A park a három színháztermet is magába foglaló központ mellett terül el, a belváros szívében, a tavaszi és nyári időszakban gondosan nyírt fűvel, virágok pompájával és szökőkutakkal várva az ejtőzni vágyókat. A sétányok mellett elhelyezett padjaival, leülőivel remek találkozási pont, telente pedig korcsolyapálya is várja a kikapcsolódni vágyókat.
Ha tudnám, ha csupán csak sejteném, hogy mekkora céltáblát cipelek a hátamon... feleolyan könnyelműen választanám a sétát hazafelé a melóból. Inkább bevállalnám a büntetést, hogy két sör után kocsiba ülök! Amúgy is gyorsabban bontja fel a szervezetem az átlagnál, tuti meg se érezné már a szonda! De nem vagyok ezzel tisztában, miként azzal sem, mennyi bosszúságot okozok üldözőmnek. Nincs egyszerű dolga, errefelé senki nem azon a néven ismer, min ő keresne. S mégsem kell sokat időznie, kitartó keresése meghozza eredményét, tekintve, hogy éppenséggel pont a farkasok által legforgalmasabb helyen vagyok csapos és kiszolgáló személyzet. Épp csak jókor kell elcsípnie, amikor én vagyok beosztva a többi lány mellett, mint amilyen ez a mai este, hajnal is. Hazafelé a parkon keresztül vezet az út, lépteim célirányos határozottsággal haladnak, lévén a meló után másra sem vágyok, mint, hogy bedőljek a saját ágyamba, elnyúlva békésen. A csövesekkel és alkeszekkel való társalgás amúgy sem hobbim az éjszakai életben, melyet már jóval másként élek meg, mint egykoron. Egyszerű dorkót viselek, a huzamosan végzett állómunka végett fontos a kényelmes cipő még a magamfajtáknak is. Csőfarmer simul hosszú lábaimra, rajtam még a PIT logójával ellátott póló figyel a farmerkabát alatt, rajta a névtáblával: Darlene.
*Az emberek általában felejtenek. Néha meg is bocsátanak, de többnyire inkább csak eltemetik a sérelmeiket, úgy tesznek, mintha nem szenvednének tőlük, és remélik, hogy a színjáték igazzá válik egyszer. Olyanok, mint a mesebeli Pinocchio: azt hiszik, az igazi kisfiúvá válás első lépése ez. A jó hír az, hogy én nem áltatom magam ilyesmivel. Tudom, hogy semmiféle maszk nem teszi meg nem történtté vagy kevésbé fájdalmassá a múltat. A rossz hír, hogy már rég nem is igen tartom magam embernek, úgyhogy nem kötnek az efféle konvenciók. Amióta pedig leléptem New Jersey-ből, már végképp semmi szükség nincs rá, hogy ezt a tényt rejtegessem bárki elől. Magamnak úgysem hazudhatnék sokáig. Talán ezért nem sietek vissza az olcsó motelszobába, miután végeztem a keresésekkel, inkább maradok a padon. Úgysem jár itt egy lélek sem, nem zavartatom magam. Falak körülöttem és tető a fejem felett: nem mindegy, vannak-e? A pocsék körülményeket le lehet rázni magunkról, ezt még Saigon környékén megtanultam, amikor a szemünkbe zuhogó monszunesőben próbáltuk épp kitalálni a srácokkal, honnan ugranak majd elő a gerillák, hogy átvágják a torkunkat. Pár éve elmentem az egyik veterán-felvonulásra vagy mi a pöcsnek hívják azokat mostanában. Okádékul giccses, ahhoz képest, hogy tudják, poklot megjárt katonákról van szó - nem voltunk mi bátrak, a fenébe is, ha lett volna olyan opció, az újooncok fele a karabélyt eldobva rohant volna haza anyucihoz! -, mégis hatott. Na nem az ünnepség maga, hanem a foghíjas sorok. Azok többsége, akikkel együtt szolgáltam katonaként, már alulról szagolja az ibolyát. Le merném fogadni, hogy legalább negyedük saját magának loccsantotta szét az agyát, amikor már nem bírta tovább. Ehhez képest én még mindig itt vagyok, hozzájuk képest fiatalon, és még mindig a szart lapátolom mások után, mint a harcosok általában. Hát igen, az Őrzőségnek, mint mindennek, előnyei és hátrányai is vannak. De aligha fogok belehalni abba, hogy a cimborák temetésére kell mennem. Azután, hogy a családomét túléltem... mi rosszabbat tudna még adni az élet? Most is róluk álmodtam az egyik padon eldőlve, és az ember azt hinné, hogy ez csak jó lehet, közben meg kurva rémálom. Mert már alig emlékszem rájuk. Egy gesztus... egy mosoly... a haja lebbenése... a részletek megvannak, de már nincs meg a fejemben az összkép