen csekély azok száma, akik az Omegával együtt akarnak vadászni. Főleg csak úgy, spontán, és mivel épp csicskamunka sem akad, így kihasználtam a szabadidő nyújtotta lehetőségeket. Nem mondom, hogy megszoktam ezt a létet, soha nem is fogom, de amit tudtam, kihoztam belőle és minden meghunyászkodásom ellenére, amit kényszerű voltam nap-nap után mutatnom, a felszín alatt ott fortyogott a büszkeségem. Az enyém, a bestiáé... soha nem fogják megtörni, soha nem fogják tönkre tenni, mert nem hagyom. Egyszer jutottam ennek közelébe, amikor Misha tiszteletét tette Anchorage-ben úgy fél évvel ezelőtt, de azóta sem. Mind megmutatták, hogy milyen lent lenni, mindegyik felől éreztem, a megtörtség helyett viszont csak elégedetlenségemet, szabadulási vágyamat fűtötték, hergelték. Ki fogok törni ebből, bár még fogalmam sem volt, mindezt hogyan tudnám kivitelezni úgy, hogy kétség kívül én vagyok a legproblémásabb egyed az egész falkában.
Egyetlen farkas akad, aki fel tudja venni vele a versenyt - de nem sebességben -, és az a farkas meg is érkezett a tulajdon öcsém képében. A reggeli óta nem találkoztunk, legfeljebb távolról és akkor sem voltunk oylan helyen, helyzetben, hogy bármi történhessen. Mindkettőnknek meg kellett húznia magát, ha jót akart, márpedig az események tükrében: jót akartunk. Ha egymásnak nem is, magunknak mindenképp. Ez pedig semmiből sem látszik jobban, mint az egyből indított támadásból. Gyere csak, legalább nem nekem kell érted mennem! Kitérek a gyorsaságomat használva, de nem távolodok el tőle, a kitérésem lendületével kapok egyből utána, s hiába úsztuk meg előbb a fürdést, most semmi sem ment meg tőle minket. A magunk korához-erejéhez mérten irdatlan erővel csapódunk az éppleg fagyott folyóba, mit sem törődve a jéghideg vízzel. Legalábbis engem marhára nem izgat, ahogy hirtelenjében sok más sem. Ösztön hajt, azzal kapok a torka felé, hogy megpróbáljam magam alá gyűrni azt, akivel egyszer már megtettem ezt, rögtön első találkozásunkkor. Elkapni, megtépni, megbosszulni a helyzetünket, magunk alá gyűrni - csak ez zúg bennem, fokozza az adrenalint, hajtja bennem a vért őrült hévvel.
Kitért előlem, de nem igazán tudott érdekelni. Ilyenkor kifejezetten átkos volt, hogy ő a Villámok közé tartozott, mert vele szemben jelen pillanatban nem sok hasznát vettem Trollságomnak. Túl gyorsan száguldottam felé, hogy képes legyek egyből lefékezni, amikor elugrott előlem, ő pedig kihasználta a helyzetet. Borultunk, eszelős erővel csapódtunk bele a folyóba, repedt fel súlyunk a vékonykára fagyott vízfelszín, áztatta bundánkat a fagyos víz. Ez volt, ami most a legkevésbé tudott izgatni, kellőképpen fűtött az adrenalin és a belsőmet feszítő érzés, hogy ilyen csip-csup dolgok, mint a jeges víz, elterelhessék a gondolataimat. A torkom nem adom, minden erőmet beleadva a pofonba próbálom elütni a fejét a nyakam közeléből. Neked nem adom, testvér, a Teremtődnek nyújtottam, te viszont a falka legalja vagy, ne is álmodj róla. Agyaraimmal a vállába próbálok marni, miközben mancsom sem tétlen. Oldala felé csapok, karmaimmal próbálom felszántani azt, vagy bármi mást, amit érek, ami éppen kéznél van. Dühödtem morgok és vicsorgok, csak úgy mint ő, én magam is meg akartam bosszulni a helyzetemet, mindent, ami történt. Dühöm zubog az ereimben, kavarog az izzó borostyánokban. Nem fogsz magad alá gyűrni, Duncan, nem kerülök alád, soha nem leszek alattad, megértetted?
Összegabalyodunk szinte, és így hiába a gyorsaság, belém tud tépni, csakhogy én is belé. Ijesztően egyformán. Ő az egyik vállamba, én az övé, csak átellenesen marok, hogy szinte nem lehet eldönteni a kavargó feketeségben, hol kezdődik ő, hol én. Ugyanaz fűt, hajt mindkettőnket, ugyanazok a hibák, ugyanazok a vádak magunk és a másikkal szemben. Oldalát kapnám el mancsaimmal, de meggondolom magam, hasát szántom karmaimmal, hogy legalább ebben ne hasonlítsunk. Nem kímélem és ha nem tesz valamit, mélyen tépek belé, mintha komolyan ki akarnám itt és azonnal belezni. Fejemet felrántom, tépve inakat-húst vállából, és ha nem fog le, akkor elugrom róla, de még a patakban állok, a gyenge sodrásban, ami messzire, ki tudja, hova viszi a vérünket. Ezt a mocskos vért, amin osztozunk, és hiába akar másmilyennek tűnni, ugyanolyan, mint én. Pedig... teljes szívemből kívántam, hogy ne így legyen. Egy másik életben, egy másik korban, amikor még nem borítottunk a nyakunkba ennyi szart. Ha sikerrel jártam az leugrást tekintve, akkor taktikát váltva ezúttal a gyorsaságra mentem rá, nem akartam feldönteni, ledózerolni, neki-nekifutottam, körülötte helyezkedve, rohanva, oda-odakapva, hogy hol kisebb, hogy nagyobb darabot tépjek belőle. Megtépni, széttépni, amennyire csak lehet, amilyen gyorsan csak lehet. Mi nem tudunk együtt dolgozni, mi nem tudunk valami jobbat kihozni az adott helyzetből. Mi - főleg együtt - pusztítunk, egymást a és környezetünket, a körülöttünk lévőket visszük romlásba. Kétle, hogy ez valaha is változni fog.
