Nem régen érkeztem a városba, egész pontosan tegnap este, de van egy dolog, ami számomra nagyon fontos. Tisztában kell lennem azzal, hogy merre van a kórház. Természetesen azt nem nehéz felismerni, de engem inkább az érdekel, hogy néz ki és van e diabétesz központjuk. Fel vagyok szerelkezve, de azt még nem tudom, hogy mennyi napot kell ebben a hideg városban töltenem. Hozzá vagyok szokva a hideghez, de itt valahogy csípősebb az időjárás. Gondolom a hegyek miatt. Szeretnék majd oda is elmenni s igazából ma tervezem. Az órámra pillantok, mely a csuklómon foglal helyett. Elég későre jár már, de ha sietek talán még a naplementét is látom fentről. Sajnos egy napba bele kell sűrítenem a városnézést, mert határidős munkám van és sok időt fogok tölteni a hotelben ahol megszálltam. Szóval nem is igazi városnézés ez, de arra van idő, amire jut. Nem bánom, majd megnézem, ha már folynak a munkálatok. A kórház előtt szállok ki a Taxiból s valamiért a mentőállomáson áll meg, Nekem nem probléma, majd megkeresem a bejáratott. A lényeg, hogy jó helyen vagyok. Kifizetem az összeget, melyet a sofőr kér s becsukom magam mögött az ajtót. A fekete kabátomat összébb húzom s elindulok az egyik mentő felé. Kettő van, de azt választom, amelyiknél nyitva van az ajtó, mert ott esélyesebb, hogy találok is egy embert. A cipőm hangosan kopog a kemény talajon, de én már hozzá szoktam. Közelebb kell mennem a hátsóajtóhoz, hiszen az van nyitva és kiabálni nem fogok, nem szokásom. - Elnézést, Esetleg tudna nekem valaki segíteni? Kérdezem meg határozottan, de egyelőre még abban sem lehetek biztos, hogy van itt valaki. Azt hallom, hogy szól a rádió, de más hang nem jut el a fülemig. Sokat nem fogok várni a válaszra, mert ha nem szól senki, akkor nincs is itt senki. Egy mentővel pedig nem fogok beszélgetni, hiszen nem tud segíteni és nem is vagyok örült. Az egyik súlypontomat áthelyezem a másikra s a hajamat is hátra vetem, mert ki van engedve most.
Megint csendesen telt a délelőtti műszakom, tényleg nem értem, hogy miért kell egész napra beosztani. Most ez a nap valahogy eseményektől karcsú, nem kellett kimenni sokszor, mindössze 4 riasztást kaptunk. Most megyünk vissza a mentőautóval az állomásra, semmi fény, semmi hang. Szimplán, mintha egy autó lennénk, semmi megkülönböztetéssel. Az én autóm a legszebb, sárga, nem rég kapta a mentőállomás, még „próba” napon van. Ha beválik, akkor hamarosan az összes ilyenre lesz lecserélve, és megint nem leszek kitűnve a többiek tőle, nem mintha erre vágynék. Most mintha az emberek jobban tisztelnék a mentősöket, vagy legalábbis az autóban csodálkoznak, mert mindenhol azt látom, ahogy megállnak és nézik. Büszke vagyok erre, pedig egyáltalán nem szokásom. Most valahogy az sem megy, hogy a kollegám csipkelődését valahogy leállítsam. De abban biztos vagyok, ha úgy teszek, mintha meg sem hallanám, akkor előbb-utóbb megfogja unni, és remélem, hogy előbb, mert ha nem, kidobom az autóból. Hamarosan meg is érkeztünk az állomásra, szépen beparkolt, majd egyből mindenki kiszállt a mentőből, velem együtt. Tőlem is megkérdezték, megyek-e velük enni, de csak megráztam a fejem. Mikor ettem én velük bármikor is? Kissé furcsálltam, hogy pont nekem tesznek fel ilyen kérdést, de talán azt hitték, hogy megváltoztam, mivel a mai nap kevésbé voltam ellenséges a szokottnál. Ez hátrányommá fog válni, mert egyikkel sem szeretnék szoros barátságot kötni és nem is szeretném, hogyha a nyakamon lógnának. Sóhajtva, előkapom a táskámból a könyvemet, amibe úgy belemélyedtem, majd bekapcsolom a rádiót és jó hangosra feltekerem. Mivel egyedül vagyok itt, és senkit sem zavar, így megtehetem. Egy-egy ilyen „szünetben”, mindenki bevonul a kórházba melegedni, pedig az autóban is van elég fűtés, de hát puhány emberek… Már kezdem megszokni, hogy itt nem mindig van napsütés, amitől kicsit elviselhetőbb a levegő. Tehát fogva a könyvemet és az üdítőmet, hátrasétálok, majd kinyitom mindkét ajtóját és befekszek a földre. Szokták takarítani a mentőt, így nem vagyok finnyás, hogy ide fekszek. A lábaim kilógnak, illetve csak az egyik, mert a másikat – amelyik a mentőfalához közelebb van -, felhúzom és a térdemet neki döntöm az oldalának. A könyvet kinyitom ott, ahol tartottam, majd a hasamra támasztom és olvasni kezdem. Nagyon is belemerülök, mert észre se veszem, hogy egy illetéktelen lépett be ide. A hangja volt az, ami visszarángatott a jelenben, mert a zene szól, így nem lehet az, hogy a rádióból jött volna. A könyvet becsukom, majd felülök, immáron úgy, hogy a lábaim lelógjanak a kocsiból. Értetlenül húzom fel az egyik szemöldökömet, ahogy végig nézek rajta. Eléggé eltévednek tűnhet, talán ha nem ijesztek rá annyira, akkor még meg is tudom, hogy mit akar. A segítség, ahogy elhagyja a száját, egyből megforgatom a szemeimet. Nem tudom, hogy most milyen fajta segítséget vár el tőlem, mert látszólag semmilyen sérülés nincs rajta. Az biztos, hogy nem vagyok tourinform munkatárs vagy recepciós, hogy útba igazítsam. - Ide nem jöhet be! – Szólok rá, kissé mérgesen, majd leteszem a könyvemet. Kissé bosszús vagyok azért, mert megzavartak a legjobb részben, de kiszállok a mentőből és közelebb lépdelek hozzá. - Egy karcolás sincs az arcán, a nyakán… - Nézek le, hogy lássam a kezét, de nem folyik vér, így újból visszanézek a szemeibe. Mindez csak egy pillanat, így közbevágni sem tud. - És még az erét sem vágta fel. – Mondom lenézően, legalább csinált volna magának valami sérülést, hogy segítsek neki, de úgy tűnik tényleg beigazolódik a feltevésem, miszerint útba igazítást akar. Sóhajtok egyet, és újból szemügyre veszem, még mindig olyan gyorsasággal cselekedve, hogy alig bírjon megszólalni, amíg a külső dialízisem fel nem állítom. - A saját lábán jött, tehát semmi komolyabb nincs. Hagyja el ezt a területet, mert erőszakkal fogom kivinni, és abban nem lesz köszönet! – Szólok rá erélyesebben, mert ha nem sérült vagy beteg, akkor semmi keresnivalója nincs. Kezd visszajönni a bunkó stílusom, talán azért mert megzavartak, amit a legjobban utálok a világon. Viszont élnie szabad a szólás szabadság jogával, így összefonom a mellkasom előtt a karjaimat és várom, hogy végre elhúzza a csíkot, vagy megmutassa a sérülését, amiért itt van. Többet nem fogok tenni érte, mert nem azért vagyok itt. Türelmetlenül nézek rá és nagyon remélem, hogy hamarosan valami válaszfélével fog illetni engem.
