Teljességgel kontroll mentesnek tűnt a nőstény. Én pedig elég kalandvágyó vagyok ahhoz, hogy ki is használjam a helyzetet. A hívatlan vendég feltüzelte a Bestiát. És fogalmam sincs, hogy mi volt a közvetlen kiváltó oka annak, hogy gyakorlatilag pillanatok alatt alakot váltott. Éreztük a gyengén pislákoló energiáit, azt is, hogy milyen könnyű préda. Egyébként is az, hiszen épp csak kinőtt a kölyök korból, hozzánk képest. Így meg aztán pláne, hogy nem tűnt teljességgel beszámíthatónak. Vicsorogva húztuk vigyorra a pofánkat, amikor a gondolat megérkezett. ~Miből gondolod, hogy nem engedlek el?~ Válaszoltuk, és a körbe-körbe lépkedést még mindig nem hagytuk abba. Még lehajtott fejjel, fürkészve is magasabbak voltunk, mint ő. Aztán egyszer csak megálltunk, az ég felé emeltük a tekintetünket, és nagyokat szippantottunk a levegőbe. Ez már nem tartozott az ő területükhöz. Akár ki is sajátíthattuk volna, hiszen nem volt itt senki más rajtunk kívül. Megzavart, hívatlanul érkezett ez az ostoba és felelőtlen farkas... ~Nagyon magad alatt lehetsz, ha ennyire elhagytad magad... De csak kérned kell, és segítek megszabadulni minden fájdalmadtól... Morogtunk, és küldtük a gondolatot felé. Ó, nem. Nem mi leszünk az elsők, akik támadásra emeljük halálos csapású mancsunkat. Provokálunk. Játszadozunk a zsákmánnyal. Hiszen tudjuk, hogy nem tiszta a feje, és talán lesz annyira meggondolatlan, hogy okot ad egy kis mókára.
A farkas lépteit feszült figyelemmel követtem végig magam körül. Hiába vagyok én is ragadozó, ebben a helyzetben szinte teljesen megértettem, mit érez a zsákmányállat, hiszen jelenleg én is az voltam. Persze velem meggyűlik a baja, mert nem fogom könnyen adni magam, abban biztos lehet. ~Mert... Mert akkor már rég elkergettél volna~ néztem őt a nagy szürke szemeimmel. Még nem ment teljesen a gondolataim összeszedése, és akkor még egy esetleges támadás hárítására való felkészülésről ne is beszéljünk. Úgy éreztem, hogy futni most is tudnék, el egész a világ pereméig, de hát abban nem volt semmi veszélyes. Illetve de. Most is pont így keveredtem bajba. ~Nincs rá szükségem, egy idegen lenne a legutolsó, akit megkérnék..~ mordultam fel, és igyekeztem hatékonyabb állást felvenni. ~ Kóbor vagy? Esetleg a Betolakodó falka tagja?~eddig nem tudtam őket megkülönböztetni, szóval a legegyszerűbb, ha megkérdezem. Ezzel is húzhatom az időt, legalább egy kicsit. Csak a vérszag ne mászott volna bele az orromba minden egyes levegővételnél. Nagy volt a kísértés, de egyelőre az előttem ácsorgó óriás elég rémisztő volt, ahhoz, hogy ne nyúljak a kajájához.
Rendben, azt aláírom, hogy ez a nőstény nem csak őrült, de van benne kurázsi. Egész biztos vagyok benne, hogy őslakos. Remélem, még sok ilyen tagjuk van, akik egyszer majd engem fognak szolgálni... Már megint ez a fene nagy hatalomvágy! Felvonyítok, ahogy a kilétem felől érdeklődik, emberi alakban ez egy nagyon határozott és fennhangon hallatott röhögés lenne. Ó, Ég, ha tudná, ha tudná... A szarvas félig elfogyasztott tetemhez pattanok, és egész egyszerűen kiszakítok egy darabot a belsőségek közül. Felhergelnek a zamatok, a még gőzölgő tetem illata, a vér és a hús íze a pofámban. De én mégis egész egyszerűen odahajítom a cafatot az idegen nőstény elé, kíváncsivá tett, hogy mennyire képes uralkodni magán. ~Nesze! Egyél egy kicsit, csak hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok... Szerintem ezek után lehetnénk barátok, és akkor már rögtön nem egy idegen fogja felhasítani a torkodat... Üzentem neki gúnyosan, majd magamnak is téptem egy újabb falatot, amit szinte rágás nélkül nyeltem le. A gyomrom nagy morranással fogadta be a húst, vágyott rá, csak úgy, mint minden porcikám. ~Egyébként nem vagyok kóbor... És azt hiszem, hogy a falkádat érintő változások okot adnak arra, hogy rajtad mutassam meg az új Atanerknek, hogy micsoda gorombaság tőle, hogy nem keresett még fel.~ Na igen. Számomra minden paktum, az összes alku semmissé vált onnantól kezdve, hogy már nem Vincenttel állok "szerződésben". Az új Atanerk nem járult elém, talán nem is tud a kis egyezségről. És azt hiszem, hogy ezzel a megjegyzésemmel elég egyértelművé tettem, hogy ki is vagyok pontosan. ~Elég szar lehet nálatok, ha az egyszerű farkasok alkoholba és még ki tudja, mibe menekülnek a kötelességeik elől. Mondd csak, nem vágysz egy kis változatosságra?~ Hergeltem, majd alig néhány pillanat gondolkozási időt hagyva elrugaszkodtam a fagyos hóval borított talajtól, és a nőstény mellé ugrottam. Mélyről jövő fenyegető morgással kaptam a nyakához, megkísérelve lenyomni a szukát a földre.
