2223 South Cushman Street

A város keleti széléhez eső olcsó motel, közvetlenül a Richardson Highway mellett. Egy, kettő és négy fős szobák bérelhetők.

Már több mint két hét telt Killian felbukkanása óta. Azóta, mint önmagam árnyéka léteztem, s bár ugyanúgy bejártam a rendelőmbe és az egyetemre, mint korábban, elvégezve a szokásos feladataimat, mégis… aki kicsit is ismert, érzékelhette, hogy valami nagyon nincs rendben. A szokásos vidám, pörgős, csacsogós énem, mint ha sosem lett volna, csak mint valami szellem, jöttem-mentem, ha pedig bárki is rákérdezett, hogy mi a baj, csak egy mosolyt erőltettem az arcomra, és legyintettem. Mégis, kinek mondhatnám el, hogy mi történt? Az egy, hogy megesküdtem, titokban tartom, de nem hiszem, hogy lett volna bárki, aki ne nézett volna komplett idiótának, ha közlöm, hogy a 11 éve halottnak hitt férjem meglátogatott. És én még azt hittem, hogy a munka, vagy a vizsgára való felkészülés segíteni fog lekötni a figyelmemet… egy frászt.
Akármennyire is igyekeztem, a gondolataim valahogy mindig visszaterelődtek Delhihez, Zacharyhez, Michaelhez, Killianhez… meg ahhoz a bizonyos újratalálkozáshoz, a beszélgetéshez… Az Indiában töltött utolsó 5 év fényképeit, ha legalább 100-szor nem néztem újra, akkor egyszer sem, de… valahogy még mindig olyan hihetetlen volt ez az egész. A találkozás óta már nem először fordul elő, hogy az éjszaka közepén riadok fel, én pedig újra és újra elgondolkoztam azon, vajon ez az egész visszatérés csak egy csalóka álom volt? Hisz a halottakat nem lehet feltámasztani…
A két bizonyíték, ami igazolta, hogy mégis megtörtént az eset, az a darab papír volt a nappali asztalán, és a talpamon lévő apró sebek – bár nem lett volna nagy kihívás, mégsem használtam a mágiámat, hogy meggyógyítsam, legalább ez is bizonyította, hogy ami történt, valóban megtörtént, és nem csak a képzeletem szüleménye Zachary halálának évfordulója kapcsán. A papír meg… akármennyire is vigyáztam rá, így két hét után mégis sikerült kissé elmaszatolnom az írást rajta, arról nem is beszélve, hogy milyen salátává gyűrögettem-szorongattam. Pár naponta ugyanis erőt vett rajtam valami, hogy elhatározzam magam, ellátogatok a címre, de… eddig egyszer sem jártam sikerrel. Először az utca végéig sikerült jutnom, mire teljesen elbizonytalanodtam és inkább visszafordultam, aztán 2-3 újabb próbálkozást követően, tegnap előtt minden bátorságomat összeszedve, már a motelig is eljutottam. Azonban ismét zsákutcába futottam… ugyanis hiába vártam majdnem egy órát, miután egy fénykép és a keresztnév segítségével sikerült kideríteni a recepción, hogy valóban itt lakik, akit keresek, az is kiderült, hogy épp nincs itt… Így aztán ismét nem jártam sikerrel.
Végül egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy ma rendelés után újra útba ejtem a motelt, akármennyire is unszimpatikus a környék… meg maga a hely is, lehet, nem kellett volna annyi filmet néznem – mert ha már motel, valahogy egyből a rendőrség elől menekülő gyilkosok meg a házasságtörők „paradicsoma”, annyira meg ennyiknek sincs pozitív csengése…
Mindenesetre tettem egy próbát, kezemben szorongatva a papírfecnit, amire a cím volt írva, mint ha nem tudnám már fejből, hogy hol is van… Pechemre azonban új recepciós volt, így az egész magyarázkodás kezdődhetett előröl, majd miután sikerült tisztázni a jövetelem szándékát, ismét megtudtam, hogy a keresett illető nem tartózkodik a motelben. Nagyszerű… mit tehetnék, ha nem várok? Csak szótlanul ücsörögtem a portánál az egyik fotelben, ölemben egy kis könyvet szorongatva – eleinte megpróbáltam olvasással lekötni a figyelmem, de miután minden ajtónyílásra és újabb jövő-menő emberre szinte reflexből kaptam fel a fejem, reménykedve, hogy Killian lesz az, inkább hagytam az olvasást. Helyette egyre sűrűbben vetettem hol aggódó, hol kétségbeesett pillantást a falon lógó faliórára, amin vészesen közeledett a kismutató a 9-eshez, a nagy pedig a 12-eshez…
Magamban megfogadtam, hogy lesz, ami lesz, várok, viszont ha 9-ig nem kerül elő a férjem, akkor ideje elindulni hazafelé, lévén ki tudja, hogy mikor érne vissza, lehet, hogy inkább más időpontban kéne megpróbálnom? Nem mindig csak munka után? Még haza is kéne jutnom innen valahogy, hogy holnap be tudjak menni dolgozni, ennyire későn meg nem szeretek egyedül mászkálni a városban, ha nem muszáj. Még 5 perc… És mást nem, akkor hagyok egy kis üzenetet, hogy itt jártam…

I trip to feel alive
And die to forget
Lift me up and I feel lighter
I'm living in a dream

Az elmúlt 11 évben sem tettem egyebet, mint vártam. Vártam egy olyan céltalan és időtlen dolog eljövetelére, mint a felejtés. De most, amikor ennél jóval elérhetőbb Álmokat kergetek, minden perc fájdalmasan lassú, a keserűség pedig infúzióként csepeg a véremben és táplálja a testemet. Nem mondom - voltak jobb napjaim ebben a két és fél hétben, ám ez csakis azoknak az újabb váratlan eseményeknek volt köszönhető, mint Yee megjelenése, a találkozás a Keeluttal, de nem utolsó sorban egy olyan leszármazottamra való bukkanás, aki minden bánata ellenére hasonló gyermeki vonásokat hord magában, ami a régi önmagamra emlékeztet. És arra a zsákutcára, amibe ennek köszönhetően belefutottam.
Ha az Illúziók hatnának valamelyest rám is, úgy sokkal kevesebbet tartózkodtam volna a motelen kívül. Akárhányszor kiléptem a szobám ajtaján, mindig visszahúzott annak rendezett sötétsége, de legtöbbször erőt vettem magamon. Hasonlóan éreztem magam, mint amikor új életet kaptam Afrikában. Volt, hogy két napig valóban meg sem mozdultam, és a testem is úgy éhezett, mint ahogy a lelkem sóvárgott Abigail után. Hittem, hogy eljön. Hinni akartam, hogy eljön. Sokszor elbizonytalanodtam, de valahogy mindig meggyőztem magam arról, hogy a dolog annál sokkal bonyolultabb, mint hogy azonnal utánam rohanjon és el se eresszen többé. Persze ismételten csak magamból indulok ki: én megtettem volna. Ahogy megtettem volna azt is, hogy felkelek és elindulok a háza felé, odaállok a küszöbére és egész egyszerűen megcsókolom újra. De bármennyire volt daliás és Mesébe illő ez az elképzelésem, mindig arra jutottam, hogy "nála a labda", a lehetőség adott, hacsak nem hajította szemétbe az újságpapírt az üvegszilánkokkal együtt.
Aggódtam, hogy ez történt. Aztán már csak azért is mehetnékem támadt, hogy szóljak neki arról, hogy az asztalon hagytam a címemet, ha esetleg nem vett volna észre. Vagy hogy egy újabb cetlit csúsztassak be az ajtó alatt, esetleg a postaládájába.
Vásároltam egy mobiltelefont is, de még csak ki sem bontottam. Csendesen és halottan pihen az éjjeliszekrényemen. Már gondoltam rá, hogy inkább visszaviszem, de erről is lemondtam. Semmim nincs, ami kézzel fogható és Abigailhez kötődik, csak ez az átkozott doboz, benne egy készülékkel, aminek semmi haszna nincs nélküle. Azok az emlékeim pedig, amik rá emlékeztetnek, talán meg sem történtek igazából. Talán ez csak egy része az újabb önámításomnak.

Úgy húsz percnyi kényelmes sétára van innen egy büfé. Az a típus, amelyikben három vásárló is nehezen fér el, mégis van bent két bárszék a falra szerelt pult mellett. Már jól ismernek, minden nap innen étkezem, kivéve, amikor teret engedek a farkasomnak és el nem megyek vadászni. Ez azt hiszem, csak háromszor fordult elő... Az elmúlt négy napban? Vagy hétben...? Összemosódnak a napok.
Egy áttetsző, fehér műanyagzacskóban papírtartóba csomagolt hamburget lógatok a kezemben, szám szerint kettőt. A fakaséhség nem jellemző erre az időszakorma... sem. Teljesen bezárkózom az elmém fogságába, fel sem tűnik, hogy a zacskó neki-nekiütődik a térdemnek, pedig még a fejem is lehajtom. Csak besétálok a portára a szobám kulcsáért, ahogy minden este. És még az sem tűnik fel, hogy végre valóra vált egy Álmom.

Hacsak nem szólít meg vagy ér hozzám, akkor a portás jelzésértű tekintetváltozásából észlelem csupán, hogy valami történik, ami más, mint az általános. És abban a pillanatban, ahogy a farkasom figyelmét is felkelti, hogy kiugrott az este a megszokott kerékvágásból, egyszerre csak az egész környék megtelik élettel, nyitok a külvilág felé, érzem a motel összes lakójának energiáit, a kissé állott szagot, és eben a masszában ott van valami, ami a szívemnek és lelkemnek egyaránt a legkedvesebb.
- Abigail... - szalad ki a számon gyorsan és hirtelen, majd zavartan felnevetek, és látszólag teljesen hétköznapi mód nyúlok a kulcsért és gyűröm a szabad kezem markába - Abigail! Te mit keresel itt?
Ismétlem meg már sokkal élettel telibben és vidámabban, mint az előbb, s talán túlságosan el is ragadtatom magam - legalább is ahhoz képest,amilyen reakciót várhatna tőlem az utolsó találkozásunk után. A tekintetem ragadozó módjára kémlelve kapom a portásra, ezzel is üzenve neki, hogy keressen magának jobb elfoglaltságot annál, mint hogy velünk foglalkozik. A csodálkozás és az eufória arra sarkall, hogy odalépjek és finoman megérintsem a felkarját, végighúzva a kabátján az ujjaimat. Talán nem kellett volna. Mi van akkor ha... Ha azért jött, hogy elbúcsúzzon? Hirtelen zárkózom be újra.
- Gondolom engem... - motyogom úgy, mint aki pontosan tudja, hogy az előbbi igen bugyuta kérdés volt - Ha tudtam volna...
Hoztam volna neked is valamit... A zacskó feljebb emelésével jelzem, hogy mire célzok és csalódottan sóhajtok. Honnan kellett volna tudnom? Miért nem éreztem? Ilyenkor bezzeg miért nem működik a tetoválás?
- Szeretnél esetleg... bejönni? Vagy már mész is?
Most nézek először a szemeibe, mint egy utcán felejtett állatkölyök, remélve, hogy nem csak azért jött, hogy egy utolsó pofonnal illessen.

És a nagymutató eléri a 12-t. Egy csalódott sóhajjal veszem tudomásul, hogy ma is hiába vártam, így aztán lassacskán erőt veszek magam, és elkezdek készülődni. A könyvemet, amibe eddig oly rendületlenül kapaszkodtam, visszasüllyesztem a táskámba, helyette előkeresem a kesztyűmet majd még egyszer megigazítom a sálamat, amikor ajtónyílásra leszek figyelmes. Elég odafordulnom, hogy egyből abbamaradjon a mozdulatom, én pedig lélegzetvisszafojtva követem a tekintetemmel Killian minden mozdulatát. Miközben azt várom, vajon mikor vesz észre, a szívem szinte a torkomban dobog, ahogy próbálom visszafojtani a mosolygásomat… mint amikor a kisgyerekek bújócskáznak és már olyan közel a „hunyó”, hogy pillanatok kérdése, mikor veszi észre a másikat.
-Killian. –köszönök én is, ahogy közelebb lépek hozzá, és ha nem épp egy portán várakoznánk, egy recepciós tekintetét a hátamon érezve, még meg is ölelném. Így azonban csak a kesztyűimet szorongatva, gyűrögetve állok egy helyben, a kérdésére pedig lassan ingatni kezdem a fejem. Na vajon?
-Én inkább úgy mondanám, hogy „kit”. –segítek neki csendesen, ám a hirtelen hangulatváltozása az én figyelmemet sem kerüli el, sőt… egy kicsit aggódni is kezdek miatta. Lehet, hogy mégsem lesz olyan egyszerű ez a mostani beszélgetés? Vagyis… azt eddig is sejtettem, hogy nem lesz egyszerű, már csak a helyzet sokrétűsége és bonyolultsága miatt sem, de… inkább mindegy. Majd meglátjuk.
Kimondja a „megoldást”, én meg csak bólintok egyet, azonban ahogy megemeli a hamburgeres zacskót, nem bírom megállni szó nélkül.
-Ugyan… én is csak ma délután döntöttem el, hogy jövök. Legalábbis, hogy ma is… -utalok rá lopva, hogy bizony nem most vagyok itt először – Annyira nem szokásom váratlanul betoppanni, de más elérhetőségedet nem tudtam… Amúgy emiatt ne érezd magad rosszul, tényleg. –nem is várnám el tőle, hogy (hét fogásos) díszvacsorával készüljön itt nekem, pláne a múltkori „elválás” után – Egyébként meg… nagyon remélem, hogy nem csak ilyesmiket ettél az utóbbi időben. Tudod, hogy mennyire… egészségtelen. –kezdem el „anyáskodva” és fejezem be egy szusszanással a mondatot, ahogy eszembe jut, hogy vérfarkas, náluk pedig kicsit más számít egészségtelen – például belekötni egy idősebbe…
-Ha… nem zavarok, akkor… szeretnék. Nem hiszem, hogy másokra tartoznának a dolgaink. Persze csak a ha nem zavarok, ha valami más dolgot van, akkor… mást nem majd valamikor később visszajövök. –felelem csendesen, miközben egy apró fejmozgással és a tekintetemmel jelzek a recepciós, meg a jövő-menő emberek felé.
Sosem szerettem a magánéleti dolgainkat mások előtt megtárgyalni, hiszen semmi közük hozzá, meg amúgy is… jelen esetben még az is elkerülhetetlen, hogy akarva-akaratlanul a vérfarkas téma szóba jöjjön, és semmi kedvem még azon is fáradozni, hogy emlékeket töröljünk, mert figyelmetlen voltam. Ha Killian elindul a szobája felé, akkor csak szótlanul követem, mellette sétálva. Amikor azonban belépünk a szobába, egy kissé csalódottan nézek körbe. Igaz, azelőtt már jártam itt, de… valahogy nem ilyen retro, múlt évezredbeli, „lepukkant” valamire számítottam. Ez valahogy annyira nem méltó hozzá… Meg azok után, hogy én is felajánlottam, hogy lakhat nálam, és helyette egy ilyen helyen szállt meg, kicsit fáj is a dolog… De hagyjuk is a berendezést, most úgysem emiatt vagyok itt, így aztán csak miután körbenéztem és kicsit beljebb sétáltam, megfordultam, hogy szembe kerüljek Killiannel.
És… akkor most kéne beszélnem, igaz? Zavaromban még egy kicsit toporgok egy kicsit, mire sikerül összeszednem magam annyira, hogy a férfi szemébe nézzek. Megint úrrá lesz rajtam a késztetés, hogy odalépjek hozzá, és minden szó nélkül megöleljem, hisz már csak magunk vagyunk, de… valahogy nem érzem igazságosnak vele szemben, így, hogy még nem mondtam el neki, amit szeretnék – amiért itt vagyok. Meg abban sem vagyok biztos, hogy ha egyszer odabújnék hozzá, lenne-e erőm túlesni ezen a kis vallomáson…
-Szóval… -kezdek bele kissé bizonytalanul, de aztán erőt veszek magamon és csak azért is folytatom – Nem is tudom, hogy hogy kezdjek bele. A találkozásunk eléggé felforgatta a dolgokat, és… szóval… először is szeretnék bocsánatot kérni tőled. Azért, ahogy akkor reagáltam, hogy ilyen sokáig vártam azzal, hogy újra megkeresselek, hogy ezáltal addig is magadra hagytalak, pedig így utólag visszaemlékezve már annyira egyértelmű, hogy inkább segítségre és támogatásra lenne szükséged, mintsem ellenséges érzésekre, pont tőlem… -sorolom a „bűneimet”, mint ha valami gyónáson lennénk, és épp „feloldozásra” várnék. Akármennyire is szeretném, most inkább hagyom a magyarázkodást meg a magam mentegetését, helyette inkább folytatom, amiért itt vagyok- Meg tudsz nekem bocsájtani? –kérdezem végül.

Még én sem tudom mesés szavakba önteni azt az érzést, ami azért tölt el, mert Abigail zavara mögött apró, bujkáló mosolyt vélek felfedezni. Azt hiszem, hogy még sosem voltam igazán hasonló helyzetben, ami elég furcsán hathat 830 év után, amit leéltem, de most mégis elfog a gondolat, hogy talán nem kezelem jól a helyzetet. Talán ragaszkodnom kellene egyfajta állásponthoz, nem pedig fel-le ingázni az érzelmek hullámvasútján. De nem megy, mert ha sikerül is egy bizonyos, karakteres érzést kiemelni az legfeljebb a kétség lehet, az pedig pontosan olyan kétarcú, mint én. És ezzel egyikünk helyzetét sem könnyítem meg.
Amikor arra utal, hogy már máskor, korábban is felkeresett, újfent kettős hatás alá sikerül kerülnöm. Roppantul örülök annak, hogy már nem először jár itt, és mivel már már ki tudja, hányadszor tér vissza, tényleg őszinte és erős szándék vezérli abban, hogy együtt töltsön velem némi időt. De mindemellett korholom is magam azért, mert megengedtem magamnak annyi luxust, hogy akár csak öt percre is elhagyjam a Ranch területét.
Finoman mosolyodom el a hamburgerek miatti apró felháborodására. Ez jó jel, nem igaz?
- Nem... - felelem halkan és elhalóan, és pusztán egy jelentőségteljes, farkas mivoltomra utaló tekintettel próbálom a "nyilvánosság" előtt jelezni neki, hogy kiegészítésként vadhúsban is volt részem, de hogy ez mennyit javít vagy ront a jelenlegi helyzeten, arról fogalmam sincs. Hazudni nem fogok, letagadni a valós énemet a múltkori után teljességgel bolond lépés lenne, hiába tartok attól, hogy minél gyakrabban tudatosítom benne farkas mivoltomat, annál távolabb fog kerülni tőlem.
- Ne! - vágom rá már megint túlbuzgó és ragaszkodó hévvel arra, hogy azt feltételezi, hogy zavar és esetleg máskor visszajönne. Végre itt van, erre vártam már azóta, hogy elhagytam a házát - Örülnék, ha maradnál.
Finomítok kissé az első, hirtelen jött reakciómon, majd ha rábólint, akkor elindulok a szoba felé. Csendben ballagunk, én pedig a torkomban dobogó szívvel és egy állandóan zörgő szatyorral a kezemben vezetem, majd nyitom ki az ajtót, előre engedve Abigailt, és csak utána belépve. A szoba állapota miatt nem zavartatom magam. Bár a szoba a maga természetességében nem valami felemelő látvány, legalább rend van, sehol egy levetett ruha. Mintha nem is lakna itt igazából senki, egyedül az éjjeliszekrényen pihenő mobiltelefonos doboz jelzi, hogy valami megváltozott a bérlésem óta. A hamburgereket mellé teszem, aztán hogy ne csak álljak, mint egy szerencsétlen, elkezdem legombolni magamról a kabátot, majd az ágyra fektetem.
Amikor beszélni kezd, ráemelem a tekintetem, amelynek minden egyes pontja arról árulkodik, hogy a figyelmem teljességgel az övé. Eljött hát a pillanat. Megszoksz vagy megszöksz, gyűlölsz vagy szeretsz, elhagysz vagy el sem engedsz? Nem kezdődik túl jól... Talán egy méter lehet köztünk, ahogy szemben állok meg vele, de még így is hevesen szurkálja a bőrömet a szobában vibráló csendes, ki nem mondott feszültség.
Kissé összeráncolt homlokkal, szomorkás arckifejezéssel billentem aprón oldalra a fejem, ahogy bocsánatot kér. Nem, neki nincs miért. És mégis, sírni tudnék attól, hogy ő úgy érzi, hogy van. Többek közt ezért is szeretem, ezt is szeretem benne, a lelkét, a finom és ártatlan hozzáállását, ám legalább ennyire fáj, hogy most velem szemben kell felelevenítse ezt az oldalát. Filmként rémlik fel a pofon és a pillanat, amikor felugrott mellőlem, majd a kép, ahogy a dolgozószobájában néztem rá, mielőtt eltűntem volna. Aprón csóválom meg a fejem. De nem szólok közbe, hiszen látom és érzem, hogy szeretné ezt elmondani nekem, és nem tenne jót, ha közbevágnék.
"Annyira egyértelmű, hogy inkább segítségre és támogatásra lenne szükséged..."
Az arcomon átsuhan valami kőkemény, dühödt csalódottság, és a tehetetlen, saját magamra vetített szánalom arra sarkall, hogy elkapjam róla a tekintetem. Fortyogni kezd bennem az undor és a dacos harag. Hát valóban ennyire nyilvánvaló? Valóban ez lenne az oka a bocsánatkérésének? Hogy látja, hogy a férje egy szánalmas, tönkrement, az életébe belerokkant valaki, egy selejt, akibe az illem szerint nem szép dolog még egyet belerúgni? Kell néhány pillanat, amíg túl tudok lépni ezen a kezdeti, hirtelen feltámadt önsajnálaton, és el nem tudok kezdeni más aspektusból tekinteni a helyzetünkre. Csak azt veszem észre, hogy sűrűn pislogok, a torkomat pedig valamiféle megkeseredett bánat mardossa, amit belém fecskendeztek az évszázadok. Mit mondhatnék... Mivel magyarázhatnám? Nincs jó indokom, csak a saját mentegetőzésem és "döntésem", hogy nem óhajtok kilépni az ördögi mókuskerékből, mert helyette sokkal jobb és könnyebb magamra lapátolni a földet.
A kérdésére hitetlenkedő arccal nézek rá megint. De mégis, pillanatról pillanatra lágyul el úgy, mint amikor az ember már épp megszólalna, hogy "Jajj, te...", de én nem teszem, csak a szám elé tapasztom a kezem, és ahogy lassan zárom össze az öklömet, gondterheltem dörzsölöm végig az arcomat a mozdulat által. Nem tudok mit mondani. Én nem... Nem tudok neki megbocsájtani! Mert nincs miért megbocsájtanom... Egyszerűen... Akinek itt bármiért is feloldozást kellene kérni, az én vagyok.
Nem bírom türtőztetni magam, kettő határozott lépés csupán, hogy közvetlenül Abigail előtt teremjek, és a két kezem közé fogjam az arcát, némileg felém, feljebb emelve a tekintetét és még mielőtt bármit mondhatna vagy ideje jutna bárminemű ellenkezésre, megcsókolom. Közben pedig az egész testem izgatottan feszül meg, szinte odatapasztva hozzá, és ebből az állapotból legfeljebb az ellenkezése szakíthat ki - vagy pedig a levegővételem, ami után elhúzódom tőle, hogy átvehessem a szót.
- Soha többet ne kérj tőlem ilyet. - figyelmeztetem halkan - És ne akarj nekem segíteni.
Eleresztem az arcát is, ha eddig még lehetőségem volt a két kezem közt tartani, aztán a szigorúan szerető hangvételből némileg lemondó tónusúra szelídülve folytatom.
- Hacsak nem érzel ösztönös késztetést arra, hogy az itteni mágusoknál érdeklődj afelől, hogy miként tudnál örökre megölni. - kemény szavak ezek egy ilyen helyzetben, tudom. És nem is a legromantikusabbak, és nem is terveztem, hogy valaha ezzel fogom szembesíteni - És ne is akarj támogatni, hacsak nem érzed úgy, hogy túlságosan kevés munkája van a protektorátusnak vagy hacsak nem azt akarod, hogy megtizedeljem a helyi farkasokat. - rossz szavak, rossz megközelítés - Az egyetlen dolog, amivel ezt a helyzetet el tudod mozdítani az az, hogyha kellően önző döntést hozol, Abigail. Vagy belátod, hogy nincs szükséged egy ekkora problémára és megpróbálsz együtt élni a tudattal, hogy élek és most, hogy ezt tisztáztuk, békében elválunk és te boldog leszel, azt az életet éled, ami neked jár és amit te akarsz és nem érzel szemernyi bűntudatot sem azért, mert hátrahagytál. - egyáltalán nem célom érzelmileg zsarolni, de pontosan tudom, hogy az alaptermészete szerint képtelen lenne bárkiről lemondani, aki segítségre szorul, éppen ezért... - Persze dönthetsz úgy is, hogy minden áron vissza akarsz repülni Delhibe, de tudod Abigail, ez soha nem fog megtörténni. Nem akarom, hogy te is egy Álomért küzdj boldogtalanul és várd azt, ami soha nem jön el. És nem azért, mert én nem tennék meg mindent érted, hanem azért, mert amint az elmúlt 830 évem mutatja, nekem ez egyszerűen nem... jár. - és nem tehetem meg, hogy téged is magammal rántalak - Abban sem akadályozhatlak meg, hogy mégis kitarts, de akkor el kell fogadnod Kilaunt könnyek és nyugtatók nélkül. És nem azért, mert sajnálsz, hanem azért mert ezt akarod. Akkor viszont... boldoggá tehetsz. Őrülten boldoggá. És talán nekem sem lesz már szükségem segítségre.
Egyáltalán nem érzem magam megkönnyebbülve és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy helyes döntés volt ennyire hirtelen felfedni előtte az én elgondolásaimat, hiszen nem tudhatom, hogy a bocsánatkérésen kívül milyen mondandókkal érkezett, talán már rég eltervezett mindent, én pedig azt éreztetem vele, hogy képtelen egyedül józan döntést hozni. De a lelkem mélyén valóban az a legnagyobb félelmem ezzel kapcsolatban, hogy túlságosan rövidet húz, ha eljön majd a pillanat és ettől minden áron meg akarom óvni. Ha pedig már eleve azért (is) jött, hogy elmondja, nem akar látni többet, akkor a röpke monológom egyébként sem változtat sokat a helyzeten.

