A park a három színháztermet is magába foglaló központ mellett terül el, a belváros szívében, a tavaszi és nyári időszakban gondosan nyírt fűvel, virágok pompájával és szökőkutakkal várva az ejtőzni vágyókat. A sétányok mellett elhelyezett padjaival, leülőivel remek találkozási pont, telente pedig korcsolyapálya is várja a kikapcsolódni vágyókat.
Sokat hezitáltam azon, hogy elfogadjam e a meghívást. Szerettem volna már lezárni a múltamat, de közben meg nagyon is tisztában voltam azzal, hogy néha nagy segítség tud lenni az embereknek az, ha látnak egy olyan személyt, aki ugyanolyan problémákkal küszködött és ma mégis rendes életet él. Nekem is sok motivációt adtak azok az emberek, akik elmesélték az életüket, hogy miért lettek alkoholisták, drogosok és mitől döntöttek úgy, hogy megváltoznak. Így az a legkevesebb, hogy én is megadjam ezt a reményt azoknak, akik segítségért szorulnak.
A mai alkalomra egy kicsit jobban kiöltöztem, bár azért nem vittem túlzásba a dolgot. Sosem szerettem a csilibili ruhákat, nah meg nem ez a lényeg. Egy egyszerű fehér szoknya, bőrmellény, nah meg az imádott fekete bakancsom. Vicces képet alkothatok így, de csöppet sem zavar. Én így érzem magam, ez vagyok én és a társadalom elvárásai miatt nem fogok megváltozni.
Az előadás jól sikerült. Sokan odajöttek hozzám a végén és elmesélték a történetüket és hálásak voltak nekem. Jó volt látni a mosolyt, a reményt az arcukon. Ezért már bőven megérte ennyit utazni. Még nem igen volt kedvem visszamenni a szállodába, így egy kis kerülővel igaz, de elindultam kicsit sétálni. Az este kellemesen hűvös volt, az égen megannyi csillag... Tökéletes egy esti sétához.
Már egy ideje azon is gondolkoztam, hogy végre a hajamat is lenyírhatnám. Már alig emlékszem a tetoválásaimra, olyan régen voltam haj nélkül. Van az már vagy 10 éve szerintem. Mondjuk tuti érdekesen néznének rám a kapitányságon. Kalapban kéne kihallgatnom. Az mondjuk menő lenne. Vagy ki tudja, a tele-tetovált fejemmel talán még könnyebb lenne a munkám, jobban tudnának velem azonosulni az emberek. Hm, először azt kéne meglátnom, hogy áll rajtam egy kalap, amolyan B tervként. Kézben sörösüveg, teljesen átlagos megjelenés, de azért a védelem mindenekelőtt. Mint mindig, a kabátom alatt van a pisztolytartóm, benne a pisztollyal, ha kéne valamikor. Jól van megcsinálva viszont, mert nem látszódik túlságosan, csak ha nagyon figyel az ember. Meg amúgy sem bőrhöz simuló a kabátom. A fegyvertartó meg erősen hozzám van szorítva. Szeretem az estéket Anchorage-ben. A Town Square pedig szép, nyugodt helyszín. Le is ülök a szökőkút közelében, kezemben a sörösüveggel, amit kortyolgatok úgy-ahogy és nézem az elsétáló embereket előttem. Az mondjuk érdekes volt, mikor valaki egy 50 centest akart oda adni, mondjuk az is munkatársam volt, de sietett, szóval sok beszélgetésünk nem volt. Aztán meglátok egy ugyanolyan csudabogarat, mint én. Legalábbis tetoválás szerint. Fiatal, húszas éveiben járó nő, de az egész felsőteste kb tele volt tetoválásokkal, amennyire láttam. Oda is szóltam hozzá, mikor a látó-, és hallótávolságomba ért. - Szép tetoválások! Bár nem gyakori egy nőn ennyit látni. Nem sértésként mondom. - Szólok is oda hozzá, hangnemem kedves, arcomon félmosoly mutatkozik meg. Kétlem, hogy túlságosan ijesztő látvány lennék számára. Bár ki tudja.
Sokszor hallottam már, hogy nem túl szerencsés egyedül a sötétben sétálgatni főleg nem nő létemre, de ismerem én a városi élet sötét oldalát, volt szerencsém élni benne. Nem nagyon izgatnak az ilyen ijesztgetések. Lehet, hogy van benne valami igazság, de nem fogom hagyni, hogy a félelem uralkodjon rajtam. Nem akarom az egész életemet a házban tölteni azért mert nincs világbéke. Unalmas is lenne. A gondolataimból egy kissé rekedtes férfi hang zökkent ki. Azonnal megállok és a hang irányába fordulok. A látvány nem túl biztató, de sosem szabad a külső alapján megítélni az embert. A karjaimon végignézve egy aprócska mosoly kúszik az arcomra. -Csöppet sem vettem annak. Ismerek olyan nőt, akin több van... és köszönöm szépen. Büszke is vagyok rájuk!-Főleg, hogy a legtöbbet az a személy készítette, aki számomra a legfontosabb, akinek rengeteget köszönhetek. -De ez még csak egy részük. Van ennél több is.-Kacsintok rá. Bár nem szokásom idegenekkel így viselkednem, de azért néha napján jo játszadozni egy kicsit.
Örülök valamelyest, hogy a fiatal nő nem húzza össze a mellényét, és elfordítva a fejét elkezd sietni, hogy minél hamarabb itt hagyjon. Ki tudja, lehet pedig eszébe ötlött a gondolat. De nem hinném. Kedves hang szólalt meg, nem olyan, mint aki feszeng, vagy félne, bármi. Kicsit feljebb szaladnak a szemöldökeim, mikor megemlíti, hogy még ennél több is van neki. Fel is állok inkább, kicsit megnyújtóztatom a végtagjaimat. - Még több? Az komoly. Akarom én tudni, milyen helyeken? - Kérdezem tőle mosolyogva, mégis incselkedve. Nem ismerem őt, reméltem is, hogy nem fogja rossz néven venni a sajátos humoromat. Ha mégis, nos, azzal sem tudok sokat kezdeni. Végül újra megszólalok. - Nekem is van egy elég terebélyes tetoválásom, csak hát azt elég körülményes lenne, ha meg akarnád tekinteni. Félreértés ne essék, a fejemről beszélek. - Mutatóujjammal a kobakomra mutatok, amit láthatóan haj fed. Ahhoz komoly szintű képzettség kéne, hogy valaki hajra tudjon tetoválást csinálni. - Épp olyan dilemma előtt állok, hogy leborotváljam-e a fejem, vagy sem. 10 éve voltam utoljára kopasz, de akkor még nem voltam nyomozó. Mondjuk biztos jó kis attrakció lennék, kopasz, tetovált fejű nyomozó. Mint egy börtönszökevény. – Nevetek fel rá, majd iszok egy kortyot még az üvegből. Nem vagyok bebaszva, a hatását is alig érzem, mert ez az első söröm az este. Valószínűleg az utolsó is.
