Olcsó motel a városközponttól nem messze. Az egyszerű szobákhoz fürdő és kábeltévé is jár, de többet ne várj az ártól. Átmeneti szállásnak ez is megteszi, nem? [Egy kép a szobákról]
Nem vagyok egy pánikolós típus… de tényleg nem, viszont ami éjszaka történt, az nem hagyott nyugodni. Aludni se tudtam, amikor hazaértem reggel. Fel-le járkáltam a házban, és próbáltam kitalálni, hogy mit csináljak!? Végiggondoltam sorra a történteket, az egész annyira… zavaros. A rendőr még nem jelentkezett, én meg hiába hívtam Mallory-t, nem vette fel a telefont. Talán csak kint van valahol terepen, és azért nem. Vagy nem akarok egyelőre belegondolni, hogy tényleg az történt amit láttam. Túlságosan valósághű volt az egész, és mégis értelmetlen. Délután aztán betelefonáltam a főnökhöz, kértem tőle két nap szabit. Nem szoktam sose szabit kérni, általában úgy szoktak elzavarni szabadságra, szóval nem is ellenkezett egyáltalán. Nem szóltam Adam-nek, mert nem akartam, hogy aggódjon, és nem akartam magyarázkodni telefonon sem. Kimentem a reptérre a kora esti járatra foglaltam jegyet, és átrepültem Anchorage-ba. Tudtam, hogy hol szállt meg, s ugyan ezt a várost nem igazán ismerem… - csak tavaly nyáron jártam itt munkaügyben – de a taxisok ilyen szempontból eléggé megbízhatóak. Nem érkeztem sok csomaggal, egy éjszakát tervezek csak maradni. A motelhez érve Adam után érdeklődtem a recepcióstól, de először nem akart róla információt adni. Aztán sikerült némi anyagi hozzájárulással kiszednem belőle, hogy még nincs itt. Újabb ropogós zöldhasú fejében sikerült arra is rávennem, hogy engedjen be Adam szobájába. Előadtam egy történetet arról, hogy szeretném őt meglepni… és még azt is hozzá tettem biztos ami biztos alapon, hogy nemrég házasodtunk össze, ezért szörnyen hiányzik a férjem, aki már régóta távol van. Még egy kedvesnek mondható mosolyt is varázsoltam az arcomra, végül a pasas beadta a derekát. Elkísért Adam szobájához, kinyitotta az ajtót, én meg belépve ledobtam az ágyra a kézitáskámat. Leültem, lerángattam a csizmáimat a lábamról, aztán benyomtam a TV-t. Nem akartam elaludni. Egy jó órás várakozást követően még mindig nem érkezett meg, ezért elmentem letusolni. Reméltem, hogy a fürdés felfrissít kicsit, bár jó harminchat órája nem aludtam már egy szemhunyásnyit sem. Törölközőbe csavartan léptem vissza a szobába, majd visszaültem az ágyra, a TV elé. Valami Talk Show ment épp… Az Avengers új részének szereplőgárdáját interjúvolták meg. Ez a Robert Downey Jr. egy igazi mélynövésű ripacs. Az öltönye meg valami katasztrófa. Végigdőltem az ágyon, átkapcsoltam valamilyen másik csatornára, ahol meg a Kill Bill-t adták. Láttam már, de még mindig jobban le tudott kötni, mint a másik műsor, szóval végigdőltem az ágyon, és úgy folytattam tovább a TV nézését, amíg el nem ragadott az álommanó…
Újabb eredménytelen nap. Nemrég jöttünk vissza a déli területekről, újfent savanyú ízzel a számban, hiszen nem hozott eredményt a mai kutatás sem. Valahol dühített a dolog, bár inkább elkeserített. Egyre kevesebb volt az esélye így, hogy élve fogunk rájuk akadni. Igyekeztem pozitív maradni, elvégre még mindig akadt átfésületlen terület, de akkor ennyi erővel már lassan Anchorage összes pincéjét is megvizsgálhatnánk. Hol lehetnek? Annyiszor tettem már fel magamnak a kérdést, hogy lassan ezzel feküdtem és ezzel keltem. A térképet, melyet magamnak vettem és rajzolgattam be rajta a bejárt területeket, lassan már fel se lehetett ismerni, annyi vonalat húztam be rá, tettem rá satírozásokat. Folyamatosan csökkent a lehetséges területek aránya, ami egyre jobban töltött el keserűséggel. Ugyanakkor sem Franz-nak, sem pedig Kate-nek nem adtam jelét annak, milyen kételyek feszegetnek. Úgy éreztem, azzal már feladnám az egészet, mely viszont eszemben sem volt. Míg csak egy kis remény is van... ezzel jöttem el lassan már két hónapja Anchorage-be. Persze más dolog is aggasztott. Időközben lezajlott egy újabb Vörös Hold a városban, melyet én ideát töltöttem. Az eseményekről is Mandy-től értesültem, akivel telefonon beszéltem. Úgy tűnt, ezúttal se halt meg senki közülünk. Ugyanakkor elszörnyedve hallgattam, mi történt Xavierrel és hogy Abie is kidőlt. Meg... nekem úgy valahogy az egész éjszaka olyan... túlságosan is rémes volt... és éreztem is a szégyent, amiért én itt voltam biztonságban, a társaim pedig potenciális veszélyben. Viszont voltak még a városban olyanok, akikért aggódtam a társaimat leszámítva. Palomával kapcsolatban mond Mandy nyugtatott meg, ugyanis találkozott vele az éjszaka folyamán. El nem tudtam mondani, mennyire hiányzott már a kis succubus. Hogy újra a karjaim közt tudjam, érezzem a teste érintését, hallgassam a hangját. Ahogyan a reptérről kifele jöttem, pont azon gondolkoztam, mikor is láttam utoljára. Az elutazásom előtti reggelen... olyan rég volt már. S vajon mennyi időnek kell eltelnie a következő találkozásig? Az élet adott választ erre a kérdésre. Már éppen szálltam volna taxiba, amikor telefonhívást kaptam. A motelben levő recepciós volt, beengedte a feleségemet a szobába... a mimet?! Nem volt kérdés, azonnal odamentem. Éppenséggel a motel volt az, amit ritkábban használtam. Will gondoskodott róla, hogy legyen szállásunk a vadőrségnél. Ugyanakkor jobbnak láttam, ha kibérlek egy szobát a motelben is. Pontosan az ilyen esetekre. Így nem hazudtam Palomának se, mikor kérdezte, hol szálltam meg. Így se szerettem neki állandóan lódítani, de sajnos a saját érdeke volt, hogy így tegyek. Néhány éjszakát így is eltöltöttem ott. Előnyösebb volt, ha az őrzők egy helyen vannak, de úgy éreztem, néha szükségem volt egy-két éjszakára egymagamban, hogy átgondoljam a fejleményeket. Hiába, nem múltak egy nyomtalanul a magányos skóciai éjszakák, valahol még mindig hozzá voltam szokva. Szóval a motelhez mentem. S mondhatjuk, hogy óvatos voltam. Eléggé klasszikus trükk volt ez arra, hogy a gyanútlanoknak csapdát állítsanak. Azt pedig sosem lehet tudni, hogy valami korábbi farkas nem dühös-e rám egy esetleges közbelépés miatt. Szóval ott állva az ajtó előtt előhúztam a pisztolyt a tartójából. A hatodik érzék ugyan nem súgott semmilyen veszélyforrást, de nem árt biztosra menni. Halkan nyitottam ki az ajtót, majd néztem be... majd szembesültem a behatolóval... megkönnyebbülten dőltem az ajtófélfának. Megkönnyebbülten... meglepetten és... boldogan. Paloma... a trükkös succubus mindenedet, hát miért nem szóltál? De nem, ez nem szemrehányás. Arcomra boldog mosoly költözött, miközben visszacsúsztattam a lőfegyvert a helyére és becsuktam az ajtót. Lassan sétáltam oda mellé és ültem le az ágyra. Kezemmel a számomra oly kedves arcot kezdtem el simogatni. Döbbenetes. Jól tudtam, mennyire egy rakoncátlan nőszemély, akinek mindig lapul valami pimaszság a fejében... mégis, nem egyszer vettem már észre így alvás közben, hogy olyan, mint ha egy angyal lenne. Angyal és ördög egy személyben... azt hiszem ő inkább az utóbbira szavazna. S hamarosan halkan elkezdtem szólítgatni őt... s ha felébredt, nem vártam meg, hogy megszólaljon... ajkaimat azonnal az ajkaira helyeztem, hogy így köszöntsem a kedvesemet...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Általában nagyon lassan szoktam felébredni arra, ha Adam keltegetni szokott. Morgok, nyöszörgök, ellenkezek, bújok a paplan alá. Már megszokhatta, hiszen lényegében hónapok óta együtt élünk. Ezzel szemben most szinte abban a pillanatban ahogy leült mellém, és hozzám ért, hogy simogatva keltegessen, úgy pattantam fel, mintha szócsővel üvöltöttek volna a fülembe. Védekezőn emeltem magam elé a kezemet, arcomon valódi rémület ült. Le se tagadhatnám ezek után, hogy történt valami. - Szia. Megijesztettél! – Söpröm hátra az arcomból a hajamat, majd nagyot fújok. Körbepillantok, tekintetem a TV-re siklik. Már nem a Kill Bill megy. Ezek szerint elbóbiskoltam, ami annyira nem is lep meg, hiszen elég régóta voltam talpon. - Hiányoztál… - Csúszok oda hozzá, majd szorosan átölelem, és vállára fektetem az arcomat. Tényleg hiányzott a közelsége, ami egyrészről eléggé frusztrált, másrészt viszont pozitívan fogtam fel, hiszen ha hiányzik, azt jelenti, hogy kötődök hozzá, és ez jó érzés. Felpillantok rá, végigsimítok az arcán, aztán megcsókolom. Kibontakozok a karjai közül, majd a táskámhoz lépek, és kikapom onnan a tiszta fehérneműimet. Miközben lefejtem magamról a törölközőt, és öltözni kezdek, be se áll a szám. - Jutottál már valamire? – Hülye kérdés. Nyilván ha jutott volna, már értesített volna. - Adam, mennyire biztos az, hogy a szüleim azon a gépen voltak? Tudom, hogy a reptér szerint rajta voltak, de mi van akkor, ha nem? - Érezhetően kerülgetem a forró kását. Közben felhúzom a francia bugyimat, és felcsatolom a melltartót is, amibe eligazgatom a melleimet. - Nem lehet, hogy ezért nem találni a nyomukat már annyi ideje? – Kanyarítom magamra a csipkés felsőt is, aztán lazán masnira kötöm elől a fekete selyemszalagot. - Vagy mit tudom én… mi van, ha elrabolták őket… nem pénzért, hanem személyes okokból. – Ülök vissza mellé az ágyra, jobb lábamat felhúzom magam elé félig törökülésbe behúzva. - Elképzelhető ez a verzió is? – Fürkészem az arcát, majd homlokomat láncolva nagyot sóhajtok, és egy pillanatra lecsukom a szemeimet. - Lehetséges, hogy Cooper keze van a dologban. Nem tudom bizonyítani, de történt valami… nem tudom megmagyarázni se Adam… de az is elképzelhető, hogy valakit nagyon súlyosan megsebesítettem… vagy megöltem. – Mindezt egy szuszra mondtam végig, hogy minél előbb túllehessek a „vallomásomon”.
