A kórház épülete a bázis mellett található. Itt civilt és a hadseregben szolgáló embereket egyaránt kezelnek, valamint minden tisztet, irodában dolgozót, de még a visszavonult veteránokat is remek ellátásban részesítik. Mindemellett felkészültek minden egyes katasztrófahelyzetre, a kórház alatt (is) atombunkereket alakítottak ki, valamint nagyjából 1000-1500 civil befogadását teszik lehetővé az ilyen helyzetekre.
Remélem, hogy semmitől nem fogja magát kényelmetlenül érezni, a viselkedésemmel sem szeretnék okot adni neki, meg úgy általában semmivel. Komoly baj lenne velem, hogyha a szakmám ellenére az a nő lennék, aki bárkit zavarba vagy rossz szájízű helyzetbe hoz. - Válasszon kedvére, amíg felforr a víz! – mosolygok Naomira, fürkészve, hogy szeretné-e a tegező formulát vagy sem. Ha azt érzem felőle, hogy jobb lenne neki úgy, akkor észrevétlenül váltok majd. Nem a távolságtartás a célom, de van, aki ebben a közegben mozog otthonosan, nem szeretem hát elvenni senkitől a gyeplőt ilyetén. Odaadok neki egy fadobozt, melyben különböző teafiltereket talál, íz szerint rendszerezve. Egy sornyi citrus (citrom, narancs, fahéjas mandarin, grapefruit-lime), egy sor zöld tea (natúr, citromos, cseresznyés, áfonyás), egy sor fekete tea (klasszikus, almás-fahéjas, barackos, áfonyás) és egy sor vegyes, gyümölcsös (joghurtos meggy, fahéjas szilva, téli álom, eper). A vízforralóhoz lépek, ajkaimon mosollyal hallgatom a bőséges mondandóját. Kitűnik belőle, hogy nem egy hallgatag személyiség és az is, hogy csinált már iylet. Nem mondom magamban sem azt, hogy sajnos, sem azt, hogy szerencsére. Néha mindenkinek szüksége van arra, hogy meghallgassák, s hogyha ez egy szakember, de segít, azzal sincsen semmi gond. Viszont nagyon remélem, hogy nem egyet fogott ki a szakmailag nem olyan magas színvonalat képviselő kollégáim közül. Távol álljanak tőlem az ítéletek, de van néhány inkompetens, ahogy minden szakmába becsúszik. Két bögre forró vízzel ülök le Naomival szembe, a bögréket a kis asztalra teszem, ahogyan a cukros – kockacukor – bödönt a benne elhelyezett szedőcsipesszel és a kis kiöntőnyi citromlevet, meg a két kiskanalat is. Ha sima angol teát választ, akkor kérhet hozzá tejet is, de csak akkor ajánlom fel a dolgot, ha látom a választását. Én a magam részéről egy fahéjas mandarint veszek ki a dobozból, míg hallgatom, a filtert kicsomagolom, s a vízbe lógatom. Üresen szeretem, nem teszek hát bele se cukrot, se citromot. - Minden elismerésem azért, hogy eljár futni. Nagyon egészséges, de sajnos nekem valahogy sosem sikerült rávennem magam, amíg fiatalabb voltam. Mostanában néha megesik. – mosolygok rá. Egyrészt nem szégyellek a hiányosságaimról beszélni, másrészt szeretek reflektálni arra, amit mondanak nekem, így nem tűnik kihallgatásnak ez az egész. Mert nem is az. Abban hiszek, hogy beszélgetés közben nyílik meg az ember leginkább. A habozását észreveszem. Fura dolog ez, amikor nem tudjuk eldönteni, hogy valaki a párunk-e vagy sem. Nem akarom letámadni a témával, így egyelőre tovaevezek. - Gyakran ebédelnek együtt a barátnőjével? Ő mit dolgozik? – kezdem így, majd finom váltással térek rá az előbbi útra. - És a párjával is szokták együtt tölteni az ebédidőt? Nem sokat tudok az esetéről, szeretem magam kitapasztalni a dolgokat. Az egy dolog, hogy mit gondol a páciens, mi okból jön el, de sok minden ki szokott derülni, s néha nem is az a legnagyobb problémájuk, ami először annak tűnik. A felszín mögötti lét furcsa dolog ám. - Említheti a nevüket nyugodtan, úgy fesztelenebb lesz a beszélgetés és nem is kell mindent ennyire körülírni. – ajánlom. Nem muszáj élnie vele, a kényelme a lényeg, nem az enyém. - Egyetemre is jár a munka mellett? – ezt muszáj megkérdezzem. Nem véletlenül. Közben kiszedem a filtert a teából, eleget ázott az már, úgy ítélem meg. Kicsavarom a kanálon, a tálcára teszem. Majd kidobom később, most nem ugrálok, s Naomitól se várom el. Azért hoztam a tálcát, hogy szemetelhessünk rá.
