A park hatalmas területeket ölel fel. Játszótérből kapásból három található meg - ezek közül az egyik direkt kisgyermekek (6 éves korig) számára készült. Ezen kívül akad itt még röplabda, illetve softball pálya is.
Boldogan mosolyogtam rá a koszos kis kezemben tartott sajtos rúdra. Nagyon szerettem ezt a péksüteményt, kiskoromban is rengeteget ettem belőle. Az utcára kerülésem óta viszont nem igazán volt alkalmam fogyasztani sajnos. Most viszont ennek is eljött az ideje és nagyon boldog voltam miatta. Egyből a pénztárhoz is vittem, s amikor a kasszában álló férfi meglátott, nem is tudom mi járhatott az agyában. Arra gondolom rájött, hogy az utcán élek, de az gondolom nem fért a fejébe, hogy mit keres rajtam tiszta ruha, ráadásul elég drágának tűnő cuccok. Én csak félrebillentett fejjel néztem vissza rá, s nem feleltem a kimondatlan kérdésére. Soha senkinek egy szót se. Ezt nem elvnek mondanám, inkább belém van kódolva. Pedig kisebb koromban elvileg be se állt a szám. Ezért is járattak évekig pszichológushoz, mert tényleg, abban az időben meg se szólaltam. Na nem mint ha az segített volna, ugyanis simán néma csendben ültem a dokinál is másfél órát. Egészen addig amíg egyszer otthon el nem ordítottam magam, hogy ha még egyszer oda mernek küldeni, akkor elköltözök. A bátyáim ezen a ponton felsóhajtottak és többször már nem kellett mennem. Visszatérve a boltba, óvatos pillantásokkal méregettem az eladót, majd sóhajtva a zsebembe nyúltam és elővettem az aprómat. Figyeltem, hogy meglepetés fut végig az arcán. Szólásra nyitotta a száját, de én némán intettem egyet, megfogtam a kezét és beletettem a pénzem. Meghajoltam, udvariasan elköszöntem és kisétáltam az üzletből. Legszívesebben menekültem volna, de azért az úgy elég hülyén nézne ki. Inkább megőriztem a hidegvérem. Bosszantott a hirtelen sajnálat ami felvillant benne. Nem szeretem ha az emberek így néznek rám, s ez azért gyakran megesik. Ezért táncolok naphosszat. Akkor legalább úgy érzem, hogy valamennyire megkeresem a pénzt, mégis csak izzadok érte meg minden. Attól viszont hülyét tudok kapni ha valaki csak úgy, sajnálatból akarja odaadni. Ez már majdnem lenézés, nekem meg nagyon nincs szükségem ilyesmikre. Úgy döntöttem, hogy keresek egy parkot, de most nem szeretnék még táncolni. Majd egy kicsit később, a szokásos helyemen. Szeretném csendbe és nyugodtan elfogyasztani a kincset, amihez olyan ritkán juthatok hozzá. Most is boldog voltam miatta, nem akartam elherdálni a pillanatot. Pár utcával arrébb meg is találtam a keresett helyet, s a legtávolabbi pontjában foglaltam helyet az egyik fa alatt. Lassan, piciket harapva kezdtem el enni a sajtos rudat, hogy tovább tartson. Talán el kellett volna tennem a felét holnapra, de nem akartam, hogy megszáradjon. Így viszont kissé megfájdult tőle a hasam, tényleg régen ettem ennyit. Általában egy negyed szelet kenyér csúszik le a torkomon, hogy minél tovább tartson az élelmem. Gondolnom kell azokra a napokra is, amikor nem szerzek annyi pénzt, hogy elegendő élelmet vegyek magamhoz. A hasamra szorított kézzel fordultam az oldalamra. Így néztem az embereket, s kifejezetten örültem neki, hogy nem keltettem nagy feltűnést az árnyékban. Kellemes idő volt, így gyerekek is voltak a játszótérnek kialakított részen. Figyeltem ahogyan az anyukájuk hintáztatja a kicsiket, az apukák fociznak a fiúkkal, vagy éppen csak megpróbálják őket leimádkozni valamelyik játékról, mert ideje lenne hazamenni ebédelni. Nem fordítottam el a tekintetem, inkább csak kesernyésen elmosolyodtam. Azt hiszem kicsit talán boldoggá is tett a látvány. Sose értettem azokat, akik nem bírták elnézni ha egy gyerek boldog. Nekem is csak hat éves koromig volt gyermekkorom, de mégis örültem neki, hogy másnak megadatott. A tekintetemet elvándoroltattam a játszó részleg mellett, s a többi embert kezdtem szemlélni. Voltak párok akik kézen fogva sétálgattak, idős asszonyok akik beszélgettek, s még egy festőt is megpillantottam. Aztán egyszer csak a tekintetem elé szökött Chad. Azonnal kikerekedtek a szemeim ahogy megpillantottam a lánnyal. Randizgatna? Nem is tudtam, nekem sose mesélte, de az biztos, hogy ebből semmi jó nem fog származni. Elvileg már megvan kit fog feleségül venni, hát nem vele kéne találkozgatnia? Kikerekedett szemekkel néztem továbbra is. Ez így nagyon nem lesz jó Hyungie! Gyorsan talpra ugrottam, de az első lépésem után már el is bizonytalanodtam. Nem éppen szépen váltunk el egymástól pár napja, ezért nem hiszem, hogy lenne jogom odamenni hozzá… De te jó ég, kit érdekel ez most? Ő a testvérem. Most még a fene nagy büszkeségem se számít. Mély levegőt vettem, és lépkedni kezdtem felé. Az apró, béna lépéseim egyre inkább gyorsulni kezdtek, míg végül futássá nem alakultak. Nem érdekelt hányan néznek most engem, csak nyargaltam az ikertestvérem felé. A kis park amit átszeltem most hirtelen hatalmasnak tűnt, mintha kilométereket futottam volna. Akkor se lassítottam, mikor már közelebb értem hozzá. Odafutottam és megöleltem. Újra belém vájtak az utolsó szavai, amikkel azt mondta, hogy én az utcához tartozom és anyámnak igaza volt amikor kidobott, de mégse húzódtam el tőle, sőt! Szorosabban kezdtem ölelni, már amennyire kitellett az erőmből.
755 || ruha || zene || notes: Egy napot csúsztam vele, de remélem tetszik. :3 <3333
A lehető legboldogabban mosolyogtam Saera-ra, még akkor is ha teljesen tisztában voltam azzal nekem most nem rá, hanem Miya-ra kellene. De amíg anya úgy tudja, hogy uszodában vagyok, nincs baj. Szerencsére úszni tudok, ő meg sosem ellenőriz, még kémeket sem küld utánam, mert ha igen akkor eddig régen be lennék zárva a szobámba és magántanárokat fogadna mellém. Mindennek ellenére azonban, én szeretem az osztálytársaimat, a tanáraimat tehát nem szívesen válnék meg tőlük. Nem szívesen mondanék le arról, hogy nap, mint nap elsétáljunk egymás mellett a folyósokon Saera-val és beszélgessünk ha az időnk úgy engedi. Miya szerencsére nem az én iskolámba jár, ha úgy volna egy perc nyugtom sem lenne tőle. Ez biztos! Ahányszor meglátna elmondaná, hogy mennyire utál amiért megszülettem és a halálomat kívánná. Miért? Mert egyszerűen nem ismer engem. Azt sem tudja, hogy mi a különbség köztem és a testvéreim között. Sőt, szerintem nem is tud arról van különbség köztünk. Pedig ha kutakodna egy kicsit és anya többet dicsérne a szüleinek akkor amikor ő jelen van akkor tudhatná, nem, egyáltalán nem én vagyok a tökéletes választás a számára. A hallgatásom miatt bizonyára észre sem venné, hogy milyen jó titoktartó vagyok és ebben is csak a negatívumot keresné. Bezzeg Saera! Ha mellette vagyok úgy érzem nem csak egy fél embert képviselek a világon, hanem egy egészet neki köszönhetően. Anya szerint azonban – legalábbis az új felfogása szerint – a másik fél iránti érzéseink nem jelentenek semmit, egyszer elmúlik, megfeledkezünk róla és jön egy másik. Tehát szinte teljesen felesleges beleszeretnem abba a lányba akivel majd együtt fogok élni. Szerintem az lehet vele a baj, hogy túlságosan szerette apát és a halála teljesen kikészítette őt, csak jól álcázza, vagy sem és ez az oka a makacsságának. Nem lehet könnyű egész életünkben csak engedni valakinek, aki nem mindig veszi észre mi az amit mi szeretnénk. Lehet, hogy anya számára apa ilyen volt, nem tudom. Sosem fektettem nagy figyelmet annak őket figyeljem és tanulmányozzam a kapcsolatukat. Természetesnek tűnt, hogy gyakran van az amit anya akar és még többször az amit apa. Nem gondoltam bele abba milyen lehet nekik, egyáltalán jól érzik magukat a bőrükben vagy sem. Az egyetlen ami számított, a testvéreim közelsége volt. Mellettük nem érdekelt, nem zavart, hogy a szüleink szeretnének befolyásolni minket. Bezzeg most! Egyedül egyáltalán nem jó móka azt tenni látszólag amit anya kér vagy inkább parancsolt. Mert egyáltalán nem mindegy ha szépen megkér rá vagy hangosan beszél. Megjegyzem egyáltalán nem szeretem ha hangosan beszélnek hozzám, nem vagyok süket, értek én a csendes beszédből is csak érthető legyen az amit az illető próbál közölni nekem. Vagyok annyira kíváncsi, hogy az illetőre figyeljek és megértsem a szavait, tényleg! Csak hát ki gondol olyankor ilyesmire? Senki. Eszükbe sem jut értékelni a csendet és a nyugodtságot. Na jó, most éppen