Olcsó motel a városközponttól nem messze. Az egyszerű szobákhoz fürdő és kábeltévé is jár, de többet ne várj az ártól. Átmeneti szállásnak ez is megteszi, nem? [Egy kép a szobákról]
Oké, úgy tűnik a kimerültségére nem tudok apellálni a továbbiakban. Durván hangzik, de láttam már tőle hosszabb volumenű ébrenlétet anélkül, hogy csak megkarcolta volna. Hiába, megvannak az előnyei a munkaorientált hozzáállásnak. - Lehet pont azért volt rád ilyen hatással. Sosem éreztél még ilyet, nincs viszonyítási alapod a korábbiakban. Az újdonság mindig olyan hatást vált ki, amely felerősíti a hatást. Mint általában az első dolgok, ezen nincs mit magyarázni, elég, ha valaki visszaemlékszik rájuk. Mindig az első fog eszébe jutni legelőször, hisz a meghatározó, mely dolgokhoz hogyan viszonyulunk a korai időkben. Ez persze változhat, de vajon honnan van az első tapasztalat... oké, szerintem ezt most már felesleges ragoznom, mindenki érti, mire akarok kilyukadni. - Elég sok lenne a véletlen egybeesés, ha pont azon az éjszakán aludna be mikor ki akarnak téged lopni, emellett a személyzet se figyel - mutatok rá a lényegre. - A hátsó ajtó... ha jól tudom ott csak kulccsal rendelkező mehet be és ha jól láttam, be van kamerázva. Még ha meg is próbált lenyomatot venni, valószínűleg feltűnt volna az illetékeseknek. Muszáj lesz mindenre valami ellenérvet hoznom, ha meg akarom nyugtatni. Meg kellett mutatnom neki, hogy nem, nem az exe ármánykodása van háttérben... hanem valaki olyannak, aki még nála is százszor rosszabb. Rejtegettem a mérgemet, ezzel együtt pedig a féltésemet is. Első kézből tudtam, mire képes Alignak. Hogyan képes átvenni az irányítást más felett másodpercek alatt, áttörve minden ellenállást és elérve a célját. De... miért pont őt? Miért pont Palomát? Egek... könyörgök, csak ne azért, mert velem van... - Rendben, most fogadjuk el azt, hogy jól láttad és valóban negyed óra volt. Most mindazt, amit átéltél, ha logikusan végiggondolunk mindent... ezt nem lehet megoldani negyed óra alatt. Túl sok óvatosság, túl sok szállítás... maximum ha Flash lenne, akkor összejönne, de még az is feltűnést kelt. Szóval... rendben, tudom, hogy nem túl megnyugtató, de szerintem csupán beverted a fejed és túl valóságos volt, amit a kiütöttséged alatt láttál. Talán túlságosan szájbarágó voltam, de az is volt a cél, hogy mindezt elhitessem vele. Valószínűleg kívülállónak kegyetlen lehet, hogy megpróbálom őt ilyen "álomba" ringatni és elfedem a valóságot előle... rohadtul fáj, elhihetitek. Alapvetően nem szeretek hazudni, a számomra fontosaknak meg aztán főleg. De rá voltam szorulva, nem tehettem mást. Szerettem volna, ha legalább Paloma számára megmarad normálisnak a világ... persze, nem tagadom, néhanapján elgondolkodok azon, hogy beavatom... félek utána nagyon seggbe lennék rúgva.
- Hát látod, van, akinek semmi se elég késői - morogtam, mikor elindultam az ajtóhoz. Hamarosan már odakint álltam Roxannal a hideg anchorage-i éjszakában, melyről viszont igyekeztem nem tudomást venni. Burkoltnak egyáltalán nem nevezhető beszólására csak egy halvány vigyor jelent meg az arcomon, de aztán csak hallgattam a továbbiakat. Na tessék, úgy tűnik nem találtam fel a spanyol viaszt. Emlékmódosítás miatt jött, nekem pedig eszembe se jut akadékoskodni. Azt mondjuk jó lenne tudni, hogy pontosan mit is takar ez a rendrakás, de sajnos nincs lehetőségünk taktikai konzultálásra, mert Paloma "ránknyit". Hát rendben van, akkor nincs más hátra, mint előre. Hagyom Roxant dolgozni, de közben akarva-akaratlanul is elgondolkoztam. Talán bottal ver engem az élet ilyen téren? Hogy az, ki közel áll szívemhez, emlékmódosításra szorul? Miért... miért kell ezt egy éven belül újra megélnem... a nő, ki kedves a szívemnek... könyörgök, mondjátok azt, hogy nem miattam kellett neki ezt átélnie... hogy nem miattam került Alignak céltáblájára. Csak ezt ne... s közben észrevettem valamit Paloma fején. Egy seb... frissen varrt. Francba, ez árulkodó lehet... már nyúltam volna, hogy begyógyítsam, de végül megakadt a mozdulat. Nem tüntethetem el... biztos látták őt így és elég feltűnő lenne, ha valakinek rekordidő alatt meggyógyul egy olyan seb, amit varrni kellett. Nem, ide valami más megoldás kell... majd kitalálok valamit... hacsak Roxan nem tett az emlékeibe egy esést vagy valamit. Gondolataimból kiszakít, ahogyan a társam megszédül és bennem kapaszkodik meg, én meg elkapom, mielőtt tovább csúszik. Kész.
- Köszönöm az információkat, nyomozó, úgy érzem ez majd közelebb fog vinni a sikerhez - biccentek Roxannak. - Mindent köszönök. Hogy jött és segített, még ha ezzel most egy nem kívánatos házit is adott. Elhúzom a számat, amikor a társam elindul az autója felé és igazából egy csiga gyorsabban menne. Lehet okosabb lett volna ha fog egy taxit és úgy jön, most aggódhatok azért is, hogy épségben hazaérjen. Azt mindenesetre még megvártam, míg bemászik az autójába és elhajt. Én pedig sóhajtok egyet, mielőtt odalépek Palomához, hogy visszatereljem a motelszobába. Azt hiszem, eljött az ideje, hogy átszellemüljek egy másik állapothoz... ah, Paloma... sajnálom, hogy át kellett ezt élned.
// 444. ^^ //
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Ó, elnézést! – Fogtam vele kezet. - Dr. Paloma Santiago. – Mutatkoztam be attól függetlenül, hogy tudja a nevemet, így illik. Amikor tavaly nyáron, egy ügy kapcsán Anchorage-ban jártam, a helyi rendőrfőnökkel dolgoztam össze. Nem rémlik, hogy Ms. Cruz kint lett volna, bár igaz, hogy annyira nem foglalkoztam a nyomozócsoporttal. Jobban lekötött a holttest átvizsgálása, és a miértek, hogyanok megválaszolása. Kérdezném, hogy mik a fejlemények, de aztán egy pillanatra elbambulok. Mégis, ahogy felocsúdok, egy kicsit olyan érzésem támad, mintha elvesztettem volna az időérzékemet. - Elnézést, mit is mondott? – Talán a kialvatlanság teszi, hogy egy kicsit dekoncentrált vagyok. - Rendben. További szép estét önnek is! – Pillantottam a nő után, aztán kérdőn Adamre pillantok. - Bemegyük? Befagy a seggem… - Oké, hogy nincs olyan hideg itt, mint Fairbanksben, de azért hideg van. - Szóval, mik a hírek? Biztos fontos lehet, ha személyesen jött ide, és nem telefonon keresett fel. Egyébként csinos nő. – Jegyzem meg. Nem vagyok én paranoiás, meg semmi, de az egészséges versenyszellem azért dúl bennem, és ha arra gondolok, hogy én félvér vagyok, és bejövök Adamnek… nos Ms. Cruz is félvér… Nem mintha bármivel gyanúsítgatni szeretném, mert nem adott rá okot. - Hiányzol otthonról. – Kulcsolom kezeimet a nyaka köré. Alig vártam már, hogy láthassam, jól döntöttem, hogy repülőre szálltam, és eljöttem. - Szörnyű ez a motel, elég lehangoló lehet minden este ide „haza” jönni. – Pillantok körbe, majd egy kicsit hozzá bújok. Érezni akarom az ölelését, a teste melegét. Ahogy fejemet a mellkasára hajtom, felszisszenek. - Erről meg majdnem el is felejtkeztem. – Simítom el a homlokomtól a hajamat, és láthatóvá válik a varrás. Nem ragasztottam le, hogy a seb jobban szellőzzön. Inkább időnként áttörlöm betadine-es gézzel a szebszéleket. - Eltaknyoltam a laborban, amikor vittem be kémcsöves dobozt. Paff. Egy pillanat alatt felrepedt a fejem. Még szerencse, hogy viszonylag unalmas volt az éjszaka, legalább ráértem összevarrni. Eddig úgyis csak a lábujjamat varrtam össze, az meg nem volt olyan nagy kihívás, mint tükörben nézve magam a saját homlokom összefércelni. Ha ügyes voltam, nem marad feltűnő heg. – Dől belőlem a szöveg. Rég voltunk már együtt, szóval most mindent rázúdítok, ami épp eszembe jut.
