- Várlak majd – mondom, utalva arra, hogy ha meg lesz nyitva a hely, akkor itt lesz fönntartva neki egy asztal. Ez a legkevesebb ez után a beszélgetés után. Persze a helyet még nem most fogom megnyitni, ahhoz kell még pár hónap, de nemsokára már – reményeim szerint – tele is lesz nyüzsgő, esetlegesen részeg emberekkel. Elvégre ha lerészegednek, az annyit tesz, hogy itt rúgtak be, az meg annyit jelent, hogy a pénz, ami a piára költöttek az én zsebembe száll. Amikor azt mondja, hogy megsérült fölkapom a fejem. – Nocsak, mi történt veled? Mindeközben már teljes harci díszben álldogálok ott, és csak akkor értem meg, hogy nem arra gondolt, hogy most menjünk. Hát, elég szépen beégtem, de azért sikerül elkerülnöm, hogy az arcom alkalmazkodjon a nő hajának színéhez. - Ha nem akarja most… Bár szerintem egész kellemes az idő. Mikor, ha nem most? És igen, én is ittam, csak nekem nem kellene már rohammentőben úton lennem a detoxba, Dotty – mosolygok rá barátságosan. Még mindig nem hiszem el, hogy betermelt egy olyan adagot, amekkorától egy normál ember már haldokolna ott a padlón. Ez a nő egy igen érdekes alak. Egyszer el kell majd érnem, hogy lássam berúgva. – Persze, a képek maradhatnak itt. Egyébként mennyivel is tartozom értük? Figyelem, ahogy elrobog a kocsija felé, aztán kicsivel megfontoltabb tempóban követem. Jó volt idekint lenni, a friss levegőn, nem pedig odabent, ahol még mindig masszívan áll a por. Takarítani amúgy sincs értelme a melósok miatt, meg aztán magamat ismerve hülyét is kapnék, ha ekkora helyet kellene tisztára varázsolnom. Visszapillantok az épületre. Kívülről nem éppen csodás hely, belülről meg ugyanez a lepusztultság jellemzi. Ismét felrémlik előttem, hogy mennyi mindenre költhettem volna a pénzt, de ellenállok a kísértésnek, hogy elbőgjem magam idiotizmusomon. - A te kocsiddal menjünk, vagy az enyémmel? – kérdezem aztán, részben azért, hogy eltereljem a gondolataimat.
- Azt reméltem is. - kacsintottam egyet. A cipőmet én már nem olyan villámtempóban fűztem, mint ő, de elég gyorsan végeztem vele, nekem is van némi gyakorlatom, hiszen majdnem minden nap rajtam van, ha épp nem ez, akkor a másik, vagy a harmadik. - Nos... Sikerült egy szép nagyot esnem, mert lecsúszott a lábam. A hóolvadás nem épp a kedvenc időszakom, elég latyakos minden. De most bátorkodtam egy sziklásabb részen végigmenni, nem túl sok sikerrel. De megúsztam néhány horzsolással meg kék-zöld foltokkal. - vontam meg a vállamat. A kis mesét a sebesülésemről, már folyékonyan hazudtam, nem először kellett előadnom. - De-de szívesen megyek! Nem arról van szó, csak éppen mondtad, hogy mennyi dolog van, és így kicsit belezavarodtam. - pillogtam néhányat. - És ne sápítozz már, hidd el, ittam én meg buliba ennél jóval többet is, bár igaz nem emlékszem mindenre, de még élek, és a gyomromat sem kellett kimosni. Anyám kocsmáros volt, sok időt töltöttem ott vele, és az öreg tengeri medvék megtanítottak inni. - Ennyire tényleg nem volt ütős, vagy csak a hirtelen elfogyasztástól, kicsit később fejti majd a teljes hatását? Mindegy most már, lehúztam az utolsó cseppig. nehéz nem vagyok, majd Paul szépen betámogat az autóba ha szükség lenne rá. - Szerintem menjünk az enyémmel, abban vannak cuccok, amik esetleg jól jöhetnek. Gondolok váltónadrágra meg ilyesmire. Kitudja mekkorákat csúszunk. - vigyorogva szedem elő a kulcsomat, majd egy gombnyomás és már dobom is oda Paulnak, remélve, hogy elkapja. Utána gyorsan be is szállok, mert kezdek tényleg homályosan látni. Lehet, hogy majd félúton eltévedünk, úgy, hogy nem is én vezetek. Az csúcs lesz.
Biztos vagyok benne, hogy nem a teljes igazságot adta elő nekem, de elfogadom a magyarázatát. Mi értelme lett volna feszegetni a témát? Dotty egészen kedves volt, normális, és lehet, hogy éppen szert teszek itt egy barátra, márpedig ezt nem kívánom elvesztegetni azzal, hogy ostoba módon beleártom magam a dolgaiba. Nincs hozzá semmiféle közöm. - Mára igazából csak a veled való találkozó volt betervezve, más nem – mondom, majd biccentek, amikor arra kér, hogy fejezzem be a sápítozást. Még el is vigyorodok. – Na látod, még egy közös pont van a múltunkban. Apám skót volt, tudod, hogy mennyit volt képes vedelni az öreg? – Elhallgatok, amikor a poénnak szánt megjegyzés hatására belém hasítanak a múlt emlékei, de azután már képes is vagyok elvigyorodni. Apám valami öregek otthonában tengeti a napjait, megkapta, ami járt neki az évek miatt. A sors kegyetlen játékmesternek bizonyult az ő esetében, és ha jól sejtem, ő úgy fog elmenni, ahogyan élt: egy senkiként. Gyakorlott mozdulattal kapom el a kulcsot. Egy pillanatra ismét elvigyorodok, mert jó látni, hogy a reflexeim még a régiek. Nem kerüli el a figyelmem, hogy a hölgy egy kicsit gyorsabban száll be a kocsiba, mint az átlag. Ezen már csak magamban mosolygok. Nocsak, Dotty drága, mégsem bírod annyira jól, mint mutatod? Mindegy, támogattam én már haza tizedesként a mattrészeg őrmesteremet, aki körülbelül háromszor nagyobb darab volt a kedves Dorothynál. Ha kiájul, akkor valahogy csal elcipelem az autóig. Magam is bepattanok mellé és élvezem egy kicsit az autó kényelmét. Azután elindítom a járművet, kifarolok a parkolóból és Dottyra nézek. - Na, merre mehetünk? – kérdezem vigyorogva, reménykedve, hogy addig még bírja, amíg oda nem érünk.