úgy, mint régen. Nem tudnám felidézni James hangjának pontos tónusát, vagy Lily tincseinek árnyalatát... legszívesebben ordítanék ettől. És a tehetetlenségtől. Nem tudom megállítani a folyamatot, teljesen nem. Lassítok rajta. Minden nap eszembe idézem őket, velük merülök el a meditáció megnyugtató csendjébe épp úgy, ahogy az ő arcukra térek vissza, üres pillanatomban a vonásaikat képzelem magam elé... és mégis. Egy idő után kiüresedik minden. Még azelőtt el kell kapnom Nacrosh-t, hogy ez megtörténne. Nem tartok tőle, hogy számítana rám. Ahhoz túlságosan régóta nem hallott felőlem. Sokszor elképzeltem már, milyen lesz szembesülnöm vele, és mégsem készülhettem fel erre. Amikor meglátom a parkban, felém közeledve az ösvényen, a szívem úgy kezd verni, mint a légkalapács. Felismerem. Nem öregedett semmit, valóban, olyan mint a fotóján. Mekkora fintora már ez a sorsnak? Ő változatlan maradt, miközben az, akit megölt, szintén nem tudott megöregedni. Miatta. Muszáj lecsillapítanom a szívverésemet, úgyhogy mély lélegzeteket veszek, és számba veszem a mentális képsort, amivel a meditációba tudnék belemerülni, ha végigvinném. Most nem áll szándékomban, épp csak... normálisnak kell tűnnöm a lotyó számára. Azzal már elkéstem, hogy rejtővarázslatot szórjak magamra, már biztos kiszagolta, hogy mi vagyok, úgyhogy ezt kell kihasználnom. Nem fog felismerni. A társai sem ismertek fel. Suttog a kisördög a vállamon, jó lenne élni a lehetőséggel és elkapni, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy gyorsan végezzek vele. Szép lassan akarom majd csinálni, olyan hosszan kínozni, ameddig csak fizikailag lehetséges. Ehhez pedig tervezés kell, gondos felkészülés. És pontos ismeretek. Amiknek a megszerzésére itt a remek alkalom. Próbálom elfojtani az undort és a gyűlöletet, amit érzek iránta, de biztosra veszem, nem sikerült teljesen. Annyi baj legyen, majd kreál magának valami magyarázatot, leszarom. Szóval amikor már közel ér, felállok a padról. - Helló - szólítom meg, tőlem telhetően semleges hangon. - Új vagyok itt és magamfajtát épp nem kérdezhetek meg, szóval... meg tudnád mondani, hogy merre van a Cook-szobor? - Tényleg nem lennék soha jó informátor, de ez a szerencse olyan felkészületlenül ért, hogy nem jutott jobb eszembe. Ez van, remélhetőleg elég ahhoz, hogy a csaj gyanútlanul beszédbe elegyedjen velem. Még azt is leszarom, ha kiszagolja a hazugságaimat. Úgysem tud kezdeni velük semmit... Remélhetőleg. Ha pedig mégis, akkor jön az improvizáció. A tervek kilencven százaléka úgyis becsődöl menet közben.*
Valóban nem ismerem fel, lévén magukat a történteket is sokáig egészen egyszerűen blokkolta elmém előttem, rémálmok formájában tárva csupán elém a drogmámorosan ködös borzalmakat, nemhogy pont őrá emlékezzek, kivel sem előtte, sem utána nem igazán volt dolgom. Na jó, annyiból igen, hogy nem pusztán Olen felkeresése volt célom ezen a vidéken, apám kerek perec közölte, húzzak Jerseyből, míg szépen mondja, s nem maga rak ki, saját biztonságomra hivatkozva. Akkor még csak érezte zsigereiben, de nem sejtette, milyen jól teszi mindezt. Ariadne. Liana. - Mindketten az életben maradt bosszújának áldozatai lettek, holott ők éppen ugyan úgy világukról nem tudtak szerintem, mint én magam. Le merem fogadni, hogy aki az egész értelmi szerzője volt, az a köcsög O'Reilly mai napig vígan tengeti napjait valahol az isten háta mögött... hogy kozmálna oda a tengerparti napon! Ütemes lépteimen nem lassíthatna semmi, ha nem szólítana meg a férfi. Megtorpanva pedig már azt is érzem, miféle, ez pedig okoz némi zavart az erőben esetemben. Még sosem láttam errefelé. Új volna? Esetleg átutazóban? - Üdv! - Megtartom a három lépés távolságot, de ugyanakkor egyáltalán nem festek elutasítónak, kedves, közvetlen mosollyal fordulok az ismeretlen őrző felé. - Miért nem? Nyilván semmi közöm hozzá, de... valamit valamiért, nem igaz? - Haha-ha tudnám! De nem tudom, ekképp csupán a játékos él csillan meg ajkaim felfelé görbülő szegletében a kérdéssel együtt.