Tépj, Duncan. Marj, vedd a vérem, szakítsd a húsom, tudom jól, hogy megérdemlem. Ahogyan te is. Ott karmolom, ahol csak érem, fekete masszává olvadva tombolunk a jeges vízben, vállába marok, ő az enyémbe. Érezni akarom a fájdalmat. A mindent átjáró fájdalmat, hiszen az nem elég, hogy csak belülről feszít, hogy csak a lelkem marcangolja. Tépje a tagjaim, járja át egész testem, mert úgy a kerek, igaz? Úgy a teljes. Hasamat szántja végig, dühödt, fájdalommal teli morgás szakad fel a torkomból, egy pillanatig tényleg azt hiszem, hogy itt helyben akar kibelezni. Vérem folyik, nem ám csak a bundám áztatja, érzem, ahogyan lecsöpög, ahogyan elviszi a víz… Bárcsak ilyen egyszerű lenne, bárcsak elég lenne ahhoz, hogy minden szennyet és gyalázatot képes lenne elsodorni, lemosni rólunk, mit mi öntöttünk saját magunkra. Viszi a vállam húsát is, csakúgy, mint én az övét, ebben a tekintetben tökéletes az összhang, a szinkron. Másra képtelenek vagyunk, nem igaz? Csak pusztítani. Csak kárt tenni a másikban és a környezetünkben. Ezek vagyunk mi. Nem engedem, hogy messze ugorjon, oldalába vájt karmaimat használva próbálom visszarántani, hogy ezúttal fejét vegyem célba, fülét harapnám, tépném, csonkolnám, de egyetlen próbálkozásnál többet nem akarok, elengedem, hátrálok. Nehézkes már a mozgás, hiszen minden egyes alkalommal újult erővel hasít a fájdalom a hasamba, mintha menten ki akarna borulni onnan minden belsőségem. Nem foglalkozom vele, akkor is mennék, akkor is hajtana elvakult dühöm, ha a beleimet is húznom kellene magam után. Új taktikát választ és bármerről akarok fordulni, bárhonnan akarnám elcsípni, mindig kitér előlem. Legalább csinálnád normálisan, bassza meg! Mit szórakozol? Mit játszadozol? Mire jó ez az egész? Minden egyes alkalommal, amikor belém mart, amikor kitépett belőlem egy darabot, fájdalmasan és dühösen morrantam fel, kaptam volna utána, de csak az üres levegőt szántotta mancsom. Fogalmam sincsen, meddig szórakozott így, de egy idő után kurvára megelégeltem. Megálltam az ellenkezésben, tessék, tépjél, marjál, ahogyan csak kedved engedi. Nem mozdultam, egy helyben álltam, minden idegszálammal a következő támadására figyeltem, hogyha sikerült elcsípni, akkor elibe menve a mozdulatának keverjek le neki egy istenes pofont, karmaim nyomát szántva pofájába, megpróbálva ezzel ki is billenteni őt az egyensúlyából. Bíztam benne, hogyha nem az előző támadásán görcsölök és nem azt akarom megtorolni, akkor sikerül elcsípni a következőt, de, hogy sikerült-e, fogalmam sincsen… Ha sikerült leállítani legalább egy pillanatra, akkor vicsorogva-morogva ugrottam elé, egyelőre nem támadva, csak megállva előtte. ~ Elbasztam! ~ ordított a gondolat, bele akartam harsogni, bele akartam üvölteni az elméjébe az egyetlen szót. Tisztában voltam vele, én is, ő is elcsesztük. Visszavonhatatlanul, végérvényesen. Acsargásom nem szűnt, de támadni nem támadtam többet. Amennyire gyűlöltem, amennyire azt akartam, hogy tűnjön el végérvényesen az életemből, valahol csökött, elcseszett lelkem legmélyén.. éppen annyira szükségem volt a bátyámra. Most talán mindennél jobban.
Dacol, dühöng és ellenáll, ahelyett, hogy hagyná a picsába az egészet! És ez dühít, mert a reggelinél is pontosan így, ezzel baszott ki magával, talán nem is kellene most falkában lennie, ha képes ott már korábban használni a fejét. Elbaszta. Elbasztam. Nem tudtam megvédeni az öcsémet, hát tessék, akkor bántom, tépem és szaggatom, az jobban megy. Csekély a kár, amit bennem okoz, ahhoz képest, amit tőlem kap, de nem vagyok hajlandó megállni vagy megszánni. Nem. Egyikünknek sem jár szánalom, egyikünk sem ennyire nyeszlett, akárhol is álljunk a falkán belül. Megvan benne az igyekezet és a szándék, hogy megállítson, ám egyik szándék halva születettebb, mint másik. Gyorsaságban, reflexben nem versenyezhet velem, a kedves "rokonnak" is bebizonyítottam, hogy ha másban nem is, a képességemben átkozottul jó vagyok. Farkasnak jobb, mint embernek. Éppen ezért döntök úgy, ahogy, éppen ezért hagyom, hogy a bestia másodjára is maga alá parancsolja a másik feketét, ahogy végül tarkójánál kapom el, mint egy rakoncátlan, neveletlen kölyköt. A tarkójánál, nem a torkánál. Lenyomom, hasmánt bele a jéghideg vízbe, mindegy néma üzenet gyanánt, hogy itt az ideje lehűtenie magát, emellett az a hasi seb sem játék. Torkomból morgás tör fel, energiáim elégedetten lengenek körbe. Nekem remény az, ami neki valószínűleg megalázás. Az Omega nem fogadta el, nem engedte maga fölé. És mégis a fivér az, akit elér a gondolatban is üvöltő szó. Egyikünknek sem ott lenne a helye, ahol épp van. Egymásnak csináltuk meg, magunknak, mégsem eresztem, sőt, mintha csak erősödne harapásom. ~ Jól nyisd ki a füled, mert csak egyszer fogom elmondani ~ kezdtem keserű dühvel. ~ Soha nem akartam megölni Siennát, csak neked akartam megmutatni, minek tetted ki. Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy ekkora baromságokat csinálj. Ideköltözöl a falka területére, Jézusom, Daniel... Most meg nézz magadra! Olyan vagy, mint én ~ rángattam meg haragosan, és ebben nem volt büszkeség. Nem akarom, hogy ilyen legyen, hogy ilyenné váljon. ~ Sokkal többnek kéne lenned, hogy ne legyen pofám ilyen rangkülönbséggel így lenyomni! ~ üvöltöttem most én. ~ Megöltem apánkat érted, magamért, a jövőnkért, mert egy utolsó faszkalap volt, de a mostanit, az Apámat, a Teremtőmet én soha nem leszek képes elárulni, sem érted, sem másért, érted ezt? Amit tudtam, megadtam neked, aztán amit tudtunk elcsesztünk. Tudod mit mondott nekem? Hogy csináljam végig. És ennél több nekem nem kell. ~ Azt akartam, hogy értse, legalább egy kicsit, egy porszemnyi szegmensét annak, hogy itt ez az egész mit jelent nekem. A farkasom, hogy az ő Kölyke lehetek, a falka, a helyem, hogy Omega lettem... ~ Szedd össze magad, hallod? Épp itt az ideje.