Mikor nem vétózza meg azt, hogy szóljon a zene, tekerek egy keveset a hangerőn, hogy normálisan szóljon. Az út maga nem annyira hosszú, csak sikerül kifognom életem leggyönyörűbb piros-hullámát, szinte mindegyik nyomorult lámpánál meg kell állnom. Dühömet a kormányon vezetem le, kicsit erősebben verve rajta a zene ritmusát, mint szoktam. Egyébiránt nem szólok Ash-hez, hacsak nem kérdez valamit. - Bocsi – mondom a végén – rohadt egy közeledés van ebben a városban. Közvetlenül ezután ki is szállok az autóból és a bejárathoz lépkedek. Kulcsommal babrálok egy darabig, miközben azért végiggondolom, hogy mégis mi a fenét csinálok éppen. Az egy dolog, hogy kedvelem a srácot, de nagyon próbált meggyőzni arról, hogy az érzés, ami vele meg a haverjaival kapcsolatban elfogott, az hamis, márpedig szerintem egyáltalán nem az. Alá is támasztotta egy óvatlan kijelentésével. Bár ez nem egy nagy város, de azért Dotty is olyasvalaki volt, akitől a hideg futkosott a hátamon. Mégis megkedveltem a csajt a végére, nem igaz? Végül belépünk a felújított fő terembe, én pedig hátrafordulok Ash-hez. - Vedd le a cipődet, ha akarod, de nem probléma, ha rajtad marad. Csak odafönt nem szoktunk hordani – mondom, majd intek neki, hogy fáradjon beljebb. – Pia az asztal alatt, ha kell. Találsz ott mindent. A címkézetlen whiskyt ne babrált, nagyapám terménye, erős, mint a háromszor varrt csizma szára, még Dotty barátod is elszállt tőle. Mondom, aztán mutatom az utat a pult felé.
Elég csendes utunk volt. Kissé már talán nyugtalanító is. De nem akartam megtörni a csendet. Nem csak mert jó érzés volt, de úgy vettem észre, hogy Paul nincs éppen a legvidámabb kedvében. Nem játszottam meg magam. Nem élveztem túlzottan a zenét, de nem az én autóm, így nincs beleszólásom. Valamint, ezt a kis örömet sem akartam elvenni tőle. Egy kissé talán hosszúnak tűnő percek után leparkolunk a város egy olyan szegletében ahol még soha nem jártam. Talán túlságosan is csodálkozva tekintek ki a kifejezetten tiszta ablakon. -Áh, hagyd csak. Nem a te hibád. Felé fordulok és rámosolygok. Kiszállok a járműből és kissé kinyújtózkodom. Hallom, ahogy pittyen egyet a biztonsági zár. Felnézek az épületre, ami mellett megálltunk. Mit mondjak...nem túl bizalomgerjesztő. Követem a bejáratig. Csendben megvárom amíg kinyitja az ajtót. Belépek utána valami főterem féleségbe. Körbepillantok. Ez már azért sokkal tetszetősebb. Miután hátrafordul csak bólintok neki. Kissé kedvetlenül de levetem a cipőmet. -Oh, hozzá sem fogok nyúlni. Ha Dottynak túl sok volt, akkor nekem akár fél cseppje is betenne. Tényleg erős pia lehet, ha egy olyan farkast, mint Dotty kiütött. A kijelölt irányba megyek és benézek a pult mögé. Kiveszek valami, számomra teljesen ismeretlen alkoholmentes italt és felbontom. Leülök egy székre és Paulra nézek. -Szóval ez lesz az a hírhedt kocsma? Konkurencia az O'connorsnak... és valóban. Bár a nevemet örökölte, de nem nyerte el túlzottan a tetszésemet az a hely. Mondom csak úgy érdekességként. Bár nem tudom, hogy mennyire foglalkoztatják az ilyen kis marhaságaim. -És, akkor számíthatunk majd a delikvensre? Utalok a még ismeretlen betegre.
No, Pauli barátom, megkaptad a 100. hozzászólásomat!!
- Persze, hogy nem az én hibám. Azonban panaszkodni baromi jó dolog – vigyorodok el már-már őrülten. A Dottyra vonatkozó megjegyzésén elvigyorodok. – Nos, azt azért érdemes tudni, hogy Ms. Callahan az ajánlott dózis jóval nagyobb mennyiségét fogyasztotta el, hála annak, hogy megcsúszott a kezemben a nyomorult üveg – mondom. Meg mondjuk annak, hogy nincsenek erre a célra fölhasználható poharaim, csak korsók meg rendes poharak. Be kell szereznem ilyesmiket, mielőtt megnyitok. Remek, mintha a külső felújítás amúgy nem venne el eleget az amúgy is megcsappant forrásaimból. Mindegy, a mélyen tisztelt vendégeknek tökéletes lesz az a pohár, amiben kapják. Majd később szerzek normálisat. Figyelem, ahogy leül a pulthoz és előkotor valami alkoholmentes cuccot. Magam nem iszom. Most semmiképp, talán majd este. A bánatra az a legjobb, ha iszik az ember, nem igaz? Nem old meg semmit, de a problémát elfelejtem egy kis időre, márpedig egy jó ideje már azért iszom. Az teljesen mindegy, hogy mi a probléma: Lily betegsége, az, hogy mennyire borzalmas állapotban is leledzett ez a hely vagy az, hogy Jefferson közlegény tőlem húszlépésnyire robbant apró cafatjaira és terített be minket húsköd formájában. - Még sosem jártam ott. Lehet, hogy meg kellene vizsgálnom egyszer a konkurenciát – vontam meg a vállam az O’Connorsra tett megjegyzéssel kapcsolatban. Amikor Lilyről kérdez megint elkomorodok. – Elvileg hamarosan vissza kellene érnie, azt mondta, hogy elmegy valahová sétálni. Persze az is lehet, hogy már megjött, csak alszik. Mostanában sokat alszik – mondom, és érzem, hogy megint kezd elönteni a keserűség. Mégis mit képzeltem? Hogy egyszemélyes hadseregként, hús-vér terminátor jelmezben legyőzhetem majd a Halált, a szemét csuklyást, aki mindannyiunkra vadászik? Talán túl sokszor néztem már szembe vele, és azt hittem, hogy képes leszek diadalmaskodni felette? – Ha itthon van, akkor úgyis lejön. Természetfölötti érzéke van ahhoz, hogy megérezze, mikor esek haza. Észre sem vettem, hogy otthonomként utaltam erre a helyre, csupán azután, hogy kimondtam. Milyen furcsa! Azonban nem tagadhatom, ez a hely az otthonom, legyen jó vagy rossz.