Mikor odament a tetemhez, már sejtettem, hogy provokálni akar valahogyan. Már éppen azon voltam, hogy körbenyalom a pofámat a látványnak köszönhetően. Csak is én lehetek ilyen peches, hogy egy lakmározó farkasba futok, mikor én is éhes vagyok, hála a fűnek, amit még idefele szívtam el. Az előttem landoló darab vércseppeket és csíkokat hagyott maga után a hóba. A felszálló meleg illatoktól összefutott a nyál is a számba, de türtőztettem magam, hogy hogyan azt nem tudom, de nem vetettem rá és marcangoltam pici cafatokra. Ahogy fokozatosan tisztult a fejem, úgy tudtam, hogy mit szabad megengednem magamnak és mit nem a jelen helyzetben. És ez a nagyon nem közé tartozott. Evés közbe védtelen vagyok, és ez a bitang nagy dög pillanatok alatt átharapja a torkomat. ~ Köszöntem szépen, de jobb szeretem kiélvezni a vadászat örömeit, úgy jobban esik a zsákmány...~ Utasítottam vissza, és a mancsommal toltam el az orrom alól, hogy legalább egy kicsit enyhítsek a kísértésen. A következő velem megosztott gondolatsora felvilágosított arról, hogy sikerült egyenesen a Betolakodók Alfájába rohannom. Ha ezt túlélem meg kell magamat ajándékoznom egy jó likőrrel a tehetségemért. ~ Már nem azért, de tudtommal ti vagytok azok, akik a mi területünkre törtetek be mindenféle kérdezés nélkül, szóval kétlem, hogy az Atanerk kötelessége lenne az első látogatás. ~ Ha már fejemet vesztem, akkor legyen miért... Bevallom nem tudom mennyire sikeredett értelmesre az iménti gondolatom, jelenleg nem vagyok beállítva nyaktekert körmondatok kreálására. A lenéző megjegyzései nem segítenek abba, hogy kitisztuljon a fejem, sőt... ~ Nem kell általánosítani, nem mindenki...~ De ezzel félbe is szakadt, mert a következő pillanatban már mellettem termett, és fogai a nyakamba mélyedtek. Sikerült az átokfajzatnak a figyelemelterelés. Felnyüszítve próbáltam kitörni a kétségbeejtő helyzetemből, egyik mellső mancsommal az Alfa vállába kaptam, amennyire tőlem tellett. Kizárt, hogy lenyomjam, de próbálkozni azért csak szabad...
Nem adta fel, és hála az égnek, nekem sikerült belefojtanom a szót. Ezért voltam roppantul hálás, mert a fene se volt kíváncsi arra, hogy mit hord össze. Ez is olyan önelégült példány lehet, mint Vincent volt. Nem tartom sokáig, ám a vére így is kiserkent. Belekapott a vállamba, erre én pedig eleresztem. Na nem mintha belerokkantam volna az ütésbe-karmolásba, de az túl unalmas lenne, ha most egész egyszerűen eltörném a gerincét. Így hát kissé hátra tántorodok. A pofámból immáron keverve úszik a szuka és a szarvas vére. A szaga csak még jobban magával ragad, még többet akarok belőle. ~Akkor ezek szerint Vincent egy csicska volt, hiszen hozzám ő jött. Kétszer is. Elismered, hogy gyenge?~ Húztam még a nőstény agyát egy kicsit, mert baromira élveztem. Ha csak addig nem támadott újra, ami elől esetleg ki kellett volna térnem, akkor most egyenesen az oldalát kísérlem meg célba venni. Elsőként mindkét mancson tíz körmét akarom belevájni a húsába, ahol érem és csak azután harapni. Ha sikerrel járok, akkor felágaskodok, miközben a karmaimmal és az agyaraimmal tartom őt, majd elhajítom egészen az első fáig, amely megállítja majd.
Ha nem is az ütésem brutális erejétől, de elengedett, így a fájdalom elűzte lassan a drog hatását, csak ezzel az volt a baj, hogy kezdtem érezni a fájdalmat is. Igaz egyelőre igencsak elenyésző volt, de sor kerülhet még ennél brutálisabb sebekre is. ~Hogy Vincent gyenge?Soha!~ morgásom egyre hangosabb lett ~ Jelenleg épp te alacsonyítod le a falkád a viselkedéseddel.~ Bátor dolog nem meghunyászkodni egy alfa előtt, de jelen pillanatban azt éreztem, hogy nincsen vesztenivalóm. Az, hogy kitör a háború a két falka között nem rémisztett meg kellőképpen. Ahogyan az sem, hogy a nővérem úgyis személyes bosszúhadjáratot indít, és nagy eséllyel beletörik a foga, mert hiába összeszedettebb, mint én, győzni úgy sem fog, maximum három tár ezüstgolyóval. Hatalmas ostobaság tovább itt maradni, de nem leszek gyáva, és megpróbálom rendezni azt, amit elszúrtam. ~ Igazán undorítónak tartom, hogy a saját szabályaidat sem tartod be..~ Lehet, hogy nem ez a legjobb út a békés beszélgetéshez, de a véleményemet hadd ne tartsam már magamba. A következő támadás már nem ért teljesen váratlanul, de így sem tudtam túl sokat tenni. Karmai elérték az oldalamat, de nem volt olyan vészes, hála annak, hogy gyorsan megpróbáltam kitérni előle. Fogaimat az Alfa egyik mellső mancsába igyekeztem mélyeszteni, amelyik a nyakamhoz közelebb volt, de pillanatokon belül megéreztem a harapását is, és nyüszítve csapódtam az egyik fának. Nem mondom, hogy nem fájt, sőt, de nem volt időm piszmogni, hamar talpra kecmeregtem és nekirontottam a farkasnak szinte gondolkozás nélkül. Nem volt tervem, ott akartam sérülést okozni ahol épp elérem.