Halk kuncogást hallatok. - Így jár, aki elalszik a várakozás közepette. De jól esett most szívni a vérét. Az elmúlt hetekben csak a telefon személytelen közegén keresztül volt rá lehetőség, de az meg nem ugyanaz, mint belemondani a szemébe, gonoszkodni vele. Kedves, elszoktál tőlem? Mindenesetre hagytam neki, hogy felüljön, majd egymás karjaiba gabalyodtunk. Ez is hiányzott, hogy érezhessem a testének érintését, ahogyan hozzám nyomódik, beszívjam az illatát és elhiggyem néhány pillanatig, hogy a világ normális hely, melyben nincsenek természetfeletti lények. Aztán persze kiderül, hogy de, ez a buborék már rég kidurrant. - Te is nekem, Paloma - szóltam, mielőtt ajkaink végül csak megtalálták egymást. Nehéz volt elengedni és hagyni, hogy eltávolodjon. Legszívesebben lehúztam volna magammal az ágyra hogy így tudjunk pihenni. De végül csak megvolt az elválás. Jön a kérdése aztán, én pedig nyitnám a számat... ám akkor előttem kezd el átöltözni. Torkomon is akad a szó, párszor ki is kell nyitnom a szám, mire hang jön ki rajta. Na tessék, elég nekem néhány hét különlét és már nem tudok megszólalni, ha meztelenül látom. Szép, Adam... meg Paloma is. Végül jobbnak látom, ha inkább leveszem róla vizslató tekintetem. Csábító kis succubus. - Sajnos azon kívül nem sokra mentem, hogy pár zónát kivontam a lehetséges helyek közül. A környező szigetek ki lettek zárva, jelenleg a partvidéket és a hozzá tartozó területeket nézzük át. Egyelőre viszont előrelépés nem történt. Bízok benne viszont, hogy a fennmaradt zónák egyikében rájuk lelünk. A szülőkre és az őrzőre. Mondjuk elég furcsa, hogy még nem kerültek elő. Hacsak Graham nem sérült meg olyan súlyosan, már össze tudta foltozni a két szülőt és elvergődni valamely civilizált területig. Valahogy ez a tényező nem hagyott nyugodni... miért vannak ennyire eltűnve? Morfondírozásomból egy újabb kérdés ugraszt ki. - Igen, rajta voltak. Az utaslistán szerepeltek, emellett regisztrálva is lettek, amikor a jegyüket felhasználták az ellenőrző ponton. Továbbá megnéztem a reptéri kamerák felvételeit is. A fényképek alapján, amit mutattál róluk, azonosítottam őket. A felvétel is mutatja, ahogyan felszállnak. Szóval nem, biztos nem ezért nem kerültek elő. De miért kérdezed? Míg Paloma öltözött, én vetkőztem. Kibújtam a cipőmből és a zoknimból, mely az ágy tövébe került. Utána a kabátomtól szabadultam meg a székre téve, akárcsak a pulóveremtől. Maradt háta nadrág és a fekete póló. Utána viszont szépen lassan kiderült, Paloma miért is kérdezett rá. Hátamat a falnak dőlve hallgattam végig, egyszer se szólva közbe. Mondhatjuk, eléggé meglepett a teóriájával. Pislogtam rá rendesen, hogy ezeket most honnan szülte. Oké, a koponyájából, de na... s most hogy jobban megnézem... Paloma ideges? - Paloma, hacsak nem találtak egy-egy hasonmást a szüleidnek, akkor kétlem, hogy ez lehetséges volna. Elképzelhető, de akkor nagyon alapos tervezés kellett volna hozzá, hogy papírostul-mindenestül ezt megoldják, elvégre elég szigorú az ellenőrzés a reptéren 2001 óta - valakinek nagyon rosszat kell akarnia ehhez, az biztos. - Cooper... megöltél valakit? Najó, figyelj, vegyél egy mély levegőt és kérlek, mond el, mi történt. Kezdek aggódni érted, Paloma. Nagyon nem szokott így viselkedni, ez azonnal felkeltette a figyelmemet. Tessék... kilépek pár hétre Fairbanks-ből, erre egyből történik valami.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Adam szavai csak még jobban összezavarnak. Itt valami akkor se okés, és ez tuti biztos! Mély levegőt veszek, megpróbálom összeszedni a gondolataimat, és a lehető legérthetőbben elmondani, hogy mi történt. - Ügyeletben voltam éjszaka. Vittem be a laborba egy doboz szállítmányt, aztán képszakadás. Egy nagyon furcsa helyen tértem magamhoz. Fogalmam sincs, hogy hol lehettem, talán egy üres hangár, vagy raktárépület. Gondolom a megvilágítás miatt nem láttam rendesen a környezetem. Aztán volt ott egy asztal, meg párnák, és fegyverek. Mármint tudod… pisztoly, meg lándzsa és tőr. Mint valamilyen rituális párbajnál. És… ott állt előttem én. Legalábbis egy nő, aki tök olyan volt mint én. Összevissza beszélt rólam. Elég sok mindent tudott a múltamról, és manipulálni próbált. Aztán ott voltál te is, de csak egy pillanatra. Aztán Cooper besétált, és átölelte azt a nőt… aki olyan volt, mint én. Szóval a nő próbált rávenni arra, hogy menjek vissza Cooperhez, már ha jól értelmeztem a szavait, vagy ha nem megyek vissza, akkor szabaduljak meg tőle végleg, és ne fussak előle, mert értelmetlen, úgyis mindenhol megtalál. Én megmondtam nekik, hogy egyáltalán nem érdekel már Cooper, de kötötték az ebet a karóhoz. Cooper elkezdte fojtogatni, aztán megfenyegetett, hogy megöl mindenkit, aki fontos nekem, ha én nem ölöm meg. Mondtam, hogy nem fogok senkit se megölni, erre egyszer csak felbukkant egy olyan kislány, mint amilyen én voltam gyerekként. De tényleg, tök hasonló volt! Lelki terrort próbált bevetni ellenem általa, hogy engem sose értettek meg, és a szüleim már gyerekként bolondnak néztek a különcségem miatt, de mondtam, hogy ez egyáltalán nem igaz. És akkor választás elé állított, hogy ha nem állítom meg, megöli. Én nem hittem neki, de megölte a kislányt, aztán behozták Mallory-t, és a szüleim is ott voltak. Megölte Mallory-t, próbáltam megmenteni, de a kezeim között halt meg. És a szüleim lettek volna a következők, ha nem szúrom le azt a nőt. Azt akarták, hogy öljem meg. Én… muszáj volt valamit tennem. Beleszúrtam a tőrt, de vigyáztam, hogy ne érjen létfontosságú szervet… aztán megint a patológián voltam. A földön feküdtem. Össze vagyok zavarodva Adam, nem tudom, hogy pontosan mi történt, de az egész olyan valóságos volt. Arra még emlékszem, hogy amikor a nőt leszúrtam, akkor már nem úgy nézett ki, mint én. Szőke volt, a bőre pedig világosabb, mint az enyém. Nem tudtam megnézni az arcát. Próbáltam Mallory-t felhívni, de nem veszi fel a telefonját. Mi van, ha tényleg meghalt? És mi lehet azzal a nővel? Az egyik rendőr ismerőst megkértem, hogy nézzen utána Cooper kitette-e a lábát Los Angelesből… Tudod, nem hagy nyugodni ez az egész. Lehet, hogy csak elájultam, és bevertem a fejem, de ahhoz ez az egész túlságosan élő és eleven volt, hogy csak álom legyen. A kezeimben fogtam Mallory-t. Éreztem a súlyát, az illatát, és a vérét… Adam, mi van ha a szüleim eltűnése mögött Cooper áll? Erre már gondolnom kellett volna korábban is, csak… nem tudom képes lenne-e ennyire messze elmenni. Nem vagyok őrült. – Zárom ezzel az egy szuszra elhadart, helyenként valószínűleg elég zavarosnak ható történéseket. Adam tudja nagyon jól, hogy két lábbal állok a földön, és nem szoktam foglalkozni még az álmaimmal se különösebben. Nem is szoktam hagyni, hogy kihatással legyenek a mindennapjaimra. Általában el se szoktam őket mesélni, csak ha nagyon viccesek. Most viszont láthatja rajtam, hogy teljes meggyőződéssel össze vagyok zavarodva…
Gina hívását követően beletelt némi időbe, míg ráakadtam a keresett személyre. Pedig annyira egyértelműnek kellett volna lennie, hova is fut a kislány, hogy fejem verném a falba legszívesebben. Persze, csak finoman, akad egy kislány, akit fel kell még nevelnem... Ráérek majd aztán megkattanni, ha elég idős lesz hozzá, hogy elviseljen ketyósan is. Rheát lefektetve csókot hintettem James ajkaira, meghagyva neki: egy óra és itthon vagyok. - Bár ha rajtam múlik, feleennyi idő is elég lesz, nem szívesen szájkaratéznék Revenorral feleslegesen, ami azt illeti. A kocsi csendesen fékez, majd áll meg a megadott címen, a motel parkolójában, hogy a megfelelő lakáshoz érve határozottan kopogjak be. - Szobaszerviz! - Széles mosolyom minden, csak nem túl őszinte. De legalább hangom ismerősen csendülhet az őrzőtárs számára.