-Ezzel majd vigyáznod kell. Nem lehet minden vendéget így leitatni, vagy ki fogja fizetni a számlákat? Kérdem egy kis kuncogásféle társaságában. Még mindig nem tudom, hogy miért reagálok ilyen furcsán Dorothy nevének említésére. Főleg, hogy a farkasomba mi a fene ütött... Feltűnik, hogy nem a Caine nevet használja. De nem mutatom semmi jelét. Nagyon nem szokatlan, hogy egy idősebb farkas álnevet használ. Ha jól emlékszem, márpedig az én memóriám soha nem csal, Marcus legalább néggyel rendelkezett. Érzem, hogy újra elkezd hullámzani az érzelmek tengerén. Mi tagadás. Elég zavaró. A farkasság ezen jelei csak mostanában kezdtek igazán kiütközni rajtam. Nem tudom, hogy szimplán szociálisabb, vagy ő erősödik bennem egyre jobban...de ez igazán kellemetlen. Eddig azzal voltak problémáim, hogy beazonosítsam az emberek reakcióit. Most pedig ki kéne találnom a megfelelő reakciókat. ~Oh, ha tudnád, hogy mi is valóban a "természetfölötti"...mármint, amit te annak tartanál. Persze, ennek a nagyobb része is megmagyarázható a biológia segítségével. Gondolom, majd csak rámosolygok és bólintok egyet. Most, hogy már itt vagyunk és nincs más dolgunk csupán várni egy kicsit kezdem kellemetlenül érezni magam. Megpróbálom szóval tartani. Bár lehet, hogy nem éppen a legjobb témával... -Mi a helyzet a katonasággal? Miért hagytad ott őket? Kérdezek rá az első dologra ami az eszembe jut. Hát igen...elég érzékeny téma.
- Minél többet isznak, annál részegebbek. Minél inkább részegek, annál többet kell fizetniük. Minél többet kell fizetniük, annál jobb nekem. – Mondom végig a kocsmák körforgásának leglényegesebb állomásait. Az azért feltűnik, hogy Dotty nevének említésére a srácba mintha a kisördög bújna bele. Elvigyorodok magamban: itt a tavasz, furcsáék meg szépen egymásra másznak. Sebaj, az ember örül mindennek. A következő kérdése azonban készületlenül ér, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy mit válaszoljak. A kezem, amellyel eddig az asztalon doboltam halkan most remegni kezd. Egy pillanatra azt méregetem, hogy mégis hogyan tudnék kitérni a válasz elől, de aztán föladom. Valakivel beszélnem kell erről, Ash meg elég közvetlennek és normálisnak tűnik hozzá. Gyűlöltem az egészet, főleg azt, hogy ismét át kell élnem az eseményeket. Elég volt nekem éjszaka. Végül lehunyom a szemem egy pillanatra, mély levegőt veszek, majd rá pillantok és megszólalok. - Őrmester voltam. Egy rajt vezettem őrjáratra. Nyolc ember, semmi különös. Verőfényes nyári nap. Azon az úton maradtunk, amit kijelöltek nekünk, amikor egy bizonyos Jeffrey Jefferson közlegény, akit alig két héttel azelőtt kaptam a szárnyaim alá aknára lépett. A kölyök helyben összecsinálta magát, de megnyugtattuk, hogy minden rendben lesz. – Egy pillanatra elhallgatok, mert kedvem lenne megint elfutni. Maradok, persze, és végigmondom. Ha már belekezdtem, akkor be is fejezem. – Hazarádióztunk egy tüzérségi osztagért, hogy leszedjék a kölyköt az aknáról. Viszonylag minden nyugodtnak tűnt, csak srácról folyt patakokban a verejték, de azt hiszem, ez érthető is. – Ismét elhallgatok, mert most jön a legrosszabb része a dolognak. – Ekkor jött a fegyveres milícia. Kemény tüzet nyitottak ránk, mi pedig a nyílt terepen álltunk. Azonnal fedezékbe vetettük magukat. Jefferson közlegény is megpróbálta, de abban a pillanatban, hogy lelépett az aknáról… Hogyan mondjam? Ismered a húsköd fogalmát? A srác egyszerű, vörös esővé változva beterített mindannyiunkat. Az anyjának egy nyomorult lábat tudtunk csak elküldeni, és arra is rá lehetett volna fogni, hogy kéz vagy fej… Ezek után nem tudtam a seregben maradni. Nem is annyira az borított ki, hogy a srác meghalt. Az emberek bármikor meghalhatnak, csatamezőn vagy szívrohamban, teljesen mindegy. De az, ahogy meghalt… nem bírtam belegondolni, hogy ez megtörténhet velem is, vagy bármelyik másik emberemmel. Elhallgatok, és az asztal lapját tanulmányozom. Milyen érdekes kis asztalka… - Azt hiszem szükségem lesz valami alkoholosra – mondom és a hűtőhöz lépek, hogy elővegyek egy sört. Egyet, fenéket, kettőt!