*Meg kellene ölnöm. Tudom. Meg is van rá a késztetésem, ó, de még milyen! Az indulat, a düh az, ami mozgatott évtizedeken keresztül. A kötelességtudattal karöltve, hiszen bosszút állni: kötelesség. Hogy eközben a Protektorátus szolgálatában mellesleg miket műveltem, eltörpült emellett. Harcosok mindig voltak, mindig lesznek - az én működésem nem jelentett kivételt, nem adott semmi pluszt. Elvégezhette volna más is, s utánam el is fogja végezni más. Ahogyan engem is el fog majd kapni valaki más. Nem az a lényeg. De leróni a tartozást a túlvilág felé, ahhoz személyesség kell, érintettség, és olyan elszántság, ami nem mindenkinek adatott meg. Nem kell lilafejű filozófusnak lennem, hogy tudjam és érezzem, mi mindent kiégetett belőlem az az izzás, aminek szenteltem magam Kathy után, érte és a gyerekeinkért. És éppen miattuk van az is, hogy nem ugrom a picsa torkának egyből. Biztos vagyok benne, hogy meg tudnám ölni. A meglepetés erejével az oldalamon... simán. Bár a korát tekintve ellentmondó infóim vannak, de öltem én már időseket is, nem szarom össze tőlük a gatyámat. Csak éppen az túl egyszerű lenne - mindkettőnknek. Ha évtizedekig dolgozik az ember valamin, akkor nem akarja öt perc alatt bevégezni. Én sem. És Nacrosh sem érdemli meg a könnyű halált. Szenvednie kell, kegyetlenül, hogy átérezze a kínt, amit ő okozott. Nem teszek felé támadó vagy fenyegető mozdulatot, erre gondosan ügyelek, de azért biztosan érez valamit, vagy csak simán paranoiás, azért tartja a távolságot. Utóbbi gondolat némi elégedettséggel tölt el. Lehet, hogy megelőzött a hírem? Talán elgondolkodott a cimborái halála miatt? Bár elég nagy időbeli hiátus volt az esetek között, hogy nem feltétlenül kell összekötnie őket, mégis... sötéten bomlik ki a remény, hogy talán várt rám. Örülnék neki, tényleg. Ha azt hallanám, nehéz éjszakákat, félve várt hajnalokat okozott neki az, amit tett, s amilyen következményekre számíthat érte. Persze ez valószínűleg csak hiú remény, már csak azért is, mert ha lenne benne halvány sejtés is kilétem felől, aligha vigyorogna rám, hogy kedvem lenne egy jól irányzott könyökütéssel letörölni a képéről ezt a tenyérbemászó kifejezést. Én csak egy halvány mosolyt tudok kipréselni magamból, ahogy az érzelmi jeleim is (már ha veszi őket egyáltalán) is ellentmondásosak. Hiszen nekem magamnak is azok... - Lebuktam, el kell árulnom borzalmas titkomat. Új vagyok, és még senkinek a telefonszáma, elérhetősége nincs meg. S minthogy épp más beavatott nincs jelen, tőled - már ha tegezhetlek - kell iránymutatást kérnem. Szégyen, nem? - azon vagyok, hogy egyenletesen beszéljek, hogy ne akadjanak a torkomon a nyálasnak, ömlengősnek és mindenekelőtt hamisnak érzett szavak, pedig színigaz mindegyik. Új is vagyok, elérhetőségeim sincsenek, és tényleg nincs itt rajtunk kívül senki. Csak nem csatlakoztam a helyiekhez, és amúgy semmi keresnivalóm sincs itt rajta kívül, de hát ez már igazán nem tartozik rá... A színjáték nem úgy erősségem, mint informátorainknak, de épp elég ideig voltam a rejtett világ tagja s játszottam szerepet az emberek előtt, hogy azért teljesen kuka se legyek benne. Az én koromban ciki is lenne. A helyzet pedig csodás lehetőséget sodort utamba - lehetőséget, hogy a bizalmába férkőzzek a megölendő lotyónak, az egyetlen és utolsó célpontomnak... alig várom a pofáraejtését. - Nem igazán bírok éjszaka megülni a seggemen. Díszkivilágított közterek, nulla idegesítő turista. A legjobb kirundulóidő. Vagy te inkább a napsütéses nyomorgást preferálnád? - dumálok tovább, csak hogy fenntartsam a beszélgetést, s ha már ezzel a vonallal, ezt is tartom fenn, amíg csak tudom. Mondjuk az nem lesz hosszú, sosem voltam az a szófosós típus.*