Egy percre sem fordul meg a fejemben az, hogy esetleg rosszat akarhatna. Igen tudom nem lenne szabad így gondolkoznom, de az sem megoldás, ha mindenkitől elzárkózom. Muszáj ismerkedni, ha nem akar az ember magányosan meghalni. A kérdésére röviden felnevetek, majd csak mosolygok. -Nos erre én nem tudom megadni a választ!-Nem is értem miért pont vele, mint pont itt, de egy kis kikapcsolódásra mindig szükség van. Sok volt a munka, ez az este is kissé lefárasztott, így megérdemlek egy kis szórakozást nem? Felszökik szemöldököm ahogy a fejére mutat. Nem először találkozom olyan pasassal, aki a fejére tetováltatott, de az büszkén mutogatta is. Őszintén meglepődöm kissé mikor megtudom, hogy egy nyomozóról van szó. Pont ezért nem szabad a külső alapján ítélkezni. Sosem lehet tudni, hogy kivel is találkozunk. Viszont egy pillanatra a sörös üvegre kúszik tekintetem. Sosem néztem le azokat, akik isznak, akár csak úgy akár egy buli alkalmával. Néha igaz én is örömmel csatlakoznék hozzájuk, de sosem merek. Félek attól, hogy ismét túlzásba esek, hogy újra a gödörbe kerülök, így könnyebb nem inni, mint iszogatni. -Igaz valóban furcsa lenne, de nem lenne tisztességes, ha e miatt neheztelnének magára. Mindenkinek joga van azt tenni a testével, amit akar. Jó persze annak is megvan a határa, de pár tetoválás még nem a világ vége. Bár igaz ezt pont jó ember mondja... Tetoválóművész vagyok!-Magyarázom meg neki szavaimat egy aprócska mosoly kíséretében.
Mosolyogva hümmögök egyet arra, amit mond, de nem szólok semmit. Nem tartom magam túl nagy iszákosnak. Csak az alkohol segít kicsit feloldódni. Az legalábbis biztos, hogy jobban tudom élvezni a dolgokat. Nem mintha amúgy nem élveznék egy esti sétát, de egy kevéske itallal, amit kb alig érzek meg máris jobb. Az amúgy visszahúzódó személyből jóval barátságosabb és nyitottabb leszek. Fura egy személy vagyok az biztos, mert munka közben már megint egy teljesen másik embernek érzem magam. Talán pont jó is ez így, hogy teljesen el tudom választani egymástól a kettőt. - Jó, hát persze, ez így van. De hát mégiscsak vannak dolgok, amik az emberek nem néznek túl jól szemmel. Például egy rendőrtisztet egész fejet beborító tetoválással. Ez is olyan ritka, mint a 20 év után börtönből szabaduló tetoválás nélküli. Na mindegy is. - Amellett meg jól elmentem, hogy tetováló művész. De nem sokkal, hogy a kisebb monológomat befejeztem, újra megszólalok. - Az remek! Ezek a tetoválások közül volt, amit te magad csináltál valamilyen módon? – Kérdezem tőle, miközben ujjaimmal mutatok a karjaira. De természetesen úgy értem, hogy az összes tetoválása közül. Legalábbis remélem, hogy megérti, mire akarok kilyukadni. - Kérsz egyébként? – Kérdezem tőle, miközben a sörösüveget felé nyújtom. Szimplán udvariasságból kérdezem. Nem tudom, szokott-e inni, vagy hogy mennyire finnyás, de a kérdésbe nem halok bele.
-Persze igazad van. Sajnos én is megtapasztaltam ezt a fajta előítéletet az egyetemen. A tanárok nem igen néztek jó szemmel rám. Azt hitték, hogy egy linkeskedő, drogos, alkoholista vagyok... De aztán koppant az álluk rendesen. Csak azt nem értem, hogy a tetoválásokat miért nem fogadják el, de a köldökig kivágott dekoltázzsal meg semmi bajuk nem volt... még a női tanároknak sem.-Sajnos sok a szőke gazdag liba az egyetemen, akik azt hiszik valami szórakozóhelyen vannak, így amit csak tudnak kipakolnak. És persze ez a legtöbb embernek nagyon bejön... De egy tetoválás... -Egyet sem varrattam magamra, még. Már gondoltam rá, de valahogy még nem vitt rá a lélek. Bevallom kicsit félek tőle. Azért az mégis csak durva. Aztán ha elrontom nem tudok mást hibáztatni, csak magamat, de a legtöbbnek a rajzát én készítettem el.-Volt igaz amit rábíztam Karenre, de általában mindig kész sablonnal mentem. -Köszönöm nem. Nem iszom.-Már. Nem lennék finnyás. Az ilyen csöppet sem zavar, de már rég nem ittam sört, és igazából nem is vágyom utána. -És hogy jött, hogy pont a fejedre szeretnéd? Nem mindennapi ötlet.-Érdeklődöm én is egy kicsit felőle. Nehogy már csak én áruljam el a titkaimat.
- Erre nem tudok én se válaszolni túlzottan. Mindkettő egy módja annak, hogy kifejezd önmagad. Bár ezekről a mélyen dekoltált ruhákról nem tudok mit mondani. Nem viseltem még egyet sem, így nem igazán tudom, hogy azok mit akarnak kifejezni. Azon kívül, hogy figyelemhajhászok. Bár, az se jobb, mikor valaki divatból tetováltat magára 15-6 évesen, aztán 10 év múlva már rég bánja az egészet. - Azokat a tetoválásokat nem állom én még ki, amit az előbb említett korosztály szokott így a két ujja közötti részre tetováltatni, valami csillagot, vagy egyéb hülyeséget. Hát még a sokatmondó idézetek. Vagy a háromhetes kapcsolatoknál mindkét fél varrat magára ezt vagy azt. - Mondjuk van benne valami. Mindenesetre, ha tetoválást akarok csináltatni majd a jövőben, tudom kihez kell menjek. Errefelé laksz? – Érdeklődöm tőle ezt az ártatlan kérdést. Legalábbis semmi különösebb szándékom nincs vele, csak ha ezeknek, amiket látok, azok zömét tényleg ő rajzolta, akkor későbbi tetoválásaim esetén lehet tényleg meglátogatnám. Bár, ha csak valami ügy miatt van itt és valójában jó messze lakik innen, az lehet problémás lesz. Azért rákérdezek. - Nos, az egésznek az a története, hogy az öcsém régebbi rajzait találtam meg. Szeretem az öcsköst, a rajzai lenyűgözőek voltak számomra, így elvittem őket egy tetováló művészhez, és mondtam neki, hogy ezeket valahogy illessze össze. Akkoriban kopasz voltam, és hát a végeredmény szép terebélyes volt, és valahogy a kobakomra esett a választás. Dióhéjban ennyi. - Válaszolom neki, aztán újra a maradék sört megiszom az üvegből, és az üveget a kabátom zsebébe vágom be. Majd kidobom, ha kuka közelében leszek.