Valami nagyon nem stimmelt. Ez nem is inkább az a kategória, amikor tudunk valamit... ezt sokkal inkább éreztem. A hatodik érzék egyre erősebben morgolódott a tudatomban, jelezve, figyeljek oda, mert most fontos dolgok vannak kilátásban. Nem mint ha amúgy nekem nem lennének fontosak a Palomával kapcsolatos dolgok. Ha be se lett volna kapcsolva, valószínűleg akkor is elfog ez a furcsa érzés. Az az érzés, amikor valaki, ki közel áll hozzánk, kellemetlen, számára káros vagy éppenséggel veszélyes szituációba kerül. Mikor már huzamosabb ideje kötődünk valakihez és nem csak olyan ad hoc módon, hanem szorosan, őszintén, akkor ki szokott alakulni egyfajta mentális kapocs, mely eredményez ilyen "tüneteket". Azon a bizonyos estén végig nyugtalan voltam, nem csökkent ez a mai napon sem. Most pedig itt voltunk a kedvessel és... nos, úgy tűnik hamarosan választ fogok kapni erre a dologra. Ahogyan Paloma belekezdett a mondandójában én pedig mellette ülve hallgattam őt, lassan kezdtem észrevenni az árulkodó jeleket. Nem kell feltétlenül ilyenkor a nagy egészet figyelembe venni először, elég elkapni a legfontosabb részleteket. Az már az elején kiderül, hogy éjszaka volt, be is tudom lokalizálni, hogy melyik lehetett az. Aztán nézzük tovább... képszakadás, mint ha kirántották volna a valóságból, hirtelen egy teljesen más helyre kerül. Pontosabban nem feltétlenül hirtelen, de mire magához tér. Megjelenek, mikor igazából elég régen tettem ki a lábamat Anchorage-ből... s amúgy is, ez a tömény aggresszíó, mely kicseng a történetéből. Ez a gyilkosság hullám, a biztatás, hogy tegye meg. Egy nő, aki ugyanúgy néz ki mint ő, de a végére varázsütésszerűen megváltozik... s mindeközben ő erre emlékszik is. Nem is az, hogy emlékszik, de életszerűnek titulálja... ha lenne beépített Alignak jelzőm, szerintem most megszólalna. Nem tudtam sokat az idei Vörös Holdról, mikor Mandy-vel beszéltem sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan vannak a többiek. Annyit viszont megtudtam, hogy az eddigiekhez képest szokatlan eszközhöz nyúlt az Átkozott. Lehetséges volna, hogy Paloma is támadás alá került? Nem volt rá megalapozott bizonyítékom, csak sejtésem... de annak nagyon erős, annak függvényében, hogy pont AZON az éjszakán történtek vele az elmondottak. Jobb lesz kipuhatolóznom még pár dolgot, mert ha itt helyzet van, akkor... - Tudom, hogy nem vagy őrült - nyugtatom meg, miután végighallgattam őt és törtem egy darabig a fejem. - Ismerlek már téged és tudom, hogy távol áll tőled. De mond csak, mennyit pihentél mostanában? Ha engem kérdezel, akkor az áll fenn, amit te is mondtál. Beverted a fejed és hallucináltál. Azt mondtad, lent voltál a laborban. Jártam lent, tudom, hogy oda csak úgy nem teheti be a lábát senki, hacsak nincs rá engedélye vagy a személyzethez tartozik. Ám még ha be is juthattak volna hozzád, akkor se tudnának kihozni anélkül, hogy feltűnést keltenének. Az rendben van, hogy éjszaka a kórház csökkentett személyzettel működik, de a biztonsági őr valószínűleg észreveszi, hogy valaki éppen az egyik alkalmazottat viszi ki, aki ráadásul eszméletét is vesztette. Az, hogy mindezt észrevétlenül meg lehessen ezt csinálni, kibővítve azzal, hogy utána észrevétlenül vissza is vigyenek, lehetetlen. De ha még ez se nyugtat meg: azt mondtad, láttál engem is. Azon az estén, amiről te beszélsz, terepen voltam, majd vissza is jöttem. Egyszer se rémlik, hogy elhagytam volna Anchorage területét ezt követően, vagy hogy elvesztettem volna az eszméletemet, hajnalig ébren voltam. Szóval nyugodj meg, ez az egész csupán az elméd játéka volt, nem több. Néha előfordul, hogy túlságosan valóságosnak érezzük az álomképeket, még a szokottnál is... még azoknál is, akik nem szoktak ilyeneket átélni - sóhajtottam. -Azt meg tudod mondani, hogy nagyjából mennyi idő telhetett el? Ha kiderülne, hogy valójában az egész pár perc volt, akkor egyrészt az a gyanúmat növelné tovább, másrészt pedig segítene alátámasztani a szavaimat. Most komolyan, ilyen pár perces emberrablást senki se tudna a jelen körülmények között kivitelezni.
A kopogást hallva eléggé morcosan kaptam arra a fejem. A nyavalya már belé, napokon, sőt, heteken keresztül keresztül nem kapok látogatókat, most meg hirtelen megsokasodnak? Pláne nem egy ilyen nagyon rossz időpontban nem kéne ezt előadni kérem, éppen a párommal vagyok... te jó ég, átvitt értelemben ez mit vont volna maga után. Na de aztán meghallottam az illető hangját. Az első gondolatom az volt, hogy mivan? Szobaszervíz az éjszaka közepén? Na álljon meg a menet, ennyire sztahanovista még maga Sztahanov se lehet. Aztán szépen lassan betöltött a winchester-em és ahogy egyre inkább visszhangzott az a szó a fejemben, lassan realizáltam a gazdáját: Roxan. Na ez viszont már meglepett, mert nem vártam tőle látogatást, estére meg pláne nem. De ha valóban ő az... a mágia álljon beléd, telefonálni luxus?! - Ah, ezt nem hiszem el, már megint az a kéregető - mondtam jó hangosan, hogy a kint álló is hallja. - Mindjárt jövök, lerendezem ezt. Adtam egy csókot Paloma ajkaira, majd felpattantam és kifelé vettem határozott lépetekkel az irányt. Gyorsan beleléptem a cipőmbe, majd ajtót nyitottam. Igyekeztem takarni az ajtóban álló alakot, majd be is csuktam az ajtót. Megfogtam a karját, hogy félrevonjam magammal, de nem ráncigáltam, vagy szorítottam meg. Inkább csak jeleztem neki, hogy jöjjön, mert beszédem van vele. Annyira távolodtam csak el vele, amennyi elegendő a hallótávolságból való kikerülésre. - Szia Roxan, hogy vagytok? - köszöntem a társamnak, mikor megálltunk. - Nézd, nem tudom miért jöttél, de pont jókor. Itt van velem Paloma Santiago... és azok alapján, amit mondott nekem, van egy sejtésem. Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, hogy érintett volt a Vörös Hold éjszakáján. Nem, mint megszállott... de sokkal jobban érintett, mint egy egyszerű szemtanú. Olyan, mint ha hallucinációja lett volna és módfelett valóságosnak érezte a történéseket... pontosan azon az éjszakán.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Tegnap reggel óta talpon vagyok. Úgy 36 órája, de nem volt annyira strapás hetem. Tudtam aludni. – Azért is vállaltam be az ügyeletet. Azért valljuk meg, amikor Adam otthon van, nem mindig szólnak az éjszakák a pihentető alvásról. Most, hogy nincs otthon, éjszakánként azt csinálom, amit az átlag emberek: alszok. - Igen, én is arra gondolok, csak valami nem hagy nyugodni. Túlságosan élethű volt, tudod? Ilyet eddig még nem éltem át. - Aggasztanak a történtek. Ha a szavaimból nem is lehetne kivenni, a testbeszédem eléggé nyilvánvaló. Folyton helyezkedek, izgek-mozgok, mintha muszáj lenne. - Nem, persze. De a mai világban amit ember tervez, azt ember ki is tudja játszani. Los Angelesben sokkal komolyabb védelem volt, mint a Fairbanksi kórháznál. Néha még az éjjeli őr is elalszik! – Sóhajtok fel. - A hátsó ajtót használva pedig eléggé feltűnésmentesen lehet közlekedni. – A halottakat ott szokták ki-be szállítani, mégse az egész kórházon keresztül hurcolásszák őket a szállítók, mint piacon a kínai bóvlit. - Tudom, hogy nem lehettél ott. Csak egy pillanatra láttalak, nem is értettem. – Rázom meg zavartan a fejemet. - Ezt nem tudom pontosan. Az az igazság, hogy kicsit zavart voltam, amikor magamhoz tértem. Akkor úgy tűnt, hogy negyed óra, de most nem is tudom. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy csak a nagymutatót néztem… meg aztán hoztak egy halottat. Valaki elég durván pontot tett az egyik egyetemi tanár életének a végére… - A történtek végigmondásában a kopogás szakít félbe. Összevonom a szemöldökömet, aztán az ajtó felé, majd Adam-re pillantok. - Ilyenkor? – Bukik ki belőlem a logikus kérdés, miközben előveszem a telefonomat, hogy rápillantsak a kijelzőjére, és a rajta virító digitális órára. Egy kicsit késő van már szobaszervizhez. Miközben Adam-et figyelem, ahogy próbálja kissé összekapni magát, azon gondolkodok, hogy ilyen lepukkant motelek mióta engedhetik meg magunknak a szobaszervizt!? Talán vannak akik ilyen helyen jól érzik magukat, de az én igényeimet nem elégítik ki. Hosszabb távon hasonló környezetben nem igazán tudnék élni. Adam kilép, majd becsukja maga után az ajtót. Tekintetem végighordozom a falakon, aztán felkelek, és mezítláb az ajtóhoz sétálok, és résnyire kinyitom az ajtót, hogy megnézzem magamnak azt a kéregetőt. A csinos, jól szituált nő láttán szélesebbre tárom az ajtót. Nem zavar, hogy a lenge alsóneműk nem takarnak túl sokat. Sose voltam szégyellős. - Kösz, de nem kérünk semmit, és Jehova is hidegen hagy. – Túlságosan normális a kinézete kérdegetőhöz, szóval maximum valamilyen termék ügynöknek, vagy Jehova tanús hittérítőnek tudom elképzelni. - Adam!? – Pillantok rá kérdőn, majd félig oldalvást fordulok az ajtóban állva, mint egy jelezve, hogy szeretném, ha visszajönne, különben sose vakarjuk le magunkról a nőcit, én meg még nem fejeztem be, amit elkezdtem.