nem vett körbe csend. A gyerekek boldogok voltak, hogy idekint szaladgálhatnak, játszhatnak a homokozóban és hintázhatnak. Tagadhatatlanul közéjük vágytam, azt kívántam mélyen legbelül bár én is csak egy gyerek lennék, mert akkor már egyáltalán nem zavarna semmi. Akkor apa is élne, anya meg teljesen más lenne. Sokkal elviselhetőbb és talán még szerethetőbb, akinek az ember szívesen mutatja be azt akivel jól érzi magát, de így szinte lehetetlen. Ő volt az aki arra nevelt vagy inkább kényszerített, hogy titokban tartsam mindazt amit gondolok az akaratával kapcsolatban. Tanultam a többiek hibájából, én nem akarom, hogy veszekedjen velem és kiabáljon, éppen ezért jobb ha a magán ügyemről nem tud semmit. Jobb neki, meg nekem is ha azt nézzük, hogy csak az ő kedvéért nézek ki úgy, mint egy ügyvéd vagy jogász. Igen, ez csakis Jasmine Grey ötlete, látszik. De, hogy megvédjem magam, nekem ez is jól áll, szóval nem bánom, ha nem hordhatok olyan felsőket amilyeneket szeretnék. Anya ismét Zuko-val példázgatna ami valljuk be nem lenne kellemes. Még akkor sem, ha történetesen egy popsztárról is legyen szó. Mindent megvet ami csak egy kicsit is arra emlékezteti milyen csodálatos az élet s, az a rengeteg zenei irányzat amit létrehoztak. Az a baj vele, hogy szinte minden az agyára ment, nincs egy pszichológus sem akiben megbízna és elmondaná az illetőnek mi is van odabent a lelkében. Biztosan azt hiszi, hogy őrültnek gondolnánk őt, akinek egy jól megfontolt útmutatóra van szüksége. Lehet ismeri a pszichológusokat és tudja, hogy amint észrevesznek egy aprócska kis problémát máris őrültnek titulálnák őt, amit meg nem akar, ezért elfolytja az egészet magában. Legalábbis én erre gondolok. Ezt azonban még Saera is észre veszi és elhúzódik tőlem. Pedig én nem mondtam neki semmi rosszat! Lehet az a baj, hogy nem mondtam neki semmit és egyszerűen csak élveztem a csodás látványt, amit a park nyújtott. Szeretem ezt a helyet, de nem azért mert a csendjéről lenne híres, hanem egyszerűen azért, mert itt senki sem tudja kinek a fia vagyok. Csak akkor értettem meg, hogy Saera nem miattam húzódott el, hanem amiatt aki csak úgy semmi figyelmeztetés nélkül átkarolt. Mondanom sem kell, hogy először kirázott a hideg azt gondoltam a bátyám az. Ő sem tud semmit Saera-ról, ahogy anya sem, de aztán eszembe jutott, hogy neki most nem itt kell lennie. Nem is lehet itt, mert...nem és kész. Hátra néztem, egy pillanatra úgy éreztem megáll bennem a vér. Nem a bátyám volt, nem anya, sőt még nem is Miya, hanem L. Nem, nem a Halál listás L, hanem az ikeröcsém Lysander. – Lys, hát te? - nagy kikerekedett szemekkel néztem rá, aligha tudván mást tenni most. Pedig egyszerűen meg kellett volna kérdeznem mi van vele, hogy kerül ide és visszaölelni őt. De hát megtudtam tenni? Nem, mert teljesen lefagytam.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen időben meg fogom látni a bátyámat. Hiszen neki ilyenkor iskolában lenne a helye, nem? Hiszen délelőtt van. Ezért is mertem kijönni a kis sikátorból, amit már sikerült rendesen belaknom ahhoz, hogy kényelmesnek érezzem magam ott. Szerencsésnek gondoltam magam amiatt, hogy eddig csak egyszer vertek össze. Hála az égnek én is taekwondoztam egy darabig, így meg tudtam védeni magam tőlük és enyém lett a hely, de ki tudja meddig lesz ez így. Az utcán nehéz az élet, nem tudom meddig tarthatom meg a helyem, az utca az ilyen. Minden bizonytalan, s a többi hajléktalan ember önző és kegyetlen. Simán megölnének engem ha nem tudnám magam megvédeni. Bár tisztában vagyok vele, hogy hamarosan le fog gyengülni a szervezetem, mert nem eszek eleget, s már így se a régi. Nagyon sokat fogytam amióta a papírdobozt mondhatom a hajlékomnak, illetve a tánc is égeti a kalóriákat, de én nem leszek tisztességtelen hajléktalan. Ha kell addig fogok táncolni az embereknek amíg ott nem hagyom a fogam, de nem fogok pénzt kéregetni a semmiért. Így legalább próbálkozok és a lelkiismeretem tiszta. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán nekem is változnom kéne, és a zsebtolvajlást néha napján gyakorolni, de az egyrészt túl kockázatos, másrészt meg egyszerűen nem tudnám megtenni. Amikor apu még élt, nagyon fontosnak tartotta, hogy büszkére neveljen minket. Bármilyen helyzet van, legyen szó gazdasági válságról, amit megszenved a családi cég, vagy pedig szimplán csak az én hajléktalanságomról, nem tudnék lopni vagy kölcsönkérni. Nem a másik ember miatt, hanem magam miatt. Egyszerűen nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel egyrészt a másnak okozott kár miatt, másrészt pedig a szégyenérzetemmel. Éreztétek már azt a bizonyos dolgot, hogy valakire rászorultatok és tartoztok neki? Na, erről van szó ebben az esetben is. Én aztán senkinek se akarok tartozni azzal, hogy lenyúlom a tárcát és az iratait visszaadom. Inkább megdöglök az utcán, de nem akarom ezt érezni. Azzal meghazudtolnám saját magam. Nem azért löktem el magamtól még a két testvéremet is, hogy ilyesmiket tegyek. Ha az ő segítségüket nem fogadtam el, amit önként ajánlottak fel, akkor miért lopjak meg embereket? Talán ettől vagyok különb a többi hajléktalantól. Nekem még van büszkeségem és nem vagyok képes lopni, inni, sajnáltatni magam az embereknek, kéregetni, vagy az út szélén végezni a dolgom. Én meghúzom magam egy sarokban, és egyedül vagyok. Néha persze történnek csodák, amikor egy-egy ember meglát és megszán. Ilyenkor általában pénzt adnak, nem keveset. Épp annyit, amivel két napi élelmet tudok venni magamnak. Ezt sose szoktam elfogadni, csak egyszerűen meghajolok és vissza akarom adni. Van aki észreveszi mennyire fontos a büszkeségem és visszaveszi, de olyan is van, aki csak faképnél hagy. Ezeket a pénzeket külön gyűjtöm, mert egyszerűen hozzányúlni se tudok. Majd valamire felhasználom ha sikerült kilábalnom ebből a helyzetből. Ilyen és hasonló dolgokon gondolkoztam, amíg meg nem pillantottam Chadet. Teljesen lefagytam a látványtól. Mit keres ő itt? Hiszen ilyenkor iskolában lenne a helye és nem randizgatnia kéne a parkban! Hát ott akarja végezni ahol én? Neki ügyvédnek, orvosnak, vagy valami hasonló nagy embernek kéne lennie, ha már a bátyánkra fog szállni a cég, mivel ő az elsőszülött. A jogi egyetemre pedig nehéz felkészülni, nem beszélve az orvosiról! Hát mégis mit keres akkor itt, és miért nem viseli az egyenruháját? Ejj Chad, ha nem örülnék ennyire annak, hogy látlak, akkora pofont adnék neked, hogy a faltól kapnád a másikat! Takarodj szépen vissza, szerezz igazolást, és kérj bocsánatot, de mindenekelőtt ne bukj le anyu előtt, könyörgöm! Ki fog nyírni, vagy te is oda jutsz, ahol most én tartok. Az összes hülye gondolatom ellenére is amint kiszúrtam a kis fekete buksiját, nem tudtam rá haragudni. Se a múltkori szavak miatt, se azért, mert annyira hülye volt, hogy kihagyta a sulit. Csak rohantam felé, mintha a köztünk lévő táv lenne a hossz egy versenyen. Rohantam felé, mintha elmenekülhetne. Mikor odaértem hozzá, akkor se lassítottam, majdnem elsodortam szegény gyereket, de végül sikerült megállnunk. El nem tudjátok hinni, hogy mennyire fájt nekem a dolog, hogy végre itt van, megölelhetem, ő pedig csak bénán lógatja a karjait. Ennek ellenére nem engedtem el, csak szorosabban fontam köré a karjaim. - Hát én… csak erre jártam. Mert szép az idő. – jegyeztem el, majd az arcomon levő kis koszt és a járomcsontomon liluló bőrt kezdtem takargatni. Nem akartam, hogy a vele levő lány megsejtse a dolgot. Felé fordultam, és enyhén meghajoltam neki, majd elmormogtam valami kis bemutatkozást is. - De te bajkeverő, neked nem kéne iskolába lenned? Miért lógsz? Tudod, hogy anya nem szereti az ilyesmit. Tudod, hogy ve… - folytatni akartam, de ismét a lányra pillantottam és inkább becsuktam a számat. A világért se akarom elkergetni Chaddy új barátnőjét. Az annyira önző dolog lenne. - Csak menj be szépen a suliba és mondjad meg nekik, hogy nem érezted magad jól, oké? Nem akarom, hogy bajod essen te bolond. – veregettem meg az arcát, és már indulni készültem, amikor hirtelen összefolyt előttem a világ. Apró színes pöttyöcskék jelentek meg a szemem előtt, a fülemben tompa sípolást hallottam, ami fokozatosan hangosabb lett. Térdre estem, de nem vesztettem el az eszméletemet, csak kivert a víz teljesen.