„Veszem” az üzenetét, és válaszul csak egy aprót bólintok – az még csak egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy farkas létére legelni fog kijárni az erdőbe, mint valami birka… Attól, hogy én vegetáriánus vagyok, amíg együtt éltünk, sem akartam soha leszoktatni a húsevésről, miután pedig múltkor bevallotta, hogy valójában vérfarkas, azt hiszem, az étrendje zavarna a legkevésbé, legalábbis amíg nem embereket eszik.
-Rendben. –nyugtázom egy halvány mosollyal a szavait, aztán ahogy elindul a szobája felé, némán követem, mígnem magunk leszünk odabent.
Nemsokára a hangomat is megtalálom, és belekezdek a mondandómnak, ám ahogy közeledek a vége felé, ahogy kiejtem azt a néhány szót, már tudom, hogy mekkorát hibáztam. Megint… Legalábbis a mimikája egyértelműen erről árulkodik, a hirtelen félrekapott tekintet, a megfeszülő vonások… Hogy lehettem ilyen idióta, mint ha nem tudnám, hogy a mentális, lélektani problémáknál mennyire kell vigyázni, erre én meg kapásból ezzel jövök neki… Azt hiszem, pocsék pszichológus lennék.
-Ne haragudj… én… én nem úgy gondoltam. –szúrom gyorsan közbe kissé esetlenül, mielőtt tovább rontanék a dolgokon, ugyanis ha valamit, azt végképp nem szeretnék. Elég bonyolult az így is, kicsit kezd olyan érzése támadni az embernek, mint ha egy aknamezőn táncolna… Egy rossz mozdulat, és bamm!
Ahogy közelebb lép, csak kérdő tekintettel nézek rá, egészen addig, amíg a kezeit meg nem érzem az arcomon. Akkor én is emelem a kezeim, hogy óvatosan a mellkasára helyezzem őket, amíg viszonzom a csókját. Aztán ahogy elhúzódik, halvány mosolyra húzódik a szám, örülve annak, hogy elfogadta a bocsánatkérésem, ám ekkor Killian beszélni kezd, én pedig hirtelen fel sem, fogom, hogy valójában mit mond. Elenged, majd folytatja, nekem pedig szinte mondatról mondatra változik meg az arckifejezésem, minél tovább hallgatom.
Egy párszor csak nehezen állom meg, hogy ne szóljak közbe, megcáfolva amit mond, vagy vissza-visszakérdezve egy-egy dologra, de ha már ő is megadta nekem a tiszteletet, hogy csendben végighallgatta, amit mondani szerettem volna neki, akkor azt hiszem, részemről is ez a legkevesebb. Azonban mire a végére ér, annyira úrrá lesz rajtam a döbbenet, hogy egy pár pillanatig még szóhoz sem jutok, csak pislogok megszeppenten. Hát… ha valamire, akkor erre aztán nem számítottam. Nem elég, hogy egy „aknamezőn kell keresztültáncolni”, de még mesterlövészek is lőnek rád közben. Nagyszerű, mit ne mondjak…
-Szinte rád sem ismerek. –Rendben. Ha ő így szeretné, akkor így is játszhatunk. Vettem egy mély lélegzetet, majd miután egy lassú sóhajjal kifújtam a bent tartott levegőt, folytatom is, belevágva az egész közepébe– Ha soha többé nem akarsz látni, vagy minden kapcsolatot meg akarsz velem szakítani, akkor miért nem azt mondod, ahelyett, hogy ezer meg egy módon próbálsz elmarni magad mellől, meg elijeszteni? –mondom ki végül, akármennyire is félek a lehetséges választól – És azt sem értem, hogy miért kéne csak azért ölnöd a helyi farkasokat, mert segíteni próbálok… Ennyire… rossz? Vagy megalázó? Vagy szégyellni való az, hogy érdekel, hogy mi van veled? Hogy ha mindig nem is lehet, de legalább néha szeretnék egy kis időt együtt tölteni veled? Hogy még mindig szeretlek? És most tényleg azt várod tőlem, hogy miután elhagytad Delhit én pedig 11 évig halottnak hittelek, majd kiderült, hogy mégis élsz, most én hagyjalak el téged? Ezt te sem gondolhattad komolyan… -ingatom a fejem, mert ne várjon ilyesmit tőlem, pláne önszántamból, meg azért, mert nekem így jobb lesz… ismerős lemez, már a legutóbbi találkozásunkkor is népszerű volt - Ezek szerint a 830 éved alatt sosem voltál boldog? –szegezem neki a kérdést csendesen – A boldogság nem valami állandó állapot, bár mi, hozzátok képest csak egy szempillantásnyi ideig élünk, mégis, nem hiszem, hogy akár 1 olyan embert is találsz ezen a bolygón, akivel soha semmi rossz nem történik, és mindig boldog. Ha ez lenne a „megszokott”, a normális, lehet, jóval alulértékeltebb lenne… Nem akarok visszarepülni Delhibe… lehetetlen is lenne folytatni azt az életet, pláne, hogy mennyi minden megváltozott az óta – te is, én is… De azt kétlem, hogy annyit, hogy ne bírnánk elviselni egymás társaságát… akkor meg miért ne próbálhatnánk meg újra? –kérdezek vissza, és azt hiszem, hogy nagyjából le is szűrhette a véleményemet, az álláspontomat az egész helyzet kapcsán.
-Tisztában vagyok vele, vérfarkasként teljesen más értékrendet követel meg az életed, pláne, hogy a vérvonalad feje is vagy… És ha az eddigiek alapján nem lett volna világos, akkor eddig sem a sajnálaton meg a szánalmon volt a hangsúly, hanem azon, hogy veled akarok lenni. Sajnálom, ha kicsit is úgy érződött... –még ha csak töredékét is lehet, mint annak idején Delhiben – Ha ez azzal jár, hogy a „Kilaun-énedet” is megismerhetem… múltkor amúgy is volt róla szó, hogy szeretném, még ha kicsit másképp is alakultak a dolgok, meg jött le ez az egész… -halkítom le a hangom, ahogy lassacskán a mondandóm végére érek.
Aztán várok… Arra, hogy mit szól az én véleményemhez, és hogy hogyan dönt végül – fogjuk még látni egymást, esetleg tovább mélyíti a kettőnk között lévő repedést, mígnem áthidalhatatlan szakadékká válik, vagy vége. Ennyi, és nincs tovább. Mert ígérgetheti akármennyire, hogy az én döntésem is számítani fog, a fájó igazság sajnos az, ha ő úgy dönt, hogy nem, akkor részemről úgy is esélytelen lenne ez az egész „küzdelem”, sokat változtatni úgy sem tudnék rajta. Mindenesetre remélem, hogy nem lesz ennyire makacs, és ad egy új esélyt kettőnknek, hogy legalább megpróbáljuk. Aztán, ha később mégsem működne, akkor legalább abban a hitben válnánk el, hogy mindent megtettünk, és nem kéne egész életünkben azért küzdeni a lelkiismeret-furdalással, mert meg sem próbáltuk.

A bocsánatkérésére megrázom a fejem. Teljesen mindegy, hogy miként gondolta, attól még teljes mértékben igaza van, és pont ez a bajom, hogy ennyire nyilvánvaló számára is.
Hiába érzem a rajta végigszántó döbbent indulatot, az még nem tántorít el attól, hogy befejezzem azt, amit mondani akarok. És amikor végül közli, hogy rám sem ismer, csak bólintok. Ezt el tudom hinni neki, és teljes mértékben el tudom fogadni, mert a helyében valószínűleg én is így éreznék. Meg persze Yee is így érzett a parkolóban a minap. Viszont az első vádaskodó kérdésére fennhangon ciccenek fel, lépek oda az éjjeliszekrényhez és nyújtom felé a mobiltelefonos dobozt.
- Igen, minden bizonnyal azért vásároltam meg ezt a készüléket, mert tele van az életem fontos és modern személyekkel, akik kikérték maguknak, hogy nyolc évszázada nem tudnak elérni.
Ingerülten felé hajítom a dobozt, nézze csak meg, bontsa csak fel, lássa csak, hogy nem egy üres doboz, hanem egy teljesen bontatlan és használatlan eszköz van benne. Lehet, hogy ez a mai világban semmiség, mert mindenki rendelkezik ilyesmivel, nekem viszont semmi szükségem nincs rá, és ha igazán őszinte akarok lenni, akkor most sincs, csak azért ruháztam be, mert úgy gondoltam, hogy ezzel örömet szerezhetnék neki, ha tudná, és valamiféle gesztus-értéke van annak, hogy ezzel is teszek valamit... "kettőnkért".
- Csak őszinte vagyok! Végre, az vagyok... - nem akarom elmarni magam mellől, sem pedig tudatosan ráijeszteni vagy elüldözni, hiszen ha csak rólam lenne szó, akkor már eleve el sem hagytam volna a házát - De ezzel együtt félek attól, hogy ha pontosan tudsz mindent vagy megundorodsz tőlem vagy egyszerűen akaratlanul is kárt fogok okozni az életedben. Egyszer már megtettem, emlékszel? És azért kellene farkasokat ölnöm, mert ez nekem jó, mert ettől legalább pár percig azt érezhetem, hogy élek és hogy nem én vagyok az egyetlen ezen a rohadt földgolyón, aki szenved és aki inkább meghalna, mintsem egy percig tűrje még, amit az élet ad neki!
Soha nem hagytam volna el, ha rajtam múlt volna, de nem volt választásom. Ő nem tudja milyen az, amikor a Szellemek büntetnek, s bár akkor hagytak annyit, hogy szabadon meghozhattam a döntést, cseppet sem éreztem jobban magam tőle, csak mert nem kellett meghalnom megint. Mindketten egymást akarjuk megóvni, és éppen ezzel kerülnek egyre távolabb egymástól az álláspontjaink. Ha így folytatjuk, akkor ez egy végtelen ciklus kezdetévé fog válni. A következő kérdésére ezernyi kép szalad át a fejemen, és azt veszem csak észre, hogy valahogy az ágy szélére ültem.
- Hat éves koromig. Utána meghalt az apám. A fantáziavilágba menekültem tőle, a törzs java része... hogy is mondanák ma? Kis buzinak titulált azért, mert más voltam, mint ők. Nagojut a jegyesem lett, de nem voltam tőle boldog, mert csak egy kislány volt, 12 évvel fiatalabb nálam, és én meg akartam óvni ettől, de nem tudtam... Farkas lettem, a "családi életem" véres árulásba és mészárlásba torkollott, de erről biztos olvastál már valahol... - utalok ezzel Alignak megölésének legendájára - Egyedül maradtam. Szerelmes lettem, elhagytam a kölykömet, akiről kiderült, hogy idő közben egy emberi vér iránt sóvárgó lélek lett. A nő, akiért magára hagytam szült nekem két gyereket. Boldog voltam, istentelenül boldog. Aztán meghaltam. Afrikai éhezőket és világháborús haldoklókat mentettem meg, közben a saját lelkem pedig már nem is létezett. Én voltam Martin Luther King. Nézd meg, mennyi mindent elértem, még naptári ünnepet is kaptam! Hálából négy év múlva fejbe lőttek. Delhiben megismertelek téged, amikor igent mondtál az első randevúra, boldog voltam. Amikor hozzám jöttél, boldog voltam. De ugyan azt tettem, mint amit Giselle-lel, mert boldog akartam lenni. És nem lehettem. De itt nem olyan boldogtalanságokról beszélünk, mint hogy nincs tej a hűtőben vagy épp lekéstem egy buszt a reggeli dugóban... Végigszolgáltam az egész életemet, és ahogy learattam volna belőle csak egy falatot megöltek, elárultak, belém rúgtak, megaláztak... Van neked elképzelésed arról, hogy ez mit jelent? Szorozd fel az eddigi életed kínjait annyival, hogy kijöjjön a nyolcszáz év, és akkor talán meg tudod közelíteni.
Nem, egyáltalán nem vádaskodni akarok, de ettől függetlenül kötve hiszem, hogy cseppnyi fogalma is lehet arról, hogy miről beszél. Boldog voltam úgy... összességében 150 évet, 200-at... Ha minden percet és pillanatot bele tudunk szőni.
A kérdésén teljességgel megütközöm. Nem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy újra meg akarja próbálni. Lehet, hogy igaza van és tényleg tudatosan lökném el magamtól, minél jobban vágyom rá. Mégis, olyan örömöt érzek ennek kapcsán, ami attól válik félelmetessé, hogy azt hiszed, amit el mered fogadni tényként, azonnal meg fog semmisülni, ezért inkább nem akarod becsapni magad és inkább azonnal lemondasz róla. Elakad a szavam.
Lassacskán ő maga is elhalkul, majd végleg elcsendesedik, de az én fejemben továbbra is az visszhangzik, hogy velem akar lenni. Újra. És nem tudom, hogy mihez kezdjek vele. Így a hangerő tekintetében is csak suttogásra futja, képtelen vagyok hangosabban megszólalni.
- Szóval... velem szeretnél... megint? Abigail... Én... - nem tudom, mit mondjak - Én is. Nem akarlak bántani. Nem akarok fájdalmat okozni neked, tudod? Azt akarom, hogy boldog legyél, és ha azt gondolod, hogy ennek része vagyok, akkor rendben van.
Igazság szerint nagyon szeretnék felpattanni, megölelni, magamhoz szorítani és így suttogni el neki mindezt, de érzem még a feszültséget magunk körül, s talán tolakodás lenne ilyen hirtelen változni át hűséges ölebbé. Ellenben ahogy ráemelem a tekintetem, kiolvashatja belőle ezt a fajta őszinte ragaszkodást és vágyat, hiszen végre a felszínre került egy olyan jelentőséggel bíró mondat, ami után már hetek, sőt, évek óta áhítozom. Ez pedig teljességgel kibillentett minden eddigi indulatomból.
Veszek egy mély levegőt és az ölemben összekulcsolom az ujjaimat, mielőtt újra megszólalnék, már valamivel hangosabban, mint eddig tettem.
- Mit szeretnél először tudni? Azon kívül persze, hogy egy gyilkos vagyok.

Killian először csak nyújtja felém azt a telefonos dobozt, vetek rá egy pillantást, de ahelyett, hogy elvenném, csak felvonom a szemöldököm. Ugyan mihez kezdjek vele? Amikor viszont ingerülten elhajítja azt, és mellettem landol a földön, a lendülettől tovább bucskázva, egy kissé még én is összerezzenek a meglepettségtől.
-Nem kell túlozni. –felelem egy szemforgatás kíséretében, pláne, hogy még amikor együtt éltünk, akkor sem nagyon volt elterjedt a mobiltelefon – Amúgy meg honnan kéne tudnom, hogy milyen ismerőseid vannak? Vagy hogy kivel tartod a kapcsolatot? Csak egyet tudok, hogy kivel nem… -vágok vissza, mert attól, hogy előttem titkolva volt a delhii incidens, attól másokkal még tarthatta a kapcsolatot.
Akár a testvéreivel, a protektorral, vagy tudomisén, bármelyik leszármazottjával… Honnan kéne tudnom, hogy mennyire élt társasági, vagy épp remete életet, vagy hogy mennyire követte a kor újdonságait? Még az elmúlt két hétben sem üzent semmit, pedig tudta, hogy hol találhatna meg…
-Őszinte vagy. Mert, eddig nem voltál az? –szúrom közbe csípősen, amikor elhallgat, de aztán mielőtt folytathatnám, már ismét átveszi a szót, így kénytelen vagyok hallgatni… az egymás szavába vágós, tányérdobálós veszekedés szintjére még csak nem süllyedünk le, ugye? Hogy tőlünk zengjen az egész motel.
-Ha neked ez jó, akkor ott már elég nagy a baj… -szusszanok idegesen, szándékosan nem reagálva az első mondatára. Már kezd kicsit elcsépelt lenni, pedig még csak a múlt hét óta ment… Én meg lassan kezdem kisiskolásnak érezni magam ettől a szájbarágós stílustól, hogy de csak neked akartam jót, amikor elhagytalak, nem akarok kárt tenni benned, meg a többi… Rendben. Megértettem, felfogtam, múltkor már elmondtam a véleményem róla, azóta sok újat nem tudnék mondani, csak magamat ismételgetném.
Viszont ahogy tovább hallgatom, csak még jobban összeszorul a szívem. És úgy tűnik, tényleg nagy lehet a baj, ha ennyire komoran látja a világot. Azok után, amilyennek megismertem, sohasem gondoltam volna, hogy pont ő fog ennyire kifordulni magából. Ez… ez egyszerűen nem normális, így pedig, hogy ráadásul vérfarkas is mellé, még veszélyes is. És pont ezt nem szeretném hagyni… Ha már azután durvult el ennyire a helyzet, miután Delhiben eljátszotta a halálát, legalábbis ha jól vettem ki a szavaiból múltkor, akkor ez részben az én felelősségem is… Pláne, hogy a felesége vagyok… vagy voltam, vagy nem tudom… ő hogy gondolja a kettőnk kapcsolatát, de legyen akárhogy is, segíteni szeretnék neki  kimászni ebből a gödörből… Elvégre gyógyító lennék, nem igaz?
Aztán mesélni kezd, és bár ezúttal illúziók nélkül, de ismét lepörgeti előttem az életét, kicsit más színben feltűntetve, mint a múltkor. Míg akkor a meglepetést és a kisebb sokkot leszámítva inkább pozitív felhangja volt a mesének, addig most kimondottan sötét és komor oldalát ismerhetem meg, ezernyi árnyoldallal… Én pedig csak hallgatom, szótlanul, miközben el sem mozdítom róla a tekintetem.
Ahogy a végére ér, mondanám, hogy van, de… Igaza van. Hogy is tudhatnám? Bár a megpróbáltatások egy részét magam is átéltem, igaz, más körülmények között – a gyarmatosítás alól felszabadított Indiában élni, angolként, azért nem kevés megvetést és kirekesztést szült, s bár kisgyerekként ebből nem sokat fogtam fel, sajnos sokáig elkísért ez a helyzet… Akár az, hogy a kinézetem, vagy épp a vallásom miatt fordultak el tőlem, arról nem is beszélve, hogy ezek mellett próbáljon meg az ember úgy barátokat szerezni, hogy néhány évente teljesen új helyre költöznek, és mindent kezdhet előröl. De igaza van, ez akkor sem ugyanaz a kategória… hogyan is lehetne? Ő 830 éves, én meg 52… Meg se próbálok vitába szállni vele, csak mély hallgatásommal, és a szőnyeget vizslató tekintetemmel adok igazat neki.
Az „ítéletre” várva úgy érzem, mint ha megállt volna az idő, miközben szinte moccanni sem merek, csak várok, hogy mit fog reagálni… és mit ne mondjak, amikor meghallom a bizonytalan visszakérdezését, lélekben már épp készülnék a legrosszabbakra… De végül mégiscsak folytatja, én pedig először el sem hiszem, hogy jól hallottam, amit mondott. Úgy tűnik, van remény…
-Én… tudom. Jajj, te… hogy ne tudnám? –nevetek fel csendben, felszabadulva, mint akinek most esett le egy mázsás kődarab a szívéről.
Most, hogy nem lett kapásból kiadva az utam, hogy soha többé ne találkozzunk, a kabátomat is leveszem és az egyik fotel karfájára terítem, majd lehajolok, hogy felvegyem a telefon dobozát a földről, visszarakva az éjjeliszekrényre. Utána pedig már csak egy apró lépés választ el attól, hogy Killian mellé lehuppanjak az ágy szélére.
Ahogy találkozik a tekintetünk, elmosolyodok, aztán csak kissé oldalra dőlve, a vállára hajtom a fejem, miközben magamhoz ölelem a karját, mint valami ragaszkodó kis koalamackó. Amennyiben nem visszakozik ellene, vagy bújna ki az ölelésemből, csak lehunyom a szemem, élvezve egy kicsit az előbbi vitánk utáni csendet, ezt az apró kis győzelmemet, hogy újra itt van mellettem, és hogy ő is szeretné…
Csak akkor nyitom ki megint a szemem, amikor meghallom Killian hangját, bár még akkor sem engedem el, ha rajtam múlik. Még ha nem is a legkényelmesebb, de olyan megnyugtató újra magam mellett tudni, érezni.
-Nem is tudom… Te is említetted múltkor, hogy szeretnéd, ha megismerném ezt a feledet is. Mi az, amit a legfontosabbnak tartanál megmutatni belőle? –kérdezek vissza, de aztán, hogy ne kerüljem ki teljesen a kérdését, van nekem is pár, amire kíváncsi vagyok… az elmúlt találkozásunk óta volt időm eleget gondolkozni rajtuk – Kíváncsi vagyok, hogy milyen a farkas alakod. Ha már ezeddig nem volt hozzá szerencsém… Vagy… sikerült kiderítened valamit, hogy miért hívtak ide a Szellemek? Vagy a testvéreidről? Meg említetted, hogy mennyire hasonlítottam az előző feleségedre, rá is kíváncsi lennék… Vagy hogy hogy teltek a napjaid, miután eljöttél Delhiből… Vagy akár a kisgyerekkorod… Vagy ahogyan farkassá váltál… vagy… na jó, azt hiszem, egyelőre talán ez is elég lesz, ha nem épp túl sok… -állítom le magam, de azt azért láthatja, hogy napestig tudnám faggatni, ha arról lenne szó, ha nem épp több napig folyamatosan.
-Viszont… lehetne egy kérésem, mielőtt esetleg bármit is mutatnál? Megígérem, hogy megpróbálok felnőni a feladathoz és felnőttként viselkedni, nem úgy, mint a legutóbb, de… lehetne, hogy most ne egyből a legrosszabb rémálmokra emlékeztető történetekkel, emlékekkel kezdjünk? Hanem valami kellemesebbel…? 