*Nem vagyok informátor. Ami azt illeti, soha nem is akartam az lenni, mert valljuk be, kegyetlenül szarul csinálnám. Mindenféle affinitásomtól hóttidegen lenne az az alkoskodó sündörgés, amit azok a nyápicok leművelnek, és kábé bele is zakkannék, hogy olyanokkal jópofizzak nonstop, akiket rühellek. Nem, jó volt nekem az a harcosi státusz, de különösen addig, amíg kiszolgáltak a nekem kellő infókkal az erre szakosodottak. Most, hogy hiányolom őket, már-már visszaszívnám a nem ritkán elejtett becsmérlő megjegyzéseimet rájuk, mert megtalálni egyetlen valakit egy városban - kurva nehéz. És bosszantó. És... áááh! Ha bárki másról volna szó, nem lenne hozzá türelmem, de most muszáj. Persze nem ez az egyetlen oka, hogy sokat agyalok mostanság a másik foglalkozáson, az is sűrűn megkísért, hogy basszus, üldözöttként és üldőzőként is mennyivel hasznosabb lenne az ő képzettségük, mint amit én bénázok. Eleve úgy örülnék, mint majom a farkának, ha rámvarrt szárnyak takarnának a kíváncsiskodók előtt, és nem kellene nekem külön lemágiáznom, amikor el akarok bújni valaki elől. Ma még nem éreztem ennek szükségét, de az ember, főleg ha szökött Őrző, nem lehet elég óvatos, így ritka az olyan nap, amikor legalább egyszer ne lőném el a dolgot. Persze így sem lehetek biztos a sikerben, de egy kis részem tényleg bízik bennem, hogy a volt kollégáim elég becsületesek lesznek, és hagynak nekem némi előnyt, elvarratlan szálam befejezéséhez, mielőtt istenigazából belelendülnének az üldözésembe. Persze kit akarok átverni? Magamat? Nyilván nem lesz bennük elég gerinc ehhez. Épp eleget szajkózták, hogy nem csinálhatom, nincs hozzá jogom, tegyek le róla... lószart fogok, nem az én stílusom a feladás. Az intenzív igénybevételhez meg már a praxisban hozzáedződhettem, komolyan, volt egyáltalán olyan szakasza az életemnek, amikor nem ez volt a jellemző? Rohadtul nem tudnék rá visszaemlékezni, szóval mondhatjuk, hogy nem volt. Nem véletlenül vált szokásommá, hogy az őrzők többségével együtt nem csak reggel, hanem este is napi rutinom részévé tegyem a meditációt, hiszen engem bármikor előugraszthattak az éjszaka közepén is, és sosem tudhattam, milyen nehézségű feladattal kell majd szembenéznem. De ez jó, ez éberen és fitten tartana bárkit, nem? És erről az üldözés alatt sem mondtam le természetesen, hiszen most még a korábbiaknál is kiszámíthatatlanabbá vált az életem. Itt északon nincsenek megbízhaató informátorok, sem őrző, sem egyéb körökből, sőt, mindenki gyanús, bárki lehet az, aki titkon már a feladásomat vagy kinyírásomat tervezi, így minimálisra redukáltam a kapcsolatot mindennel és mindenkivel. Telefon, számítógép nuku (ugyan, kérlek, ki a radai rossebet hívnék fel?!), netes böngészés csak nyilvános gépről, emberi kapcsolatok nulla felé tendálnak. Hamis papírjaim voltak a határátkeléseknél (Kanada felé jöttem), de mostanra már azokat se nagyon mutogatom. Kapucnis sötét pulóverben és napszemüvegben járom a várost, időnként ellövök egy-egy keresést, hogy beazonosítsam azokat a helyeket, ahol sűrűn megfordulnak a helyi bundások, aztán vissza-visszatérek ezekre a helyekre, amikor néptelenek, és próbálok visszajátszással a célszemélyem nyomára akadni. Tudom, hogy néz ki, és ezek az ördögök nem öregszenek, szóval csak meg kellene pillantanom valamelyik emlékben, felismerném. De ha ez nem jön be, még mindig megpróbálhatok szóra bírni növényeket vagy állatokat... nem mintha akár egyik, akár másik varázslatban bármilyen gyakorlatom lenne, így eléggé kétséges eredményeim születtek eddig, és a jövőre nézvést se túl jók a kilátásaim. Persze fene tudja, ez is gyakorlás, azzal meg elvileg minden fejlődik... nem mintha az elmúlt negyvennyolc évben nem gyakoroltam volna unásig, de harcosként értelemszerűen azokra a varázslatokra koncentráltam, azoknak kellett jobban menniük. Megérkezem a parkba, ahol egyértelműen farkasnyomokat találtam korábban, lehuppanok egy padra. A nap két-három órája lement, hiába, ezen az északi vidéken mondhatni korán sötétedik. Túl vagyok az esti meditáción, ettem is egy gyrost, ami nem telít el túlzottan, de kellő energiát biztosít, így minden tekintetben fullosnak érzem a raktárakat. Nem sokan járnak épp erre, van ugyan egy-két futó, de nem tudom hibáztatni őket, tényleg elég jó az idő egy kis szabadtéri sportolásra. Ha ember lennék, talán én is csatlakoznék hozzájuk, imádom a futást, főleg ha jól csinálják. Nem úgy, mint ezek a botcsinálta amatőrök, de mindegy... jónak tűnik az alkalom. De még nem kezdek bele semmibe, hagyom, hadd teljen az idő, én nem sietek sehová, s bízom benne, ahogy egyre mélyül az éjszaka, egyre kevesebben lesznek majd itt. Addig is felmérem a helyszínt, az összes bokrot, kiszögellést, rejtekhelyet, hogy hova fogok elvonulni mágiázni, merre vannak a lehetséges menekülési útvonalak, mit lehet itt fegyverként használni... nem mintha nem lenne nálam - a pulóverem cipzárja csak félig van felhúzva, hogy könnyen hozzáférhessek a kilenc milimétereshez, csuklóimra ezüstötvözetű kést szíjaztam, egyik bokámon tartalék lőfegyver, másikon tartalék penge. A hátamról hiányoznak a bozótvágók, végtére nem harcolni indultam otthonról, csak felderíteni, ahhoz ennyinek elégnek kell lennie.*
Ha tudnám, ha csupán csak sejteném, hogy mekkora céltáblát cipelek a hátamon... feleolyan könnyelműen választanám a sétát hazafelé a melóból. Inkább bevállalnám a büntetést, hogy két sör után kocsiba ülök! Amúgy is gyorsabban bontja fel a szervezetem az átlagnál, tuti meg se érezné már a szonda! De nem vagyok ezzel tisztában, miként azzal sem, mennyi bosszúságot okozok üldözőmnek. Nincs egyszerű dolga, errefelé senki nem azon a néven ismer, min ő keresne. S mégsem kell sokat időznie, kitartó keresése meghozza eredményét, tekintve, hogy éppenséggel pont a farkasok által legforgalmasabb helyen vagyok csapos és kiszolgáló személyzet. Épp csak jókor kell elcsípnie, amikor én vagyok beosztva a többi lány mellett, mint amilyen ez a mai este, hajnal is. Hazafelé a parkon keresztül vezet az út, lépteim célirányos határozottsággal haladnak, lévén a meló után másra sem vágyok, mint, hogy bedőljek a saját ágyamba, elnyúlva békésen. A csövesekkel és alkeszekkel való társalgás amúgy sem hobbim az éjszakai életben, melyet már jóval másként élek meg, mint egykoron. Egyszerű dorkót viselek, a huzamosan végzett állómunka végett fontos a kényelmes cipő még a magamfajtáknak is. Csőfarmer simul hosszú lábaimra, rajtam még a PIT logójával ellátott póló figyel a farmerkabát alatt, rajta a névtáblával: Darlene.