835 || ruha || zene || notes: Ne haragudj amiért ennyire elcsúsztam a reagommal, remélem tetszik, drága.<3
Nem hordok sapkát, ha nem muszáj, legalábbis a kötött fajtáról leszoktam azonnal, amint elhagytam Alaszkát. Most viszont visszatérnék rá, vagyis tértem, mert ez az időjárás bár emlékeimben élt, mégis elevenembe vág. Alaia nevetése cseng fülembe, nem tudok mésképp gondolni erre a fejfedőre, semmint "hajléktalan sapkára", hogy mást ne emlegessek. Felrémlik bennem, hogy miképpen nevezte a fekete, bordázott kötésű darabot egy másik ismerősöm, s áldom az eget, hogy Mr. Gyerekcsinálósapka nincs jelen. Valahogy nem lennék most vevő a humorára. Van elég nem-vicces jelenet az alaszkai életemben, nehezen élvezném a favicceket. Alaia már nem kislány, s Esther sem lenne az, ha még mindig élne, én mégis minduntalan elkeveredek a csöppeknek szánt részére a boltnak, midőn végigjártam a felnőttruházatot. Magamnak sosincs ingerenciám semmit venni, Alaia ajándékát - sapka az is, helyes macskafülekkel - pedig megvettem már, így tulajdonképpen semmi keresnivalóm a ruházati bolt ezen részén. Mégis révetegen állok a gyermekruhák bűvöletében, s egy könyékfoltos, keresztbe csíkos pulóver láttán elfacsarodik a szívem. Esther mindig azt mondta az ilyen holmikra, hogy apafoltosak, mert az ő idejében ez még nem divatcikk, hanem valóban folt volt, ha kiszakadt a pulóverem a könyökénél, vagy az ingem, akkor így toldottam meg az anyagot. Hiányzik, minden egyes napon, s azóta valahogy még jobban emészt mindez, hogy visszajöttünk ide. De nem panaszoltam el senkinek, nem is áll szándékomban. A problémáim az enyémek, senkit nem terhelek velük. Feldolgozom őket, ahogyan tudom. Elfordulok a gyerekruháktól, s megindulnék kifelé. Ekkor veszem észre, hogy a földön számomra ismeretlen - vagyis nem saját - holmi hever. Lehajolva felemelem, s azzal a kezemben pillantok körbe, vajon ki hagyhatta el?
Ha növeszthetnék még legalább két pár kezet, esélyesen az sem lenne elég a műveletre, amit bevásárlásnak nevezünk, lévén a kilenc hónapost minden érdekli maga körül, de gyorsan megunja a kisebb üzlet közegét is - nem csodálom, én is mennék már, de persze, hogy míg a cumiját vadásztam elő a táskából, addig vagy a fél bevásárlólista kiment a fejemből. Még jó, hogy felírtam mindent, másként nem is menne a dolog! Bébikaja, pelenka, popsitörlő, meg ugye ami nem kell, de megtetszik, ezért meg kell, hogy vegyük... Kisruhák és színes-szagos társaik. Apró sóhajjal nyugtázom, mikor végre mindent sikerült összeszedni (elméletileg), a pénztár felé orientálom magunkat babakocsistól. Szétszórtságom némi kialvatlanság és túlhajszoltságnak az oka, csoda, hogy a gyereket nem hagyom el a pénztár felé menet, csak az alvós mackót - bár lehet kutya, a fene se tudja eldönteni annál a vattacukor-színű állatkánál - sikerül kiröptetnie Rheának a gyerekosztály padlójára mielőtt kiérnénk az adott sorból. Persze, nem átallja a kisasszony fennhangon hiányolni idővel a plüssdögöt a maga módján, így kénytelen vagyok visszafordulni, mikor rájövök, mi is a probléma forrása. Persze, akkor már jóval megilletődöttebben szemléli a világot, mikor realizálja, hogy nem a földön hever élettelen kis társa, hanem egy számára eddig ismeretlen kezében leledzik. Nem mintha én többet tudnék a fazonról, mint csöpp leányom, de mégiscsak másképp reagálok a dologra.Az évek és a rutin. XD Kedves mosolyt öltök fáradtnak tetsző képemre, ahogy megszólítom. - Elnézést! Azt hiszem, azt... mi hagytuk el!
Emlékszem még, amikor Esther volt ilyen kicsi, mint a kedvencét elhagyó hölgyike. Minden mosolya a lelkem mélyébe ivódott, remegő ajkai, sírásra álló szájacskája is legalább olyan kedves volt szívemnek, mint amikor kacagni hallottam őt. Minden gyerek más, nem keresem a máséban a sajátomat, de a szívem minduntalan elfacsarodik, ha iylen helyzettel kerülök szembe, mint ez a mostani. Mert aki egyszer apa lett, mindig az marad, s olyasmi ez, mint ahogyan a vers mondja. Akinek a lekében dal van, saját lelkét hallja minden dalban.. akinek gyermeke van, sajátját látja mindegyikben, akkor is, ha semmi egyéb hasonlatosság nem fedezhető fel a csemeték között csak az, hogy mindannyian valakinek gyermekei, szemének fényei. - Alighanem ez így igaz. Látom a kisasszonyon, hogy fényt derített tévedésemre. Pedig szentül hittem, hogy az én kedves barátom, Misek fekszik itt. - Ütök meg mérsékelten karcos, kisgyerek-kisállathangtól mentesen normális hangnemet. Nem mondom, hogy nem gügyögtem még soha gyereknek, de most csak félig a kislányhoz, félig édesanyjához - feltételezem, hogy a vele levő hölgyet így lehetne aposztrofálni, de távol álljon tőlem, hogy erre bármilyen megjegyzést tegyek, nem tudhatni ugyanis, hogy manapság miképp mennek ezen a régen evidenciának számító dolgok - fordulva és beszélve teljesen normális hangot ütök meg. Karcosságáról nem ehetek, a cigaretta és az évek tették ezt vele. - Igazán helyes darab, kár lenne, ha elvészne. - Nyújtom Roxan felé a plüsst, nem kívánva megkockáztatni, hogy esetleg a gyereknek ne akarja odaadni, lévén a földön volt, én pedig mégis átnyújtom a kicsinek, aztán pedig anyukának kelljen tőle elvennie. Mindenkinek saját metódusa van a nevelésre, sose igyekeztem olyan szituációt teremteni, ami keveredéses lehet. Viszont a gyerej figyelésébe olyannyira belemerülök, hogy az oltalom szárnya elmarad. Bár igazán mindegy is lenne, hiszen induláskor nem frissítettem a varázslatot.
Életem csöpp méze megbűvölten figyeli a plüssét szorongató férfit. Hangját hallva máris sokkal érdekesebb a rózsaszín állatkánál. Egyszerűen oda-vissza tud lenni a férfias hangoktól, s ha ez így marad, azt hiszem, idejekorán elkezdhetünk aggódni az apjával. - Akit szintén veszettül imád, mellesleg. - Nagyon szépen köszönjük! - Mosolyom kiszélesedik, Rhea fejét forgatva igyekszik a babakocsiból követni a plüssgenyó útját, ahogy átveszem, de tekintetének kékséges világa csak az idegenen ragad, mert hát... olyan, mint apa, de nem apa. És ez rettentően érdekes. - Segíthetek esetleg cserébe valamiben? - Érdeklődöm, mert hát férfiember egyedül a gyerekosztályon... lehet, túl sztereotipikus a gondolat, de nem sok jót szült eddig még ez a párosítás szerintem. Bár mentségére szóljon a helyzetnek, az idegen férfiember egyáltalán nem tűnik elveszettnek eme sorok között. A plüssállatot leporolom kissé, majd visszanyújtom Rheának. A nővérem és Gina mellett egyszerűen képtelenség tipikusan elsőgyerekes szülőként reagálnom, aki még a cumit is kifőzi újra és újra, ha földre zuhan. Kislányom elveszi, de nem is kell igazán neki, hangos sikkantással hajítja ki a kocsiból, várva, hogy Andrzej majd visszaadja neki, mint az imént. - Na jó, tudod ki adja neked vissza azt a macit... - Szusszanok kissé rosszallóan, mégis szeretetteljes éllel, egyáltalán nem szidalmazóan a kislány felé.
Szívmelengető mosollyal fogadom a lelkesedést, mely a csöppség felől érkezik. Túlzás lenne azt állítani, hogy nagyon értek a gyerekekhez attól, mert felneveltem egyet, hiszen sokkal többel nem volt dolgom. De mégis, szinte ismerős ez a mosoly a gyermeki arcon, a tekintetébe költözött érdeklődés egyszerre esik jól és tépi ki szívemet. Akaratlanul is Esthert látom belé, nem számít sem az eltelt sok év, sem a más bőr- és hajszín. - Nagyon szívesen! - Jegyzem az anyukáról a gyerekre pillantva és vissza, mindkettejüknek szánva a választ. De, apa, de nem az az apa. Vagyis bonyolult. Szóval nem a gyereké, ez egyértelmű, nyilván a csöpp értelmes lény is tudja, hogy én is tudom. Mégis, ahogy a gyermeket figyelem apává válok, Estherévé, a múltba szippantódva, kellemes-fájdalmasan. Az iylesmit csak azok érthetik, akik tartották karjukban valha saját gyermeküket. Van az a pillanat, az értelem és az egyszerű bámulás határán, amikor a legkisebbek a vesébe látnak. És igen, kislány, nézz csak rám. Én vagyok a titkokkal telt idegen, s nem, nem csak neked. Mindenkinek az. A saját életem összes szereplőjének is. Mert így akartam. Vagy legalábbis hasonlóképpen. - Ami azt illeti nem, köszönöm! - Rázok fejet határozottan, de kedvesen. - Nem szándékoztam semmit venni, csak elkapott a nosztalgia. Rég volt már a leányom olyan kicsi, hogy ilyesmiket vásárolgassak neki. - Élesztem fel Esthert a mondatokkal és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag jólesik a dolog. Repül a plüss medve, ki tudja hol áll meg.. Roxan reakcióján elnevetem magam. Ha nem hajol le hamarabb, akkor megint csak az én kezembe kerül a plüss, s meglengetem azt a gyermek orra előtt. - Mondjuk én? - Kérdezem cinkosan a lánykától, de közben felpillantok az anyjára, nem helyteleníti-e cselekedeteimet. Eszemben nincs tönkretenni a nevelését. - Andrzej vagyok. - Mutatkozom be közben, nehogy itt valami udvariatlan gyerekrablónak, vagy pedofilnak tűnjek. Kérdést egyelőre nem teszek fel, mert a kéznyújtáshoz vagy bármihez útban van a medve, amelyet amúgy is elígértem a kicsinek. Csak az anyján múlik, mi lesz vele.