Ahogy Vincentet próbálta védeni, nagyon mulatságos volt számomra. Amint alkalmam adódott, hangot is adtam a jó kedvemnek, egy vonyítás kíséretében. ~Az én falkám már csak ilyen. Apránként szabadulunk meg a bolháktól...~ Reagáltam le egész egyszerűen. A támadásom célba ért, bár kissé kicsúszott a mancsaim közül, de így is meg tudtam ragadni. De ő sem volt rest, a mancsom felé kapott, és el is érte azt. Bosszúszomjasan csattantam fel, agyaraimat kivillantva és szinte ugatva. A fájdalom éles volt, de milyen is legyen egy harapás? Attól, hogy Alfa vagyok, a fájdalom nem kisebb, csak sokkal jobban tűröm. Szerencsére a bal mancsomat kapta el, így nem lesz gondom, ha dolgozni kell. Olyan szépen csattant a fán, hogy öröm volt nézni. De ahogy eldobtam, egyből felé fordultam a teljes testemmel, támadóállásba vágtam magam, ha netalántán valami meggondolatlanságot csinálna a nőstény. ~Ezek Vincent szabályai voltak, nem az enyémek.~ Üzentem neki gondolatban, amikor még a földön volt. Aztán nekem rontott, én pedig hagytam, hogy letaroljon. Az ütközés nem volt túlságosan kellemes, ahogyan az sem, hogy számomra mulatságosan kapálózott, és gondolkodás nélkül próbált sérülést okozni. Karmai felszántották a hátamat és a vállamat, de ekkor megelégeltem már ezt az eszetlen harcot. "Harcot". ~Téged se tanítottak harcolni, mi?~ Üzentem, majd ahogy tudtam, a két hátsó lábamra ágaskodtam, hogy fölé magasodjak. Felhúzott, eléggé ahhoz, hogy elmenjen a kedvem az ostoba játszadozástól. Hatalmas erővel vetettem rá magam a nőstényre, hogy megpróbáljam leteríteni a földre. Agyaraimmal az egyik hátsó lábába akartam marni, hogyha ez sikerül, még néhány pofán rúgás után is, de természetellenes irányba rántsam a csontját, ami remélhetőleg hangos reccsenéssel megadta magát az erőmnek. Ha jól védekezett, akkor egész egyszerűen igyekeztem visszafogni úgy, hogy mellső mancsommal a torkára tapostam, hogy veszteg maradjon, amíg eltöröm a hátsó lábát. ~Most lenne okosabb, ha feladnád, ha életben akarsz maradni...~ Ha tovább támad, akkor garantáltan nem leszek ennyire kedves, és megcélzom a zsigereit, és úgy fogom szétszedni, mint a szarvas tetemét...
Bevallom, a 'fejjel a falnak' módszer nem túl hatásos, ha nem vagy faltörő kos. Márpedig én jelen állapotomban inkább hasonlíthatok egy agresszív mókusra, mint a feljebb említett állatra. Igaz, néhány sérülést sikerült okoznom, de mind kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hím fölé kerekedjek. Ezer és egy dolog cikázott át a fejemen, és persze mindegyik úgy kezdődött, hogy 'mi lesz ha...?'. A válaszra azonban egyelőre még várhatok, ugyanis agresszív útonállóm rövid időn belül megunta a hadonászásomat, és egy ügyes mozdulatsor után újra a földön találtam magam, nem éppen kényelmes pozícióba. A vicsorgásom és a kalimpálásom már mit sem ért. Igaza volt, tényleg nem tanítottak harcolni soha, de ha ezt túlélem, az biztos, hogy Sednát és Vincet is nyúzni fogom, egy kis oktatásért. A lábam hangos reccsenéssel jelezte a rajtam terpeszkedőnek, hogy elérte a célját. Én is megelégedtem volna a hanggal, mert a hozzá társuló fájdalom kifejezetten szörnyű volt.Nyüszítésemet szerintem mérföldekkel arrébb is hallották. Nem is tudom mit gondoltam, mikor nekiugrottam észt vesztve egy Alfának. Elment az eszem, vagy még meg sem érkezett? Feladtam, pont ahogy tanácsolta, és iszonyatosan rosszul éreztem magam miatta, de a túlélési ösztön erősebb volt. Abbahagytam kétségbeesett kapkodásomat, és megpróbáltam kikúszni alóla, hogy minél messzebb kerülhessek éles fogaitól. Okosabbnak láttam most nem közölni vele szemrehányó gondolataimat, hiszen akkor a szép kis fejem az egyik bokorba fog landolni...
Miután a lába reccsent, én pedig rántottam rajta egy utolsót, láttam, tudtam, hogy feladja, és úgy nyüszít, szűköl, mint egy újszülött csecsemő. Diadalittas vonyítás szakadt fel a torkomból. Na nem mintha olyan marha büszke lettem volna arra, hogy elvertem egy ilyen kis taknyost. Egész egyszerűen úgy éreztem, hogy a chicagói sötétebbik énemnek szüksége volt erre, mert annyira elnyomtam, annyira ki akartam irtani magamból, hogy most végre teret kapott, kirobbant és élvezte a színtiszta erőszakot. Csak álltam felette. A pofámból csöpögött a vér, a szarvas tetemének illatával keveredett megannyi érzelem, én pedig csodáltam a művemet. Ahogy szinte rábambultam a sebesült nőstényre, idővel úgy kúszott be megannyi gondolat, főként Patrisha arca, és az én hangom, amikor ígéretet tettem neki. Vajon mennyire lenne dühös, ha megtudná ezt a kis félrekacsintást? Végtére is, nem az anyám, nem a főnököm... De szeretem, és nem akarok neki csalódást okozni. Lehajoltam, belemartam a nőstény nyakába, hogy a hátamra húzzam. Futni, rohanni kezdtem vele, hogy közelebb érjünk a territóriumukhoz. Ott talán hamarabb megtalálják... De ezt nem keresztényi könyörületből teszem, dehogy. Ahogy elég intenzívek lettek a szagok, ledobtam a földre, és otthagytam. Búcsúzóul még megajándékoztam egy bölcsességgel. ~Legközelebb kétszer gondold meg, kibe kötsz bele, kiscsibe.~ Üzentem neki, majd belevetettem magam az erdőbe, sorsára hagyva a megtépázott Őslakos nőstényt.