- Megmondtam már nem? - vágok vissza a telefonos könnyelműségére, ami azért valljuk be, egy cseppet fáj - Nincs... Vagyis nem volt ilyenem, és azért vettem, hogy ha esetleg úgy alakul, akkor te el tudj érni, ha akarsz!
Ennyit arról, hogy ki mire emlékszik a múltkoriból, bár persze vannak olyan hangsúlyosabb részletek, amiket ha akarnánk, akkor se tudnánk elfelejteni.
- Nos, ami azt illeti nem. Azóta vagyok, amióta ebben a testemben találkoztunk az egyetemen.
Rémes, hogy mennyire eldurvult a helyzet az elmúlt percekben, és már kezdem szégyellni magam azért, mert nem csak hogy hagytam idáig fajulni mindezt, de még vissza is vágok és adom alá a lovat. Mély levegőt veszek és elhatározom magam, hogy legalább stílus és hangerő tekintetében szofisztikálom magam, mielőtt túlságosan elvadulnék.
- Végre valamiben egyet tudunk érteni.
Reagálom le szinte megkönnyebbülve azt, hogy már rég rossz ez az egész. Sőt, a rossz szó ide kifejezetten kevés, és szerintem még a szörnyű, a rettenetes vagy a katasztrofális sem fedné le teljesen a valóságot velem kapcsolatban.

Aztán mesélek. Címszavakban összegzem neki az életem boldogságtartalmát, illetőleg annak hiányát, és látom, érzem, ahogy a szemem előtt semmisül meg, és próbálja átértékelni a dolgokat. Valahol persze egyáltalán nem fair arra hivatkoznom, hogy bezzeg én leéltem ennyi és ennyi évszázadot, és ezzel már mindenki fölé magasztalom magam a problémák terén. Meg tudok én érteni mindenkit, ó, jobban is, mint azt bárki gondolná! Meg tudom érteni mindenki kínját és válságát, együtt tudok érezni, és akin tudok, azon segítek is. Vagy ha olyanom van, akkor ártok. Mint annak a nőnek a hegyen, vagy annak a szerelmespárnak a parkolóban... Nem azt akartam elérni, hogy rosszul érezze magát, hanem azt, hogy kicsit gondolja végig, kivel áll szemben. És még mindig nem húztam elő a non-plus-ultra "vérvonal alapító" szöveget, és ez nem is áll szándékomban egy percre sem.

Amikor aztán a kettőnk közti újrakezdés gondolata lassanként kezdi felmelegíteni a levegőt, mintha kinyitottam volna egy ablakot, úgy áramlik befelé a felszabadultság aromája, a légzés is könnyedebb, sőt, talán maga az élet is az. Szomorú, ám mégis boldog mosollyal reagálok a nevetésére és arra, hogy tudja, hogy nem akarok értani neki. Fontos volt ezt hallanom tőle, hiszen a múltkori eset óta joggal feltételezhetem, hogy mégis így érzi. Ábrándos tekintettel figyelem a ténykedéseit, a telefon miatt megint rosszul érzem magam, de ez csak addig tart, míg mellém nem ül, át nem fogja a karom, és a vállamra nem hajtja a fejét. Hasonlóan teszek én is, a fogott kezem ujjait igyekszem átfűzni az övéin, a fejem pedig a hajába fúrva pihentetem, lehunyt szemmel csókolva belé egy hatalmas sóhajt, és hagyom, hogy beszéljen.
Az első kérdésére igazán el kell gondolkodnom. Végül megnyalom a szám szélét, és nagyon halkan szólalok meg.
- A gyerekekkel töltött időt.
Majdhogynem elcsuklik a hangom, ahogy eszembe jut a két gyönyörűség, akik a világot jelentették nekem. Még szerencse, hogy tovább beszél, mert ha nem lenne most néhány pillanatom elnyelni az emlékeimet, lehet, hogy még el is sírnám magam. Persze a további kérdések közt szerepel számos olyan dolog, amikkel lélekben nehéz lesz megküzdenem, de túl tudok rajta lépni. Nem mindegy, hogy ő is látja azt, amit én minden éjjel?
Az utolsó kérdés-kérésére kissé eltávolodok tőle és egy finom mosollyal tekintek rá vagy épp bele a szemeibe.
- Persze, hogy lehet. Én vagyok az Álmodó Abigail, én bármit láttathatok veled.
Teszem hozzá kicsit fellengzősen, ám könnyed humornak szánva. Mélyet lélegzek, megpróbálom minden energiámat csak rá fókuszálni, kisöpörni a jelent és a múltat. A szoba, a tér és a megsárgult falak egyszeriben megszűnnek létezni, egy gyönyörű, tavaszi tisztáson vagyunk, egy hatalmas fenyő, a Bölcs Hallgató magasodik előttünk, az egész pedig olyan, akár egy három dimenziós film, és miközben mesélek, úgy váltják egymást a képek és a jelenetben részt vevő szereplők. Mozognak, élnek, hangjukat hallatják.
- Látod, ott vagyok. - mutatok előre egy húszas évei elején járó, hosszú ébenfekete hajú és egészen jó vágású fiúra - Ez volt a kedvenc helyem. Mindig ide jártam ki, ha szomorú voltam, vagy ha egyedül akartam lenni. A fát Bölcs Hallgatónak neveztem el, mert neki bármit elmondhattam anélkül, hogy kinevetett vagy lenézett volna. Az ott! Ő Yee. Eeyeekalduk, az Önzetlen. - a velem egykorú lány sebekkel a testén sétál be a képbe, én pedig odamegyek hozzá, leülünk, megsimítom az arcát, és csak annyit mondok - Bolond vagy, Yee... Ő a legjobb barátom. Az apja mindig őt verte Sangilak helyett, ő pedig nem érzett fájdalmat. Beteg volt. Átvállalta a büntetést, hogy az öccseinek ne legyen bajuk. Ő is itt van egyébként. - Yee eltűnik, aztán egy szükrésfehér farkas közeledik a fiú felé - Tupilek az. Azért jött, hogy megmarja a karom. Azt mondta, hogy a világot Álmok mozgatják, és nekem ezeket kell életben tartanom. - a kép teljesen megváltozik, ködös és szürke felföldi vidékké válik egy faházzal a közelben, zöld fűvel és komor égbolttal - Ez volt az első ház, amit a két kezemmel húztam fel Lübeckben. - elszorul kissé a torkom, majd egy nő lép ki a ház ajtaján, és egészen úgy néz ki, mint Abigail, csak sötét, vörösesbarna hajjal. Fáradt, de mégis boldognak látszik - Azt hiszem, hogy tudod, ki ő. Giselle... Be akartam harapni, farkassá akartam tenni, hogy örökre mellette lehessek, de amikor bejelentette, hogy várandós... - a ház elé betoppanok én magam, Matthäus Krüger szőke, kék szemű testében, megnevezhetetlen örömmel az arcomon csókolom meg Giselle-t, és a jobb kezem finoman a hasára teszem - Addig akartam várni, amíg Ők fel nem nőnek. - bal felől két gyerek szalad be az Illúzióba, a 9 éves Niklaus és az 5 éves húga, Inge. A karomba csimpaszkodnak, én pedig felemelem mindkettőt, nevetés tölti el az illúziót, én pedig lehajtom a fejem - Nem foglalkoztam semmivel, mert boldoggá tett, amim volt. Egy este egy Őrző eljött hozzám és kérdőre vont - erős, tetovált, dühös férfi kiabál rám - Gyáva vagy Kilaun, és méltatlan a nevedre! - felém hajít egy dárdát, látszik, hogy a családom végignézi mindezt - Elvette az emlékeiket, én pedig még aznap hajnalban útra keltem, amíg aludtak. Valami azt súgta, helyesebb lett volna elbúcsúzzak, de már soha sem tehettem meg. - Matthäus-t mutatom hátulról, ahogy eltávolodik a háztól, majd egy háborús mezőn áll és torka szakadtából üvölti - Elég! Ez volt az utolsó szavam... És rájöttem, hogy a képességem egész tömegeken tudom használni. Aztán nagyjából fél perccel később... - velőtrázó robbanássorozat rázza meg a dobhártyáinkat, az ágyúgolyók lassított felvételben repülnek Matthäus teste felé, de mielőtt bármelyik is célt érhetett volna... Az Illúziónak finoman, homályba veszően vége szakad.
Szótlanul ülök néhány pillanatig, mert engem is maguk alá temettek a visszaemlékezés képei. Aztán hirtelen felállok és vetkőzni kezdek, közben pedig válaszolok egy korábbi kérdésére.
- Ha azt kérdezed, mit keresünk itt... Továbbra sem tudom. Eeyeekalduk, Biisa és Nagojut itt vannak, de többet én sem tudok. - ahogy lekerül a póló, láthatóvá válik a jobb lapockámon a tetoválás és nem vagyok rest megmutatni neki - Az Első Őrzőktől kaptuk. Ez örökre összeköt bennünket. Fájdalmasan felizzott Karácsony éjjelén és hazahívott. De mást... Mást nem tudok.
Mire végzek, addigra már a cipőt és a nadrágot is levettem magamról, hogy aztán egy szívdobbanással később mély lila tekintetű farkasként teremjek mellette, és olyan Álmokat ígérő igéző tekintettel nézzek a szemeibe, mint talán még soha.
~ És... ez vagyok én. ~

„Azóta vagyok, amióta ebben a testemben találkoztunk az egyetemen.”
Ahogy elhangzik, egyből szíven üt a mondat.  Pláne, ha belegondolok, hogy mióta újra találkoztunk, csak egy pár órányi időt töltöttünk együtt, annak is egy részében csak veszekedtünk… Az a korábbi majd’ 5 év meg… Szeretném azt hinni, hogy ezt a nem-voltam-őszinte dolgot csak arra értette, hogy a valódi kilétét meg a nélkülem meghozott döntést titkolta előttem, és nem pedig az egész, közös életünkre vonatkozik.
 
Nem telik bele, csupán néhány perc, mire mindketten az ágy szélén ücsörgünk, egymás mellé bújva „kipihenve” a korábbi szópárbaj fáradalmait. Igaz, régebben is voltak hasonlóink, mégis, a mostaniakhoz képest azok sokkal komolytalanabbak voltak, inkább csak játékos, cukkolás, nem pedig ilyen… komoly és sorsfordító döntések, ahol elég néhány rossz szó, hogy megbántsd vagy padlóra küldd a másikat.
Talán épp ezért élvezem annyira ezt a nyugodt, békés csendet, a vállára dőlve, az ujjaiba „kapaszkodva”, ahogy a hüvelykujjammal apró köröket rajzolgatok a kézfejére… Úgy érzem, most akár órákig is ellennék így, azonban végül csak újra szóba elegyedünk. A gyerekek kapcsán először egy kicsit meglepődök, de aztán csak elmosolyodok azon, milyen kis családcentrikus is valójában, meg mennyire imádhatta a gyerekeit, ha az ilyen hosszú életében ennyire fontos helyet töltenek be, még mindig.
-Tudom, nem is azért mondtam… Hanem hogy… na mindegy, értsd jól, kis mesélőm.
Amikor a kérdésére válaszolva ezer meg egy újabb kérdéssel rukkolok elő, egy kicsit félek, hogy megijesztem vele, de úgy tűnik, hogy nem… Helyette inkább mesélni kezd, én pedig egy kis mocorgást követően közelebb bújok hozzá, úgy helyezkedve, hogy jobban követhessem a történetét. Igyekszem nem megzavarni a mesélésben, helyette inkább csak csendben elmerülök az emlékeiben, hol a csodálkozástól elkerekedett szemekkel, hol elmosolyodva, néha-néha hümmögve egyet, hogy követem a dolgokat.
Mindig is érdekelt mások élete, múltja, akik közel álltak hozzám, de valahogy itt Alaszkában egy rakás olyan kollégát sikerült kifognom, akikről harapófogóval is alig lehet kihúzni valamit, annyira nem szeretnek magukról beszélni, így aztán most végképp oda meg vissza voltam, hogy végre most én lehetek a „hallgató”. Pláne úgy, hogy gondolom, a Delhiben érvényben fedő sztori Zachary korábbi életéről és múltjáról is merő kitaláció… Tudom, okkal volt az, de mégis… valahol most jóleső érzéssel töltött el, hogy bepillantást nyerhetek a valódi életébe. Azt viszont kimondottan érdekes volt látni, hogy újra rádöbbentem kicsit, hogy az első vérfarkasok is hétköznapi, halandó emberek voltak egykoron, hasonló problémákkal, mint mi magunk…
Egészen addig jól is megy minden, amíg fel nem tűnik a jelenetben a kísértetiesen hasonlító hasonmásom, ám akkor egészen dejà vu érzésem lesz… Először csak rácsodálkozok, hogy tényleg, mennyire ismerősek a vonásai, mint ha a saját tükörképemet látnám viszont, amikor azonban szóba kerül a várandóssága, önkéntelenül is feszengeni kezdek. Még jó, hogy hamar tovább terelődik a téma, már a nagyobbacska gyerkőcökre, én pedig kapcsolok, újra ellazítom az ujjaimat, amikkel eddig Killianbe kapaszkodtam.
Aztán csak figyeltem sorban az egymás után váltakozó jeleneteket, az Őrző betoppanását, a háborút, a halálát… mígnem vége szakadt a filmnek, mielőtt elérhettünk volna Indiába, vagy akár időben a közelébe. A múltkori ízelítő után inkább nem kérdezek rá, sejtem, hogy az lehet az a bizonyos „rémálomszerűbb” rész, ami most pont az én kérésemre maradt ki…
-Itt vannak? –kérdeztem vissza meglepetten, hisz az már annyi, mint 4 vérvonal alapító, ami pedig nem kevés… és lehet, hogy még többen is vannak, vagy jönnek – Szerettem volna azt hinni, hogy a Szellemek „akarata” volt, hogy találkoztunk, meg hogy idevezettek téged, de ezek után kezdem belátni, hogy valóban csak véletlen egybeesés lehetett… Naiv feltételezés volt részemről… -sóhajtottam kissé csalódottan, de aztán eszembe jutott, amit Killian mondott legutóbb – Nem lesz baj belőle, ha tudomást szereznek rólam? Rólunk? Csak mert múltkor azt mondtad, hogy… jobb, ha nem tudják, így viszont, hogy ők is itt vannak… -hagytam nyitva a mondat végét, azt hiszem, ennyiből úgy is nyilvánvalóvá válik a számára, hogy mitől is tartok pontosan.
Közben Killian már neki is vetkőzik, amikor pedig a tetoválását mutatja, elsőre nem is tűnik fel, hogy mi annyira furcsa rajta… A kör alakú az ismerős, viszont… Óóó… Lassan azért leesik, én pedig a homlokomra csapok… A tetoválások! Hogy nem vettem észre elsőre…
-Mi lett a többi tetoválásoddal? –kérdeztem vissza csodálkozva, hisz bár talán egyszer, ha láttam Michaelt annak idején, amikor valami könnyebb sérülés után nálunk, gyógyítóknál kötött ki, de arra emlékeztem, hogy már egész szép, kiterjedt tetoválásai voltak. Most viszont? A legkisebb nyoma sem volt se a szárnyaknak, sem az öregedés-lassító tetoválásoknak.
Ahogy tovább vetkőzik, egy kicsit zavarban érzem magam… Mert igaz, a férjem, de mégis, Michael testében, és na… kicsit olyan faramuci helyzet az egész. Mindenesetre sok időm nincs dilemmázni a dolgon, hisz mire észbe kapok, már farkasként áll előttem, én meg el is felejtem az előbbi kis zavaromat.
-Óóó.
Egy darabig csak az ágy szélén ülve nézegetem, veszem szemügyre a különös árnyalatú íriszeit, de aztán gondolok egyet, és magam is lecsusszanok az ágyról, félig-meddig térdeplő ülésben elhelyezkedve mellette, hogy ne fentről kelljen lenéznem rá. A kezeimmel már nyúlok is felé, hogy a bundájába süllyesszem az ujjaim, de aztán a levegőben félbe marad a mozdulat, ahogy visszaejtem a kezeimet az ölembe.
-Szabad? –kérdezek rá, biztos ami biztos, mert ha már a férjem, feljogosítva érzem magam ahhoz, hogy agyonsimogassam meg szeretgessem ilyen formájában is, viszont nem tudom, egy vérvonal alapítójánál mennyire illik, vagy épp nem illik az ilyesmi… Tudom, nem négylábú kis házi kedvenc, hanem egy több száz éves, nagy és erős, méltóságteljes valaki, akinek lehet, csorbul a büszkesége, ha szemtől szembe közlöm, hogy „Aranyos”.
Persze, ha bármi jelét adja, hogy nem zavarja az ilyesmi, akkor már folytatom is a korábbi mozdulatot, az ujjaimmal végigszántva a bundáját a nyaka környéki „sörénynél”, megvakargatva az állát, majd a fülei tövét, hogy aztán két oldalon a pofiján is óvatosan végigsimítsak… mint aki még mindig nem akarja elhinni, amit lát.
-Hihetetlen, hogy éveken keresztül milyen jól titkoltad előlem… -felelem mosolyogva, miközben tovább tanulmányozom, elraktározva az emlékeimbe a bundája mintáit, hogy ha esetleg, netalántán az erdőben, vagy bárhol máshol így találkoznánk, egyből felismerhessem – Helyes farkas vagy. És milyen szép ametiszt színű szemeid vannak, szerintem még csak hasonlót sem láttam korábban. –állapítom meg végül.
Közbenézek a szobában, és a levetett ruhák kapcsán csak most realizálódik bennem, hogy valójában mennyire kihalt is a szoba… Sehol egy személyes tárgy, vagy bármi, ami arra utalna, hogy lakna itt valaki – tisztelet a kivételnek, a mobilnak és a hamburgereknek.
-Most jut eszembe… Hol a többi holmid? Mert azt nem hiszem el, hogy ez minden… -bökök a ruhái felé, bőröndöt eddig még nem vettem észre, a szekrény meg… lényegében ott is lehetnek még holmijai, de az sem tűnik túl nagynak. Viszont, ha már bőrönd, eszembe jut még valami…
-Meddig tervezted, hogy itt maradsz, a motelben? –kérdeztem óvatosan, finoman átvezetve a témát arra a korábbira, ami már múltkor is felmerült, és minden lelkesedésem ellenére olyan „könnyedén” elutasította… most már óvatosabb leszek.