Apró, gondos mozdulatokkal porolom le a plüsst, közben segítségemet ajánlom fel a férfinak, amit ő határozott kedvességgel utasít el. - Ó! Értem. - Nyújtom közben kislányomnak a játékot. - Mi sem leszünk már sokáig. - Fecsegek, holott egy fél élettel ez előtt még körülröhögtem volna azokat az anyukákat, akik többesszámban beszélnek gyermekükről. - Hihetetlen, milyen gyorsan nőnek, nem igaz? Most születtek, aztán már lassan szaladnak... - De legalább biztosan tudom, hogy a ritkán használt kisruháknak nem a padláson való porosodás lesz a dolguk, hanem jó szolgálatot tesznek majd Abigailnél is biztosan. Mikor megtudtam, hogy kislányt hord a szíve alatt, szinte automatikusan ajánlottam fel neki őket. Nálunk tényleg csak a padlást töltenék meg... Így legalább biztosan ki lesznek használva. A plüss szép ívet írva le hasal el az áruház padlóján, szánkázva kicsit a fényesre törölt járólapokon. Rhea meglehetősen elégedett művével, főleg, mikor a férfi a kisállatért nyúl. Fennhangon még biztatja is, én meg csak megadóan intek neki, adja oda nyugodtan a kishölgynek. Esélyesen úgyis megkísérli újfent elhajítani a jobb napokat is megélt rózsaszín medvekutyát. Bemutatkozására kissé ráncolom a szemöldökömet. - Mármint Krakowski? - Őszinte meglepettség érződik hangom felől, ha megerősítő választ kapok, ki is fejtem, mire fel ez a zavar az erőben. - Gina mesélt magáról nem is olyan rég. Roxan Cruz, igazán örvendek! - Szélesedik ki mosolyom, kezet meg csak azért nem nyújtok, mert elég hülyén mutatna, ha lefelé hajolgatnék, míg ő barátkozik a gyerekkel. Apropó gyerek! - A rendetlen kisasszony pedig Jenna Rhea. - Ejtem ki a nevet dallamosan, őszinte rajongással, mely viselőjének szól.
- Bizony, nagyon gyorsan. - Nyugtázom egyetértéssel a szavait. Esther felett is csak úgy szaladtak az évek, s bár látnám, hogy milyen nő cseperedett belőle. Nem osztott viszont ilyen lapot az ég, meggyászoltam őt, d emost ,égis életre emelem ebben a beszélgetésben. Mert amíg tehetem, jó így gondoljak reá. - És nemsokára elkezdik összetörni a szíveket. - Érthető ez úgy, hogy a férfiszíveket, még akkor is, ha egyáltalán nem így szánom. Az enyémet a lányom halála törte össze, de ez nem az a téma, amiről bármikor és bárkivel eszmét cserélnék. Egy boltban semmiképp. A macikutya testén enyhén megszorulnak ujjaim a kérdés hallatán. Ekkor realizálom, hogy elfelejtettem az Oltalom Szárnyát. Ostoba hiba, nem méltó egy Mágushoz, de már mindegy, így esett. Egy bólintással jelzem, hogy igaza van, én vagyok. - Gina? - Keresgélek elmémben a név után, majd amikor lekattan, hogy ki is lehetett, rám kerül a kifejtés sora. - Dr. Wang, hát persze. - Mentségemre szolgáljon, hogy a nő még telefonon keresztül sem volt olyan, akit szívesen szólongatnék a keresztnevén, így nem is történt meg az ilyesmi. Csak egyszer hangzott el amaz, ahogy én sem sokszor emlegettem, hogy Andrzej vagyok. A hidegen odavezett "Mr. Krakowski"-val is tökéletesen ki tudtam egyezni. - Enyém a megtiszteltetés. - Veszem észre féloldalas mosollyal, hogy a legfkisebb tündér a kezét nyújtogatja a plüsse felé. Meghallva a nevét msollyal fordulok felé. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Jenna Rhea kisasszony. Bemutatod nekem a pajtásodat? - Teszem a kezébe az állatot, s részemről egyáltalán nem zavarna, ha megint elhajítaná. Estherre ugyan rászóltam a ilyesmiért, de az rég volt, s azóta átértékelődött bennem a nevelés. Ha megint itt lehetne velem, bizony isten nem feddném meg egy kis játékdobálás miatt. - Mit erősít? - Kérdezek rá a kasztjára udvariasan ekképp, felemelkedve a kislány mellől, emberi magasságba hozva Roxanhez képest a saját szintemet.
Botor dolog vagy sem, meg nem fordul a fejemben jelen helyzetben, hogy esetleg nem él már az említett leánygyermeke a férfinak. Mert... szeretek pozitív dolgokra asszociálni mások életével kapcsolatosan, ha úgy fest, azok megérdemlik azt, márpedig ez a férfi miért ne érdemelné? Ráadásul önkéntelenül hajlamos vagyok kicsit rózsaszín szemellenzőn át látni a világot, mikor a gyerekemről, vagy úgy általánosságban a szülőségről esik szó. Sosem hittem volna, hogy ilyesmit érzek majd egyszer, hogy ennyire vakká tesz az anyaság bizonyos dolgokra. - Az évekkel ez előtti énem térdét csapdosva röhögne, ha látna! De ez most így jó és tökéletes jelenkori énemnek, hát miért is bánkódjak vagy berzenkedjek miatta? Megteszi azt a vállamon ülő racionalitás "sárga angyala" nap mint nap, ha hozzánk látogat... Szívtörős megjegyzése is csupán könnyed kacajt, szelíden kiszélesedő mosolyt csal elő belőlem. Hjajj a srácokra, akik majd a babakocsiban pislogóval kezdenek, én azt mondom! Nem minden kiscsajnak van ennyire kacifántos hátszele, mint amivel ő rendelkezik. Őrzői mivoltában pedig nem a varázslat elmulasztása buktatja le, sokkal inkább nevének sajátos volta. Hallottam én már cifrákat, de ez is beállhat a sorba, meg kell hagyni! Könnyedén megjegyezhető (különösen, ha kellemes hangzásúnak is találja ráadásul az ember lánya), ami nem túl szerencsés, ha el akar vegyülni az ember fia. - Wang. - Pontosítok a visszakérdezés kapcsán, hátha így könnyebben tudja beazonosítani azt, akit én szerintem a kezdeti időszakon túl soha az életben nem Dr. Wangoztam, s ki is nevetne talán, ha ilyesmivel jönnék neki. S lőn, meg is van a név Andrzejnek. Felismerő szavaira újfent mosoly költözik alapjáraton komolyabb, karakánabb személyiséget sejtető vonásaim közé, megszelídítve gesztusával mindezt az összképet. Bemutatkozom én magam is, Rheát sem hagyva ki a sorból, aki miután átvette a plüsst, mintha csak értené, mit kérdez tőle az idegen férfiember, magához öleli szorosan a macikutyát egy elégedett és büszkén csendülő "Eeeh!" közepette, mely belőlem szeretetteljes kuncogást vált ki akaratlanul is, ahogy figyelem a kettős barátkozását. - Jobbára csak dísz vagyok, ha engem kérdez. - Horkantam fel kissé az idilli kép közepette kérdését hallatán. - Mágus volnék, különben, de mindez Rhea születése óta leginkább tanításban, tanoncokkal való gyakorlásban merül ki. És ön? - Hiányzik? Rohadtul! De nem egy huszonéves kamasz vagyok, aki egyszerre akar tökéletes anya lenni és Wonder Womant játszani farkasok közt. Meghoztam egy döntést, mikor úgy döntöttem, vállalom a gyereket, s egy másikat, mikor Anchorage mellett maradtunk Jamesszel. Neki sem könnyű, látom és érzem rajta... Szerintem kifejezetten kapóra jött számára Stephen látogatása nálunk, mert azóta ritkán jár haza, akkor meg főleg a lányával foglalkozik. Nem mintha lehetne bármiféle plusz elvárásom irányába, nem a neje vagyok. "Csak" a nője, vagy mi... - Nyilván semmi közöm hozzá, de tudja már, meddig marad a városban? - Firtatom, elvégre Gina nem épp a bőszavúságáról híres.
Jellegzetes vagyok, már ami a nevemet illeti. Tudatos eljárás, hogy úgy mondjam. Az a tapasztalatom, hogy az emberek - őrzők, farkasok - csak azt nem veszik észre, ami kinyomja a szemüket, szóval az, hogy ennyire megjegyezhető néven élem a napjaim nem csak a múltam előtt való tisztelgés, hanem egyfajta álca is. Bár az avatott női szemeket, füleket - bizonyára az teszi, hogy anyasága okán ezer felé kell figyeljen, vagy egészen más, ezen nem lamentálok, mert felesleges - nem tudom átverni - nem is akarom - a jelek szerint. - Igen, igen, emlékszem. Lehengerlő személyiség. - Mint az úthenger - teszem hozzá gondolatban. Elég volt egy röpke telefonhívás ahhoz, hogy tudjam, a nő nem egyszerű darab. És akkor még személyesen nem is találkoztunk. Érthető módon nem sürgetem azt a találkát, s nem csak azért nem, mert a doktorokat Alaia kezelőorvosán kívül ha tehetem, elkerülöm. Figyelmesen hallgatom a bemutatkozást és bemutatást, mindkét női névnek csodálattal adózom, szépségesek a maguk alliteráló módján. Nem kérdezek rá, hanem feltételezésekbe bocsátkozom azt illetőn, hogy tudatos választás volt a nevek iyletén összecsengetése. Szerintem helyes dolog, kellemes és jóleső érzéssel tölt el, így megkímélem magam az esetleges csalódástól azzal, hogy önként vállalt, magamban elmormogott tézisfeltevésekbe bocsátkozom a neveiket illetőn. - Pontosan, ahogy mondod! - Mosolygok a gyermekre gügyögését egész kis monológként értelmezve, s szeretettel nézem, ahogy magához vonja a földről felvett, repülési engedéllyel ellátott plüssállatát. - Én még dísz se. - Engedek meg némi keserűséget magamnak, mely ugyan tiszavirág-életű, de valós azért. - Régebben tanítottam, de ebben a városban most csak az a plusz kerék vagyok, aki senkinek sem hiányzik, s aki jobban jár, ha meghúzza magát. Civil minőségemben jöttem ugyanis, s ehhez tartom magam. Egyébként szintén zenész. - Lebbentem fel a fátylat ekképp azelől, hogy én magam is a Mágusok táborát erősítem. A visszakérdezése nem akaszt meg, nem kezdek el falakat építeni magam elé. Teljes őszinteséggel válaszolok, felemelkedve a babakocsi elől, hacsak a kisasszony nem akar marasztalni valamiképp édesbájos személyiségével és cselekedeteivel. - Fogalmam sincsen róla. Rajtam kívül álló okok vehetnek csak rá a távozásra. Egyébként éltem már itt, nem keveset, szóval úgymond hazajöttem, még akkor is, ha nem vagyok abban biztos, hogy szívesen látott visszatérő vagyok. Ön honnan származik? Már úgyis lebuktam, nem gondolnám hát, hogy hazudnom kellene. Amúgy sem szokásom. És van ez a mágusok közötti titkos szövetség, amit nagyon komolyan veszek. Talán csak én magam találtam ki, de ettől még nekem sokat jelent. És nem lehet véletlen, hogy éppen egy szövetségessel hozott össze a bolt babarészlege.