A cseresznyés teát választom, bevallom, nagyon tetszik, hogy ennyi féle választék van, Panda jut róla eszembe, nála is kis dobozkában vannak a teák, és szintén ezer féle, ez valahogy megmosolyogtat. Amíg készül a tea, addig elmesélem a napomat, majd ha elém kerül a forró víz a bögrében, már teszem is bele a filtert, majd szép adag cukrot, és citrom is jut bele bőséggel. Tudom, egyesek az ízéért isszák a teát, én csak elrontom, de elhihetitek, hogy nem érdekel más véleménye ezzel kapcsolatban. Én sem fujjolok, ha valaki olyat eszik, amit nem szeretek. Mikor ő kezd el beszélni, akkor már kevergetem a teámat, de figyelek rá, ez teljesen jól látszik. - Muszáj, tudja, félelmetes módon rajongok a csokiért, palacsintáért, fagyiért, meg a nagyim süteményeiért, úgyhogy valamiképp le kell adni a keletkező felesleget. Más kérdés, hogy sosincs rajtam, valószínűleg a génjeim is szerencsések, de mindig sportoltam, szóval esély sem volt rá, hogy kiderüljön, vajon el tudnék-e hízni. Mayával sokan észre sem vették az állapotomat, ha tél lett volna, még annyian sem szúrják ki, nyolc kilót híztam összesen, abból 3320 grammos volt a lányom. A többi járulékos dolog szerintem bőven kitett még két-három kilót, a többi hamar eltűnt. Mintha soha nem történt volna semmi, a méhem hiánya is csak engem emlékeztet az egészre. - Aham, szeretek átugrani hozzá, ha épp nincs benn a főnöke, és van rám ideje. Afféle mindenes egy fotóstúdióban. Egy fotóstúdióban, lángész… egy darab van az egész városban, nem olyan nehéz rájönni, hogy melyik az. Ennyi erővel a teljes nevét is elcsicsereghettem volna szegény Pandának. - Nem, nem szoktuk együtt tölteni az ebédidőt. Majdnem kiköpöm a kortyot, amit épp lenyelni készültem, közel sem biztos, hogy én itt és most beszélni akarjak Connorról, mert hát, hogyan érthetném meg egy emberrel, hogy hát az van, hogy ő egy tizennyolc éves vérfarkas kölyök, én meg egy majdnem huszonöt éves őrző tanonc vagyok? Sakk-matt. Egyébként, szívesen ebédelnék vele bármikor, de meghívatni magam nem fogom, meg igyekszem ahhoz alkalmazkodni, amit ő biztonságosnak érez. - Ne haragudjon, de inkább nem, nem szeretném belekeverni őket az én kezelésembe. Álnevet persze kitalálhatok nekik, de az eredetit mellőzném, nem olyan kicsi ez a város. Tudom, hogy titoktartás terhe mellett hallgat végig, de attól még ő tudná, s ha adott esetben összefut véletlenül valamelyikükkel, rájönne, hogy ők azok. Ezt nem szeretném. - Istenem, dehogy, elég volt egyszer elvégezni. Kuncogom el magam, de igazából a pillanatnyi szünet arra szolgál, hogy gyorsan kitaláljak valamit, mert ebbe belefutottam. - Igazából, csak annyiról volt szó, hogy a nagypapámmal vitába keveredtünk egy történelmi esemény kapcsán, és egyikünk sem akart engedni, szóval utána kellett néznem. Ez nem hazugság, tényleg volt ilyen, csak éppen egy hete, de ezt nagylelkűen kifelejtem a szavaimból, ma azért ugrottam be, hogy meditáljak egyet, mielőtt idejövök, mert közelebb volt mindenhez, mint az otthonom.
- Igazán nincs önön egy deka felesleg sem, szóval biztosan nagyon jól és hatékonyan megy az a ledolgozás. Melyik a kedvenc süteménye? Az én fiam az édesanyám tökös-mákos pitéjét kedvelte a legjobban amíg gyerek volt, bár szerintem már nem bírna ránézni. – és anya sem süt már. - teszem hozzá, de ez nem erre a lapra tartozik. A magamról cseppentett információkkal óvatos vagyok és nem a titoktartás miatt feltétlenül, hanem azért, mert bár bizalmas légkört szeretnék teremteni, de túlzásokba esni soha nem üdvös, ezt megtanultam már. A Ridleyben, értem – vonom le magamban a következtetést, de mivel nem nyomozói minőségben vagyok itt – olyan minőségem soha nem is volt – ezért nem jelzem, hogy tudnám milyen helyről beszélünk. Számorma a másik személyiségi jogai is tiszteletben tartandók és Naomi is megerősíti azt, hogy inkább hagyná az ismerőseit inkognitóban. Ez egyrészt jó, de másrészt nem annyira. Sejtem az okát és ezért mondanom kell valamit mindenképpen. Homályosan, de ha úgy van, ahogy gondolom, akkor érteni fogja és talán megnyílik. Az a dolgom, hogy lefejtsem a hagymahéjakat, a nehézség vele jár, nem gondoltam amúgy sem, hogy sétagalopp lesz ez az egész. - Hogyne, megértem az álláspontját. Kicsi ez a város és teli van titkokkal és misztikummal is. - nem ismerem ezeket a titkokat úgy, ahogyan