Nem tudok leolvasni az arcáról semmiféle reakciót akkor, amikor az Illúzióm véget ér. Ha a mesém közben esetleg volt bármi, amit reagált, az elkerülte a figyelmemet, mert túlságosan beleéltem magam az életem rohamtempóban történő végigpörgetésébe. Rengeteg dolog kimaradt, de igyekeztem azokat felsorakoztatni előtte, amik a legkarakteresebben vittek az utamon és formáltak azzá, aki ma vagyok. Persze ez nagyjából csak az első felvonás volt. De ma szép emlékeket kért, és javarészt azokat is adtam neki. Amik utána következtek, azokban sokkal több a vér és a fájdalom. Ezeket meg tudtam oldani egyszer, művészi utalásokkal.
A kérdésében mintha ijedtséget éreznék, vagy legalább is döbbenetet. Persze, szerintem is különös egybeesés ez, azt azonban nem állítanám, hogy puszta véletlenről lenne szó.
- Abigail... - szusszanok, úgy kezdve a mondatot, mint amikor tényleg egy nagyon öreg ember beszél egy nála jóval tapasztalatlanabbhoz, ám nem degradáló, hanem szerető és tanító értelemben - Én itt születtem. Mi itt születtünk. Nem az a csoda, hogy én itt vagyok, hanem az, hogy te miért jöttél pont Fairbanks-be. Szóval, hiába én támadtam fel a halottaimból, az igazi szellemi akarat abban volt, hogy Téged ide vezettek.
Én már képes vagyok - ha akarom - más aspektusból látni a dolgokat, az összefüggéseket. Meg kellett tanulnom olvasni a Jelekből, és ebben a tudományban akkor tettem vizsgát, amikor úgy határoztam, elhagyom Delhit. Az újabb kérdésére őszinte félelem mar a gyomromba. Hát ez az. Ez a másik dolog. Bár Nago-val és Biisával elég jól sikerült a találkozás, Yee... Nos, ha valaki más látja meg azt, amit ő, lehet, hogy most nem lennék itt. Az arcom gondterheltté válik kissé, ám nem akarom ezt a hangulatot újfent lerombolni azzal, hogy okot adok a félelemre.
- Ez a probléma eléggé... Sokrétű. Nem csak vértestvérek vagyunk. És bennünket sem kímél az emberi vadság. - nézek rá komolyan - Vannak köztünk testvérek. Férjek és feleségek. Apák és gyermekek... És van, hogy ezek a viszonyok képesek felülírni minden egyebet. - gyorsan nyalom meg a szám szélét - Kaskae egykor mindannyiunk törzsfőnöke volt. A lánya Sura és Unalaq. Unalaq férje Sangilak... - már ahogy a nevét kimondom, beleborzongok - Az ő testvére Biisaiyowaq és Eeyeekalduk... És itt jövök én a képbe. - annyira, hogy még a hajamba is beletúrok - A kör szinte végtelen, Yee pedig mindent tud rólam. Értsd úgy, hogy mindent. Ő látott... úgy. És ha Sangilak is visszatér, és megtudja, mi lett belőlem, ki tudja. Talán még meg is öl.
Ha már egyszer megfogadtam, hogy őszinte leszek, akkor ez elől sem bújhatok ki. És talán nem is akarok, hiszen karácsony óta folyamatosan félek attól, hogy bárkivel is szembekerüljek. Ha én ennyire elfajzottam, ki tudja, a többiekkel mit tett ez a sok évszázad, és hogy meddig képesek elmenni csak azért, mert a testvériség közül valaki gyenge és nem méltó a nevére.
- Na jó, talán megölni nem fog, de azt nem ígérem, hogy mindig ennyire egyben leszek, mint most.
Nem vagyok gyenge, igen is képes vagyok megvédeni magam és a saját játékszabályaim szerint akár felül is kerekedhetnék, de San dominanciájával szemben legfeljebb csak akkor mennék szembe, ha nagyon muszáj. Ha mondjuk Abigail a tét. Különben inkább hagyom magam.
Hogy esetleg mit reagálnának közösségileg arra, hogy elköteleződtem valaki iránt, azt nem tudom megmondani. De gyűlölném magam, ha titkos légyottokat kellene szerveznem pusztán az ő kényük-kedvük és a bosszújuk elől menekülve.
Vetkőzni kezdek, Abigail pedig a tetoválásokról érdeklődik. Hogy is fogalmazhatnám meg viszonylag röviden azt, amire nekem sincs igazán magyarázatom?
- Amiket Zach testén viseltem, nem voltak valódiak. - vallom be bűnbánóan - Amikor testet cserélünk egy Őrzővel, nos... - habozok kissé - A Kört kimetszik a régi testünkből, és mágiával rágyógyítják az új testre. Ekkor történik meg a lelkek cseréje. Az Őrző tetoválásai pedig a mágiatartalmuk miatt az új testen manifesztálódnak. Lényegében Zachary teste a Körön kívül teljesen üres volt, és a... robbantás előtt, amikor végrehajtottuk a testcserét, Michael tetoválásai megjelentek Zachary-n.
Farkassá válni Abigail előtt egyszerűbb volt, mint hittem, hogy majd lesz. A magam részéről a vetkőzéssel sem voltak problémáim, hiszen volt időm hozzászokni ehhez. Tartottam tőle, hogy megrettenti az, hogy valóban szembesülnie kell azzal, hogy tényleg farkas vagyok, és azt gondoltam, hogy ez újból meghátrálásra késztetheti, mert rádöbben, hogy minden, ami történt valóságos. Ennek ellenére meglepően közvetlenül közeledik felém, a farkasom felé.
A kérdésére eleinte csak az arcát fürkészem, és a felém tartott kezét. Kissé meghökkenek a dolgon, azért ebben a formában sokkal inkább felszínre jönnek a farkasomra jellemző tulajdonságok. Végül válasz helyett némi habozás után a tenyerébe simítom a pofámat, átadva magam a szeretetének. Talán rosszul kellene érezzem magam, de az sokkal erőteljesebb, hogy úgy tűnik, ezzel örömet okozhatok neki. És amíg simogat, addig a jobb mancsom finoman a bal combjára teszem.
~ Persze, mert zálogban volt. Haragudott is érte, hogy őszinte legyek... ~
És talán ez is volt az oka - vagy az erősítője - annak, hogy utána akkorát robbant, mint még soha az addigi közös életünk során. Szerencsémre ő is társas lény, csak azt sajnálta, hogy nem lehetett része az Abigaillel közös "falkának", ahogyan azt tehette Giselle-lel és a kicsikkel, akikben a jövendőbeli örököseit vélte remélni. Velem együtt.
Amikor a szemeimre tesz megjegyzést, reflexből fordítom el a fejem. Hattie-vel, az unokámmal is ez történt a napokban. Annak persze örülök, hogy elnyertem Abigail tetszését a különlegességemmel, de mégis...
~ Szerintem nem is láthattál. Ez az én keresztem. Az Álmok örvénye. Tudod, mindig olyan világról álmodtam, amik nem létezhettek, és ezekben a világokban... Minden eltért a megszokottól. Valószínűleg ezért lettem ilyen. Az egyik utódom, akivel találkoztam, felemás tekintetet kapott. ~
Minden bizonnyal ez már egy vérvonalbeli sajátosság lesz, és nem tudom, hogy ez most igazándiból jó vagy rossz hír. Minden esetre amíg nem kelek fel teljesen, addig biztos, hogy valamiféle billognak fogom látni azt, aminek az egész világ a csodájára jár. Ennek ellenére hálásan simulok bele Abigail érintésébe, mert jól esik, hogy helyesnek talál.
A holmimmal kapcsolatos kérdésére oldalra billentem a fejem. Hát, most mit mondjak. Az igazat Kilaun, az igazat!
~ Tudod én nem... Szóval... ~ - felkelek inkább, és négy lábon elnyargalok a szekrényhez. Ott aztán ismét felveszem az emberi alakomat, kinyitom a tárolót, kerítek legalább egy fekete boxeralsót, aztán a fekete gurulós bőröndöt feldobom az ágy tetejére. Egyszerűbb minden sallang nélkül kimondani.
- Ennyi. Nem tartalékolok semmit. Ha valami kell, akkor... megszerzem. És ha őszinte akarok lenni, akkor egy árva centem sincs.
Nem tudom, hogy esetleg mennyire veszi a lapot, illetve, hogy milyen következtetéseket von le abból, hogy állítólag a motel sem ingyen van, ahogy a telefont sem az utcán találtam és az a néhány gönc, ami a bőröndben pihen... Azokat sem magam készítettem.
- Nem tudom, ameddig kell. Miért? - vágom rá a kérdésére, aztán ahogy elkapom a tekintetét, azt hiszem, hogy elér hozzám a szándék, amivel a kérdést feltette. És ettől másodpercek alatt akkora tuskónak érzem magam, mint... Mint akkor, amikor elkezdtük ezt a beszélgetést. Visszamegyek hozzá, és függetlenül attól, hogy épp ül vagy áll, megteszek mindent azért, hogy magamhoz öleljem.
- Ne haragudj... De mondd csak. Mivel magyaráznál meg egy idegen férfit a házadban a társaid előtt? Az új udvarlód előtt? Nem fedhetsz fel, ugye emlékszel. - elengedem, de éppen csak annyira, hogy fel tudjam venni a szemkontaktust - Igazából úgy terveztük Yee-vel, hogy vásárol egy házat és hozzáköltözöm. Terápiára.
Fogalmam sincs, hogy esetleg az ő szemszögéből ez az elgondolás mennyire állja meg a helyét, ettől függetlenül én ezt legfeljebb csak a terápiás célzata miatt mondom jóval halkabban és kissé zavartabban, mint ahogy eddig beszéltem.

-Annyira az sem nagy csoda, hogy én itt vagyok. Ideje volt tovább állnom Londonból, és épp itt volt legnagyobb szükség gyógyítóra, azért döntöttem úgy, hogy ide jövök. –felelem, „lelőve” a dolog varázsát, mert tényleg csak egyszerű logikai döntés volt annak idején, hogy pont Fairbanksben kötöttem ki.
Aztán válaszolni kezd a kérdésemre, én pedig csak hallgatom, és próbálom megjegyezni a vérvonal alapítók szövevényes kapcsolatait, ki kinek a kije, meg milyen viszonyban vannak egymással…
-Úgy? –kérdezek vissza, mert bár van egy elképzelésem, mire is gondol, de inkább menjünk biztosra, mint hogy félreértés legyen belőle. Amikor azonban Sangilak is szóba kerül, kissé riadtan nézek Killianra, hogy ugye ez most csak egy rossz vicc volt?
-Azért ilyet csak nem tenne… Ugye? –kérdezem aggódva, mire kapom is a nem sokkal kevésbé nyugtalanító választ. Erre már csak egy fáradt sóhajjal reagálok.
-Egyik biztatóbb, mint a másik… Azért kérlek, vigyázz magadra, és nagyon remélem, hogy ennyire nem fog eldurvulni a helyzet, de ha mégis… Akkor remélem, nem feledkezel el róla, hogy gyógyító vagyok. –paskolom meg a karját finoman. Lehet, hogy egy ilyen idős vérfarkas regenerációjával egy őrző gyógyító ereje sem vetekedhet, de mégis, azért jócskán tudunk gyorsítani a folyamaton, meg javítani a túlélési esélyeken.
-Ó, értem… Ezek szerint ügyes „sminkesed” volt. –szúrom még közbe, de aztán csak hallgatom tovább… És néha már úgy érzem magam, mint ha most lennék egyetemista gólya, aki most kezdi a tanulmányait, és minden órán temérdek új információval árasztják el… Igaz, itt nem lesznek vizsgák – remélem – viszont érdekelt, amiket Killian mesélt. Jó, ott vannak a krónikák, de egy vérvonal alapítójától, első kézből hallani az információkat mégiscsak érdekesebb és megbízhatóbb, nem igaz?
-Nem csodálom, senki sem szereti a magányt bezártságot. Pláne, ha ilyen társas lényről van szó, mint egy farkas. –simogatom tovább kissé szórakozottan, egész addig, amíg a bókom hallatán el nem fordítja a fejét.
Ez kissé meglep, de nem teszem szóvá, csupán furcsállom kicsit. Elvégre nem valami torzulásról, sebhelyről vagy ilyesmiről van szó, amitől általában idegenkedni szoktak az emberek, hanem egy ritka és érdekes szemszínről.
-Heterochromia? –kérdeztem vissza, amikor a leszármazottja „felemás” tekintetéről esik szó – Az születési „rendellenesség”, mint például a zöld-barna színátmenetes írisz, úgyhogy elvileg amikor farkassá vált, már akkor is ilyenek voltak a szemei. Amennyire én tudom… Attól függetlenül érdekes, hogy pont a te vérvonaladba került.  –magyarázok közben, mert bár a teljesen eltérő két szemszín az elég ritka, az ilyen „színátmenetek” egész gyakoriak az átlagemberek között.
Újabb kérdést teszek fel, Killian hezitálása a válasszal pedig határozottan nyugtalanít – az ilyesmi sosem szokott jót jelenteni, de mindenesetre türelmesen várok, amíg visszaváltozik emberi valójába, meg visszacaplat a bőröndjével. Visszaülök az ágy szélére, aztán ahogy a szinte üres bőrönd landol az ágy tetején, csak elképedve pislogok rá.
-Szóval… tényleg ez minden? –sóhajtok fáradtan, ahogy még egyszer a bőröndre pillantok, majd a szobán is végigjáratom a tekintetemet, de… hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Egy kicsit máris érthetőbbé válik a helyzet, miért hagyta el magát ennyire – egész nap céltalanul tengődni, úgy, hogy semmit sem csinál az ember… Nem mondom, hogy ez volt a fő ok, de biztos vagyok benne, hogy sokat segítene neki, ha valamivel le tudná kötni magát.
-Nem is tudom, erre mit mondjak… -böktem ki végül, elvégre annyira meglepetésként ért az egész, hogy még mindig nem tudtam elhinni – De… miért? Vagy egyáltalán mióta csinálod ezt? Folytatod ezt az életmódot? Ez… nem helyes, remélem tisztában vagy vele. Nem véletlen, hogy az az élet rendje, hogy az emberek dolgozzanak, most képzelj bele, hogy mi lenne, ha mindenki csak szó nélkül elvenné, amire szüksége van? Ja, hogy akkor nem is lenne mit… -pattanok fel végül a helyemről, hogy a tarkómat vakargatva menjek egy kört a szobában, majd végül megálljak előtte – Tényleg… mindent csak úgy… elvettél? –teszek még egy gyenge próbát a kérdéssel, hátha csak rosszul hallottam az előbb, de sajnos nem, tényleg ez a szomorú valóság, amikor pedig ez végleg tudatosul bennem, csak csípőre vágom a kezem.
-És miért nem szóltál akkor? Vagy meddig akartad egyáltalán titkolni? –értem én, hogy ciki, ha a feleség tartja el a férjét, de akkor is, még mindig fényévekkel jobb, mint ha a férjről kiderül, hogy nem csak, hogy munkakerülő, de a boltokba is csak lopni jár… Szentséges ég!
-Nem gondoltál még rá esetleg, hogy lekösd magad valami munkával? Tudod, sokat tud segíteni az embernek, amikor épp „padlóra kerül” valami miatt… -én már csak tudom, Zach „halála” után én is nyakig temetkeztem a munkába, hogy ne csak otthon gubbasszak a fotelben, magamba zuhanva – Most komolyan… Killian, miket kell még megtudnom rólad? Mégis, hogy csinálod? A képességeddel…? Mégis, hogy nézne ki, ha mindenki így visszaélne a „hatalmával”? A farkasok az adottságaikkal, az őrzők a varázslataikkal, vagy akár az emléktörléssel? –lépek közelebb hozzá, hogy két oldalon óvatosan megérintsem a halántékát, és úgy folytassam – Hogy éreznéd magad, ha valaki veled csinálná ugyanezt? –teszem fel a kérdést, miközben a szemébe nézek, de aztán leengedem a kezeimet.
Eszem ágában sincs megfosztani bármelyik jó, vagy épp rossz emlékétől a beleegyezése nélkül, csupán csak azt akartam éreztetni vele, hogy mennyire nem helyes, amit csinál, és milyen következménye lenne annak, ha egyszer fordított helyzetben neki kéne ezeket megtapasztalnia?
Még jó, hogy előbb válaszolt a következő „burkolt” kérdésemre, mint ahogy hozzátehettem volna, hogy „Csak mert még mindig él a múltkori ajánlatom, ha gondolod…”. Így viszont ahogy meghallom, milyen lazán reagálja le a kérdést, egyből feszültebbé válik a tartásom. Azt tudtam, hogy az újra-elutasítás is benne van a pakliban, mégis… azok után, hogy most vallotta be, hogy semmije nincs, és még így is inkább így döntött, azért még jobban fáj.
Amikor közelebb lép, mint valami sértett óvodás, hagyom, hogy megöleljen, ám én magam a kisujjamat sem mozdítom közben. Sőt, meg se szólalok. Duzzogok.
-Nem teljesen mindegy? Úgy is Eeyeekalduknál fogsz lakni. Megspórolod nekem a magyarázatokat. –vonok vállat a szavaira, mert egyébként hiszem, tényleg az lenne a legkevesebb. Mint ha olyan sokan megfordulnának a házamban, hogy akkora gondot okozna, másfelől meg lenne olyan magyarázat, amivel nem fedném fel, és még hazudni sem kéne… Egy ismerősöm Indiából. Vagy kollégám… barátom… akár, ha valóban Michael lenne az, és nem a férjem, akkor is, ki vádolhatna azért, hogy elszállásolom egy ismerősömet, aki most érkezett a városba?
-Már nem az udvarlóm, úgyhogy hálás lennék, ha te sem emlegetnéd így. Sőt, azok után, hogy egy hónapja nem beszéltünk, meg kerül, ahol tud, már a barátomnak sem nevezném. –feleltem szárazon és részemről lezártnak is tekintettem a témát, ne terelje itt nekem a Steve-es problémákra a témát, amikor nekünk is volt épp elég, mint kiderült.
-Terápiára… -sóhajtottam, elismételve az utolsó szavát – Mégis, milyen terápiára? –kérdeztem vissza.
A hangomban nyoma sem volt a női féltékenységnek, sőt… annak valahol örültem, hogy legalább a legjobb barátja is itt van a városban, és ha velem nem is hajlandó együtt élni, legalább vele igen, és addig sem magában emészti magát, meg kínozza a lelkét, de… az meg valahol rosszul esett, hogy annak ellenére, hogy mennyire szeretnék segíteni neki, folyton csak olyan falakba ütközök, amiket pont ő állít... Terápia… még jó, hogy mellesleg én is orvos lennék, de mindegy, hogy is versenyezhetnék bárkivel, akivel több száz évnyi tapasztalata van? Vagy nem csak 5 jutott neki Kilaun 830 évéből, hanem több?
Ha válaszol, akkor azt megvárom, de aztán szó nélkül odasétálok az éjjeliszekrényéhez, kiszedve a mobiltelefont abból a dobozból, hogy összeszereljem, meg némi pepecselés után bekapcsoljam. Begépelem a számomat, majd miután elmentettem és egy megcsörgetéssel leellenőriztem, hogy minden rendben van-e, visszasétáltam Killianhez, hogy a kezébe nyomjam a készüléket.
-Parancsolj. Most már bármikor el tudsz érni. – ha eszedbe jutnék, hiányoznék, vagy neadjisten bármiben a segítségemre szorulna… Nem mint ha eddig nem tudta volna, hogy hol talál, de mindegy, azt inkább betudom annak, hogy az én rossz reakcióm miatt maradt távol. 

Hát rendben van. Nem kezdek vele vitatkozni, hogy a világ... hány ezer helye volt előtte kiteregetve, és ő pont ide jött. Valljuk be őszintén, szerintem a világon élő emberek nyomós hányada azt sem tudja, hogy Fairbanks néven létezik egyáltalán város, de ha még tudják is, biztos nem tudnák megmondani, hogy pontosan hol található. Azért persze kicsit sajnálom, hogy nem vagyok képes visszalopni a történet deus ex machináját, de legalább ez is nyilvánvalóvá teszi számomra azt, hogy minden bizonnyal a természetes varázsom így, Illúziók nélkül erősen zéró felé tendál.
A visszakérdezésére csak egy jelentőségteljes pillantással erősítem meg, hogy bár visszakérdezett, minden bizonnyal teljesen felesleges volt, mert mindketten ugyanarra gondolunk.
- Úgy.
Mások vérében, másokat kínozva, másokra vetítve a saját nyomorúságomat, a saját véremben, őrülten, kifordultan... Soroljam még? Nem, még gondolat szintjén sem akarok ebbe ennél jobban belemenni. Ma nem. Így nem. És igazság szerint semmilyen körülmények közt sem, de ígéretet tettem, hogy őszinte maradok, és ehhez egyszer ezekre a dolgokra is kendőzetlenül rá kell térnünk, ráadásul ki tudja, hogy mennyire hamar.
- Nem, hát persze, hogy nem fogok. - mosolygok rá biztatóan, és lehajolok, hogy egy gyors puszit nyomhassak a homlokára. Bár, ahhoz előbb talán össze kellene szednem magam, és felvállalni, hogy cafatokban mutatkozzak előtte. De ezzel talán meg tudok küzdeni, de valahol nagyon bízom benne, hogy erre nem fog sor kerülni, mert ha Sangilak itt is van, valamilyen csoda folytán hirtelen megváltozott és nem kíván sem rendet tenni, sem igazságot szolgáltatni, sem pedig Atanerket játszani a többi Elsővel. Ha mégis ilyen irányú ambíciói vannak, akkor gáz van.
Lenyelem a megjegyzésemet. Mármint, a reakciómat a sminkesre. Sehova nem jutnánk, ha legalább az egyikünk nem próbálná elásni az ilyen csipkelődések alatt épülőben lévő csatabárdokat. Na meg azért valljuk be: jogában áll éles megjegyzésekkel illetni, és az a legkevesebb, ha ezeket eltűröm.
- Az volt.
Felelem egésze könnyedén, mintha mit sem számítana, de végső soron ez egy semlegesnek szánt megjegyzés, hogy ne gondolja azt, hogy nem hallom, amit mondott, vagy hogy nem akarok róla tudomást venni. Aranyközépút? Ez talán az? Valószínűleg ezt nem én fogom eldönteni.
Aztán ahogy Hattie szemeiről beszélünk, elfog valamiféle jótékony emlékezés a régi idők felé. Fogalmam sincs, miről beszél, hogy őszinte legyek, ennek ellenére meg mernék rá esküdni, hogy igaza van.
~ Fogalmam sincs, de mindig Te voltál az ész a családban, szóval majdnem biztos, hogy heteró. ~
Ettől függetlenül igen, ez is egy az "érdekes egybeesések" közül, amik azóta üldöznek, hogy betettem a lábam ebbe a városba. De azt hiszem, hogy nem igazán szeretném még ezeket is Abigailre borítani. Ahogyan a bőröndöm igen csekély tartalmát sem szándékoztam, de hát... Farkas tervez, Teremtő szellem végez, ahogy a mondás tartja.
Az igazság az, hogy nincs merszem ránézni. Amikor kérdez, csak bólintok, és minél tovább bámulom a kézipoggyászt, annál inkább kezdem ezt az egészet egy kellemetlen drámához hasonlóan érezni. A bőrömet égetik a szavai, be kell lássam, és bármennyire próbálom nyugtatni magam, azért ahogy a beszélgetés előre halad, az én reakcióim is úgy válnak egyre hevesebbé.
- Miért ne? Nem, ne aggódj, pontosan tudom, hogy nem helyes. És igen tudom... Nem, tényleg nem lenne mit Abigail. Tőlem is elvettek mindent, pontosan tudom, hogy milyen az, amikor egyszerűen elfogy és nincs több.
Na várj. Álljunk csak meg egy pillanatra, és tisztázzuk ezt az egészet úgy, hogy lehetőleg ne ugorjunk egymás torkának. Mély levegőt veszek, és nagyjából mellmagasságig emelem mindkét kezem, lefelé tartott tenyerekkel, csitító mozdulatnak szánva.
- Igen, tényleg.
Adom meg a lassú és higgadt választ a megismételt kérdésére. Megfordul a fejemben, hogy ez százdolláros bankót manifesztáljak a kezébe, de erről az ötletemről akkor mondok le, amikor visszapörgeti ezt az egészet Indiába, és erre azonban már nem vagyok képes úriemberhez méltóan reagálni, mert már a feltételezés is több, mint sértő. Persze hagyom, hogy végigmondja, be kell vallanom, nehezen tudom magam megfékezni, hogy ne vágjak a szavába, de egész egyszerűen muszáj kivárnom, mert tudni akarom, meddig akarja elvinni ezt az egészet. Nem kell magától elvennie a kezeit a halántékomtól, ugyanis már a mozdulat közben megállítom, és egy részem felsír, hogy el kell utasítsam a közeledő érintését, de a méltóságom - már ami megmaradt belőle - és talán az alapítói gőgöm ezzel párhuzamosan lángol a dühtől.
- Vegyél vissza, Abigail. Most. - közlöm vele nagyon komolyan - Neked nem áll jogodban bírálni vagy elítélni azért, amit az elmúlt évtizedben tettem. Már a feltételezésed is sértő, hogy azzal vádolsz, hogy a házasságunk idején is ennyire elfajzott voltam. Ha akartam, se tudtam volna az lenni, nem volt velem a farkasom, hogy képes legyek Illúziókat kelteni, a veled töltött idő alatt éltem az életem legtermészetesebb és legnormálisabb szakaszát. Hogy Kilaunként azóta mit tettem és mit nem, ahhoz a világon semmi közöd nincs. - leszámítva persze azt, hogy részben azért lettem ilyen, mert nem maradhattam vele. - Az egyetlen oka annak, hogy ezt a beszélgetést hajlandó vagyok veled végigvinni az az, hogy szeretlek. És az, hogy meg akarok változni. Miattad. Érted. - mégis mi más okom lenne megjavulni, mint az, hogy ő is itt van velem? Egyébként magasról teszek rá, ahogy az elmúlt tizenegy évben.
- Nem vagyok az, aki Delhiben voltam. De nagyon szeretnék hozzá visszatalálni.
A farkas, aki még azt is képes volt pusztán egy szemvillanással elviselni, hogy egy "egyszerű" Őrző felképelje, ezekben a pillanatokban borzasztóan sértve érzi magát, és ezt gyűlölöm, de ettől függetlenül ez is a részem, ez is én vagyok. És mivel Abigail nem csak annak van tudatában, hogy a halottnak hitt férje vagyok, de annak is, hogy egy vagyok az Ősök közül, elvárna némi tiszteletet. A házasságunkban történő dolgok, az egymáshoz való viszonyunk, az, hogy kettőnk közt mi történik a négy fal közt, teljesen más lapra tartoznak, mint azok, amik ezen a határvonalon kívül esnek. Erre a kettősségre még soha az életben nem voltam rákényszerülve és most érzem csak, hogy ez mennyire kényelmetlen, de legalább én meg tudom érteni magam. És legalább Abigail is szembesülhetett azzal, hogy miért is hatott hihetetlennek az, hogy ő majd képes lesz alkalmazkodni az "alapítói életemmel járó" feladatokhoz.
A magam részéről ezt letisztázottnak érzem, ezért is veszem a bátorságot az ölelésre, ami elég rideg fogadtatást kap, ami nekem pont elég ahhoz, hogy el is eresszem.
- Ha nem akarod, nem fogok nála lakni. De most komolyan itt tartunk...?Mit gondolsz, hány száz évem lett volna rá? - tovább hallgatom, és kedvem támad kicsit visszafordítani a témát - Értem. Rendben, nem emlegetem sehogy. De akkor majd az utcán sem foghatom a kezed, és ha netalántán valaki beállítana hozzád, majd figyelünk arra, hogy mindig be legyen húzva a függöny és kellő mennyiségű ruha legyen rajtam. Vagy addig elbújok a szekrényben. - lehet, hogy nem is az én Testvéreim előtti titkolózással van alapvetően a probléma, mert belőlük mégis csak kevesebb akad, mint Őrzőből - Komolyan tudni akarod? Hidd el nekem, hogy nem áll meg a tudományom néhány képzeletbeli dollár előcsalogatásánál. És azt is gyakorolni fogjuk, hogy hogyan legyek jó és tisztességes, hogy ne kelljen neked több csalódást okoznom.
Jegyzem meg csak úgy mellékesen, aztán figyelem, ahogy a telefonnal ügyeskedik, közben pedig veszem a bátorságot, és magamra rángatok egy fekete nadrágot és egy világoskék inget. Amikor elkészül, átveszem a telefont, és majdhogynem keserűen jegyzem meg.
- Köszönöm. Szóval elmész?
Nem lepne meg, ha másodjára is a megfutamodást választaná, de most legalább biztos, hogy én keresném meg először, hiszen azt hiszem, eléggé egyértelmű jelét adta annak, hogy erre lehetőséget biztosít.