Bíztam benne, hogy sikerül, hogy sikerül kitérnem a támadás elől, elébe menni és megadni neki a pofont. De a bizalom, mint annyiszor már ebben a kibaszott életben, sajnos most is kevésnek tűnik. Elkap, a tarkómnál fogva, leránt, én pedig beleplaccsanok a vízbe. Morgás szakad fel a torkomból, mélyről, fájdalmasan, dühösen. Hiszen kurvára nem kellemes, ahogyan a jeges víz a sebem nyalja, éget, csíp, fáj. De az a fájdalom semmi ahhoz képest, amit maga a tudat jelent; ismét felém kerekedett. Próbálnék eltekinteni attól a szarságtól, hogy egy Omega tette ezt, nekem talán menne, én csak amiatt érzem magam szarul, mert ő a bátyám, a farkasom viszont képtelen eltekinteni attól, hogy ebben a küzdelemben is alulmaradt. Egy ilyen farkassal szemben. Hiába ellenkeznék, teljesen felesleges volna, egyrészt a sebemnek sem tesz túl jót, másrészt semmi esélyes sem lenne ellene, arról nem is beszélve, hogy értelmét se sokat látnám. Így hát nem ficánkolok, csupán nem szűnő, ám egyre csituló morgásom az, mi a nemtetszésem kifejezi a kavargó energiáim mellett. Nem akarom érezni a tiédet. Nem kell az elégedettséged. Egyetlen szót üvöltök csupán, mintha az volna a szabadulásom kulcsa, de semmi ilyen szándékom nincsen ezzel. Csak szeretném, ha a testvéremhez jutna el az egyetlen szó, ha tudná, hogy igenis tisztában vagyok azzal, hogy mindent szétcsesztem. Mindent… Tűrtem a szavait, feszülten figyeltem minden egyes betűre, hangra, de az első felével semmi újat nem mondott. Tisztában voltam a hibáimmal, semmi szükségem nem volt arra, hogy ismét a fejemre olvassa azokat, megkaptam már elégszer. A morgásom is csak akkor szűnik meg, amikor ismét megrángat. Nem akartam olyan lenni, mint ő, mert tudom jól, hogy ez nem büszkeség. Annyira nem akartam… Értettem. Minden egyes szavát értettem. Nem is akartam volna, hogy elárulja a Teremtőjét értem. Neki itt volt a családja és hiába kötött minket össze a vér, soha nem kerülhetek olyan helyre nála, mint Castor, vagy mint maga a falka egésze. Neki ott volt a Teremtője, neki volt mibe kapaszkodnia. Nekem egyedül a lányom volt és már ő sem volt egészen az enyém. Ő is Castorhoz tartozott, mint a tulajdon bátyám. Már azon is képtelen lettem volna felhúzni magam, hogy tulajdonképpen mindent elvett tőlem… A lányom, a bátyám, a szabadságom… Akkor is, ha közrejátszottam benne, akkor is, ha én tehetek róla, ám a felé irányuló düh helyett egészen más telepedett a bensőmre; üresség és hiány. Mint a kivetett, kidobott kutya, úgy éreztem magam, aki bárhova rohanna, nem lelné sehol a helyét. Mert elcseszte. Mert ebben a világban, bármennyire is próbálná újrakezdeni, bármilyen vonzó is a tiszta lap ígérete, a pecsét örökre ott marad a homlokán. Örökre… A hallgatás beleegyezés, szokták mondani és ebben a helyzetben is teljesen igaz volt. Nem válaszoltam, nem reagáltam, csak feküdtem ott, mindössze a szaporán emelkedő mellkasom és a levegővétel hangjai voltak azok, mik tudatták, hogy még nagyon is élek. Nem fogom feladni, hallod? Bármennyire is csábító lenne a gondolat, nem fogom megtenni. Mert ha más nem, hát ez teljes mértékben közös bennünk; végigcsináljuk.
A farkasa méltatlankodik és hiába tudom az okát, az enyém attól még igenis úgy gondolja, hogy ez nekünk jár. Az Alfa fiának. Mert jó farkasok vagyunk, csak kigáncsoltuk saját magunkat a nagy rohanásban, de amíg képesek vagyunk tovább futni, sosem állunk meg. Most már az irányt is tudjuk, ahogy azt is, hogy a másiknak mi nem tetszik. Láttad, hogy néznek rám, mind akik egykor ha nem is barátaim, de társaim voltak, akik számíthattak rám. Mindenkinek csalódást okoztam, mindenkit megsebeztem és te sem leszel tiszta, amíg a Corvin név a tiéd, ahogy Sienna sem szabadul mindattól, ami a mi bűnünk, Castor és Norina is magán viselte a szégyent, amit én hoztam az egész családra, mégis ott voltak mellettem. Tudod, hogy nem értem őket, Danny? Mert rég halottnak, széttépetettnek kéne lennem, mégis ragaszkodnak hozzám, akkor is, amikor szerintem már semmi érték nincs bennem - nem a farkasban, hanem az emberben. Ahogy csillapodik, úgy eresztem el. Itt, ahol csak mi vagyunk, nem figyel és lát minket senki, ahol az üres keserűsége ennyire marja körülötte a levegőt, úgy döntök, hogy adok neki valamit. A bestia döntése is, talán zömmel az övé, mert különös módon érezzük, hogy sereghajtónak lenni nem csak annyit jelent, hogy belénk törli mindenki a lábát, hanem azt is, hogy felpofozzuk a lemaradni készülőket. Beléjük marunk, hogy gyorsabban szedjék a lábukat és ne maradjanak le túlságosan Apánktól. Tudom, hogy bassza a csőrét a falkalét, mégis megnyitok magamban mindent, ami hozzájuk köt. Érezze a falkát, azt ami az itteniekben van, az összetartást, hogy az ennyire elbaszottról, mint én sem hajlandó lemondani akkor sem, ha így büntet. És neki sem kell ebből kilógnia, lehet helye benne, ha akarja, nem kell, hogy úgy tekintsen saját magára, mint Sienna (és az én) tartozéka. ~ Ez most totálisan rajtad áll ~ mondom a végén, ahogy energiáim visszahúzódnak, s ha nem is teljesen olyan engedelmességet, alázatot mutatnak, mint amilyet a többiek felé, mert muszáj, mert kénytelenek vagyunk rá, akkor is kap belőle egy keveset. Egy cseppet. ~ És ha elbaszod, legközelebb a falka előtt játsszuk le ~ közöltem fenyegető él nélkül. Tény volt. Olyat nem fogunk megtűrni magunk fölött, aki lélekben is ennyivel gyengébb - jelenleg - nálunk. Inkább helyet cserélünk vele, sírjon ő lent a mélyben, mi pedig elrugaszkodunk onnan, ami neki szuroknak tűnik, holott valójában ugródeszka.
Egy utolsó rúgás. Erőteljes, nem kímél, ott talál el, ahol a legjobb fáj, ahol a legnagyobb találatot képes bevinni. Felhúzhatnám a pajzsom, elzárhatnám az egészet, de nem teszem. Mert érezni akarom. Mélyen el akarom raktározni a pillanatot, hogy milyen az, amikor az Omega aláz meg, milyen az, amikor ilyen elmaradott, alul lévő helyzetben kapom meg azt a löketet, amit még nekem tartogat. Emlékezni akarok rá, hogy milyen helyzetbe nem akarok soha többet kerülni. Azt hiszem ez az a pillanat, amikor valami végleg átfordul bennem. Nem tiltakozhatok örökké, ez van és kész, el kell fogadnom és kihozni belőle a maximumot. Menni és csinálni, történjék bármi, legyen bármekkora a szar, amin át kell vágnom magam, amit el kell takarítanom. Mert soha nem akarok olyan helyzetbe kerülni, mint amilyenben ő van. Nem akarok a falka legaljára kerülni, nem akarom, hogy a falka utolsójának kelljen erre figyelmeztetnie. Nem kell őket szeretnem, de el kell fogadjam, hogy ez nem vonható vissza. Hogy nem kell számkivetettnek lennem, hogy tartozhatok közéjük, hogy rugdoshatnak, ha hülyeséget csinálok, hogy húzhatnak maguk után, ha lemaradnék. Nem valami tartozék vagyok, hanem a falka része, a falka tagja. Ideje egyszer, s mindenkorra felhagyni végre a durcázással és a sebek nyalogatásával. Nehézkesen állok talpra a szavait követően, kirángatom a testem alá szorult lábamat, hasamról véres víz csöpög, sajog, minden mozdulat fáj, mégsem fogok meghátrálni, vagy megnyikkanni. Felállok, a porból, a sárból, akárhányszor rúgnak belém, akár milyen mélyen döngölnek bele a földbe; felállok. Mint most. ~ Nem lesz legközelebb ~ határozottan csendül a hangom, ahogyan fejem felé fordítom. Nem fogom elbaszni. És be fogom bizonyítani, hogy nem hasonlítok rád, hogy nem vagyok olyan, mint te.