valószínűleg Naomi vagy pláne William, de ettől még a világuk nem idegen számomra. Illetve, de. Csak nem ismeretlen teljesen, idegennek ettől még mindig az. Majd elmúlik, idővel. - Viszont azt tudnia kell, hogy az orvosi titoktartás mindent ebben a szobában tart, s higgye el, nagyon sok dolgot hallottam már, nem csak ezt a várost illetőn. – olyan nagyon sokat azért nem, de én soknak éltem meg, amikor a férjem előállt az egész őrzősdivel. Mindegy, evezek másfelé, visszatérve a párja kérdéskörére. A válaszából sejthető, hogy lappang ott még egynémely dolog. - Esetleg a párja nem él a városban és ezért találkoznak ritkán? Vagy nem is szeretnének gyakrabban? – az is egy álláspont lenne. Mindenkinek szíve joga, hogy miképpen kezeli a kapcsolatait. Engem csak az érdekel – momentán – hogy Naomi hogy kezeli. Felnevetek kedvesen. - Azért csak nem lehetett az olyan szörnyű! – reflektálok az egyetemre. A magyarázatát figyelmesen hallgatom, s bár beszéd közbeni testbeszédéből világosan rájövök, hogy némi homályosítás esete forog fenn, nem észrevételezem. Az egyetem a misztikum melegágya, nem hibáztatom azért, hogy így beszél róla. Sőt, még tisztelem is, mert ügyes mentés volt és szépen kerüli a dolgokat. Éppen csak hogyha a problémái abból adódnak, hogy Őrző, nem sokat tehetek így. Hacsak rá nem jön, hogy beavatott vagyok. Ahogy ő óvatos a kijelentéseivel, úgy ezt illetőn én is az vagyok. - És kinek volt igaza? A kedves nagyapjának, vagy önnek? – mosolygok rá.
- Imádom a krémeseket és a csokis muffint, meg úgy, mindent, ami csokis, épp ezért csoda, hogy így nézek ki, néha határozottan csodálkozom a dolgon. Biztosan alkat kérdése is. A tökös-mákos pite olyan dolog, amit meg nem ennék semmi pénzért, de ezt nem fogom elárulni, lévén megbántanám az édesanyját, vagy az emlékét, elvégre, a doktornő már ránézésre elmúlt negyven, lehetséges, hogy nem él az édesanyja. Hogyne lenne az, hiszen én huszonöt éves vagyok, és már nem él az anyukám. Atya ég, a halála előtt nagyon rég nem gondoltam rá ilyen szép kifejezésmóddal élve, egyszerűen gyatra volt a kapcsolatunk. - Gondolom, mint minden város, bár őszintén meg kell mondjam, mióta betettem ide a lábam, fenekestül felfordult az életem. Csóválom meg a fejem, elvégre, itt kezdődött minden, ami végül ahhoz vezetett, hogy Őrző váljon belőlem. Nem tudom egyelőre eldönteni, hogy a szavai arra utalnak, hogy tud a világunkról, vagy csak ráhibázott. Nem Őrző szerintem, arról talán tudnék, bár informátor még lehet, logikus is lenne, de akkor tudná rólam, hogy én is közéjük tartozom, és nem köntörfalazna. Ha farkas lenne, azt szerintem már megéreztem volna. - Gondolom, elvégre, sok az őrült ember, biztosan mondtak sok eszementséget, olyat is, amit a kutya sem hinne el, csak éppen magának még úgy is foglalkoznia kell a beteggel. Egyelőre kivárok, nem kockáztathatok, csúnya lenne, ha lebuknék egy ember előtt már most, egyszerűen muszáj biztosra mennem. - De, a városban él, csak éppen ez kicsit bonyolultabb. Mondjuk úgy, hogy családi ellentétek esete forog fenn, meg néha hajlamos kicsit erőszakosabbá válni a kelleténél, és olyankor nem igazán biztonságos a közelében lennem. Ha tud valamit, ezzel talán kiugraszthatom a nyulat a bokorból, ha pedig tévedtem, valószínűleg elkönyveli annak, hogy egy erőszakos gyökérrel voltam képes összejönni, aki valószínűleg meg sem érdemel, blabla… én nagyon szeretnék vele nyíltan beszélni Connorról, mert ez a téma ennél sokkal összetettebb, de addig egyszerűen nem tehetem, ameddig kétesélyes a dolog. - Nagyon szeretném többet látni. Hajtom le végül a fejem, és sóhajtok egy mélyet, de néha annyira abszurdnak és kilátástalannak tűnik az egész, hogy fölösleges is elkalandozni a jövő felé. Ugyanakkor a jelent is megmérgezi, hogy úgy érezze az ember, fölösleges gyötrődés az egész, úgysem lehet jó vége. Hinni szeretnék benne, hogy igen, nagyon, nagyon szeretnék. - Nem, nem volt szörnyű, szerettem az egyetemet, de még egyszer nem csinálnám végig. Annál is inkább, mert most az őrzőségre kell koncentrálnom, emellett már tényleg nem jutna semmi időm rá. - Természetesen a nagypapának, mindig neki van, nagyok okos ember, és a történelem az egyik rögeszméje. Szeretetteljes mosolyom talán arról árulkodik, hogy közelebb állok a nagyszüleimhez, mint az egy átlagos ember esetében lenni szokott.