- Egyből fázol ha nem medvére kell támadnod? - mosolygok halványan. Oké-oké Adam, csak természetesen, mint ha mi sem történt volna. Mint ha éppenséggel nem egy amúgy szülési szabadságon levő őrző járt itt az imént, aki éppen belenyúlt Paloma fejébe, picit megkavarva az emlékeit. Neeeem, nem, nem történt semmi ilyesmi, csupán infót kaptam egy kollégától, hogy segítse a munkámat. Tényleg, ennyi történt, se több, se kevesebb, minden rendben van... minden rendben van... ah, kit akarok én átverni? Uralkodtam az arcvonásaimon de valahol inkább dühöngtem volna. Rohadj meg Alignak, szakadjon cafatokra még a szellemed is, hogy utána sose állj össze, amiért ezt teszed velünk. Amiért nem vagy hajlandó végre a saját területeden maradni és békénhagyni minket... - Egy ideje már nézzük a területet, ahol lehetőségük lehetett a szüleidnek partra evickélni, folyamatosan zártuk ki a lehetséges helyeket, amelyeket átnéztünk. Barlangokat, mélyedéseket, vízpartokat, bármit, ahol meghúzhatták magukat. Viszont úgy tűnik, eddig rossz területen szaglásztunk. Néhány erdész nyomokat talált a területükön, pár hetesek lehetnek. Ez kívül esik a zónán, amit eddig néztünk, de ha nyomra vezet minket, akkor megér egy próbát. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt a területet már én is nézegettem egy ideje. Valahogy olyan érzésem volt, hogy megérné megpróbálni, még akkor is, ha kívül esik a lehetséges területeken. Volt valahogy egy megérzésem, ami kialakult a szakma során és jelezte, ha jó úton vagyok. Most már tényleg muszáj lesz így megnézni, még ha megnézzük a maradék területeket is. Aztán majd ha hülyének néznek miatta, akkor megvonom a vállam és azt mondom, hogy eddig se értünk el eredményt, egy próbát megért. - Igen, valóban az. Valószínűleg a párja is így gondolja. Ejjej Paloma, csak nem féltékenységet hallom a hangodból? Ugyan drágám, ez felesleges. - Te pedig a mindennapjaimból - fonom karjaimat a dereka köré. Hónapokon keresztül szinte minden nap találkoztunk, most így ez az egy hónap... túlságosan sok volt nélküle. Nem szeretnék ehhez hozzászokni... találjam már meg a szüleit, hogy hazamehessek hozzá végre. - A célnak megfelel, de jól látod. Viszont a mai érkezésemet bearanyoztad azzal, hogy vártál rám. Mint ha csak otthon lennénk megint a faházban, bár az esetek többségében én vagyok az, aki vár rá. Ahogyan egyre jobban öleljük egymást, lassan elpárolog minden rosszkedvem, ami így az Alignak dolog halmozódott fel bennem. Hiába, Paloma közelsége, pimaszkodása mindig elég nekem, hogy kirántson ebből az őrült világból azokra az órákra, amit együtt töltünk. Kezeim hirtelen jobban ráfeszültek, ahogyan megemeltem és elsétáltam vele az ágyhoz, hogy kényelembe helyezzük magunkat. Ott hajtotta aztán a fejét a mellkasomra, hogy felszisszenjen. Egy pillanatra átfut rajtam a gondolat, hogy mit fogok erre kitalálni, de aztán kiderül, hogy felesleges. Nem csalódtam Roxanban, gondolt erre is. - Ajj te, jobban is vigyázhatnál magadra - húzom végig óvatosan a kezemet a seb szélein, figyelve, nehogy felsértsem. - Ha nem tudnám mennyire ügyesen bánsz a tűvel, akkor azt hinném, hogy túlzol. Szóval nem hiszem, hogy megmarad. Ha meg igen, akkor suttyomban, rásegítek majd. El tudnám tüntetni hirtelen is a sebet, de az túlságosan feltűnő lenne, míg a lassú gyógyítás még hihető is. Na majd meglátom, hogy alakul. Most csak kisimítottam még jobban Paloma haját az arcából. Szerettem volna újra teljesben látni a számomra kedves arcot oly sok idő után...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Akkor fűtött az adrenalin. – Dünnyögöm az orrom alatt. Kíváncsi vagyok, hányszor fogja még ezt a fejemhez vágni, ha azt merészelem mondani Alaszkában, hogy hideg van és fázok!? Van egy olyan gyanúm, hogy sokszor. - Nem akarok pesszimistának tűnni Adam, de a realitás talaján állva, és tisztában léve az emberi szervezet tűréshatáraival, ahogy telnek a napok… úgy érzem muszáj elkezdenem megbarátkozni a gondolattal, és belenyugodni, hogy nem találjátok meg őket. Ne érts félre. Tudom, hogy mindent megtesztek, ami tőletek telhető, talán annál még sokkal is többet, de nem élek álomvilágban. Az apám egészségi állapota egyébként se a legjobb az utóbbi években. Ha szakmai szemmel nézem, és elvonatkoztatok a személyes érintettségtől, én nem biztatnám a hozzátartozókat. – Kegyetlenül hangzik ez pont az én számból, hiszen a saját szüleimről van szó, de nem hiszek a csodákban. Egy ilyen szerencsétlenséget nem lehet karcolások nélkül megúszni. Ha mégis sikerült nekik, akkor is odakint étlen-szomjan, a hidegben… az ő korukban… A karjaiban fekve fürkészem az arcát. Amikor megérinti a homlokom, grimaszba rándul az arcom. - Naaa, ne piszkáld. – Húzom el a fejem, mert végigfutott a hátamon a hideg. Sose szerettem, ha a sérüléseimet mások piszkálták. Ezért is varrtam össze én anno a lábujjamat. A sebeimre kényes vagyok, és inkább én látom el magam – már ha olyan, amit el tudok látni – mint másokra hárítsam ezt a feladatot. - Csak ölelj magadhoz. – Érezni akarom a teste melegét, hallgatni lélegzetvételét. Nem gondoltam, hogy ennyire fog hiányozni. A munkám mindig jó volt arra, hogy a gondolataimat elterelje, de ahogy teltek a napok, egyre jobban hiányzott Adam. A világ, és az élet kegyetlen. Ezzel nap mint nap szembesülök. Ha a szüleim meghaltak, akkor csak Adam maradt nekem, nem akarok túl sok időt távol tölteni tőle, hiszek ki tudja, hogy melyik napunk az utolsó!? Nem vagyok egy depresszív alkat, de megvisel az, ami a szüleimmel történt, még ha kifelé ezt annyira nem is mutatom, mint más ember tenné. Nem rendezek nagy drámákat, nem fakadok sírva random időpontokban. Mi értelme lenne? Attól nem válna meg nem történtté ez az egész, és az nem repítené őket egyenesen hozzám. Csak azt tudom, hogy ha nekik ez a vég, akkor nem ezt érdemelték. Nem így, és nem most. A halál viszont soha nem kéri ki a véleményünket, csak elragad. Felsóhajtva könyöklök fel az ágyon, ujjaimat végighúzom Adam arcélén. - Szeretném, ha hazajönnél velem Fairbanksbe.
- Azt hittem az a forró latin véred - vigyorgok rá sokat sejtető tekintettel. Sosem rejtettem véka alá a véleményemet Paloma hevességét illetően. Mindig tettem rá cseppet sem bántó megjegyzéseket, talán néha átmenve cikizésbe, de sosem bántásba. Pont azért, mert nem használtam negatív értelemben. Egyáltalán nem volt bajom vele, hogy igazából ilyen alap jellemvonásban eltértünk egymástól. Én igyekeztem mindig nyugodt maradni, míg Paloma engedett a latin habitusának. Ez pedig úgy gondolom, így van rendjén. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy egymásra találtunk még augusztusban. Az ellentétek elvégre vonzzák egymást, ahogy mondani szokták... ennek én pedig nagyon örültem. - Igen, tudom - sóhajtottam szomorúan. - Sajnos már jó ideje tart a kutatás és csak hallomásokból, valamint a nem előkerült holtestekből következtetünk arra, hogy még életben lehetnek. Az idő pedig vészesen dolgozik ellenünk, Alaszka vadonjáról már nem is beszélve. Én viszont igyekszek úgy hozzáállni, hogy amíg nem értesítenek az ellenkezőjéről, addig hiszek az életben maradásukban. Talán áltatom magam, de szeretném őket megtalálni... szeretnék segíteni ebben, ahol csak tudok. Az őrzőkbe ezt nevelik bele. Életünk során rengeteg nehézségbe ütközünk és fogunk is, ez elkerülhetetlen olyanoknál, akik a természetfeletti ellen való harcra tették fel az életüket. Ki kell tartani, dolgozni a jobb eredményért, mert csak úgy juthatunk előre. Ez volt az, mely segített jelenleg is, miből volt erőt meríteni. Az pedig csak jobban hajtott előre, hogy a párom szüleit kell előkerítenem a vadonból. - Bocsi. Homlokához hajolva nyomok rá egy puszit, ezzel igyekezve kiengesztelni a leányzót. A kérése pedig már csak olyan, melynek ezer örömmel teszek eleget. Elfekszek az ágyon és a karjaimba húzom Palomát, olyannyira ölelve magamhoz, hogy pont csak ne fájjon neki. Fáj neki eléggé odabent, nem hiányzik a külső behatás is. Tudom, hogy megviseli a dolog, még ha igyekszik is megtartani a lélekjelenlétét és nem borul ki minden egyes másodpercben a történtek hatására. A lélek dolgai már csak olyanok, hogy azok belülről feszítsék szét az embert. Tán úgy látjuk valakin, hogy minden rendben van, de ne higgyük el feltétlenül. Nem tudhatjuk, mi lapul a mélyben. Magamhoz öleltem hát a barátnőmet, hátán levő kezemmel végigsimítva őt időről időre, hallgatva a lélegzését, érezve mellkasomon a szívverését, érezve az illatát. Annyira hiányzott már a jelenléte. Kint az erdőben el tudtam terelni a gondolataimat, de már akkor is ott játszogattam a gondolattal, milyen lesz a viszontlátás... de mikor esténként feküdtem a szobámban nos... magányos óráimban éreztem csak igazán a hiányt. - Még egy hét Paloma. Hivatalosan még addig folytatódik a kutatás. Utána hazamegyek. Láthatta rajtam, hogy elég nehezemre esett ezt így kimondani. Hiányzott, nagyon is, legszívesebben holnap se engedném haza, hogy még azt is itt töltse velem. Viszont most ott dübörgött a fejemben a lelkiismeretem is. Nem akartam hamarabb befejezni a kutatást, legalább addig, míg folyik a keresés. Valahogy... úgy érzem, ha most hazamegyek, az olyan, mint ha feladtam volna... ezt a fogalmat pedig igyekeztem kerülni már egy ideje... persze, időről időre beleesve a hálójába...