A vonyítása egyenesen a szívembe döfött. Megalázottan, kifordult végtaggal feküdtem a hóba magatehetetlenül, és kénytelen voltam végignézni, hogyan feszíti szét az Alfa mellkasát, hogy elbánt velem... Most már csak abban reménykedhetek, hogy legközelebb nagyobb falat leszek neki. Fájdalmasan mordultam fel, amikor a hátára húzott, mert egyáltalán nem volt kellemes érzés, a nyüszögésemet is éppen csak vissza tudtam fojtani. Nem tudtam, hogy hová visz, és tiltakozni se nagyon volt erőm, és amúgy is, mit érnék vele? Mondhatni kellemetlen a helyzet, és akkor még enyhe voltam. Elrabol és túszként tart fogva? A hotel pincéjébe fogok sínylődni? Ki tudja mit kell ott majd kibírnom.. És ki tudja meddig? Milyen gyorsan sietnek a segítségemre? Ingrid biztos keresni fog, csak órák kérdése, és akkor hamar fény derül a dologra. Hiszen a vérszag és a táskám is ott van... Már jönnek is, érzem a szagukat... Várjunk csak, hol vagyunk? Nagyokat szimatoltam a levegőbe, és ismerős szagokat véltem felfedezni. Csak rémeket láttam, nem fog senki fogságba tartani, sőt az Alfa majdnem teljesen haza hozott. Nagyot nyekkentem ahogy földet értem, és az utolsó gondolatára sem feleltem. Most már csak azt akartam, hogy távol legyen tőlem, hogy én mihamarabb bekúszhassak a területünkre, és nyugtom legyen, míg rendbe jövök.
- Nos az én apám még skót sem volt, mégis úgy vedelt, hogy New York összes kocsmájában nem tudták volna legyőzni szerintem... - mosolyodok el én is annak ellenére, hogy nem szép emlékek fűződnek az apámhoz. De ha ő nem ilyen akkor nem történtek volna meg a legszebb pillanatok az életemben. Bár a legrosszabbak sem, az igaz... Elég kétvégű a dolog ahhoz, hogy eldöntsem, jó-e, hogy hazajött a háborúból, vagy sem.. - Csak kifelé a városból, arra. - mutogatok közben. - Aztán lesz egy parkoló majd balra, ott letesszük a kocsit, és besétálunk. - az útbaigazítás után hátradőltem kényelmesen, és bekapcsoltam az övemet. Út közben nem beszéltem, csak ha kérdezett, mert éppen megpróbáltam kijózanítani magam annyira, hogy el tudjam vezetni őt, a patak partjára, messze elkerülve azt a helyet, ahol nem is olyan rég alaposan megtéptek. - Itt állj meg. - intettem, ahogy feltűnt a parkoló az út bal oldalán. - Én még kérek egy pillanatot, azt hiszem lecserélem a kabátomat is, mert ez nem túl praktikus az ágak között. - pattantam ki, ahogy megálltunk, de gyorsabban mint kellett volna, szóval az ajtóba kapaszkodtam, nehogy visszaessek az ülésre. Lehet, hogy a mozdulat gyorsabb volt, mint kellett volna, de nem deformáltam el az ajtót, szóval gond az nincs. Újabb löketet véve mentem hátra a csomagtartóhoz, enyhe szlalomos mozgással, majd átvettem a kabátomat egy fekete dzsekire, ami jobban fogja bírni a kiképzést. A harisnyámért kár lesz, de most nincs kedvem nadrágot is húzni. - Na mehetünk! - csaptam le a csomagtartót és vigyorogva ugrottam ki a kocsi mellé. - Mégpediiig... - vetettem egy pillantást a parkolót körülvevő erdőre, hátha elsőre kitalálom melyik ösvény is kell nekünk. - Arra - mutattam az egyikre, és el is indultam hátramosolyogva Paulnak. Merész egy mutatvány volt, meg is tántorodtam, de még nem hasaltam el. Csúnya lesz ez a mai nap, már előre látom. És még a farkas is rakoncátlankodik odabent, tök lelkes, hogy újra idekint vagyunk, de nem értem mire fel. Ő is ismeri nagyon jól ezt a helyet...
Viszonylag csöndben vezetek. Ilyenkor jobban szeretek arra koncentrálni, hogy előttem van az út, nem pedig arra, hogy beszélgessek valakivel. Az egyetlen ember, akivel sikerült jókat beszélgetnem vezetés közben, az Lily volt, de ő is csak félig értelmes mondatokat tudott kihúzni belőlem. Így aztán utunk feltűnően csendes volt, de én nem bántam. Nem tudván, hogy Dotty hogyan viszonyul a kemény metálhoz, inkább nem raktam be semmiféle zenét a lejátszóba, ehelyett csak a kormányon doboltam az ujjaimmal és néha pirosnál alig észrevehetően a tenyeremmel a Dr. Sin is in című nóta ritmusát. Megálltam, ahol mondta, és kiszálltam. Azért azt észrevettem, hogy Dottynak kissé nehezére esik az ajtón való kijutás, és már indultam volna, hogy segítsek neki, amikor végre kijutott. Nem lesz ez így jó. Én meg a részeg túravezető eltévedünk a vadonban, aztán meg kereshetnek minket, és kiderül, hogy átmentünk kannibálba és megettük a másikat. Jó, elég szélsőséges eset, de történt már ilyen a történelem folyamán. - Biztos vagy te ebben? – kérdezem, de tiltakozásom elég gyengére sikeredett. Elvégre én akartam eljönni ide, és nekem sikerült leitatnom a csajt, szóval az egészért én vagyok a felelős. Siránkozás helyett inkább felzárkózom mellé, hogy elkapjam, ha összezuhanna. Mondjuk csak én lehetek akkora barom, hogy részeg csajt hozok az erdőbe túrázni. Látom azért rajta, hogy nem kedveli nagyon ezt a helyet, ezért átkarolom a vállát, amolyan barát-fogással. Ennek két célja van: egyrészt szeretném megnyugtatni, másrészt meg ha elesne, akkor könnyebben kapom el, jó esetben pedig azt is sikerül megakadályoznom, hogy a lábát eltörje. Izgalmas túra lesz ez, az hétszentség….