Kissé meglepetten léptem hátrébb az ajtóból, mikor Adam jószerivel egyszerre lépett ki rajta és állított ugyan akkor falat közém meg a szoba közé. Én ne menjek be, a csaj ne jöjjön ki. Így azért macerás lesz a melómat végezni, már elnézést... Sajnos gondolatátvitellel a dolog nem működik. Engedelmesen lépdeltem arrébb különben, nem is nagyon hadakozhattam volna a harcossal, hisz kénye-kedve szerint pakolgathatna bármerre, ha a fizikai erőviszonyokat nézzük csupán. - Köszi, mi remekül, de a fairbanksiekről ez már kevéssé mondható el, azt hiszem. - Szusszanva söpörtem ki pár tincset arcom elől, miközben hallgattam. A név hallatán nem tudtam megállni, hogy egy kiszélesedő vigyorral közbe ne vessek: - Te minden nődet a teljes nevén szólítod? - Csak kérdem. A továbbiakra csupán bólogatok, mintegy megerősítően. Kár a feltételes mód, minden, amit a harcos mond, így esett. - Pontosan ezért küldtek. Figyelj Adam... bemegyek, rendet teszek a csaj fejében és itt se vagyok, oké? Viszont fontos dolog. Mivel egyetlen estéről van szó, ami viszonylag nem hosszú idő, varázslat után mindössze egy-két perced lesz, hogy összekapd magad és hitelesen add el, hogy a dolog meg se történt és felvedd a fonalat, hogy ő hol is tart éppen. - Szélesedik ki a mosolyom, ám egyúttal megjelenik Paloma is az ajtóban. - Akkor már ketten vagyunk! - Mosolyom töretlen, ahogy ellépek Adamtől és kezet nyújtok a nőnek. - Roxan Cruz nyomozó, a szövetségiektől. Igazán sajnálom, hogy így magukra rontottam, Miss Santiago, de akadt pár... igencsak érdekes fejlemény, ami talán közelebb viheti Mr. Revenort a szülei megtalálásához. Bizakodóak vagyunk. - Kedves mosolyom is ezt sugározza, ám innentől a csajnak kakukk. Se kép, se hang - Adam érezni vélheti a mágia működésbe lépését köröttünk. Paloma meg igazából csak annyit érez, hogy kellemesen melengető érzés árad szét testében, tudatát ragadva meg. Jó neki itt, minden nyugodt és biztonságos. Nincsenek kételyek, nincsen félelem. A nyugalom Semmijében lebeg addig a bő fél percig, míg én emlékeit veszem, s újakat szövök helyükre: átlagos nap volt ez, talán még kicsit unalmas is. Biztos sokszor gondolt Adamre, meg hogy mi lehet a szüleivel. Igen... itt fogalmazódott meg benne a gondolat először, hogy lehet, le kellene ugrania Anchorage-ba. Kisvártatva behoztak egy azonosítatlan hullát - eme emlékét megőrzöm, csupán a hulla arcvonásain és sietős távozásán kell csiszolnom, finomítanom... A kifakadása, a kételyei nincsenek már - hiszen ami meg sem történt, azért nem lehet panaszkodnia kedvesének. Érdeklődni jött, látni, hogy a férfi jól van. Társaságát keresni. Aztán jött ez a fránya nyomozónő.
Elengedve Paloma kezét kissé megszédülök, Adam ha közelebb lépett, az ő vállában kapaszkodom meg. - Innentől ő okés lesz. Csak ügyesen találd ki, miféle új fejleményt mondhattam a szülei kapcsán, mert sajnos a rendőrségen továbbra sem jelentettek ismeretlen személyeket a vadonjárók. - Lehunyom picit a szemem, míg Paloma észhez tér, az épp elég idő arra, hogy egy fáradt mosolyt megejtsek felé. - De nem zavarnék tovább a világért se. Mr. Revenor majd megosztja önnel a részleteket, további szép estét! - Mosoly be. Adamnek jár egy biccentés és szinte már szemfájdítóan lassú léptekkel fordulok és lépdelek vissza a kocsimhoz. Legfeljebb majd azt mondja Revenor, hogy "Ez mindig ilyen volt..." - De az már nem az én gondom, úgy hiszem.
Oké, úgy tűnik a kimerültségére nem tudok apellálni a továbbiakban. Durván hangzik, de láttam már tőle hosszabb volumenű ébrenlétet anélkül, hogy csak megkarcolta volna. Hiába, megvannak az előnyei a munkaorientált hozzáállásnak. - Lehet pont azért volt rád ilyen hatással. Sosem éreztél még ilyet, nincs viszonyítási alapod a korábbiakban. Az újdonság mindig olyan hatást vált ki, amely felerősíti a hatást. Mint általában az első dolgok, ezen nincs mit magyarázni, elég, ha valaki visszaemlékszik rájuk. Mindig az első fog eszébe jutni legelőször, hisz a meghatározó, mely dolgokhoz hogyan viszonyulunk a korai időkben. Ez persze változhat, de vajon honnan van az első tapasztalat... oké, szerintem ezt most már felesleges ragoznom, mindenki érti, mire akarok kilyukadni. - Elég sok lenne a véletlen egybeesés, ha pont azon az éjszakán aludna be mikor ki akarnak téged lopni, emellett a személyzet se figyel - mutatok rá a lényegre. - A hátsó ajtó... ha jól tudom ott csak kulccsal rendelkező mehet be és ha jól láttam, be van kamerázva. Még ha meg is próbált lenyomatot venni, valószínűleg feltűnt volna az illetékeseknek. Muszáj lesz mindenre valami ellenérvet hoznom, ha meg akarom nyugtatni. Meg kellett mutatnom neki, hogy nem, nem az exe ármánykodása van háttérben... hanem valaki olyannak, aki még nála is százszor rosszabb. Rejtegettem a mérgemet, ezzel együtt pedig a féltésemet is. Első kézből tudtam, mire képes Alignak. Hogyan képes átvenni az irányítást más felett másodpercek alatt, áttörve minden ellenállást és elérve a célját. De... miért pont őt? Miért pont Palomát? Egek... könyörgök, csak ne azért, mert velem van... - Rendben, most fogadjuk el azt, hogy jól láttad és valóban negyed óra volt. Most mindazt, amit átéltél, ha logikusan végiggondolunk mindent... ezt nem lehet megoldani negyed óra alatt. Túl sok óvatosság, túl sok szállítás... maximum ha Flash lenne, akkor összejönne, de még az is feltűnést kelt. Szóval... rendben, tudom, hogy nem túl megnyugtató, de szerintem csupán beverted a fejed és túl valóságos volt, amit a kiütöttséged alatt láttál. Talán túlságosan szájbarágó voltam, de az is volt a cél, hogy mindezt elhitessem vele. Valószínűleg kívülállónak kegyetlen lehet, hogy megpróbálom őt ilyen "álomba" ringatni és elfedem a valóságot előle... rohadtul fáj, elhihetitek. Alapvetően nem szeretek hazudni, a számomra fontosaknak meg aztán főleg. De rá voltam szorulva, nem tehettem mást. Szerettem volna, ha legalább Paloma számára megmarad normálisnak a világ... persze, nem tagadom, néhanapján elgondolkodok azon, hogy beavatom... félek utána nagyon seggbe lennék rúgva.
- Hát látod, van, akinek semmi se elég késői - morogtam, mikor elindultam az ajtóhoz. Hamarosan már odakint álltam Roxannal a hideg anchorage-i éjszakában, melyről viszont igyekeztem nem tudomást venni. Burkoltnak egyáltalán nem nevezhető beszólására csak egy halvány vigyor jelent meg az arcomon, de aztán csak hallgattam a továbbiakat. Na tessék, úgy tűnik nem találtam fel a spanyol viaszt. Emlékmódosítás miatt jött, nekem pedig eszembe se jut akadékoskodni. Azt mondjuk jó lenne tudni, hogy pontosan mit is takar ez a rendrakás, de sajnos nincs lehetőségünk taktikai konzultálásra, mert Paloma "ránknyit". Hát rendben van, akkor nincs más hátra, mint előre. Hagyom Roxant dolgozni, de közben akarva-akaratlanul is elgondolkoztam. Talán bottal ver engem az élet ilyen téren? Hogy az, ki közel áll szívemhez, emlékmódosításra szorul? Miért... miért kell ezt egy éven belül újra megélnem... a nő, ki kedves a szívemnek... könyörgök, mondjátok azt, hogy nem miattam kellett neki ezt átélnie... hogy nem miattam került Alignak céltáblájára. Csak ezt ne... s közben észrevettem valamit Paloma fején. Egy seb... frissen varrt. Francba, ez árulkodó lehet... már nyúltam volna, hogy begyógyítsam, de végül megakadt a mozdulat. Nem tüntethetem el... biztos látták őt így és elég feltűnő lenne, ha valakinek rekordidő alatt meggyógyul egy olyan seb, amit varrni kellett. Nem, ide valami más megoldás kell... majd kitalálok valamit... hacsak Roxan nem tett az emlékeibe egy esést vagy valamit. Gondolataimból kiszakít, ahogyan a társam megszédül és bennem kapaszkodik meg, én meg elkapom, mielőtt tovább csúszik. Kész.
- Köszönöm az információkat, nyomozó, úgy érzem ez majd közelebb fog vinni a sikerhez - biccentek Roxannak. - Mindent köszönök. Hogy jött és segített, még ha ezzel most egy nem kívánatos házit is adott. Elhúzom a számat, amikor a társam elindul az autója felé és igazából egy csiga gyorsabban menne. Lehet okosabb lett volna ha fog egy taxit és úgy jön, most aggódhatok azért is, hogy épségben hazaérjen. Azt mindenesetre még megvártam, míg bemászik az autójába és elhajt. Én pedig sóhajtok egyet, mielőtt odalépek Palomához, hogy visszatereljem a motelszobába. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy átszellemüljek egy másik állapothoz... ah, Paloma... sajnálom, hogy át kellett ezt élned.
// 444. ^^ //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Ó, elnézést! – Fogtam vele kezet. - Dr. Paloma Santiago. – Mutatkoztam be attól függetlenül, hogy tudja a nevemet, így illik. Amikor tavaly nyáron, egy ügy kapcsán Anchorage-ban jártam, a helyi rendőrfőnökkel dolgoztam össze. Nem rémlik, hogy Ms. Cruz kint lett volna, bár igaz, hogy annyira nem foglalkoztam a nyomozócsoporttal. Jobban lekötött a holttest átvizsgálása, és a miértek, hogyanok megválaszolása. Kérdezném, hogy mik a fejlemények, de aztán egy pillanatra elbambulok. Mégis, ahogy felocsúdok, egy kicsit olyan érzésem támad, mintha elvesztettem volna az időérzékemet. - Elnézést, mit is mondott? – Talán a kialvatlanság teszi, hogy egy kicsit dekoncentrált vagyok. - Rendben. További szép estét önnek is! – Pillantottam a nő után, aztán kérdőn Adamre pillantok. - Bemegyük? Befagy a seggem… - Oké, hogy nincs olyan hideg itt, mint Fairbanksben, de azért hideg van. - Szóval, mik a hírek? Biztos fontos lehet, ha személyesen jött ide, és nem telefonon keresett fel. Egyébként csinos nő. – Jegyzem meg. Nem vagyok én paranoiás, meg semmi, de az egészséges versenyszellem azért dúl bennem, és ha arra gondolok, hogy én félvér vagyok, és bejövök Adamnek… nos Ms. Cruz is félvér… Nem mintha bármivel gyanúsítgatni szeretném, mert nem adott rá okot. - Hiányzol otthonról. – Kulcsolom kezeimet a nyaka köré. Alig vártam már, hogy láthassam, jól döntöttem, hogy repülőre szálltam, és eljöttem. - Szörnyű ez a motel, elég lehangoló lehet minden este ide „haza” jönni. – Pillantok körbe, majd egy kicsit hozzá bújok. Érezni akarom az ölelését, a teste melegét. Ahogy fejemet a mellkasára hajtom, felszisszenek. - Erről meg majdnem el is felejtkeztem. – Simítom el a homlokomtól a hajamat, és láthatóvá válik a varrás. Nem ragasztottam le, hogy a seb jobban szellőzzön. Inkább időnként áttörlöm betadine-es gézzel a szebszéleket. - Eltaknyoltam a laborban, amikor vittem be kémcsöves dobozt. Paff. Egy pillanat alatt felrepedt a fejem. Még szerencse, hogy viszonylag unalmas volt az éjszaka, legalább ráértem összevarrni. Eddig úgyis csak a lábujjamat varrtam össze, az meg nem volt olyan nagy kihívás, mint tükörben nézve magam a saját homlokom összefércelni. Ha ügyes voltam, nem marad feltűnő heg. – Dől belőlem a szöveg. Rég voltunk már együtt, szóval most mindent rázúdítok, ami épp eszembe jut.