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
- Amit én nagyon is értékelek. – Jól esik, hogy ennyire kitart. A szívén viseli, hogy megtalálja a szüleimet. Hetek óta ezen fáradozik, és az elején még én is bíztam abban, hogy meglesznek. Egyszerűen túl sok idő telt el, és nem akarom áltatni magam. Én nem hiszek a tündérmesékben, soha nem is hittem bennük. Orvos vagyok, tisztában az emberi test tűréshatáraival. Egy egészséges embernek is megterhelő lenne egy ilyen esemény, de a koruk, és az egészségi állapota apámnak… Még ha találtak is fedezéket ahova behúzódhattak, éjszaka ilyenkor még borzasztóan hideg idők vannak. Jól esik az ölelése. Hiányzott minden este, amikor lefeküdtem az üres ágyamba az üres házamban. Reggelente mikor felébredtem, már megszokásból gördültem át a másik oldalamra, hogy hozzá bújjak, de Adam helyett csak az érintetlen hűs párnája volt a hálótársam. Annyira szerettem volna egyedül lenni a Leonarddal való éveken át tartó huzavona után, hogy elrejtőztem ott a semmi szélén, és csak a munkámra koncentráltam. Összességében azt hiszem jót tett egy kis egyedüllét, s bármennyire állítom, hogy jól meg vagyok egyedül is… nos ez a kijelentésem most már nem állja meg a helyét. Azóta nem, amióta Adam-et megismertem. Jó hatással van rám, bár ezt még soha nem mondtam neki. Mellette emberibbnek érzem magam, és nem csak egy üres porhüvelynek. Régebben teljesen jól elvoltam a boltban vásárolt fagyasztott kész kajákkal, de mióta Adam ott lakik nálam, szinte sose kellett olyat ennem. Most, hogy nincs otthon, ismét feltöltöttem a készleteimet, és rá kellett jönnöm, hogy borzasztó az ízük. Egyszerűen szükségem van rá az életemben, mert vele érzem magam teljesnek. Kiegészítjük egymást. Bárcsak sose engedne el, és örökké tartanak ez a pillanat! Jól esően felszusszanok amikor érzem a simítását a hátamon. - Nagyon hiányzott már ez. – Jegyzem meg halkan, szűkszavúan. Nem vagyok az az ömlengős típus, hogy ódákat zengjek, de azt hiszem sikerül így is megértetnem vele, hogy mire is gondolok pontosan. - Rendben. – Újabb sóhaj. Ha már ennyi időt rászánt a kutatásra arról az egy hétről már nem fogom lebeszélni. Nem hiszek a csodákban, de talán még megtalálhatja őket. Egy hét az hosszú idő, addig sok minden történhet. Az ajkaihoz hajolok, és megcsókolom. – Köszönöm, hogy vagy nekem.
A hosszú éjszaka, a minimális alvás kikészített. Adam karjaiban pedig egyik pillanatról a másikra álomra szenderültem, mint aki leütöttek. Ha álmodtam is valamit, nem maradt meg, mikor másnap reggel felriadtam Adam telefonjának a hangjára. Felkaptam a fejemet a párnáról, úgy bámultam ki kótyagos fejemből, de csak Adam hátát láttam, miközben a szobából kiosonva a füléhez emelte a telefonját. Bizonyára nem akarta, hogy felébredjek, de mégis sikerült. Nyöszörögve másztam ki az ágyból, és áttámolyogtam a fürdőszobába. Megmostam hűs vízzel az arcomat, aztán nekiálltam megmosni a fogaimat is. Néhány perccel később hallottam, hogy nyílik a szoba ajtaja. A hajkefével a kezemben léptem ki a fürdőből, és a fésülködést abba hagyva pillantottam kérdő tekintettel a kedvesemre. Olyan furcsa volt a tekintete. – Mi az?
Mosoly jelent meg a szám szélében. - Teszem amit tudok. Mint mindig. Mi mást is tehetnék? Gyakorlatilag nagyon sokáig töltötte ki ez az életemet. Mikor csak hosszú éveken keresztül más nem éltet, csak az, hogy sikeresen teljesítsd a kirótt feladatodat. Se élet, se semmi más, csak a teljesítés. Hogy biztosan sikerülhessen minden, hogy legalább ez menjen, elvégre én vállaltam magamra mindezt. Ezt a fajta életet, tíz éves koromban, önként és dalolva, persze valahol a gyermekek kalandvágyát is követve. Egy szó mint száz, volt ilyen időszakom, az utóhatása pedig megmaradt. Eredményt akartam elérni, pontosan elérve azt, amit elvártak tőlem... vagy amit elvártam magamtól, mert az se nagyon mindegy. Ez talán jótékony utóhatásnak tekinthető, de csakis ez. A maradék sokkal inkább romboló. Könnyű hozzászokni a magányhoz, a semmihez, még könnyebb élni a megszokással... ám annál nehezebb kimászni belőle, mikor eljön az idő. S hogy miért mondom ezt? Mert majdnem visszaköszöntött rám ez az időszak. Mikor visszajöttem Kínából, azzal az elhatározással jöttem, hogy visszazárkózom. Hogy újra az leszek, ki egykoron megérkezett Fairbanks-be, annál semmiképpen se több. Újra az a kötözöttsonka effect... de szerencsére nem lett így. Mert alighogy visszajöttem, már megtörtént az az ominózus találkozásunk Palomával. Mint valami földre szállt angyal, bár ő inkább ragaszkodna a succubushoz, de a lényeg, visszahúzott engem ettől a szándéktól. S bár nagyon fájt, hogy nem lehetek vele teljesen őszinte az életemet illetően, de így is más embernek érezhettem magam mellette, mint eddig. Megmaradtam ugyan nyugodt természetnek, de jóval felszabadultabb voltam, mint korábban. Egyszerűen éreztem, hogy élek... ez pedig neki volt köszönhető... neki, és hogy augusztusban mertünk együtt lépni, nem pedig elhúzódni. Számomra ez a kapcsolat olyan volt, amitől sosem válnék meg. - Sok volt ez a másfél hónap - értek egyet vele, ahogyan a kezem véletlenül se állna le. Nem kell feltétlenül mindent kimondani. Vannak dolgok, melyek úgy beszélnek, hogy egy szó se hangzik el. Egy-egy érintés, jól eső sóhaj, tekintet... mind árulkodik. Mind apró jel, mely kiált felém. - S én is köszönöm, hogy közel engedtél - szóltam, mielőtt elvesztünk volna a csókban.
Minden idill megszakad egyszer. Jó volt újra találkozni Palomával, egymást átkarolva lehunyni a szemünket és elaludni, remélve azt, ugyanígy fogunk felkelni. A magányos esték után újra volt okom mosolyogva álomra hajtani a fejem... de az ébredés nem ilyen volt. Jóval a beállított ébresztési időpont előtt csörgött a telefon. Morcosan mordultam fel, ahogyan kaptam utána, majd kimásztam az ágyból, nehogy felébresszem Palomát... persze ezzel elkéstem, ahogy hamarosan hallottam magam mögött a súrlódó hangokat és a távolodó lépteket. Csoda, hogy meghallottam egyáltalán... mert az információ, amit kaptam, szinte teljesen kiszakított a külvilágból. Nem volt hosszú hívás, de ahhoz elég, hogy utána meredtem bámulva magam elé üljek le az ágyra. Nem akartam elhinni, amit hallottam. Minden bizakodás, minden erőfeszítés és ez az eredmény... ez a... hír. Nem, nem akartam elfogadni ezt. Úgy éreztem, hogy közel járók, hogy sikerülhet, hogy minden rendben mehet... de úgy tűnik, túlságosan sokat reméltem. Elfeledkeztem arról, milyen is az élet valójában. Milyen rohadék... és ha mindez nem lett volna elég... ha nem lett volna elég a kudarc maró érzete a lelkemben... nekem kell megtennem... nekem kell közölnöm a rossz hírt. Az én kötelességem, nem menekülhetek el előle... s ahogyan Paloma visszajött a fürdőhelységből, rá emeltem a tekintetem. Minden rajta volt... nem volt nehéz kiszúrnia. Másodpercekig nem tudtam megszólalni, mire erőt vettem magamon. - Néhány vadász megtalálta őket - mondtam, majd nagyon, de nagyon nehezen tudtam folytatni. - Sajnálom, de... de... nem élték túl. Lassan álltam fel, hogy odasétáljak a kedvesemhez és a karjaimba zárjam őt.
Dr. Paloma Santiago
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 38
◯ HSZ : 277
◯ IC REAG : 292
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Fehér "Honda VFR800 ABS" típusú motorral közlekedek
Lelkiekben fel voltam készülve rá, de amikor valósággá vált, megbénultam. Nem tudtam mozdulni, csak bámultam ki a fejemből. A torkom kaparására szárazon nyeldekelni kezdtem. Észre se vettem, mikor lépett oda hozzám Adam, csak a karjai között találtam magam, ahogy szorosan átölelt. Nem tudtam megszólalni, nem tudtam mit mondani. Nem törtem ki zokogásban. A könnyek némán indultak útjukra az arcomon. Az én szüleim… Nem ilyen halált érdemeltek volna. Ujjaimmal megmarkoltam Adam felsőjét a mellkasán, majd homlokomat nekinyomtam a kulcscsontjának. Nem akartam, hogy sírni lásson.