Azt hiszem szerencsém van, mert a mentőben van is valaki és ráadásul nem egy haldokló beteg. Egy ments. Nem is találhattam volna jobb alanyt, arra, hogy útba igazítson. Azonban azt nem lehet elmondani, hogy kedves lenne, hiszen mérgesen szól rám, hogy nem jöhet be ide. Én is tudom, hogy elvileg nincs ide bejárás, de igazából nem is akadályozott meg semmi, hogy közelebb jöjjek. Legalább lenne lehúzva a garázs kapu, hogy illetéktelen ne tipegne be. Szellem pedig nem vagyok – nem minta létezne ilyen jelenség – hogy áttudjak járni a falakon vagy adott esetben egy garázs ajtón. - Elnézést, de... Folytatnám, de elkezd beszélni s én nem vágok közben. Meglepődöm, s ez jól látszik az arcomon. Közbevágni sincs időm, mert csak mondja és méreget. Valóban külső sérülésem nincs, de csak vérző fejjel mehetek egy mentő autóhoz? - Eset...... Hát ezt nem hiszem el, tényleg nem hagyja, hogy szóhoz jussak. Mi baja van ennek? Talán az agyára ment a hideg? Igaz, hogy szinte csípi a bőrömet a fagy, de azért az én agyamat nem bántja. lehet nincs ki a négy kereke a srácnak, csak tudnám ki vette fel mentősnek, mert ha minden beteggel ilyen hangot üt meg, akkor sajnálom azokat a szerencsétleneket, akik bekerülnek abba a kocsiba amelyikbe ez a srác is van. Végül pedig csak befejezi, de egy kicsit sem tetszenek a szavai amit hozzám vág. - Maga mekkora bunkó, Azt sem tudja, hogy mi bajom lehet. Mi van ha rákos vagyok vagy cukor beteg? Akkor le vagyok nézve, mert nincs olyan sérülésem ami látható? Nem tudom ki vette fel, de elbeszélgetnék vele, hogy írass be egy iskolába, hagy megtanítják a jó modorra fiatalember. Ha pedig hozzám ér, akkor feljelentem és olyan pert akasztok a nyakába, hogy azt is elfelejti, fiú vagy lány. Teszem, csípőre mind a két kezemet, mert pont egy mentőstől nem várná az ember, hogy ennyire bunkó alak. Remélem azért a városban akadnak normális emberek is, mert ha itt mindenki ilyen az ügyvédek meggazdagodnak a pereken. Nyilván erősebb nálam és nincs gusztustalanabb mikor ezt egy férfi ki is használja. Rátesz egy lapáttal, hogy milyen hívatásban dolgozik, mert szerintem egy mentős legyen segítő kész. - Látom, hogy nem tud vagy akar segíteni, ami meglepő, de vannak ilyen emberek. Másszon csak vissza a könyvébe, bár az is meglep, hogy tud olvasni. Köszönöm, majd megtalálom magam, amit keresek. Továbbra sem tudom elhinni, hogy ennyire goromba egy mentős, de ha nem akar segíteni én aztán nem fogok könyörögni. A kabátomat ismét összébb húzom magamon, mert még mindig hideg van. Mivel nem segít, nem akarok vele másról beszélni, ezért megfordulok s elhagyom a mentő állomást. Csak nem lehet olyan nagy ez az épület és magam is megtalálom a bejáratott.
Végre egy nyugodt nap, amikor tudok olvasni, és nem kell attól tartanom, hogy bármikor ugraszthatnak. Ez mindenkinek egy kis pihenő, bár az utóbbi pár hétben ilyen nem volt. Szép kényelmesen elnyúlok a kényelmetlen földön, ami most mégis kellemesnek bizonyul. Amint lelépnek a társaim nevetgélve, szinte egyből elkap az émelygés. Sosem értettem az ilyen embereket, hogy miért jó társaságban bárhova is elmenni. Persze az ilyenek mind utálnak egyedül mászkálni, mert, hogy az unalmas, pedig nincs is jobb, mint csendben és olyan tempóval menni, amilyenben akarunk. Sóhajtva nyúlok a rádióhoz, hogy menjen a zene, amíg egyedül vagyok, és még a könyvem is előkerül, amit már napok óta hurcolászok, de eddig nem sikerült tovább haladnom. Hallgatva a zenét, olvasok, addig amíg meg nem hallok egy idegen hangot. Először azt hiszem, hogy a rádió, de meggyőződök róla, hogy nem így, elkap a méreg. Egyből felkapom a vizet, egyrészt mert megzavart, másrészt mert ide bejött, amikor nem is lenne szabad. Nem tudom visszafogni magam, mert elég nagy betűkkel ki van írva, hogy merre a bejárat, így biztos vagyok benne, hogy csak komoly sérüléssel jönnek ide, de mint végigmérem semmi baja. Egyből le is hurrogom, bár az sem érdekel, hogy meg akar szólalni. Jobban szemügyre véve, amikor már abbahagyom és beszél, szinte nem jutnak el a szavak hozzám. Csak azt látom, hogy mozognak az ajkai, de mintha a fülem nem érzékelné a hangokat. Valahonnan ismerős. Az, hogy visszaszól, egy cseppet sem hat meg, de azon elgondolkozok, hogy hol láttam már. - De nagyra tartja magát. A nagy száját, meg használja másra. Az, hogy milyen a stílusom egy cseppet sem befolyásolja a munkámat, már pár ember életét megmentettem. Ha meg ennyire betegnek érzi magát, hogy ilyenekkel jön, már rég odabent feküdne kivizsgáláson és nem itt bóklászna. – Rántom meg a vállaimat, most kivételesen nem emeltem fel a hangomat, pedig ilyen esetben már rég kiakadtam volna, hogy ebben az átkozott városban kell lennem, ahol mindenki azért van, hogy engem szekáljon. Csak tényleg nem értem, hogy egy ilyen stílusú ember, mint én, miért vonzza, és miért nem taszítja az embereket? Rejtély kitalálni, hogy ezeknek miért élvezet velem leállni beszélgetni. Azt hittem, hogy így legalább távol tartok magamtól mindenkit, de mintha itt immunisak lennének erre. Nézem az előttem álló nőt, de talán azzal jobban idegesítem, hogyha nem szólok semmit. Most kattog az agyam, mert annyira ismerős, hogy már az idegesít, nem tudom honnan. Mintha sorsszerű csapás következett volna, beugrik. Az egyik magazin címlapján láttam még valamikor pár hete. - Summer Hill?! – Szűkítem össze a szemeimet, akkor biztos, hogy nincs semmi baja, hiszen megírták volna. Egy ilyen nevezetes építészmérnök biztos nem véletlenül van itt. Azért még mindig tartom a három lépés távolságot, de azért megszemlélem, hogy jöttek-e vele újságírók, de sehol senki. Elállom az utat és a mellkasom előtt összefonom a karjaim. - Na, mit keres? – Nézek rá, most kivételesen jó napom van, hogy lehet egy kis pihenőm. Kíváncsi vagyok, hogy mit akar itt, talán megtervezi és megépíti az új mentőállomást, amire már egy ideje pályázik a kórház, hogy több autóink legyen. De mielőtt válaszolna, még hozzáfűzök valamit. - Az igazgató nincs bent, ha a pályázat miatt keresi. – Döntöm oldalra a fejemet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz az új mentőállomás, lennének javaslataim, főleg egy saját zúg kéne, ami csak az enyém. Talán fel se tűnne senkinek, hogyha titkon beépítenének egy irodafélét a tervekbe.
Bosszant ez a gyerek, mert elég bunkó a stílusa és ahogy foglalkozik az emberekkel vagyis velem, az tűrhetetlen, de komolyan. Csak jussak be a főnökéhez. A további szavai sem túl kellemesek. - Járó beteg nem lehetek? Goromba fráter. Vonom meg apró vállaimat, s nem fogok én itt vele szájalni, hiszen akad jobb dolgom is. Megfordulok, hogy mehessek s csak pár lépést teszek meg, mikor hallom a nevemet. Ezek szerint újságot olvas, mert biztos vagyok benne, hogy még nem találkoztunk erre a stílusra azért emlékeznék. Nem szólók a nevemre, csak mennék tovább, de nem enged, hiszen elém áll. - Igen, én vagyok és nem, nem adok autogramot magának, szóval akár tovább is engedhet. Nem gondolom, hogy azt akarna, hiszen nem tűnik rajongónak. Gondolom, azt sem tudja, hogy lehet gofriból házat építeni. Mivel nem tudok túlmenni rajta, ezért kénytelen vagyok megvárni, hogy mit akar még. Hiszen az előbb mondta, hogy távozzak, mert nem lehet itt. Most már megkérdezi, hogy mit akarok. A szememet forgatom meg erre. - Ha olvasta az újságcikket, ami meglepő lenne, akkor azt is tudnia kéne, hogy mit keresek. Gondolom csak a címlapig jutott Mr. Van egy érzésem, hogy igazam van s nem forgatta meg rendesen azt a bizonyos újságot, melynek interjút adtam. Nem bántam meg, hogy megírták a cikket, csak most minden jött-ment felismer, aminek azért nem örülök. Ez csak az első felére volt a válaszom, hiszen megint nem hagy reagálni rendesen. Ez nála valami betegség? Ha már kérdezünk valamit, akkor illik hagyni, hogy válaszoljon rá a másik. - Nem a pályázat miatt vagyok itt, hiszen még az sem biztos, hogy megkapják a pénz a felújításra. Talán ezt az igazgatóval kéne megbeszélnie és nem velem, mert engem csak akkor fog érdekelni a mentőállomás, ha megvan a pénz, arról viszont ne álmodjon, hogy tervezek magának bármit is. Természetesen nem én döntöm el, de azért van bele szólásom a dologba. Abba viszont nincs, hogy ki melyik irodát vagy helységet kapja meg, hiszen idáig nem terjed a beleszólásom. Azt nem tudom, hogy a másik erről tud e vagy sem, de nem tartom valószínűleg, hogy bele lát ebbe a dologba, persze tévedhetek is. - Akkor megbeszéltünk szerintem mindent, most pedig engedjen, mert rengetek, dolgom van még. Nem tetszik, hogy sarokba szorít, bár a másik irányba még eltudok menni, csak nincs kedvem a mentők között bujkálni és amúgy is milyen jogon állja el az utat előlem?