- Egyből fázol ha nem medvére kell támadnod? - mosolygok halványan. Oké-oké Adam, csak természetesen, mint ha mi sem történt volna. Mint ha éppenséggel nem egy amúgy szülési szabadságon levő őrző járt itt az imént, aki éppen belenyúlt Paloma fejébe, picit megkavarva az emlékeit. Neeeem, nem, nem történt semmi ilyesmi, csupán infót kaptam egy kollégától, hogy segítse a munkámat. Tényleg, ennyi történt, se több, se kevesebb, minden rendben van... minden rendben van... ah, kit akarok én átverni? Uralkodtam az arcvonásaimon de valahol inkább dühöngtem volna. Rohadj meg Alignak, szakadjon cafatokra még a szellemed is, hogy utána sose állj össze, amiért ezt teszed velünk. Amiért nem vagy hajlandó végre a saját területeden maradni és békénhagyni minket... - Egy ideje már nézzük a területet, ahol lehetőségük lehetett a szüleidnek partra evickélni, folyamatosan zártuk ki a lehetséges helyeket, amelyeket átnéztünk. Barlangokat, mélyedéseket, vízpartokat, bármit, ahol meghúzhatták magukat. Viszont úgy tűnik, eddig rossz területen szaglásztunk. Néhány erdész nyomokat talált a területükön, pár hetesek lehetnek. Ez kívül esik a zónán, amit eddig néztünk, de ha nyomra vezet minket, akkor megér egy próbát. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt a területet már én is nézegettem egy ideje. Valahogy olyan érzésem volt, hogy megérné megpróbálni, még akkor is, ha kívül esik a lehetséges területeken. Volt valahogy egy megérzésem, ami kialakult a szakma során és jelezte, ha jó úton vagyok. Most már tényleg muszáj lesz így megnézni, még ha megnézzük a maradék területeket is. Aztán majd ha hülyének néznek miatta, akkor megvonom a vállam és azt mondom, hogy eddig se értünk el eredményt, egy próbát megért. - Igen, valóban az. Valószínűleg a párja is így gondolja. Ejjej Paloma, csak nem féltékenységet hallom a hangodból? Ugyan drágám, ez felesleges. - Te pedig a mindennapjaimból - fonom karjaimat a dereka köré. Hónapokon keresztül szinte minden nap találkoztunk, most így ez az egy hónap... túlságosan sok volt nélküle. Nem szeretnék ehhez hozzászokni... találjam már meg a szüleit, hogy hazamehessek hozzá végre. - A célnak megfelel, de jól látod. Viszont a mai érkezésemet bearanyoztad azzal, hogy vártál rám. Mint ha csak otthon lennénk megint a faházban, bár az esetek többségében én vagyok az, aki vár rá. Ahogyan egyre jobban öleljük egymást, lassan elpárolog minden rosszkedvem, ami így az Alignak dolog halmozódott fel bennem. Hiába, Paloma közelsége, pimaszkodása mindig elég nekem, hogy kirántson ebből az őrült világból azokra az órákra, amit együtt töltünk. Kezeim hirtelen jobban ráfeszültek, ahogyan megemeltem és elsétáltam vele az ágyhoz, hogy kényelembe helyezzük magunkat. Ott hajtotta aztán a fejét a mellkasomra, hogy felszisszenjen. Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy mit fogok erre kitalálni, de aztán kiderül, hogy felesleges. Nem csalódtam Roxanban, gondolt erre is. - Ajj te, jobban is vigyázhatnál magadra - húzom végig óvatosan a kezemet a seb szélein, figyelve, nehogy felsértsem. - Ha nem tudnám mennyire ügyesen bánsz a tűvel, akkor azt hinném, hogy túlzol. Szóval nem hiszem, hogy megmarad. Ha meg igen, akkor suttyomban, rásegítek majd. El tudnám tüntetni hirtelen is a sebet, de az túlságosan feltűnő lenne, míg a lassú gyógyítás még hihető is. Na majd meglátom, hogy alakul. Most csak kisimítottam még jobban Paloma haját az arcából. Szerettem volna újra teljesben látni a számomra kedves arcot oly sok idő után...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Akkor fűtött az adrenalin. – Dünnyögöm az orrom alatt. Kíváncsi vagyok, hányszor fogja még ezt a fejemhez vágni, ha azt merészelem mondani Alaszkában, hogy hideg van és fázok!? Van egy olyan gyanúm, hogy sokszor. - Nem akarok pesszimistának tűnni Adam, de a realitás talaján állva, és tisztában léve az emberi szervezet tűréshatáraival, ahogy telnek a napok… úgy érzem muszáj elkezdenem megbarátkozni a gondolattal, és belenyugodni, hogy nem találjátok meg őket. Ne érts félre. Tudom, hogy mindent megtesztek, ami tőletek telhető, talán annál még sokkal is többet, de nem élek álomvilágban. Az apám egészségi állapota egyébként se a legjobb az utóbbi években. Ha szakmai szemmel nézem, és elvonatkoztatok a személyes érintettségtől, én nem biztatnám a hozzátartozókat. – Kegyetlenül hangzik ez pont az én számból, hiszen a saját szüleimről van szó, de nem hiszek a csodákban. Egy ilyen szerencsétlenséget nem lehet karcolások nélkül megúszni. Ha mégis sikerült nekik, akkor is odakint étlen-szomjan, a hidegben… az ő korukban… A karjaiban fekve fürkészem az arcát. Amikor megérinti a homlokom, grimaszba rándul az arcom. - Naaa, ne piszkáld. – Húzom el a fejem, mert végigfutott a hátamon a hideg. Sose szerettem, ha a sérüléseimet mások piszkálták. Ezért is varrtam össze én anno a lábujjamat. A sebeimre kényes vagyok, és inkább én látom el magam – már ha olyan, amit el tudok látni – mint másokra hárítsam ezt a feladatot. - Csak ölelj magadhoz. – Érezni akarom a teste melegét, hallgatni lélegzetvételét. Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni. A munkám mindig jó volt arra, hogy a gondolataimat elterelje, de ahogy teltek a napok, egyre jobban hiányzott Adam. A világ, és az élet kegyetlen. Ezzel nap mint nap szembesülök. Ha a szüleim meghaltak, akkor csak Adam maradt nekem, nem akarok túl sok időt távol tölteni tőle, hiszek ki tudja, hogy melyik napunk az utolsó!? Nem vagyok egy depresszív alkat, de megvisel az, ami a szüleimmel történt, még ha kifelé ezt annyira nem is mutatom, mint más ember tenné. Nem rendezek nagy drámákat, nem fakadok sírva random időpontokban. Mi értelme lenne? Attól nem válna meg nem történtté ez az egész, és az nem repítené őket egyenesen hozzám. Csak azt tudom, hogy ha nekik ez a vég, akkor nem ezt érdemelték. Nem így, és nem most. A halál viszont soha nem kéri ki a véleményünket, csak elragad. Felsóhajtva könyöklök fel az ágyon, ujjaimat végighúzom Adam arcélén. - Szeretném, ha hazajönnél velem Fairbanksbe.