Korábbra nyúlik a részletekben való elveszéssel kapcsolatos hajlamom, mint anyaságom röpke ideje. Szakmai ártalom a dolog, úgy is mondhatnánk, de valóban nem releváns ez most különösebben. Talán majd máskor, ha jut időnk, lehetőségünk arra, hogy megismerkedjünk alaposabban - bármilyen kacéran is hangozzék ez most így leírva - egymással. - Lehengerlő? Ilyen udvariasan sem közölték még róla, hogy nehéz eset. - Nevetek fel kissé, könnyed és egyúttal jóízű kacajjal. - A többség inkább olyasmikkel illeti, hogy 'Te voltál rémálmaink félelmetes szörnyalakja.' és hasonló, gyerekfülnek nem való kedvességek. - Ajkaimon állandósulni látszik a széles mosoly, ahogy csevegek a férfival, s tekintetem, tudatom egy része mindig izgő-mozgó kis apróságomon pihen közben. Épp csak addig nem, míg Andrzej elejt egy apró morzsát tulajdon személye kapcsán, szemöldököm pedig feljebb szalad kissé. Még csak dísz se? Hát azt meg hogy...? Tekintetem igencsak beszédes lehet, hiszen kérdeznem sem kell, máris felelettel bővíti ki mondandóját, amit érdeklődve hallgatok, újra meglelve iménti mosolyomat, ahogy kiderül, egy másik mágushoz van szerencsém. - Nevezte vala pedig Ádám az ő feleségét Évának, mivelhogy ő lett anyja minden élőnek. - Szalad ki szórakozottan belőlem az ismert frázis halk szavak közepette. - Mármint... Kicsi a világ! Édesanyám bolondériája volt, míg élt, hogy a Bibliából idézett az ismertebb szókapcsolatok helyett. - Sután, szinte már bocsánatkérőn söpörtem pár tincset fülem mögé a férfi tekintetét, vonásait fürkészve közben. Mindebből Rhea türelmetlenkedő hangja zökkentett ki, melyet észlelve automatikusan hajoltam kicsit le és nyúltam a babakocsi fogantyújára erősített táskába, hogy cumisüveget nyújtsak a kis hölgynek, tartva azt neki, nehogy kedve támadjon megnézni, vajon a műanyag is olyan jól repül-e, mint a plüsskabala az imént. - Oh, értem... ez igazán szomorú, pedig gondoltam, ha volna kedve esetleg meginni egy italt valamikor és az mellett beszélgetni... - Rámenősnek tűnök? Meglehet, de hát sosem voltam egy túlzottan visszafogott személyiség, ha az emberekkel való kapcsolatokról van szó. Le sem tagadhatnám latino véremet.* - Persze, nem erőszak a dolog, de ki tudja, mikor jön jól valaki aki emlékeket tud törölni egy autóbaleset esetén egy itteni ismeretség, akármeddig is marad, nem igaz? - Szélesedik épp csak meg ajkaim szegletében a mosoly, egykori otthonomról szívesen mesélek: - Santo Domingoban születtem, a Dominikai Köztársaságban és a tanonc időszakomat is ott töltöttem. Arrafelé nem túl megterhelő vidéki plébánosnak lenni, sőt, rögtön meg is győzöm arról, milyen egészséges ott élni, és milyen csodálatos a levegő, elárulom ugyanis, hogy az előző lelkész, Mr. Whitmore kilencvenhárom éves korában halt meg. Ezt is csak azért tudom, mert a nővérem még mindig az ottani protektorátuson gyógyító. Egyedül utazott idáig különben? - Firtatom, hátha neki is van hozzátartozója, akiről szívesen említést tenne. Minden esetre közben indítványozom, hogy célozzuk meg a kasszákat, persze, csak miután csekkoltam, hogy ezúttal semmit nem hagyunk itt.
- Engem úgy neveltek, hogy egy nő súlyát és korát sose firtassam. Eképpen nem teszek megjegyzést senkinek olyasmit, amiről azt hiheti, hogy valamelyiket e kettő közül jellemzem. Egyébként nehéz? - Kérdezek vissza féloldalas, szám sarkában elrejtett mosollyal. Hogy most valóban a kilóit, vagy a jellemét illettem efféle érdeklődéssel, az majdnem mindegy. Akármelyikre kapok választ, információgazdag leszek, s ha már más hatalmam nincs, legalább az információ legyen az. Nem, mintha bármikor vágytam volna egyéb hatalomra a mágián kívül. - És miképpen reagál ezen kedves metaforákra? - Nyúlok vissza valahová tanulmányaim mélyére és veszek elő pár dolgot, amit a költői eszközökről tudok. Nem volt benne mint, szóval emlékeim szerint ez metafora, bár azért meg nem esküdnék rá. Igazából semmire sem, ha már eljutottam ide a gondolatmenetemben. Na sebaj, lendülök is tovább, egyáltalán nem tartozik ide az ilyesmin való lamentáció. - Érdekes asszony lehetett, nyugodjék békében. - Mosolyodom el újfent. A részvétnyilvánítás csak úgy kikúszik a számon, nem azért, mintha ismertem volna az édesanyját, egyszerűen szerintem a jóérzésűséghez nem kell ismeretség. És elveszteni egy szülőt - vagy bárkit - mindenképpen olyan dolog, ami az én szerény véleményem szerint megéri ezt a frázist. És megvallom őszintén, hogy erre a bibliai idézetre hirtelen nem is tudtam volna mást felelni, annyira meglepett. - Azért kár lenne itt és most elszomorodnunk. Vagy éppen bármikor. - Engedek meg magamnak egy kacsintást a nő felé. Nem zavar a "rámenőssége", mindazonáltal szeretném visszaterelni arra az útra, amelyen nekem a női nem csodája leleddz, s alkalmat teremteni rá, hogy bár eleget tegyek a meghívásának, mégis én legyek az, aki meghívja őt. Tudom, tán bonyolult lélek vagyok, meglehet. Mindenesetre szeretem szabályok szerint élni az életem akkor is, ha ezek főképp az én szabályaim. - Történetesen nagyon szívesen vinném el kávézni a hölgyeket, bár azt hiszem, hogy a kisebbik számára még a macikávé is erős túlzás lenne. - Engedek meg egy ellágyult pillantást magamnak Rhea felé. - És feltételezem, hogy a kedves édesanyja remek kapcsolatban volt ezzel a Mr. Whitmore-ral a bibliaidéző szakkörön. - Hagyom, hogy előmásszom belőlem egy keresetlen és erősen kéretlen poén, de a humorfaktort nem hogy erősnek nem érzem, de leginkább rosszízű is a számban, éppen ezért bocsánatkérő pillantással illetem "szaktársamat". - Ne haragudjon, nem megbántani szándékoztam. A viccmesélés nem az én asztalom, sokszor mondták már. - Magyarázkodom nem felmentve magamat az esetleges tuskóság alól. - Az egész családja olyan, mint ön vagy éppen a nővére? - érdeklődöm inkább őrzőségük mivoltja felől, hátha ezzel el tudom oszlatni előbbi nem túl nagy kedvességemet. - Ami azt illeti, nem. Egy nagyon kedves barátom gyermekét kísértem el ide. - Válaszolok, s közben megindulok a pénztárak felé. Nem vettem semmit, így nekem nincs mit kifizetnem, de ha Roxannek van, akkor őt szívesen kísérem, addig is beszélgethetünk.
- ... Jellem. Aha. - Szélesedik ki kissé mosolyom, ahogy mintegy "befejezem" a férfi kérdését, meg is válaszolva egyúttal azt. - De ezzel ő maga is nagyon jól tisztában van. - És ezt imádom Ginában valahol, sok egyéb tulajdonsága mellett. - Szóval együtt tud velük élni! - Kaccanok újabb kérdésére a másiknak, nem menve bele bővebben barátnőm jellemrajzába. Ha annyira érdekli a pasast, majd megismeri magának, hisz hiába mondom én, hogy tud ő jófej is lenni, ha aztán megcáfol két jól irányzott beszólással a keleti kolléga. Aprót biccentek kósza sóhaj közepette, köszönetként részvétnyilvánítására. Rég volt, már nem fáj, csak üres, tompa sajgás hiánya, mely most lobbant fel ismét kissé, hogy én magam is anya lettem. Mennyire imádott volna anyám nagymamának lenni, istenem! - Hát az biztos! - Nevetek fel kissé, eleget téve megjegyzésének és nem szomorodva el, a macikávé kapcsán. - De akad, aki kárpótolja mással cserébe a kisasszonyt. - Az apjáért úgyis oda-vissza van a törpém, nem lesz probléma egy-másfél órácska kimenő számomra. Ekképp el is fogadom meghívását. Anyám és a pap kapcsolatán prüszkölősen felnevetek kissé, fejemet ingatva. - Nem, nem történt semmi, de azért... ejnye! - Sandítok felé kiszélesedő, egyáltalán nem haragról árulkodó mosollyal, szelíden, ahogy közben megindulunk a kasszák felé lassan, mielőtt ránk zárnák a bolt ajtaját itt. - Nem. - Ingatom fejemet családom kapcsán, ahogy a futószalagra pakolok fel közben, Rhea nagy lelkesedésére, ugyanis minden kezembe akadó tárgy útját csodálattal vegyes érdeklődéssel követi nyomon. Tudja, hogy neki lesz, a kis rafinált. - A bátyámat beharapták, a többiek pedig nem élték túl, hogy a helyi falka ránk gyújtotta a házat. - Vidám téma, kellő közönnyel is beszélek róla, hogy kifelé haladva a parkoló irányába másfelé tereljem a témát. Mondjuk a barátra, meg arra, hogy milyen idő van ma... Egyikkel se lőhetek olyan nagyon mellé talán, míg el nem köszönök a férfitól, bízva a viszontlátásban.