Kellett egy jó óra, hogy az első sokkon túltegyem magam. Az ágy közepén ültem törökülésben, és egy gőzölgő kávét kortyolgattam papírpohárból, amit Adam hozott nekem a recepciónál levő automatából. Pocsék egy kávé volt, de most egyáltalán nem érdekelt az íze. Tudtam, hogy be kell mennem azonosítani őket. Túl kell esnem rajta, bármennyire is nem szeretném. Én vagyok az egyetlen élő rokonuk. A lányuk. Némán kezdtem öltözködni… monoton húztam magamra egymás után a ruháimat, majd kidobtam a szemetesbe a kiürült poharat. Jártam már az Anchorage-i hullaházban tavaly augusztusban. Nem hittem volna, hogy valaha azért kell megismételnem azt a látogatásomat, hogy a saját szüleimet azonosítsam. - Elkísérnél az azonosításra? – Fordultam Adam felé. Sápadt voltam, a szemeim pedig egészen aprók.
A taxiból kiszállva Adam karjába kapaszkodva indultam el az épület bejárata felé. A kilépő emberek cipőit bámultam csak, senkinek se néztem az arcára. A folyosón a járólapokat számoltam, amíg el nem értünk az ügyeletes tiszt irodájához, aki fogadott minket, hogy aztán lekísérjen az alagsorba. Amikor a boncteremhez értünk, és elhúztam a kezemet Adamétől, egy pillanatra megtántorodtam. - Jól vagyok. – Szólaltam meg bizonytalanul, mire a tiszt támogatásáról biztosítva bekísért. Adam nem jöhetett be velem, de nem is akartam volna, hogy a szüleimet így lássa. Ugyanaz az orvosszakértő volt bent, akivel tavaly együtt dolgoztam. Megrendült, amikor megpillantott. Érezhetően nem tudta, hogy az én szüleimet hozták be a kora reggeli órákban. A két letakart test egymás melletti asztalokon feküdt. A tiszt jegyzőkönyvbe vette, amikor egymás után szemrevételezve őket azonosítottam az elhunytakat a szüleimként. Anyám hűvös, merev kezéhez nyúltam, és ujjaimat finoman a keze köré fontam. - Annyira sajnálom. – Suttogtam. - Mennyi idő után vihetem őket haza? – Kérdeztem a tiszttől. Pár hétbe bele fog telni… közölte, hiszen a boncolást és a nyomozás lezárását meg kell várni, hogy Santa Claritában örök nyugalomra helyezhessem őket. Valahogy… nem éreztem késztetést, hogy tüzetesebben átvizsgáljam őket, vajon mi lehetett a halál oka. Nincs gyomrom hozzá. Hiába tűnök olykor érzéketlennek, de ők mégiscsak a szüleim voltak. Szeretném őket olyannak megőrizni az emlékezetemben, amilyenek voltak. Apámtól is elbúcsúztam, majd a hivatalos dolgok lerendezését követően távozhattunk Adammel. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, és nem akartam semmi mást, mint visszamenni Fairbanksbe, a saját ágyamba lefeküdni, és aludni.
Vannak olyan dolgok, melyeket jó eséllyel sosem fogok megtapasztalni. Az egyik ilyen az, hogy milyen elveszíteni a szüleinket. Árvaként nőttem fel, nem ismerhettem meg a szüleimet, meghaltak, mielőtt felfoghattam volna ezen dolgok jelentőségét. Már egyedül voltam a kolostorban, mikor megtudtam a múltam ezen el nem hanyagolható részletét. Akkor már nem volt mit elveszíteni, régebben történt a baleset. Sokkal sokkolóbb volt akkor rájönni, miért is különbözök annyira a többi kolostorlakótól, miért vagyok más. Az akkor volt... most viszont most van, s éppenséggel nem én vagyok az, aki elszenvedte a veszteséget... hanem a párom. Szeretném azt hinni, hogy távol tarthatok tőle minden rosszat. Hogy lehetek én a fal, mely kirekeszti a bánatot, melyen semmi se szivárog át. Igen, ez akartam lenni... de mégse tudtam. Mert most baj történt, tragédia. Jó szorosan öleltem magához a kedvesemet, mint ha ez elég lenne. Kapaszkodtunk egymásba, simogattam a hátát, ahogyan előre döntötte a fejét és elrejtette előlem az arcát. Sejtettem, hogy mit csinál. Erős nő volt, módfelett az, de egy ilyen hírt nem lehet szenvetlenül fogadni egy közösen leélt élet után. De nem csitítgattam, se nem kezdtem el valami életigazságot mondani. Egy szó se jött ki az én torkomból se. Egy dolgot tettem csupán... magamhoz öleltem a nőt, ezzel is jelezve számára, hogy nincs egyedül, itt vagyok neki és segíteni fogok neki. A percek csigalassúsággal teltek, mégse tudom, hova lett azaz egy óra, mire úgy ahogy, de életjel mutatkozott a szobában. Nem nagyon beszéltünk, de alig engedtem el Palomát ez alatt az idő alatt. A kezét legalább mindig fogtam, kivéve arra a rövid időre, mikor elmentem, hogy hozzak neki kávét. Jól tudtam, mi lesz a következő teendő, de nem hozakodtam elő vele. Érzéketlenség lett volna tőlem bármi ilyet siettetni, bármennyire is ez a protokoll. Idő kell, ha szüksége, akkor egy egész nap, de semmiképp se idő előtt. Végül eljön a perc, hogy szedelőzködni kezdünk. - Igen. Nem hagylak magadra - felelem a kérdésére. Fájt így látnom őt, fájt, hogy veszteség érte... fájt, hogy...
A taxis szerencsére nem töketlenkedett és viszonylag hamar megérkeztünk a helyi patológiára. Elkísértem, eltámogattam Palomát addig, míg engedhettek engem, ott viszont tudomásul vettem, hogy innentől nem tovább. Nem akartam őt egyedül hagyni, de kénytelen voltam. Más se hiányzott, mint hogy az őröknek kelljen kivezetnie, vagy akár még az őrsöt is megjárni. Így hát odakint ültem le a váróban, miután a páromat elbújtatta előlem a patológia ajtaja, előre görnyedtem. A gyász némán hozakodott előre. Nem ismertem a szülőket, csak képet láttam róluk, de mégis, a haláluk megviselt. S a gyásszal együtt más is belopódzott a szívembe. A kudarc érzete. Hibásnak éreztem magam... felelősnek azért, ami történt. Nem a balesetért, hanem mert nem voltam elég ügyes. Én a nagy őrző nyomozó, nem voltam képes időben megtalálni őket. Ha csak egy nappal hamarabb... csak egy kicsivel előbb rájuk lelek... még megmenthettük volna őket. Akkor nem vesztette volna el a szüleit. Béna voltam, elcsesztem és meglett az eredménye... egy halott házaspár és a gyászoló lányuk. Szívem fölé helyeztem a kezemet és megmarkoltam a ruha anyagát. Idővel remegni kezdett a kezem az elfojtott indulatoktól, mert nem engedtem kitörni. Nem az első hibám volt... de félek... mind közül ez lesz az egyik legfájóbb... ha nem a legfájóbb. - Sajnálom, Paloma... - hunytam le a szemeimet.
Miután bontottam a vonalat a fairbanksi protektorral, s felvettem a kapcsolatot az anchoragei klinikával is, Elianát tárcsáztam fel. Nem utolsósorban, de utoljára. Valahol tartottam a reakcióitól, de mivel már kérdés nélkül és a beleegyezése nélkül elindítottam egy folyamatot, nem terveztem úgy, hogy hagyom magam lebeszélni. Alaia napról-napra fogy el a szemeim előtt, s nem akarom, hogy sose lássák többé egymást, mielőtt elragadja a halál. Nem bízom a hímben, akihez Elianát küldtem, de meg kellett tegyem, sok okból kifolyólag. És sajnos ezen okok között nem szerepelt a csontvelőátültetés valóbani esélyessége. Vérfarkas, tudom jól és azzal is tisztában vagyok, hogy Eliana nem tudja, de rá fog döbbenni hamarosan. Engem fog utálni érte, de elviszem a hátamon ezt a balhét is. Mert még mindig azt gondolom, hogy helyesen cselekedtem. Egyrészt, mert legalább a hím is megérezheti, milyen kínnal jár a haldokló gyermek, másrészt pedig vérfarkas és tartozik a saját lányának azzal, hogy kitalál valamit. Hadd ne oldjon már meg mindent a sors helyette. Fáradtan dörzsölöm meg halántékomat, miközben a kicsengés hangját hallgatom. Akkor mosolyodom csak el, amikor Eliana a vonalba szól. - Szervusz, Tűzliliom! Jókor hívlak most? - Próbálkozom rögtön egy érdeklődéssel elővezetni a beszélgetés valódi tartalmát. Célozva ezzel arra, hogy nem két perces csevejre készülök, így ha nincs épp ideje, inkább később hívnám. Elnyújtva ezzel a gyomorideget.