- Azt hittem az a forró latin véred - vigyorgok rá sokat sejtető tekintettel. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet Paloma hevességét illetően. Mindig tettem rá cseppet sem bántó megjegyzéseket, talán néha átmenve cikizésbe, de sosem bántásba. Pont azért, mert nem használtam negatív értelemben. Egyáltalán nem volt bajom vele, hogy igazából ilyen alap jellemvonásban eltértünk egymástól. Én igyekeztem mindig nyugodt maradni, míg Paloma engedett a latin habitusának. Ez pedig úgy gondolom, így van rendjén. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy egymásra találtunk még augusztusban. Az ellentétek elvégre vonzzák egymást, ahogy mondani szokták... ennek én pedig nagyon örültem. - Igen, tudom - sóhajtottam szomorúan. - Sajnos már jó ideje tart a kutatás és csak hallomásokból, valamint a nem előkerült holtestekből következtetünk arra, hogy még életben lehetnek. Az idő pedig vészesen dolgozik ellenünk, Alaszka vadonjáról már nem is beszélve. Én viszont igyekszek úgy hozzáállni, hogy amíg nem értesítenek az ellenkezőjéről, addig hiszek az életben maradásukban. Talán áltatom magam, de szeretném őket megtalálni... szeretnék segíteni ebben, ahol csak tudok. Az őrzőkbe ezt nevelik bele. Életünk során rengeteg nehézségbe ütközünk és fogunk is, ez elkerülhetetlen olyanoknál, akik a természetfeletti ellen való harcra tették fel az életüket. Ki kell tartani, dolgozni a jobb eredményért, mert csak úgy juthatunk előre. Ez volt az, mely segített jelenleg is, miből volt erőt meríteni. Az pedig csak jobban hajtott előre, hogy a párom szüleit kell előkerítenem a vadonból. - Bocsi. Homlokához hajolva nyomok rá egy puszit, ezzel igyekezve kiengesztelni a leányzót. A kérése pedig már csak olyan, melynek ezer örömmel teszek eleget. Elfekszek az ágyon és a karjaimba húzom Palomát, olyannyira ölelve magamhoz, hogy pont csak ne fájjon neki. Fáj neki eléggé odabent, nem hiányzik a külső behatás is. Tudom, hogy megviseli a dolog, még ha igyekszik is megtartani a lélekjelenlétét és nem borul ki minden egyes másodpercben a történtek hatására. A lélek dolgai már csak olyanok, hogy azok belülről feszítsék szét az embert. Tán úgy látjuk valakin, hogy minden rendben van, de ne higgyük el feltétlenül. Nem tudhatjuk, mi lapul a mélyben. Magamhoz öleltem hát a barátnőmet, hátán levő kezemmel végigsimítva őt időről időre, hallgatva a lélegzését, érezve mellkasomon a szívverését, érezve az illatát. Annyira hiányzott már a jelenléte. Kint az erdőben el tudtam terelni a gondolataimat, de már akkor is ott játszogattam a gondolattal, milyen lesz a viszontlátás... de mikor esténként feküdtem a szobámban nos... magányos óráimban éreztem csak igazán a hiányt. - Még egy hét Paloma. Hivatalosan még addig folytatódik a kutatás. Utána hazamegyek. Láthatta rajtam, hogy elég nehezemre esett ezt így kimondani. Hiányzott, nagyon is, legszívesebben holnap se engedném haza, hogy még azt is itt töltse velem. Viszont most ott dübörgött a fejemben a lelkiismeretem is. Nem akartam hamarabb befejezni a kutatást, legalább addig, míg folyik a keresés. Valahogy... úgy érzem, ha most hazamegyek, az olyan, mint ha feladtam volna... ezt a fogalmat pedig igyekeztem kerülni már egy ideje... persze, időről időre beleesve a hálójába...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Amit én nagyon is értékelek. – Jól esik, hogy ennyire kitart. A szívén viseli, hogy megtalálja a szüleimet. Hetek óta ezen fáradozik, és az elején még én is bíztam abban, hogy meglesznek. Egyszerűen túl sok idő telt el, és nem akarom áltatni magam. Én nem hiszek a tündérmesékben, soha nem is hittem bennük. Orvos vagyok, tisztában az emberi test tűréshatáraival. Egy egészséges embernek is megterhelő lenne egy ilyen esemény, de a koruk, és az egészségi állapota apámnak… Még ha találtak is fedezéket ahova behúzódhattak, éjszaka ilyenkor még borzasztóan hideg idők vannak. Jól esik az ölelése. Hiányzott minden este, amikor lefeküdtem az üres ágyamba az üres házamban. Reggelente mikor felébredtem, már megszokásból gördültem át a másik oldalamra, hogy hozzá bújjak, de Adam helyett csak az érintetlen hűs párnája volt a hálótársam. Annyira szerettem volna egyedül lenni a Leonarddal való éveken át tartó huzavona után, hogy elrejtőztem ott a semmi szélén, és csak a munkámra koncentráltam. Összességében azt hiszem jót tett egy kis egyedüllét, s bármennyire állítom, hogy jól meg vagyok egyedül is… nos ez a kijelentésem most már nem állja meg a helyét. Azóta nem, amióta Adam-et megismertem. Jó hatással van rám, bár ezt még soha nem mondtam neki. Mellette emberibbnek érzem magam, és nem csak egy üres porhüvelynek. Régebben teljesen jól elvoltam a boltban vásárolt fagyasztott kész kajákkal, de mióta Adam ott lakik nálam, szinte sose kellett olyat ennem. Most, hogy nincs otthon, ismét feltöltöttem a készleteimet, és rá kellett jönnöm, hogy borzasztó az ízük. Egyszerűen szükségem van rá az életemben, mert vele érzem magam teljesnek. Kiegészítjük egymást. Bárcsak sose engedne el, és örökké tartanak ez a pillanat! Jól esően felszusszanok amikor érzem a simítását a hátamon. - Nagyon hiányzott már ez. – Jegyzem meg halkan, szűkszavúan. Nem vagyok az az ömlengős típus, hogy ódákat zengjek, de azt hiszem sikerül így is megértetnem vele, hogy mire is gondolok pontosan. - Rendben. – Újabb sóhaj. Ha már ennyi időt rászánt a kutatásra arról az egy hétről már nem fogom lebeszélni. Nem hiszek a csodákban, de talán még megtalálhatja őket. Egy hét az hosszú idő, addig sok minden történhet. Az ajkaihoz hajolok, és megcsókolom. – Köszönöm, hogy vagy nekem.
A hosszú éjszaka, a minimális alvás kikészített. Adam karjaiban pedig egyik pillanatról a másikra álomra szenderültem, mint aki leütöttek. Ha álmodtam is valamit, nem maradt meg, mikor másnap reggel felriadtam Adam telefonjának a hangjára. Felkaptam a fejemet a párnáról, úgy bámultam ki kótyagos fejemből, de csak Adam hátát láttam, miközben a szobából kiosonva a füléhez emelte a telefonját. Bizonyára nem akarta, hogy felébredjek, de mégis sikerült. Nyöszörögve másztam ki az ágyból, és áttámolyogtam a fürdőszobába. Megmostam hűs vízzel az arcomat, aztán nekiálltam megmosni a fogaimat is. Néhány perccel később hallottam, hogy nyílik a szoba ajtaja. A hajkefével a kezemben léptem ki a fürdőből, és a fésülködést abba hagyva pillantottam kérdő tekintettel a kedvesemre. Olyan furcsa volt a tekintete. – Mi az?
Mosoly jelent meg a szám szélében. - Teszem amit tudok. Mint mindig. Mi mást is tehetnék? Gyakorlatilag nagyon sokáig töltötte ki ez az életemet. Mikor csak hosszú éveken keresztül más nem éltet, csak az, hogy sikeresen teljesítsd a kirótt feladatodat. Se élet, se semmi más, csak a teljesítés. Hogy biztosan sikerülhessen minden, hogy legalább ez menjen, elvégre én vállaltam magamra mindezt. Ezt a fajta életet, tíz éves koromban, önként és dalolva, persze valahol a gyermekek kalandvágyát is követve. Egy szó mint száz, volt ilyen időszakom, az utóhatása pedig megmaradt. Eredményt akartam elérni, pontosan elérve azt, amit elvártak tőlem... vagy amit elvártam magamtól, mert az se nagyon mindegy. Ez talán jótékony utóhatásnak tekinthető, de csakis ez. A maradék sokkal inkább romboló. Könnyű hozzászokni a magányhoz, a semmihez, még könnyebb élni a megszokással... ám annál nehezebb kimászni belőle, mikor eljön az idő. S hogy miért mondom ezt? Mert majdnem visszaköszöntött rám ez az időszak. Mikor visszajöttem Kínából, azzal az elhatározással jöttem, hogy visszazárkózom. Hogy újra az leszek, ki egykoron megérkezett Fairbanks-be, annál semmiképpen se több. Újra az a kötözöttsonka effect... de szerencsére nem lett így. Mert alighogy visszajöttem, már megtörtént az az ominózus találkozásunk Palomával. Mint valami földre szállt angyal, bár ő inkább ragaszkodna a succubushoz, de a lényeg, visszahúzott engem ettől a szándéktól. S bár nagyon fájt, hogy nem lehetek vele teljesen őszinte az életemet illetően, de így is más embernek érezhettem magam mellette, mint eddig. Megmaradtam ugyan nyugodt természetnek, de jóval felszabadultabb voltam, mint korábban. Egyszerűen éreztem, hogy élek... ez pedig neki volt köszönhető... neki, és hogy augusztusban mertünk együtt lépni, nem pedig elhúzódni. Számomra ez a kapcsolat olyan volt, amitől sosem válnék meg. - Sok volt ez a másfél hónap - értek egyet vele, ahogyan a kezem véletlenül se állna le. Nem kell feltétlenül mindent kimondani. Vannak dolgok, melyek úgy beszélnek, hogy egy szó se hangzik el. Egy-egy érintés, jól eső sóhaj, tekintet... mind árulkodik. Mind apró jel, mely kiált felém. - S én is köszönöm, hogy közel engedtél - szóltam, mielőtt elvesztünk volna a csókban.
Minden idill megszakad egyszer. Jó volt újra találkozni Palomával, egymást átkarolva lehunyni a szemünket és elaludni, remélve azt, ugyanígy fogunk felkelni. A magányos esték után újra volt okom mosolyogva álomra hajtani a fejem... de az ébredés nem ilyen volt. Jóval a beállított ébresztési időpont előtt csörgött a telefon. Morcosan mordultam fel, ahogyan kaptam utána, majd kimásztam az ágyból, nehogy felébresszem Palomát... persze ezzel elkéstem, ahogy hamarosan hallottam magam mögött a súrlódó hangokat és a távolodó lépteket. Csoda, hogy meghallottam egyáltalán... mert az információ, amit kaptam, szinte teljesen kiszakított a külvilágból. Nem volt hosszú hívás, de ahhoz elég, hogy utána meredtem bámulva magam elé üljek le az ágyra. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Minden bizakodás, minden erőfeszítés és ez az eredmény... ez a... hír. Nem, nem akartam elfogadni ezt. Úgy éreztem, hogy közel járók, hogy sikerülhet, hogy minden rendben mehet... de úgy tűnik, túlságosan sokat reméltem. Elfeledkeztem arról, milyen is az élet valójában. Milyen rohadék... és ha mindez nem lett volna elég... ha nem lett volna elég a kudarc maró érzete a lelkemben... nekem kell megtennem... nekem kell közölnöm a rossz hírt. Az én kötelességem, nem menekülhetek el előle... s ahogyan Paloma visszajött a fürdőhelységből, rá emeltem a tekintetem. Minden rajta volt... nem volt nehéz kiszúrnia. Másodpercekig nem tudtam megszólalni, mire erőt vettem magamon. - Néhány vadász megtalálta őket - mondtam, majd nagyon, de nagyon nehezen tudtam folytatni. - Sajnálom, de... de... nem élték túl. Lassan álltam fel, hogy odasétáljak a kedvesemhez és a karjaimba zárjam őt.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Lelkiekben fel voltam készülve rá, de amikor valósággá vált, megbénultam. Nem tudtam mozdulni, csak bámultam ki a fejemből. A torkom kaparására szárazon nyeldekelni kezdtem. Észre se vettem, mikor lépett oda hozzám Adam, csak a karjai között találtam magam, ahogy szorosan átölelt. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam mit mondani. Nem törtem ki zokogásban. A könnyek némán indultak útjukra az arcomon. Az én szüleim… Nem ilyen halált érdemeltek volna. Ujjaimmal megmarkoltam Adam felsőjét a mellkasán, majd homlokomat nekinyomtam a kulcscsontjának. Nem akartam, hogy sírni lásson.