Kezd szimpatikus lenni már csak azzal, hogy tudom, hogy mennyire felbosszantom. Imádom nézni az emberek vörösödő arcát és képzeletben még a füléből kiáradó gőzt is mulatságosnak tartom. A költői kérdésére megforgatom a szemeim, hiszen minden idejáró tudja, hogy melyik a kórház eleje, aki már látott ilyen épületet. Egy vak embernél megfontolom, hogy hogyan is szólok hozzá, de ennél a tyúknál muszáj volt ezt a stílusomat alkalmazni. Szinte kikívánkozott belőlem és ha már ennyire a torkomnak ugrott, muszáj valamivel leoltanom. - A járó betegek tudják, hol a bejárat, bögyös maca. – Szemeimmel letekintek a melleire, bár a kabát takarása miatt nem egészen látom, hogy vajon mekkora is van neki, de úgy gondolom, hogyha nem látszik, akkor nem is lehet túl nagy. Mindenesetre ismét feltekintek a szemeibe, mert egy cseppet sem izgat, hogy milyen adottságai vannak. Mindössze muszáj, hogy egy kis nyugtom legyen a következő riasztásig és addig szeretnék haladni a könyvemmel is. Ekkor ugrik be, hogy honnan is olyan ismerős nekem az arca. Tehát a híres neves Summer Hill van itt, aki talán azért jött, hogy kivitelezze a pályázatot. - Nem kell az autogramja, egy fikarcnyi petákot sem érne, hasztalan dolgokat pedig nem tartok. – Rántom meg a vállaimat, viszont muszáj tudnom, hogy mire is fog jutni a pályázattal kapcsolatban. Összefonom a karjaimat a mellkasom előtt és úgy várom, hogy megmondja mit is keres. Nem kapok normális választ, amit előre sejtettem. Viszont kezd egyre jobban tetszeni a stílusa, ahogy próbálja felvenni velem a versenyt. - Mint mondtam hasztalan dolgok nem kellenek. – Nézek bele a szemeibe, valóban nem olvastam el a cikket, nem nagyon izgatnak a hasonló bulvár cikkek. Közös nevezőre nem fogunk jutni már előre látom. Megforgatom a szemeimet, kell az a felújítás a mentőállomásra, és kell nekem egy zug, ahol el lehetek nyugton. - Látom maga sem értesül a dolgokról. Megkaptuk a pénzt, és a napokban várjuk az építészt, aki megcsinálja a felújított terveket. – Vágok vissza, már rég megkaptuk a pályázatra szánt összeget, aminek különösen örültem, mert így legalább nem egy ilyen garázsba kell bejönnöm. Az új autó nekem felettébb tetszik, már csak egy jobb beálló kéne, és tökéletes lenne. Elég sietős lett a dolga, de az, hogy itt bámészkodott egyáltalán nem arra enged következtetni. - Jól van. – Egyezek bele, de még nem állok el előle, helyette pimaszmód a szemeibe nézek mélyen, majd egy olyan ajánlatot teszek, ami még számomra is hirtelen jön. - Este 7-kor vacsora egy kellemes kis étteremben a városszélén. – Balta arccal a szemeibe mondom, mindezt olyan komolysággal, mint aki parancsot ad. Azért kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a reakciója, bár sejtem, hogy el fog küldeni, vagy a szokásos kérdés, hogy ugyan miért jönne el velem vacsorázni. De mindenre fel vagyok készülve. Azért elállok az útjából és a mellettünk lévő oszlopnak döntöm a hátamat, miközben egyik lábam talpával is megtámaszkodok rajta, karjaimat pedig a mellkasom előtt fonom össze. Minden mozdulatát és reakcióját figyelem, hogy mikor fogja magát elárulni, mikor fog támadási felületet adni nekem.
A vér felszökik bennem s vörösödni kezdek, pedig abszulot nem jellemző rám, de ez a férfi úgy felbosszant a beszólásával, hogy kedvem lenne toporzékolni egyet. Komolyan azt mondta hogy bögyös maca? Hát erre, már szavakat sem találok de komolyan. Annyira bunkó ez a férfi, hogy szobrot kéne róla emelni és mutogatni mint egy cirkuszi majmot. elég volt belőle s én ezt már nem hallgatom tovább, ezért meg is fordulok, hogy menni tudjak, de Mr jó modor elém áll s nem hagy békén. Még hogy én tartom fel? Ki sem nézném belőle, hogy szokott újságot olvasni, de lám még is, mert tudja a nevemet. - Nem mondja.... Teszem a csípőmre mind a két kezemet s megint megpróbálok elmenni mellette, de nem áll arrébb. Mit akar még de komolyan? Nézzenek már oda, hogy megváltozott a hangja nagy hirtelen. Még is csak tud normális lenni, persze csak ha kell neki valami. Tipikus. Annyi ilyen ember szaladgál a világon, hogy megszámolni sem lehet őket. Ezek után ne csodálkozzon ha nem adok neki egyenes választ. Ismét próbálok menekülni, de mint ha valaki oda szögelte volna a lábát. Fellökni pedig nem fogom, mert nem a stílusom. Miért egy ilyennel kellet össze találkoznom? Remek nap a mai is. - Ha a főnöke nem szól, akkor még is honnan kéne tudnom? Nem követem figyelemmel a maguk állomását. Vonom meg a vállamat, mert lehet, hogy kaptam már róla e-mail-t, de van ennél sokkal fontosabb dolgom is mint egy mentőállomás. Ha pedig tudom, hogy ilyen emberek dolgoznak itt s mentik nap mint nap a betegeket, akkor nem is állok le egyezkedni a főnökével. Az ilyen ember inkább zárja be magát egy sárga házba. Szerintem itt a vége a beszélgetésnek s mennék, de még mindig nem enged. A szemkontaktust tartom a másikkal. Ami pedig ez után jön, az nem kicsit taglóz le. Mi? Most meg vacsorázni akar? Hát ennek a férfinak tuti nincs ki a négy kereke. Kell pár perc mire összetudom magamat szedni s mire észhez térek, már nincs előttem. Szabad az út, de valamiért még sem mozdulok. - Oh várjon megnézem a naptáramban, hogy mi dolgom van estére. Itt is van, bunkókkal nem vacsorázom. Viszlát. Dobom hátra a hajamat, bár magam sem tudom, hogy miért s szépen elindulok előre. Hihetetlen mit képzel magáról ez a férfi. Azért mert szép a szeme, már is elmegyek vele vacsorázni? Kizárt dolog. Egy ilyen szempár még nem vesz le a lábamról. Én most itt hagyom és csináljon amit akar.
// Ha esetleg más nem jön ki a játékból, akkor köszöntem, de összefuthatunk valahol véletlen, ha gondolja Mr. //
Látom, hogy pukkad és mosolyt csal az arcomra, olyan igazán önelégültet, hogy pont ezt akartam nála elérni. Nem tud visszaválaszolni, így elkönyvelem magamnak, mint győzelmet. Tuti, hogy most magában szitkozódik, de azt nem hallom és nem is érdekel. Viszont nem engedem el, még szeretném élvezni, hogy mérgelődik és eszi a fene. Egy valami érdekel csak a mentőállomás, hogy valahogy máshogy nézzen ki. A munkámat fontosabbnak tartottam mindig is, mint más becsületét vagy érzelmét. Nem érdekel, hogy mennyire megbántottam, vagy épp már rohanna haza, hogy kisírhassa magát. Teljesen hidegen hagy. - Honnan kéne tudnom, hogy szólt-e vagy sem. Mindenesetre itt van, szóval feltételezhettem, hogy ezért jött, kis csibe. – Döntöm oldalra a fejemet, tudom, hogy valahogy nem tetszik neki a stílusom, de én ezt csak élvezem, főleg, ha a becenevektől még vörösebb lesz az arca. Azért majd kíváncsi leszek, hogy mihez fog ezzel kezdeni. Én már a fejemben mindent elterveztem és lehet, hogy le is rajzolom, hogy odaadjam a főnöknek, hogy majd mit kell megépíteni. Akkor bele is csempészem az én kis zugomat valamelyik sarokba. Már alig várom, hogy megkapjam és csak én legyek ott. Az biztos, hogy ott kulccsal lesz bezárva, hiába leszek bent vagy kint. Tovább megy ez a remek csevegés, mire hirtelen ötlettől fogva meghívom vacsorázni, mert annyira vicces a stílusa, hogy muszáj még egy kis ideig bosszantanom. A válaszán nem lepődök meg sejtettem, hogy ezt fogja mondani. - Majd változik a véleménye, cukorfalat. Adios! – Legyintek egyet a kezemmel és még nézem, ahogy kisétál. Nem mondom, hátulról is egészen jónak tűnik. Tudom, hogy úgy is visszajön, hiszen kihagyna abba egy ilyen izgalmasnak tűnő társalgást. Visszamegyek a mentőhöz, majd elfoglalom az előző pozíciómat, hogy tovább folytassam a könyvemet, ám ez nem fog megtörténni, mert ekkora hallom a kollégáimat, hogy nevetve közelednek. Sóhajtok egyet, majd becsukom és beszállok hátra, hogy indulhassunk az egyik riasztáshoz.