Habár az első napokban azzal voltam elfoglalva, hogy akklimatizálódjak és megismerjem a környéket, voltaképpen alig bírtam ki, hogy ne vegyek irányt oda, ahová most szándékkal tartok. Hosszasan készülődtem erre az útra, mintha minden egyes percének húzásával reményt akartam magamnak adni, hogy felesleges mennem. S egyben minden egyes percét sürgettem, hogy minél előbb eljussak ide. Az első elhatározás óta megvan bennem az a türelmetlen várakozás, amely nem jellemvonásom, szokásom. Az igazság pártján állok, ám azt is tapasztaltam, hogy sokszor saját magunk tudjuk a legjobban becsapni magunkat. Tudni akarom az igazat, s mi van, ha az egészen más, mint ami az én fejemben létezik? S mi van, ha kiderül, éppen az az igaz? Az időnek már régen hatnia kellene, ám az átélt emlékek közül éppen ez a legelevenebbek közé tartoznak. Nem harag az, amit érzek, az az első időkkel elmúlt. Maradt helyette a fájdalom, a veszteség és értetlenség érzése. Nem hiszem, hogy saját érzelmeim felülírtak mindent, de abban sem, hogy annyira vétlen lennék. Már régen megoldhattam volna mindezt. Mégis mitől félek? Az autót pár sarokkal arrébb teszem le, gyalog akarok odajutni, ahol az üzletét kinyitotta. Amikor először megtudtam, milyen boltot nyitott, önkéntelenül elmosolyodtam, majd mikor a foglalkozásokról is hírt kaptam, nosztalgiával gondoltam arra, mikor a fiamat, fiunkat tartotta karjaiban. A fájdalom érzete is vele érkezett, így azonnal abbahagytam a gondolatmentet. Meglepett az érzés erőssége és kettőssége is. A bejárat előtt felnézek még a bolt nevére, aztán belépek. Felolvasás lehet vagy valami foglalkozás, szándékosan választottam ezt az időpontot. Pajzsom teljesen felhúzva lépek be, melyet korábban felvontam, s igyekszem olyan távolságban lenni, hogy ne kapjon szagot sem, hogy itt vagyok. Látni, nézni szeretném először. Elvegyülök a tömegben, amely időnként változik, helyet cserél, s ezt az egyik ilyet használom ki. A kellő időben olyan helyre lépek, ahová általában vetül a tekintete, s rám pillantson. Bőrkabátom karomra hajtva pihen, fehér ingem és kékesszürke nadrágom, fekete bőrcipőm eléggé kirí a tömegből, mint ahogy tartásom is.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem örültem Kram döntésének, hogy inkább az erdőben keresett menedéket, hiszen én se vagyok mindenható, de azért mégis valamennyire megtudtam volna védeni, ha szükséges lett volna, viszont ennek ellenére tiszteletben tartottam az akaratát. Örültem annak, hogy legalább néha adott életjelet magáról, miközben ismét szép lassan ráébredtem arra, hogy a ház üres. Túlzottan is ismét és a legrosszabb az volt, hogy a múlt árnyaiba menekültem. Oda, ahova nem kellett volna, de a Kínában tett látogatásom mindent megváltoztatott. Úgy tartják a múltat nem szabad háborgatni, de én mégis megtettem, a sebek pedig felszakadtak, még ha ebből senki se érezhetett meg semmit se. Hol a festészetbe, a rajzolásba menekültem, hol pedig az antikváriumon felvirágoztatásába, hiszen szerettem elveszni a régi könyvek társaságában és a kisebb összejöveteleknek köszönhetően egyre inkább kezdett beindulni az üzlet. Mosolyogva figyeltem az olykor betévedő gyermekeket a szüleikkel, testvéreikkel. Egy-egy mosoly, vagy gyengéd érintés pedig ezernyi érzést ébresztett bennem. Tisztán emlékszem arra, hogy milyen érzés volt megtapasztalni az anyaságot, még akkor is, ha másképpen, milyen érzés volt elveszni olykor valaki pillantásában és ölelésében, amiről azt kívántad bár sose érne véget, mint a legtöbb mese gyerekszemmel. De míg az örökkön örökké létezik a mesékben boldogsággal megfűszerezve, addig a valóságban oly ritkán. Az első mesét én olvastam fel, de utána másnak adtam át a lehetőséget, miközben olykor a tömeget fürkésztem a tekintetemmel, míg végül meg nem akadt egy engem fürkésző szempáron. Nem akartam elhinni, hogy ez lehetséges, hiszen meghalt. Hallottam farkasának az üvöltését, a tűz ropogását, hiszen a lelkem nagy része és a farkasomé vele együtt égett, hiszen a farkasom a társát veszítette el, azt amiből csak egy adatik meg egész életünk során és akinek ő is a társa volt úgy, ahogyan más farkas nem lesz sose már, miközben én is elveszítettem azt, akiért képes lettem volna akár meghalni is… Olykor arra tévedt a pillantásom, de mindig elfordítottam a fejemet és a mese vége is egyre nehezebben ment, de szerencsére pár oldallal később vége is lett. Sietve húztam fel a pajzsomat, hiszen hiába nem ismerte szinte senki se a múltam azon részét, akkor is hirtelen megijedtem, hogy valaki talán elmémmel szórakozik, de nem tört át senki se és ő még mindig ott volt. Rövid időre elfordultam, miközben a farkasom ismerős után kutatott benne, én pedig a könnyeimmel küszködtem, míg végül egyszerre akartam menekülni és közelebb menni hozzá. Tudnom kellett, muszáj tudnom, hogy tényleg ott van. Sietős léptekkel haladtam át a kisebb tömegen, hogy szembe kerüljek… - Chan? – halkan ejtettem ki a nevet, amibe ezernyi érzés keveredett. Kezem megremegett, ahogyan felé nyújtottam, mint aki meg akarja érinteni az arcát, de aztán kezem ismét testem mellé hullott vissza. Mintha csak mázsás súlyok rántották volna vissza. - Nem, ez nem lehet… meghaltál… - szavaim és a tekintetem pontosan olyan nőé volt, mint aki újra átéli a borzalmat, mint akinek a szívét ismét kitépik, hiszen meghalt az a férfi, akit szeretett és mindig is szeretni fog igazán. Mintha most csak egy kísértetet látna és mielőtt bármit tehetett volna a másik fél, azelőtt sietve fordultam sarkon, hogy megpróbáljuk kijutni a teremből, mert úgy éreztem, hogy hirtelen nem kapok levegőt. Ez csak képzelet szüleménye lehet, ez nem lehet valóság, bármennyire is szeretném. - Ez nem lehet igaz, hiszen meghalt, elvettek tőlem... - motyogtam ajkaim alatt, amit senki más nem hallhatott meg csak egy farkas...csak ő...