Mivel Killian válasza is kimerült egy egy szavas, jelentőségteljes és sokatmondó„úgy”-ban, ezért csak egy bólintással vettem tudomásul a dolgot, és inkább nem erőltettem tovább.
A puszira csak elmosolyodok, bár azért titkon remélem, hogy senki mással nem kell úgy összeugrania, hogy ez legyen a vége. A következő megjegyzésemre adott szűkszavú válasza azonban nem éppen az, amire számítok, így jobbnak látom, ha kiegészítem egy kicsit, mielőtt még félreértés lenne belőle.
-Úgy értettem, hogy ügyesen meg voltak csinálva, élethűre sikeredtek. Ahhoz képest, hogy hányszor láttam őket, vagy rajzolgattam át a mintákat az ujjammal, fel sem tűnt, hogy nem igaziak. –mosolyodtam el, hisz tényleg semmi bántó szándék nem volt a szavaim mögött.
Akárcsak a heterochromia kapcsán, ott még egy fejcsóválást is kap tőlem, amiért lelkesen mesélem neki itt a különböző, nem-orvosok számára is emészthető orvosi érdekességeket.
Aztán ugrás, a majdnem-üres bőröndre, meg arra, hogy mi helyes, mi nem, miért is lenne jó, és mennyi hasznos hatása is lenne annak, ha leállna vele… És mi a legszebb az egészben? Hogy annak ellenére, hogy tisztában van vele, mégsem változtat… Talán pont a hallgatása az, ami arra késztet, hogy tovább folytassam, ennek ellenére, amikor „leállít”, nem kicsit sikerül meglepnie. A hangnemtől meg az utána sorakozó vádaktól hirtelen szóhoz sem jutok, csak megszeppenten pislogok, és kezdem úgy érezni, hogy itt valahol nagyon elcsúsztunk egymás mellett, vagy csak nekem sikerült teljességgel belezavarodnom és elvesznem a dolgokban.
-Mi…? Hogy… De én… Killian… -próbálok aztán közbe vágni, hogy megcáfoljam, amit hallok, kevés sikerrel, így aztán végül csak szótlanul hallgatom az „ellentámadását”, közben, pedig ha tudnék, most valószínűleg a föld alá süllyednék szégyenemben.
Amiért a félreértésünk miatt vádol, az valahol mélyen engem is sért, hogy azt hiszi, ilyet feltételeznék róla, ám a többi… Ha épp nem egy rendkívül csúnya vita kellős közepén hangzott volna el 1-2 mondat, akkor valószínűleg teljesen meghatódnék tőle és oda meg vissza lennénk a boldogságtól, ám így… Ahogy egyik mondat a másikat követi, egyre inkább érzem úgy, mint ha minden újabb mondandójával egy-egy kést forgatna a szívemben. „…ahhoz a világon semmi közöd.”
-Sosem feltételeztem, hogy Delhiben… „ennyire elfajzott” lettél volna, sőt, meg sem fordult a fejemben egy percig se! –kezdek bele, a saját szavait idézve, mert bár az előző kis kioktatásom után a bírálat és az elítélés elleni vádaknál még lehetett némi valóságalap, de ez… – Sőt, egy szóval sem említettem… Mégis, hogy kevered most ide?!  Én magamra értettem, hogy miután el kellett menned, én is a munkába temetkeztem… Amúgy meg akkoriban azt se tudtam, hogy vérfarkas voltál, mióta pedig újra találkoztunk, már másodszor említed, hogy el volt zárva az alatt az idő alatt. Tudom, hogy nem használtad a vérvonalad képességét, és… igazad van. Semmi közöm bírálni téged. – azzal nem is mentegetem tovább magam.
Arra hogy szeret, és hogy meg akar változni… értem… csak reménykedve nézek a szemébe. Őszintén szólva nem hittem, hogy ennyire… nehéz lesz ez az egész újrakezdés, vagy az, hogy tényleg megtanuljam kezelni a dolgot, hogy nem csupán egyszerű vérfarkas, de tényleg egy vérvonal alapító… Hogy én mennyire nem így terveztem ezt azt egészet, amikor ma úgy döntöttem, hogy meglátogatom… Hol siklottak ki a dolgok ennyire, hogy már egymással veszekszünk?
Aztán hogy ne unatkozzunk, jöhet a lakhatás-téma, meg a világ való bújócska, én pedig tovább folytatva a duzzogásomat, egy darabig szó nélkül hallgatom őket… Egészen addig, amíg nem kezd el a részéről kissé túlzóan gúnyosba átmenni ez az egész. Erőt veszek magamon, és inkább nem vágok vissza szóban minden mondatára – Mert? Eddig fogta a kezem? – mert akkor félő, még holnap este is itt ülnénk, veszekedve, tovább mélyítve a kettőnk közti szakadékot.
-Tudod mit? Inkább hagyjuk… Azt hiszem, kár volt felhoznom egyáltalán a témát. –fújom ki a levegőmet kissé idegesen, de aztán megpróbálok egy kis nyugalmat erőltetni magamra, és válaszolni az első megjegyzésére is – Azt hiszem, nem áll módomban megszabni neked, hogy hol lakj. –maradok végül a legdiplomatikusabb megoldásnál, ami csak eszembe jut – Ha úgy gondoljátok, hogy ez a terápia vagy az együtt-lakásotok tényleg hatásos, akkor nem akarok az útban állni. – bököm ki végül, még ha minden erőmre is szükségem van hozzá, hogy kimondjam.
Nem mint ha már annyira repesnék az örömtől a választása miatt, de ha most csak azért költözne hozzám, mert unja a hisztimet… vagy maradna itt a motelben, egyedül savanyodni, hogy engem se bántson meg… egyikkel se lennénk előrébb, sőt, talán csak tovább rontanánk az egészen.
-Én azt szeretném, ha sikerülne visszatalálnod az egykori önmagadhoz. –felelem végül, mintegy ráerősítve az előző megjegyzésemre, de részemről aztán túl is van tárgyalva a téma.
Nem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni, de ha most megkérdezni, hogy melyiknek örülnék leginkább, képtelen lennék választani… a szívem ezt mondja, az eszem azt… Közben pedig az ő életéről van szó, nem az enyémről, szóval… azt hiszem, tényleg nincs beleszólásom abba, hogy végül hogy dönt. Azt meg, hogy már megint leír olyasmivel, hogy lenézem őt… mert azt hiszi, szerintem csak egyszerű, olcsó kis illúziókra képes… szinte már magamra sem veszem. Csak fáj, hogy ilyen rövid idő után egyáltalán ilyesmiket feltételez rólam, úgy, hogy egyáltalán nem igaz…
A kérdésére az órára siklik a tekintetem, és csak elhűlök magamban, hogy mennyire elrohant az idő. Te jó ég… és nekem még haza is kell keverednem innen, hogy holnap dolgozni menjek! De… Így nem, hogy így távozok…
-Csak ha azt szeretnéd. –felelem végül a kérdésére, és ha igennel felel, akkor azt hiszem, tényleg ennyi volt mára.
Ha viszont nem adja ki az utam most rögtön, akkor csak egy apró biccentéssel veszem tudomásul, hogy maradhatok, és lassan visszabattyogok az ágyhoz, hogy újra lerogyjak a szélére.
-Én… sajnálom. Ezt az egészet… hogy azért jöttem ide, hogy bocsánatot kérjek, erre csak rontottam a helyzeten, de mennyit… Nem akarom, hogy így váljunk el… hogy megint ki tudja, hogy mikor találkozunk, hogy egyfolytában azon rágódok, hogy mennyire idiótán viselkedtem… hogy aztán legközelebb nem hogy előbbről, vagy legalább ugyanonnan folytathassuk a dolgokat, de sokkal rosszabb helyzetből… Jól elintéztem ezt a szép kis újrakezdést, azt hiszem… -támasztottam meg kissé előre dőlve a könyökömet a térdemen, hogy aztán a homlokom meg a tenyeremen pihentethessem.

Olybá tűnik, hogy a tetoválásokkal kapcsolatos kör némi magyarázatra szorul. Bevallom őszintén, kicsit meg is könnyebbülök, másrészt pedig elszégyenlem magam, mert félreértettem és azt hittem, pusztán egy újabb, heccelő megjegyzés az eltitkolt életemmel kapcsolatban. "A beszéd csak félreértések forrása." Mondta Saint-Exupéry, és lám, milyen igaza volt. Ha tehetném, én is csak képekben kommunikálnék, érzésekben, látomásokban. Csak sajnos ez elég egyoldalú lenne, és ezért semmivel sem lendítene előrébb a jelenleg egyébként is eléggé megrekedt helyzetemen.
Azok a szavak, amelyek egymásnak csapódnak, olyan hatalmasak erre a kis légtérre... Fojtogatnak a szó minden negatív értelmében, és talán kár erre szót fecsérelni ilyen idősen, de a a farkas és az ember kettőssége most egy láthatatlan csatatéren esik egymásnak. Hiszen az emberi felem... Az emberi felem már egyébként is hat láb mélyre ásná magát és bármit megtenne azért, hogy Abigail bizalmát újra elnyerhessem, olyan sziklaszilárd alapokra helyezve ezzel a kapcsolatunkat, amit a világon semmi sem képes megingatni. És mégis, képtelen vagyok felhagyni a kisstílű erőfitogtatással, és a helyzet csak rosszabbodik, ahogy a nő felől áradó érzések marják a bőrömet, az arcára kiülő érzelmek pedig felemésztik a szemem, és mégsem vagyok képes szájféket tenni az ametiszt tekintetű fenevadra. Próbálna közbevágni, talán azt akarná közölni, hogy félreértettem, hogy nem úgy gondolta... És én úgy szeretnék neki teret engedni, a makacsságom azonban erősebb, mint én valaha leszek, és olyan erőteljesen darálom végig a beszédemet, mintha nem is azzal a nővel beszélnék, akit a világon mindennél többre tartok. Azért nem mondom azt, hogy az életemnél is, mert lássuk be, kevés olyan dolog akad, amit az életemnél nem tartok ezerszer értékesebbnek.
- Abigail... Nézd... - találom meg egy mély sóhaj után a higgadtabb hangvételemet - Igazad van, talán tényleg kellett volna valami munka, de nem ment. Nem gondoltam, hogy szükség lesz rá, de miután meghaltam, és feltámasztott egy afrikai törzs, egészen a találkozásunkig mást sem tettem, csak másokért dolgoztam. Éhezőknek adtam kenyeret, életeket mentettem, mindkét világháborút végigharcoltam, én voltam Martin Luther King, a fenébe is! Tudod, mi történt vele, nem igaz? A munkáért sem kaptam többet, mint egy golyót a fejembe... - mutatok a homlokom közepére - És akkor még annyi sem jár, hogy boldog legyek? Veled? Akkor mégis minek törjem magam, ha így is - úgy is az a vége, hogy a Nagy Szellemek a földbe döngölnek?
Nem várok választ egyik kérdésemre sem. Ennek ellenére így kimondva egészen fájdalmas, és szívszaggató belegondolni, hogy valóban mindegy volt, hogy mit teszek. Ha úgy akartam, akkor hátra dőlhettem és végignézhettem, miként süllyed romlásba a világ körülöttem, semmivel sem kaptam nagyobb elismerést vagy éppen büntetést, mint olyankor, amikor megpróbáltam megtermelni a saját boldogságomat. Őt viszont nem akartam magammal rántani, elég volt Giselle-t és a gyermekeimet egy emberöltőnyire tönkretenni. Ekkora szörnyeteg... Talán még én sem vagyok.
A szemeiben látom szépen lassan megsemmisülni azt az Álomképet, amitől egészen eddig óva intettem. Amitől úgy érezhette, hogy szándékosan eltaszítom magamtól. Lassan realizálódik benne, hogy mit vállal azzal, hogy újra együtt szeretne lenni velem.
A helyzet pedig akkor sem sokat javul, amikor a lakhatásomra terelődik a szó, a reakciójára pedig első körben végképp nem tudok mást tenni, mint tanácstalan lendülettel széttárni a kezeimet, aztán hagyni, hogy a combomra zuhanjanak. Nem, tényleg nem áll módjában megszabni, hogy hol éljek, hol lakjak és kivel, mindettől függetlenül - ha már az összetört álmoknál tartunk -, ezt most én képzeltem egészen másként. Azt hittem, hogy a közös életünkbe neki is ugyanannyi joga lesz beleszólni, mint nekem. Az meg megint egy más kérdés, hogy melyikünk mit csinál "házasságon kívül", mint például: megöl-e valakit Vérvonal Alapítói jogkörén belül, avagy sem. Végül, amikor látom, hogy mekkora erőfeszítésbe telt ezt kimondania, finoman megragadom a karjait.
- A férjedként szeretnék együtt lakni veled. Nem akarok fájdalmat vinni az otthon falai közé, Abigail. Ezt... a szörnyet, nem akarom. - láthatja, én sem vagyok elragadtatva magamtól, de 11 évet nem tudok csak egy csettintésre a hátam mögött hagyni, főleg, ha valóban mentális problémáim vannak - Ezt meg kell értened. És azt, hogy te nekem soha nem vagy útban.
Mondhatnám, hogy inkább én nem akarok az Ő útjában lenni, de tény, hogy ez aztán végképp nem javítana a helyzeten. Minek ragozzam tovább, egyébként sem vagyok a szavak embere - ha máskor nem is, ezt ma este sikerült bebizonyítanom.
Miután átveszem a telefont és felteszem a rideg kérdésemet, a válasza meglep. De egyben meg is nyugtat, hogy akkor még akkora baj nem történt. Még nem kell magamba roskadjak, hogy teljességgel életképtelennek könyveljem el magam. Lassan, de annál jelentőségteljesebben csóválom meg a fejem. Nem, nem akarom, hogy kisétáljon azon az ajtón, vagy legalább is egyedül biztosan nem. És ebben a pillanatban fogadom meg, hogy haza fogom kísérni. Arról viszont nincs elképzelésem, hogy ez miért tölt el gyerekes izgalommal, de legalább pozitív, de nem akarok bazsalyogni, amikor Abigail ennyire le van törve. A tekintetemmel követem őt, ahogy az ágyhoz sétál, és elengedi magát. A matrac finoman remeg meg a súlya alatt, én pedig teljes figyelemmel hallgatom a szavait. Egyre jobban belelovalja magát a helyzetbe, és őszintén szólva cseppet sem tetszik, hogy mindent ennyire magára akar vállalni ebben a helyzetben. Mindenhez kettő kell, ugyebár, és azt hiszem, hogy én is jócskán odatettem a magam részét.
- Css... - próbálom csitítani finoman, és veszem a bátorságot, hogy leüljek elé a földre, hogy átöleljem a lábait és a térdéhez nyomjam a fejem - Én is bocsánatot kérek. Elragadtattam magam. - ha engedi, lassú és monoton kézmozdulatokkal simogatni kezdem a vádliját - Mondd csak, Abigail... Randevúznál velem?
Pislantok fel rá, és egy mozdulattal támasztom az állam a térdére, hogy onnan nézhessek fel rá, kissé elhagyatottan, ám annál félszegebb lelkesedéssel a barna szemeimben.
- Megismerkedhetnénk... újra. Találkozgathatnánk... Itt-ott. Motelszobákban például. - nem nevetem el magam, nem nevetem el magam... Inkább megpróbálok objektív magyarázatot adni arra, hogy ezt miért gondolom jó dolognak - Azért mondom, illetve kérem ezt, mert talán mindketten jobban járunk, ha ennyi idő után kissé lassabban zúdítunk mindent egymás nyakára. Újra... Egymásra találhatnánk. És nem mellesleg lenne alibid egy új hímre a házad táján. Ha esetleg kérdezősködne bárki... - teszem hozzá, mintegy mentegetőzve - Ha pedig jól alakul, akkor szívesen hozzád költöznék. De vigyázz, mert a végén elveszlek még egyszer.
Nem tudom, hogy miként fogadja ezt az egész ötletet, de ha pozitívan, akkor nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam végre, hiszen... A maga brutálisan kiforgatott valójában igazán mókás jövőkép, de pontosan ennyire komolyan is gondolom. Bár, talán ezzel neki még nem kell tisztában lennie.

Lehajtott fejjel hallgattam Killian szavait és valahol újra elszégyelltem magam azért, hogy néha ennyire elvakultan ítélkezek felette… Annak ellenére, hogy az elmúlt több mint két hétben egyfolytában körülötte kavarogtak a gondolataim, meg próbáltam „megemészteni”, hogy nem csak hogy vérfarkas, de az egyik legidősebb is mind közül, még mindig sikerül megfeledkeznem róla néha… Mire a végére ér, már bánom is, hogy az előbb úgy kiakadtam, hisz igaza van valahol… Ha már én is több mint 800 éve járnám a világot, valószínű, hogy én is másképp vélekednék a dolgokról, pláne, ha tényleg ennyi mindent átélek, és a saját bőrömön tapasztalom meg, hogy mindegy mit teszek, úgy is ugyanaz lesz a végeredménye magamra nézve… Mindenesetre a kemény bő 50 évemmel még nehéz ebbe beleélnem magam…
Ahogy a lakáskérdéses véleményem után megérzem a kezeit a karomon, csak óvatosan felpillantok rá, a szavai hallatán pedig finoman bólintok egyet, beletörődően. Megértem, amit mond, el is fogadom, csak… azt hiszem, tényleg jobban járunk, ha egy darabig inkább hagyjuk a témát. Nem mint ha nem szeretném tudni, hogy hol találom majd meg, ha egyszer kiköltözik a motelből, csak… a korábbi kis szóváltásunk után én sem vagyok biztos, hogy melyik verziónak örülnék a legjobban – mindegyiknek ugyanúgy megvan az előnye is, mint a hátránya.
Amikor a feleletem után válaszként megrázza a fejét, ismét hatalmas kő esik le a szívemről, ma este ki tudja, már hányadszor… Még egy megkönnyebbült sóhajra is futja tőlem, mire lerogynék az ágy szélére, hogy ismét könnyítsek a lelkemen előtte. Már épp folytatnám, amikor csitítgatni kezd, így aztán végül csak szusszanok egyet, amíg odacsüccsen a lábam mellé. Hagyom is a könyöklést, helyette csak az ölembe ejtem a kezeimet, hogy ne zavarjanak a kilátásban.
-Akkor úgy tűnik, kvittek vagyunk. –felelem halkan.
Ahogy a lábamat kezdi simogatni, az én kezeim a térdemnek támasztott feje felé indulnak, hogy újra élve régi hóbortomnak, a haját kezdjem babrálni. Kész tragédiaként élném meg, ha egyszer úgy döntene, levágatja, bár azt hiszem, ez nem pont itt Alaszkában fog megtörténni.
-Hm? –pillantok rá kíváncsian, amikor a nevemen szólít, ám elég folytatnia, hogy a következő pillanatban meg is álljanak a kezeim. Biztos, hogy jól hallottam, amit hallottam? Talán kissé értetlenül nézhetek rá, de ahogy folytatni kezdi, kíváncsian hallgatom és lassan kezd is összeállni a kép, hogy mire szeretne kilyukadni.
-Óóó… vagy úgy. Motelszobákban. Hát ez… nagyon romantikus helyszín, tényleg. –felelem, közben pedig próbálom visszafojtani a mosolygást. Ahogy ismét közbenézek a szobában, és meglátom a rózsamintás ágytakarót, a rószaszínes árnyalatú padlószőnyeget a kis aranyozott bútorkilincsekkel, üvegasztallal meg nagy méretű tükörrel, valahogy nem igazán megy a dolog. Vajon van olyan csatornájuk a tv-ben, ahol non-stop romantikus filmeket meg szappanoperákat adnak? Na jó, most már megkomolyodok. Legalábbis megpróbálok, inkább Killianre figyelek a továbbiakban a szoba berendezései helyett, lassan bólogatva a szavaira.
-Jajj, te… Rendben, vigyázok, köszönöm, hogy így előre figyelmeztettél. Ez azért aranyos volt. -mire a végére ér, nem bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, és adjak egy csókot a homlokára – amennyiben még mindig a térdemen pihenteti az állát, ha egy kicsit „segít” és feljebb emelkedik, akkor inkább az ajkai felé közelítek.
-Hogy közben azért a kérdésedre is válaszoljak, igen, örömmel. Lehet, hogy tényleg szerencsésebb lesz így, legalábbis az utolsó két találkozásunk alapján mérlegelve… 11 év az hosszú idő. – Igaz, az relatív, hogy kinek mi számít „hosszú időnek”, de ha úgy nézzük, hogy így is több, mint kétszer annyi, mint amennyi időt együtt töltöttünk Indiában…  Sok minden történt azóta, ráadásul mindketten változtunk, még ha nálam talán annyira nem is nagy ez a változás, mint mondjuk nála.
-De mit ne mondjak, azért érdekes lesz… – mint néhány mai filmben, azzal a kis különbséggel, hogy nálunk senkinek sincs emlékezetkiesése, vagy hasonló. Az elején biztos furcsa lesz majd ez az egész, hogyan fogjuk tudni megoldani, vagy mennyire értette szigorúan Killian az „újra megismerkedést”, de majd elválik.
Épp, ezért, mielőtt még megszegnék valami „szabályt”, vagy belerondítanék itt az elképzeléseibe, közelebb húztam magamhoz a táskámat, hogy keresgélni kezdjek benne, majd pár pillanattal később egy közepes méretű fémdobozt húzzak elő belőle.
-Nem tudom, hogy randevúknál mennyire illő az ilyesmi, de… inkább odaadom most, pláne, hogy már a legutóbb is akartam, csak elkerültük egymást… – nyújtottam felé, hogy megmutassam a tartalmát, ami nem más, mint egy adag csokis keksz – Mivel már pár napja hurcolászom magammal, esélyes, hogy néhány keksz kicsit összetört benne, de remélem, azért még ízleni fog. – mosolyodok el halványan, aztán le is rakom a dobozt az éjjeliszekrényre.
Azt 5 év alatt sem sikerült kiszednem belőle, hogy mi a kedvenc süteménye, mindenesetre az emlékeimben úgy él, hogy ezt szerette. Hátha ez sem változott az óta.
-És… Mikor szeretnél legközelebb találkozni? Vagy lehet, az jobb, hogy mikor tudunk? –tettem fel óvatosan a következő kérdésemet, mert bár ha rajtam múlt volna, akkor szívem szerint már holnap, vagy inkább haza se mentem volna, de sajnos nem csak rajtam múlt – ott volt a munkám, ott voltak a tanoncaim, az őrzői kötelességeim, hogy Kodáról ne is szóljak. Ettől függetlenül mondjuk át tudtam úgy szervezni a napjaimat, hogy minden nap találjak szabadidőt, de ez még mindig csak az én oldalam volt, azt pedig nem tudhattam, hogy Killiannek hogy telnek a napjai mostanság.