//Még szép :DCsak zaklass kérlek, mert nagyon elfelejtem az oldalt //
Sosem örültem így még munkának, mint ennek az esetnek. Persze nem más szenvedésein kell örvendezni, az morbid lenne, de egyszerűen önmagában az, hogy kiszabadulhattam a Lakból és egy kicsit olyan beteggel foglalkozhatok, akinél érzelmileg nem vagy érintett, felbecsülhetetlen érzés. - Mit is mondtál, hogy hívják az orvosát? – fordulok már a folyosón a sebészkolleginához. Én nem műtök, csak tornáztatok, így az ortopédiáról kaptam magam mellé valakit az esethet, de ő meg azzal fogadott, hogy szívsebészt rendeltek Anchorageból. Nem tudtam mire vélni, hiszen nekünk is van szívspecialistánk.. - Hívták. – javít ki Angelina, a nővér, aki időközben utolért minket a kórlapokkal. Ahogy fordulok, Dr. Riversideot nem látom már sehol. Ennyit az ortopédián dolgozókról. Nem véletlenül menekültem magánpraxisba Zachkel. Valahogy nem találtam itt meg a helyem. - Hogyhogy hívták? – vonom fel a szemöldökömet. Ekkor veszem csak észre a mentőállomásra kiérve a kórházra kitűzött, fekete lobogót. - Dr. Springfield meghalt? – szalad ki a számon a kérdés. Eléggé elszégyellem magam a nővér bólintásától, meg attól a ténytől, hogy erre nem emlékszem. - Három héttel ezelőtt. Egyébként Dr. Winter a konzultánsod neve. - Kösz, Angie. – mosolyodom el, s igyekszem nem elsüllyedni addig, amíg vissza nem megy a kórházba, s egyedül nem maradok a bejáróban. Mondanám, hogy a tavasz így fordul télbe, de azt hiszem nem lenne helyén való a poén. Leülök a padra a fal mellett, ölembe helyezem a kórlapot, s tanulmányozni kezdem a beteg kórisméjét. Dr. Springfield nagyon a szívén viselhette a beteg sorsát, ha egész Anchorageból rendelkezett maga után utánpótlásról. Igazából nem nekem kellene itt lennem, de nem fogok reklamálni. Sebész ugyan nem vagyok, de gyógyító igen, meg fogok küzdeni a feladattal, ennél komolyabbat is sóztak már rám. Épp csak nem itt. De a hely mindegy, nem igaz? Csak jó lenne tényleg tudni, hogy milyen esettel állunk is szemben, s nem csak a papírokat nyalni, amíg Dr. Winterre várok. Mindegy, ne legyenek nagy igényeim. Legalább nem esz meg a tehetetlenség odafent. Ez is valami.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Ideérkezésem azt hiszem nem is lehetett volna ennél érdekesebb, tekintve a vörös hajú lánnyal való találkozást. Ritkán vagy inkább soha nincs ilyesmiben részem és még részben a dolog és találkozás hatása alatt vagyok, amikor beérek a kórházhoz. Elméletileg a mentőállomáson találkozom össze azzal a doktornővel, akinek a konzulens, azaz én kellek egy beteg kapcsán. Ismertem Dr. Springfieldet, még évekkel ez előttről - meglehet több, mint tíz éve is annak talán, hogy először találkoztunk - és az évek alatt, ha később nem is dolgoztunk együtt szorosan, attól még a jó viszony megmaradt. Sajnáltam, amikor halálhírét vettem és természetesen azonnal igent mondtam arra, hogy a betege kapcsán elmondjam a szakvéleményemet. Nem tervezek hosszasan maradni a városban, csupán néhány napra érkeztem, kifejezetten ezen eset miatt, bár nem mondom, hogy zokon venném, ha közben hallanék valamit Angeliqueről is, mert jó ideje annak, hogy összefutottunk Anchorageban. Most azonban ezen jellegű gondolataimat tova űzöm és a kórház parkolójában hagyom az autómat, majd bezárva azt elindulok a találkozópont felé. Pajzsom szinte teljesen zár, nem akarok én sok vizet zavarni, így jobb, ha nem keltek különösképpen feltűnést még azzal sem, hogy esetleg túl sokat mutatok meg energiáimból. Éppen csak annyi rést hagyok, hogy finoman körbe tapogatózzam, és nem okoz különösebb meglepetést, amikor egy másik farkast észlelek. A mentőállomáshoz közeledve, ahogy megpillantok az energiák tulajdonosát, feltámad bennem a gyanú, hogy esetleg ő az aki rám vár, de hamarosan ki fog derülni. - Üdvözlöm! Dr. Dubois? - kérdezek rá nyíltan és minden kertelés nélkül, elvégre egyértelmű volt az üzenet, miszerint itt kell találkoznom, akivel konzultálni fogok. - Dr. Winter vagyok Anchorageból. - teszem hozzá, amit az előbb elfelejtettem, mert talán így érthetőbb, hogy miért is keresem az említett doktornőt. - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - nyújtok neki kezet - már, ha valóban ő akinek sejtem -, mert az illem így követeli meg, bár egyébként meg nincs azzal semmi bajom, ha idegenekkel ismerkedek meg. Egy kedves és széles, de zárt ajkú mosolyt villantok felé.
Meglepve tapasztalom, hogy a közeledő idegen energiái felismerhetetlenül vérfarkaséi. Persze nem kellett volna, hogy ez téma legyen a kórházban, hiszen még mindig több itt az ember, mint a farkas, de ettől még jobban örültem volna, ha ezt előre tudom. Fogalmam sincs az okokról, így érzem és kész, nem magyarázom túl. Mindenesetre a pajzsomat felrángatom, mégis egy magányosról van szó, olyanról, aki érezhetően több éve tapossa már ezt a földtekét, mint én, jobb hát a békesség. Ahogy közelebb ér, kis híján elájulok. Elkerekedett szemekkel pislogok rá, úgy nézem, mintha most látnám először. Reflexből franciául szólalok meg, hiszen hiába éreztem idegennek az energiáit, a külleme éppen annyira ismerős. Amerikai franciám! Hát hogy lehet ez? - Elég lesz a Geneviéve is, a Dr. Dubois olyan hideg. – jegyzem, majd észrevéve, hogy nem éppen az itteni nyelvet használtam, kissé szórakozottan köszörülöm meg a torkomat. - Elnézést, néha összekeveredik bennem az anyanyelvem a jelennel. Szóval örvendek, Dr. Winter, köszönöm, hogy eljött. Nem nyújtottam volna felé a kezem, tudom, hogy vannak sebészek, akik nagyon érzékenyek a kezükre, így nem szeretik még a kézfogást sem. De mivel ő nyújtja, így én is ezt teszem, viszonozva a gesztusát finoman, nem szorongatva. - Ne haragudjon, hogy csak így ismeretlenül ezzel nyitok, de tud róla, hogy a megszólalásig hasonlít valakire? Azért keveredtem össze a nyelvekkel is. – magyarázom a bizonyítványomat, mert valahogy sutának éreztem a botlást és nem szeretem a sutaságot. Közben elindulok befelé a kórház belseje felé, s intek neki, hogy legyen szíves követni. Nem a beteg feje fölött fogjuk a konzultációt tartani, de azért erre a mentőállomás szabadtere sem kifejezetten alkalmas. Vannak megfelelőbb helyiségeink, ahol a felvételeket is megnézheti a páciensről. - Kellemes útja volt? – futok közben udvariassági köröket, s lejjebb eresztem kissé pajzsomat, hogy a farkas kijjebb jusson mögülük. Érdekel, hogy van-e bármi köze az amerikai franciámhoz, de nyakig felrántott falak mögül nem tudom kifürkészni ezt.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy ez a nőstény úgy néz rám, mintha épp szellemet látna. A biztonság kedvéért még magam mögé is pillantok, hogy valóban én váltom-e ki ezt belőle, de mivel mögöttem nincs senki, így úgy tűnik, hogy igen. Egy halk szusszanással realizálom, hogy ebben a városban mindenki szív valamit, vagy eleve a levegőben lehet és ettől az itt lakók mind egytől-egyig kissé furcsák, de hát melyik hely tökéletes ezen a bolygón?! Franciául szólal meg, én pedig a legnagyobb természetességgel válaszolok az anyanyelvemen. - Enchanté Mademoiselle Geneviéve. Je m'appelle Dr Rhydian Winter Je suis de Anchorage. - bólintok röviden egyet. Nem tudom, hogy a doktornő melyik nyelvet használja vagy preferálja, nem egyszer volt már olyan eset, hogy inkább a franciát kellett használnom itt is, így aztán nem lepődök meg a dolgon. Számomra tulajdonképpen mindegy melyik nyelven beszélek. - Nem tesz semmit. Részemről maradhatunk a franciánál is, de az angol is tökéletes. - ő váltott nyelvet, így én aztán én is megteszem. Amelyik számára kényelmesebb az jó lesz nekem is. Kezet fogok vele és még egy apró mosolyt is küldök felé. - Valóban? - emelkednek meg a szemöldökeim, de ami azt illeti a pár órával ezelőtt történt igen furcsa találkámat nem hiszem, hogy bárki bárhogyan bármivel fel tudná múlni. - Néha megesik az ilyen. - elvégre előfordulhat, hogy összekeverünk embereket. Némelyek kissé jobban, mások kevésbé. Én is hittem már idegent valaki egészen másnak, bár tény, hogy nagyon hamar rájöttem, nem azt látom, akit valóban ismerek. Elindulok a doktornő nyomában, ő ismerős erre, így aligha tehetnék máshogyan, minthogy követem. - Igen az, köszönöm. Bár a városban kissé elkavarodtam a kórházat keresve, de végül csak sikerült megérkeznem. - azt pedig kihagyom, hogy milyen élményem volt a városba érkezésemet követően, mert nem hiszem, hogy különösebben érdekelné a másik farkast, főleg, hogy teljesen idegenek vagyunk egymás számára. Az én pajzsom továbbra is majdnem zár, csupán alig valami információt hagyok áramolni. A koromat azonban nem titkolom. - Tudja, hogy ki vette át Dr. Springfield betegeit? Vagy találtak már valakit a helyére? - csupán udvariassági érdeklődés ez a részemről, bár tényleg nem tudom, hogy ki is lépett a helyébe. Bár, ha idehívtak, akkor az is meglehet, hogy még senki.