-Igen, ez lehet, hogy így van a nagyvárosokban. Nem élek túl rég itt Fairbanks-ban, de az itt élő emberek nem fogják vissza magukat ivászat terén, ahogy észrevettem. Viszont, sokuknak a számla kifizetésére már nincs meg a lehetőségük. Erre vigyáznod kell... Adok neki egy zsebből előhúzott jó tanácsot. Érzem, hogy teljesen megváltozik a kisugárzása. Még az eddigieknél is keserűbb és talán visszahúzódóbb is lesz. Ha értenék hozzá, akkor ezt a fizikai jelekből is képes lennék leszűrni. Figyelmesen hallgatom végig a mondandóját. Néhol összehúzom a szemöldökömet, máskor viszont épp hogy felvonom. Néha csak bólintok, hogy értem mire gondol. Igazság szerinte sajnálom, hogy át kellett élnie egy ilyen dolgot. Bár...ő választotta a katonaságot. Márpedig az ezzel jár. -Egy bizonyos szinten meg tudom érteni, hogy min mész át... Csak ennyit mondok. Többet nem árulhatok el. Még New Yorkban, amikor a másik falkával küzdött az enyém láttam egy pár csúnyán szétmarcangolt férfit és nőt. Nagyon nehéz volt ezeken túl tennem magam. És ez az erőszak nem csak az idősebb farkasokban volt jelen. A fiatalabbak is imádták. A harc és vér gondolatára a bennem szunnyadó, folyamatosan csacsogó lény megnyalja a szája szélét. Amikor odalép a hűtőhöz én is felállok és mellé slisszanok. Barátságosan megszorítom a vállát. Lehet, hogy ez nem az én dolgom lenne, de ahogy már mondta nem bővelkedik itt a barátokban. -Együtt tudok érezni veled. És azt is tudom, hogy ezzel nem terhelheted le a kedvesedet.
- Hát igen, a számlákkal talán lesz gondjuk – mondom, mintha nem is érdekelne a dolog. Jó ideig hallgatok, mert nem tudok újabb dolgokat mondani vagy kérdezni. Mindazt, amit itt elmondtam eddig csak két embernek tártam fel: Lilynek, mert a legjobb barátom volt és Dottynak, akivel szinte sorsközösséget éreztem. Ő is elvesztett sok mindent, és úgy éreztem, ez közös bennünk. Most azonban Ash-re néztem és nem értettem, amit mond. – Meg tudsz érteni? Tényleg? Mesélj, hogy veled mik történtek, mert nehéz elhinnem, hogy tényleg meg tudsz érteni! – Jóval támadóbbra sikerül a hangnem, mint szeretném, és ez nem tetszik. Nem az érzelmeim uralnak, és főleg nem az a kevéske harag, amit érzek. Ash megért? Talán sok dologban igen, de nehéz elhinnem, hogy tényleg képes lenne felfogni, hogy mik történtek ott, az óceán túloldalán. – Bocsáss meg, nem akartam támadó lenni, csak… Ha feljön ez a téma mindig ideges leszek. Idegesebb, mint szeretnék. Előhalászok egy sört, azután, minden finomkodás nélkül a hűtő oldalán nyitom ki. Még a barátságos vállszorítást is nagyra értékelem. - Persze, hogy nem terhelhetem ezzel, hiszen haldoklik, vannak neki komolyabb problémái is. – Ismét elhallgatok, bár most csak azért, mert jól esik egy pillanatnyi csönd, hogy csak a hűtő zúg mellettem. – Figyelj, azt ugye tudod, hogy most az adósom vagy egy lelkizős történettel? Én már megadtam a magamét, most te következel. Ha akarsz, mesélj csak a Dorothy nevű csajról, elvégre észreveszem én, hogy minden egyes említésére fölkapod a fejed. Nos, a csapda fölállítva. Bárhogyan sétál bele, én már gazdagabb leszek egy érdekes történettel, és ezért jó kocsmárosnak lenni.
Támadása igazán váratlanul ért. Alig láthatóan felvontam a szemöldökömet. Nem igazán tetszett ez a hangnem, amikor én csak segíteni akartam neki. De végül is, ha rám néz csak egy bongyor frizurás okostojást láthat bennem, semmi többet. Így inkább elengedem a fülem mellett a szavait és gyorsan kitalálok valami kis elferdített igazságot. -Tudod, New Yorkban nőttem fel. És az nem éppen a legbiztonságosabb város. A nagybátyám és a családom azon ága elég balhés volt. Mondhatni olyanok voltak mint, ha a Keresztapából toppannának elénk. Mint valami kis maffia család. Még fiatalabb koromban engem is belerángattak néhány ügyükbe. Hogy is fogalmazzak...láttam egy pár csúnya dolgot. Ezért is hagytam ott őket. Nem tudta bevenni a gyomrom, amit másokkal tesznek. Mondom neki elég érzelemmentes hangon. Nem akarom, hogy elfogjon megint az a nyomasztó érzés. Inkább elzárom magamba, a farkas mellé. A család metafora pedig tökéletes volt, hogy érzékeltessem vele a falka kötődését. -Semmi gond. Küldök mellé egy kis mosolyt is. Általában ez a téma belőlem is az elzárkózást hozza ki. Nem is szoktam róla beszélni senkinek. Eddig csak Castornak meséltem erről, és neki is csak a dolgok tört részét mondtam el. Dorothy újbóli említésére ismét kis izgalom lesz úrrá rajtam. Főleg, hogy ilyen kontextusban jön elő a lány neve. Elvörösödöm és félszeg mosoly jelenik meg az arcomon. Érzem felőle, hogy valami hátsó szándéka van ezzel az egésszel, de mivel ennek semmi köze a fajtánkhoz, így nyugodtan elmondhatom neki. De mit mondjak, igazán jó szeme van ennek a srácnak. -Hát...mit is mondjak. Még én sem tudom teljesen, hogy mi a helyzet vele. Még csak néhányszor találkoztam vele, de elég nagy hatással volt rám. Sőt...ennyire talán még egy nő sem. Valahogy, vonz magához. Érted, hogy mire gondolok? Újra elvörösödök. Elég furcsa nekem ilyesmiről beszélni.