*Az emberek általában felejtenek. Néha meg is bocsátanak, de többnyire inkább csak eltemetik a sérelmeiket, úgy tesznek, mintha nem szenvednének tőlük, és remélik, hogy a színjáték igazzá válik egyszer. Olyanok, mint a mesebeli Pinocchio: azt hiszik, az igazi kisfiúvá válás első lépése ez. A jó hír az, hogy én nem áltatom magam ilyesmivel. Tudom, hogy semmiféle maszk nem teszi meg nem történtté vagy kevésbé fájdalmassá a múltat. A rossz hír, hogy már rég nem is igen tartom magam embernek, úgyhogy nem kötnek az efféle konvenciók. Amióta pedig leléptem New Jersey-ből, már végképp semmi szükség nincs rá, hogy ezt a tényt rejtegessem bárki elől. Magamnak úgysem hazudhatnék sokáig. Talán ezért nem sietek vissza az olcsó motelszobába, miután végeztem a keresésekkel, inkább maradok a padon. Úgysem jár itt egy lélek sem, nem zavartatom magam. Falak körülöttem és tető a fejem felett: nem mindegy, vannak-e? A pocsék körülményeket le lehet rázni magunkról, ezt még Saigon környékén megtanultam, amikor a szemünkbe zuhogó monszunesőben próbáltuk épp kitalálni a srácokkal, honnan ugranak majd elő a gerillák, hogy átvágják a torkunkat. Pár éve elmentem az egyik veterán-felvonulásra vagy mi a pöcsnek hívják azokat mostanában. Okádékul giccses, ahhoz képest, hogy tudják, poklot megjárt katonákról van szó - nem voltunk mi bátrak, a fenébe is, ha lett volna olyan opció, az újooncok fele a karabélyt eldobva rohant volna haza anyucihoz! -, mégis hatott. Na nem az ünnepség maga, hanem a foghíjas sorok. Azok többsége, akikkel együtt szolgáltam katonaként, már alulról szagolja az ibolyát. Le merném fogadni, hogy legalább negyedük saját magának loccsantotta szét az agyát, amikor már nem bírta tovább. Ehhez képest én még mindig itt vagyok, hozzájuk képest fiatalon, és még mindig a szart lapátolom mások után, mint a harcosok általában. Hát igen, az Őrzőségnek, mint mindennek, előnyei és hátrányai is vannak. De aligha fogok belehalni abba, hogy a cimborák temetésére kell mennem. Azután, hogy a családomét túléltem... mi rosszabbat tudna még adni az élet? Most is róluk álmodtam az egyik padon eldőlve, és az ember azt hinné, hogy ez csak jó lehet, közben meg kurva rémálom. Mert már alig emlékszem rájuk. Egy gesztus... egy mosoly... a haja lebbenése... a részletek megvannak, de már nincs meg a fejemben az összkép úgy, mint régen. Nem tudnám felidézni James hangjának pontos tónusát, vagy Lily tincseinek árnyalatát... legszívesebben ordítanék ettől. És a tehetetlenségtől. Nem tudom megállítani a folyamatot, teljesen nem. Lassítok rajta. Minden nap eszembe idézem őket, velük merülök el a meditáció megnyugtató csendjébe épp úgy, ahogy az ő arcukra térek vissza, üres pillanatomban a vonásaikat képzelem magam elé... és mégis. Egy idő után kiüresedik minden. Még azelőtt el kell kapnom Nacrosh-t, hogy ez megtörténne. Nem tartok tőle, hogy számítana rám. Ahhoz túlságosan régóta nem hallott felőlem. Sokszor elképzeltem már, milyen lesz szembesülnöm vele, és mégsem készülhettem fel erre. Amikor meglátom a parkban, felém közeledve az ösvényen, a szívem úgy kezd verni, mint a légkalapács. Felismerem. Nem öregedett semmit, valóban, olyan mint a fotóján. Mekkora fintora már ez a sorsnak? Ő változatlan maradt, miközben az, akit megölt, szintén nem tudott megöregedni. Miatta. Muszáj lecsillapítanom a szívverésemet, úgyhogy mély lélegzeteket veszek, és számba veszem a mentális képsort, amivel a meditációba tudnék belemerülni, ha végigvinném. Most nem áll szándékomban, épp csak... normálisnak kell tűnnöm a lotyó számára. Azzal már elkéstem, hogy rejtővarázslatot szórjak magamra, már biztos kiszagolta, hogy mi vagyok, úgyhogy ezt kell kihasználnom. Nem fog felismerni. A társai sem ismertek fel. Suttog a kisördög a vállamon, jó lenne élni a lehetőséggel és elkapni, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy gyorsan végezzek vele. Szép lassan akarom majd csinálni, olyan hosszan kínozni, ameddig csak fizikailag lehetséges. Ehhez pedig tervezés kell, gondos felkészülés. És pontos ismeretek. Amiknek a megszerzésére itt a remek alkalom. Próbálom elfojtani az undort és a gyűlöletet, amit érzek iránta, de biztosra veszem, nem sikerült teljesen. Annyi baj legyen, majd kreál magának valami magyarázatot, leszarom. Szóval amikor már közel ér, felállok a padról. - Helló - szólítom meg, tőlem telhetően semleges hangon. - Új vagyok itt és magamfajtát épp nem kérdezhetek meg, szóval... meg tudnád mondani, hogy merre van a Cook-szobor? - Tényleg nem lennék soha jó informátor, de ez a szerencse olyan felkészületlenül ért, hogy nem jutott jobb eszembe. Ez van, remélhetőleg elég ahhoz, hogy a csaj gyanútlanul beszédbe elegyedjen velem. Még azt is leszarom, ha kiszagolja a hazugságaimat. Úgysem tud kezdeni velük semmit... Remélhetőleg. Ha pedig mégis, akkor jön az improvizáció. A tervek kilencven százaléka úgyis becsődöl menet közben.*
Valóban nem ismerem fel, lévén magukat a történteket is sokáig egészen egyszerűen blokkolta elmém előttem, rémálmok formájában tárva csupán elém a drogmámorosan ködös borzalmakat, nemhogy pont őrá emlékezzek, kivel sem előtte, sem utána nem igazán volt dolgom. Na jó, annyiból igen, hogy nem pusztán Olen felkeresése volt célom ezen a vidéken, apám kerek perec közölte, húzzak Jerseyből, míg szépen mondja, s nem maga rak ki, saját biztonságomra hivatkozva. Akkor még csak érezte zsigereiben, de nem sejtette, milyen jól teszi mindezt. Ariadne. Liana. - Mindketten az életben maradt bosszújának áldozatai lettek, holott ők éppen ugyan úgy világukról nem tudtak szerintem, mint én magam. Le merem fogadni, hogy aki az egész értelmi szerzője volt, az a köcsög O'Reilly mai napig vígan tengeti napjait valahol az isten háta mögött... hogy kozmálna oda a tengerparti napon! Ütemes lépteimen nem lassíthatna semmi, ha nem szólítana meg a férfi. Megtorpanva pedig már azt is érzem, miféle, ez pedig okoz némi zavart az erőben esetemben. Még sosem láttam errefelé. Új volna? Esetleg átutazóban? - Üdv! - Megtartom a három lépés távolságot, de ugyanakkor egyáltalán nem festek elutasítónak, kedves, közvetlen mosollyal fordulok az ismeretlen őrző felé. - Miért nem? Nyilván semmi közöm hozzá, de... valamit valamiért, nem igaz? - Haha-ha tudnám! De nem tudom, ekképp csupán a játékos él csillan meg ajkaim felfelé görbülő szegletében a kérdéssel együtt.