Franciára franciául reagál én pedig olyan szélesen mosolyodom el, hogyha nem lennének a füleim, akkor félő, hogy a mosoly körbeszaladná az egész fejemet. Maradok ennél a nyelvnél, nem váltok vissza angolra. Elég szépen beszéli ahhoz, hogy kihalljam belőle születettségét, vagy legalábbis perfekcióját, így nem akarok ragaszkodni ahhoz, ami nem az anyanyelvem. - Valóban. És még közös nyelvet is beszélünk eszerint. Summázom, nem árulva el, hogy ki is az, akire hasonlít. Naiv vagyok, de nem ostoba és magányosok között nem szokásom semmilyen információáramlást eszközölni. - Meg, bár nem találkoztam még olyan esettel az életem során, amikor ennyire kísérteties legyen a hasonlóság. Más még nem mondta? Kérdezek rá, lovagolva ezen a témán. Nem annyira azért, mert olyan érdekes lenne, sokkal inkább amiatt, mert kedvemre való. És elég érdekes ahhoz, hogy amíg eljutunk a megfelelő tárgyalásra, konzultációra alkalmas helyiségbe, szóval tartsam valamiképp. Egyébként sem véletlenül mondtam, hogy a Dr. olyan hideg. Én valahogy nem éreztem magam soha orvosnak. Ez a csevegési mániámból is látszik. Számomra a munkám szenvedély, de hivatalosan, protokollárisan csőd vagyok. - Mindig akad valaki, aki útbaigazítja ott, ahol a GPS csődöt mond. Mosolygok rá. Nem vagyok ellenére a modern technikának, ezzel csak azt szerettem volna kifejezni, hogy erre egész kellemes személyek laknak. Nem, nem emberek. Nem csak azok. Lényegtelen a jellemük szempontjából a fajeloszlás. - Még senki. Nem találtak alkalmas embert a pozícióra. Éppen ezért hívtuk önt ide, Dr. Winter. Dr. Springfield sok jót nyilatkozott önről, s ezen felül Anghorage még elérhető távolságban volt. Nem tudom mennyi tájékoztatást kapott a páciensről. A kórlapjai és a felvételei, eredményei mind itt vannak. Leteszem az asztalra a halmot, mert időközben elértük a helyet, amerre vezettem a konzultánst. - Miss Reedet gyerekkora óra kezelem. Scheuermann kórja van. Ez teljesen független a szívproblémáitól. Igazság szerint azért vagyok az eseten, mert bennem bízik az édesanyja.. Némiképp szégyenlősen vallom be. Engem mindig érdekelt a betegek lelke is, s Mrs. Reed azt ígértette velem, hogy mint orvos végig a lánya mellett leszek. Nem akartam ellent mondani neki, szívesen teszem. Az, hogy lehetőségem is van rá, már csak hab a tortán és külön előny. Csendben maradok és hagyok időt Dr. Winternek, hogy átnézzen mindent, amire szüksége van. Ha kérdései vannak, természetesen mindenre válaszolok, amire tudok és amit nem talál meg leírva. Bár elég precíz itt a kimutatás, szóval nem hiszem, hogy akad majd ilyen orvosi dolog.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Örömmel tölt el, hogy végül az anyanyelvemen - anyanyelvünkön - folytatjuk a társalgást. Olykor természetesen van rá lehetőségem, de sokkal ritkábban, mint azt szeretném, így most kifejezetten jól esik franciául diskurálni. - Úgy tűnik. - erősítem meg egy bólintással és egy mosollyal is megtoldva a szavaimat. - Valóban annyira hasonlítunk egymásra? - vonom fel a szemöldökömet enyhén. Így látatlanban fogalmam sincs, hogy mennyire is lehetünk egyformák ezzel az említett személlyel. - Nem, bár kétségtelen, hogy ma volt korábban egy érdekes találkozásom a városban. Mintha a nő, ismert volna, legalábbis úgy viselkedett... - döntöm oldalra a fejem kissé, ahogy eszembe jut a vörös, de aztán nem szentelek eme témának több időt, mert véleményem szerint nem vág ide és nem is lényeges a mi szempontunkból. - Ez igaz. Bár végül mégiscsak a technika segített. Kész szerencse, hogy a telefonok ma már kész mini számítógépek. - bár gondolom nem ez a helyes meghatározásuk, de a lényegen nem változtat. Én a magam részéről kedvelem a technikát, végig csodáltam az évszázadok alatt, hogy mennyit segített a fejlődése az orvostudománynak és ma már egészen elképesztő dolgokat lehet művelni a robotsebészet segítségével. - Ó, ezt sajnálom. Remélem hamar sikerül találniuk valaki a kolléga helyére. - vannak jó szívsebészek, akik nagyon is szívesen fogadnák el az állást ebben a kórházban, így gondolom kétségtelen, hogy hamarosan lesz valaki, aki átveszi Dr. Springfield betegeit. - Átküldték néhány eredményét, de nem kaptam még teljes és átfogó képet, így ezeket hálásan köszönöm. - a pasaméta tetején lévő eredményeket veszem fel és kezdem el olvasni, de mindeközben a doktornőre is figyelek, olykor rápillantva, hogy érzékelje, hallgatom a szavait. - Mennyire súlyos a Scheuermannja? - felveszem a szemkontaktust a kolleginával, mert ha a gerinc nagy mértékben görbült, az sok mindent befolyásolhat. - És mikor csináltak neki utoljára szívultrahangot? - biztosan benne van a papírokban ezen adatok mindegyike, azonban gyorsabban haladunk, ha kérdezek és válaszokat kapok. - Ez egyébként ismerős eset, ha a családtagok megbíznak valakiben, akkor ragaszkodnak, ahhoz, hogy ő legyen a szerettük mellett és kísérje végig az ápolásukat. - mellékesen jegyzem meg még a korábbi megjegyzéséhez visszakanyarodva. Ilyen esetben nehezebb távol maradni a betegtől és megtartani az orvos-páciens kapcsolatot.