Kellett egy jó óra, hogy az első sokkon túltegyem magam. Az ágy közepén ültem törökülésben, és egy gőzölgő kávét kortyolgattam papírpohárból, amit Adam hozott nekem a recepciónál levő automatából. Pocsék egy kávé volt, de most egyáltalán nem érdekelt az íze. Tudtam, hogy be kell mennem azonosítani őket. Túl kell esnem rajta, bármennyire is nem szeretném. Én vagyok az egyetlen élő rokonuk. A lányuk. Némán kezdtem öltözködni… monoton húztam magamra egymás után a ruháimat, majd kidobtam a szemetesbe a kiürült poharat. Jártam már az Anchorage-i hullaházban tavaly augusztusban. Nem hittem volna, hogy valaha azért kell megismételnem azt a látogatásomat, hogy a saját szüleimet azonosítsam. - Elkísérnél az azonosításra? – Fordultam Adam felé. Sápadt voltam, a szemeim pedig egészen aprók.
A taxiból kiszállva Adam karjába kapaszkodva indultam el az épület bejárata felé. A kilépő emberek cipőit bámultam csak, senkinek se néztem az arcára. A folyosón a járólapokat számoltam, amíg el nem értünk az ügyeletes tiszt irodájához, aki fogadott minket, hogy aztán lekísérjen az alagsorba. Amikor a boncteremhez értünk, és elhúztam a kezemet Adamétől, egy pillanatra megtántorodtam. - Jól vagyok. – Szólaltam meg bizonytalanul, mire a tiszt támogatásáról biztosítva bekísért. Adam nem jöhetett be velem, de nem is akartam volna, hogy a szüleimet így lássa. Ugyanaz az orvosszakértő volt bent, akivel tavaly együtt dolgoztam. Megrendült, amikor megpillantott. Érezhetően nem tudta, hogy az én szüleimet hozták be a kora reggeli órákban. A két letakart test egymás melletti asztalokon feküdt. A tiszt jegyzőkönyvbe vette, amikor egymás után szemrevételezve őket azonosítottam az elhunytakat a szüleimként. Anyám hűvös, merev kezéhez nyúltam, és ujjaimat finoman a keze köré fontam. - Annyira sajnálom. – Suttogtam. - Mennyi idő után vihetem őket haza? – Kérdeztem a tiszttől. Pár hétbe bele fog telni… közölte, hiszen a boncolást és a nyomozás lezárását meg kell várni, hogy Santa Claritában örök nyugalomra helyezhessem őket. Valahogy… nem éreztem késztetést, hogy tüzetesebben átvizsgáljam őket, vajon mi lehetett a halál oka. Nincs gyomrom hozzá. Hiába tűnök olykor érzéketlennek, de ők mégiscsak a szüleim voltak. Szeretném őket olyannak megőrizni az emlékezetemben, amilyenek voltak. Apámtól is elbúcsúztam, majd a hivatalos dolgok lerendezését követően távozhattunk Adammel. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, és nem akartam semmi mást, mint visszamenni Fairbanksbe, a saját ágyamba lefeküdni, és aludni.
Vannak olyan dolgok, melyeket jó eséllyel sosem fogok megtapasztalni. Az egyik ilyen az, hogy milyen elveszíteni a szüleinket. Árvaként nőttem fel, nem ismerhettem meg a szüleimet, meghaltak, mielőtt felfoghattam volna ezen dolgok jelentőségét. Már egyedül voltam a kolostorban, mikor megtudtam a múltam ezen el nem hanyagolható részletét. Akkor már nem volt mit elveszíteni, régebben történt a baleset. Sokkal sokkolóbb volt akkor rájönni, miért is különbözök annyira a többi kolostorlakótól, miért vagyok más. Az akkor volt... most viszont most van, s éppenséggel nem én vagyok az, aki elszenvedte a veszteséget... hanem a párom. Szeretném azt hinni, hogy távol tarthatok tőle minden rosszat. Hogy lehetek én a fal, mely kirekeszti a bánatot, melyen semmi se szivárog át. Igen, ez akartam lenni... de mégse tudtam. Mert most baj történt, tragédia. Jó szorosan öleltem magához a kedvesemet, mint ha ez elég lenne. Kapaszkodtunk egymásba, simogattam a hátát, ahogyan előre döntötte a fejét és elrejtette előlem az arcát. Sejtettem, hogy mit csinál. Erős nő volt, módfelett az, de egy ilyen hírt nem lehet szenvetlenül fogadni egy közösen leélt élet után. De nem csitítgattam, se nem kezdtem el valami életigazságot mondani. Egy szó se jött ki az én torkomból se. Egy dolgot tettem csupán... magamhoz öleltem a nőt, ezzel is jelezve számára, hogy nincs egyedül, itt vagyok neki és segíteni fogok neki. A percek csigalassúsággal teltek, mégse tudom, hova lett azaz egy óra, mire úgy ahogy, de életjel mutatkozott a szobában. Nem nagyon beszéltünk, de alig engedtem el Palomát ez alatt az idő alatt. A kezét legalább mindig fogtam, kivéve arra a rövid időre, mikor elmentem, hogy hozzak neki kávét. Jól tudtam, mi lesz a következő teendő, de nem hozakodtam elő vele. Érzéketlenség lett volna tőlem bármi ilyet siettetni, bármennyire is ez a protokoll. Idő kell, ha szüksége, akkor egy egész nap, de semmiképp se idő előtt. Végül eljön a perc, hogy szedelőzködni kezdünk. - Igen. Nem hagylak magadra - felelem a kérdésére. Fájt így látnom őt, fájt, hogy veszteség érte... fájt, hogy...
A taxis szerencsére nem töketlenkedett és viszonylag hamar megérkeztünk a helyi patológiára. Elkísértem, eltámogattam Palomát addig, míg engedhettek engem, ott viszont tudomásul vettem, hogy innentől nem tovább. Nem akartam őt egyedül hagyni, de kénytelen voltam. Más se hiányzott, mint hogy az őröknek kelljen kivezetnie, vagy akár még az őrsöt is megjárni. Így hát odakint ültem le a váróban, miután a páromat elbújtatta előlem a patológia ajtaja, előre görnyedtem. A gyász némán hozakodott előre. Nem ismertem a szülőket, csak képet láttam róluk, de mégis, a haláluk megviselt. S a gyásszal együtt más is belopódzott a szívembe. A kudarc érzete. Hibásnak éreztem magam... felelősnek azért, ami történt. Nem a balesetért, hanem mert nem voltam elég ügyes. Én a nagy őrző nyomozó, nem voltam képes időben megtalálni őket. Ha csak egy nappal hamarabb... csak egy kicsivel előbb rájuk lelek... még megmenthettük volna őket. Akkor nem vesztette volna el a szüleit. Béna voltam, elcsesztem és meglett az eredménye... egy halott házaspár és a gyászoló lányuk. Szívem fölé helyeztem a kezemet és megmarkoltam a ruha anyagát. Idővel remegni kezdett a kezem az elfojtott indulatoktól, mert nem engedtem kitörni. Nem az első hibám volt... de félek... mind közül ez lesz az egyik legfájóbb... ha nem a legfájóbb. - Sajnálom, Paloma... - hunytam le a szemeimet.
Miután bontottam a vonalat a fairbanksi protektorral, s felvettem a kapcsolatot az anchoragei klinikával is, Elianát tárcsáztam fel. Nem utolsósorban, de utoljára. Valahol tartottam a reakcióitól, de mivel már kérdés nélkül és a beleegyezése nélkül elindítottam egy folyamatot, nem terveztem úgy, hogy hagyom magam lebeszélni. Alaia napról-napra fogy el a szemeim előtt, s nem akarom, hogy sose lássák többé egymást, mielőtt elragadja a halál. Nem bízom a hímben, akihez Elianát küldtem, de meg kellett tegyem, sok okból kifolyólag. És sajnos ezen okok között nem szerepelt a csontvelőátültetés valóbani esélyessége. Vérfarkas, tudom jól és azzal is tisztában vagyok, hogy Eliana nem tudja, de rá fog döbbenni hamarosan. Engem fog utálni érte, de elviszem a hátamon ezt a balhét is. Mert még mindig azt gondolom, hogy helyesen cselekedtem. Egyrészt, mert legalább a hím is megérezheti, milyen kínnal jár a haldokló gyermek, másrészt pedig vérfarkas és tartozik a saját lányának azzal, hogy kitalál valamit. Hadd ne oldjon már meg mindent a sors helyette. Fáradtan dörzsölöm meg halántékomat, miközben a kicsengés hangját hallgatom. Akkor mosolyodom csak el, amikor Eliana a vonalba szól. - Szervusz, Tűzliliom! Jókor hívlak most? - Próbálkozom rögtön egy érdeklődéssel elővezetni a beszélgetés valódi tartalmát. Célozva ezzel arra, hogy nem két perces csevejre készülök, így ha nincs épp ideje, inkább később hívnám. Elnyújtva ezzel a gyomorideget.