*Meg kellene ölnöm. Tudom. Meg is van rá a késztetésem, ó, de még milyen! Az indulat, a düh az, ami mozgatott évtizedeken keresztül. A kötelességtudattal karöltve, hiszen bosszút állni: kötelesség. Hogy eközben a Protektorátus szolgálatában mellesleg miket műveltem, eltörpült emellett. Harcosok mindig voltak, mindig lesznek - az én működésem nem jelentett kivételt, nem adott semmi pluszt. Elvégezhette volna más is, s utánam el is fogja végezni más. Ahogyan engem is el fog majd kapni valaki más. Nem az a lényeg. De leróni a tartozást a túlvilág felé, ahhoz személyesség kell, érintettség, és olyan elszántság, ami nem mindenkinek adatott meg. Nem kell lilafejű filozófusnak lennem, hogy tudjam és érezzem, mi mindent kiégetett belőlem az az izzás, aminek szenteltem magam Kathy után, érte és a gyerekeinkért. És éppen miattuk van az is, hogy nem ugrom a picsa torkának egyből. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám ölni. A meglepetés erejével az oldalamon... simán. Bár a korát tekintve ellentmondó infóim vannak, de öltem én már időseket is, nem szarom össze tőlük a gatyámat. Csak éppen az túl egyszerű lenne - mindkettőnknek. Ha évtizedekig dolgozik az ember valamin, akkor nem akarja öt perc alatt bevégezni. Én sem. És Nacrosh sem érdemli meg a könnyű halált. Szenvednie kell, kegyetlenül, hogy átérezze a kínt, amit ő okozott. Nem teszek felé támadó vagy fenyegető mozdulatot, erre gondosan ügyelek, de azért biztosan érez valamit, vagy csak simán paranoiás, azért tartja a távolságot. Utóbbi gondolat némi elégedettséggel tölt el. Lehet, hogy megelőzött a hírem? Talán elgondolkodott a cimborái halála miatt? Bár elég nagy időbeli hiátus volt az esetek között, hogy nem feltétlenül kell összekötnie őket, mégis... sötéten bomlik ki a remény, hogy talán várt rám. Örülnék neki, tényleg. Ha azt hallanám, nehéz éjszakákat, félve várt hajnalokat okozott neki az, amit tett, s amilyen következményekre számíthat érte. Persze ez valószínűleg csak hiú remény, már csak azért is, mert ha lenne benne halvány sejtés is kilétem felől, aligha vigyorogna rám, hogy kedvem lenne egy jól irányzott könyökütéssel letörölni a képéről ezt a tenyérbemászó kifejezést. Én csak egy halvány mosolyt tudok kipréselni magamból, ahogy az érzelmi jeleim is (már ha veszi őket egyáltalán) is ellentmondásosak. Hiszen nekem magamnak is azok... - Lebuktam, el kell árulnom borzalmas titkomat. Új vagyok, és még senkinek a telefonszáma, elérhetősége nincs meg. S minthogy épp más beavatott nincs jelen, tőled - már ha tegezhetlek - kell iránymutatást kérnem. Szégyen, nem? - azon vagyok, hogy egyenletesen beszéljek, hogy ne akadjanak a torkomon a nyálasnak, ömlengősnek és mindenekelőtt hamisnak érzett szavak, pedig színigaz mindegyik. Új is vagyok, elérhetőségeim sincsenek, és tényleg nincs itt rajtunk kívül senki. Csak nem csatlakoztam a helyiekhez, és amúgy semmi keresnivalóm sincs itt rajta kívül, de hát ez már igazán nem tartozik rá... A színjáték nem úgy erősségem, mint informátorainknak, de épp elég ideig voltam a rejtett világ tagja s játszottam szerepet az emberek előtt, hogy azért teljesen kuka se legyek benne. Az én koromban ciki is lenne. A helyzet pedig csodás lehetőséget sodort utamba - lehetőséget, hogy a bizalmába férkőzzek a megölendő lotyónak, az egyetlen és utolsó célpontomnak... alig várom a pofáraejtését. - Nem igazán bírok éjszaka megülni a seggemen. Díszkivilágított közterek, nulla idegesítő turista. A legjobb kirundulóidő. Vagy te inkább a napsütéses nyomorgást preferálnád? - dumálok tovább, csak hogy fenntartsam a beszélgetést, s ha már ezzel a vonallal, ezt is tartom fenn, amíg csak tudom. Mondjuk az nem lesz hosszú, sosem voltam az a szófosós típus.*
Ebben a városban alapjáraton jobb félni, mint megijedni, s ami azt illeti, épp elég veszíteni valóm akad, hála a szomszédos településen keltett „jó híremnek”… na meg, még így is ezerszer lazábban viselkedem az egész leszólít-egy-vad-idegen-rosszarcú-pasas szituációban, mint alapjáraton egy ép ember tenné. Ezt teszi az elcseszett értékrend és a túlzóan szociális beállítottság, illetve a kocsmai meló is megedzi az ember lányát a témában, ami azt illeti. Más lehet, már rég faképnél hagyta volna, megmutatva neki a Cook-szobor irányát légvonalban, azt helló! Holmi hiú reményekről mit sem tudva, természetes távot tartva, mégis őszinte nyíltsággal fordulok a pasas felé, hallgatom kérdését, s válaszolok egy hasonlóval, mert valóban nem járja, hogy csak úgy holmi információkat könnyedén kiadjak, bármiféle elleninformáció nélkül. Még akkor is, ha az „csak” ittlétének indoka. Válasza több mint elégséges, a férfi felől érkező kétes energiák ellenére is racionálisan megállnak a lábukon, ekképp szélesedik is a kedves mosoly képemen. - Inkább csak nem túlságosan előre látó. Viszont ezek szerint akkor nem tervezel sokáig a területen maradni. – Finoman kérdő él bújik meg hangomban, de sokkal inkább hat megállapításnak még ezzel együtt is. – Merre tovább innét? – Firtatom, úgy vagyok ugyanis vele, hogy amennyiben olyasmit kérdeznék, amihez szerinte már közöm nem sok, akkor egészen egyszerűen nem válaszol majd rá, jelezve vele: eddig és ne tovább! Úgy fest azonban, az arcberendezése alapjáraton lehet morcos-marcona, mert ezen túl kifejezetten érdeklődőnek tetszik a férfi. - Mondasz valamit… - Hümmentek a turisták kapcsán, mert bár szociálisnak vallom magam alapjáraton, van, amikor kifejezetten tudok némi magányt én is értékelni. Főleg, ha az társas… köhöm. - Volt időszak az életemben, amikor kifejezetten oda voltam a napsütéses nyomorgásért! – Nevetek fel kissé. – De mostanság sokkal inkább a társaság a mérvadó, semmint a helyszín. – Vonok vállat flegma könnyedséggel merengve el kicsit ezen a kérdés-válasz kombón. - Különben a szobor arrafelé esik majdnem, amerre tartok, ha van kedved… - intek a kikövezett parki ösvény továbbhaladó iránya felé jelzés értékkel, remélem, hogy csatlakozik és akkor időt is spórolok a hazafelé út és beszélgetés kettősének kombinációjával. – Mit is mondtál, hová valósi vagy? – Firtatom, tisztában léve vele, hogy nem is kérdeztem eddig még, de így a napsütést emlegetve már egészen érdekelne a dolog.