Ritkán akad lehetőségem használni a franciát, éppen ezért nagyon kellemes, hogy végül ennél maradunk. - Mint két tojás. – vallom meg a válaszomat, majd rájőve, hogy ezt nem biztos, hogy férfinak, párdon hímnek kellett volna mondanom, kicsit bele is vörösödöm. Mindegy, tulajdonképpen nincsen ezzel probléma, kimondtam és lehet, hogy ő nem is értette volna félre, de így, hogy jelét adtam egy arcfellobbanással, már borítékolom, hogy röhej tárgya leszek. Nem baj, sosem tartottam magam unalmas nőnek, legalább szórakoztatónak mutatkozhatom a munkában is. Ha sutaságommal, hát azzal, lényegtelen. - Uh. – elhúzom a számat. - Az merőben kínos lesz, ha nőügybe sikerült belekavarjon a másik hímnek. Mindegy, nem az én dolgom, majd magyarázkodik ő a nőnek, ahogyan akar. Mindenesetre jó, ha tudja, hogy az ön fizimiskájával nem egyedül szaladgál, szóval a nő valószínűleg tényleg ismerte, legalábbis a vonásait. – fejezem be így. Csóri amerikai franciám, nem elég neki, hogy az Innben lábadozik, még ez is bekeveredett a képbe, mint történés. Eljátszadozom a gondolattal, hogy esetleg meglátogatom, de nem most fogom ezt megvitatni magammal. Főleg, mivel éppen egy beteg miatt vagyunk itt, egy másik beteg miatt. Előveszem hát a professzionálisabb énemet. - És a mai fiataloknak fogalmuk sincsen róla, hogy hogyan is lehetne élni nélkülük. Ami azt illeti, nekem is meglehetősen hiányoznának, hiába nőttem fel nélkülük.- fűzöm ezt is hozzá, mert szeretek fecsegni. Nem annyira a korommal szeretnék kérkedni, sőt, egyáltalán nem. Nem is mutatom meg minden valóságát, a pajzsom az egekben van, bár így ez a 130-at épp elhagyva nem olyan nagy kaland azért. - Egyelőre nem akadt jelentkező, de biztosan megoldják valahogy. Ha esetleg át kívánná tenni a székhelyét Fairbanksbe, esetleg beajánlhatom. – kacsintok rá kedélyesen, ki tudja honnan jött magabiztossággal. Semmi közöm nekem a munkaerőfelvételhez, de ez így eléggé adta magát. - Hatvan fokos a görbület jelenleg, de még nem javasolták az ortopédiás kollégák a műtétet. A beteg meglehetősen ágált is ellene, így pláne nem. Egyébként harmadik stádium, kinőni már nem igen fogja, a korából adódóan sem. – adom meg a véleményem szerint elég kimerítő választ, de természetesen nyitott vagyok arra, hogy folytassam is, ha akadnak még kérdései. - Úgy tudom, hogy két nappal ezelőttre volt kiírva, de a doktor úr nem tudta már elvégezni, más pedig nem fogott hozzá. Volt egy tömegszerencsétlenség, iskolabusz ütközött kamionnal a bekötőúton North Pole felől, ott foglalkoztatták a legtöbb sebészt és gyakornokot is. Szerintem ez nem mentség, de mivel épp az ultrahang és minden más miatt rendelték ide Dr. Wintert, megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Azt nem teszem hozzá, hogy a Vörös Hold is beleszólt a számításainkba, hiszen a sebészeink közül van Őrző is, akinek momentán máshol akadt tengernyi dolga. - Nos igen, abszolút érthető a hozzáállás a család részéről. Volt már hasonló esete korábban? – szúrom közbe a kérdést. Nem bizalmatlanságból, csak érdeklődés szintjén.
- Húzzunk bele, még ma el akarok indulni. – a filmesek már megtanulták, ha azt mondjuk, indulás, akkor indulás, ha várunk, akkor várunk. Atomjaira tépett géppel nem jut az ember sehová. A lepakolás már megtörtént, a felpakolásból is kevés van hátra, a rossz idő miatt, ami tart felénk, szűkös a határidő a felszállási engedélyek visszavonására. Az EC 725 típusú helikopter sokat bír, mégsem erre az éghajlatra lett kialakítva, nem örömmel ülök a kormánya mögé. A felszállási engedélyt megadták, már háromnegyed órája tartunk Fairbanks felé, amikor a rádió ismét megszólal. Az azonosítás utáni közlésre egymásra nézünk Andyvel. – Mi vagyunk a legközelebb. Megyünk. – a torony átvette az irányítást, a mentést koordinálni fogják. Egy csapat turista úgy gondolta, a sziklamászás jó buli, csak a gyorsan változó időjárásra nem voltak tekintettel és hárman súlyosan sérültek a jelentés szerint. Mire a mentőegység odaérne, az is kevés. A légköri körülmények mellett a helyszínt is lekérdezem, közben Andy hátramegy, előkészíteni a leereszkedését. A káromkodásán kívül mindent hallok, csak értelmes választ nem, kihámozva belőle, rövid lesz a kötél. Ha nem a zuhanásba halnak bele, le fogom csapni a fejüket a rotorral és abba. Andy volt kommandós, egyik balesete után a mentős csapatokhoz osztották be, így kerültünk össze, összecsiszolódtunk, ismerve egymás erősségeit, habozás nélkül jött velem, balhés jellem, munkában nem ismer lehetetlent, tudom, hogy meg fogja oldani a maga részét. A kapott koordináták felé közelítve kétszer körberepülök, időnk kevés van, még a városba is kéne érni a fronthullám előtt. Mi értünk oda elsőnek és amit látok, elérés lehetőségéből, nem a legjobb, a gép is veszélybe kerülhet. – Óbazmeg, azt nem mondtátok, hogy ilyen marhák még léteznek a világon. – a meredek fal igen meredek, magas és látásra is vannak mozdítható sziklák, a légáramlattal lazán lesöpörhetem akár a lent ránk várakozókra is. Háttérből Andy hangja üvölt vissza, „Buli van!”. Mindig elfelejtem, hogy a kattant kifejezés enyhe jelző rá. Hagyom, hogy Andy tájékoztassa a tornyot a lent lévők számáról, amit lát, és folytatom a lehetséges következményekkel, ha közelebb megyek a géppel. – Mi a fenét csinálsz?! – érzem, hogy a gép másképp viselkedik, automatikusan ráegyensúlyozok. Kiherélem, esküszöm! Csomagokat dobált ki, távol a helyszíntől, hogy mindenki beférjen, ezt rádión is közölte, amire a fejemet tudom fogni, hogy tíz másodperc múlva máris megkezdjük a manővert, ehhez szükséges a lentiek együttműködése is. A gépre figyelek és a rotorok keltette légörvényekre, minél kevesebb esélye legyen a nagyobb méretű szikláknak kilazulni és a mélybe zuhanni, és hogy a gép se kerüljön annyira közel a falhoz, amivel a lapátokban kárt tehetnek. Egy fenn van. Akció közben nem üvöltözünk egymással, és a káromkodás is kizárt, sosem oldotta meg a dolgok nehézségét. Kettő fenn. Nem sürgetem Andyt, a visszaszámolás megkezdődött, kérdéses, hogy mindenkit fel tud hozni időben, mert el fogok húzni, ha nem lehet maradni vagy túl veszélyessé válik a helyzet, ami részünkről a lehetetlent jelenti. Lubickolok az adrenalinban, újabb fityisz a halálnak, még bele is vigyorgok a pilótaablakból nyíló, közeledő viharba. Három fenn. Két perc alatt lehetetlen lesz felhozni a negyediket, utána húzni kell, mert nagyon rázós lesz a szitu. Andy visszaérve a fülkébe, leüvölti a fejem, hogy az utolsó tíz métert már menet közben kellett megoldania. Miután kidühöngte magát, a belső térbe szólok a rádión. – Mindenki kösse be magát, amennyiben nem tette meg, számoljanak rázós úttal, az időjárási körülmények perceken belül nem lesznek kedvezők. – aztán elnémulok, mert a kormányzásra kezdek figyelni, csupán Andy forgatja a szemeit. Humor mindenkinek jár, a az meg nem a legjobb, volt időm megtapasztalni. A kommunikációt Andyre bízom, a sérülteket meg kell néznem, ellátni, amennyire tudom, ellátom őket. Andy kedves szavai hívnak vissza a fülkébe, fogadnak minket, csodálkoznék is, ha nem, leszállni rizikós, és a levegőben maradni is. Az adrenalin fűt minket, szokatlanul nyugodt és összeszedett a hangunk a körülményekhez képest, ráfogjuk a múltunkra, ráadásként ilyen helyen pilótaként elveszíteni az önuralmat éppen olyan halálos, mint háborúban, éles bevetésen. Másodjára tudom letenni a gépet, elsőnél kis híján az épület felé billent a kifutó oldalszél, döccenve ér földet a talp, és lent vagyunk. A dokik már kint várják a rotor leállását, és azonnal elindulnak a hordágyakkal a géphez. Kiugrok a gépből, helyet adva nekik, közben a megfelelőhöz fordulva, bemutatkozom, hogy felsoroljam a tüneteket, az ünneplésre ráérünk később is. Kézfogás nincs, dokiként nem komáltam, megtartottam jó szokásom. Orvosi szakkifejezések dobálódnak belőlem ki, a könnyebb érthetőség kedvéért, és jó lenne, ha haladnánk is, nem azért veszélyeztettem Andy és a magam életét, hogy most veszítsük el őket, egynek koponyasérülése van, a másiknál egyértelmű a gerincsérülés, a harmadiknál erős vérveszteség lépett fel, a negyedik a mázlis, ha nem számítjuk bele, ahogy végig kellett néznie a társai lezuhanását.