Épp Nigelnek próbálom sokadjára befejezni az e-mailt, de valahogy valami mindig eltereli a figyelmem. Nem vagyok jól, nem vagyok önmagam, és ezt gyűlölöm. Ez a város felzabál, a tehetetlenség pedig hű segítője ebben, és fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy egy kicsit is máskánt érezzem. A várakozás nem vall rám, mindig inkább a tettek embere voltam, nőként és őrzőként is, most viszont arra kényszerültem, hogy tétlenül várjam, hogy hátha majd történik valami, hátha valaki megtalálja, akit keresek, hátha az ölembe pottyan egy csoda. Tudom, rendkívüli módon ostoba vagyok, és nem kellene így gondolkodnom, de ha feladom, akkor nem marad semmim. A telefonom csörgése rángat ki csak a tespedésből, amibe a reggeli zuhanyom után kerültem, különösképpen nem sietek felvenni, bár a motel telefonja, csak olyan kereshet, aki tudja, hogy itt szálltam meg, de attól még félelmetes módon érdektelen vagyok, ez talán süt is a hangomból, amikor felveszem. - Tessék? Egy csapásra tűnik semmivé minden bennem lakozó negatívum, amikor meghallom Nigel hangját, és bár magamhoz képest gyengécske az ajkaimra kúszó mosoly, de legalább annak nevezhető, ez is haladás. - Nigel! Szia! Jókor? Nos, nem nagyon tudsz rosszkor hívni, mivel semmi dolgom, ami őrületesen bosszantó, és ha az emeleten lennék, már biztosan kiugrottam volna kínomban. Íme, az új én, akinek csak panasz pereg ajkaiból, rettenet, legszívesebben kupán csapnám magam. - Áhh, kérlek, lőj le, ha megint ilyen lennék. Szóval… miért hívsz? Kérdezek rá, mert mivel eddig e-maileztünk, most biztosan van valami apropója annak, hogy telefonon hívott fel, és nem online írja le. Lehetséges, hogy aggódnom kellene…
Valahol reméltem, hogy azt mondja, rossz az időzítés. Akkor nem kellett volna azonnal előadjam mindazt, amire készülök. De csak a probléma elodázása lett volna, az pedig nem szokásom, így tulajdonképpen még hálás is vagyok azért, hogy a tőle megszokott, bő válaszával reagál. - Kérlek szépen, hogy ilyesmit még viccből se mond. - Feddem meg nagyon finoman, éppen csak éreztetve vele, hogy a bárhonnan való kiugrás - akár ejtőernyővel egy repülőről se szeretném, ha kiugrana, de az erőteljesen az ő dolga lenne, abba nem szólhatnék bele, mint ahogy ebbe se - öngyilkossági célzattal még humorforrásként is rémesen hangzik. Túllendülök viszont rajta, mert nem szeretnék vele sem ezen, de máson összeveszni, bár sejthetőleg eléggé fel fog parázslani közöttünk a levegő az elkövetkezőkben, s ennek semmi köze nem lesz ahhoz, amire évtizedek óta vágyom, s amit soha nem fogok megkapni, vagy elárulni senkinek. - Hamarosan már nem lesz ennyire unalmas, ebben biztos vagyok. - Mosolyodom el, hogy hallja hangomon a biztatás karcait. Hiába, azért a tíz év cigarettázás megtette a hatását, bár Eliana előtt sosem gyújtottam rá, akkoriban szoktam a dohányzásra, amikor a gyászévtizedemet töltöttem. Az újabb, gyilkos-öngyilkos tartalmú megjegyzésére csak ccc hangokat csalok ki magamból és a végét inkább elnevetem, ezzel lapozva el. - Beszéltem egy bizonyos Dr. Wanggal az anchoragei klinikán. Alaia kezelőorvosának régi barátja - És itt lenyelem azt, hogy az említett kezelőorvos mit mondott Dr. Wang jelleméről amellett, hogy a szaktudását az egekbe magasztalta - és nem mellesleg ugyanolyan körökben forog, mint mi. - Célzok ezzel rá igen finoman, hogy ő is őrző. - Úgy tájékoztatott, hogy egy Dr. Hernandeznél jóval magasabb szakmai tudással rendelkező onkológus praktizál Anchorageban, így engedelmeddel megindítottam Alaia átszállíttatásának folyamatát. Minden lelete szerint az állapota stabil, nem rosszabbodna az utazástól és alaposan utánanézve a témának az ottani orvos valóban több szakmai elismeréssel és orvosi sikerrel rendelkezik. - Nem ígérem, hogy meg tudja majd gyógyítani Alaiát, mert ehhez az ígérethez még egy - akármelyik vallásé - isten sem lehetne elég merész, de ettől függetlenül valóban alaposan utánanéztem és az anchoragei orvos beteghalálozási aránya (de undorító, hogy ilyenekkel kellett foglalkozzam és épp azon gyermek esete miatt, akit a világon a legjobban szeretek, egyetemben az édesanyjával) sokkal kedvezőbb, mint az említett Dr. Hernandezé. - Tudnál nekem foglalni egy szobát a magadé mellett? Hétfőn érkezünk. Kész tények elé állítani csúnya dolog, de nem ez a legcsúnyább cselekedetem életemben. A kifakadását, szavaimra adott válaszát annyira várom, mint egy kiadós gyomorszájon vágást, ám meg kellett lépjem ezt, s máshogy nem lehetett volna, csak így. Remélem, hogy nem ez lesz az, amiért meggyűlöl. - E-mailben átküldhetem a kutatási anyagokat, ha szeretnél megbizonyosodni arról te magad is, hogy Alaia érdekében ez a legjobb döntés. - Teszem még hozzá, valamivel csendesebben az előzőeknél.
- Bocsánat, kicsit húzós napom volt tegnap. Nem vagyok benne biztos, hogy telefonon szeretném vele lefolytatni azt a beszélgetést, ami a Zachtől megtudottak folytán esedékes. Nem haragszom rá, amiért vannak dolgok, amiket elhallgatott, biztosan én kértem rá, de nem árt, ha tisztába teszünk ezt-azt. - Ühüm. Szóval kerülgeted a forró kásást? Bökd ki egyszerűen és gyorsan, tudod, mint a sebtapasz letépése. Ismerem, biztosan nem könnyű téma következik, és úgy érzem, hogy némi biztatás nem árt ilyen téren, még akkor is, ha sejtéseim szerint rosszul fog érinteni ez az egész, ám ettől még nem fogom homokba dugni a fejemet, az nem én lennék. Ugyan különösképpen nem vágytam megismerkedni az itteni Őrzőkkel, de ezek szerint kénytelen leszek, máskülönben nem tudom, miért emlegeti nekem Nigel ezt a Dr. Wangot. Egyáltalán, miért beszélt vele, ezt sem értem túlzottan, de üsse kavics, majdcsak kiderül. Még akkor sem gyanítottam semmit, mikor a másik onkológust kezdte el emlegetni, de mikor meghallottam, hogy merről fúj ez a mediterrán szél, megfeszültem, és lassan felemelkedtem az ágyról, hogy addig sétáljak ketrecbe zárt vadállat módjára, míg elér a telefon zsinórja. - Engedelmemmel?! Csattanok fel, de mentségemre legyen mondva, azt azért kibírtam, hogy végigmondja a mondatát. Szinte pillanatok alatt lángolt fel megint a haragom, legszívesebben szétvernék valamit, a tegnap estém után még egy ilyen bombát rám dobni igencsak nagy túlzás. - Csináld vissza. Nem. Jöhettek. Ide. Vált szigorúvá a hangom, és egészen jól hallatóan tagoltam, nyújtottam el a szavakat, csak hogy érezze és értse, ez a legutolsó dolog, amit akarok a lányomnak, sőt még neki és magamnak sem akarnám ezt. - Keress másik orvost, a legjobbat a világon, bárhová elmehetünk, de ide nem. Itt nincs keresnivalónk. Szólalok meg halkan, mert ez így van, az sem érdekel, ha kihallja belőle, hogy valamit tudok, amit nem kellene tudnom, most már úgyis teljesen mindegy. - Nem, Nigel. Nem érted… nem jöhettek. Vérfarkas… érted? Semmiképpen sem jó a csontveleje. Vágtam az öklömet a falba, mert határozottan tehetetlennek éreztem magam, és fogalmam sem volt, mit kellene tennem, csak azt tudom, hogy jót cselekedtem, amikor első felindultságomban nem kerestem meg LaChazart. A kutatási anyagos kérdése jelen pillanatban nem érdekel, csak egyet tudok, nem akarom, hogy a lányom ebben a városban legyen akár egy percet is, én is mennék szívem szerint már. A tegnapiak fényében pláne, mert ilyen téren a múltat felbolygatni sosem akarnám, és mindenkinek jobb lenne érzelmileg, ha eltűnnék. De… ha ők idejönnek, akkor nem lesz választásom. Egyszerűen maradnom kell, addig mindenképpen, ameddig a lányom itt van.