Az újralátás jobban felkavart, mint gondoltam volna. Farkas-lényem várakozóan nézi Annchit, a pajzs mögött marad, sőt, tartja is azt. Figyelünk és próbáljuk azt az érzést feldolgozni, amit eddig gondoltunk és éreztünk Annchi iránt. Mennyire igaz, amibe ringattuk magunkat? De a legerősebb érzelem továbbra is az, hogy szeretjük. Mi lesz, ha igaz lesz az, hogy valóban ő tehet a fiam haláláról? A fiunk haláláról, mert farkasom is elveszítette gyermekét. Figyelem őt, érdeklődő távolságtartással, majd mikor ránk pillant, a szemeibe tekintek. Nyugalom, enyhe, érdeklődő mosoly van tekintetemben és arcomon. Az egyik kisfiú nem tud leszakadni tekintetével rólam, végül odalép hozzám, mire leguggolok hozzá, ölembe téve a kabátom. - A bácsinak van gyereke? Mosolyogva nézek rá. - Igen, volt. Éppen olyan nagylegény, mint te – felpillantva Annchit látom, ahogy felém tart. Az anyuka elvonja a gyereket, észrevéve a múlt időt, s megelőzve a további, őszinte gyerekes faggatózást. Felállok, megsimítom a gyerek haját, majd Annchi felé pillantok ismét, s ahogy odaér hozzám, felé is fordulok, egyik karomra fektetve a kabátom. Nem mozdulok, halvány mosollyal ajkaimon figyelem a reakcióját, s szinte minden rezdülését iszom. A jelet keresve igazamra és egyben emlékezve mindazokra a mozdulatokra, s tekintetekre, amelyek a legelső alkalommal is elbűvöltek. Más vajon mennyire bírná elviselni ezt a fájdalmas kettősséget? Ennyire belefásultam volna saját vívódásaimba, vagy ennyire szeretjük őt? Érinteni vágyom bőrének puhaságát, beszippantani hajának illatát, hallani szavainak lágyságát. És bizonyosságot nyerni, hogy ő tette. Farkasom figyel, majd mikor Annchi kivonulna, a pajzsot kicsit lehúzva küldjük gondolatainkat Annchi után, meghallva, mik voltak a legutolsó szavai. ~ Meghaltunk. Én és a fiam. Te vetted el az életét a fiunknak. A fiamat megölted, miért? ~ Farkasom energiái utolérik, s ha ellenállást érez, finoman furakszik át ezzel a három mondattal, hogy aztán amilyen gyorsan utolérte őt, annyira gyorsan vonuljon vissza pajzsunk mögé. Ahogy ő kifelé, én úgy befelé tartok, az irodája felé. A kedves érdeklődésre, amely voltaképpen arra irányul, hogy semmi keresnivalóm itt, képességemet használata nélkül válaszolok, a nélkül is eléggé meggyőző tudok lenni, ha úgy hozza a helyzet, mint például most. - Sym kért, hogy fáradjak az irodába, kiszaladt valamiért, mindjárt itt lesz. Azzal belépve, becsukom az ajtót, körbenézek, a kabátot az egyik szék karfájára helyezem. Szívem a torkomban dobog, kiszáradt a szám, de semmi jelét nem adom, hogy ennyire felkavart volna a találkozás. Az érzelmek kimutatása továbbra sem az erősségem, azóta az éjjel óta pedig kiváltképp nem mutatom ki érzelmeimet, azt, hogy valaki felkeltette az érdeklődésem, egyáltalán nem megy.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Deliver me, out of my sadness Deliver me, from all of the madness Deliver me, courage to guide me Deliver me, strength from inside me
All of my life I've been in hiding Wishing there was someone just like you Now that you're here, now that I've found you I know that you're the one to pull me through
A szívem hevesebben dobban, ahogyan a pillantásunk találkozik a tömegen át, le se tagadhatnám azt, hogy a múlt nem teljesen múlt. Az érzések, amik egykoron hozzá kötöttek, azok továbbra is léteznek, még ha nem is lenne szabad. Sietve fordítom el a fejemet, hiszen a mesének haladnia kell tovább, nem lehet vége, amikor viszont meghallom a kisfiú kérdését, akkor ismét lopva feléjük pillantok és az adott felelet ismét ezernyi darabra tör mélyen legbelül. Volt, egyszer volt egy fiúnk, de az élet elvette tőlünk. Túl gyorsan történtek dolgok, minden olyan zavaros, de azt még se tudtam felejteni, ahogyan a farkasa vonyított, miközben a tűz ropogása hallatszott. Vissza akartam érte menni, az se érdekelt volna, ha odaveszem, de nem tehettem. Egyszerűen Haytham megakadályozta… Pár perccel később már előtte állok, de még se hiszem el, hogy ott van, pedig a pajzsomat felhúztam, nem tört át senki se rajta, így nem lehet elmém játéka, vagy mégis? Mi van akkor, ha csak hasonlít rá és a restaulás miatt képzelődöm már? A szív ilyenről hazudhatna? A fekete bestia pillanatok hagyja abba a henyélést, fürkészi azt, hogy vajon az elveszetnek hitt társ rejtőzik-e mögötte. A kéz lehull, mintha csak attól félnék, ha megérintem, akkor szertefoszlik az egész… Szeretném megérinteni, a mosolyát látni, amiben egykoron részem volt, a nevetését hallani, de Haytham szavaival élve „Enged el Dotty! Meghalt, nem hozhatod többé vissza!” Még se voltam sose képes elfeledni őt, még ha a legboldogabb perceim mellett életem legborzalmasabb percei is részben hozzáfűztek. Sose hittem volna, hogy valaha így fog véget érni a történet; tényleg vége lenne? Menekülnék, mintha hirtelen nem jutna a tüdőmbe elegendő levegő, szemeimet a könnyek mardossák, de még se engedem őket felszínre. Már majdnem kiérek az üzletből, amikor egyszer csak a pajzsomon rés keletkezik neki köszönhetően. A farkasom lendülne, védene minket, de hirtelen megtorpan, amikor megpillantja az ismerőst, azt, akiből számára csak egy létezett. Szavai elmémben csendülnek, a testem megremeg. Hátra akarok pillantani rá, de képtelen vagyok rá, inkább csak némán hagyom, hogy a könnycseppek végig gördüljenek az arcomon és míg farkasom lendülne, hogy a másik közelébe férkőzzön, én addig kilököm a bejárati ajtót, hogy a jeges szellő öleljen magához. Karomat szorosan fonom magam köré, mintha csak az tartana össze és milliónyi gondolat közepette próbálom meglelni a normális légzést. Elfutnék, de még se. A karjaiba vetném magam, de mégis képtelen vagyok rá. Fájdalom újra átjárja a testemet, legszívesebben hangot adnék rá, de még se teszem. Hamarosan újra nyílik az ajtó, érzem, hogy nem ő az. Sietve törlöm le a könnyeimet, amikor meghallom Jules hangját. - Sym, minden rendben van? – kérdezi meg aggódva, mire sietve bólintok, de megszólalni még se tudok. Magamon érzem a pillantását, de még mindig háttal állok neki. – Egy férfi… egy férfi az irodádba ment, azt mondta, hogy te küldted oda. – hallom a hangját és ismét mellkason vág minden egyes szó, mert ha ő is látta őt, akkor ez csak valóság lehet. Nagyot nyelek, miközben lassan megfordulok. - Igen, én voltam, csak szükségem volt egy kis levegőre. – hangom erőtlen, mire ő közelebb lép, de nem hagyom, hogy ölelésébe vonjon, mint egy barát. Helyette inkább ellépek mellette és kinyitom az üzlet ajtaját. Megvárom, amíg besétál, majd becsukom magunk mögött az ajtót. – Jules, bármi is történik, senkit se engedj be, rendben? – pillantok rá kérdőn, mire ő habozik, de végül bólint. Ajtó előtt toporgok, hezitálok, harmadszor nyúlok már a kilincsért, amikorra is sikerül végre lenyomnom és belépni az irodámba. Hamarosan pedig becsukódik mögöttem, majd a zárban a kulcs elfordul. - Meghaltál… Láttam és hallottam… - hangom megremeg, nem tudom és talán nem is akarom elrejteni az érzéseimet, miközben a farkasom kíváncsian vár, vár arra, hogy újra megpillanthassa azt, akit elveszettnek hitt. – a tűz, a vonyítás… vissza akartam menni, de nem…. – nem bírom kimondani, miközben őt fürkészem, hiszen nem is saját lábamon hagytam el az égő házat, hanem kirángattak onnan. Óvatosan lépek el az ajtóból és hirtelen idegennek érzem ezt az irodát, mintha csak nem találnám a helyemet. A szívem hevesebben dobog, szeretnék közelebb lenni hozzá, de mégis képtelen vagyok még több lépésre, ahogyan abban se vagyok biztos, hogy a lábaim nem fogják idővel megadni magukat. - Tényleg úgy érzed, hogy én tettem? A szíved ezt súgja, hogy képes lettem volna rá? Szerettelek mind a kettőtöket és ezen ennyi évtized se változtathatott...– kérdezem meg félve, alig hallhatóan, mint aki el se hiszi még mindig, hogy ez megtörténik és tényleg azt mondta pár perccel korábban. A múlt emlékképei pedig egyre inkább kezdenek végigpörögni és szép lassan homályba lappangó mozzanat egyre tisztább lesz… mintha az egész csak… csapda vagy éppen illúzió lett volna… Lehetséges? Eme gondolatra megijedek és sietve hátrálok meg, miközben a könnyeim szinte újra szép lassan megjelennek. – Miért ennyi idő után, Chan? Miért most? – a fájdalom pedig kicsendül a hangomból, ahogyan az is, hogy az egykoron érzett érzések nem tűntek el. Ő mindig is különlegesebb volt bármely más férfinál, akikkel az életem során találkoztam… Kezemmel sietve próbálom meg eltüntetni a könnycseppeket, de megjelennek újabbak, ahogyan a pillantásomból az is kiderül, hogy még mindig nehezen tudom elhinni, hogy ez igaz és nem képzelet csak…