- Valószínűleg az, igen. Mondják, hogy van, aki csak ránéz a tortára és már hízott fél kilót, van aki meg eheti tonnaszámra, akkor sem gyarapodik a súlya. – értek egyet vele mosolyogva. Sam jut eszembe és a sütemények illetve a sütés iránti szenvedélye, no meg édesanyámé. Ez eszembe juttat egy utolsó felvezető kérdést is, mielőtt a témát eleresztenénk. - Ön is süt, vagy csak a nagymamája kényezteti érzékeit ilyen téren? – esetleg bolti sütemények, mondhatnám még, de nem véletlenül maradok inkább a személyesebbik vonalon. - És ennek a felfordulásnak örül vagy nem örül? – kérdezek vissza. Egyértelmű rá a válasz, legalábbis magamban levonom a következtetést, viszont midnenképpen tőle szeretném hallani, hiszen ő az, akinek ki kell beszélni magából a dolgokat. Pontosabban nem kell. Lehetőség, hisz ezért van itt. Én a fül leszek, ami meghallgatja, s a kérdések, melyek irányítják erre vagy arra. Hisz ez a dolgom, nem más. - Mondtak, igen, de nem minden eszetlenség volt az, aminek elsőre tűnt. A fiam abban a cipőben jár, amiben ön, Naomi. Éppen csak szerencséje volt, mert a hirtelen jött, csodával, egyesek szerint őrültséggel határos hivatását nem kellett az anyja elől eltitkolnia. – jegyzem meg. Aaron őrző, de nem fogom sem a nevét kimondani, sem a „hivatását”. Ha Naomi nem tudja, hogy léteznek beavatottak akkor úgyis mindegy lenne és egyébként sem feltétlenül csak ennek alapján tudom kezelni őt. Bár, hogyha a problémái vérfarkasokkal és őrzőéggel is kapcsolatosak, akkor nem ártana tiszta vízben úsznunk. No, de ez még a jövő zenéje. - Csak nem kimutatta a foga fehérjét? – kérdezek rá. Ez érthető annak is, hogy vérfarkasnak hiszem – nem, nem így van, de az előbbi magyarázatom tükrében akármi is lehet a helyzet – és annak is, hogy csak szimplán erőszakos férfinak. - Bántotta önt? Kérem, meséljen róla nekem egy kicsit, meg a kapcsolatukról.. – vezetem fel az első napirendi pontot. Egy fenékkel nem lehet millió lovat megülni, maradjunk hát a párjánál épp. Utána majd tovatűnik ez is, s csak kiderül, hogy pontosan mi is az, ami miatt Naomi úgy gondolta, hogy segítséget kérne. Más az, amit a páciens hisz okként, s más az, amit én annak ítélek meg. Ez így van rendjén, természetesen. - Jó az, hogyha az emberhez ilyen közel állnak a nagyszülei. Anyai vagy apai nagyszülők?
Erre is csak bólintani tudok, elvégre, ezt már én is hallottam, elég gyakran emlegetik az emberek. - Mondjuk úgy. hogy próbálkozom, de többször ehetetlen az eredmény, mint fogyasztható, szóval egyelőre ráhagyom a Nagyira. Bolti sütit sosem veszek, szegény nagyi halálra is sértődne, ha megtudná, nem véletlen, hogy állandóan feltölti a főztjével a hűtőmet, még egy egyszerű pizza rendeléstől is szívrohamot tudna kapni. Nem véletlenül, ő vérbeli háziasszony. - Van olyan része, aminek igen, és van olyan, aminek nem. Eleinte túl sok volt, mostanra már megszoktam, és látom azt is, hogy nem minden zűrösnek kinéző helyzetből lesz bajom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az Őrzők közt lenne egy pszichológus, nem kellene kerülgetnem semmilyen szinten a forró kását, most meg kell rágnom minden szavam, és könnyen lehet, hogy ebből az egészből nem ért semmit. - Eltitkolnia? Szerencsés akkor… ha nem kell titkolóznia maga előtt, nekem kell, majdnem mindenki előtt, legalább a legjobb barátnőm előtt nem, ez is valami. Kezdem úgy érezni, hogy ugyanarról beszélünk, de nagyon amatőr dolog lenne, ha közölném, hogy jó, akkor én Őrző vagyok, maga meg a jelek szerint tud rólunk. Valószínűleg kiakadnék, hogy akkor én miért nem maradhattam meg az emlékeim birtokában. - Nem bántott, fizikailag, de lelkileg bántottuk egymást, én is őt. Tudja… egyszer szerettem, legalábbis a naplóm szerint így van, de nem emlékszem semmire, amnéziás lettem egy baleset következtében. Mekkora kamu, te jó ég, mégis, talán ha szépen lassan csöpögtetek olyan infókat, amik mind kétértelműséget hordoznak, összerakja a kirakósomat, s remélhetőleg én is az övét, és akkor nem kell rébuszokban beszélnünk. - És akkor… most itt van ő, és tudom az eszemmel, hogy fontos, de az emlékeim, az érzéseim hiányoznak. Most úgy néz ki, adtunk egymásnak egy új esélyt, de nem tudom, mi lesz belőle. Mit jelent az, ha valakivel minden éjszaka álmodunk? És… jót, csak jót, szépen, boldogságot. Nyelek egyet, nem könnyű erről beszélnem, főleg úgy, hogy mindent más köntösbe kell csomagolnom, mint amilyenben egyébként díszelegne. - Anyai nagyszülők, azt hiszem, rajtam töltik ki, amire anya nem hagyott nekik lehetőséget. Én imádom őket, nem tudom, mihez kezdenék nélkülük.