Épp Nigelnek próbálom sokadjára befejezni az e-mailt, de valahogy valami mindig eltereli a figyelmem. Nem vagyok jól, nem vagyok önmagam, és ezt gyűlölöm. Ez a város felzabál, a tehetetlenség pedig hű segítője ebben, és fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy egy kicsit is máskánt érezzem. A várakozás nem vall rám, mindig inkább a tettek embere voltam, nőként és őrzőként is, most viszont arra kényszerültem, hogy tétlenül várjam, hogy hátha majd történik valami, hátha valaki megtalálja, akit keresek, hátha az ölembe pottyan egy csoda. Tudom, rendkívüli módon ostoba vagyok, és nem kellene így gondolkodnom, de ha feladom, akkor nem marad semmim. A telefonom csörgése rángat ki csak a tespedésből, amibe a reggeli zuhanyom után kerültem, különösképpen nem sietek felvenni, bár a motel telefonja, csak olyan kereshet, aki tudja, hogy itt szálltam meg, de attól még félelmetes módon érdektelen vagyok, ez talán süt is a hangomból, amikor felveszem. - Tessék? Egy csapásra tűnik semmivé minden bennem lakozó negatívum, amikor meghallom Nigel hangját, és bár magamhoz képest gyengécske az ajkaimra kúszó mosoly, de legalább annak nevezhető, ez is haladás. - Nigel! Szia! Jókor? Nos, nem nagyon tudsz rosszkor hívni, mivel semmi dolgom, ami őrületesen bosszantó, és ha az emeleten lennék, már biztosan kiugrottam volna kínomban. Íme, az új én, akinek csak panasz pereg ajkaiból, rettenet, legszívesebben kupán csapnám magam. - Áhh, kérlek, lőj le, ha megint ilyen lennék. Szóval… miért hívsz? Kérdezek rá, mert mivel eddig e-maileztünk, most biztosan van valami apropója annak, hogy telefonon hívott fel, és nem online írja le. Lehetséges, hogy aggódnom kellene…
Valahol reméltem, hogy azt mondja, rossz az időzítés. Akkor nem kellett volna azonnal előadjam mindazt, amire készülök. De csak a probléma elodázása lett volna, az pedig nem szokásom, így tulajdonképpen még hálás is vagyok azért, hogy a tőle megszokott, bő válaszával reagál. - Kérlek szépen, hogy ilyesmit még viccből se mond. - Feddem meg nagyon finoman, éppen csak éreztetve vele, hogy a bárhonnan való kiugrás - akár ejtőernyővel egy repülőről se szeretném, ha kiugrana, de az erőteljesen az ő dolga lenne, abba nem szólhatnék bele, mint ahogy ebbe se - öngyilkossági célzattal még humorforrásként is rémesen hangzik. Túllendülök viszont rajta, mert nem szeretnék vele sem ezen, de máson összeveszni, bár sejthetőleg eléggé fel fog parázslani közöttünk a levegő az elkövetkezőkben, s ennek semmi köze nem lesz ahhoz, amire évtizedek óta vágyom, s amit soha nem fogok megkapni, vagy elárulni senkinek. - Hamarosan már nem lesz ennyire unalmas, ebben biztos vagyok. - Mosolyodom el, hogy hallja hangomon a biztatás karcait. Hiába, azért a tíz év cigarettázás megtette a hatását, bár Eliana előtt sosem gyújtottam rá, akkoriban szoktam a dohányzásra, amikor a gyászévtizedemet töltöttem. Az újabb, gyilkos-öngyilkos tartalmú megjegyzésére csak ccc hangokat csalok ki magamból és a végét inkább elnevetem, ezzel lapozva el. - Beszéltem egy bizonyos Dr. Wanggal az anchoragei klinikán. Alaia kezelőorvosának régi barátja - És itt lenyelem azt, hogy az említett kezelőorvos mit mondott Dr. Wang jelleméről amellett, hogy a szaktudását az egekbe magasztalta - és nem mellesleg ugyanolyan körökben forog, mint mi. - Célzok ezzel rá igen finoman, hogy ő is őrző. - Úgy tájékoztatott, hogy egy Dr. Hernandeznél jóval magasabb szakmai tudással rendelkező onkológus praktizál Anchorageban, így engedelmeddel megindítottam Alaia átszállíttatásának folyamatát. Minden lelete szerint az állapota stabil, nem rosszabbodna az utazástól és alaposan utánanézve a témának az ottani orvos valóban több szakmai elismeréssel és orvosi sikerrel rendelkezik. - Nem ígérem, hogy meg tudja majd gyógyítani Alaiát, mert ehhez az ígérethez még egy - akármelyik vallásé - isten sem lehetne elég merész, de ettől függetlenül valóban alaposan utánanéztem és az anchoragei orvos beteghalálozási aránya (de undorító, hogy ilyenekkel kellett foglalkozzam és épp azon gyermek esete miatt, akit a világon a legjobban szeretek, egyetemben az édesanyjával) sokkal kedvezőbb, mint az említett Dr. Hernandezé. - Tudnál nekem foglalni egy szobát a magadé mellett? Hétfőn érkezünk. Kész tények elé állítani csúnya dolog, de nem ez a legcsúnyább cselekedetem életemben. A kifakadását, szavaimra adott válaszát annyira várom, mint egy kiadós gyomorszájon vágást, ám meg kellett lépjem ezt, s máshogy nem lehetett volna, csak így. Remélem, hogy nem ez lesz az, amiért meggyűlöl. - E-mailben átküldhetem a kutatási anyagokat, ha szeretnél megbizonyosodni arról te magad is, hogy Alaia érdekében ez a legjobb döntés. - Teszem még hozzá, valamivel csendesebben az előzőeknél.
- Bocsánat, kicsit húzós napom volt tegnap. Nem vagyok benne biztos, hogy telefonon szeretném vele lefolytatni azt a beszélgetést, ami a Zachtől megtudottak folytán esedékes. Nem haragszom rá, amiért vannak dolgok, amiket elhallgatott, biztosan én kértem rá, de nem árt, ha tisztába teszünk ezt-azt. - Ühüm. Szóval kerülgeted a forró kásást? Bökd ki egyszerűen és gyorsan, tudod, mint a sebtapasz letépése. Ismerem, biztosan nem könnyű téma következik, és úgy érzem, hogy némi biztatás nem árt ilyen téren, még akkor is, ha sejtéseim szerint rosszul fog érinteni ez az egész, ám ettől még nem fogom homokba dugni a fejemet, az nem én lennék. Ugyan különösképpen nem vágytam megismerkedni az itteni Őrzőkkel, de ezek szerint kénytelen leszek, máskülönben nem tudom, miért emlegeti nekem Nigel ezt a Dr. Wangot. Egyáltalán, miért beszélt vele, ezt sem értem túlzottan, de üsse kavics, majdcsak kiderül. Még akkor sem gyanítottam semmit, mikor a másik onkológust kezdte el emlegetni, de mikor meghallottam, hogy merről fúj ez a mediterrán szél, megfeszültem, és lassan felemelkedtem az ágyról, hogy addig sétáljak ketrecbe zárt vadállat módjára, míg elér a telefon zsinórja. - Engedelmemmel?! Csattanok fel, de mentségemre legyen mondva, azt azért kibírtam, hogy végigmondja a mondatát. Szinte pillanatok alatt lángolt fel megint a haragom, legszívesebben szétvernék valamit, a tegnap estém után még egy ilyen bombát rám dobni igencsak nagy túlzás. - Csináld vissza. Nem. Jöhettek. Ide. Vált szigorúvá a hangom, és egészen jól hallatóan tagoltam, nyújtottam el a szavakat, csak hogy érezze és értse, ez a legutolsó dolog, amit akarok a lányomnak, sőt még neki és magamnak sem akarnám ezt. - Keress másik orvost, a legjobbat a világon, bárhová elmehetünk, de ide nem. Itt nincs keresnivalónk. Szólalok meg halkan, mert ez így van, az sem érdekel, ha kihallja belőle, hogy valamit tudok, amit nem kellene tudnom, most már úgyis teljesen mindegy. - Nem, Nigel. Nem érted… nem jöhettek. Vérfarkas… érted? Semmiképpen sem jó a csontveleje. Vágtam az öklömet a falba, mert határozottan tehetetlennek éreztem magam, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, csak azt tudom, hogy jót cselekedtem, amikor első felindultságomban nem kerestem meg LaChazart. A kutatási anyagos kérdése jelen pillanatban nem érdekel, csak egyet tudok, nem akarom, hogy a lányom ebben a városban legyen akár egy percet is, én is mennék szívem szerint már. A tegnapiak fényében pláne, mert ilyen téren a múltat felbolygatni sosem akarnám, és mindenkinek jobb lenne érzelmileg, ha eltűnnék. De… ha ők idejönnek, akkor nem lesz választásom. Egyszerűen maradnom kell, addig mindenképpen, ameddig a lányom itt van.
Rettentően sajnálom, hogy még nekem kell tetőzzem a bajait, de ahogy a húzós napjáról ejt szót, megpendülnek bennem a minket összekötő, láthatatlan szálak. Mintha az emlékei sikoltanának elmémben, üvegtűkként szúrják koponyámat belülről és hirtelen ölni tudnék egy aszpirinért. Bólintok, bár ő úgysem látja. Maximum némiképp gondterhelt sóhajomat hallhatja, mielőtt monológomba belekezdek. Sebtapasz? Úgy is mondhatjuk. Megint csak megfelelni igyekszem az igényeinek, mint ahogy mindig tettem. Teszem, amíg bírom. És azután is. - Utólagos engedelmeddel. - Teszek kiegészítést, finoman szőve hozzá felcsattant, felháborodással átitatott kérdéséhez ezt a nyugodt, már-már jéghideg előtagot, megismételve, amit először én mondtam, utána ő ismételt el nekem, így adva harmadik féle érzelmi töltetet az engedelemnek. - Hétfőn érkezünk. - Ismétlem magam kemény kőmaszk mögé zárva hangom meghátrált tónusát. Szívesen visszacsinálnám, de nem tehetem. Miattuk nem, s amiatt, amit a vállamra pakoltak annyi évvel ezelőtt. Nem fejtem ki neki, hogy több keresnivalójuk van ott, mint bárhol a világon, hagyom, hogy megeméssze a megmásíthatatlant. Mert már felkészült Alaia is az utazásra, nem mondhatom neki azt, hogy más orvos látja majd el. Ha nem is remél, ha halni is akar, ahogy az anyjának mondta, akkor sem játszhatok a reményeivel. Mert vannak neki, ebben biztos vagyok. Ahogy belőlem sem ürültek ki. Épp csak mindannyian másfajta józansággal szemléljük eleve elrendeltetetten tragikus jövőnk. - Akkor keresünk tovább. - Szólok sokkal szelídebben, lenyelve a négy sarkából kifordult világomat. Tudja. Túl korán tudta meg, s ha ez így van, akkor sok minden meg fog változni ebben a tervezetlen tervben. Megereszkedő vállakkal dőlök előre, s támaszkodom meg az ablakpárkányon, kibámulva a spanyol őszbe. Szép is lehetne, de számomra már nem tud szépnek mutatkozni egyetlen évszak sem. Rég nem. De megtanultam élni vele, nem kell senkinek tudnia milyen súlyok húzzák lelkemet. - Kérlek intézd el a szobafoglalást. Ha akarod, akkor a motel tőled legmesszebbi szobája is lehet. Hétfőn találkozunk, Tűzliliom. És remélem nem felejtetted el, hogy milyennek is ismertél meg. Nem változom. Próbáld az előismereteid szemüvegén keresztül nézni mindazt, amit cselekszem. - Szeretlek. És sose bántanálak, még akkor sem, ha úgy fogod érezni, hogy a pokolba kívánsz. Akkor sem szól semmi ellened. És Őellene sem, bármilyen furcsa is legyen ezen elképzelésem. - Elküldjem az anyagot? - Evezek másfelé, mert bár sejtem, hogy nem érdekli, épp úgy, ahogy engem sem, mégsem akarom tovább feszíteni a húrt. Nem hátrálok meg ő pedig nem fogja elfogadni ezt. Túl kell lépjünk rajta. És bármennyire szeretném, most nem kérdezhetek rá, kitől tudja, hogy Solomon micsoda is. - Ti vagytok a legfontosabbak számomra. Bocsáss meg, ha rossz perceket okozott neked ez a beszélgetés. Szeretnél mesélni a napodról? Itt vagyok. - Ahogy mindig itt leszek. Melletted, de mégis fényévekre tőled, Tűzliliomom.
Kezdőlap
//
// 