Csak halkan és egyetértéssel morranok, hümmentek egy aprót arra, hogy kvittek vagyunk. Tényleg azok volnánk? Kötve hiszem. Ah Teremtőm, miért kell nekem mindig mindent visszaeredeztetnem egészen a kezdetekig, egészen odáig, hogy egyáltalán egy pillantást vetettem rá Delhiben? Minden nap minden egyes percében (főleg az elmúlt két hétben) úgy érzem, hogy mindenért én vagyok a felelős, és még ha a jelen helyzetben el is ragadtatom magam, Abigail számomra nem tetsző reakciói pusztán azért születhetnek meg és formálódhatnak szavakká, mert akkor én megtettem azt a lépést, amit talán nem kellett volna. De hogy is gondolhatok erre? Boldoggá tettem őt, azt hiszem. Olyan éveket adtunk egymásnak, amikért az emberek java része éhes állatként kaparja a földet, és ahelyett, hogy hálás lennék ezért, semmi másra nincs ingerenciám, csak a mardosó önvádra és arra, hogy valamiképpen módot találjak arra, hogy kijavítsam a hibáimat.
Imádom, ahogy cirógatja a hajamat. Sosem volt ez másképpen, talán anyámra emlékeztet a mozdulatsor, de az már nagyon-nagyon régen volt. Jóval azelőtt, hogy farkassá váltam volna, hogy Elsővé váltam volna. Eszembe sem jut Ő édesanyámhoz hasonlítani, mégis az otthon békéjét és a szeretetet, a feltétel nélküli elfogadást juttatja eszembe. És ez a harmónia, még ha veszekedés is előzte meg, sokkal ösztönzőbben hat rám, mint bármi más, ezért a randevús ötletemet is némileg bátrabb hangvételben sikerül prezentálnom.
- Héj, még be sem fejeztem! - csattanok fel a moteles megszólalására játékosan - És különben is, ha akarom, akkor még romantikusabbá tehetem, mint egy nászutas lakosztályt.
Nem, nem duzzogok, de hát egy ilyen filmes klisét, egy ilyen mozzanatot kihagyni úgy, hogy pont egy motelszobában vagyunk, méltatlan lett volna nem felhozni egy olyan (állítólag) kreatív valakinek, mint amilyennek engem tartanak. Tartottak. Tartanak a legendák.
Nevet, és elnevetem magam én is. Végre! Hiányzott már, nagyon-nagyon hiányzott, hogy mosolyogni lássam. A csókját lehunyt szemekkel fogadom.
- Igazán nincs mit. Jobb vigyázni az ilyenekkel...
Teszem hozzá vidám hangon én is, az érdekesség felemlegetésére hetykén vonom meg a vállam.
- Meglehet, de úgy vélem, hogy unalmas semmiképpen sem lesz.
Azért be kell vallanom, kissé izgulok miatta, de... Azt hiszem, hogy minden okom megvan rá, nem igaz? Élénk tekintettel figyelem a mozdulatokat, amikkel a táskájában kutat, és játékos gyanúval méregetem a dobozt, miközben a szavait hallgatom. Amikor kiderül, hogy egy doboz keksszel ajándékoz meg, igazság szerint nem akarom, hogy lássa, mennyire mélyen érint a dolog, és hogy mennyire jól is esik valójában az, hogy készített nekem valamit, így megpróbálom elütni néhány heves és gyors megszólalással, amint átveszem a dobozt.
- Ne aggódj, morzsákkal is beérem. - próbálom megnyugtatni, és bár viccnek szántam, azért valahol mégis keserűen igaz. Ki is kapok egy félbetört kekszet, megkeresem a másik felét és jó szülő módjára Abi szája felé közelítem, közben pedig magamba tömöm az eredetit - Tupilekre, ha tudnád, mikor ettem ilyesmit utoljára...
Nyammogok jóízűen a süteményen egy sort, és próbálom felidézni a régi szép időket, és muszáj rádöbbennem, hogy az utolsó édességem minden bizonnyal szintén Abigail munkájából kerültek a számba és a gyomromba. Ha lenyeltem a falatot, diszkréten leporolom az ujjaimra tapadt, apró szemcséket, aztán feltérdelek hozzá, hogy hálás csókot nyomjak az arcára, mert megérdemli, közben pedig egy diszkrét és halk köszönömöt suttogok a fülébe. A kérdésére viszont a legnagyobb természetességgel válaszolok.
- Most. Holnap, holnap után és azután... - tűnődök el mohó sóvárgással azon, hogy mikor szeretnék újra találkozni, de aztán némileg elkomolyodva folytatom - Hát, nézd... Most, hogy már van az izé - a mobiltelefon - gyakorlatilag bármikor el tudjuk érni egymást. Nem hiszem, hogy olyan elfoglalt lennék... Illetve várj! A holnap nem jó. Már van egy találkozóm az egyik leszármazottammal... - szívem szerint nem mennék el, de mivel Hattie-t nem tudom elérni, és mivel ez a kötelességem és a szívem mélyén szeretnék is találkozni vele... Azt remélem, hogyha megpróbálom egyensúlyban tartani a kötelességemet a magánéletemmel, akkor talán lehet némi esélyem a kegyesebb ítélkezésre a Szellemek részéről - Ami biztos, az az, hogy ma haza foglak kísérni. - pillantok fel rá egészen kisfiúsan, ám mégis határozottan - Meg persze az sem mindegy, hogy milyen a beosztásod. De azt szeretném, ha minden alkalom különleges lenne, ezért szükségem lesz bizonyos előkészületekre. Beszéljük meg, mikor érsz rá a héten. Oh, és ez persze nem azt jelenti, hogy csak a randevúkon találkozhatunk... Ha szükséged van rám... - inkább be sem fejezem a mondatot, csak utalok arra, hogy ne legyen rest keresni - Mit gondolsz... Tizenegy év, tizenegy különleges randevú?
Te jó ég. Ötletek százai cikáznak a fejemben, és fogalmam sincs, hogy milyen koreográfia szerint rendezzem össze őket, hogy a lehető legjobb és legszebb lehessen, de jelen pillanatban annyira motiváltnak érzem magam, mint... Talán még soha.

-Jól van, jól, van bocsánat! –emelem fel a kezem védekezően, ahogy Killian „rám szól”, de azt már végképp nem bírom megállni, hogy ne mosolyogjak szüntelen, ahogy hallgatom.
-Igen, magam is úgy hiszem, azt hiszem, mindkettőnkkel sok minden történt az óta... Bár azt sem erről, sem az előző találkozásról sem mondhattuk el. –jegyzem meg, meg bár elég idegőrlő volt a köztük eltelt idő, meg maga a viszonttalálkozás is elég érzelmek kavalkádja volt, de mégis, végkimeneteltől függetlenül senki sem mondhatja rá, hogy unalmas lett volna.
-Jajj, már… -csóválom a fejem a morzsák hallatán, mert azokat speciel Koda szokta kapni, mint lelkes konyhai segítő, aki minden hasonlót nyom nélkül eltüntet.
Ahogy a szám felé közelít a fél keksszel, kicsit közelebb hajolok, hogy óvatosan ráharapva elvegyem – bár neki készítettem, de ha már ilyen figyelmes, akkor eszem ágában sincs megbántani, meg egyébként is… mindig megvan a különös, meghitt varázsa annak, ha két ember együtt eszik. Persze arra azért figyelek, hogy a keksz nehogy eltörjön közben, szépen is néznénk ki, ha „rámorzsáznék” egy első fejére… Még akkor is, ha az ő szájából hangzott el alig néhány másodperccel ezelőtt, hogy a morzsákkal is beéri.
-Nos, ha úgy nézzük, hogy én készítettem… akkor tényleg rég. Ha csak mint sütit… akkor is? –pillantok le rá kíváncsian.
Ahogy „megköszöni” az „ajándékomat”, csak csendben elsuttogok egy szívesent. Örülök, hogy végül mégis a táskámban felejtődött a doboz… Mert bár amikor legutóbb jöttem, még jó ötletnek tűnt, hogy süssek valami apróságot, csak úgy, kedvességből, de aztán egy párszor sikerült elbizonytalanodnom, hogy nem-e túl gyerekes elképzelés, vagy olyan nemtudom… Kicsit tartottam tőle, hogy hogy fog reagálni a múltkoriak után, de szerencsére alaptalannak bizonyult a félelmem. Sőt…
-Ha gondolod, akkor hozok máskor is. Szeretek sütni, viszont kis adagot lehetetlen, annyit meg úgy sem bírnék megenni, úgyhogy egy részét mindig elosztogatom a szomszédok meg a kollégák között. –teszem még hozzá, hisz tényleg nem tart semmiből, hogy mostantól néhány szeletet neki csomagoljak be.
Aztán tovább haladunk a következő találkozónk időpontjának megbeszéléséhez, én pedig csak mosolyogva hallgatom. Ó, ha tudná… hogy mennyire boldog lennék, ha tényleg minden nap tudnánk találkozni, ha csak néhány percet is… De ha jól sejtem, az egyikünknek sem menne, hogy miután találkozunk, 5 perc után már el is köszönjünk egymástól, hogy akkor holnap… nem igaz? Másfelől, elég fárasztó lenne hosszú távon az ilyen életmód…
-Igaz, nem kell feltétlen idáig sétálnom minden alkalommal. –feleltem egy szemforgatás kíséretében, mert egy párszor elsétálni semmiség, de napi szinten… Igencsak át kéne szervezni a dolgaimat, hogy utána mindenre maradjon időm. Aztán kiderül, hogy annyira azért ő sem ráérős, mint arról első körben volt szó, nekem pedig ismét halvány mosolyra húzódik a szám – Rendben, a legjobbakat hozzá! –felelem bíztatóan, és valahol a szívem mélyén most nagyon büszke vagyok rá, hogy nem próbálja meg háttérbe szorítani miattam… miattunk a kötelességeit – Érdekes helyzet lehet, hogy a világban járva bármikor a leszármazottaiddal futhatsz össze. Vagy neked nem? Látni, hogy ki mivé cseperedett, mire jutott, milyenné vált… Sokan vannak? Vagy másokkal is találkoztál már itt Fairbanksben?-feleltem eltűnődve, és önkéntelenül is a nagyszüleim jutottak eszembe, mint a családunk legidősebb tagjai… Ahogy a gyerekeket, unokákat, dédunokákat figyelték egy-egy családi összejövetelen… Valahol azért szívet melengető érzés lehet.
A kijelentését meghallva már épp tiltakoztam volna, hogy ugyan, nem kell miattam fáradnia, meg amúgy is, az neki milyen nagy kitérő lenne, de… végül csak egy hálás köszönömöt mondtam neki. Nem is igazán szerettem ennyire későn egyedül mászkálni a városban, másfelől meg legalább még annyival több időt egymás mellett tölthetünk.
Aztán csak hallgatom, ahogy hangos ötletezésbe kezd, s csak néhány apró bólintással jelzem, hogy rendben – ne aggódjon, akár telefonon, vagy ilyen kis látogatások formájában, de mindenképp számíthat arra, hogy mindenképp fog még látni, hallani, a napokban. Ami pedig a randevúkat illeti, először csak meglepetten pislogok az ötlete hallatán, mint aki el sem akarja hinni, amit hall.
-Húha… Lehet ilyen ajánlatra nemet mondani? –tettem fel a költői kérdést, mert még szép, hogy nem, pláne azok után, hogy – Ennyi randevúnk szerintem Delhiben sem volt annak idején… -jegyzem meg eltöprengve, minden negatív felhang nélkül – Látom, tényleg komolyan gondoltad. Jó újra ilyen kis lelkesnek látni. –tettem hozzá kedvesen, és teljesen őszintén is gondoltam. Ahogy sikerült az előbbi kis veszekedésünket tisztázni, azóta már-már olyan volt a hangulat, mint ha nem is Fairbanksben, hanem Delhiben lennénk, és az elmúlt 11 év meg sem történt volna… könnyed, játékos, meghitt.
-Ami pedig a beosztásomat illeti… hétköznaponként reggel 10-től délután 6-ig szoktam dolgozni, meg még mellette heti 2-4 alkalommal benézek az egyetemre, meg a tanoncokat tanítom, vagy segítek nekik a vizsgafelkészüléssel. Az mindig menet közben dől el, hogy épp mire van szükség… Nem tudom, hogy miket tervezel, de talán a hétvége a legnyugodtabb, amikor a nap bármelyik szakaszában ráérek. Hétköznap sajnos csak este, munka után… -feleltem, aztán ennek fényében már ő tudja, hogy pontosan mivel is szeretne készülni, vagy ahhoz milyen időpont illene, mindenesetre engem sikerül kíváncsivá tennie vele.
-Killian, kérdezhetek valamit? –néztem le rá, közben pedig próbáltam elcsípni a tekintetét – Téged nem zavar… vagy inkább nem bánod, hogy őrző lettem, és nem mondjuk vérfarkas? –tettem fel óvatosan a kérdést, nem mint ha bármi jelét adta volna rá korábban, de ettől függetlenül még kíváncsi voltam a véleményére. Pláne, hogy ahogy mesélte, az előző feleségét is szerette volna beharapni, a tervek szerint, még ha aztán másképp is alakultak a dolgok. Nálam viszont, őrző lévén, ez már lehetetlen lenne – Ha mondjuk ember lennék… -folytattam lassacskán, de azért valahol féltem is, rákérdezni… hisz úgy sem történhet meg, akkor meg nem mindegy? Lehet, hogy az, mégis érdekel valahol, így aztán, hacsak nem találta ki magától a kérdés végét, akkor most befejezem - …akkor megpróbálnál vérfarkassá változtatni?

Most valahogy képes vagyok mosolyogni akár a múltkori találkozás, akár a mostani veszekedés hullámain, újból képes vagyok látni, hogy minden pusztán megközelítés kérdése. Nem mondom azt, hogy nem szégyenlem magam egy-egy tettemért vagy megszólalásomért, de mégis, egy ilyen könnyedebb, vidámabb hangulatban már nem látom annyira tragikusnak, mint majd fogom akkor, ha Abigail már nem lesz itt velem, és újra rám fog telepedni a magány jótékonynak cseppet sem nevezhető leple. Teljesen természetes minden gesztusom és mozdulatom, ahogyan a süteménnyel kezdek szeretetteljes játékba, és észre sem veszem, hogy pillanatok alatt mennyire erőteljesen sikerült feleleveníteni a régi életünk hangulatát. És mivel teljesen elveszek ebben az állapotban, igazság szerint a kérdésére adandó feleletem sem válik megkeseredetté. Pusztán tényként közlöm, elmesélem, mert ez vagyok én, ebben vagyok jó, és most egyáltalán nincs kedvem borongós merengéssel szakítani meg a beszélgetést.
- Már csak mint sütit... Szerintem az volt az utolsó süti, amit még Delhiben csináltál. Süteményt csak akkor eszem, ha jó kedvem van.
Mosolyodok el féloldalasan arra utalva, hogy most bizony az van, és remélem, hogy még sokáig az is marad. Persze egészen biztos, hogy nagyon sokáig lesznek még vad és nehéz pillanatok, nem várok csodát. Én azt hiszem, hogy pontosan tudom, hogy mire kell számítanom.
- Ó, ne aggódj egy percig se! Nagyon szívesen segítek elpusztítani a maradékot.
Bár remélem, hogy emiatt nem fog rám megorrolni egyetlen szomszédja vagy kollégája, esetleg Koda... Az hiányozna nekem, hogy összeveszek a kutyával. Egy pillanatra megjelenik előttem egy olyan szituáció, hogy Abigail büntetésből engem küldene ki a kertbe, Kodát pedig beinvitálná a lakásba, mondván rossz voltam és ezért ma kint kell aludnom. Fogalmam sincs, hogy miért jutnak eszembe ilyen képek, minden esetre valahol mulatságosnak találom.
- Nem is akarom, hogy te gyere. Egyrészt, mert lássuk be, nem egy királyi lakosztály. Másrészt én sokkal gyorsabban és kevesebb fáradtsággal mászom fel hozzád akár a hegyek közé is.
Meglehet, hogy nem vezetek autót, mégis csak farkas vagyok, az Elsők egyike, számomra gyalogszerrel eljutni egyik pontról a másikra sokkal kevésbé megterhelő, és sokkal gyorsabb, mint bárki másnak. Na jó, talán Tipvigutnál nem vagyok gyorsabb, de hát senki sem lehet tökéletes.
Ha tudnám, hogy büszke rám, akkor minden bizonnyal felpattannék, felemelném és körbeforgatnám a szobában, de ennek hiányában csak mérhetetlenül hálás vagyok azért a toleranciáért, amit most felmutat.
- Köszönöm. - jól esik a biztatása, mert azt hiszem, hogy még magamat is össze kell szednem kissé - Nem hiszem, hogy túlságosan sokan lennének. Itt egyelőre csak kettővel sikerült találkoznom, egyik ráadásul a saját Kölyköm is, bár nem volt túlságosan szívmelengető a találkozás. - hajtom le kissé a fejemet, hogy a tekintetem a szemei helyett a nadrágja anyagát fixírozza a combja környékén. Többet egyelőre nem mondok, nem szeretném kiadni Keelutot és a problémáit az Őrzőknek, még nem, mert megígértem neki, hogy a segítségére leszek, mielőtt valaki úgy döntene - teljes joggal -, hogy keményebb intézkedésekre van szükség vele kapcsolatban.
- Eddig az a tapasztalatom, hogy mindenki kissé... sérült. Valamilyen úton-módon. Nem tudom, talán ez is örökletes, csak nem tudtam róla.
Erőtlenül felkacagok, mert ahhoz már túl sokat gondolkoztam ezen, hogy tudjak tartani egy bizonyos szintű álcát azzal kapcsolatban, hogy végeredményben ez mennyire aggaszt valójában. Mert eléggé, és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék ellene.
A randevúk leszervezése épp eléggé tereli el a figyelmemet, és ha nagyon őszinte és önző akarok lenni, akkor ez most sokkal jobban érdekel az utódaim sorsánál. Sokszor kell még figyelmeztessem magam arra, hogy tartsam meg az egyensúlyt, és még eléggé gyakorlatlan vagyok a dologban.
- Nagyon remélem, hogy nem lehet. - figyelmeztetem álcázott nevetéssel - Azért remélem, hogy nem lesz terhedre a lelkesedésem, tudod, eléggé... Sok dolog felgyűlt az évek alatt.
Ezzel arra utalok, hogy ugyebár, amíg ő teljességgel halottnak hitt, nekem megmaradt az élők vágyakozása, megannyi külön töltött éjszaka, és a remény, hogy valaha minden vágyamat és fantáziaképemet még talán esélyem lehet kettőnkkel kapcsolatban valóra váltani. Félő is, hogy át fogok esni a ló túloldalára, bármennyire is vagyok teljes egészében tudatában annak, hogy nem kellene.
Figyelmesen hallgatom az időbeosztását, és egyrészt elképedek azon, hogy mennyi mindent csinál az életben, és ezért kicsit el is szégyenlem magam, hogy voltaképpen nekem meg semmi dolgom nincs. És persze másfelől csodálatra méltónak tartom és büszke vagyok rá azért, mert ennyire lelkiismeretes és odaadó a hivatásait illetően.
- Hacsak nem vagy olyankor túlságosan fáradt, nekem este is jó. Én akkor ébredek fel igazán. - lévén ragadozó vagyok, az Álmok pedig egyébként is éjszaka születnek - Ha mást nem, majd beülök egy sarokba, amíg otthon vagy, és nézlek, amíg alszol.
Magam sem tudom, hogy ez mennyire komoly felvetés a részemről, csak arra akartam vele célozni, hogy lényegében nekem minden több, mint tökéletes, amiben egy légtérben lehetek vele, érezhetem az energiáit és a két szememmel láthatom, hogy él és biztonságban van.
- De akkor majd igyekszem hétvégére időzíteni minden olyat, ami esetleg kötöttebb vagy időigényesebb.
Mert azért annak sem feltétlenül örülnék, ha bármivel sietnünk vagy kapkodnunk kellene. Vagy ha ezek miatt az alkalmak miatt nem tudná magát kipihenni rendesen, esetleg elszenderedne egy-egy közös program során. Amit persze nem bánnék, de nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni.
Amikor jelzi, hogy kérdezni szeretne valamit, őszinte érdeklődéssel és pislogással emelem rá a tekintetem.
- Hogyne! - adom meg hivatalosan is az engedélyt arra, hogy kérdezzen, ha esetleg bátortalan volna. Aztán elkezdi, lassan és tagoltan, és eleinte nem is igazán értem azt, hogy pontosan ez miért kellene zavarjon vagy hogy mi a lényeg ebben az egész kérdésben.
A szám fokozatosan szárad ki, mint a homokos part aszály idején, az arcomra pedig valamiféle féltő aggodalom ül ki. Elveszek az emlékekben, az érzésekben, a jövő bizonytalanságában. Egyből azt feltételezem, hogy itt most Giselle-ről van szó, és nem tudom, hogy mit felelhetnék. Hogy azt akarja-e hallani, hogy igen is ki akarnám sajátítani egy életre, vagy arra, hogy megkérdezném a véleményét és nem döntenék helyette... Vagy azt, hogy nem tennék ilyet soha...
A kezdeti sokk után egyenes válasz helyett csak előre hajolok, a karjaimmal átkarolom a derekát, a fejemet pedig az ölébe fúrom, a hasfalához szorítva a saját testemet. Nem, nem akarok arra gondolni, hogy vége lesz, ámbár azt el tudom hinni, hogy egy hosszú szép és boldog élet után könnyedén engedném át őt a Szellemvilágba, tudva, hogy ez az élet rendje és csak reménykednék benne, hogy újra találkozhatunk. De így nem, én nem...
- Meg. - brummogom az ölébe a fogaim közt szűrve a választ - Büszke vagyok rád, amiért Őrző vagy, talán nálatok jobban senkit sem tartok többre ezen a világon... - és még csak nem is hazudok - De ha tehetném, én... Igen, átváltoztatnálak. Mert azt akarom, hogy velem maradj.
Ebben talán lehet egy falatnyi érdek, hiszen ha a kapcsolatunk a nagyon távoli jövőben megromlana, a Teremtő-Kölyök kapcsolatot soha nem tudná eltépni, és mivel én biztos vagyok benne, hogy soha nem akarnám elhagyni, ezzel maradásra bírhatnám néhány évszázadig. De túlságosan önző vagyok, és ezzel a gondolattal nem is merek szembenézni, rávágom a lelkem vasajtaját és eltemetem olyan mélyre, hogy még én se találjak rá.
- Persze ha ettől boldogtalan lennél, valószínűleg nem lennék rá képes. De ne haragudj rám azért, mert... hozzád akarok tartozni.
Eddig minden kötelékünk felbonthatónak tűnt ebben a világban, és ez egy olyan alternatíva lenne, ami örökre összekötne bennünket, de... Erre soha, de soha nem lesz lehetőségem. Azt hiszem, hogy ezt még nagyon nehéz lesz megemésztenem.