Nem reménykedek, nem bizakodok. Vele, magammal, magunkkal kapcsolatban már nem, mert teljesen felesleges, ahogy fogadkozni is. ~ Ígérgetni én is tudtam ~ fűztem hozzá ehhez csak ennyit él nélkül. Száraz, valahol keserű ténymegállapítás volt, ha tetszik, még egy rovás a hasonlóság számlájára. Az egyetlen, ami kézzelfoghatónak tűnik most, az a felőle érzett változás. Már csak arra leszek kíváncsi, meddig fog ez kitartani, mert bármennyire szeretném azt mondani, hogy szavaim ellenére akkor is idekint, távol intéznénk ezt mindenkitől. Nem. Túl sok mindent vesztettem és adtam fel ahhoz, hogy ez csak úgy megtörténjen és ezt már ő is tudja. Pontosan érzi, ennyiből pedig megnyugvással tölt el. Nem árulok többé zsákbamacskát. ~ Maradj itt. Hozom a göncöket, aztán hazamegyünk ~ mondtam és már meg is ugrottam, azt követően, hogy ő is ki tudott mászni a vízből. Hazamegyünk... Soha nem mondtam még ilyet neki, mert soha nem voltunk olyan körülmények között, hogy ez bármit is jelentsen, hogy legyen hely, amire ezt mondhatjuk mindketten. Fáj, ahol belém mart, érzem, ahogy húzódik és ég, de nem súlyos, szinte semmi, főleg ahhoz képest, amit ő kapott. Gyógyítóhoz vinni, ellátni, pihentetni. Valahol monoton bennem ez a mantra, a farkasom felől érzés sem társul hozzá az érdektelenségen túl. Az emberi résznek viszont még számít, bármennyire is kéne, hogy ez teljesen kikopjon végre. Előbb az ő ruháiért, majd a sajátjaimért futottam, azokkal együtt tértem vissza hozzá. Nem babusgattam úgysem fogadta volna el, nekem meg semmi ingerem nem volt erre. Szokásos komor arckifejezésemmel segítettem neki egyáltalán a súlyát megtartani és kettőnk pólóját hasítottam szét, hogy ideiglenes kötéssel bent tartsam a beleit. - Jó lenne, ha villantanál azzal a regenerációval - mormoltam szinte csak magamnak, ahogy egyik kezem a derekán, másik a nyakamat karoló csuklóján. Fess és üde voltam mellette, szavamban viszont se gúny, se lenézés. Szedd össze magad és maradj is úgy.
Ígérgetni mindenki tud, nagyon is tisztában vagyok vele, ahogyan azzal is, hogy megtartani már jóval kevesebben képesek az adott szavuk. De ez nem ígéret volt. Ez kijelentés volt, akarat, szándék, mert nem fogom hagyni, hogy eljöjjön a legközelebb. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer felém kerekedj, érted? Nem fogom… Haza… Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges, hogy ez éppen pont most válik valósággá. Évtizedekkel ezelőtt a föld fölött repkedtem volna örömömben, ha megtaláljuk azt a helyet, amit a hazánknak nevezhetünk, most azonban.. Magam sem voltam tisztában azzal, milyen érzéseket vált ki belőlem a dolog. Valahol örültem neki, éppen annyira, amennyire nem is vágytam rá. Nem most, nem így, nem ilyen körülmények között. De mégis volt egy hazám, valami, ahova tartozhatok, a több évtizednyi utazás után végre eljött ez is. És a bátyám is oda tartozik. Talán egy nap képes leszek teljes szívemből örülni ennek, de most semmi nem volt képes áthatolni a bennem tátongó ürességen, semmi nem volt képes megtölteni azt. Még nem. Elutasíthattam volna a segítségét, köthettem volna az ebet a karóhoz, hogy már pedig nekem nem kell, én boldogulok egyedül is, de.. sajnos nem így volt. Arról nem is beszélve, hogy semmi értelme nem lett volna, megtanultam, nagyon is jól megtanultam, hogy vannak olyan helyzetek, amikor jobb, ha befogom a pofámat és tűrök. Mert nincs más választási lehetőségem. Éppen ezért nyugton vártam meg, amíg visszajött, hogy alakot váltva hagyjam azt is, hogy kötést eszkábáljon a pólókból a hasamra. Kurva szarul festettem, tényleg mintha ki akartak volna borulni a beleim, a vállam pedig rettenetesen sajgott ott, ahol fogaival csócsált néhány perce. Nem válaszoltam ezúttal sem semmit a szavaira, nem lett volna értelme, nem tudtam volna mit mondani. Milyen szánalmas, még csak normálisan megsebezni sem tudtam, hiszen ma este minden lehetséges módon alulmaradtam. Mindig én maradok a kicsi, mindig én leszek a kisebb, bármennyire is legyünk elcseszettek mindketten, soha nem kerekedhetek fölé. Engedelmesen mentem, állkapcsomat szorítottam csupán össze, mert minden lépésnél úgy éreztem, menten kifordulok önmagamból - szó szerint. Tűrni és elviselni, bármennyire is nehéz és bármennyire is szar érzés; ennél többet nem tehettem, ha tényleg ki akartam törni abból a szarkupacból, amiben jelen pillanatban leledztem.
Hála a jó égnek nem volt olyan hülye, hogy tiltakozzon a segítséget illetően. Akkor lehet tényleg kicsináltam volna, ha ilyen ostoba az élethez. De ha valamit, akkor túlélni nagyon tudunk, s hogy ez ne változzon, siettem vele a kocsimhoz, hogy minél előbb szakszerű ellátást kapjon, ne csak két összekötözött pólót. Ha teljesen őszinte akarok lenni, valahol még örültem is volna a teljes szétcsúszásának, persze kizárólag a magam érdeke miatt. Ezt a kapcsolatot, amilyen formában és amennyire lehetett, szétbasztuk, így már tényleg nem tudom, mivel lehetne még rontani rajta. Biztos van olyan egyébként, esetünkben mindig van lejjebb, mindig van rosszabb. Leépítettem már magamban elég mindent ahhoz, hogy ez ne tudjon látványosan meghatni, mai lent a mélyben van, az pedig édes mindegy - kell, hogy legyen. Bár... ha tényleg így lenne, nem segítettem volna neki. Valahol bántam, hogy ez az egész így alakult, hogy nem tudtam megvédeni a saját ostoba húzásaitól sem őt, sem Siennát. Most már viszont nem akartam felelősséget vállalni érte. Helyreteszem, amikor csak kell, de elfogadtam, hogy ez az ő élete és van, kit nem lehet megmenteni, főleg nem saját magától. Ez a megállapítás pedig ugyanúgy érvényes rám, mint rá. Ezek vagyunk mi.