Ebben a városban alapjáraton jobb félni, mint megijedni, s ami azt illeti, épp elég veszíteni valóm akad, hála a szomszédos településen keltett „jó híremnek”… na meg, még így is ezerszer lazábban viselkedem az egész leszólít-egy-vad-idegen-rosszarcú-pasas szituációban, mint alapjáraton egy ép ember tenné. Ezt teszi az elcseszett értékrend és a túlzóan szociális beállítottság, illetve a kocsmai meló is megedzi az ember lányát a témában, ami azt illeti. Más lehet, már rég faképnél hagyta volna, megmutatva neki a Cook-szobor irányát légvonalban, azt helló! Holmi hiú reményekről mit sem tudva, természetes távot tartva, mégis őszinte nyíltsággal fordulok a pasas felé, hallgatom kérdését, s válaszolok egy hasonlóval, mert valóban nem járja, hogy csak úgy holmi információkat könnyedén kiadjak, bármiféle elleninformáció nélkül. Még akkor is, ha az „csak” ittlétének indoka. Válasza több mint elégséges, a férfi felől érkező kétes energiák ellenére is racionálisan megállnak a lábukon, ekképp szélesedik is a kedves mosoly képemen. - Inkább csak nem túlságosan előre látó. Viszont ezek szerint akkor nem tervezel sokáig a területen maradni. – Finoman kérdő él bújik meg hangomban, de sokkal inkább hat megállapításnak még ezzel együtt is. – Merre tovább innét? – Firtatom, úgy vagyok ugyanis vele, hogy amennyiben olyasmit kérdeznék, amihez szerinte már közöm nem sok, akkor egészen egyszerűen nem válaszol majd rá, jelezve vele: eddig és ne tovább! Úgy fest azonban, az arcberendezése alapjáraton lehet morcos-marcona, mert ezen túl kifejezetten érdeklődőnek tetszik a férfi. - Mondasz valamit… - Hümmentek a turisták kapcsán, mert bár szociálisnak vallom magam alapjáraton, van, amikor kifejezetten tudok némi magányt én is értékelni. Főleg, ha az társas… köhöm. - Volt időszak az életemben, amikor kifejezetten oda voltam a napsütéses nyomorgásért! – Nevetek fel kissé. – De mostanság sokkal inkább a társaság a mérvadó, semmint a helyszín. – Vonok vállat flegma könnyedséggel merengve el kicsit ezen a kérdés-válasz kombón. - Különben a szobor arrafelé esik majdnem, amerre tartok, ha van kedved… - intek a kikövezett parki ösvény továbbhaladó iránya felé jelzés értékkel, remélem, hogy csatlakozik és akkor időt is spórolok a hazafelé út és beszélgetés kettősének kombinációjával. – Mit is mondtál, hová valósi vagy? – Firtatom, tisztában léve vele, hogy nem is kérdeztem eddig még, de így a napsütést emlegetve már egészen érdekelne a dolog.
*Remélem is, hogy van veszítenivalója a ribancnak, máskülönben semmi pláne nem lenne a megölésében. Olyasvalakit elpusztítani, aki alapból is egy szánalmas, nyomorult életben ragadt, s aki szinte megváltásként tekint az elkerülhetetlen végre: ez inkább könyörület volna, és ha van bármi, ami igazán távol áll tőlem, az a kíméletesség. Épp ellenkezőleg, a szenvedésére vágyom, a kamatos kamatok megfizetésére. Szívesen okoznék neki úgy és annyi fájdalmat, amennyit ő okozott nekem, de ehhez az kellene, hogy legyen családja, legyen gyermeke... és az neki nem lehet. Nem érezheti át a veszteségemet, maximum a kölykeit vadászhatnám le, ha ugyan vannak neki, de az nem volna ugyanaz, messze nem. Nem lepődöm meg rajta, hogy nem tart tőlem, gondolom vérfarkasként kifejlesztette magában a túlzott önbizalmat, hogy igazán csak a saját fajtájától kell tartania, meg egyébként is ő a nagy ragadozó a városban... de az igenis meglep, hogy nem szimatol ki alapból mindent, mert én baromi gyengének érzem a technikailag-nem-is-az hazugságaimat, a színlelést. Persze, lehetséges, hogy csupán a maximalizmusom beszél belőlem, meg a tudat, hogy egy tisztán ahrci szituban mennyivel jobban teljesítenék, mint így. De mégis ezt választom, mert remek lehetőség, mert a bizalmába férkőzhetek, mert kipuhatolhatom gyengeségeit, kötődéseit... s vesztenivalóm amúgy sincs, ha nagyon felkeltem a gyanúját, még