//100. reag *_* //

Killian szavait hallva hirtelen nem is tudom, hogy mit érezzek… egyrészt boldogságot és megnyugvást, hogy jó kedve van, másrészt, ha a másik oldalról közelítem meg a mondandóját, akkor ezek szerint elég nyomorúságos 11 évet tudhat a háta mögött, és ez valahol nekem is fáj, hogy szenvednie kellett. Tudom, már mondta, hogy hogy telt ez az időszak az életében, de mégis, amikor az ilyen apró kis megjegyzések között is ugyanez köszön vissza… az még jobban tudatosítja az emberben, hogy tényleg így történt.
-Jajj, te… Akkor ezen mindenképp változtatni kell! Majd kicsit rendszeresítjük a sütizést… -felelem kedvesen. Ezen ne múljon… magam sem szeretném szomorúnak vagy boldogtalannak látni, így aztán igyekszem minden tőlem telhetőt, hogy ne történjen meg. Sőt, ha így már az ok is meglesz a sütemény-fogyasztáshoz, akkor ha szeretné, készítek én neki minden napra valami édességet, amilyet csak megkíván.
-Hékás, nem maradék! –annak inkább azt hívnám, ami esetleg nagy ritkán 4-5 nap után marad belőle, egy kevés, félszáraz valami… azt pedig semmiképp nem tudom elképzelni, hogy azt kapja ő – Inkább csak fölösleg… Nem tudok keveset készíteni, én pedig nem eszek annyit belőle… De akkor számítok rád! –teszem hozzá nevetve, és legalább mint valami apró kis reménymorzsa, a korábbi „elutasítások” után melengeti a szívem, hogy legalább ezt elfogadja, sőt… még örömet is okozok vele.
-Ez esetben köszönöm. –mosolyodok el, hogy szeretne megkímélni a felesleges kitérőimtől, de azért én sem hagyom annyiban a dolgot – Akkor majd kitaláljuk, hogy majd mikor, hol találkozzunk, így, hogy van telefon, már nem lesz probléma. Egyébként meg… tény, hogy tényleg nem egy királyi lakosztály, de számít ez valamit? Ha melletted lehetek, azt hiszem, az zavar legkevésbé, hogy hol vagyunk… -kezdem finoman simogatni az arcát, miközben kicsit részletesebben is kifejtettem – Vagyis… valamit igen, legalább magunk vagyunk, nem odakint fagyoskodunk órákon át, meg hasonlók, de… remélem érted, mire gondolok. Ha esetleg a városban, egy parkban, vagy valahol a városon kívül szeretnél találkozni, nekem egyáltalán nem probléma, ahogy az sem, ha inkább otthon, vagy ilyen helyen szeretnél. Majd kitaláljuk.
A leszármazottakra terelődik a szó, én pedig csak csendben hallgatom, ahogy mesél. „Csak” kettővel? Vajon hány leszármazottja lehet összesen, ha egy ilyen kis városban, két hét alatt már két leszármazottjával is találkozott?
-Ugyan már… ne butáskodj! –feddem meg hitetlenkedve, ahogy meghallom, miket feltételez a leszármazottairól – Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? Senki sem tökéletes… Nem okolhatod magad minden ballépésük miatt… Attól, hogy a te vérvonaladhoz tartoznak, még mindegyiküknek saját élete, akarata, döntései vannak, amivel a sorsukat irányították… -magyarázok tovább csendesen, és eszem ágában sincs kioktatni, sőt… csak azt sem szeretném, hogy mások hibái miatt magát okolná, feleslegesen. Nagy teher az ilyesmi, és így is van elég gondja enélkül is. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne segíthetne nekik jó útra térni – Ismered a mondást… „Senki sem születik rossznak, mások teszik azzá”, esetleg a körülmények…
És azt hiszem, ez rá is igaz jelen helyzetben… Az elmúlt 11 évben lehet, hogy Killian „rossz” volt, de ha úgy nézzük, ez is számos külső tényező eredménye. Azok alapján, amit mesélt, és amilyennek Delhiben megismertem, tudtam, hogy valójában nem rossz. Lehet, hogy időbe telik, amíg visszatalál a régi önmagához, én mindenesetre bízok benne.
De aztán, ahogy témát váltunk, csak újfent meg végigsimítok az arcán, ahogy hallgatom… A szavaira azonban csak kissé felvonom a szemöldökömet, mert ez így elég homályos megfogalmazás.
-Majd igyekszem nem lefárasztani magam. –jegyzem meg nevetve, hisz ismert… ha rajtam múlik, akkor már éjfél előtt aludni szoktam, hogy reggel már hajnalban kelhessek, nem volt ez másképp Delhiben sem – Talán még mindig szerencsésebb, mint reggel, munka előtt találkozni… Részben neked sem kéne olyan korán kelned, másrészt kicsit kevésbé behatárolt az időtartam. Ha este találkozunk, akkor mást nem, reggel kicsit tovább alszok. Fordítva sajnos nehezebb eljátszani. És hékás! Az én szokásom volt reggelente nézni, ahogy alszol… -feleltem fejcsóválva – Egyébként meg, ahelyett, hogy a sarokból figyelnél, inkább bújnál oda mellém.
Azt hiszem, mindketten jobban díjaznánk – ha valamit kegyetlenül rossz volt megszokni, miután eltűnt, az pont az újra egyedül alvás volt, azok után, hogy azelőtt mennyire bújós voltam. Meg egyébként is… Azt hiszi hagynám, hogy ha már nálam van, a sarokban kuporogjon? Még szép, hogy nem…
A hétvégére időzítésre csak bólintok, így, hogy tényleg nincs még csak elképzelésem se, hogy mikkel készül, ez lesz a legbiztosabb.
Aztán végül csak sikerül kiböknöm a kérdést, ami foglalkoztatott, igaz, mire a végére érek, már kicsit meg is bántam, elég csupán egy pillantást vetnem Killian arcára. Most ő az, aki úgy bújik, mint ha soha többé nem akarna elengedni, én pedig bár elsőre kissé meglepődök a hirtelen reakcióján, szótlanul fogadom, sőt… még magamhoz is ölelem, amennyire tudom, közben fél kézzel a fejét, esetleg hátát simogatva. Már kezdek attól félni, hogy mégsem fog válaszolni, ám akkor megszólal, én pedig kíváncsian hallgatom.
-Csssss. –csitítom finoman, amikor azt feltételezi, hogy haragudnék rá- Te ne haragudj rám, ha… esetleg régi „sebet” téptem fel a kérdésemmel… -veszem át a szót csendesen. Nem számítottam rá, hogy ennyire rosszul érinti a kérdés, lévén, hogy csak egy egyszer „mi lett volna, ha…” feltételezés volt, és úgy sem fog bekövetkezni. Legalábbis ebben az életemben lehetetlen, ami a következőben vár… Killiannel ellentétben az én emlékeim nem maradtak meg halálom után, ha újjá is születne a lelkem, mindent előröl kezdhetnék.
-Köszönöm. –suttogom hálásan, úgy mindenért… azért, hogy büszke rám, azért, hogy ennyire ragaszkodik, hogy… ha lehetne, átváltoztatna. Ha lehetne… Kár, hogy ezzel már elkéstünk. Már akkor, Delhiben is késő lett volna.
-Killian… Hogy haragudnék ilyesmiért? Pont rád? –kérdeztem vissza, bár igazából kérdést sem vártam rá, hisz ha tehettem volna, én is magam mellett szerettem volna tudni, amíg csak élek… Nálam ugyanis esélytelen volt az olyan visszatérés, mint a vérvonal alapítóknál… Így igazából akárhányszor is találunk vissza egymáshoz, a kérdés kimondatlanul is ott fog lebegni a levegőben – mikor?
-Inkább én tartozom hálával, amiért ennyit vársz rám…
Nem tudom, hogy pontosan milyen lehetett az átlag életkor akkor, amikor a „hasonmásommal” találkozott annak idején, de gondolom, hogy 40-50 évnél biztosan nem több… Ha úgy nézzük, embereknél már a duplája a normális, őrzőknél pedig nagyjából a négyszerese… Ami még mindig évszázadokkal kevesebb, mint jó esetben egy vérfarkasnál.
-Én is szeretnék veled maradni, minél tovább… és bár nem tudom, hogy milyen lehet a vérfarkas lét, de… ha az időtartamot és a kettőnk közötti köteléket nézzük, tényleg az lenne a legideálisabb, igaz, biztos annak is meglennének a maga nehézségei. Ha… esetleg… olyan szerencsénk lenne, hogy egy következő „életemben” is megtaláljuk egymást, akkor ne hezitálj, mielőtt még késő lenne. –motyogtam halkan, találgatva, bátortalan tanácsot osztogatva… hisz én sem tudhattam, mit hoz a jövő, vagy valóban igaz-e a kis mese, amit az újratalálkozásunkkor meséltem neki a két félre szakadt, és egymástól eltaszított lelkekről, akik folyton egymást keresik…
-De ne szaladjunk ennyire előre az időben! Kérlek… Nem akarom, hogy miattam szomorkodj, hisz még csak most találtunk újra egymásra! – nem akarom, hogy már az én esetleges halálom ténye vessen árnyékot a mindennapjaira, pláne, hogy sokáig terveztem élni! -  Ha minden jól megy, akkor még több mint száz évig melletted lehetek. Lehet, hogy a végére még meg is fogsz unni… -tettem hozzá erőtlen nevetgéléssel, csak hogy kicsit jobb kedvre derítsem, ha már megint sikerült legyilkolnom a hangulatot. Ha sikerül, akkor most le is fejtem a kezeit a derekamról, hogy kibújjak az öleléséből, de csak annyi időre, amíg lehuppanok mellé a földre, hogy így ölelhessem át a nyakát, odabújva, megszeretgetve, mint ha sosem akarnám elengedni. Pedig hamarosan kénytelen leszek… ahogy az órára siklott a tekintetem, egy pillanatra nekem is sikerült lefagynom, hogy hogy elszaladt az idő…
-Szívem szerint még maradnék, de már így is sokkal tovább időztem, mint azt eredetileg terveztem. –sóhajtottam kedvtelenül, jelezve, hogy nekem lassan nem ártana hazafelé vennem az irányt, ha reggel időben be akarok érni… Hogy őszinte legyek, majdnem akkorra futott be Killian, mint amikor indulnom kellett volna. – Nem baj, ha lassacskán készülődünk?

part I.

Elnevetem magam. Kivételesen tényleg nem állt szándékomban rossz érzést kelteni benne vagy lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne a sütemények kapcsán, de azért látom rajta, hogy szerencsére nem zuhant teljesen magába a morzsák és a maradék kifejezések miatt. Elégedett mosolyra csitul végül a nevetésem.
- Igazából teljesen mindegy, hogy minek nevezed. A lényeg úgyis az, hogy te készíted és ez nekem jó. Nem, ne aggódj, nem kezdem el, hogy nem akarok plusz terhet a nyakadba róni! - szabadkozom már jó előre - A végén még el fogok hízni.
Bolondozom egy cseppet. Végső soron voltam már testesebb alakban is, amikor Martin fizimiskáját kellett felvennem. Nem mondom, hogy nem lehet így élni, de a dolgaim miatt még arra sem volt elég időm, hogy legalább néhány kilót lefaragjak arról a testről. Túl sokat kellett szerepelnem hozzá, hogy csak úgy eltűnhessek az erdőben.
Ahogy végigsimít az arcomon, kénytelen vagyok egy kicsivel hosszabbra nyújtani a pislantásomat, mint az normális lenne, hiszen hiába ülök itt, végső soron a lábaira tapadva, ennyi év után - meg egyébként se - kérje tőlem senki, hogy érjem be ennyivel, hogy vegyem természetesnek és elégedjek meg annyival, amennyi eddig kijutott.
- Túlságosan klisés volna azt mondanom, hogy nekem teljesen mindegy, hogy hol találkozunk...? Gyanítom, hogy igen. - válaszolom meg a saját kérdésemet, ettől függetlenül még így gondolom - Azt már mindenképpen tudom, hogy kint is és bent is szeretnék majd lenni. És így, hogy nagyjából negyven fok körüli a testhőmérsékletem, szerintem tudod, hogy mi a teendő, ha esetleg fáznál.
Cukkolom kissé, és bele is harapok az alsó ajkaimba röpkén, futó utalással. Aztán azért igyekszem megemberelni magam ebben a nagy felüdülésben, mert azért nekem is vannak... Egyrészt ösztöneim, másrészt vágyaim, harmadrészt olyan gátjaim, amikre igazából nem is gondoltam még soha, de úgy érzem, hogy ez egyre aktuálisabbá válik. Mindent a maga idejében! Úriember vagyok mások előtt, magam előtt sem viselkedhetem másként.
Hallgatom, amit a leszármazottaim kapcsán mesél és minden szavával egyetértek. Illetve a farkasom egyet ért, az emberi felem pedig mondaná, hogy "de...", csak azért is, mert alapvetően szeretem magam hibáztatni mindenért, főleg olyankor, ha ez legalább motivál arra, hogy jobb legyek, hogy jobb dolgokkal kössem le magam. Az idézett mondására kissé elhúzom a számat, de nem azért, mert megbántott vele, hanem azért, mert ezzel teljes mértékben tudok azonosulni.
- Én már csak abban bízom, hogy ez fordítva is működik. - utalok arra, hogy mások közelsége és a körülmények a rosszból is képesek jóvá tenni - Nem csak magam miatt, hanem mert talán úgy én magam is képes leszek többe adni a rászorulóknak ahelyett, hogy még jobban a földbe döngölöm a maradék boldogságukat is.
Néha hiányzik az az éretlen fiatalember a fenyő árnyékából, aki még a leghatalmasabb tragédiában is meglátta a mesék hősét. Mert a jó mindig győz, a hős mindig hatalmas medvéket meglovagolva vonul be a faluba, és mert a szerelmesek minden történetben utat találnak egymáshoz. Csak amikor az élet rendre mindezek ellenkezőjével szembesít, a megkopott hiten kívül az embernek nem sok kapaszkodó marad.
- Hogy te mennyit használod a hékás szót! - pillantok fel rá mímelt csodálkozással, közben pedig úgy érzem, hogy soha az életben nem kívánhatnék többet annál, mint amit az előbb hallottam. Hogy inkább bújnék mellé ahelyett, hogy csak nézem. És bár nem tudom, hogy az elkövetkező percek milyen meglepetéseket tartogatnak, a szívem egészen a mellkasomnak feszül, és forró csókot lehelek a combjára - Oda fogok.
De még mennyire, hogy oda fogok. És az biztos, hogy napokon keresztül egy percet sem fogok aludni, mert vétek lenne egy pillanatot is átaludni akkor, amikor a karjaimban tarthatom. Megoldom majd másképpen, ebben biztos vagyok. Azt már azért nincs merszem fennhangon közölni, hogy majd esetleg én lefárasztom, mert már megint túlságosan beleélem magam dolgokba, pedig minden látszat ellenére egyelőre elég vékony jégen táncolok.

part II.

Nem, tényleg nem akarom lehangolni vagy újra rossz hangulatba fullasztani a beszélgetés, elpocsékolni az együtt töltött értékes pillanatokat arra, hogy megint saját magamat sajnáljam. Hogy gyászoljam azt, ami már meghalt, de amit újra a kezeim közt tartatok. Persze azért mindennél jobban megnyugtat most, hogyha erősen koncentrálok, hallom a légzését, ahogyan a szíve pumpálja a friss vért az ereiben száguldani. A válaszaira, a kérdéseire nem tudom, hogy mit feleljek, annyira zavaros és terhes az egész, ráadásul még butaságokat is beszél. Hogy ne várnék rá? Elképzelni sem tudom, hogy mégis mire kellene várnom rajta kívül még ebben az életben, háromszáz éve csak várok, és ez már annyira a részemmé vált, hogy talán lehetnék és Kilaun, a Várakozó.
- Nem tudom Abigail, én sokszor nem tudom, hogy mivel okozom éppen fájdalmat... - csóválom meg a fejem - Valakit farkassá tenni nem egy olyan döntés, amit csak úgy félvállról vesznek az "áldozatok", amennyi csoda, annyi kín jár mellé, és nem tudom, hogy valaha is ki akarlak-e tenni mindennek, attól függetlenül, hogy az általam ismert utak közül ez lett volna az egyetlen, amivel egy életre magamhoz köthetlek... - nem vagyok tudálékos, egyszerűen tisztában vagyok azzal, hogy milyen életet adhatok az arra érdemeseknek, és lám, Keelutból is vérszomjas ragadozó vált, holott emberként ez olyannyira távol állt tőle - Te a magad tökéletességében vagy Te. Ezért tudok várni rád, sőt, ez nem is tudás vagy akarat kérdése... Egyszerűen csak ez van. Mintha semmi más dolgom nem lenne a világon azon kívül, hogy melletted legyek.
Én ezt annyira igaznak érzem, mint azt, hogy az ég tavasszal kék, ragyogó kék, és pont annyira hazugság is, hiszen ha ezt rajtam kívül más is így gondolná, akkor a szellemek játéka nem érne utol, hanem hagyná, hogy éljek Hagyta volna, hogy felneveljem a gyermekeimet, hagyott volna házat építeni Indiában, és még sorolhatnám.
Elszorul a szívem és a torkom, amikor arra kér, hogy ne hezitáljak. A következő életében... Létezhet ilyen? Valóban igaz ez a mese? Meglehet, hogy ő valóban Giselle is... valahol, egy másik létsíkon? És hogy ez már valóban a harmadik egyesülésünk az évszázadok forgatagában? Nem tudom, csak azt, hogy ha még háromszáz év múlva újra rátalálnék, fogalmam sincs, hogy lenék-e elég bátor ahhoz, hogy újra lépjek, hogy újra rátaláljak. Nem tudom neki őszintén megígérni, hogy ez valóban így fog történni. Egyszerűen csak felnyúlok, hogy a tenyeremet az arcára simítsam, és hosszú pillanatokig csak elvarázsolva meredek á, a hüvelykujjammal lágyan simítva az arcbőrét és még magam sem tudom eldönteni, hogy mit érzek, hogy a mérhetetlen öröm vagy a keserű vég gondolata-e az erőteljesebb. Hogyha egyszer vége lesz, akkor nekem nem marad másom, csak a puszta remény, hogy talán majd még egyszer...
- Szeretlek. - közlöm vele olyan erőteljes tónusban, ami egyfelől kifejezi, hogy jelenleg ezt az egyet tudom neki szentül megígérni, másrészt pedig érzékelteti, hogy nem várom, hogy megismételje - És ezen egyetlen élet vagy halál sem tud változtatni. És szeretném, ha tudnád, hogyha... - akad el kissé a hangom - Hogyha egy nap nem térek haza, az nem azért lesz, mert én azt akartam.
Kissé meginog a szemkontaktusom, és nem tudom, hogy ezt miért éreztem fontosnak megosztani vele. Aztán ahogy kibújik a fogásomból, minden gondolkodás nélkül támogatom a mozgásban, hogy mellém kuporodhasson, de még mielőtt bármit mondhatna, kihúzom magam, és úgy csókolom meg, mint talán még soha. Ebben már nincsen semmi félszeg reménykedés vagy óvatosság, félelem az elutasítástól. Az egész lelkem benne van, az az összetartozás, ami minket összeköt és az erről gondolt teljes bizonyosságom. Az enyém, érzem és tudom, legyen szó a múltról, a jelenről vagy a jövőről, bárki mondhat bármit, ez mindig is így lesz, és kész. Mert erről szól a mi történetünk.
- Soha nem unnálak meg. - nyúlok az arca felé, hogy a mutatóujjammal játékosan megpiszkáljam az orrát - Ne mondj olyasmit, amit te sem gondolsz komolyan.
Nem tudom, hogy miért halkítottam le a hangom ennyire, de elmosolyodom, mert nem érzem azt, hogy bármi okom lenne mindezek után másképp cselekedni. Hagyom, hogy elvesszünk egy kissé az ölelkezésben, egymás érintésében és jelenlétében, és csak az zökkent ki ebből kissé, hogy azt jelzi, talán ideje volna nyugovóra térni.
Nem baj, ha ma este nálad alszom?
Fordítom felé a tekintetem kérdéssel felelve a kérdésére, és féloldalas mosollyal jelzem, hogy egyébként nem baj, ha készülődünk. Egy csókot nyomok a homlokára, felkelek és a kezemet nyújtva felsegítem őt a földről, és már veszem is a kabátomat. Engedelmes vagyok, nem akarom, hogy még rám kelljen várnia, a válaszától függetlenül ugyanolyan lelkesedéssel tárom ki előtte az ajtót, ha már elkészültünk, hogy útnak indulhassunk, ha szeretne.