*Remélem is, hogy van veszítenivalója a ribancnak, máskülönben semmi pláne nem lenne a megölésében. Olyasvalakit elpusztítani, aki alapból is egy szánalmas, nyomorult életben ragadt, s aki szinte megváltásként tekint az elkerülhetetlen végre: ez inkább könyörület volna, és ha van bármi, ami igazán távol áll tőlem, az a kíméletesség. Épp ellenkezőleg, a szenvedésére vágyom, a kamatos kamatok megfizetésére. Szívesen okoznék neki úgy és annyi fájdalmat, amennyit ő okozott nekem, de ehhez az kellene, hogy legyen családja, legyen gyermeke... és az neki nem lehet. Nem érezheti át a veszteségemet, maximum a kölykeit vadászhatnám le, ha ugyan vannak neki, de az nem volna ugyanaz, messze nem. Nem lepődöm meg rajta, hogy nem tart tőlem, gondolom vérfarkasként kifejlesztette magában a túlzott önbizalmat, hogy igazán csak a saját fajtájától kell tartania, meg egyébként is ő a nagy ragadozó a városban... de az igenis meglep, hogy nem szimatol ki alapból mindent, mert én baromi gyengének érzem a technikailag-nem-is-az hazugságaimat, a színlelést. Persze, lehetséges, hogy csupán a maximalizmusom beszél belőlem, meg a tudat, hogy egy tisztán ahrci szituban mennyivel jobban teljesítenék, mint így. De mégis ezt választom, mert remek lehetőség, mert a bizalmába férkőzhetek, mert kipuhatolhatom gyengeségeit, kötődéseit... s vesztenivalóm amúgy sincs, ha nagyon felkeltem a gyanúját, még mindig leléphetek. Vagy nekieshetek. Vagy valami. Passzolom, mit tennék, a kialakult helyzetben csak adná magát a valami reakció, de tervezni ennél nagyobb volumenben akarok. - A közlekedés még a legjobbakat is megszivatja olykor - vonok vállat, mintha semmiség volna, az általános kijelentést használva rá, hogy elfedjem a valóságot. Mintha csak véletlenségből, a rossz útviszonyok vagy valami hasonló banális ok miatt érkeztem volna rosszkor, s nem napok óta kutatnám a város utcáit, tereit; épp ilyen alkalmat keresve, bár nem is reménykedve a mostanihoz fogható kecsegtető lehetőségben. - Maradok, amíg a feladat megköveteli, aztán ki tudja. A jó protektorok nem kötötték az orromra, hogyan fog alakulni a sorsom. Gondolom, nem vagyok elég bennfentes hozzá - vállvonás, enyhén gúnyos él a hangomban. A fejemben kissé másféle válaszok fogalmazódnak meg közben, túlságosan őszinte válaszok, amiket bármennyire jól is esne a képébe vágni, le kell nyelnem némán. Ó, dolgom végezetlenül legfeljebb hullazsákban távozom innen, és utánam a vízözön, de hogy előbb téged odajuttatlak, az fix! Majd a drága őrzők kitalálják, mi lesz a megfelelő büntetés önálló ösvényre lépett harcosuknak, aki merészelt nem madzagon rángatott báb maradni élete végéig, majd kiderül, létezni hagynak-e egyáltalán. Nagyobbik részem bízik benne, hogy nem. Méltatlan lenne elvenniük gyakorlatilag az egész múltamat egy alapos emléktörléssel csak azért, hogy továbbra is veszett kutyájuk legyek. S különben is elhibázott lépés lenne nem példát statuálni velem; én semmiképpen sem engedném meg magamnak a helyükben, nehogy a csúnya kis harcosok következő nemzedékének az a téves ideája támadjon, hogy megúszhatják az efféle stikliket, mint amiket én is elkövetek éppen. - Turisták társasága?! - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mintha ugyan érdekelne bármi, amit mondhat, s mintha nem égetne felhevített piszkavasként torkomon a beszélgetés. Kell, szükséges... mantrázhatom ezt ezerrel, de attól még nem kell élveznem is a lezajlást. - Mert napfény itt, gondolom, nem túl gyakori. Vagy fene tudja - vakarom meg a képemen az erősen sarjadó borostát, tény, nem néztem utána különösebben a klímának. Az észak, az hideg meg sötét, nem? Kár cifrázni. - Ó. Jól hangzik - Meglepettségem valódi. Mekkora mázlim van, baszódjak meg! Random böktem ki az egyetlen eszembe jutó nevezetességet, és éppen útba esik ennek a szukának is? Hát remek, akkor játsszhatjuk tovább a macska-egér "mókát", amit különböző okokból ugyan, de egyikünk sem élvez. Ő, mert nincs róla tudomása, én meg puszta türelmetlenségből. Ugranék már a következő fázisra. Ami lehetőleg már kibelezést is magába foglalhatna. - Beavatottak társaságát nem vetem meg. Annyira - teszem hozzá a végét azért vigyorogva, mintha csak jópofiznék valami idétlenül barátságos jövevényként, nem a kőkemény valóság beszélne belőlem. Általában már a társaimat is nehezen viseltem, de még mindig jobban, mint az ostoba emberek birkatömegeit, akiket legszívesebben tömeggyilkoltabb volna rosszabb napjaimon. Mondjuk ehhez a témához tán még dukálna a jelen idő, hiszen nem szagolom alulról a különféle sírvirágokat, de mindegy. Elindulok mellette, bár tartok egy tisztes távolságot, nincs az a szerep, aminek kedvéért akár a hátam mögé engedném, akár valamilyen nem ártó-támadó hozzáérést bevállalnék irányába. Még csak az kéne, sikálhatnám magam, míg a bőrt is lenyúzom magamról. - New Jersey - vágom rá, mert váratlanul ér a kérdést, nem gondoltam végig és eszeltem ki hihető hazugságot (ha volna olyan egyáltalán), és válaszoltam, automatikusan, mondhatni ösztönből. Ezt sosem kellett rejtegetnem korábban. - És te? - kérdezek vissza, kötelességtudóan, nehogy már gyanús legyen, hogy nem teszem. Mondjuk most már így is, úgy is gyanús leszek gondolom, de a franc essen belé... tényleg nem vagyok egy informátor, szóval valahol érthető, hogy bakiztam. - Jah, várjunk, még be se mutatkoztam. Jake vagyok - adom meg az egyik álnevet, s közben tisztelgek, szándékosan félvállról vettebben és lazábban, mint ahogy azt katonai kiképzésem megkövetelné. Még a régi protektorátustól kaptam, s használtam párszor, remélhetőleg épp elégszer, hogy ne legyen hazugságíze a kimondásának, de a valódit egyelőre nem kapnám elő a tarsolyból. Csak el ne felejtsem, hogy ezt böktem ki, s nem másikat.*