A hozzászólást Ash O'connor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 30, 2012 9:20 am-kor.
Látom, hogy a srác nem azt várta, amit kapott a nyakába. Tényleg sajnálom, hogy úgy nekitámadtam, egyáltalán nem akartam. Mondjuk a magyarázata elég érdekes, szinte már-már izgalmas. Érzem, hogy több van a dolog mögött, mint amit megmutat nekem, de sebaj, én sem bízok benne tökéletesen, nem is várhatom el, hogy ő megbízzon bennem. Igazáéból most már sajnálom az iménti kirohanásomat. - Tudod mit, bocsánatkérés gyanánt vendégem vagy egy sörre – mondom, és odapasszolok neki egyet a hűtőből. – Nem fogadok el nemlegesen választ – jegyzem még meg vigyorogva, majd visszaülök az asztalhoz. Figyelem, hogy milyen folyamat megy végbe a srác arcán Dotty említésére. Remek, úgy tűnik nem csak nekem vannak komolyabb problémáim jelen pillanatban a hölgyekkel. – Persze, hogy értem. Nagyon szemrevaló hölgyemény, neked meg bejön. Ennyi, ha jól sejtem. Sok szerencsét hozzá! Ha lehet egy tanácsom kérd meg, hogy vigyen el a patakpartra. És az Isten szerelmére, meg ne említsd, hogy én tanácsoltam, a csajok érzékenyek az ilyesmire. Hátradőlök a székben és elengedem magam. A feszültség szépen, lassan oszladozni kezd, azonban a jobb kezem, amit óvatosságból az asztal alatt tartok még mindig remeg. Próbálom kizárni a borzalmas pillanatok képeit a fejemből, és inkább más felé terelem a gondolataimat. - Figyelj, hogyan akarunk nekilátni az egésznek? – kérdezem a gyógymód keresésére utalva. – Van esetleg valaki, akivel konzultálni lehet, esetleg labor kell, vagy valami ilyesmi…? – kérdem, és közben érzem, hogy már nem vagyok annyira letört, mint amikor találkoztam a sráccal. – És azt remélem tudod, hogy ha sikerrel járunk, ha nem, én mindenképpen az adósod leszek egy életre.
Paul kisugárzása nem nagyon változik. Még mindig gyanakszik rám. Most először fordul meg úgy igazán bennem, hogy mi járhat újdonsült barátom fejében. Vajon...mit gondol, mi lehet velem a stikli. Igen, elég furcsa, hogy mostanában ennyi farkassal hozta össze a sors, de hogy rájött volna. Nem hiszem. Okos srácnak tűnik, de nem ennyire. Kissé összehúzom a szemeimet és úgy bámulok rá addig, amíg oda nem csúsztatja nekem az italt. De jó...megfogadtam, hogy mostanság nem fogok inni. De végül is, ez nem túl ütős. -Köszönöm. De többet tényleg ne! Nagyon hamar a fejembe száll. Farkas vagyok. Bírnom kéne. De valahogy, megkergít az alkohol. Persze...könnyű azt mondani. Milyen mókás lenne. Megy a kis bongyorka tudós az ellenséges falka területén. Bekopog a vezetőjük házába, és: "Csókolom! Csókolom! Dorothy kijöhet játszani?" Volt egy kölyök, nincs egy kölyök... -Hát igen. Jelenleg még ennyi. Köszönöm...de nem hiszem, hogy neked is csak egy egyszerű barát lehet aki miatt mind ezt végig csinálod. Ezt is csupán a kisugárzásából tudom. Sokkal jobban ellágyul, ha Ő jön szóba. -Nem is merném említeni. Láttam már asszonyokat kiborulni. Nem szeretném, ha egyszer velem is megtörténne. Nevetek én is fel. Belekortyolok az italba és követem a példáját. Kényelmesebb pozíciót keresek és hallgatom a szavait. Az érzelmei úgy remegnek, mint ha még mindig valami háborús zónában lenne. Még nem tette túl magát az előző beszélgetésen. -Hát, szükségem lesz néhány mintára. Azokat én is tudom elemezni. De van egy pár barátom. New Yorkban és Chicagóban is. Elég jó szakemberek. Őket fel tudom hívni és segítenek is. Labort tudok szerezni, azzal nem lesz semmi probléma. Jajj...hagyd már! Nem ezért csinálom. És valóban. Ha végig gondolom semmi viszonzást nem várok el tőle. Talán nem is tudna olyasmivel szolgálni, ami nekem kellhet. Egyébként is, nem egy adósom van már, akik sokkal többel jönnek nekem, mint ő valaha is fog.
- Ha ez kiüt, letagadom, hogy ismerlek. Majdhogynem alkoholmentes – mondom, és közben vigyorgok. Jó srác ez az Ash, ha nem borsódzna tőle néha a hátam, esküszöm már puszipajtások lehetnénk, de így… Tartom a távolságot, amennyire tudom. Amikor Lilyre tér elkomorodok. – Nem is tudom, hogy micsoda pontosan… Ez a dolog kicsit megkavarta a dolgok közöttünk. Azt hiszem határozottan jó úton haladtunk afelé, hogy valami több is legyen belőle, most azonban fene sem tudja. – Amit mondok, az nagyjából igaz. Nem beszéltünk erről azóta, hogy megérkezett. – Te meg ne búsulj, lesz majd több is, ha rendesen csinálod. Ha akarod, kisegítelek ebben. Valamennyire értek a dologhoz. Fölnevetek a kiborulós megjegyzésen, és minden egyes szem gyanakvásom szép messzire takarodik. Nem csak azon, hogy mondta, hanem azon, hogy mennyire félreérthetően fogalmazta meg. Percekig nevetek, jóízűen, szívből, és azt hiszem, ilyesmi is már elég régen fordult elő. Hallgatom, ahogy sorolja a dolgokat, és próbálok sűrűn bólogatni. - A mintákat megszerzem én. Ha jól sejtem nem különösebb dolgok kellenek eleinte, ha pedig igen, akkor tiéd a pálya. És tudom, hogy nem a viszonzásért csinálod, de annyira lekötelezel, hogy az adósodnak érzem magam, márpedig én nem szeretek senkinek sem az adósa lenni. Keresni fogok egy módot, hogy megadjam valahogy, történjen bármi. – Rövidebb szünetet tartok, hogy kifújjam magamat, bár nem is tudom, miben fáradtam el. A fenébe, egy dolog biztos. Ha Ash elment fogom magam, fölmegyek és alszom egy hatalmasat. Rám fog férni. Elvégre már nem vagyok egyedül az ügyön, már lehet, már szabad. Megtettem, amit tudtam, innentől kezdve a tudomány és Isten kezében vagyunk, legyen bármerre is az öreg. – Egyébként biztos, hogy vannak neked is olyan dolgaid, amikhez segítség kellene. Ha tudok segíteni, akkor hidd el, csak szólnod kell és megyek.