A bizonytalan kérdésére egy szintén bizonytalan pislogás volt az első válaszom. Őszintén szólva én sem voltam száz százalékig meggyőződve arról, hogy erre kell mennünk, de az ösztöneim ezt az utat súgták, és ki vagyok én, hogy felülbíráljam a megérzéseket? Szóval egy nagy levegő után irtó határozottan nyögtem ki - Hát persze! - mindezt még egy bólintással is megspékeltem, hogy elhiggyük mind a ketten. A betont elhagyva járásom is egyre instabilabb lett, szóval tényleg örültem annak, hogy Paul átkarolt, így megtartva engem. Hányszor fogja még mindezt megbánni, ha tovább romlik a helyzetem... Na jó, ez milyen hozzáállás kisasszony? Tessék úgy viselkedni, hogy ne kelljen megbánnia egy percet sem a mai napjából... Ebben a pillanatban erős volt a gyanúm, hogy a piának hála skizofrén is lettem, de az igazán nem lenne jó, elég, hogy meg kell birkóznom a hiperaktív vérkutyussal is odabent. Na meg nincs szükségem még egyre magamból, ahogy a világnak se, ha jól sejtem. - Egy jó másfél kilométer innen a hely, amiről beszéltem. Végig az ösvényen, ahol meg mégse, ott majd sikítok. - idétlen nevetésemtől zengett néhány pillanatig az egész erdő, de lökésem sem volt, hogy mit találtam az előbbi mondatomban ennyire humorosnak. Kérlek istenem, add, hogy ez a whisky hamar kiszálljon belőlem, mert ennek igencsak csúnya vége lesz így...
Nagyon nem tetszett az egész, főleg az, hogy ennyire részeg csajjal menjek a sötét erdőbe. A fenébe, férfiból vagyok, általában én itatom le a csajokat és viszem a sötét erdőbe! Jó, a szobát jobban preferálom, de ami jön. Csakhogy sejtettem, hogy ennek most kicsit más a célja, a csaj meg részegebb, mint eddig bármelyik, amelyikkel találkoztam. Nagyfater, még a síron túlról is szívatsz, nem igaz? Na jó, vajon a mentők eltalálnak ide? - Ha nem vigyázunk lesz abból három is – felelem vigyorogva. A félelem még mindig megvan bennem, de hirtelenjében felülírja… mi is? Kalandvágy, azt hiszem. Elvégre részeg nőt még nem kalauzoltam végig az úton Főleg annyira részeget nem, aki végigvihogja az erdőt. Érdekes túra lesz ez is. Mondjuk, végső soron ez is az én hibám, elvégre ki volt az a vadbarom, aki azt kérte, most mutassa meg az utat? Már csak akkor lenne érdekesebb az egész, ha elkezdene esni az eső. Remek. Ha legközelebb gondolok valamire, az biztos egy hideg sör lesz, esetleg egy józanabb Dotty. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy eljutottam arra a pontra, hogy mi is lenne, ha esne az eső tényleg rákezdett. Az első kövér esőcsepp a fejemen placcsant, majd mire észbe kaptam egyre szaporodni kezdtek a vizes foltok az úton előttünk. Dottyra pillantott, fölmérve az eshetőségét annak, hogy mennyi esélyünk van ezt végigcsinálni esőben, majd megvontam a vállam. - Folytatjuk? – kérdeztem. – Én szívesen megyek, csak akkor figyelj a lábad elé is. Ha összeesel, akkor esküszöm, összeszedlek, de a nőket ismerve ölni tudnak, ha a ruhájuk sáros lesz.
Amikor sikerült abbahagynom a röhögést, akkor minden épségben maradt de már kellemes mámorban úszó agysejtemmel arra fókuszáltam, hogy egyenesen tegyem egyik lábam a másik után, nagy ívben elkerülve a gyökereket és az egyéb alattomos buktatókat. - De miért ne vigyáznánk? Tudd, hogy én éber vagyok és szemfüles... Még ilyenkor is. - mosolyom még mindig letörölhetetlen volt, annak ellenére is, hogy néha meg kellett támaszkodnom Paul vállán, ami nem volt túl kényelmes, tekintve azt a laza tíz-tizenöt centiméter különbséget kettőnk között, plusz azt, hogy a sebek is húzódtak még az oldalamon néhány óvatlan mozdulatnál. Az első csepp eső pont az orromon landolt, ami enyhén váratlanul ért, össze is rezzentem szinte rögtön. Két pislogás között kaptam egy újabbat, de azt már a kézfejemre, így nem lepődtem meg annyira, mint az előbb. - Naná, hogy! Esőbe még viccesebb. - A következő kijelentésére, csak egy olyan ' te ezt most tényleg komolyan gondoltad?' pillantással jutalmaztam meg, és fejcsóválva jeleztem, hogy ettől nem kell aggódnia. - Tuti, hogy említettem már, hogy mivel is keresem a kenyerem. Szerinted egy túravezetőt mennyire zavar a sár és az egyéb erdei séták alatt összeszedhető mocsok? Jó, lehet, hogy a harisnyámat sajnálnám, de amúgy ha téged nem rettent vissza egy kis kosz, akkor mehetünk..Tovább egyenesen. - de azért megálltam kicsit, hogy beazonosítsam hol is járunk. A borult ég miatt a fák között elég sötét lett, és a látásomat a bevitt alkohol egyik gonosz mellékhatása, a homályos látás is rontotta, de annyira nem brutálisan, hogy nagyjából ne tudjam merre járunk. - Nos, Kedves Uram, mi legyen azzal a patakkal?
Lépésről lépésre rosszabb ötletnek tűnt ez a kis kirándulás. Azonban most már itt voltunk, és esélyem sem volt arra, hogy jobb belátásra bírjam a csajt, szóval csak mentem előre, és már vizualizáltam, hogy valószínűleg valami szakadék alján fogjuk végezni. Egyébként is az én hibám volt az egész. Szóval pár törött bordát bevállalok kompenzációként. Ne túl sokat, mert a vége még az lenne, hogy kórházba kerülök, a melósok meg azt a keveset is ellopják, ami megvan. Közben egy kicsit meggörnyedek, hogy kényelmesebben tudjon megtámaszkodni rajtam. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, tekintve, hogy én itattam le ennyire. Azért halljátok feleim, öregszem. Ez már teljesen bizonyos és egyértelmű. A távoli múltban, még a gimis években száz százalék, hogy azért itattam volna le egy csajt, hogy utána egy szép, és számára eléggé elfeledett estét töltsünk együtt. Most meg? Most is az erdőben mászkálok egy totálrészeg, határozottan vonzó csajjal és életemben először nem arra gondolok, hogy gerincre vágjam, hanem arra, hogy hányás nélkül jussunk el addig a patakig. Időközben leveszem a kabátom és magunk fölé tartom, hogy legalább valamennyire védjen bennünket az esőtől. - Ugyan már, milyen férfiember lennék, ha visszarettennék egy kis esőtől? – kérdem, majd megindulok előre, de csak lassan, hogy pontosan mögöttem tudjon haladni. Átkarolom, talán kicsit feljebb, mint ahogy más nőket szoktam, tekintve, hogy hozzám képest viszonylag alacsony, és a célom csak az, hogy ne zuhanjon össze. - Menjünk – mondom, és elindulok vele előre. Lassan haladok, én is óvatosan lépkedek. Szép is lenne, ha én zuhannék össze előbb, mint ő. Bár megvan az esélye. Gyűlölöm a sarat. Bármikor elcsúszhatok a korábban biztos talajon, ez pedig zavar.