mindig leléphetek. Vagy nekieshetek. Vagy valami. Passzolom, mit tennék, a kialakult helyzetben csak adná magát a valami reakció, de tervezni ennél nagyobb volumenben akarok. - A közlekedés még a legjobbakat is megszivatja olykor - vonok vállat, mintha semmiség volna, az általános kijelentést használva rá, hogy elfedjem a valóságot. Mintha csak véletlenségből, a rossz útviszonyok vagy valami hasonló banális ok miatt érkeztem volna rosszkor, s nem napok óta kutatnám a város utcáit, tereit; épp ilyen alkalmat keresve, bár nem is reménykedve a mostanihoz fogható kecsegtető lehetőségben. - Maradok, amíg a feladat megköveteli, aztán ki tudja. A jó protektorok nem kötötték az orromra, hogyan fog alakulni a sorsom. Gondolom, nem vagyok elég bennfentes hozzá - vállvonás, enyhén gúnyos él a hangomban. A fejemben kissé másféle válaszok fogalmazódnak meg közben, túlságosan őszinte válaszok, amiket bármennyire jól is esne a képébe vágni, le kell nyelnem némán. Ó, dolgom végezetlenül legfeljebb hullazsákban távozom innen, és utánam a vízözön, de hogy előbb téged odajuttatlak, az fix! Majd a drága őrzők kitalálják, mi lesz a megfelelő büntetés önálló ösvényre lépett harcosuknak, aki merészelt nem madzagon rángatott báb maradni élete végéig, majd kiderül, létezni hagynak-e egyáltalán. Nagyobbik részem bízik benne, hogy nem. Méltatlan lenne elvenniük gyakorlatilag az egész múltamat egy alapos emléktörléssel csak azért, hogy továbbra is veszett kutyájuk legyek. S különben is elhibázott lépés lenne nem példát statuálni velem; én semmiképpen sem engedném meg magamnak a helyükben, nehogy a csúnya kis harcosok következő nemzedékének az a téves ideája támadjon, hogy megúszhatják az efféle stikliket, mint amiket én is elkövetek éppen. - Turisták társasága?! - kérdezek vissza felvont szemöldökkel, mintha ugyan érdekelne bármi, amit mondhat, s mintha nem égetne felhevített piszkavasként torkomon a beszélgetés. Kell, szükséges... mantrázhatom ezt ezerrel, de attól még nem kell élveznem is a lezajlást. - Mert napfény itt, gondolom, nem túl gyakori. Vagy fene tudja - vakarom meg a képemen az erősen sarjadó borostát, tény, nem néztem utána különösebben a klímának. Az észak, az hideg meg sötét, nem? Kár cifrázni. - Ó. Jól hangzik - Meglepettségem valódi. Mekkora mázlim van, baszódjak meg! Random böktem ki az egyetlen eszembe jutó nevezetességet, és éppen útba esik ennek a szukának is? Hát remek, akkor játsszhatjuk tovább a macska-egér "mókát", amit különböző okokból ugyan, de egyikünk sem élvez. Ő, mert nincs róla tudomása, én meg puszta türelmetlenségből. Ugranék már a következő fázisra. Ami lehetőleg már kibelezést is magába foglalhatna. - Beavatottak társaságát nem vetem meg. Annyira - teszem hozzá a végét azért vigyorogva, mintha csak jópofiznék valami idétlenül barátságos jövevényként, nem a kőkemény valóság beszélne belőlem. Általában már a társaimat is nehezen viseltem, de még mindig jobban, mint az ostoba emberek birkatömegeit, akiket legszívesebben tömeggyilkoltabb volna rosszabb napjaimon. Mondjuk ehhez a témához tán még dukálna a jelen idő, hiszen nem szagolom alulról a különféle sírvirágokat, de mindegy. Elindulok mellette, bár tartok egy tisztes távolságot, nincs az a szerep, aminek kedvéért akár a hátam mögé engedném, akár valamilyen nem ártó-támadó hozzáérést bevállalnék irányába. Még csak az kéne, sikálhatnám magam, míg a bőrt is lenyúzom magamról. - New Jersey - vágom rá, mert váratlanul ér a kérdést, nem gondoltam végig és eszeltem ki hihető hazugságot (ha volna olyan egyáltalán), és válaszoltam, automatikusan, mondhatni ösztönből. Ezt sosem kellett rejtegetnem korábban. - És te? - kérdezek vissza, kötelességtudóan, nehogy már gyanús legyen, hogy nem teszem. Mondjuk most már így is, úgy is gyanús leszek gondolom, de a franc essen belé... tényleg nem vagyok egy informátor, szóval valahol érthető, hogy bakiztam. - Jah, várjunk, még be se mutatkoztam. Jake vagyok - adom meg az egyik álnevet, s közben tisztelgek, szándékosan félvállról vettebben és lazábban, mint ahogy azt katonai kiképzésem megkövetelné. Még a régi protektorátustól kaptam, s használtam párszor, remélhetőleg épp elégszer, hogy ne legyen hazugságíze a kimondásának, de a valódit egyelőre nem kapnám elő a tarsolyból. Csak el ne felejtsem, hogy ezt böktem ki, s nem másikat.*