Rettentően sajnálom, hogy még nekem kell tetőzzem a bajait, de ahogy a húzós napjáról ejt szót, megpendülnek bennem a minket összekötő, láthatatlan szálak. Mintha az emlékei sikoltanának elmémben, üvegtűkként szúrják koponyámat belülről és hirtelen ölni tudnék egy aszpirinért. Bólintok, bár ő úgysem látja. Maximum némiképp gondterhelt sóhajomat hallhatja, mielőtt monológomba belekezdek. Sebtapasz? Úgy is mondhatjuk. Megint csak megfelelni igyekszem az igényeinek, mint ahogy mindig tettem. Teszem, amíg bírom. És azután is. - Utólagos engedelmeddel. - Teszek kiegészítést, finoman szőve hozzá felcsattant, felháborodással átitatott kérdéséhez ezt a nyugodt, már-már jéghideg előtagot, megismételve, amit először én mondtam, utána ő ismételt el nekem, így adva harmadik féle érzelmi töltetet az engedelemnek. - Hétfőn érkezünk. - Ismétlem magam kemény kőmaszk mögé zárva hangom meghátrált tónusát. Szívesen visszacsinálnám, de nem tehetem. Miattuk nem, s amiatt, amit a vállamra pakoltak annyi évvel ezelőtt. Nem fejtem ki neki, hogy több keresnivalójuk van ott, mint bárhol a világon, hagyom, hogy megeméssze a megmásíthatatlant. Mert már felkészült Alaia is az utazásra, nem mondhatom neki azt, hogy más orvos látja majd el. Ha nem is remél, ha halni is akar, ahogy az anyjának mondta, akkor sem játszhatok a reményeivel. Mert vannak neki, ebben biztos vagyok. Ahogy belőlem sem ürültek ki. Épp csak mindannyian másfajta józansággal szemléljük eleve elrendeltetetten tragikus jövőnk. - Akkor keresünk tovább. - Szólok sokkal szelídebben, lenyelve a négy sarkából kifordult világomat. Tudja. Túl korán tudta meg, s ha ez így van, akkor sok minden meg fog változni ebben a tervezetlen tervben. Megereszkedő vállakkal dőlök előre, s támaszkodom meg az ablakpárkányon, kibámulva a spanyol őszbe. Szép is lehetne, de számomra már nem tud szépnek mutatkozni egyetlen évszak sem. Rég nem. De megtanultam élni vele, nem kell senkinek tudnia milyen súlyok húzzák lelkemet. - Kérlek intézd el a szobafoglalást. Ha akarod, akkor a motel tőled legmesszebbi szobája is lehet. Hétfőn találkozunk, Tűzliliom. És remélem nem felejtetted el, hogy milyennek is ismertél meg. Nem változom. Próbáld az előismereteid szemüvegén keresztül nézni mindazt, amit cselekszem. - Szeretlek. És sose bántanálak, még akkor sem, ha úgy fogod érezni, hogy a pokolba kívánsz. Akkor sem szól semmi ellened. És Őellene sem, bármilyen furcsa is legyen ezen elképzelésem. - Elküldjem az anyagot? - Evezek másfelé, mert bár sejtem, hogy nem érdekli, épp úgy, ahogy engem sem, mégsem akarom tovább feszíteni a húrt. Nem hátrálok meg ő pedig nem fogja elfogadni ezt. Túl kell lépjünk rajta. És bármennyire szeretném, most nem kérdezhetek rá, kitől tudja, hogy Solomon micsoda is. - Ti vagytok a legfontosabbak számomra. Bocsáss meg, ha rossz perceket okozott neked ez a beszélgetés. Szeretnél mesélni a napodról? Itt vagyok. - Ahogy mindig itt leszek. Melletted, de mégis fényévekre tőled, Tűzliliomom.
Nem tetszik, ahogyan ez az egész alakul, tudhatta, hogy lesz kifogásom a dolog ellen, jobban ismer bárkinél kerek e világon, és mindennek tudatában megtette. Haragszom, és gyűlölök rá haragudni, mert igazság szerint mindig mellettem volt, csak jót érdemelne, mégis, én már csak ilyen gyarló lélek vagyok, ennyire futja és kész. Nem válaszolok semmit, tudhatja, ez részemről jót nem jelent, mert ha valamiről nem nyitok vitát, az olyasmi, ami túl messzire rohanhatna hevesség terén, így inkább kimenekülök belőle. - Ostobaság. Közlök csupán ennyit, és tudhatja, ha az út alatt bármi baja is esik a lányomnak, azt soha az életben nem fogom neki megbocsájtani. Egész egyszerűen nem lennék rá képes, én talán nem is mertem volna kockáztatni. Magammal kapcsolatban bármikor, de vele... Nos, a legdrágább kincsem életét soha. - De NEM itt kellene keresnünk. Basszus, Nigel... Sóhajtok fel gondterhelt haragosan, egyszerűen nem tudok most ezzel mit kezdeni. Futólag a bepakolni kezdett bőröndömre néztem, a repülőjegyre, ami kedd reggelre szól, a kimondott szavaimra, hogy nem kell aggódni, elmegyek. S most.. csinálhatok magamból hülyét előttük, mert más a fejem fölött döntött. Istenem Nigel, hát tudod, mennyire gyűlölöm, ha valamibe nincs beleszólásom. - Nem érted, Nigel, annyira nem érted. Már... istenem, el akartam menni. Érted? Nem akarok itt maradni, senki sem akarja, hogy itt maradjak. A hangom keserűségtől csöpögött. összetörtem, és közben lázasan próbálom megfejteni a kirakóst, a helyére illeszteni minden meglévő darabot, holott tudom, az egész kép nála van, biztosan Nigelt kértem meg rá, ami így visszagondolva meglehetősen undorító dolog volt tőlem. - Sajnálom. Hogy mit... nos talán sosem tudja meg, de ki kell mondanom, a legjobb barátom, a lelkem másik fele, és ennyire nehéz helyzetbe sodortam. Nem értem, hogy lehettem annyira kétségbeesett, dühös és vak, hogy magamon kívül senki másra nem gondoltam akkor. - Küldd... Van még valami a háttérben, tudom, és nem mondja el, talán azért, mert tudja, még inkább ágálnék ellene, legalábbis az igazság fényében biztosan. Így azonban védtelen és érvekből kifogyott vagyok, nem tudok mit mondani, nem is akarok. Csak unalomig ismételhetném, hogy kérlek, ne gyertek. - Nem, Nigel, nem szeretnék beszélni a napomról, mert annak nem lenne jó vége. Borítom le az ágy tetejéről a bőröndöt újsütetűen fellobbanó felindultságomban. Tehetetlen vagyok, megint, még mindig, ráadásul még a számból is segget csinálok, mert így nem mehetek sehová. A lányom mellett a helyem. Az egyetlen, ami megmentheti a szememben a helyzetet, az az, ha valóban olyan jó az orvos, amilyennek Nigel elmondta. - Hogy van Alaia? Biztos elég erős ehhez? Vagy ez, vagy lerakom, és felettébb hálátlannak érezném magam, ha az utóbbit tenném, mert tényleg nem érdemli, hogy ekkora paraszt legyek vele, bármennyire is vagyok dühös. Ám a fejéhez vágni sem akarom a járat számát, amivel mentem volna haza, így hát erőteljesen vissza kell fognom magam.
Hallgat, s ez többet mond minden szónál. Homlokom ráncai közé elmémben dörömbölő bűntudatom üt éket, szánt újabb árkokat. Ahogy ő sem mond semmit, úgy én sem reflektálok arra, hogy ostobaság-e, vagy sem. Talán az, talán nem, s bocsássa meg az ég, de én is tudok legalább annyit a helyzet értelméről, mint ő. Sőt. Bizonyos aspektusból többet, másikból kevesebbet. Nem vita tárgya és nem is versenyé. - Sosem tudhatod, hogy nem ott találunk-e. Ha nem, akkor a világ más szegleteit is megmozgatom, de most csak ott tudok segítség után nyúlni, ahol ismerős vagyok. - Jegyzem. Ennyi erővel vihetném Krétára is, vagy Varsóba, de egyik helyhez sincs sem Elianának, sem Alaiának semmi köze. És okkal választottam azt, hogy a gyökereikhez térek vissza. Önzésből? Talán. Nem így vélem, de rég megtanultam, hogy saját elképzeléseim és vélekedéseim távol állnak a másokban lecsapódott valótól. Kértél tőlem valamit, megtettem. - jut eszembe a dacosság, mely gyerekes hévvel üti fel fejét bennem. Nem mondom ki, de átérzem, hogy mennyire lehet gyűlölni, ha valaki feje felett döntenek. Nem emiatt volt, hogy így döntöttem, ahogy, mégis minduntalan előkerülnek ezek a párhuzamok. Okos, rá fog jönni. És talán itt lesz az ideje. - Értem. - Nyugtázom. Nem vagyok benne biztos, hogy száz százalékig, de érteni vélem, így ezt nem átallom ki is fejezni ekképp. - Ha hiszel benne, akkor még jól is elsülhet. Az orvos jó, Alaiának pedig szüksége van az ellátásra. - Nyelem ezzel magamba azt, hogy az apja meg megérdemli, hogy lássa a lányát még a halála előtt. - Ne tedd. - Sóhajtok fel, mert bár nem tudom pontosan, hogy miért is fejezte ki sajnálkozását, nem akarom, hogy ez az érzés egye bele magát a lelkébe. Nem kellemes, nem jó, nem kívánom neki. Mert túl sok mindent sajnálok már az életben, túl sokat viszek magammal és tudom mennyire súlyosak. Neki nem kellene egyet sem cipelnie. - Amint letesszük, már mennek is a fájlok. - Veszem fel ezt a fonalat, melyről azt gondoltam könnyebb lesz, de a terelés felkavarja bennem a keserű epét. A puffanó hang az éteren keresztül tompán csikorog bele hallójáratomba, lehunyt szemmel zárom ki magamból. Zárnám, pontosabban. De nem tudom. - Ahogy neked jó. - Hagyom ennyiben, nem sóhajtva, nem éreztetve vele, hogy megint csak olyan dolog ez, ami másnak jó, s nem nekem. Nem számítok ebben a képletben és nem is akarok számítani. - A körülményekhez képest azt mondanám, hogy remekül van. Elég erős, épp olyan, mint az anyja. És orvosilag is száz százalékig bizonyos, hogy vállalkozhat az útra. Sose sodornám veszélybe, ezt remélem tudod. Öm.. hagyjalak pihenni? - Kérdem, mert ha nem kellek, bonthatjuk a vonalat. De nem akarom letenni, szeretném ha még mindig érezné: ott vagyok, ahol voltam. Mellette. A támaszaként. És ő dönti el, hogy meddig kellek neki.