-Grhss... Gurgulázom neki, miközben leöntök egy adag sört a torkomon. Tényleg elég kellemetlen, hogy ilyen könnyen kifekszem az alkoholos italoktól, de nem tudok mit kezdeni vele. Így működik a szervezetem. Éljen! Sikerült leszűrnöm valamit a jelbeszédéből is. Haladás van emberek, haladás. Újra elvörösödöm, amikor felajánlja a segítségét. -Ez kedves tőled. Gondolom, látszik rajtam, hogy nem mozgok túl otthonos ebben a témában. Ezek a nők...ha valami trigonometrikus azonosság lenne akkor legalább képes lennék megfejteni őket. Vakarom meg kicsit a tarkómat zavaromban. Újra belekortyolok az italba és gyengéden lehelyezem az előttem lévő pultra. Majd amikor felnevet egy kicsit meglepődök. Ennyire vicces dolgot mondtam volna? De örülök neki, hogy sikerült elszórakoztatnom, megengedek magamnak én is egy felszabadult, bár jóval rövidebb kacajt. -Először csak vérmintákra van szükségem. Majd vizelet és a többi... Váltok jóval komolyabb hangnemre. Félmosollyal az arcomon nyugtázom az ajánlatát. -Rendben, ezt észben fogom tartani.
Figyelem, ahogy egyre jobban vörösödik, és magamban meglepően jól szórakozok. Szívem szerint megmondanám neki, hogy nem kell ennyire félnie az egésztől, de tartok attól, hogy elküldene ezzel a fenébe. Szokásos sablon szöveg, és jómagam sem gondolom így, de ilyesmit illik mondani. Valójában úgy gondolom, hogy nem gond, ha valakiben van egy kis félsz, visszatartja attól, hogy nagyon nagy őrültséget csináljon, Dotty meg elég komoly csaj ahhoz, hogy ne kedvelje, ha valaki bohóczubbonyban biciklizik föl-alá, miközben az ő neve van egy szíve rajzolva a hátán. És igen, egyszer már csináltam hasonlót… - Ha a trigonometrikus azonosságokon vannak lyukak, akkor gondolj csak úgy rá, mint egy olyanra – mondom kaján vigyor kíséretében. – Egyébként ne próbáld megfejteni őket. Nagy koponya vagy,d e már elég sokan pusztultak bele. – Bólintok, amikor komolyabb hangnemben a minták témájára tér rá. – Persze, ezeket megszerzem én. Vért venni még én is tudok, alapból megtanítottak nekünk ilyen dolgokat. Persze lesznek problémák. Fene sem tudja, hogy Lil mennyire akarja ezt az egészet. Lehet, hogy csak azért mutat bármiféle lelkesedést az egész iránt, mert én is annyira lelkes vagyok? Lehetséges. Reménykedem benne, hogy ez nem igaz. Éppen meg akarom kérdezni Ashtől, hogy még pontosan mikre lesz szükségünk, amikor lépteket hallok a lépcső felől. Megperdülök a tengelyem körül és látom, hogy Lily botladozik lefelé álomtól duzzadt szemekkel, de haja már szoros lófarokba van kötve. Utcai ruhája gyűrött, jelezvén, hogy abban aludt. Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy mennyit is fogyott, de azután felderül az arcom. - Szia – köszön nekem, majd észreveszi Asht is mellettem. – Üdvözlöm. Lily McLain vagyok. – És a kezét nyújtja Ash felé, mielőtt még bármit szólhatnék. Közelebb is lép hozzánk pár lépésnyit.
-Bájos... Mondom egy kis iróniával a hangomban. De azért az én arcomon is megjelenik egy kis mosolyféleség. Inkább udvariasságból, mint a poén értékelése miatt. Hmm...jól látja. Valóban nagy koponya vagyok. És emellett persze az egóm is a plafont verdesi. Na jó, de csak néha. -Dehogy. Nem lenne nekem ahhoz bátorságom. Még az átlag emberekhez sem értek. Nemhogy már az asszonynéphez! Fancsali vigyor. A felajánlására bólintok. Így rendben is lesz az egész. A további, esetlegesen felmerülő adatokért majd én zargatom a lányt. Újra a számhoz emelem az üveget, de csak mikor újra inni próbálok belőle, akkor veszem észre, hogy kiürült. No? Mi van velem? Ilyen gyorsan képes vagyok végezni egy adag sörrel? A gyönyörű, elpusztított agysejtjeimre gondolok, és arra, hogy mennyi értékes információt tartalmazhattak. Nem tudok saját balgaságomon tovább keseregni. Egy ifjú, vörös hajú nő jelenik meg a felfelé vezető lépcsősor tetején. Ha nem tudnám, hogy mi a helyzet vele, akkor is rájönnék, hogy beteg. Egykor igen gyönyörű lehetett, de a kór jól láthatóan maga alá gyűrte. Amint észrevesz udvariasan üdvözöl. -Öhmm...helló! Ash O'connor. De nyugodtan tegeződhetünk. Paul már igazán sokat mesélt rólad. Hogy vagy? Főleg, hogy te vagy az idősebb...legalábbis látszatra. Nem igazán érzékelem a helyzet esetleges kellemetlen mivoltát. Kifejezetten feltűnően mérem végig Lilyt. Már most jegyzem az agyamban, a külső jeleket.