Anchorage amennyire békésnek tűnő város, éppen annyira tele van zűrös egyénekkel, ami fajtánkat és az őrzőket illeti. Talán jobban tenném, ha mindenkiről a rosszat feltételezném kapásból, de akar a franc állandó stresszben és távolságtartásban élni! Farkasként - hiába szilaj-szabad lényem ezen része - igenis igénylem a társaságot, a testi kontaktust. Szóval lazábban kezelem ezt az egészet, lévén mindenkinek akadnak csontvázai a szekrényben errefelé, de persze nem botor módon. Megtartom a három lépés távot, s magamról sem kezdek el igazán mélyenszántó információkat kiadni keresetlenül. - Azért ez elég gáz, nem? Ide-oda pakolgatnak és semmi beleszólásod a dolgokba, mindennek tetejében pedig még tájékoztatni is elfelejtenek a részletekről... - Húzom el kissé számat, érdeklődve sandítva oldalt, a gunyoroskodó markánsan rajzolt vonásait figyelve. A meglepetté váló kifejezés morcos képén egészen megmosolyogtat, csibészes él bújik meg ajkaim szegletében annak láttán. - Turisták társasága. - Bólintok aprót. - Kevesen maradnak meg a városban a hozzánk hasonlókból. A többség csak átutazik. - A többes szám nem véletlen, könnyedén jön ajkaimra, s őrzőt-farkast egyaránt értek alatta. Nekem sosem volt problémám a fajtájával. Egyetlen incidenst leszámítva, mikor futni kényszerültem, s kapóra jött, hogy bátyámat errefelé látták, fent a messzi északon. Apám meg persze elvitte a balhét a helyi protektorátussal. Sosem fogom tudni megköszönni neki mindezt eléggé, tekintve, hogy esélyesen épp "csak" az életemet mentette meg azzal, hogy elküldött a területnek még csak a környékéről is a drogos balhét követően. Amennyire én tudom, két barátnőm, kik szintén aktívan részesei voltak az ámokfutásnak, már a szellemek ösvényét járják... - Amúgy tényleg nem sűrűn süt errefelé a nap, bár késő tavasztól kora őszig egészen elviselhető az időjárás. - Már az év többi részéhez képest, de persze, az említett időszakaszban sem mászkálhat egy szál bikiniben az ember lánya, mint tehetné azt mondjuk Jersey homokos tengerpartjainak egyikén. Ezzel kell beérnünk. A pasasnak meg velem, ahogy felkínálom társaságomat a szoborig, ha már egyszer majdnem útba esik, egyedül az oda vezető kis ösvény hibádzik a történetben, de onnét meg már csak nem téved el, ha megmondom, hol is forduljon le, nem igaz? Nem tűnik hülyének. Meg is lepődök menten a válaszán, őszinte rácsodálkozással. - Ezt most... nem mondod komolyan!? Mióta voltál az ottani Protektorátuson? - Érdeklődöm fellelkesedve, ennek pedig menten okát is megtudhatja a férfiember mellettem sétáltában: - Hát, most csak innét a szomszédból, Fairbanksből, de Jerseyben születtem és ott lett belőlem farkas is. - Kislányos lelkesedésem a szeretni valóan aranyos kategóriát súrolja, noha gyanítom, sokaknál inkább a hányingerkeltően odalevő címkét jelenti mindez. Minden esetre meg sem próbálom leplezni a jóleső érzést, mit a tény hoz magával: "hazám fia" a másik fél. - Darlene. Ha nem lenne egyértelmű! - Bökök a mellkasomra, szívem fölé tépőzárazott kis hímzett névjegyre nevetve, majd automatikusan nyújtanám kezemet, de... hát a másik szalutál, szóval némi zavarral az erőben le is engedem kacsómat egy kósza "Igazán örvendek, arra megyünk tovább." keretében.