Anchorage amennyire békésnek tűnő város, éppen annyira tele van zűrös egyénekkel, ami fajtánkat és az őrzőket illeti. Talán jobban tenném, ha mindenkiről a rosszat feltételezném kapásból, de akar a franc állandó stresszben és távolságtartásban élni! Farkasként - hiába szilaj-szabad lényem ezen része - igenis igénylem a társaságot, a testi kontaktust. Szóval lazábban kezelem ezt az egészet, lévén mindenkinek akadnak csontvázai a szekrényben errefelé, de persze nem botor módon. Megtartom a három lépés távot, s magamról sem kezdek el igazán mélyenszántó információkat kiadni keresetlenül. - Azért ez elég gáz, nem? Ide-oda pakolgatnak és semmi beleszólásod a dolgokba, mindennek tetejében pedig még tájékoztatni is elfelejtenek a részletekről... - Húzom el kissé számat, érdeklődve sandítva oldalt, a gunyoroskodó markánsan rajzolt vonásait figyelve. A meglepetté váló kifejezés morcos képén egészen megmosolyogtat, csibészes él bújik meg ajkaim szegletében annak láttán. - Turisták társasága. - Bólintok aprót. - Kevesen maradnak meg a városban a hozzánk hasonlókból. A többség csak átutazik. - A többes szám nem véletlen, könnyedén jön ajkaimra, s őrzőt-farkast egyaránt értek alatta. Nekem sosem volt problémám a fajtájával. Egyetlen incidenst leszámítva, mikor futni kényszerültem, s kapóra jött, hogy bátyámat errefelé látták, fent a messzi északon. Apám meg persze elvitte a balhét a helyi protektorátussal. Sosem fogom tudni megköszönni neki mindezt eléggé, tekintve, hogy esélyesen épp "csak" az életemet mentette meg azzal, hogy elküldött a területnek még csak a környékéről is a drogos balhét követően. Amennyire én tudom, két barátnőm, kik szintén aktívan részesei voltak az ámokfutásnak, már a szellemek ösvényét járják... - Amúgy tényleg nem sűrűn süt errefelé a nap, bár késő tavasztól kora őszig egészen elviselhető az időjárás. - Már az év többi részéhez képest, de persze, az említett időszakaszban sem mászkálhat egy szál bikiniben az ember lánya, mint tehetné azt mondjuk Jersey homokos tengerpartjainak egyikén. Ezzel kell beérnünk. A pasasnak meg velem, ahogy felkínálom társaságomat a szoborig, ha már egyszer majdnem útba esik, egyedül az oda vezető kis ösvény hibádzik a történetben, de onnét meg már csak nem téved el, ha megmondom, hol is forduljon le, nem igaz? Nem tűnik hülyének. Meg is lepődök menten a válaszán, őszinte rácsodálkozással. - Ezt most... nem mondod komolyan!? Mióta voltál az ottani Protektorátuson? - Érdeklődöm fellelkesedve, ennek pedig menten okát is megtudhatja a férfiember mellettem sétáltában: - Hát, most csak innét a szomszédból, Fairbanksből, de Jerseyben születtem és ott lett belőlem farkas is. - Kislányos lelkesedésem a szeretni valóan aranyos kategóriát súrolja, noha gyanítom, sokaknál inkább a hányingerkeltően odalevő címkét jelenti mindez. Minden esetre meg sem próbálom leplezni a jóleső érzést, mit a tény hoz magával: "hazám fia" a másik fél. - Darlene. Ha nem lenne egyértelmű! - Bökök a mellkasomra, szívem fölé tépőzárazott kis hímzett névjegyre nevetve, majd automatikusan nyújtanám kezemet, de... hát a másik szalutál, szóval némi zavarral az erőben le is engedem kacsómat egy kósza "Igazán örvendek, arra megyünk tovább." keretében.
*A magam részéről kellően paranoiás vagyok már ahhoz, hogy folyton a legrosszabbra számítsak, nem csoda hát, hogy ez a kedvező fordulat meglep. Az meg pláne, hogy ilyen szépen muzsikálok benne, a nő látszólag még csak nem is gyanakszik. Egyem a kis szívét. Bár az inkább a magafajta bestiák reszortja. - Mert egy falka talán jobb? Ott is az alfa diktál, és az egyszerű tagoknak semmi beleszólása nincs a dolgok menetébe - vágok vissza, mintha védeném a mundér becsületét. Amúgy abszolút akceptálom az őrzők hierarchiájának működési mechanizmusát, sőt, még a farkasokét is. Mert egy falka és egy protektorátus is egyaránt harci, hadi szervezet. Azt meg nem lehet puszira és demokráciára építve kormányozni, oda rend kell és fenyelem. Ezt még az emberek is tudják, akik amúgy nem sok rálátással rendelkeznek a világ valódi működésére. - Én sem ígérhetek semmit. De azért nagyon örülök, hogy összefutottunk - bólogatok a saját szavaimra. Én is csak átutazok, bármilyen fontos állomás is ez számomra. Valószínűleg az utolsó. De nem megyek innen dolgom végezetlenül. Tényleg örülök. A nő könnyebb célpont lesz, mint reméltem. Évtizedeket vártam rá, és megérte. Izgatott szorítás a gyomrom környékén. Meg fogom ölni, hamarosan. - Akkor remélem, hogy még az elviselhetetlen hónapok előtt máshová kerülök - mosoly, mosoly, emlékeztetem magamat folyamatosan. Kellemesen csevegek egy ismeretlen farkassal, hát persze, miért ne mosolyognék, ne legyek feltűnő, ne legyek gyanús, ne adjak okot a kételyre. Igyekszem minden idegszálammal. - Dehogynem mondom komolyan. Miért? Jaj, ne! Mondd, hogy nem new yorki vagy! - Lüktet a homlokom mögött az undor, amit már saját magam iránt is érzek, amiért így megjátszom magam vele ahelyett, hogy kitörném a nyakát. De az ég magasságos szerelmére, nem hagyhatom, hogy ilyen egyszerűen megússza éppen ő! Ő volt az alfa lánya. Nyilván ő vezette a hármasfogatot. Neki kell a leghosszabban szenvednie a tettéért. A koromat nem árulom el neki. Persze a hallgatás is lehet gyanús, de ha felelnék, az még gázabb lenne. - Óh, szóval földim vagy? És miért jöttél el onnan, vonzott ez a kellemetlen klíma? - mérem végig, mintha ismét rácsodálkoznék, más szemmel nézném. Nem tudom, meddig bírom még ezt művelni. Kibaszott informátor kéne ide, nem én. De csak magamra számíthatok. Vele ellentétben... nem kétlem, hogy akadna rühes bundás, aki a segítségére sietne, ha fellőne az égre egy vészjelzést. A kérdés legfeljebb az, mennyien. Falkatag? Mi mást keresne Fairbanksban? De ha az lenne, miért