Besegítettem az anyósülésre, majd a volán mögé vágódtam és indítottam, hadd legyen némi munkája a gyógyítóknak, szerintem már úgyis hiányolták, hogy egy Corvin sem feküdt a kezük alatt hetek óta. Vannak dolgok, amik nem változnak az idő múlásával sem...
Hirtelen ötlettől vezérelve hívtam találkozóra az apámat, méghozzá ezúttal vadászatra. Ugyan már "találkozott" a Bestiámmal, szerettem volna, ha nem csak egyszeri alkalmunk nyílik rá, talán neki is könnyebb elfogadni, hogy a farkasom már nem hozzá tartozik, ha többet látja, ha többet vadászunk együtt. Ettől függetlenül igyekeztem magam ahhoz tartani, amit ő mondott, hogy attól még, hogy már nem az ő Kölyke vagyok, a fiának nem szűntem meg létezni. Nem csak neki volt nehéz, illetve kényelmetlen ez az egész, főleg úgy, hogy vadászni mentünk és nem csak az energiáimban volt megtapasztalható a változás, hanem egyértelműen látta is. Ledobtam a kocsimat egy arra alkalmas helyen, aztán gyalog folytattam az utamat a megbeszélt találkozóhely felé. A patakparton, a kisebb tisztásnál. Elég jól ismertük mindketten az erdőt, hogy ne okozzon gondot megtalálni ezt a bizonyos helyet, ráadásul energiáink is elég árulkodók voltak, én legalábbis ezúttal nem húztam fel annyira a pajzsom, mint amennyire szoktam, ha másként nem, hát ez alapján minden nehézség nélkül meg tudott találni. Odaérve még láttam és nem éreztem, úgyhogy ledobtam magam egy kisebb sziklára, kissé előredőlve támaszkodva meg alkarjaimmal a térdeimen. Türelmesen várakozom, nem rohanunk sehova, bár az ilyen alkalmak mindig remek lehetőséget szolgáltatnak arra, hogy olyan dolgok felé terelődjenek a gondolataim, amikre nem szeretném. Ilyen például a feleségem kérdésköre, vagy éppen a húgomé is. Épp itt lenne az ideje elmondanom, hogy mi történt Mary-vel, de azok után, hogy olyan jól alakul a kapcsolatunk! Nem szeretném elrontani, most kaptam vissza az apámat és félek, ha megtudja, mit tettem, azzal porig rombolom mindazt, amit eddig felépítettünk. - Szia! - köszöntöttem széles mosollyal és felkelve a szikláról, amikor megéreztem a közeledtét és elég közel ért hozzám. Amennyiben nem volt ellenére, még egy öleléssel is megtoldottam a dolgokat. - Hogy vagy? - őszinte az érdeklődésem, nem illemből született szavak ezek, mert a múltkori beszélgetésünk után tényleg kíváncsi vagyok, miként alakultak a dolgai.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Willowval való legutolsó beszélgetésünk után, az amúgy is kissé kedvetlen és bezárkózó magatartásom, még inkább azzá vált. A kölykökkel igyekeztem továbbra is olyan lenni, mi amilyen eddig is, Basht sem akartam nagyon terhelni az egésszel, Aiméet pedig végképp eszemben sem volt megbántani, mert pont Willow miatt úgy érzem, hogy egy tátongó lyuk van bennem. Amikor azonban nem kellett, hogy tartsam magam, a bányában, amikor átnéztem a papírokat és számlákat, a hegyen tett körutak alkalmával, amikor ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, vagy amikor a városban jártam az utakat ugyanebből az okból kifolyólag, hagytam, hogy nyomorom a legnagyobb súlyával terpeszkedjen szét rajtam. Darimmal a helyzet még mindig változatlan, Jotól már így is többet kértem, mint amennyit valaha is illett volna, kihasználva a barátságunkat, Lilit sem terhelhetem, amikor a rémálmaival és a kialvatlansággal küzd. Darren még mindig sehol és azt hiszem benne is épp elég sok szarság dúlhat, ha lelépett és még nem jött vissza. Tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga baja, én meg már így is többeket rángattam bele a saját életem fejre állásába, hogy szégyelltem volna még eztán is bárkit leterhelni vele. Egyszerűen csak bizseregve éreztem valahol mélyen, hogy még élek, de ennyi, többre nem futja. Fájt, hogy Willow ennyire nem ismer már, hogy ennyire nem ért meg, hogy olyasmit olvasott a fejemre, aminek a valósághoz nem sok köze van és még csak nem is érdekelte, ami valójában bennem van, amit gondolok róla, magamról, rólunk. Egyszerűen eldöntötte helyettem. És ez pokolian fájt. Jobban, mint minden más, amit eddig kaptam tőle, amivel megbántott és amivel keresztül gyalogolt rajtam. Már nem látom benne azt, akibe annak idején beleszerettem. Mintha eltűnt volna és csak a váz az, ami megmaradt utána. És ettől csak nehezebbé vált elereszteni, mert így a múltunk, amit közösen építettünk fel, hazugságnak tűnik. Tulajdonképpen gyászolok. Valamit, ami annyira valóságos, hogy az elevenembe mar és körben pedig már nem is létzezik. Megszokottá vált, hogy mást mutatok kifelé, mint amit valójában érzek, ezt a fájdalmat meg akarom tartani magamnak. Idővel majd kevésbé fog sajogni és talán egyszer el is halványul. Addig pedig… túlélek. Mikor Arthur hívott a vadászat miatt, rögtön rábólintottam. Farkasomnak szüksége volt arra, hogy szabadon eresszem, nekem is jót tett, hogy addig sem rágtam magam mindenen és tényleg csak a bestiám igényeire kellett figyelnünk. Így aztán a megbeszélt időre megyek kis a patak mellé, az autót ott állítom le, ahol van erre még lehetőségem, aztán zsebre vágott kezekkel indulok meg. Pajzsom szinte teljesen fent van, épp csak annyira eresztem le, hogy érezzem a fiam új-idegen energiáit és a megfelelő irányba gyalogoljak tovább. Legutóbb sem volt gyalog-galopp a beszélgetésünk eleje és most nem akarom őt tovább keseríteni a saját életem faszságaival, amikor neki épp elég kijutott abból az utóbbi időben. Az én gondom, nem az ő gondja és ezt továbbra is tiszteletben tartom. Mikor meglátom, mosoly húzódik ajkaimra és meg is ölelem. Mostanában ő az öröm nekem és Bastien. Bár Mary is itt lehetne. Nagyon hiányzik. Szeretem a gyerekeimet és végtelenül büszke is vagyok rájuk. És most, hogy a két fiam is magam mellett tudom, feltámadt bennem a vágy, hogy még a lányomat láthassam, mielőtt tényleg elhagynám ezt a létet. - Szia! – köszönök vissza, majd az ölelésből elengedem, hogy válaszolhassak is neki. - Megvagyok. Miattam ne aggódj. Te, hogy vagy? – elvégre a felesége kapcsán neki sem lehet most könnyű, az meg csak pláne megkoronázta a dolgokat, én pont én pakoltam ki a menyem a városból. - Arthur… már akartam kérdezni, de eddig nem került rá sor. Szóval, tudsz arról valamit, hogy a húgod merre lehet? Szeretném megkeresni. – látni akarom, tudni, hogy jól van és ráadásul őt is bevetetettem a végrendeletembe. Jó, ha tudja ezt.