*A magam részéről kellően paranoiás vagyok már ahhoz, hogy folyton a legrosszabbra számítsak, nem csoda hát, hogy ez a kedvező fordulat meglep. Az meg pláne, hogy ilyen szépen muzsikálok benne, a nő látszólag még csak nem is gyanakszik. Egyem a kis szívét. Bár az inkább a magafajta bestiák reszortja. - Mert egy falka talán jobb? Ott is az alfa diktál, és az egyszerű tagoknak semmi beleszólása nincs a dolgok menetébe - vágok vissza, mintha védeném a mundér becsületét. Amúgy abszolút akceptálom az őrzők hierarchiájának működési mechanizmusát, sőt, még a farkasokét is. Mert egy falka és egy protektorátus is egyaránt harci, hadi szervezet. Azt meg nem lehet puszira és demokráciára építve kormányozni, oda rend kell és fenyelem. Ezt még az emberek is tudják, akik amúgy nem sok rálátással rendelkeznek a világ valódi működésére. - Én sem ígérhetek semmit. De azért nagyon örülök, hogy összefutottunk - bólogatok a saját szavaimra. Én is csak átutazok, bármilyen fontos állomás is ez számomra. Valószínűleg az utolsó. De nem megyek innen dolgom végezetlenül. Tényleg örülök. A nő könnyebb célpont lesz, mint reméltem. Évtizedeket vártam rá, és megérte. Izgatott szorítás a gyomrom környékén. Meg fogom ölni, hamarosan. - Akkor remélem, hogy még az elviselhetetlen hónapok előtt máshová kerülök - mosoly, mosoly, emlékeztetem magamat folyamatosan. Kellemesen csevegek egy ismeretlen farkassal, hát persze, miért ne mosolyognék, ne legyek feltűnő, ne legyek gyanús, ne adjak okot a kételyre. Igyekszem minden idegszálammal. - Dehogynem mondom komolyan. Miért? Jaj, ne! Mondd, hogy nem new yorki vagy! - Lüktet a homlokom mögött az undor, amit már saját magam iránt is érzek, amiért így megjátszom magam vele ahelyett, hogy kitörném a nyakát. De az ég magasságos szerelmére, nem hagyhatom, hogy ilyen egyszerűen megússza éppen ő! Ő volt az alfa lánya. Nyilván ő vezette a hármasfogatot. Neki kell a leghosszabban szenvednie a tettéért. A koromat nem árulom el neki. Persze a hallgatás is lehet gyanús, de ha felelnék, az még gázabb lenne. - Óh, szóval földim vagy? És miért jöttél el onnan, vonzott ez a kellemetlen klíma? - mérem végig, mintha ismét rácsodálkoznék, más szemmel nézném. Nem tudom, meddig bírom még ezt művelni. Kibaszott informátor kéne ide, nem én. De csak magamra számíthatok. Vele ellentétben... nem kétlem, hogy akadna rühes bundás, aki a segítségére sietne, ha fellőne az égre egy vészjelzést. A kérdés legfeljebb az, mennyien. Falkatag? Mi mást keresne Fairbanksban? De ha az lenne, miért jött volna ide Anchorage-be? Nem merek rákérdezni, nem merem gyanússá tenni magam. - Hé, nem mindenki rendelkezik szuperlátással! - vágok rá pofát, amikor a névtáblát mutogatja. Éjszaka van, a közvilágítás adott persze, de azért nem úszunk fényárban, alap, hogy nem állok neki a mellét bámulni az írás kisilabizálásához. Magamban meg elraktározom közben a nevet. Ha itt így ismerik... jól jöhet tudni még akkor is, ha nem tervezek vele pertut inni. - Egyébként még egyszer örvendek, Darlene - teszem hozzá, hogy kimondva ízlelgessem is. Annak örülök, hogy idejében tisztelegtem, így megúsztam, hogy kezet kelljen fognom vele... nem akarom hozzáérni. Mármint nem-erőszakos szándékkal. A rossz hír viszont az, hogy ezzel kábé ki is fújtam, hiába erőltetem az agyam, nem jut eszembe semmi értelmes, amit mondhatnék, így inkább csak csendben lépdelek, és reménykedem benne, hogy a nő mond valamit, ami átsegít majd ezen a holtponton, mert pillanatnyilag tényleg csak önmagam és az ő irányába érzett undor lüktet bennem, és... rohadt szerepjáték, nem megy nekem.*