- Jó is a nagymama a háznál. Általában mindenkiben az a kép él a nagyszülőkről, hogy remekül sütnek. - mosolyodom el. Az én édesanyám is isteni süteményeket tud készíteni, így Aaron is nyugodt szívvel áradozhatott a nagyi verhetetlen sütijeiről. Nem hiszem, hogy tette, de ez már egy másik történet, elbeszélésére máskor kerülhetne sor, de nem fog sor kerülni valószínűleg. - Naomi, kérem próbáljon meg teljesen nyitott lenni. Itt nincsenek titkok, semmilyen. Úgy őrzöm őket, ahogyan ön is őriz bizonyos dolgokat, hogyha szigorúan vesszük. – nem közölhetem vele csak úgy, hogy tudok az őrzőkről és a vérfarkasokról. De érzem, hogy a problémái ebben gyökeredznek, így megeresztek egy utolsó dolgot. Ha ebből sem jön rá, akkor nem nagyon tudom, hogy hol is siklott félre a virágnyelvem. - Ismerem William Douglast. Az igazit. A vezetőt, az ön vezetőjét. – hogy miképpen ismerem azt nem fogom elmondani. Semmi köze nincsen senkinek ahhoz, hogy házasok vagyunk, a nevem más, s nem is láthattak még Willel. Viszont mivel Naomi említette, hogy gyógyszerész, annak meg ugye semmi köze nincsen a Denali Nemzeti Parkhoz, ahol Will vadőr, tehát ezt a megjegyzésemet félre nem értheti. Óh, hát a legjobb barátnője is Őrző. Nem, mintha szándékomban lenne feltérképezni a fairbanksi őrzőpopulációt, de azért ezt jó tudni. Feljegyzem a gondolataim közé. - Az életvitele ezzel jár, gondolom, hogy nem lehet kellemes. Ezen titkok azok, amikkel nem tud megbirkózni, vagy van valami más, ami túlmutat mindezen? – kérdezek. Ideje, hogy rátérjünk a dolgok sárga köves útjára. Mint Dorothy arra a bizonyosra. Ugyanarról beszélünk, igen, de megértem, hogy miért iylen óvatos. Itt sem lehetne, hogyha hosszú évekkel ezelőtt Will meg én nem folytatjuk le azt a bizonyos beszélgetést. - Lenne szíves részletezni ezt a balesetet? – eresztek meg egy újabb kérdést két korty tea között. Még mindig óvatos, finom, kedves hangon beszélek, nem fogok ajtóstul rontani lelkének házába. Az nem az én szokásom, soha nem is volt. Se munkán kívül, se azon belül. - Az attól függ, hogy pontosan mit álmodunk. Esetleg megtenné, hogy leírja nekem ezeket az álmokat? Visszatérően ugyanaz a történetük, vagy csak a bennük szereplő személy mindig azonos? – veszem elő a szakmaiságomat kedves érdeklődésbe csomagolva. A nagyszülőket már hagyhatjuk, nem velük van a baj, ez világosan kiderült. Nem teszek fel több kérdést róluk, felesleges egyelőre, azt hiszem.
- Igen, bár azok az idők már elmúltak, magamról például nem tudom… öhm… szóval mindegy, én úgysem leszek soha nagymama. Erről nem akartam beszélni, hiszem, hogy már hellyel-közel lezártam, de mégis kibukott, szóval könnyen lehet, hogy nincs így. Mindenesetre, ha valóban őszintén helyre akarom rakni a lelkem szerteszét heverő darabjait, róla is kénytelen leszek szót ejteni. - Ez most rendkívül ostobán fog hangzani, de most azt akarja mondani, amit hiszem, hogy mondani akar? Nézze el nekem az óvatosságomat, de túlságosan új még nekem ez az egész, félek, hogy hibát követek el. Pislogok rá, talán kicsit reménykedve, mert ha úgy van, ahogy kinéz, akkor valóban bármiről beszélhetnék neki, és sokkal egyszerűbb, emellett lényegesen személyesebb lenne az egész. - Ohh, tehát pontosan azt akarja mondani. Ez hogy lehet? Maga… nem olyan, mint én, nem pont olyan, vagyis… érti, gondolom. De, ha mégis tud mindent… akkor… Ez most hogy van? Tőlem egyszer elvették az emlékeim, maga akkor hogyan lehet mindennek a birtokában? Nem iránta éled fel gyermeki dac a lelkembe, a villanásnyi harag sem neki szól, inkább a világnak, hiszen mennyivel másabb lehetne minden, ha akkor nem veszik el az emlékeimet? Mondhatják persze, hogy az én döntésem volt, de itt van Dr. Martinez, aki tud rólunk. - A titkok nem zavarnak, egy mérhetetlenül képmutató világban nőttem fel New Yorkban, ott minden hamis, minden csak fénylik, de távol áll az aranytól. A történések készítenek ki. A barátom… nos, nyilván már sejti, hogy micsoda, és akkor itt van, hogy én mi vagyok, a kettő pedig nem tudom, mennyire egyeztethető össze. Miatta tudtam meg először, hogy létezik ez a világ, és miután elvették tőlem az emlékeimet, szóval nem történt baleset, miatta keveredtem bele a Vörös Holdba is. Akkor majdnem meghaltam, igazából, ezzel kapcsolatos a legnagyobb problémám. Én… nos, tudja, akkor feladtam, és azt akartam, hogy tegye meg, hogy öljön meg az a megszállt nő. Hajtom le bűnbánóan a fejemet, mára már nem így gondolom, egész más most a helyzet, de azóta is emésztem magam miatta, és szerintem ez soha nem is lesz már másként. - Nem, nem ugyanaz a történetük, a személy ugyanaz, és kivétel nélkül mindig boldog vagyok. Semmi különleges, hétköznapi helyzetek, egy piknik, egy egyszerű séta, némi közös futás, egy vacsora… Régebben, mikor még nem tudtam, hogy korábban az életem része volt, volt róla egy látomásom, miközben megcsókolt valaki a discoban. Ez a látomás dolog nálam elég gyakori volt, mielőtt megtörtént az elhívás. Szóval akkor ő csókolt meg a látomásomban, és tél volt, csak úgy, mint a valóságban is, de mire vége szakadt, kitavaszodott. Azt hiszem, épp elég elemezgetni valóval dobtam meg így nagy hirtelen, nem szándékosan, de szerintem tudhatja, hogyha átszakad a gát, akkor bizony nincs mese.