jött volna ide Anchorage-be? Nem merek rákérdezni, nem merem gyanússá tenni magam. - Hé, nem mindenki rendelkezik szuperlátással! - vágok rá pofát, amikor a névtáblát mutogatja. Éjszaka van, a közvilágítás adott persze, de azért nem úszunk fényárban, alap, hogy nem állok neki a mellét bámulni az írás kisilabizálásához. Magamban meg elraktározom közben a nevet. Ha itt így ismerik... jól jöhet tudni még akkor is, ha nem tervezek vele pertut inni. - Egyébként még egyszer örvendek, Darlene - teszem hozzá, hogy kimondva ízlelgessem is. Annak örülök, hogy idejében tisztelegtem, így megúsztam, hogy kezet kelljen fognom vele... nem akarom hozzáérni. Mármint nem-erőszakos szándékkal. A rossz hír viszont az, hogy ezzel kábé ki is fújtam, hiába erőltetem az agyam, nem jut eszembe semmi értelmes, amit mondhatnék, így inkább csak csendben lépdelek, és reménykedem benne, hogy a nő mond valamit, ami átsegít majd ezen a holtponton, mert pillanatnyilag tényleg csak önmagam és az ő irányába érzett undor lüktet bennem, és... rohadt szerepjáték, nem megy nekem.*
Kissé mintha meginogni látszana az a fal, mit a férfi épített és eddig oly jól működött. Tekintetemben értetlen meglepettség ölt alakot és ül meg, ahogy szavai elhagyják száját. De nem teszem szóvá, a kioktatás nem stílusom, az viszont sokkal inkább, hogy szivacsként szívjam magamba az apró-cseprő, ám árulkodónak tetsző momentumokat. Nem véletlenül tevékenykedtem informátorként falkás koromban még anno. - Talán nem véletlenül nem a falka-létforma az uralkodó errefelé. - Fűzöm tovább beszélgetésünket eme megjegyzéssel, s bár nem tudom, mennyire érdekli ennek bővebb kifejtése vagy mennyire ismert a dologban, szavak helyett invitálom a kocsmába, hisz mégiscsak jobb, ha az ember saját bőrén tapasztalja, hogyan is mennek errefelé a dolgok. Azt meg fel se veszem, hogy öröme csupán formaiság, de máskülönben nem nevezném őszintének a felőle érzett igazság/hazugság-energiák nyomán. Ennek ellenére könnyeden csevegek, világ életemben szociális nőszemély voltam, s jót derülök szavain is - őszintén, hisz nekem, tudatlannak, nincs okom a ferdítésre. Persze, ahogy az előbbi, úgy korának elhallgatása sem kerüli el figyelmemet; mégsem akadok fenn rajta. Miért tenném? Hisz hamarosan elérjük az elágazást, ahol kétfelé visz majd utunk... többet talán soha nem lesz dolgunk egymással, hacsak nem ugrik be tényleg egy italra a PIT-be a napokban. - Nem, dehogy! Nagyon nehezen viseltem eleinte ezt a zord közeget, ami azt illeti. Valóságos jégverem a terület. - Kaccanok fejemet ingatva meg, s fülem mögé söprök pár kósza szőke tincset arcom elől egyúttal, rutinos, automatikusnak tetsző mozdulattal. - A vér szerinti bátyám a környéken él, őt jöttem felkeresni. - Fűzöm hozzá csendesen az érdemi választ, felkacagva finom felháborodására a következőkben. Megadóan emelem fel tenyereimet egyúttal, aprót biccentve az örvendéssel kapcsolatos, megszokás és jólneveltség által elejtetett mondatot hallva. Ajkaimon kedves mosoly ül meg. Ahogy csendben haladunk tovább, lassacskán valóban elérünk egy pontot a kikövezett sétányon, ahonnét több felé vezet az út. Itt lassítom lépteimet, s az egyik, tenger irányába tartó - legalábbis a morajlásból és hűvös szélirányból sejthető, hogy a tenger arrafelé leledzik - út felé mutatok. - Ha arra mégy tovább egyenesen, eléred az emlékművet. El sem tévesztheted, ott a távolban az a fényesen kivilágított valami a fák között, az lesz az!
*Nem vagyok jó színész, vagy legalábbis elég jó színész. Előbb vagy utóbb bizony kilóg ama bizonyos lóláb, holott semmiféle patáshoz nincsen semmi közöm. Róla mondjuk nem tudok ilyen szempontból nyilatkozni, abszolúte nem lepne meg, ha az "ördöggel cimborál" nem csupán szófordulat lenne. Mondjuk akkor megszívnám, de hát... egy harcosnál az is mindig benne van a pakliban. - Hát igen. Szerintem jól megleszek az itteniekkel - biccentek elfogadóan a szavaira. A vitathatatlan, hogy én sem vagyok csapatjátékos. Legalábbis már nem, bár legyünk őszinték: régen is inkább a katonai kiképzés tette számomra lehetővé az együttműködést, az ott belém vert megszokás, nem pedig alapvető természetem. Nem vagyok egy bűbáj és cukorfalat, na. - Egyre csábítóbb képet festesz róla. Ha így folytatod, könyörögni fogok, hogy elmehessek innen - bájolgok tovább, szerepem szerint, közben másra gondolva. A fantáziámban már ő az, aki könyörög, de türelem, türelem. A pillanatnyi stratégiámnak az a kulcsa. Felmérem, ahogyan ő is engem. Azt hiszem, erősebb vagyok nála. Ha még a meglepetés ereje is az oldalamon lesz, akkor esélytelen a nőszemély. - Óh, szóval rokonlátogatás? - Nem firtatom, hogy emberi, vagy farkastestvére az illető. Számomra egyként fontos az információ: lesz majd, aki hiányolja, ha elsuvasztom. Kellemetlen... fel kell erre is készülnöm. Közben azonban haladtunk eleget és elágazáshoz jutottunk, ahol "Darlene" felém fordul, és még egyszer utoljára eligazít. Biccentek. - Köszönöm, leköteleztél. Remélem, hamarosan ismét találkozunk! - búcsúzom udvariasan, és már fordulok is el, hogy a távolban felsejlő kivilágított turistacsalogatót szemléljem. Nem akarom, hogy hozzám érjen, vagy bármi további nyálas izé legyen, bármennyire szeretném is elintézni, egyben megkönnyebbülök, hogy elválunk. Remélhetőleg nem keltettem gyanút, bár nem táplálok vérmes illúziókat - valamit biztos megérzett érzelmeimből vagy őszintétlenségemből vagy valami egyébből... de mindegy, visszacsinálni nem tudom. Majd legközelebb talán jobban fog menni ez a hülye színjátszás is: jobban felkészülök, vagy valami ilyesmi. Legszívesebben azonnal lezuhanyoznék, hogy még a nőstény szagát is lesikáljam magamról, de csak megdörgölöm az orrnyergem, és elsétálok. Találkozunk még, Nacrosh.*
Kezdőlap
//