Nem tetszett neki az erőteljes iróniával átitatott viccem. Sebaj, nem is vártam igazán, hogy dőljön a röhögéstől, az a, már-már elkínzott vigyor tökéletesen megteszi. Elismerem, talán túl korai vicc volt, amit még csak a sok alkoholra sem lehet fogni. Egyszer egyébként le kell itatnom a srácot, csak azért, hogy lássam, mennyire változik meg alkohol hatására. Bár abból kiindulva, hogy milyen fejet vág az üres sörösüveget nézve, és hogy azt hittem, elsírja magát, amikor meglátja, hogy máris kiitta arra tippelek, hogy csúnyán. Lily érkezése az egész társalgásra hatalmas hatást gyakorol. Én hitelen nem is tudok másra gondolni, csak arra, hogy pontosan miért is van itt lent? Szeretném tudni, hogy mit vette rá, hogy lejöjjön hozzánk. Valószínűleg fölkeltettük, és ennek nem örülök. Óvatosabbnak kell majd lennem… Alig észrevehetően megrázom a fejem. Élő ember, egyelőre legalábbis, és nem szabad úgy kezelnem, mint egy haldoklót. Ő külön kérte, de látva, hogy milyen beteg nem tudok úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. - Ash azért jött, hogy segítsen nekünk – mondom, majd az említett vállára teszem a kezem. – Hatalmas koponya, és önzetlenül felajánlotta a segítségét. Ha ővele nem sikerül gyógymódot találnunk, akkor senki sem képes rá. – Támogatásként még meglapogatom a srác vállát. Hát igen, csak semmi óriási felelősség.
Látszik Paulon, hogy nagy hatást tesz rá a lány. Még így is, hogy csak megjelent már sokkal...szétesettebb a kisugárzása. Jajj, de szerelmes itt valaki...gondolom, csak úgy mellékesen. Magamban mosolygok egy igazén kajánat, majd visszatérek a lány mustrálásához. Lily egy kicsit megütközve néz a mellém lépő srácra. -Valóban? Kérdi, az előbbinél enyhébben megemelt hangon. Még én, szociális analfabétaként is képes vagyok ebből leszűrni, hogy most aztán bajban van. Jól megrakott álszerénységgel sietek a segítségére. -Oh, azért annyira nem vagyok én agyas. Legalábbis ebben a témában, de megteszem amit tudok. Öhmm...Paul mesélt a problémádról. Ismerek néhány szakembert. Tartoznak is nekem. És ha... Nem várja meg, hogy befejezzem a mondatomat. Belevág a szavamba és kissé ingerülten gesztikulál a kezeivel. -Már elnézést! De ki ma...ki vagy te? És miért akar ilyen önzetlenül segíteni nekem, amikor nem is ismer? Elmagyaráznád? Löki magasba a kezét. Igazából egy nagyon is jó kérdést tett fel. Mi a fenének akarhat egy ilyen, látszólag fiatal férfi segíteni néhány ismeretlennek? A mai kor nem éppen az ilyen emberektől hemzseg. Felhúzom az egyik szemöldökömet és értetlen fejet vágok. Igen, tudok olyat is. -Hmm...nem igazán tudom, hogy mit válaszolhatnék erre, amivel azt adnám meg neked amit szeretnél. Talán, gondolj úgy rám mint valami segély szervezetre. Ha szükség van rám, és meg is tudom tenni, akkor szívesen közbe avatkozom, az ehhez hasonló ügyekben. Vetek rá egy barátságos, bár visszahúzódó mosolyt és segítségkérően nézek Paulra. Ő már jó rég ismeri Lilyt, valahogy biztos le tudja szerelni.
Öt. Négy. Három. Kettő. Egy… Robban! Körülbelül ilyen érzés volt végighallgatni Ash és Lily beszélgetését. Legalább megtudtam, hogy a tűzszerészek mit érezhettek az utolsó perceikben, amikor rájöttek, hogy már semmit sem tehetnek. Erre még rátesz egy lapáttal, hogy Ash benzinnel próbál tüzet oltani, így csak enyhén behúzom a nyakam és várom, hogy Lil leordítsa a fejünket. Szívem szerint fedezéket keresnék a pult mögött, de jó katonaként tudom, hogy egy ilyen mögött el lehet rejtőzni a golyók, a repeszek és a tálibok elől, de egy nő haragjától még az Univerzum legjobb páncélja sem lesz képes megvédeni. Így aztán állok a nyílt színen és várom a lelki kiosztást. Minekutána jóval enyhébb adagot kapunk, mint várom, de azért a magasba lökött kéz már előrevetíti, hogy menjek csak föl és még a fülemet is kicakkozza. Jobbnak látom megelőzni a katasztrófát. - Lily, tudom, hogy majdhogynem vadidegen a srác, de segíteni akar. Most mindenre szükségünk van, amit kaphatunk, és mindegy, hogy honnan kapjuk. Nekem elég annyi, hogy találtam valakit, aki hajlandó a kezét nyújtani, miközben fuldoklunk a kanálisban – mondom, és a vállára teszem a kezem. – Majd még beszélünk erről. Ha nem akarod, semmi sem kötelező. Én úgy érzem, hogy Ash tudna nekünk segíteni. Én megbízom benne. Mondom, és szinte a tudatában sem vagyok annak, hogy a srác ott áll a hátam mögött. Kit érdekel, de úgy igazán? Így gondoltam és kész. - Menj fel, Lil. Én kikísérem Asht, aztán fölmegyek és beszélünk. Ígérem, kitalálunk olyan megoldást, amely mindkettőnknek megfelel, de főleg neked – mondom, és várom, hogy fölmenjen. Nem akarok vitatkozni vele. Mindent, amit tettem, érte tettem, és ezt neki is tudnia kell. Csak remélem, hogy meg fogja érteni, és nem csinál patáliát.