- Nagymamának lenni nem vérségi kötelék dolga csak. – jegyzek ennyit, s magamban megjegyzem, hogy utána kell nézzek Naomi orvosi kartonjának a legközelebbi alkalomra. - Igen, pontosan azt szeretném mondani. – bólintok. A kifakadása megütköztet belülről, de nem mutatom ki. Fogalmam nem volt róla, hogy ez így is működhet, nem kérdeztem rá Williamnél, így nem is jutott el hozzám az emléktörlés lehetősége. Viszont meg tudom válaszolni a temérdek kérdését nagyon egyszerűen. Orvosi indokom van rá. Túl sok ez így egyszerre, s nem szabad mindent egy alkalommal megbeszélni. Főleg azért nem, mert akkor semmi értelme a hosszú távú terápiának. - Megígérem Naomi, hogy minden kérdésére válaszolni fogok, de nem ma. - nem vagyok szigorú, a hangom sem az, s még mielőtt rosszat gondolhatna rólam, meg is magyarázom az okokat. - Van az úgy, hogy egyszerre túl sok az információ, s hogyha most mindenre választ adnék, akkor csak összezavarnám. Figyelmesen hallgatok mindent, amit mond, s nem most érzem megfelelőnek az időt arra, hogy eláruljam neki: beavatott vagyok, de nem ilyen mélységekig. Utána kell majd kérdezzek Williamnél, mert nagyon sok mindent nem értek így, s az egy dolog, hogy kezeljek őrzőket, de akkor nekem pedig információk kellenek. - A lehető legnagyobb dolog az, hogy ezt képes volt magának bevallani. Nem baj az, hogy fel akarta adni. Nagy bátorságra és erőre utal, hogy nem tette meg. – hagyom, hogy az álmáról beszéljen, amire szintén én kérdeztem rá. - az elméje üzenni szeretne magának, az álmok viszont gyakran csak álmok és semmi több. A látomásait kétségkívül összekötheti az említett fiúval, de az álmok jelenthetik csak azt is, hogy boldogságra vágyik, ezért az elméje megadja önnek, amíg alszik. Legyen kedves a legközelebbi alkalommal magával hozni ezt a füzetet.. – adok át Naominak egy pillangómintás, kis alakú vonalas jegyzetfüzetet. - Vezessen álom- illetve látomásnaplót, ha megkérhetem. Napra, órára pontosan, hogyha tudja. A következő alkalommal majd kielemezzük a dolgokat. – nem hajítom ki, nem hajt a tatár és van időm a következő páciensig. Amíg szeretne, addig marad, felőlem akár Mr. James érkezésééig is teheti. De a beavatódásomról és Williamről továbbra sem vagyok hajlandó beszélni vele. Nem akarom összezavarni, egyáltalán.
Naomi & Dr. Martinez
How are you today?
Újra Naomit várom, ezúttal is nyitott ajtókkal. Az asszisztensem ma szabadságot vett ki, így a kinti telefon is az irodámba van átirányítva, ezért jórészt az íróasztalomhoz kövültem. Ha éppen nem telefonáltam, akkor jegyzeteket készítettem és az aktákat rendezgettem, most pedig egy csésze kávé mellett csak a semmibe révedek. Nem mondom, hogy fáradt vagyok, voltak már ennél hosszabb napjaim is. S különben sem láthatná rajta senki a kimerültségemet. Megtanultam élni vele, az egyedülálló anyák sajátja az ilyen. Még mindig Dr. Martinez van kint az asztali és az ajtóra függesztett táblámon, pedig visszavehettem volna nyilvánosan is a férjem nevét (amit soha nem adtam le). Ettől függetlenül arra jutottunk, hogy egyelőre jobb ez így, folydogáljanak a dolgok a saját medrükben úgy, ahogyan azoknak mozogni kell. - Szép napot, Naomi! – állok fel az asztal mögül, amint látom belépni. Így illik. Mindig előrelépek, hogyha érkezik valaki, mert nem akarok egy bútordarabnyi éket köztem és a pácienseim között. Teával kínálom, ezúttal előre készültem. Remélem nem lőttem vele mellé.