A szervezetem elég jó tempóban dolgozott az alkohol lebontást illetően, amit onnan tudtam, hogy kezdtem piszok szomjas lenni. De természetesen nem voltam én olyan okos, hogy ásványvizet is hozzak magammal... Bár mintha egy kis üdítő lenne a táskámban. Majd ha odaértünk, megnézzük. Az egyensúlyérzékem és a látásom viszont még mindig pocsék volt, így hát hagyatkoztam az egyéb enyhén megzavarodott érzékeimre, és persze Paulra, aki már tuti kiborult attól, hogy elcipelt engem ide ilyen állapotban. Engem annyira nem zavart, hiába nem ismerem, tudok én magamra vigyázni... De még mennyire. Belül a plüssszörny viszont nagyon nem érezte ám jól magát. A fel-le járkálása közben néha beleakasztotta a karmait a mellkasomba. Ő sem volt teljesen tiszta, és megint ugyanerre jártunk, ugyanúgy... - Akkor meg nem kell a kabát. - vigyorgok, ezzel oldva magamba a feszültséget egy kicsit. Most nem tesz jót ez az ölelgetős andalgás, aminek igazából semmi köze ehhez a két szóhoz de sebaj. A csuklójánál fogva tényleg finoman elveszem a kezét, és picit gyorsabban lépkedek, hogy előtte legyek. - Láttam valamit, egy pillanat.. - füllentek egyet a hirtelen beállt változásra, aztán picit dülöngélve de haladok tovább, és közben próbálom visszaparancsolni a bestiát az odúba. A patakcsobogás sem túl szimpatikus számára, ami lassan megüti a fülét. Szóval csak nem tévedtünk el... Az esőcseppek könyörtelenül bombázták a hajamat és az arcomat. Máshol igazából nem zavart, csak a néhány csúszás, de mindig volt mibe kapaszkodni - Úgy hallom meg jöttünk.. - pillantok hátra Paulra, és közben fél kézzel átkarolok egy fatörzset. Remélem nem csak a farkasnak köszönhetően hallottam meg hamar, és akkor nem lesz gyanús, hogy máris hallom a víz vonulását lefelé...
Egész gyorsan józanodik ki. Mondjuk ez nem is annyira furcsa. Láttam már cifrább dolgokat is, fejenállásban hugyozó katonától (az az idióta Stevens őrmester megtanította az egész rajának!) színpadot megrohamozó rajongókig. Na az is egy érdekes este volt, de erről majd később… Ha elmesélem valaha egyáltalán. Nem életem legdicsőbb pillanatainak egyike, hogy illuminált állapotban rohamra indultam egy autogrammért. Mikor Dotty elindul előre én is megyek utána, kicsit gyorsabb tempóban, mint eddig. Csúszkálok a sárban, kétszer majdnem orra bukok, de a nyomában vagyok. Most komolyan nekiindult a szakadó esőben, hogy kivizsgáljon valami ismeretlen eredetű képet? Soha, de soha többet a nyomorult életben nem túrázom részeg emberekkel, ez már ziher! Odalépek mögé, ahogy a fatörzset karolja és fülelek. Egy ideig csak az esőt hallom, gondolkodom is azon, hogy ez a csaj biztos valami Supergirl. Mondjuk szeretném azt látni, ahogy széttépi a felső és kivillan alól az S-szimbólum. Vagy nem villan ki a szimbólum, inkább más. Fene sem tudja, hogy melyik lenne a jobb. Rajongói szívemnek az első, férfiúi oldalamnak mindenképpen a második. - Igen, megjöttünk, bár én nem hallom annyira tisztán. Biztos az eső miatt – mondom, szavaim halkak. Csak arra gondolok, hogy lassan vissza kellene fordulnunk, vagy tényleg egy szakadék alján végezzük, de minden erőmet latba vetve messzire űzöm ezt a gondolatot. El kellene kezdenem élvezni ezt a kis kirándulást, elvégre ilyen tényleg nem történik gyakran. Legalább örökké fogunk rá emlékezni. - Menjünk közelebb! - intek a lefelé tartó út felé, majd nyújtom a kezem, hogy fogja meg, ha kell.
A gyors magamhoz térést az esőre és a hidegre fogom fogni. Az elég jó magyarázat és legtöbbször be is jön. Amúgy vicces ez a helyzet, most így végiggondolva. Egy fölöttébb helyes sráccal,akit mellesleg alig néhány órája ismerek, bóklászunk a sötét erdőben, ami lassan elmenne kori pályának is, annyira csúszik a zuhogó esőtől. Mégse nekem kell félni a legjobban. Hacsak nem vettem észre valamit, bár erre kicsi az esély. - Lehet... Nekem már ráállt a fülem. - pillogok fel rá, hiszen már beállt mögém. Szóval picit tényleg gyanús volt az én hűdejó megállapításom. Egy ártatlan mosolyt villantva kapaszkodok meg a karjába, és indulok el vele lefelé. - Már megyünk is. - lépdelek óvatosan, egyik lábamat a másik után téve. A támolygás már annyira nem komoly, de azért még bőven látszik, hogy be vagyok csípve. Talán azért, mert még be vagyok csípve. A farkasom morog és hisztizik, akárcsak én rossz napjaimon. Nem tudom, hogy ő ragasztotta ezt rám, vagy fordítva... Inkább arra voksolok, hogy kölcsönösen megőrjítettük egymást egy picit. De talán ennyi belefér. Talán... Talán nem... Jézusom, miért az erdő közepén rágódok ilyesmiken a szakadó esőben, egy helyes pasi mellett? Megőrül.. ahj. Próbáltam kikapcsolni az agyamat, legalább csak öt percre, ami lehetetlennek bizonyult, így maradt a tématerelés. Hátrafordul, cukimosolyvillantás Paulnak.. Na igen, ez volt a probléma... Hogy hátra és nem előre. Sikerült egy kiálló valamiben megbotlanom. De ez még hagyján, a csetlés-botlás ilyen állapotomban elnézhető. De az, hogy felsikkantottam, és az első dolog amibe megkapaszkodhattam, Paul volt, utána meg ketten borultunk és csúsztunk egészen a patakba? Na hát ez több volt, mint amit be lehet csúsztatni a ' jajj szegény részeg, ezt elnézzük neki kategóriába'. De kínomba nem kezdtem el sápítozni, vagy hisztizni... Feltört az önfeledt nevetésem.