- Annyira mindegy, Nigel, mindenhol csak fájdalom van, csak éppen tudod… itt van belőle a legtöbb, bármennyire is van itt a hathatós segítség. Ha egyáltalán létezik még olyan. Egyáltalán nem kellett volna idejönnöm, most már tudom, de talán Nigel okkal tette, azért mondta az ő nevét, mert hiszi, hogy valamilyen kifacsart módon, de ez segíteni fog rajtunk. Fogalmam sincs, mit mondjak, egyáltalán gondoljak, túlságosan fáj ez az egész, amióta csak betettem a lábam a városban, valamiért megszakad a szívem. Sejtem az okát, de a valós képet nem akarom látni, nem vagyok rá kíváncsi, sem most, sem később. Okkal hagytam magam mögött, és tudom, hogyha ennek vége, akárhogyan is, nem lesz maradásom. Hiszek? Miben hiszek én még egyáltalán? S mi az, amit elvettél tőlem, de annak tudatában szerinted nem túlságosan kockázatos visszajönnünk? Sosem kérdezhetem meg, mert nem kérhetlek, hogy dönts az akkori és a mostani valóm közt, de félek, hogy óriási hibát követünk el. - Ez nem akarat kérdése, Nigel, vannak döntések, amiket később megbánunk, még akkor is, ha sokkal később jövünk rá, mit is tettünk valójában. Vallok, és nem baj, ha nem ért, egy részem épp azt akarja, hogy ne értsen, mert nem kell erről beszélnünk, nem kellene, de itt lennem sem. Ez az egész úgy pocsék, ahogy van, és fogalmam sincs, hol a kiút, a fény az alagút végén. - Remek. Legalább lesz mibe belealudnom, mert őszintén, most olyan állapotban érzem magam, amikor semmi másra vágyom, csak hogy kialudhassam magam, és addig legalább ne emésszenek a problémák. Sajnos azonban még az álmok sem tökéletesek, ott sem szép minden, pedig legalább annyi juthatna. - Van még olyan? Nem számít, hogy nekem mi a jó. Azt sem tudom már, hogy lenne olyan pillanat, amikor azt érezném. A félelem szinte felzabálja a lelkemet, annyira nem szeretném elveszíteni a lányomat, hogy elfelejtem széppé tenni számára a mostot. Hisz nem vele vagyok, pedig ott lenne a helyem. Magamba roskadva ülök le az ágyra, érzem, ahogy egy kósza sós csepp végigbucskázik az arcomon, egyedül van. - Köszönöm, hogy vele vagy helyettem. Mert nem tudok elég hálás lenni érte, Nigelnek sem, amiért mindig a saját érdekei elé helyezett minket. Nála önzetlenebb lelket nem ismerek a világon. Sokkal többet, jobbat érdemelt volna az élettől, mint egy zűrös barát pátyolgatása. - Tudom, hogy nem tennéd. Ettől még itt nem lesz jó, senkinek sem jó, Solomonnak sem, bármit is higgyen most Nigel, és ha azért csinálja, ha miatta hozza ide, nos… csak összetörni fogja vele, nem egyebet, de talán ő másként véli, hisz rossz szándék nincs benne. - Talán jobb lenne, bár már abban sem vagyok biztos, hogy bogyók nélkül képes vagyok aludni. Hiányoztok, hiányzik Spanyolország, a delfinek… Tudom, hogy hamarosan itt lesztek, de itt nem ugyanolyan, mint otthon. Nekem ez már sosem lesz otthonom, érzem a szívem mélyén, hogy végleg ott ragadt, már ami megmaradt belőle az évtizedek múlásával.
- Nem tudhatjuk előre, hogy a segítség milyen formában érkezik. - Szólalok meg, próbálva a lehető legmegnyugtatóbb hangomat elővenni. Nem igazán hiszek benne, hogy célt érek ezzel a hanglejtéssel, de ettől függetlenül nagyon szeretném, ha menne. Mert nem akarok rosszat, akármit is gondoljanak rólam, s akármit is gondoljak én magamról néhanap. - Pontosan tudom, hogy miről beszélsz. - Sóhajtok fel, ujjaim előrebukó hajamba siklanak, megtámasztom homlokomat a tenyeremben. Talán nem pontosan vagyok tisztában azzal, hogy most mégis mi volt az, ami szülte benne ezt a megszólalást, de arról én is tudnék beszélni, hogy a döntések mit tesznek az emberrel. Sőt, Eliana körül sokan képesek lennének eről - ha nem is ódákat - órákat zengeni. - Mindig van. - Simítanám ezen szóval Eliana arcát. Vigaszt szeretnék nyújtani, de nem vagyok mindenható. Alaián sem tudok úgy segíteni, ahogy megérdemelné, hiába használom rá hetek óta szinte az összes mágiámat. Jobban van, csodás stagnálás állt be állapotában, s az orvosok értetlenül állnak fölötte. Én pedig értem, nagyon is. A mi titkunk, az eszméletlen övé, s az enyém. Mert ennyit megtehetek, megnyújthatom az életét. Senki se kért rá és talán tisztességtelen is, de akkor kezdtem hozzá, amikor az anyja elment. Nem érdemli senki azt, hogy egyedül haljon meg, s mindenkinek joga van elbúcsúzni a gyerekeitől. Bármilyen rémesen hangozzon ez. - Te is nagyon hiányzol nekünk. Hiszek benne, talán helyetted is, hogy egyszer majd mind hazaérünk, akárhol is legyen az. Próbálj pihenni, a bogyók helyett inkább a langyos, cukros tejet javaslom. Kevesebbet árt. - Állok elő valamiféle népi "gyógymóddal" az álmatlanság ellen. Ki vagyokm én, hogy megmondjam neki, mit kellene tennie? Egyszerűen csak féltem őt. És a bocsánatáért esedezem kimondatlanul is. Mert én tudom, amit ő nem és - férfiatlan vagy sem - rettegem a percet, amikor ő is ráébred mindenre. - Hamarosan találkozunk, Tűzliliom! - Köszönök el tőle, bontva a vonalat. Kell egy kávé, s pár perc szusszanás. Carmela nővér másoltatott nekem kulcsot a takarítószerraktárhoz. Rendes nő, fura fazonnak tart. És az is vagyok. A sötétség az én démonom, s mégis, a páni félelem az, mely meg tudja nyugtatni lelkemet.
- Nem, de ami engem illett, vannak olyan formái, amiről tudni sem akarnék. Azt inkább hagyjuk, mekkora bolondot csinálok magamból. Épp hogy közöltem a távozásomat Solomonnak, erre most mégis maradni kényszerülök, mert Nigel a fejem felett döntött. Nem mondom, hogy nem értem meg, hogy csak segíteni akar, de egy részem szerintem még jó ideig nagyon is dühös lesz rá. Az a nagy helyzet, hogy nem rajongok az ilyesmiért, úgy gondolom, képes vagyok meghozni a saját döntéseimet, bármennyire is tűnjek olykor labilisnak. Ha valaki nem lenne az a helyemben, annak egyszerűen nincs szíve. - Szerintem te egyébként is sokkal pontosabban tudsz mindent, mint én. Állapítom meg, de nem áll szándékomban ezt telefonon megvitatni, sőt, talán sohasem, mert nemes egyszerűséggel fájna mindenkinek. Mert nem elég, hogy megtettem azt, amit, de még őt is belekevertem, amit egész egyszerűen nem lett volna szabad. Azt már inkább szóval sem illetem, hogy van még jó számomra is, valahol ebben az elcseszett világban biztosan, de azt hiszem, nem akarom már megtalálni. Ha Alaia szíve is megszűnik dobogni, nem leszek más, pusztán egy lélektelen test, ami csak azért működik még, mert a halál érte nem jön elég korán. Miért nem engem vitt el Ada helyett? - Tudom, de itt nincs mikró, és még csak tejet sem vettem, egyébként sem szeretem, maximum kakaóval. Inkább megyek biztosra, de köszönöm, hogy próbálsz gondoskodni rólam. A saját egészségügyi állapotom az utolsó, ami most foglalkoztatna, de nem szeretném, ha azt látná, hogy ennyire elhanyagolom magamat, mert biztosan nem venné jó néven. - Rendben! Szia! Raktam le a motelszoba telefonját, és hátradőlve az ágyon kezdtem a plafon merev bámulásába, amíg vártam, hogy megérkezzenek az anyagok. Fogalmam sem volt, hogy fogom ezt kibírni, de bíztam benne, hogy Nigelnek igaza van, és Alaianak jobb lesz itt, még ha az esélyei nem is, de bizonyos dolgokat én is látok. Bármiért is feledtem el Solomont, joga van elbúcsúzni tőle…
Megint csakm nem engedtem, hogy hozzám nyúljanak. Nem akartam kifogyasztani a mágiájából egyiküket sem, és egyébként is.. a fájdalom a barátom. A fájdalom emlékeztet arra, hogy élek és arra is, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. Felpattintom a gyógyszeres doboz fedelét, tenyerembe szórom az orvos által javallott fájdalomcsillapító-mennyiséget, visszateszem a dobozt a fürdőszobaszekrénybe, majd megnyitom a csapot, hogy vizet eresszek egy pohárba. Még odabent a fürdőben veszem be a tablettát, majd a félig telt pohárral sétálok ki a szobába. Amióta Eliana megsérült, nem szívesen hagytam magára, csak akkor, hogyha kifejezetten erre kért. Most is épp csak annyi időre jöttem el tőle, amíg lezuhanyoztam - nem, mintha nála ne lenne lehetőségem erre. Épp csak ez olyan, amivel mintegy mindig az ő intim szféráját védtem. Ez az oka annak, hogy nem vettem át még csak egy inget sem előtte soha, hogy nem tettem a lábamat a hálószobájába - hacsak nem villanykörtét kellett cseréljek, vagy egyéb praktikus dolgot, amit rám bízott - hogy nem léptem át határokon. Talán sarkos vagyok - nem, nem csak talán - de aligha fogok már megváltozni ennyi leélt év után. Kivételes alkalom, hogy nem veszek trikót az ing alá. Nehezen megy a levegővétel is, nem hogy a karemelés, így az ingujjba bújni is komoly művészet, nem még ha a fejem fölé kellene emelni kezeimet. Felül három gomb kivételével összegombolom az ingemet, betűröm farmerom korcába, majd hanyagul a vállamra dobott pulóverrel, az aktatáskámmal felszerelkezve indulok át a másik szobába. Elkértem a pótkulcsot hozzá, mert Eliana nincs abban az állapotban, hogy ajtót nyitogasson nekem. A takarító meg nyugodtan hiheti, hogy elhagytuk a másikat. - Hozzak reggelit, Tűzliliom? - Teszem be az ajtót magam után. Könnyed hangot igyekszem megütni. Így ragaszkodom ahhoz a pozitív szemlélethez, ami igazán sosem volt sajátom. Lengyel imáimat pedig csak magamban mormolom. - Hogy érzed magad?