Mindig meg kell döbbenjek azon, hogy ilyen kis lokalitásban mennyire eltérő a kórházak felszereltsége. Azt hinné az ember, hogy az amerikai hadsereg ad magára és mindent megtesz a katonáinak egészségmegőrzése vagy legalábbis szintbe hozása érdekében, de közel sem fenékig tejfel ott minden. Nem véletlenül van hát az, hogy havonta egy hetet eltöltök a fairbanksi kórházban is, mintegy bartellkodva: én hozom a szaktudásomat, cserébe pedig ők lemondanak ingyen némi kötszerről és effélékről, amit mi ki tudunk a zónákba küldeni. Mi? Nem mi. Én. Nem hivatalosan csinálom, amolyan íratlan megegyezés ez, de eddig még senki nem szólt be érte, aki tudomást szerzett róla. Mindenkinek jó, akkor meg mégis miért jártatnák a bagólesőjüket? Mondjuk tény, hogy mindig is alternatívan értelmeztem a szabályokat. Nos ez is olyan hét - lenne -, amikor nem a bázison gyógyítok, dugig ügyelettel. Hát persze, hiszen jó vagyok, na meg örülnek, hogy ilyenkor végre szusszanhatnak és nincs annyi munkájuk. Nem vállaltam viszont el, mert egy betegem állapota válságos Fortban és így inkább szerettem volna a közelében lenni. Nos, mit ad isten nem épp ma kell konzíliumra hívniuk? Szemforgatva ültem be a kocsiba és tapostam bele a gázba. Időben akartam érkezni, mert bár nem feltételeztem senkiről, hogy nem tudja megfelelő módon elvégezni a munkáját, mégis úgy voltam vele, hogy az van kész és az van megcsinálva, amivel én végzek, így jobb, ha a gép érkezésekor már a Memorialban vagyok. - Anderson! Hozzon nekem egy köpenyt és kesztyűt. - állítom le meglehetősen szabálytalanul a kocsit a mentőbejáróban, majd az említett ápolótól elfordulva egy másiknak odadobom a kulcsaimat. - Vigye Dr. Dubois parkolóhelyére, ő úgyse használja, nekem meg nincs szükségem arra, hogy elhordják a kocsim szabálytalan parkolás miatt. A kulcsokat adja le a nővérpultnál. Na, mink van? - öltözöm be a helyzethez, megfelelő ruházatom mellé a kesztyű felvétele előtt már csak annyit teszek meg, hogy összegumizom a hajam, ne legyenek útban tincseim. Pajzsom fent, de nem annyira azzal foglalkozom, mint inkább a koponyasérülttel, a neuro mindig liblingem volt, a többi sérülést meghagyom az egyéb hiénáknak. - Készítsenek elő három műtőt és csipogjanak rá Dr. Kinsellára. Úgy osztogatom az utasításokat, mintha én lennék a főnök, egyáltalán nem zavar, hogy tulajdonképpen csak beugró vagyok ebben a képletben. Eleget tettem már le az asztalra ahhoz, hogy úgy érezzem: megtehetem. A vörös morgolódni kezd bennem, s bár először nem akarok foglalkozni vele, kénytelen vagyok felpillantani érdeklődésének tárgya felé. - Hát ilyen a mesében nincs! - fortyanok fel, farkasszemet nézve Colstonnal. A rossz nyavalya se gondolta, hogy éppen itt fogunk összetalálkozni. - Dr. Nyxon! Dr. Kinsella nem tudja otthagyni a műtétjét. Erre az idegtől járni kezdenek ajkaim, mintha a fogmosóvizet lögybölném gambámban. Sikerül leküzdjem a késztetést és nem köpöm szemen a rossz hír hozóját. - Stabilizálják és készítsék elő a CT-t. A többit megoldom. - közlöm fojtott hangon, majd régi, "szeretett" bajtársam elé fordulok. - Harmadik próbálkozás? Hátha ez nem hal meg közös kezeink között.. - próbálom humorra venni, mert ha nem így teszek, akkor őt is megköpködöm. A vöröst meg sem kísérlem csitítani.
Orvosi dosszié nálunk nincs, szóban mondom be az addig összerakott eseményeket, sérüléseket. Az azonosítást és értesítést a kórházra bízom, nem foglalkozom vele, azzal már annál inkább, hogy felszállási engedély nuku, addig itt rostokol a szitakislány, amíg az időjárási jelenség tart. Az utolsó hordággyal szintén az épületbe tartok, Andy majd elrendezi a gépet, a kidobált csomagokért tartom a hátam, vis majorként elkönyvelve, amennyiben lehetőség lesz rá, ha nem, kifizetem. Négy emberéletet megérnek az a vackok, ezen sosem töprengtem. Egy bizonyos mozdulatot és kisugárzást megérezve, szinte egyből Willow szemeibe bukkanok bele. – Ó, a kis vörös. Márpedig van. Ez lenne a harmadik esély? Erről van valami mondás is, de bár tudnám pontosan, hogyan is szól. A készülő szemen köpésre jót derülök, várakozó és egyben derűs tekintettel nézek a vétlen áldozatra, de az esemény elmarad. Nem úgy, mint jó pár évtizeddel ezelőtt nálam. Emlékezetes volt, a felháborító volta mellett egyszerűen felröhögtem, abszurd jelenet. Nincs elég orvos. Régi emlékek és helyzetek, az azzal főzni, amink van, és még azon is túl, visszatérnek az emlékek. A kérdés meglep, karba fonom a kezem. - Ha azt mondom, nincs engedélyem? - mégis, lehúzom a pilótaoverall zipzárját és kiveszem az engedélyt, átadva a nővérnek. – Baleseti sebész is vagyok, tavaly ősszel fogtam a kezembe utoljára szikét. – ezzel még talán elfogadható vagyok, mint beugró. Az engedélyem érvényes, és a személyit is előkotrom. – Ennyire negatív? Nem is tudtam. Pedig azt vettem, hízik a mája, hogy maga alá kerülök a műtét alatt. – végignézek rajta, végre látom nőként is, az orromat nem tudja becsapni semmi sem. És a jó nőkön végig szoktam tekinteni. A kétértelmű mondat pedig a halálra visszacsapás. – Így nem műthetek, van teljes műtős ruhájuk? – mutatok magamon végig. – Átvedlek, amíg csekkolnak és felkészülnek a műtétre. – jelentőség teljesen nézek Willowra, miközben az öltöző felé távozok, átvedlek műtős cuccba. Hamar megvagyok, gyakorlatom nagy, ha a két perc alatti átöltözést kell megdönteni, évtizedes, méghozzá, perceken belül már a bemosakodáshoz állok a mosdóhoz. A kártyáimat visszakapom, átmentem az ellenőrzésen, bejegyeztek segédműtősnek jelen helyzetben. – Most kivételesen maga a főnök. – isten ments, hogy tegezzem, ezzel is jelzem, milyen a viszonyunk. – Továbbra is doki? Nem unja? Legalább tapasztalatot szerzett. – már a maszk mögött kérdezem, a műtőasztal mellől, még így is kihallani a széles vigyort mögüle. Csipkedem, akkor is, hogy tudom, a vörös szavai a döntőek. Farkasom elsőnek nem veszi figyelembe a vöröst, attól jóval büszkébb és rátartibb. Mire a műtőbe érünk, hajlandó tudomást venni róla, könnyed nyugalommal vakarja meg füle tövét, leülve az asztal alá, és elégedett nyújtózkodás után le is fekszik. A vezetés közben rá hagyatkoztam, minden idegszálam az övé volt, bízom az ösztöneiben. A küldetés teljesítve, elégedett és büszkesége az egeket ostromolja.