- Könnyű azt mondani - csóváltam meg a fejem a szavaimat követően. Aggódtam miatta, le sem tagadhattam volna, az apám volt, ráadásul a múltkori beszélgetésünk után még szép, hogy aggódom érte. Az a „megvagyok” sem tűnt annyira meggyőzőnek, de hárította a válaszomat, én pedig nem fogok erősködni, hogy akkor is avasson be. Ha szeretne, majd megteszi, úgyis tudja, hogy rám bármikor számíthat. - Voltam már jobban is, ami azt illeti, de megmaradok - vontam meg a vállam. Igazság szerint nem sok változás állt fent a dolgokat illetően, ráadásul nem is nagyon szerettem volna róla beszélni. Nem azért, mert nem szívesen osztom meg a dolgaimat az apámmal, hanem azért, mert most vadászni jöttünk, nem pedig azért, hogy a nyűgjeinkről beszélgessünk. Tudom, én kezdtem, de na. Már éppen dobnám le a kabátomat, hogy akkor lássunk is neki a dolognak, amikor megszólít. Egy „hm?”-el fordulok felé és már az elején nem tetszik a dolog. A folytatást hallva pedig.. Bakker, mintha olvasna a gondolataimban! Mondjuk várható volt, hogy előbb-utóbb kibukik a dolog, de bíztam benne, hogy még kicsit élvezhetem a kettőnk kapcsolatát. Nem baj, talán jobb is, ha most elmondom az igazat, mert később csak még rosszabb lesz a helyzet. - De, tudok róla - bólintottam először kissé bizonytalanul. Kár lett volna hazudni, hiszen egyből kiszagolta volna, másrészről pedig az apám volt, megérdemelte az igazságot. Érezhette az energiáimba beálló változást, hogy valamit titkoltam előle, valami olyasmit, amire nem voltam túl büszke és ami egy cseppet sem kívánkozott ki belőlem. - Felesleges lenne keresned, úgysem találnál rá soha, mert.. - pillantottam rá. Aztán mély levegőt vettem, eltűntettem az arcomról a kétségbeesett vonásokat és egyből a közepébe csaptam. Végig álltam a tekintetét, vállaltam a következményeket, nem akartam elbújni és elrejtőzni előle. Megtettem, nincs mit rajta szépíteni. - Mert halott - az első döfés. - Én öltem meg - és itt a második.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Tényleg nem akarom, hogy aggódjon miattam, mert neki nem ez a dolga. Soha nem is volt és bár tudom, hogy felnőtt férfi és élete teljében és erejében lévő hím, még a legutóbbi őszinte kitárulkozásom ellenére sem szándékoztam ebből rendszert csinálni. Nekem kell az ő terheit vinni, nem neki az enyémeket. A szülők már csak így működnek. - Ha bárhogyan tudok segíteni… – hiába feszült közénk két évszázad, akkor is a fiam, számíthat rám. Mindig is számíthatott és ez sosem fog megváltozni. Maryről kérdezem, bízva abban, hogy több információja van róla, mint nekem. Már én is venném le a kabátomat, amikor megállok a mozdulatban. Megváltoznak az energiái és nem a jó értelemben, amire azonnal felkapom én is és a farkasom is a fejét. Mary is a mi kölykünk, egyet már elvesztettünk – noha ennek a ténye nekem sokkal jobban fáj, mint a farkasomnak – és belém költözik a jeges félelem szorító érzése, hogy talán ő is arra a sorsra jutott, mint a bátyja. Csendesen, feszülten várom ki, hogy megszólaljon. Amikor pedig kiejti a száján, hogy felesleges volna keresnem, az idő mintha lelassulna körülöttünk. Csak mi létezünk, ő és én és a rettegés, aminek az előszele olyan erősen rángatja minden érzékszervemet, hogy az már fizikailag fáj. Azért haraptam be a gyerekeimet, hogy ne kelljen túlélnem őket. Azért is. És most lélegzetet is elfelejtek venni, tartva attól, hogyha megteszem, akkor lemaradok arról az információról, amit nem akarok hallani. Mert halott. Megfordul velem a világ. Döbbenet ül ki a vonásaimra, pajzsom pedig észrevétlenül csúszik lejjebb, ahogy a szürke érzi, valami nagyon nem stimmel. Ugrásra készen áll, én pedig mintha hitelen megfulladnék. Halott. A gyerekem halott. Halott, mint az elsőszülöttem, halott, mint a világra sem jött gyermekem. Halott. Én öltem meg. Megnyílik alattam a föld. - Mit tettél…? – suttogom halkan, erőtlenül mint aki a hangját sem találja. És innentől fogva minden, amit teszek, amit mondok, olyan sebességgel és erővel önt el, hogy képtelen vagyok neki gátat szabni. Nem is akarok. Az elmúlt napok, hetek többet vettek ki belőlem, mint egy évszázad képes lett volna korábban, most pedig… a saját fiam adja meg a kegyelemdöfést. A tulajdon vérem. Fogalmam sincs, hogy mikor szorul ökölbe a kezem vagy mikor lendül. Nem tudom követni a saját mozdulataimat, mintha ezernyi darabra esnék szét egyszerre és így próbálnék mozogni. Miközben a farkasom pontosan tudja, hogy mi a dolga és hogyan mozduljon. Ha nem tért ki, akkor olyan erővel ütöm meg a saját fiamat, ahogyan korábban soha, egyetlen alkalommal sem. Tovább azonban nem támadok, nem tudok. A saját fiam ölte meg a lányomat… Miért? - Miért?! – a hangom mély, halk és reszelős, mintha a bestia és én is egyszerre kérdeznénk. - MIÉRT??! – üvöltöm el magam, artikulálatlanul, távolságot tartva Arthurtól, miközben belül darabokra szaggat a fájdalom és a sokk.