Már sejtettem, hogy baj lesz, amikor a kezem után nyúlt, és abban a pillanatban, ahogy megfogta tisztán éreztem is. Másik, szabad kezemmel kétségbeesve kaptam egy fogódzkodó után, de csak súrolnom sikerült egy fa törzsét, majd el is indultunk, lefelé a sáros lejtőn. Sehol egy kapaszkodó, sehol egy támaszték, ami kitörné a lábam, de legalább megtartana, csak a sártenger mindenütt. Istenem, Passchendaele is hasonló lehetett. Nagyapó, sosem foglak többé lebecsülni… A katonareflexek azonnal működésbe lépnek. Az egyik perdülésnél átvetem magam Dotty másik oldalára és átkarolom a derekát, hogy én kapjam az ütések nagyobb részét. A hátam keményen csapódik a patakba, körülbelül fél centivel egy hegyesebb szikla meleltt. Még mindig nem engedem el a nőt, akiből kiszakad az önfeledt nevetés, én pedig nem bírom megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá. - Hát, a napi elázás már megvolt – nyögöm halkan. Közben persze vigyorgok, bár a hátam fáj, a nadrágom kiszakadt és a térdemen már nem igazán maradt bőr. Nem baj, ennyit túlélek. Láttam én már rondább dolgokat is… Nem, erre nem egy ilyen gyönyörű nő meleltt kellene gondolni, azt hiszem. Még mindig nem engedtem el. Egészen kellemes volt így, ha az ember megszokja, hogy a fülét és a tarkóját kellemesen átmossa a jéghideg víz, ráadásul a szemébe is esik az eső. Legalább kimosnom nem kell majd a ruháimat, átáztatja a víz. Azért elmélázok azon, hogy ebből milyen dolgok keverednének ki. Anyám borogass, csak ne jöjjön rá a részegekre jellemző csábítási hacacáré. Fene sem tudja, talán még benne is lennék a dologban, márpedig nem akarom megbántani, vagy ilyesmi. Határozottan kedveltem ezt a nőt. Veszélyesen élt és ez így volt jól. Azonban nem gondoltam többnek egy potenciális barátnál.
Amikor sikerül kicsit lecsillapodnom, megfordulok az ölelésbe annyira, hogy láthassam az arcát. Nem akartam, hogy levegye rólam a kezeit... Furcsa érzés volt, de egyelőre nem zavart, sőt... - De ha gondolod énekelhetünk másik Rihanna számot is... - istenem ez de pocsék poén volt, én mégis megint felröhögtem, de ez már csak néhány pillanatig tartott. Kicsit megkomolyodtam, és az aggódás kihallatszott a hangomból - Ugye nem törted el semmidet,egyben vagy teljesen? - egy mélyebb levegőt véve próbáltam szimatolni, de ez esőben, részegen ráadásul a jéghideg patakban csücsülve egy jóképű pasi karjaiban nem egyszerű feladat. sőt, számomra jelenleg lehetetlennek bizonyult. A saját testemen szenvedett károkat még nem éreztem, de biztos lesz 1-2 zúzódásom,ami fel is szívódik pár óra alatt. Azok még beleférnek. A ruhám mondjuk tuti nem úszta meg ennyivel, de annyi baj legyen. - Köszönöm, hogy bevédtél, és bocsánat, tényleg.. Szörnyű vagyok. - sóhajtottam fel kínomban. Méghozzá akartam tenni, hogy nem is kellett volna, hiszen én, mint nő, jobban bírtam volna a strapát, hála a sürgő-forgó bestiának. De ezen ő derült volna egy jót... Én meg dühös lettem volna és talán felbátorodtam volna, hogy megmutassa miről is beszélek. Te jó ég, ennyire beütöttem én a fejem? Az alkohol hangulatingadozást okozó hatását most tökéletesen be lehetett volna mutatni, mert az előbb még fájt a hasam a nevetéstől, aztán meg oltári b@romságot akartam csinálni most meg enyhe rémülettel az arcomon figyeltem a srácot, hogy nem szerzett-e súlyos sérülést. Ezaz, Dotty! Büszke lehetsz magadra...