Hálásan hátranézek, amikor Paul a segítségemre siet. Hmm...bájos kis hasonlat. Én mint egy nagy kéz, és ők ketten a kanálisban...a rák fogságában. Amikor a vállamra teszi a kezét, összerezzenek. Nem a félelemtől, csak az érintés szokatlanságától. Hogy megbízik bennem? Ez ismét csak újra felveti az előbbi gondolatmenetemet. Miért? Még csak alig pár órája ismer. Megittunk együtt egy italt. Hú, ez aztán nagy cucc. Pedig az elején még elég furcsa kisugárzása volt. Mind a ketten végighallgatjuk a monológját. Lily még vet egy ránk egy pillantást. Valahol a zaklatottság és neheztelés határán. Majd szó nélkül megfordul és vissza indul a lépcsősor felé. Miután rálép az első fokra még hátranéz. -Nagyon örültem! Mondja kissé ironikusan. Megköszörülöm a torkom, de mielőtt elbúcsúznék már ismét felfelé tart. Paulra nézek és felvonom egyik szemöldökömet. -Bájos... Majd, ahogy mondta a bejárati ajtó felé terelget. Amint odaérünk elmosolyodom és kezet nyújtok neki. -Nos, akkor szia! Ha adsz egy telefonszámot, akkor majd felhívlak. De ha gondolod, akkor megtalálsz a Holiday Inn-ben is. Miután ő is elbúcsúzik kilépek az ajtón és elindulok hazafelé.
Mikor sikerül elhárítanom a Lily-bomba robbanását fellélegzek. Legalább nem Ashie fiú képébe fog belerobbanni, de hogy én mit fogok kapni, ha felmegyünk a lakásba… Biztos vagyok benne, hogy még a keresztvizet is leszedi rólam. Nem baj. Amit teszek, azt érte teszem és csak érte. Ha ez neki nem jó, akkor elmehet a fenébe. - Neked ez a kedvenc szavad? – nézek a srácra, kérdésem ironikus, nem bántó szándékú igazán. – Mindenesetre tökéletes keretbe foglalta a jelenetet, Ash. – Amint kimondom, már lépdelek is az ajtó felé. Megrázom a srác felém nyújtott jobbját, és bizalom gerjesztően rámosolygok. – Köszönök mindent meg egyszer. Szerencsém volt, hogy pont beléd botlottam valami részeg csöves helyett. Egy rövid ideig hallgatok, és figyelem, ahogy kilép az ajtón. Megadhatnám a saját számomat, de egyszerűbb lesz, ha majd felhívom, és úgy tudja meg. Egyébként is, kell a meglepetés. Úgyis eldöntöttem ott helyben, hogy valamikor meg fogom látogatni a hotelban, csak azért, hogy megnézzem magamnak, milyen a hely, ahol nem hullik az ember párnájára téglapor éjjelente. Visszamegyek a belső térbe, majd föl az emeletre. Mielőtt még belépnék a lakásba megállok, nagy levegőt veszek és kissé megborzongok. Valószínűleg ezen az estén üvöltözés és káromkodás lesz, én meg tűrni fogom. Mégis mi mást tehetnék?
Minden kész a megnyitóra. Milyen furcsa. Sosem hittem volna, hogy eljön majd a megnyitó napja, de valahogy azt képzeltem, hogy akkor boldog leszek. Hát, boldog semmiképpen sem vagyok. Pedig ez a nap úgy alapvetően nem volt rossz: fölkeltem és csináltam valami reggelit magamnak és Cassie-nek, hogy ne haljunk már éhen. Valahogy mindig előtte kelek fel, és ezért, mint egy kimondatlan megállapodás részeként, én gondoskodok a kajáról. Elintéztem az utolsó simításokat, kihelyeztem a plakátokat meg a meghívókat, és közben folyamatosan dübörgött a fejemben a kemény metálos muzsika. Azután hazaértem és megláttam a levelet a postaládában. Lily írta, ezt már a macskakaparásszerű címzésből ki lehetett következtetni. A postás gyakran mesélte, hogy csak úgy tudott megtalálni hasonló levelekkel, hogy becsöngetett az összes szomszédhoz és megkérdezte, hogy hol a rákban is lakik Paul MacMurth. A levél a legújabb orvosi leleteket tartalmazta, továbbá azt, hogy Lily megköszönte minden eddigi erőfeszítésemet, és megkért, hogy ne folytassam tovább. Szóval most itt ültem. A bárpultnál, odakint szakad az eső, én pedig eltökéltem, hogy ez alkalommal részegre iszom magam. De úgy istenesen. Részegnek kell lennem, hogy megemésszem, miért mond le ennyire könnyen az életéről, miközben én és Ash minden egyes nyomorult követ megmozgatunk azért, hogy találjunk valami megoldást a problémára. A helyiségben félhomály uralkodott, éppen csak két lámpa volt fölkapcsolva és egyik sem ott, ahol én ültem, alakom azonban mégsem burkolódzott sötétségbe. A levél ott hevert előttem, és bár kétszer már összegyűrtem, de a sok újraolvasástól ismét kisimult, az elpusztítására tett kísérleteim csupán halvány vonalakban látszottak. Szinte félóránként olvasom újra, amióta megkaptam, mert próbálok találni egy nyomot, hogy csak viccelt, hogy nem gondolta komolyan, hogy csak kétségbeesésében írta, és nem fontolta meg ténylegesen az egészet. De nem, ez komoly. Ennél komolyabb már nem is lehetne. Egy újabb pohár whiskynek nézek az aljára, és úgy döntök, hogy a következőt már nem öntöm ki, hanem inkább magam elé veszem nagyapám régi, csomagolt, jó másfél literes bontatlan palackját és kinyitom. Ma a Pokol vár, baby, és isten a tanúm rá, vigyorogva megyek, ha kell.
Kezdőlap
//