Tudtam, hogy ez nehéz lesz, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire. A szavak könnyedén csusszantak ki, talán könnyebben, mint az elfogadható volna, de így egyszerűbb volt. Gyorsan túllenni a vallomáson és utána megbirkózni mindazzal, amit tartogat. Viselni a következményeket. Nem fogok menekülni, nem fogok tagadni és végképp nem fogom mentegetni magam. Megtettem, itt az ideje, hogy te is megtudd, apám. Bármit is veszítek vele, bármit is zúzok porrá, tudnod kell, megérdemled az igazságot, tisztában kell lenned azzal, hogy Mary-t soha többé nem láthatod, soha többé nem ölelheted át, nem hallhatod a kacagását, nem érezheted, ahogyan a benne élő farkas, a te Kölyköd felé rohan, hogy aztán rád ugorjon. Szeretném azt mondani, hogy sajnálom, amiért megtettem, de nincsen így. Ebben az egész történetben legfeljebb azért kérek bocsánatot, amiért ezt tettem veled, amiért elvettem tőled valaki olyat, aki fontos volt. Nem akartam fájdalmat okozni. De Mary megérdemelte azt, amit kapott. Nem volt más választásom, apám.. Nem válaszolok az elsuttogott kérdésre, csak állok ott, megkeményített vonásokkal és várom a reakciót. Nem hajolok el az ütés elől sem, mert megérdemlem, mert ilyen esetben valahogyan ki kell fejeznünk a dühünket, a haragunkat, itt vagyok, tedd meg, amit kell, apám. Kizökkent az egyensúlyomból is az ütés ereje, hátratántorodva kapok az arcomhoz. Az ütés erejétől még a nyelvem is elharaptam, érzem a számat elöntő fémes ízt, ahogyan pedig az arcomhoz nyúlok, érzem, hogy felrepedt a bőröm az arccsontnál, vérem pedig lassan kezd szivárogni a sebből. A számat megnyalva egyenesedem fel, szemeimben egyetlen pillanatra jelenik meg a karmazsin örvény, a farkas mozdulna, egyből torolná meg a minket ért sérelmet, őt nem érdekli, hogy megérdemeltem, neki csak az számít, hogy valaki megütött. De ennek most nincs itt a helye, mert igenis kijárt nekem az ütés. - Nem volt más választásom - emelem fel a fejem, hogy ismét a szemébe tudjak nézni. - Megérdemelte azt, amit kapott - keményen koppannak a szavak és ha ismét támadna, hát ezúttal sem fogok ellenkezni, vagy kitérni. Tudom, hogy mindez csak olaj a tűzre, de.. Gyűlölj engem, apám. Megvan rá minden okod, megérdemlem. Mary-ről azonban maradjon meg emlékeid között az a szép kép, amit őrzöl róla. Nem kell tudnod róla, mi történt pontosan, nem kell tudnod arról, hogy a lányomat választottam helyette, akit aztán mindennek ellenére szintén elragadtak tőlem. Nem kell tudnod arról, hogy Mary csúnyán átvert. Nem, egész egyszerűen csak gyűlölj engem, őt pedig szeresd. Ennyivel talán tiszteleghetek az emléke előtt. Ennyi talán elég lesz, hogy feloldozzam magam a tetteim súlya alól.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Amikor kisfiú volt még, sosem emeltem rá kezet. Nem éltem velük, az együtt töltött idő pedig nem arról szólt, hogy bántsam. Nem kapott ki tőlem, nem csaptam a kezére, nem vágtam a fenekére, még csak meg sem büntettem semmiért sem. Úgy nőtt fel, hogy nem bántottam, nem volt rá okom. Szerettem akkor is, ahogyan most is, önzetlenül, feltétel nélkül. Olyan természetesen, mint ahogyan levegőt veszek, ahogy tavasszal kinyílnak a virágok, a nyárral beérik a búza, az ősz elhozza a falevelek hullását és a tél a maga zimankójával betakarja a földeket. Később, amikor kölyök lett belőle, megtanítottam, amire meg kellett tanítsam, hogy életben maradjon, hogy erőssé váljon. Edzettünk, sokat, sokféleképpen és minden ilyen alkalom a fejlődését szolgálta. Amikor kénytelen voltam bántani, hogy tanuljon regenerálódást, harcot, szokja az ezüst érintését, mindig tudtam, hogy a fájdalom, amit okozok, az érte van. Dühből, haragból viszont sosem ütöttem meg. Egészen mostanáig. A kezem eléri őt, látom, ahogy megtántorodik, érzem az orromba szökő vérének szagát, ahogy a farkasának ugrásra és harcra készen álló energiáit. Hallom a saját hangom, mintha valaki másé lenne, hallom a suttogást és az üvöltést is. Mintha valahogy benne ragadtam volna a testem zárt börtönében és ezzel együtt kívülről látom magunkat. Ahogy két felnőtt férfi áll egymással szemben itt és most és közben bennem dübörög a fájdalom zsibbasztó terhe alatt minden emlékem, amit a gyerekeimről őrzök. A bátyjáról, aki sosem lehetett farkas, róla és a húgáról, akiket én neveltem azzá. És többé egyik sem létezett. Mert amelyik él, abban nem az én kölyköm lakozik, a másik pedig…halott. Minden szívdobbanásommal újra visszhangzik bennem ez az egyetlen szó. Halott. Halott. Halott. Nem értem. Nem értem a szavait a magyarázat nélkül hagyott félmondatokat. Nem tudom befogadni őket. Nem megy. - Miért? – teszem fel újra a kérdést, immáron sziszegve a fogaim között. Mert üvölteni akarok. Tombolni, ordítani, összeesni, meghalni. Mert lassan minden semmivé lesz előttem, hogy mielőtt még elhagynám ezt a létet, lássam a családom pusztulását. Miért? - Tudni akarom. – remeg a hangom, mindattól, ami bennem van. A fájdalomtól, a gyásztól, a sokktól, a megtörtségtől. Szemeimben könny gyűlik, izmaim megfeszülnek, de nem támadok rá Arthurra. Válaszokat akarok. Most. Jogom van tudni miért vette el tőlem a lányomat. - Tudni akarom… – ismétlem meg élesen szívva magamba a levegőt, lehunyt szemekkel, de nem tudom végig mondani, mert elcsuklik a hangom. Újabb levegő vétel, újabb szívdobbanás. Halott. - …hogy miért ölted meg a lányomat. – a kérdés a tüdőmből kifújt levegővel együtt kúszik ki belőlem. A haragot felülírja valami más érzés. Tartom magam, állok, levegőt veszek, újra ránézek fátyolos kék tekintettel és összetörök. Kegyetlenül összetörök…