A pajzsán átszüremlés megbénít. Nem számítottam arra, hogy ennyire megfog ismét, s farkasom sem. Erővel tépte vissza magát, s húztam fel pajzsunkat, hogy mindazt az érzést, amit kirobbantott belőlünk ez a találkozás, meg tudjunk nyugodni. Még mindig szeretjük, s szeretnénk bízni abban, hinni abban, hogy mindaz, ami akkor történt, nem volt szándékos. Nem tudok utána menni, lábam a másik irányba visz, rövid időre jobb is, hogy egyedül vagyok. Túlságosan a lelkünkig hatolt mindazon érzés, amit a farkasával és vele való találkozás keltett. Össze akarom szedni magam. Érzem, ahogy közeledik, szívem egyre hangosabban dobog, hogy aztán, mikor megjelenik az ajtóban, megismétlődjön mindaz, ami sok száz évvel ezelőtt, miközben várakoztam rá, kezemben a gyűrűvel. Megszűnt a körülöttünk lévő világ létezni. Felé fordulva várakozom, mit tesz, vagy mit mond. - Mit nem? - érdeklődő a hangom. – Miért nem mentél vissza? – kisebb szünet után ismét felteszem azt a kérdést, amit nem sokkal ezelőtt. – Miért ölted meg a fiamat? – tudom, hogy nem fogják kintről hallani, még ha hallgatóznak is, utóbbi kérdést annyira halkan mondom, hogy csak Annchi képes meghallani. Nem is tudnám hangosabban mondani, nem megy. - A szív sokszor csalóka. Elfedi a valós tényeket, hogy igaznak lássunk dolgokat – hangom hangosabb, de korántsem szigorú, vagy kemény. Sokkal inkább közömbös és tényszerű. Nehezen találom meg újra a szavakat, mikor kimondja, még mindig szeret. - Ha így van, miért hitted el, hogy meghaltam? A szíved mélyén érezned, tudnod kellett volna, hogy még élek. Ezek szerint mégsem olyan erős a szereteted, hogy ezt megérezted volna? Miért nem kerestél? Miért nem kerested a testem, hogy eltemess? Miért nem kerested a fiunkét, hogy tőle is búcsút végy? – vádolás? Egy szemernyi sincs a hangomban. Tényeket vázolok fel, melyek hiánya arra mutathat, hogy mindaz, amit érez felém, az valójában csak a saját képzeletében létezhetett. Add istenem, hogy ne így legyen! - Ezt éppen te kérdezed? Miért csak nekem kellett volna lépnem? – közelebb lépek hozzá, a szemeibe fúrom tekintetem. – Miért nem érezted, hogy élek? – halk és kérdéssel teli a hangom. A könnyei mindig megindítottak. Erős lelkű, s a könnyek nála éppen ezért sokszoros fájdalmat mutatnak ki. Kezem szeme felé indul, s hüvelykujjammal lesimítom a könnyet, amely végiggördülni készül arcán. Tekintetemben gyengéd törődés tűnik fel. Mindig is szerettem a tenyeremen hordozni, éppen ezért fáj az, hogy nem érezte, élek, s nem keresett.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Ha ő ott van, az ajtó mögött, akkor amiben hittem eddig az mi volt? Árnyjáték, valaki ügyes trükkje elmémmel? Nem, ő sose tett volna ilyet, de mintha a szívem pontosan ellenkezően csendülne, mintha ő már sejtené az igazságot, míg elmém képtelen elfogadni azt, hogy miként kezd a múltban elkövetett tettek emlékképei kristályosodni. Az pedig, ahogyan az irodában bezárva vagyunk még inkább megkavar mindent és hirtelen nem is értem, hogy mi történik, vagy miként lehetséges. Pár perccel korábban a pajzsomon áttört, és éreztem, hogy ő az, még akkor is, ha minden egyes porcikám részben tiltakozott eme ténytől, ugyanakkor minden egyes porcikám szép lassan életre kelt a közelében és azt súgta, hogy ez a valóság és hallgassak a szívre, mert az nem hazudik, de valóban sose hazudna? - Ez nem valóság, láttam… - suttogom úgy a szavakat, mint aki még mindig képtelen elhinni azt, amit lát vagy éppen hal. Valaki egyáltalán lehet ennyire remek játékos, hogy életre tudja kelteni a szívem legféltettebb titkát, a leginkább őrzött emlékeket a számomra legkedvesebb emberről? Nem, senki se lenne rá képes, mert a szívemben őriztem az emléket, a fájdalmat és nem szavakban… - Mert nem tehettem, mert gyenge voltam, ahogyan pár perccel korábban is... – pillantok rá, miközben alig hallhatóan mondom ki most először hangosan eme szavakat, amelyekkel a szívemet tépem ki ismét, hiszen ő is erősebb nálam, a pajzsomat pedig könnyedén repesztette meg nem olyan régen. Vissza akartam menni a kastélya – el se akartam menni onnan nélküle-, de mégis mit tehettem volna egy erősebb farkassal szemben? Biztos voltam abban, hogy érteni fogja; rá fog szép lassan ő is jönni, hogy egy harmadik személy akadályozott meg abban, hogy visszamenjek érte… - Nem öltem meg senkit se… - hangom kicsit talán határozottabban csendül, miközben egyre inkább biztosabb leszek benne, hogy nem én tettem, amiről azt hittem én okoztam… Aprót bólintok a szavaira, miközben kicsit megszédülök a rám törő rengetek emléknek és érzésnek köszönhetően. – Olykor viszont a szív az egyetlen, ami megsúghatja az igazságot is. – pillantok fel rá megtörten és elveszetten. Szavai szinte ezernyi darabra törnek szét, mintha már a megjelenése nem tette volna meg. Azt hittem már nem törhetek még több darabra, hogy erős vagyok, de nem voltam az. A könnyek pedig szép lassan jelentek meg, miközben próbáltam lesöpörni az arcomról, majd hosszú tincseimbe túrtam és lesütöttem a pillantásomat, mint akinek fáj megszólalnia. – Visszamentem, kerestelek, amint tudtam, de mielőtt minden szegletét átnézhettem volna a háznak jöttek mások és valaki elvonszolt onnan, mert nem akarta, hogy feleslegesen kínozzam magam. – ajkam megremeg, ahogyan ismét megkeresem őt az íriszeimben. Könnyedén láthatja, hogy nem hazudok és igaz, amit mondok, ha pedig a pajzsát lejjebb eresztené, akkor érezhetné is. – Azt mondták megtalálták a tested – kezem megremeg és a fájdalom az emlékeknek köszönhetően még inkább kiül az arcomra. – Nem hittem nekik, mert a szívem mindig is azt súgta, hogy élsz, hogy még nem mehettél el, de aztán a temetéseden láttam az élettelen testedet… összeomlottam és napokig szinte….nem tudtam a világról se, míg végül el nem vitt arról a vidékről… - kezem megremeg, amit lassan összefonok magam előtt, mintha csak attól tartanék, hogy a szívem kiszakad a helyéről és most, hogy kiejtem a szavakat szép lassan rájövök, hogy a szívem mindig igazat mondott, míg valaki teljesen más valóságot hitetett el velem. Abban a megtört állapotban pedig talán nem is meglepő, hogy sikerrel járhatott az a személy. Ismerte a történetemet, hogy Haytham miként mentett meg a kegyetlen Teremtőmtől, de azt sose hittem volna, hogy nem is barátra leltem benne… Mintha hirtelen a világ, amiben eddig hittem még inkább megrepedne. Ahogy közelebb lép, úgy simul a hátam még inkább a falhoz, mintha még mindig attól tartanék, ha túl közel jön, akkor kiderül, hogy ez még se lehet a valóság és csak a képzeletem szüleménye. - Éreztem, de mégis tehetetlennek éreztem magam, hiszen láttam… - képtelen vagyok újra kiejteni ama pár szót, hogy az élettelen testét. – Elvesztettem mindent azon a napon, de nem telt úgy nap, hogy azt ne kívántam volna, hogy ennek a rémálomnak vége szakadjon és újra karjaimba tarthassalak titeket… - vallom be, majd pár pillanat erejéig elfordítom a fejemet, mintha csak az, hogy rá kell néznem még inkább megsebezne. Régóta nem engedtem bepillantást ennyire mélyre az érzéseimbe, a gondolataimba, mint most teszem, de nem akarom elrejteni. Egyszerűen csak nem értem, hogy miként történhetett meg, vagyis inkább azt, ha az nem volt teljesen valóság, akkor miért árult el valaki… miért döntött mindent romokba… Amikor hozzám ér, akkor összerezzenek, hiszen nem számítottam rá, miközben pár pillanat erejéig elveszem az íriszeiben, de még itt van. Kezem óvatosan siklik kezére, amivel pár másodperccel korábban egy könnycseppet törölt le. – Sajnálom…- mit sajnálok? Túl sok mindent, a veszteséget, azt a kegyetlenséget, amit talán én hoztam rájuk, hiszen ha jók a megérzéseim, akkor Haythamnak mindenhez köze volt, de még magam se értem teljesen, hiszen ezerszer gondoltam végig a történéseket, de most „sarokba szorítva”, mintha végre kezdene felnyílni igazán a szemem és többé nem tudnék átsiklani mások tettein és teljesen elmerülni az önvádba…mintha végre sikerülni hallgatnom arra a szívdobbanásra, ami mindig is azt súgta, hogy nem én vettem el azt az életet…
Résnyire vonom szemeim, úgy tekintek rá, majd határozottan csendül a hangom. Holott még mindig felkavarodva vagyunk az előbbitől. - Az sem volt valóság akkor, amit láttál? A tűz? A fiam halála? Mert gyenge volt. Abbamaradnak további szavaim, csak figyelem, majd pár lépést teszek felé, mintha körbe akarnám járni, ám három lépés után megállok, s csak fejem fordítva felé, tekintek rá. Legszívesebben átkarolnám, átölelném. És kiáltanám felé, hogy mit tettél, mondd? - Ha valaki öl, valóban lehet gyenge – bólintok. Mások erősségnek tartják, ám tudom, lehet pillanatnyi kontrollvesztésből is ölni. – Neked mi a magyarázatod gyengeségedre? Szedem össze magam, s kezdek ismét nyugodt lenni. Vajon mennyire bölcs, ezt tennem? Miért nem akarom kiengedni az érzéseim? A keserűségem, dühöm? A szeretetem... - Nem? – vonom fel egyik szemöldököm, a hangom kissé erősebb és tekintélyesebb, mint szokott lenni. Ahogy látom azonban, megállok abban, amit mondani terveztem még. Vajon megjátsza mindezt? Érzékelem az emlékeibe temetkezést, könnyedén beleshetnék ebbe, megtudva a valódi igazságot. Azonban hallani akarom tőle, nem pedig a képességeim révén beleskelődni. Akarom, hogy elmondja, akarom, hogy kimondja. Fáj így látnom, legszívesebben hátat fordítanék, csak ne kelljen látnom, s egyben átölelném, karjaimba venném. Helyette inkább felé fordulok, zárkózottan, pajzsunkat továbbra is felvonva. - Mit ér a szív, ha tele van gonoszsággal? Ha a szív vak, mert nem hajlandó meglátni azt, ami a valóság? Kezem ökölbe szorul. - Haytham – sógoromként szerettem s kezeltem, s amit tett velem, nem fogom tudni egykönnyen megbocsátani. – Rá hallgattál, neki engedtél, de a szívedre nem – elfordulok, nem bírom látni, a könnyeit sem. Összeszedem magam annyira, hogy képes legyek ismét megfordulni, s közelebb lépni hozzá. Lassan, nyugodtan. Ha valakit ijesztegetni akarok, nem így teszem. Annchit meg nem akarom megrémíteni. Még most sem. Vagy sosem? Egy pillanatra megállok, ahogy hátrál, mint egy vad, aki felméri prédájának esélyeit, aztán mégis lépek még kettőt hozzá. - Ha most úgy látod, hogy talán képzelegsz, akkor miért nem tetted fel magadnak ugyanezt a kérdést akkor? – türelmesen érdeklődő a hangom, általában ez kiborítóbb, s nagyobb erőt, energiát sugárzó, mintha valakire ráordítanék. Nincs szándékomban, a hangsúlyt akarom megadni szavaimnak. Mindig is erős voltam és volt a kezemben hatalom, s azt megfelelően akartam használni. De Annchin sosem akartam ezt gyakorolni, mert hozzá mindig a gyengéd oldalam nyitottam meg. Az évszázadok alatt azonban kéreg nőtt a szívemre, s bármennyire is felkavart a találkozás, az évszázadokig tartó (önámítás?) bezárkózás nyomott hagyott bennem. A könnyek győznek, s ujjam elindul, hogy eltörölje mindazt, amit fáj rajta látnom. Ott tartom kezem, mikor ráteszi övét, s együtt remegünk bele az érintésbe, egy pillanatra behunyom a szemem. Szívem ismét a fejembe zubogtatja vérem, s mire újfent rápillantok, komoly szeretet villan meg íriszeimben. - Mit sajnálsz? – íriszeim lassan váltanak ezüstszínbe, ahogy leengedve a pajzsom, előlép farkasom, hogy megmutassa végre magát. Közelebb hajolok Symhez, érezni akarom illatát, még jobban, míg farkasom találkozni akar farkasával.
Kezdőlap
//
// 