- Kis? Felszalad szemöldököm, a bal. Nem egy beteg felett kéne eszmecserét folytatni azt illetőn, hogy ki kicsi és ki nem, s előttünk röpke három test is hever kínban, szóval egyelőre erről többet nem nyilatkozom, sokkal inkább nagyvonalú leszek és vállat vonok. - A lábam így is hosszabb, mint a tiéd. Jegyzem meg azért, mert nem nagyon szeretem, ha nem enyém az utolsó szó. A joga nem érdekel, a jogot utálom, de az elveket azért szeretem, pláne akkor, ha a sajátjaim. - Csak a magyaroknál, s nem esélyekről, hanem igazságokról szól. Tudtommal viszont egyikünknek sincsenek magyar gyökerei. Haladok a hordágy mellett, tolva azt, s közben be nem áll a szám. A betegért egyelőre nem tudok semmit tenni, az állapota épp annyira stabil, hogy a CT-ig illetve odabent a vizsgálat alatt esetleg ne omoljon össze, annyiban foglaltak a kezeim, hogy ügyelek rá, hogy ne mozduljanak el a csigolyái, éppen ezért nagyon óvatosan tartom a fejét, hogy miközben a hordágy zötyög, ne legyen semmi probléma. - Azzal cseppet sem lepsz meg. Forgatok szemet, s közben már az egyik rezidensemre vetem pillantásomat. - Hozzon a doktornak valamit, amit magára ölthet s készítsék fel a kórház orvosát is egy esetleges műhibaperre. Dr. Nyxon tartja a hátát. Osztok utasításokat, majd felnevetek, amikor nagyjából egyre sikerül gondoljunk. Ő is kimondja, minek következtében mindenki sejtheti miért nem vagyunk jóban. Két egy srófra járó dudás sem egy csárdában, sem egy műtőben nem jó kombináció. De a szükség törvényt bont. Nem zavar, hogy magáz, én tegezem, szerintem a szemen köpés után már olyan mindegy. Meg amúgy is kollégák vagyunk. Adni kell a professzionális látszatnak, vagy minek. Nem, mintha különösebben érdekelne, hogy mit gondolnak rólam itt, a vöröst meg pláne hidegen hagyja. Ő legalább annyira versenykérdést csinál ebből az egészből, mint én. - Ez így igaz! Rákacsintok, miközben hátammal belököm feltartott kezekkel a műtő lengőajtaját, s hagyom, hogy az ápolók rám adják a kesztyűket. A beteg már túl van az anesztézián. - Sebész, fel nem adnám semmiért. Jelenleg a neuro a szenvedélyem, de voltam már mindenféle. Neked magyarázom? Kezembe kapok egy szikét, de még nem vágok. Nem hentesek vagyunk, előbb felmérem az esetet. A műtőben elhelyezett gépekre pillantok, ki van vetítve az egyikre a CT felvétele. - Mondd, mit látsz? Bökök a felület felé, kérdésem Joshnak szól. Mintha csak rezidens lenne. A vörös élvezkedik, s mit tagadjam? Nekem sincs ellenemre a helyzet. Ez nem háború, jobb a felszerelésünk, a betegnek jók - jobbak - az esélyei.
- Inkább a haja. – replikázok a lábára tett megjegyzésére. Még hogy hosszabb a lába, mint az enyém. - Ne aggódjon, magának hosszú, az enyém szőke, egészen jól kiegészítjük egymást. – kacsintok rá, utalva a haj és észbeli képességek vonatkozására. Aztán a rezidensre is kacsintok, kis szöszi, cukor szemekkel, ártatlan tekintettel, na és persze félelemmel, amit mi itt levágunk, arra kevesen néznének fapofával. Majd megszokja. A kérdésre hátranézek, majd vissza rá, még magamra is mutatok. – Gépet vezetek, nem műtétet. És még csak nem is örül, hogy átengedem az irányítást. Így legyek kedves és előzékeny úriember. – elhivatott, mint én a repülésre, de ezt kihagyni, örök vétek lett volna. Bár repülésben jobb teljesítményt mutattam, mint ő a múltkor műtésben, nem, mintha fordítva ez már nem történt volna meg egyszer. Sok idő eltelt, ha még műt, akkor tud valamit. – Azt, hogy mutogat olyan helyre, amivel nem én fogok foglalkozni. Maga a neuro, miért tőlem kérdezi? Múltkor is a sok duma tett taccsra két embert. Lásson neki, én meg a magaménak. – és ahogy látom, lesz dolgunk, ami ráadásul rizikós is. Most azonban nem értekezésekkel akarom húzni az időt, ezt már kétszer eljátszottuk, vagy éppen előbb tettünk és később megbántuk, már olyan minden. Kivételesen a keze alá dolgozom, más területen nem avatkozkom be, rontja az esélyeit a páciensnek. – Miért pont Fairbanks? Csak nem volt meleg a szigetek? – a maszk mögött mosolygok, a szigetek akkor elég párás és dögletes meleg volt. Majd azonnal lecsapok mindent, ahogy a szív leáll és átadom a helyet a defibrillátornak. – Milyen jól jött volna ez régebben. – talán nem fújnánk így egymásra. Egyáltalán, miért érdekel mindez? Azért egyáltalán nem, hogy az itt élő falka tagja, mert érzem rajta a falka szagát, amit másoknál is.
- Kinek a haja? Felvonom a szemöldökömet. Nem nagyon értem, hogy mi a lómellizom baja van, vagyis mire mondja, hiszen a farkasomnak nincsen haja, de ezen itt és most nem fogok fennakadni, viszont megjegyzem magamnak, hogy egy esetleges későbbi találka alkalmával – csak lesz már olyan, hogy nem beteg fölött futunk össze szinte szó szerint – felhozhassam, mint vitaindítót. - Gondolom tudod, hogy a szőkeség manapság minek az aposztrofációja. Nem csak a nőkre vonatkozik. Szemtelenkedni sosem voltam rest és azon már rég túl vagyok, hogy ne tudjak semmire se koncentrálni egy beteg vérző teste fölött, akár könyékig a mellkasában, mert annyira izgulok. Bár most éppen könyékig is szabad vagyok, de ettől még a tények azok tények. Vagy éppen kitalációk, melyeket tényeknek hiszek. Nem fontos sem ebben, sem egy másik kontextusban sem. - Ez csak természetes! Egyszer elvihetnél repülni, ha már így harmadszorra is sikerült összemelegedjünk. Szájalok továbbra is, a vörös meg morog bennem, de én kivételesen élvezem. A horatio-fiaskó után ez már csak hab a tortán, annyira megszoktam, hogy nem értünk egyet, hogy szinte már fel sem tűnik. - Emlékeim szerint a sok duma nem az én munkámat tette taccsra. Legalábbis nem mindkét alkalommal. De ezt a plusz információt elfelejtem nagyvonalúan közölni. A koponya felnyitására készülök elő, szabályos ütemben és egymásutánban nyúlok – és paracsolok – az eszközökért. Nem két percet leszünk idebent, a parázs hangulatot nem csak mi érezzük, pedig a műtőben farkas nincs rajtunk kívül. - Jóból is megárt a sok. Kacsintok oda, s már éppen megpróbálnék elállítani egy szubdurális vérzést, amikor sípolni kezd a gép. - Ha kiütöd, akkor agyhalott lesz. Jegyzem meg nem mellékesen. Amilyen gyorsan csak lehet ellépek a betegtől, „kimászva” a fejéből. - Siessenek vele, mert így nem fogjuk az agyát megmenteni. Kellemetlenül ismerős érzés kúszik fel a gerincem mentén. Érezni szoktam, ha valami nem jó irányba halad, s ezzel a fazonnal mi még sosem mentettünk életet. Most sem hiszek a csodákban, ami azt illeti.
- A magáé. A maga lába nem hosszabb, mint az enyém. A haja már annál inkább hosszú. – sejtelmem nincs, mit akart ezzel, tisztázni nem árt a dolgokat. – Mint ahogy a hosszú hajra adott anekdóták is éppen azzal bírnak. Magának hosszú, az enyém szőke. Ugyanott vagyunk. – kacsintok rá széles vigyorral. – Megdumálva. Majd kinézek valami téli, viharos időt. – vonogatom fel a fél szemöldökömet rafkós tekintettel. - Nem is nekem járt a szám, kikérve magának. –vonom össze résnyire a szemeimet, szinte döfni lehetne a tekintetemmel. Aztán, mintha a tavaszi szél fújná el, el is tűnik, kisimul az arcom is. Nem most fogok ölre menni, azt már eljátszottuk kétszer is és nem mi maradtunk ott a műtőasztalon. Azzal sem foglalkozok, hogy a műtétben segítők milyen képet vágnak a szóbeli kardozásainkra. – Hagyja. – állítom meg a defiblirátorost, leveszem a tappancsokat, majd a tenyerem a mellkasára helyezem, a szíve fölé és szívmasszázst kezdek adni, amivel a test nem, a szív és környéke annál inkább mozgásra lesz késztetve. Feszültségem oldódik, ahogy folytatom, teljesen a műveletre koncentrálok, a farkasom is csendben ülve figyel, érzem, ahogy energiát ad. Az első pár dobogás bizonytalan, a harmadik taktus után kezd erősödni. - Eddig mi állunk nyerésre. - kacsintok Willowra ismét, még ha kis vagyok merülve. Ellépek a páciens mellől, pár légzésvétel után homloktörlést kérek, majd Willowhoz lépek, most minden másodperc számít és a keze alá muszáj vagyok segíteni, most rajta a megmentés sora.
Kezdőlap
//
//