-Rendben, ne is! –felelem én is vidáman arra, hogy hagyja a mentegetőzést, ellenben a következő megjegyzését hallva nem bírom megállni, hogy kissé oldalra dőlve, komolytalanul túljátszva ne nézzem meg jobban magamnak, sőt… még finoman oldalba is bökdösöm az ujjammal, megvizsgálva azokat a leendő zsírpárnákat – Ahogy elnézlek, jó sok sütit kell végigkóstoltatnom veled, mire eljutunk odáig. –szállok be én is a bolondozásba, most már kicsit bátrabban, mint korábban, egyáltalán nem tartva attól, hogy a mostani hangulatban félreértené, és esetleg gúnyosnak érezné.
-Jól van, jól van, értettem! –felelem a szavaira, hogy neki sikerült ilyen tömören megfogalmaznia azt, amiről én milyen hosszan magyaráztam… mindenesetre annak örülök, hogy a találka helyszíneken sem fogunk összeveszni. Amikor azonban kapom az újabb csipkedős megjegyzést, nem bírom megállni, hogy ne vágjak teljesen komoly képet a válaszhoz – Persze, hogyne! Indulás előtt öltözzek fel rendesen, mert tőled úgy se fogok tudni kabátot kunyerálni, lévén, anélkül is vígan megvagy… -igaz, hogy a végéig sajnos már nem tartott ki a nagy komolyságom, ettől függetlenül azonban még reagáltam a maradékra is – Ne aggódj, tudom jól. Ha tudnád, hányszor megfordult a fejemben, hogy azok közül, akik errefelé laknak, milyen szerencsések azok, akiknek vérfarkas a párja… -utalva ezzel arra, hogy kell jobb indok az összebújásra annál, hogy „hideg van”? Az itt az év szinte minden napján elmondható – Álmomban hittem volna, hogy egyszer én is közéjük fogok tartozni… -jegyeztem meg kissé elmerengve – Azt pedig örömmel hallom, hogy kinti és benti programok is szóba jöhetnek. Azzal kapcsolatban szabad kíváncsiskodnom, hogy mikkel készülsz, vagy milyen helyszínekre gondoltál? Vagy maradjak türelmes és majd meglátom? –kérdezgettem tovább, ha már említette, hogy ilyen sok randevút szeretne… megszervezni.
-Miért ne működne? Csak higgy benne, bízz magadban! –kezemmel a keze felé nyúlok, majd ha engedi, akkor bátorítóan meg is szorítom, hogy tudja, rám is számíthat – Azt hiszem, sok mindenkinek érdeke, hogy „működjön”, így aztán nem egyes egyedül kell megbirkóznod ezzel az egésszel. –felelem, mert bár nem tudom, milyen viszont ápol a testvéreivel, de ha tényleg testvérekként tekintenek egymásra, akkor ők sem akarhatják, hogy egy társuknak „rossz” legyen, nem igaz?
-Bocsánat! –kapom a kezem a szám elé, amikor a szóhasználatomra utal – Egyébként ez most tisztára úgy hangzott, mint ha anyukámat hallottam volna… -feleltem egy szemforgatás kíséretében, hisz tanár lévén nem egyszer rám szólt, akár a nyelvtani hibák miatt, akár a sok szóismétlésért… vagy amivel épp sikerült „kiakasztanom”. Azért valahol furcsa belegondolni, hogy a „temetés” óta nem találkoztam a szüleimmel sem, csupán telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ó, hogy mennyire hiányoznak ők is, de sajnos az is valószínű, hogy már nem igazán lesz alkalmunk újra találkozni. Vagyis… akár holnap felülhetnék valamelyik gépre, hogy meglátogassam őket, de mégis mivel magyaráznám nekik, hogy évek óta nem öregszem? Hogy őrző vagyok? Amilyen idősek, félő, hogy a végén még szívrohamot kapnának…
Killian csókja rángat vissza a valóságba, mielőtt még elmerülhetnék itt a családi dráma egy másik „medrében”, így azonban csak egy hálás mosollyal pillantok rá, amiért megment az önmarcangolástól. Mondjuk arra is kíváncsi lennék, vajon az említett helyzetben meddig bírnánk tartani magunkat, hogy az összebújás valóban „csak” összebújás maradjon? Így, ennyi külön töltött év után? Vagy egyáltalán mennyit kell még várnunk ahhoz, hogy legalább az összebújásig eljussunk? Azon után, hogy talán egy órája sincs még, hogy említette, egy barátjánál fog lakni, addig meg marad itt a hotelben…
 
Hallgatom, közben pedig csak az arcvonásait figyelem, amíg mesél.
-Tudom… -sóhajtom csendesen, bár ez a tudás lehet, hogy inkább közelebb áll a „képzelem”-hez. Hisz míg időnként farkasokkal is foglalkozó orvosként számtalanszor belegondoltam, mi mindennel – jóval, rosszal egyaránt – járhat a farkas lét, magam sosem tapasztaltam. Se az átváltozásokkal járó fájdalmat, se azt a szigorú hierarchiát, ami szerint élnek, vagy az időszakos harcokat, amire kénytelen-kelletlen de bizonyos időközönként mindegyikük belekényszerül… Ha most kéne választanom, nem tudom, képes lennék-e feladnom az őrző létet, mindent, amit eddig elértem, hogy a nulláról kezdjek mindent… Bár már maga a feltételezés is butaság és lehetetlenség, hogy valakiből, aki őrző, vérfarkas váljon.
Persze az nem kerüli el a figyelmem, hogy míg az előbb Killian azt válaszolta, hogy megpróbált volna vérfarkassá változtatni, ha olyanok lettek volna a körülmények, most mégis hezitál, egyértelmű, hogy mennyire fél és bizonytalan ő is a kérdésem kapcsán. Hogy melyik lenne a helyes döntés? Létezik egyáltalán ilyen, amikor minden lehetséges „forgatókönyvnek” számtalan befejezése lehet, ráadásul csak hosszú távon derülne ki a valódi eredmény? Épp ezért, mert minden ilyen képlékeny és bizonytalan, nem is nagyon tudok semmi okosat hosszá fűzni a témához, akármennyire is szeretnék.
Ahogy az arcom felé nyúl, közelebb hajolva simulok bele a tenyerébe, lehunyt szemekkel, mint valami dörgölőző kiscica, s csak néhány pillanattal később nyitom ki újra a szemeimet, a tekintetét keresve, kiolvasva belőle az érzéseit… Vajon mire gondolhat éppen?
A vallomásával sikerül meglepnie egy kicsit, ám nem a mondandójával, csupán a hirtelen témaváltás miatt. Ettől függetlenül viszont ettől az egy apró szótól hasonló volumenű boldogság kerít hatalmába, mint annak idején, amikor megkérte a kezem, meg friss házasokként belevágtunk a közös életünkbe. Még akkor is, ha valószínű, hogy előbb vagy utóbb úgy is újra el kell válnunk egymástól, hisz vérvonal alapítóként nem teheti meg, hogy évekig hátat fordítson a kötelességeinek, ez már többször is bebizonyosodott. Egyfelől bizonytalanságot érzek, hogy mennyi ideig maradhatunk még együtt, mielőtt eljön az újabb elválás pillanata, másfelől viszont nem akarok előre gondolkozni és a jövő, vagy akár a holnap problémái miatt rágódni… hisz itt van mellettem! Még csak épp, hogy „visszakaptam”, miért is rettegnék amiatt, hogy mikor veszítem el újra, ahelyett, hogy inkább megbecsülnék minden együtt töltött percet?
-Tudom, hogy nem azért lesz… -nyugtatom meg csendesen, majd lassan közelebb hajolok hozzá, homlokomat óvatosan a homlokának támasztva – Így, hogy már ismerem az igazságot, én pedig szeretném, ha tudnád… ha elfogadnád, hogy várni fogok rád. Hogy keresni foglak… és ha lehet, akkor követlek. –suttogom csendesen, óvatosan válogatva a szavakat.
És mindezektől csupán egyetlen dolog tántoríthat el, ha valami véletlen folytán előbb távozna a Szellemek világába, mint én, de ennek olyan kis esélyt adok, hogy nem is tartom lényegesnek, hogy hangosan is kimondjam. Bár nem tervezem, hogy „jó feleségként” szolidaritásból követem a halálba, hisz őrzőként még akkor is sok feladat vár rám szerte a nagyvilágban, de az esetben beletörődnék, hogy lemondjak a kereséséről – lévén, hogy mire visszatérne, addigra jó eséllyel az én időm járna le – azt viszont nem tudom megígérni, hogy addig se fogom várni, mert… egyszerűen képtelen lennék rá.
Minden érzésemet beleadva viszonzom a csókját, mint ha nem is egy egyszerű csók lenne, hanem egy ígéret, egy eskü ami mindennél erősebb, amit ezen a világon eddig csak ismertem, egy bizonyítéka annak, hogy mennyire komolyan is gondoltuk az imént kimondott szavakat… Hogy egymáshoz tartozunk, hogy történjen bármi is, ha esetleg a sors újra el is szakítana minket, újra visszatalálunk egymáshoz. Mert mi más lehetne erősebb kötelék, mint maga a szeretet?
-Remélem is! –felelem csendben nevetve, ahogy az orromhoz ér, de közben már neki is látok a fészkelődésnek, hogy minél kényelmesebben bújhassak oda hozzá, elveszve az ölelésében, megfeledkezve minden gondról és bajról, mint ha semmi sem létezne rajtunk ívül. Se idő, se tér, csak Ő, és az érzés, hogy annyi év után újra hallhatom, érezhetem a szívdobogását.
Nagy erő kell ahhoz, hogy végül, a maradék józan gondolkodásomat összekaparva meg tudjak szólalni, hogy milyen későre is jár, és nekem mennem kéne… Azt hiszem, ha nem hallottam volna a kérdését, akkor életem leglassabb készülődésének lehetett volna szemtanúja, csak hogy legalább néhány perccel elnyújtsam az együtt töltött időt. Így azonban csak sietve megrázom a fejem.
-Egyáltalán hogy merülhet fel benned a gondolat, hogy baj lenne? –csóválom a fejem hitetlenkedve, de már nyújtom is a kezem, hogy elfogadjam a segítségét. Aztán jöhet a kabátom, a táskám… és azt hiszem, más nincs is. Vagyis… a doboz sütire még vetek egy pillantást, de végül hagyom a helyén. Jó helyen van az itt, megvárja Killiant, amíg visszatér, ha meg olyan szerencsém lenne, hogy hosszabban időzik nálam, majd készítek neki másikat – ennyi veszteséget örömmel bevállalnék az ügy érdekében. Még felkapom a telefonját, hogy mellette elhaladva a kabátzsebébe csúsztassam. Még lábujjhegyre emelkedve nyomok egy gyors csókot az arcára, mielőtt kisétálnék az ajtón, de aztán, ha bezárta az ajtót, akár indulhatunk is. Ha már mindketten ilyen gyorsan elkészültünk… egyébként is, még a hazafelé úton is bőven lesz időnk beszélgetni, vagy akár hazaérve is, mást nem, reggel majd eggyel több kávéval indítjuk a napot.

A bökdösésére finoman rezzenek össze, persze nem az ijedtségtől, hanem azért, mert hát... bökdös. Tűrhetném akár sziklaszilárd testtartással is, de az milyen játék volna?
- Szóval girnyónak tartasz...? - kérem ki magamnak fennhangon - Akkor mondd azt, hogy eddzek többet.
Nyilván nem tehetek róla, hogy Michael nem vitte túlzásba a testépítést, de ha őszinte akarok lenni, nekem ez is teljesen megfelel. Életemben egyszer voltam csak igazán "kigyúrt", de akkor is azért, mert egy életerős, nemes törzsi harcost áldoztak fel azért, hogy visszarángassanak a halálból. Ami azt illeti, Zach sem volt egy izompacsirta.
- Hordok kabátot. - korrigálom, és a ruhadarab felé bökök, amit az ágyra hajítottam, amikor beléptünk - Kevesebb a furcsa tekintet, ugyebár.
Csak pulóvert nem szoktam. De azt úgysem látja senki, nincs mi miatt szabadkoznom. Egészen elnézően mosolyodom el erre a páros megjegyzésére. Aranyos, ahogyan végső soron realizálja magában, hogy nem is áll olyan távol tőle a dolog, mint azt eddig gondolta.
- Itt persze jó. De amikor Afrikában feltámasztottak, hetekig meg akartam halni. Mármint... A melegtől. Is.
Most, ebben az állapotban képes vagyok továbbra is lazán venni a saját nyomoromat. Mennyire örülnék neki, ha ez mindennapos lehetne!
- Meglepetés lesz. De persze mindenről időben értesülsz majd, ne aggódj. Addig meg próbálj meg nem hamar megöregedni.
Érdekes különben, hogy ezek a mondások már az én fiatal koromban is megvoltak a maguk módján, csak mi kissé másként fejeztük ki őket. Mondjuk azért valahol jó, hogy alkalmazkodtam a környezetemhez, és remélhetőleg nem olyan a szójárásom, mint annak idején. Legalább is nem annyira.
Némán bólintok és szorítom meg Abigail kezét, amikor a biztató szavakkal próbál némi lelkesedést ütögetni belém. Még el is szipogom magam, bár nem kívánok sírva fakadni, egyszerűen csak nem tudok mit mondani. Nem tudom, hogy köszönhetném meg azt, hogy ennyire mellettem áll.
- Végre.
Teszem hozzá végül a magamét. Életem leghosszabb tíz éve volt ez teljesen egyedül, önmagában többnek tűnik, mint a maradék 820 másik. Ahogy aztán az édesanyjára terelődik a szó, először elvigyorodom, után pedig elkomolyodom kissé.
- Jól vannak...? - mármint a szülei - Tartod még egyáltalán velük a kapcsolatot?
A válasza függvényében felvetődik bennem a gondolat, hogyha egyszer... Szeretne találkozni velük, én szívesen "gondoskodom" arról, hogy ez lehetséges legyen. Hatalmamban áll elkendőzni az olyan apróságokat, mint az, hogy szemmel láthatóan egy napot sem öregedett. Persze ehhez tisztában kellene lennem a körülményekkel, és egyáltalán azzal, hogy mutat-e valamilyen hajlandóságot a dolog iránt, esetleg... és remélem, hogy így van, de még mindketten élnek.
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, minden bizonnyal zavartan kapnám el róla a tekintetem, mert... Mégis. Még akkor is, ha úgy tekintünk az együttlétre, mint a lelkek egyesülésére, ehhez a testen át vezet az út, és... Mennyire... Elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy olyan férfi előtt csupaszítsa le a testét és lelkét egyszerre, aki ránézésre teljesen idegen tőle? És vajon ez a test mennyire felelne meg az ilyen jellegű célokra...?

- Olyan igazságtalan a létünk, Abigail... - fakadok ki még egy utolsó sóhajjal - Alapvetően megszegjük a természet törvényeit. Minden hit alaptételét. Négyszögletű kerekek vagyunk az élet körforgásában. Én is... meg akarok halni. Rendesen. Tudni akarom, hogy egyszer vége lesz. Mert így nem számít igazán semmi, az állandóságban minden drágakő fénye megkopik. - remélem, hogy nem érti félre, mert végső soron inkább a hétköznapi dolgokra értek mindent, a napsütésre, az étel ízére, az idő megfelelő beosztására, amit már soha nem kapunk vissza és tudjuk, hogy véges - Olyan jó lenne, ha nem kellene azon gondolkodnom, hogy vajon egyszer be kell-e harapjalak vagy sem. Ha csak foghatnám a kezed, és úgy élhetnék le még ötven évet, hogy aztán egy reggel nem kelek fel többé, és ha vissza is térek... Nem így. És nem ide. Emlékek nélkül. És nem a valóságra ébredés fakasztana üvöltő zokogásra, hanem az, hogy egy anya méhéből a rideg világra kerültem. Ezért nem akarok végső soron megint meghalni, mert tudom, hogy egy villanás alatt szállna el száz, kétszáz év, és én megint nem értenék semmit, és továbbra sem tudnám, mit keresek itt.
Nem tudom, hogy ezt miért mondom neki pont itt és pont most, de egészen bugyután érzem magam tőle. mindig ez van, amikor hallható szavakká formálom az engem emésztő gondolatokat. Gyerekként is ezért voltam kívülálló. Ami a fejemben egy logikus egésznek és teljesen helytállónak tűnik, az kimondva ezer sebből vérző, vergődő szófolyam csupán.
A homloka az enyémhez nyomódik, és ettől elfog egyfajta spirituális érzés, ámbár egyesek szerint a lélek a köldök tájékán lakik, én mégis a fejjel azonosítom, és ettől válik számomra meghitté a mozdulat. Lehunyom a szemem és úgy hallgatom a válaszát.
- Elfogadom.
Szeretném elfogadni. Aztán ki tudja, hogy milyen helyzetbe fogok kerülni, hogy tűztől és vastól menekülve kell-e magam mögött hagyjam ezt a várost vagy csak puszta unalomból. A körülmények lehetséges, hogy befolyásolni fogják majd ezt az elfogadást, de erre nem akarok gondolni. Most nem.
Ő remél, én pedig biztosra veszem, de ezen aztán igazán nem fogunk összeveszni, főleg nem az eltelt idő veszekedései fényében. Majd a tapasztalat meggyőzi őt, ide kevés lenne további erősködés.
Mielőtt azonban nekiesnénk a készülődésnek, kölcsönös kérdés-párbajjal azt hiszem, dűlőre jutunk az ott alvásomat illetően. Zavartan elmosolyodom a visszakérdezésére, aztán megvonom a vállamat. Nincs több kérdésem, ami lenne, az túl erőltetett volna.
- Inkább vagyok óvatos, mint elhamarkodott. Legalább is amikor lehetőségem van arra, hogy gondolkozzak, mielőtt megteszek valamit.
Persze azért mosolygok, mert miért is ne tenném, és egyúttal egyre forrósodó izgalom fűti fel a testemet az este gondolatától. Valóban nem lenne szükségem arra a kabátra, de felveszem, ha már egyszer azt mondtam, hogy igenis hordok kabátot. Lekövetem a tekintetét, ami a dobozra siklik, aztán még egyszer hálásan pillantok fel rá. Aztán én vagyok az, aki utána nyúl, és a kezébe kapja a sütemény maradékát.
- Igazán goromba dolog lenne egyedül hagyni őket... Legfeljebb visszahozom, ha marad.
Idő közben a mobiltelefonom is a zsebembe kerül - milyen aljas! -, egy apró csók pedig az orcámra, ami tovább fokozza a jókedvemet. És talán első alkalommal cseppet sem rossz érzéssel zárom be a szobát. Ha kijutottunk az utcára, ahol már nem kell a vékony ajtórések közt lavíroznunk, úgy Abigail keze után nyúlok, és a legnagyobb természetességgel és szeretettel kulcsolom au ujjaimat az övéi közé, és úgy gondolom, hogy ebből a helyzetből pusztán egyetlen dolog hiányzik ahhoz, hogy teljes tökéletességnek bélyegezhessem. A gyűrűink.

::hangulatzene::
 
//  400. reag ^^ Csak most, csak neked!  //

Az ellenkezésén felnevetek. Tudtam ám egyébként, hogy esze ágában sincs girnyónak titulálni, de ezt a kedves piszkálódást nem szívesen hagytam volna ki.
- Én már voltam kövér! Négy évig talán...
Töprengek, de egyébként lehet valami abban, amit mondott. Mármint, az anyagcserével kapcsolatos gondolatában, na meg persze abban, hogy a farkaslét okozta tudattalan mozgáskényszer is rásegít kissé. Az izomzatunk úgy fejlődik, mint a villám, a zsír pedig ideális esetben pont annyira van jelen, amennyire az az életben maradáshoz feltétlenül szükséges.
- Mondanám, hogy majd ötven év múlva meglátjuk, de gyanítom, hogy nem sok újdonsággal fogok tudni szolgálni számodra. Hacsak nem intézel nekem új testet.
Új testet találni meglepően könnyű, főleg ha felfedem magam egy egész protektorátus előtt. Nem értem, hogy miért érzik megtisztelőnek, de legalább senkinek sem kell meghalnia ilyenkor. Na nem úgy, mint a feltámasztásnál.
Csak egy szelíd arckifejezéssel reagálok a szavaira a meleget illetően. Volt időm hozzászokni. Nem mondtam, hogy lehetetlen, egész egyszerűen elmondhatatlanul megterhelő és kényelmetlen.
- Akkor már elmúltam 800... Plusz az időm nagy részében farkasom sem volt.
Teszem hozzá, már csak azért is, mert akár ez is lehetett valamiféle magyarázata annak, hogy pontosan miért viseltem hétköznapi ember módjára az ottani időjárást.
Megnyugtatással tölt el a tény, hogy még életben vannak a szülei, bár az nem ad okot a vidámságra, hogy lassan a halál küszöbét tapossák. Szomorkodni legfeljebb csak Abigail miatt szomorkodnék, hiába űzött velem csúfos és megalázó tréfát a Halál, még mindig úgy gondolom, hogy ez nem több, mint egy utazás következő állomása. Mindig csak annak nehéz, aki itt marad. De ebben a helyzetben nekem pont ez számít. Korábban is ez számított...
- Nyáron elhívhatnád őket. Vagy túl megterhelő lenne számukra ennyit utazni? - pislogok rá, közben pedig szórakozottan és finoman nyomkodom, mozgatom Abigail kézfejét és ujjait - Meg tudnánk oldani a... - nyelem el kissé a mondatot - felmerülő problémákat.
Lehet, hogy úgy érzi, hogy ez egy lehetetlen küldetésnek minősülne, de ahogy arra már ő is utalt, az idővel való versenyfutás már megkezdődött, és sajnálatos módon én nem tudom azt garantálni, hogy bármelyik pillanatban elhagyhatom a várost. Amikor megtettem - idefele jövet táncikálva a határon -, csak a tetoválásom izzott, de így... Ki tudja, talán kómába esem, vagy a szó visszafordíthatatlan értelmében megőrülök, és kínok kínjait fogom átélni az engedetlenségemért.

Miközben beszélek, sőt, egyenesen kifakadok, figyelemmel kísérem minden apró érzelmi változását, ami végbemehet rajta esetleg. A farkasom érzékeivel tapogatózom, akár egy antenna, úgy nyelem magamba a rádióhullámokat. Nem várok semmit, nem mondok már semmit, amit nem érzek fontosnak. Az emberi kapcsolatoknak alapvetően létezik egy olyan szférája, ahol már nem is kellenek szavak, ahol csak mindent elront már, ha valaki szóra nyitja a száját. Hát még a farkasoknál, akiknek a hallása és a beszéde idővel teljesen másodlagossá válik a többi érzékelésmóddal szemben. Így hát egyáltalán nem haragszom azért, mert most nem próbál vigasztaló szavakkal szebb álmokat duruzsolni a fülembe, mindketten tudjuk, hogy erre nem lehet mit mondani. Ha lehetne, már rég megoldottam volna az életem örökké csaholó kérdéseit is.

Talán a kézfogásom meglepi vagy legalább is gondolkodóba esik tőle, de amíg nem érzem azt, hogy szíve szerint elhúzódna, nem eresztem el. Emlékszem arra is, hogy mit sikerült olyan úriemberhez méltatlanul a fejéhez vágnom, és arra is, hogy India mennyire más volt, de ha csak arra gondolok, hogy egy ilyen este után, 11 keserű évvel a hátam mögött mi a legtermészetesebb dolog egy ilyen helyzetben, akkor csak erre tudok gondolni. Ettől függetlenül úgy szemlélek ki a pajzsom mögül, mint egy bokor mögött meglapuló őrkutya, mindenre készen állva, résen vagyok a legkisebb mozgolódásra is. Ha baj van, legfeljebb majd gyorsan eleresztem. De néhány ember aprócska auráján kívül semmit és senkit nem érzek, ezért nem is igazán szégyenlem magam vagy éppen féltem Abigail jó hírét.
Elkószálni a világért sem terveznék, és ha tudnám, hogy még ha csak viccből is, de megfordul a fejében ilyesmi, azonnali tiltakozásba kezdenék. De persze Kilaun tervez, a Szellemek végeznek alapon nem sok beleszólásom lenne, de igyekszem nem kivívni az ellenszenvüket. Nem mintha eddigi életemben ez lett volna a célom, ugyebár...