A gyógyításoknak köszönhetően már egészen jól voltam, de pár dologra fölösleges lett volna mágiát pazarolni, és a külsérelmi nyomok sem tűntek csak úgy el. Az arcom még véraláfutásos volt, és gyakorlatilag a testem majd minden része, mert igencsak szépen összetörtem magam, annál jobban nem is kell. Akármennyire is hoztak helyre, ez elég szép trauma volt a szervezetemnek, még az is lehet, hogy belehalok, hogyha nem kerültem gyógyító kezei közé. Wendy azóta átjött mindennap, elég lelkiismeretes volt, de azt mondta, hogy mindenképpen ágyban kell maradnom bár napig, mert bár a homlokcsontom törését helyrehozta, de istenesen beütöttem a fejem, és bár semmi jelét nem mutatom komolyabb károsodásnak, de úgymond megfigyelés alatt vagyok. Ha szédülök, hányingerem van, képszakadás, meg ilyesmi, akkor azonnal kórház. Nem vágytam rá, és szerettem volna mihamarabb rendbe jönni, hogy mehessek a lányomhoz, szegény most ott van egyedül. Utálom magam miatta, bár azt a gyökeret, aki kihajtott elém, még jobban. Kár, hogy nem jelenthetem fel, mert egyrészt módosítva lettek az emlékei, másrészt nincsenek hivatalos leleteim. Tök gáz, mindegy, ezen aztán végképp igyekszem nem pörögni, bár bőven van időm rá, mert alig bírok aludni. Azaz, ma már ment, mert Wendy altatót tukmált belém. Pár perce azonban már éberen bámulom magam előtt a párna gyűrődéseit, és azt is tudom, hogy Nigel éppen nincsen itt, pedig biztos itt volt még, mikor elaludtam, és esélyesen eszében sincs őrizetlenül hagyni, mert holt biztos, hogy nem tudná feldolgozni, ha esetleg akkor lenne baj, ha nem lenne itt. Még csak azt sem mondhatom neki, hogy menjen nyugodtan, jól vagyok, nem fog történni semmit, mert nem tudhattam. Az ajtó azonban nyílik, erőtlen, fájdalmas mosollyal adózom a jelenlétének, és simít rajta végig a kiadós alvás ellenére is elgyötört, fáradt tekintetem. - Ha nem fájna az egész fejem, örömmel megennék egy elefántot is, de szerintem a folyékony cuccokon kívül nem tudnék egyelőre megbirkózni semmivel. Tudom, Wendy azt is mondta tegnap, hogyha nem eszem, infúziót is fog szerezni, de valahogy semmi kedvem nem volt még ezzel is túráztatni magam. - Majd kicsattanok. Ironizáltam, hát persze, nyilvánvaló, kimondani nem fogom, hogy pocsékul, immár fizikailag is. - Hagynod kellene, hogy meggyógyítson, fölöslegesen szenvedsz te is.
- Kész szerencse, hogy nem lőttem le akkor azt, amelyik odakint kódorgott. Pedig kedvem lett volna leteríteni, csinos ormányos volt. - Engedek meg magamnak egy mosolyt. Fintorgás nélkül emelem fel az aktatáskát az asztalig, hogy ott elfektetve azt kattintsam fel a fedelét, kivéve belőle a laptopom. Szeretem a régi és új technológia efféle kettősségét. A géppel sétálok oda Eliana ágya mellé - óvatoskodóak a mozdulataim, de egész sok bennük a méltóság ahhoz képest, hogy a fájdalomcsillapító még nem hatott és magamra sem pazaroltam gyógyítást - hogy leguggolva a konnektorhoz, bedugva életre leheljem a masinát. - Megszereztem Alaiának a kórházi wifi jelszavát. - Mondom ki a varázsszót, s adok magyarázatot arra is, miért kellett beizzítsam a kicsit lassú, de egész megbízható gépemet, amit az ágy melletti székre teszek, Eliana felé fordítva a képernyőt. A háttérkép ugyanaz, mint mindig. Estherről az utolsó fényképem digitalizálva, a 16. születésnapján készült róla. Ez is olyan, mint a gyógyítás elutasítása. Fájnia kell. Ettől érzem az élet súlyát, s így adom fel azzal együtt, hogy fel nem adom. - Megnézem mit tudok szerezni, ami megfelel az igényeidnek. - Indulok el az ajtó felé, de megállok, amikor szavai érnek. Visszafordulok hozzá. - Ennek így kell lennie. Emlékszel rá, én így működöm. Viszont amint ettél - Nem fogadok el ellenkezést, az infúzióra nem kéne, hogy ráfanyalodjon a doktora. - téged alávetlek a napi tortúrának. - Jelzem ezzel, hogy gyógyítani szándékozom. Tudom, hogy Wendy teszi a dolgát és képes is rá, de ez nem mentesít a "kötelesség" alól. Nagyjából negyedóra múltán kerülök elő, papírzacskóban elhozott szedvicsekkel és két műanyag, szívószálas pohárral. Tisztára, mintha valami gyorsétteremből hoztam volna. Pedig csak ily magas fokú a motel kínálata. A szerzeményeket leteszem az asztalra, kicsomagolásnak látok neki. - Vaníliás shake, ez elég sűrű és tápláló is, de csak az kap desszertet, aki eszik pár falatot. - Kacsintok rá. Elég szépen néz ki ez a gesztus - mint a mosoly is - orrtöréstől monoklis arcomon. Szerencsére nem látok tükröt. Bár, amúgy sem vagyok hiú. - Sonkás-sajtos vagy csak sajtos?
- Elefánt Anchorageban? Meg sem lep. Hozzá hasonlóan én is elmosolyodom, de csak röviden, nem igazán értem, miért vesz elő gépet, és még akkor sem, amikor a wifi jelszó szóba kerül. Én meg a chatelés, vagy mire gondolt? Remélem, nem videó beszélgetésre, mert szegény kislányom sokkot kapna a látványomtól, az is biztos, mindenesetre azért nem ágálok rögtön a helyzet ellen, mert ki tudja, lehetséges, hogy olyasmi, amire nem gondolnék. Esther képére sosem mondtam semmit a gépén, pontosan azért nem, mert megértem. A mai napig van egy elnyűtt fényképem Adáról a pénztárcámban, és határozottan hülyét kapnék attól, ha ebbe valaki bele akarna ugatni. ugyancsak ez a helyzet Noëllet illetően is. Igaz, nem mutogatom senkinek a tárcám, mégis kinek mi köze lenne hozzá. Miként nekem sincs ahhoz, hogy Nigel miként éli meg a gyászát. Felejteni szerintem őket nem szabad, nem is lehet… lélektelen, aki képes rá. - Amúgy nekem is van gépem. Mutattam rá erre a tényre, mert hát, laptop nélkül miként is e-mailezhettem volna vele. Talán elfelejtette, vagy inkább azt mondanám, hogy nem akart hozzányúlni az enyémhez csak úgy, pedig megtehetné, épp ezért inkább a sajátját hozta el. - Nem is fontos, elvagyok. Amíg ilyen szinten letaglóz a fájdalom, egyébként sem hiszem, hogy sok értelme lenne bármit magamba erőszakolnom, mindenesetre nem fogok túlzottan tiltakozni, ahhoz azért közel sincs elég erőm, szóval teszi, amit akar, és kész. - Nem kell. Nem tehetek róla, de a düh szikrái szánkáznak bennem. Miért is kellene? Miért kell szenvedni, ha nem muszáj? Annyira nyakas tudsz lenni, Nigel… - Nem akarom. Tessék, ebből érezheti, hogy vagy vagy állapotba kerültünk, mert annyira ismerem, hogy tudjam, ritkán tesz akaratom ellen, és ha ő így, én is képes leszek felhasználni az erőtartalékaimat, hogy megtegyem, bármennyire is tiltakozzon. Amíg távol van, ismét elbóbiskolok kicsit, de az ajtó nyitására magamhoz térek, és ismét rajta pihentetem fájdalomtól zavaros íriszeimet. - Igenis, anyu… Morgom az orrom alatt, pár falat, a kettő pont egy pár, annyit talán leküzdök, többet aligha, túlságosan is fáj a rágás még, és nem erőltetném, de ne mondja azt senki, hogy nem próbálkozom. - Sajtos. Pocsék érzés ilyen tehetetlennek lenni, és fogalmam sincs, meddig fog még tartani, az is tuti, hogy egy darabig nem ülök volán mögé, inkább gyalogolok. Nevetséges, negyven éve vezetek, sosem volt balesetem… Fel tudnék robbanni a dologtól még most is.
Kezdőlap
//
// 
:<333://
//