Nem kellett volna megfordulnia. Ilyen közelről annyira szépnek látszik, még a csúszás után és az eső közepette is. Szinte szívfájdítóan gyönyörű volt. Istenem, kezdem elhagyni magamat, attól félek. - Nem igazán ismerem Rhiannát – mondom mosolyogva. Tetszik, ahogy nevet, tetszik minden, amit tesz ebben a pillanatban. Vajon csak azért mert ennyire közel van hozzám? Erre, mintha csak valaki olajat akarna önteni arra a nyomorult tűzre belül eszembe jut egy régi szám. – Ámbár, valami eszembe jutott. Nem éppen Rhianna, de talán megteszi – mondom, miközben annak a régi dalnak a refrénjét kezdem dalolni. Újra és újra… Mennyire igaz is… - Nem, egészen jól vagyok – mondom, mikor végeztem a refrénnel. – Jó, háton feküdni egy darabig nem fogok, de ez a legkisebb ár egy ilyen gyönyörű hölgy biztonságáért, nem igaz? Elhallgatok egy kicsit, és érzem, hogy az eső alábbhagy. Viszonylag hamar ki fog tisztulni az ég, most azonban még esik, ha nem is annyira durván, mint eddig, és ez tetszik. Amikor szól ismét ránézek, és ráeszmélek, hogy a kezeim a derekára csúsztak. - Ugyan már, nem vagy szörnyű! Gyönyörű vagy! – csúszik ki a számon. Tessék, egy elkápráztatott férfi és egy totál részeg nő… Remek kis páros vagyunk. Azonban itt már nem tudok megállni, ez után már nem. Hiába próbálom elterelni a gondolataimat őt látom, bármerre nézek is. Lily messze van, és ennyi év után sejthetném, hogy nem is érdeklem. Fel kellett volna adnom, amikor még tehettem. Ez a lány azonban itt van pont előttem. Közelebb vonom magamhoz, hogy a testünk még ennél is jobban összepréselődjön, egészen addig, ameddig merem, és tudom, hogy nem fog fájni neki, majd megcsókolom. Egyik kezemmel a gyengéden végigsimítok a haján. Istenem, mennyire kívánom őt! Félek nem leszek képes leállni, hacsak nem állít le most azonnal…
- Igazság szerint én se viszem túlzásba a számai hallgatását. - osztottam meg vele a fölösleges információt, majd megpróbáltam óvatosan mozogni és végigmérni őt, még mindig sebeket keresve. A tekintetem csak akkor kaptam vissza az arcára, mikor belekezdett az éneklésbe. - Ez szép szám, sőt régen is hallottam. - mosolyogtam fel lágyan, aztán újra mocorgásba kezdtem de csak óvatosan. Lehet, hogy ideje lenne kimászni a vízből, mielőtt alaposan megfázna Paul. Mert az egy dolog, hogy én legyűröm az ilyesmit, de ő nem biztos, ahogy az sem, hogy megússza néhány tüsszentéssel meg trombitálással. Egy felelőtlen idióta liba vagyok, nincs mit tenni. - Ugyan már, ha tudnád én mennyit estem a túrák során... Meg milyen helyekről... Akkor semmiképp sem kockáztattad volna a testi épséged. - Éreztem, hogy az alkoholra ez a kisebb adrenalinemelkedés jó hatással volt, a lebontási folyamat felgyorsult, ergo kicsit józanabb lettem, mint voltam, de azért még mindig nem bíztam az érzékeimben. Mindig történnie kell valaminek ahhoz, hogy a józanodás útjára lépjek? Ez kezd kissé hihetetlenné válni. - Erős túlzásokba estél, Paul - legyintem le derűsen, de láttam a szemeiben, hogy ezt nem csak úgy mondta. A ragyogó tekinteteibe feledkezve kaptam magam azon, hogy a karjai közé simulva csúsztattam tenyereimet a nyakára, majd az én szemeimben is kigyúló vágyaknak engedve viszonoztam csókját lágyan. Bevallom, nem így terveztem ezt a túrázást, ahogyan a farkasom sem. Szinte őrjöngött belül, mintha megveszett volna. Kiszolgáltatottnak érezte magát, bár oka nem lehetett rá, hiszen hiába a férfi képzettsége, fél kézzel lenyomtuk volta. De mégis...Nekiiramodott, és bár kárt nem tudott benne tenni. Nem szimpatizált a lelkem mélyéről előkerülő vágyakkal? Lehetséges... De mit érdekelt most engem az a szörny? Oly régen nem éreztem ilyesmit. Megrémülve utolsó gondolataimtól húzódtam el, és kezem a mellkasára téve nyomtam kissé hátrébb őt is. Az arcszínem kb olyasmi lehetett, mint a hajamé, és először megszólalni se nagyon tudtam. - Talán... - nagyot nyeltem, hogy képes legyek folytatni - Jobb lenne ha kimásznánk a vízből, ez így... Nem túl komfortos - toldottam meg a végét egy mosollyal, és reméltem, hogy nem sértem meg, vagy ilyesmi.
- Túlzások? Ugyan már, nem szoktam túlozni – nevettem föl halkan, és gyorsan el is halt, miközben Dotty elhúzódott tőlem. Jó, ez azért várható volt. Csak egy idióta vagyok, semmi más, azt hiszem, aki ráadásul kicsit túl messzire ment, de most, hogy pironkodó arcába nézek, rádöbbenek, hogy ezt nem tehetem. Nem itt, nem így, nem most. Istenem, ekkora balfácán sem voltam már nagyon régen. - Dotty – mondom, miközben föltápászkodok és a kezem nyújtom neki is. Az első szó után elakadok, és hogy ne kezdjek hebegni meg habogni, mint valami nyomorult szűzlányka, ezért inkább befogom, amíg el nem múlik arcom kipirosodása. Hogy ez a szégyentől vagy a lányos zavaromtól van-e, az marhára kérdéses. – Gyönyörű nő vagy, de nekem ez nem megy. Nem akarlak kihasználni, és nem akarom, hogy amikor kijózanodsz megbánd, hogy mit tettünk. Ha kijózanodsz és ismét lesz kedved hozzá… Tudod, hogy hol találsz. Azzal már sarkon is fordulok és elindulok fölfelé a meredek emelkedőn, amely még mindig baromira csúszós. Ha akarja segítek neki, ha nem, akkor biztos vagyok benne, hogy meg tuja mászni ő maga is. Elég sok gyökér van itt, amibe beleakaszthatja a lábát, meg meg is tarthatja és fel is húzhatja magát. Ha akarja hazaviszem, de a számban még mindig keserű ízt érzek. Mikor lettem én ennyire balfácán? Egy nő gyakorlatilag felkínálja magát, én pedig visszautasítom? Mégis miért? Mi a jó büdös fenét féltettem? Csináltam már ilyet azelőtt is, nem is egyszer… Na jó, nekem erre innom kell. Sokat. Nagyon-nagyon sokat. Nagyfater, azt a tartalékot már megint kénytelen vagyok megcsapolni, mert ma csak szellemek és a saját démonjaim társaságában fogom tölteni az estét.
// Köszönöm a játékot, és remélem, hogy ismét lesz rá lehetőségünk hamarosan! //
Kezdőlap
//
Köszönöm a játékot! ^^ //