Kissé mintha meginogni látszana az a fal, mit a férfi épített és eddig oly jól működött. Tekintetemben értetlen meglepettség ölt alakot és ül meg, ahogy szavai elhagyják száját. De nem teszem szóvá, a kioktatás nem stílusom, az viszont sokkal inkább, hogy szivacsként szívjam magamba az apró-cseprő, ám árulkodónak tetsző momentumokat. Nem véletlenül tevékenykedtem informátorként falkás koromban még anno. - Talán nem véletlenül nem a falka-létforma az uralkodó errefelé. - Fűzöm tovább beszélgetésünket eme megjegyzéssel, s bár nem tudom, mennyire érdekli ennek bővebb kifejtése vagy mennyire ismert a dologban, szavak helyett invitálom a kocsmába, hisz mégiscsak jobb, ha az ember saját bőrén tapasztalja, hogyan is mennek errefelé a dolgok. Azt meg fel se veszem, hogy öröme csupán formaiság, de máskülönben nem nevezném őszintének a felőle érzett igazság/hazugság-energiák nyomán. Ennek ellenére könnyeden csevegek, világ életemben szociális nőszemély voltam, s jót derülök szavain is - őszintén, hisz nekem, tudatlannak, nincs okom a ferdítésre. Persze, ahogy az előbbi, úgy korának elhallgatása sem kerüli el figyelmemet; mégsem akadok fenn rajta. Miért tenném? Hisz hamarosan elérjük az elágazást, ahol kétfelé visz majd utunk... többet talán soha nem lesz dolgunk egymással, hacsak nem ugrik be tényleg egy italra a PIT-be a napokban. - Nem, dehogy! Nagyon nehezen viseltem eleinte ezt a zord közeget, ami azt illeti. Valóságos jégverem a terület. - Kaccanok fejemet ingatva meg, s fülem mögé söprök pár kósza szőke tincset arcom elől egyúttal, rutinos, automatikusnak tetsző mozdulattal. - A vér szerinti bátyám a környéken él, őt jöttem felkeresni. - Fűzöm hozzá csendesen az érdemi választ, felkacagva finom felháborodására a következőkben. Megadóan emelem fel tenyereimet egyúttal, aprót biccentve az örvendéssel kapcsolatos, megszokás és jólneveltség által elejtetett mondatot hallva. Ajkaimon kedves mosoly ül meg. Ahogy csendben haladunk tovább, lassacskán valóban elérünk egy pontot a kikövezett sétányon, ahonnét több felé vezet az út. Itt lassítom lépteimet, s az egyik, tenger irányába tartó - legalábbis a morajlásból és hűvös szélirányból sejthető, hogy a tenger arrafelé leledzik - út felé mutatok. - Ha arra mégy tovább egyenesen, eléred az emlékművet. El sem tévesztheted, ott a távolban az a fényesen kivilágított valami a fák között, az lesz az!
*Nem vagyok jó színész, vagy legalábbis elég jó színész. Előbb vagy utóbb bizony kilóg ama bizonyos lóláb, holott semmiféle patáshoz nincsen semmi közöm. Róla mondjuk nem tudok ilyen szempontból nyilatkozni, abszolúte nem lepne meg, ha az "ördöggel cimborál" nem csupán szófordulat lenne. Mondjuk akkor megszívnám, de hát... egy harcosnál az is mindig benne van a pakliban. - Hát igen. Szerintem jól megleszek az itteniekkel - biccentek elfogadóan a szavaira. A vitathatatlan, hogy én sem vagyok csapatjátékos. Legalábbis már nem, bár legyünk őszinték: régen is inkább a katonai kiképzés tette számomra lehetővé az együttműködést, az ott belém vert megszokás, nem pedig alapvető természetem. Nem vagyok egy bűbáj és cukorfalat, na. - Egyre csábítóbb képet festesz róla. Ha így folytatod, könyörögni fogok, hogy elmehessek innen - bájolgok tovább, szerepem szerint, közben másra gondolva. A fantáziámban már ő az, aki könyörög, de türelem, türelem. A pillanatnyi stratégiámnak az a kulcsa. Felmérem, ahogyan ő is engem. Azt hiszem, erősebb vagyok nála. Ha még a meglepetés ereje is az oldalamon lesz, akkor esélytelen a nőszemély. - Óh, szóval rokonlátogatás? - Nem firtatom, hogy emberi, vagy farkastestvére az illető. Számomra egyként fontos az információ: lesz majd, aki hiányolja, ha elsuvasztom. Kellemetlen... fel kell erre is készülnöm. Közben azonban haladtunk eleget és elágazáshoz jutottunk, ahol "Darlene" felém fordul, és még egyszer utoljára eligazít. Biccentek. - Köszönöm, leköteleztél. Remélem, hamarosan ismét találkozunk! - búcsúzom udvariasan, és már fordulok is el, hogy a távolban felsejlő kivilágított turistacsalogatót szemléljem. Nem akarom, hogy hozzám érjen, vagy bármi további nyálas izé legyen, bármennyire szeretném is elintézni, egyben megkönnyebbülök, hogy elválunk. Remélhetőleg nem keltettem gyanút, bár nem táplálok vérmes illúziókat - valamit biztos megérzett érzelmeimből vagy őszintétlenségemből vagy valami egyébből... de mindegy, visszacsinálni nem tudom. Majd legközelebb talán jobban fog menni ez a hülye színjátszás is: jobban felkészülök, vagy valami ilyesmi. Legszívesebben azonnal lezuhanyoznék, hogy még a nőstény szagát is lesikáljam magamról, de csak megdörgölöm az orrnyergem, és elsétálok. Találkozunk még, Nacrosh.*
Kezdőlap
//