Csupán némi szemöldökráncolást engedek meg magamnak a kijelentése kapcsán, meglehet, örökbefogadásra céloz, de azt ugyan hiába teszi, én nem fogok soha arra vetemedni, hogy a lányomat ilyen módon csapjam arcul. Nem véletlen az sem, hogy a sors nem engedte, hogy másik gyermekem foganhasson, és elvette női mivoltom meglehetősen fontos részeit. - Nem ma… értem. Vegyül némi kimondatlan csalódottság a hangomba, nem, nem vártam megváltást ettől az egy találkozótól, egyszerűen csak úgy hiszem, ennél kicsit többet reméltem. Mindegy, ő az orvos, nem én, nyilvánvalóan tudja, mit miért tesz, nekem pedig bíznom kell benne, másként ez nem megy. - Tudja, néha úgy érzem, hogy engem ennél jobban már nem lehet összezavarni. Állapítom meg csendes lemondással a hangomban, ez nem az ő hibája, senkit sem hibáztatok érte, egyszerűen így alakult. Kellemetlen események sora törte szilánkokra életem hamis simaságát, de hiszem, hogy így kellett lennie. Csak sóhajtok, hisz én nem hiszem úgy, hogy ott és akkor bátor lettem volna, vagy utána közvetlenül, rá lehet erőltetni, de azt hiszem, nem akartam volna tovább csinálni, ha nem lesz belőlem Őrző, vagy nem törlik ki megint az emlékeimet. - Értem. Bólintok, miközben átveszem a füzetet, ujjaimmal végigsimítok a pillangómintán, egy mosoly árnya azért átrebben a vonásaimon. - Rendben, így fogok tenni. Igaz, a látomásaimmal óvatosabban kell majd bánnom, de azokra sokkal jobban emlékszem, mint az álmaimra, megmaradnak, és könnyű felidéznem őket, míg az álmokat bizonyosan le kell írnom, különben semmi sem marad meg, csupán apró benyomások, érzetek, villanásnyi képek.
~*~
A legutóbbi alkalom valahogy kurtán furcsán alakult, élek a gyanúval, hogy az őrzős dolog miatt, de nem kérdeztem rá konkrétan akkor sem, és most sem szándékozom. Nem kell nekem vizsgálgatni a dokit, nyilván az ő dolgai rám tartoznak, nekem viszont szükségem van némi segítségre, mert bár vannak barátaim, akiknek mindent el merek mondani, de attól még feldolgozni nem feltétlenül sikerül őket. Besétálok hát az irodába, olyan szabad a gazda jelleggel hívogatnak a nyitott ajtók. A kabátom már az épületbe érve levettem, kellett is, mert természetesen megnézték, nincs-e nálam valami nem odaillő. Sosem fogom megszokni, hogy egy katonai bázisra járok dokihoz. - Szép napot, doktornő! Köszönök neki mosolyogva, és már az első pillanatban ott van az a halvány zsizsegés, amit minden társamon érzek, kivéve persze az informátorokat, mások biztos erősebben érzékelik, mint én, egyértelműbben, de számomra ez is elég. Őrző lett az elmúlt hétben. - Köszönöm! Nyúlok a tea után, és már le is ülök az egyik fotelbe, a kinti hideg után jól jön. Kiveszem a kis jegyzetfüzetet, de közben a mozdulatait figyelem, és persze, hogy nem bírom ki. - Sűrű hete volt, ugye? Most pláne kényelmetlennek tetszik a magázódás, de hozzá képest én még csak egy kislány vagyok, nincs merszem letegezni.