Tudom jól, hogy ez az ütés más, mint amit Kölyökéveim alatt bármikor is kaptam. Annak tanító célzata volt, az szükséges rossz volt, az én érdekeimet szolgálta, az én fejlődésemet segítette elő. Ez közel sem olyan, ezt a düh és nem a szeretet szülte, ezt a harag irányítja és nem a tanítási célzat. Pontosan ezért fáj, pontosan ezért nem csak a bőrömben, a csontomban generál fájdalmat, hanem odabent is. Mindezek mellett pedig bőröm is karistolja az ő fájdalma, az ő dühe és felém irányuló haragja. Kívül és belül is szorít, mintha satuba keveredtem volna, amiből sehogyan sem szabadulhatok, ami kíméletlenül roppant össze. De nem csak engem, hanem őt is. Én löktem bele ebbe az állapotba. Bárcsak esne nekem. Bárcsak építene bele a földbe, vágna a patak vizébe. Ha ezzel kiválthatnám a magyarázatot, örömmel fogadnám el az ajánlatot. Rám dühös, mert megöltem a lányát. Hiába avatnám be az igazságba, azzal csak azt érném el, hogy Mary is kevesebb legyen a szemében, úgy pedig mind a ketten veszítünk, mert mindketten csalódást okozunk neki. Akkor legalább csak legyen én az egyetlen, aki keserűséget és fájdalmat ébreszt benne, nem kell, hogy Mary emléke is csorbuljon és bepiszkolódjon. Miért nem jó ez így neked, apa? Miért nem esel nekem? Hidd el, nekem is sokkal könnyebb lenne… Nem válaszolok, csupán egyetlen lépést hátrálok mind az első kérdést, mind pedig a következő megszólalást hallva. Nem akarom megadni. Szeretném megtagadni a kérését, szembe menni mindazzal, amit tanított, amit jelent nekem, de ahogyan a szemébe nézek… Képtelen vagyok elviselni mindazt, amit ott látok. Az összetört tekintetet. Pontosan ez szüli azt, hogy megadjam a választ, de továbbra is makacsul tartom magam ahhoz, hogy csak engem gyűlöljön, csak bennem csalódjon. - Mint már mondtam, nem volt más választásom. Hibát követtünk el. Mind a ketten - kezdek bele, végig próbálva a szemeibe nézni, ami ebben az esetben, hogy azt látom az övében, amit, igencsak nehéz feladat. - Olyan hibát, ami nem maradhatott megtorlás nélkül. Én pedig őt áldoztam fel saját magam helyett - végig állom a tekintetét, nem foglalkozom az arcomon lecsorgó vércseppekkel, szavaim pedig teljesen igazak. Nem hazudok, csupán nem a teljes igazság az, amit felfedek előtte. Ha a lányom hal meg azon az estén és nem Mary, elvesztem volna, azzal nem csak Teresát, de tulajdon magamat is feláldoztam volna, akkor is, ha csak képtelesen értjük. - És ha lehetőségem lenne megváltoztatni a dolgokat, akkor sem döntenék máshogyan - ő akarta tudni az igazságot, hogy miért öltem meg a testvéremet, ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy egy cseppet sem sajnálom, ami történt, hogy habozás nélkül mondanék ismét igent a halálos ítéletére, ha úgy adódna, akkor is, ha tudom, hogy a lányom is elveszik majd ezután tőlem. Egyedül egyetlen dolgot sajnálok, azt viszont mindennél jobban. Azt, hogy azt az összetörést, amit a szemeiben látok, én idéztem elő.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Hiba. Miféle hiba? Hiba, ha reggel felemás cipőt húzunk a lábunkra, hiba, ha otthon marad a tárcánk, pedig bevásárolni indultunk, hiba, ha nem állítjuk be az ébresztőórát és elalszunk. Ezek hibák. A lányom halála viszont nem lehet ennyi. Nem lehet egyszerűen csak hiba. A hibák nem ilyenek. Még mindig értetlenség van a szemeimben, a lelkemben, az energiáimban. Nem értem. Nem tudom megérteni. Felfogni, elfogadni. Nem megy. Zsibbadok. Mindenemben ezt érzem, nem csak a tagjaimban, a fejemben, a szívemben is. Nem érzem, hogy hideg lenne, nincs melegem. Nem tűnik fel, hogy lélegzem, az sem tűnik fel, hogy havazni kezd. Szállingózó pelyhek hullnak alá, fehér leplet vonva lassan a természetre. Mary szerette a telet, a havat, a Karácsonyt… Lassan rázom meg a fejem, tekintetemtől pedig nem engedem szabadulni. Azt akarom, hogy az arcomba, a szemembe mondja miért vette el tőlem a gyerekemet. Hogy miért lehetett élet és halál ura, azé az életé, akit én teremtettem. Aki belőlem fakadt. Az én gyerekem. Az enyém. - Én nem ilyennek neveltelek. – a hangom halk és fáradt. Sokat éltem már és valahogy egész életemben rettegtem attól, hogy megint át kell éljem ezt. Nem szülőnek való gyermekét temetni. Ez kegyetlenség. Én nem alkottam ilyen szörnyeteget. Ez nem az én fiam és mégis ő. Nem fizikai testében, hanem az elmúlt napok után tudom, hogy ez az egész így nem áll össze. Mintha hiányozna a kirakós egy része. Érzem, a zsigereimben érzem. - Látni akarom. Az emlékeidet… látni akarom. – ha elvette tőlem a lányomat, ha tényleg elvette tőlem a lehetőségét, hogy újra a karomba zárhassam, akkor vissza akarom kapni az utolsó perceit. Ennyi jár. Ott voltam, amikor megfogant, amikor megszületett, amikor farkas született benne, hát ott akarok lenni, amikor megfosztottak mindentől, amit valaha adtam neki. - Jogom van hozzá. – nem tagadhatja meg tőlem. Egyetlen lányom született és nincs többé. Tudni akarom mi történt, de elmondásból. Valósággá kell válnia a rémálomnak, mert ez az egész inkább tűnik egy lidércnyomásnak, semmit igaznak. Az én fiam, azaz Arthur, akit én neveltem fel, nem tett volna ilyet. Nem így, nem ekként. Tudom. Egyszerűen csak tudom.
Én nem ilyennek neveltelek. Elevenembe vág a négy szó, mélyen szántva ösvényt magának a mellkasomon. Nincs látható nyoma, én mégis érzem, az elevenembe mar, csúfos heget hagyva maga után. Szeretném a képébe üvölteni, hogy ez nem én vagyok, hogy soha nem váltam szörnyeteggé, hogy én még mindig a fia vagyok, az az Arthur, akit felnevelt és olyan vagyok, amilyennek nevelt. Hiszen minden, amit tőle kaptam, minden, amit tanított, ott pulzált bennem. Hiába nem volt már meg a tőle kapott farkas, akkor sem törölhettem el a múltat, akkor is ő tanított meg nekem mindent, ő tanított meg élni. Tőle kaptam mindent és akkor most így vagyok kénytelen viszonozni neki… Talán valahol elkeserítő, mert pont ő nevelt ilyennek, pont amiatt teszem most azt, amit, mert ilyennek nevelt. Pontosan ezért nem szeretném Mary emlékét bemocskolni, attól még, mert én csalódtam benne, nem kell neki is. - Nem - határozottan csendül a hangom, amikor azt mondja, látni szeretné az emlékeimet. Nem fogom megmutatni őket. Nem lehet. Nem láthatod, hát nem érted?! Nem érted, hogy csak téged óvlak?! Miért nem látod?! Ösztönösen lépek még egyet hátra, így már jó néhány karnyi távolság feszül kettőnk közé. Nem menekülni akarok, nem félek attól, hogy esetleg újból megüt, minden jobb lenne annál, amit most kért tőlem. - Nem lehet - próbálok határozott maradni, próbálok erős maradni, a fejemet rázva teszem meg az újabb lépést hátrafelé. Kérlek, apa, ne kérj tőlem ilyesmit. Nem kérheted ezt! Próbálom palástolni a felkorhadó érzéseket, a tekintetemben megülő kétségbeesést. Tudom, hogy tudja. Hiszen ismer, ismernie kell. - Miért nem elég mindaz, amit elmondtam? Miért akarod látni, ahogyan darabokra szaggatják? Miért akarsz te is ezzel a képpel élni az emlékeid között? - fakadok ki ezúttal már én és képtelen vagyok tovább visszatartani az érzéseket. A fájdalom, a kétségbeesés kiül a vonásaimba, a farkasom éberen küzdi magát egyre feljebb és feljebb; nem tetszik neki ez az egész helyzet. - Nem mutatom meg az emlékeket - rázom meg ismét a fejem, ahogyan újfent hátrálni kezdek. Ha kell elszaladok, legyen bármilyen gyerekes és kicsinyes tett, de nem adom őket. Önként nem. Sajnálom, apa, de nem lehet.
Kezdőlap
//