Tudom, hogy nem volt épp a legtisztább az, hogy nem mondtam el mindent akkor és ott, de a terápiának nem része az, hogy magamról magyarázkodjak, vagy a férjem döntéseiről. Értem, persze, hogyne érteném azt a hozzáállást, hogy miért kell a sorsunkat mindig máséval összehasonlítani. Megnyugvást hoz, azt mondják. Nem értek ezekhez a zsibongásokhoz, vajmi keveset tudok saját őrzőségemről, s bár ez zavar, mégsem fogok nekiállni mély letargiába esni miatta. Van kitől tanuljak, mentorom is van és tökéletesne el tudok vonatkoztatni attól, hogy a férjem a Protektor. Nem jelent semmit. Illetve egy dolgot igen. Azt, hogy Naominak tőlem kell megtudnia, mert hogyha csorbát szenved közöttünk a bizalom, akkor semmit nem fog haladni a kezelés. - Önnek is, Naomi! A kérdést értem, s el is nevetem magam. Bár ez nem annyira nevetés, inkább kis kuncogás, halk, kellemes formátumú. - Egy hangyányit sűrűbb, mint az elmúlt éveim. Szeretnék elmondani valamit, mielőtt belekezdünk a mai beszélgetésbe. Valószínűleg tud.. tudsz róla.. – váltok tegezésre, mert ez egy másik része a beszélgetésnek, s a második kezelésen amúgy is fel szoktam ajánlani. Itt nem ajánlok, de ha látom, hogy nagyon nem áll rá, akkor majd visszatérünk a magázáshoz, hogyha Naominak az a kényelmesebb. - ..de mivel legutább szőrmentén érintettük a témát, így szeretném én magam is elmondani. A Martinez a leánykori nevem. William Douglas a férjem ide s tova negyed évszázada. Nem fűzöm tovább, nincsen egyéb előjogom. Ha a tudásszintet nézzük, akkor Naomi felettem áll, s ezzel nekem nincs is semmi bajom. Egyedül azt szerettem volna, ha megérti, hogy miért is lettem beavatott. Meséltem már neki a fiamról, így már össze tudja kötni a szálakat, hogyha akarja. S akkor rá is térhetünk a tea mellett az álomnaplóra is. - Ezen a héten is álmodtál? – kérdezem, s kezemet nyújtom a napló felé, ha odaadja, szívesen beleolvasnék. - Maradhatunk a tegeződésnél? – kérdezek még ennyit. Nem adok a szájába se igent, se nemet. Ahogy neki jó.
- Meglehet, hogy sejtek ezt-azt. Pillantok komolyan rá, nem zavarna, hogyha Őrző lenne, nincs ebben semmi rossz, sőt, egyszerűen könnyebb lesz neki beszélnem mindenről, hiszen nem kell titkolóznom, s körülírnom mindent. Ettől még nem lesz kevésbé kérdéses az, amit korábban sem értettem, nevezetesen, hogy ő miként is tudhatott mindenről anélkül, hogy megtörtént volna az elhívása. - Ohh, te édes kisjézus. Szalad ki a számon a férjezett neve hallatán, és az első pillanatban fel is pattanok, hogy én ezt így akkor most inkább nem. Nem mintha problémásnak tartanám, de azért a Protektor feleségének elmondani a lelki zűrjeimet egy kicsit… fura? Szívesen megkérdezném, hogy ha negyed évszázada a felesége, akkor hol volt eddig, de nem vagyok ennyire tapintatlan, és nem is tartozik rám, noha nem értem, de a saját szüleim példájából tudom, hogy nem minden arany, ami fénylik, s a legtökéletesebbnek látszó házasságokban is megvannak a problémák. A tegeződés nem zavar, sőt, örülök neki, már csak annak okán is, hogy így könnyebb beszélni vele, a magázódás nekem túl merev, hiába, fiatal vagyok még. Muszájból persze megteszem, de az ínyemre csöppet sincs. Nem mondom, hogy ettől minden érthetőbb, de talán az Őrzőknél úgy megy, hogy a szűk családot be lehet avatni, fogalmam sincs, ennek majd utána kell kérdeznem Mandynél, mert nagyon is érdekel, nem mintha el akarnám árulni bárkinek is, de később talán fontos lehet. - Minden éjszaka… ha nagyon kimerült vagyok, nem szoktam, de a jelek szerint ezúttal nem sikerült rendesen lefárasztani magamat. Azzal át is nyújtottam a naplót, minden oldalra külön nap jutott, a legelejére a látomás szó mellé mindenhová x került, egy kivétellel, ott részletezve van az, amit Connor esetében láttam a legutóbbi találkozásunkkor.
Hirtelen egészen máshol vagyok, az időpont azonos lehet, körülöttem mindenütt csak havat látok, a bőrömön mindösszesen egy vékony nyári ruha van, mezítláb állok, mégsem fázom. Kezek fonódnak a derekamra, bizsergeti tagjaim az érintés, olyan érzésem támad, mintha már nagyon rég várnék erre a pillanatra. Belesimulok az ölelésbe, sodródom a történésekkel, s hagyom, hogy a hozzám képest rendkívül fiatalnak tetsző fiú megcsókoljon. Elveszek, úgy tűnik, megnyílik alattam a föld, ujjaim megtalálják a barna hajzat kósza tincseit, beletúrok, mintha vágynék a tapintására. Kicsit esetlenül suta az egész, mintha csak két gyerek próbálgatná, milyen is csókolózni, mégis tökéletesnek találom. Légyszomjjal küszködök, mikor vége szakad, ajkaim kiszáradtak, s csak arra vagyok képes, hogy belenézzek a szürkéskék szemekbe. Hallom a madarak csiripelését, lágy, hűvös, kellemes fuvallat simít végig a bőrömön, megcirógatja az arcom, táncra hívja vörösségem, s mikor képes vagyok elszakadni a tekintetétől, hogy körbenézzek, észreveszem, hogy kitavaszodott. Nem győzök ámulni, ám mikor visszapillantanék a fiúra, már nincs sehol, a helyén egy fekete, zöld szemű farkas áll, én pedig minden félelmemet félredobva, barátságosan nyújtom ki felé a kezem, mintha csak azt akarnám, döntsön ő, mi lesz a sorsom.
Az álmok valamivel zavarosabban vannak leírva, hiszen mire felkelek, már akkor sem emlékszem maradéktalanul mindre. Az előző találkozásunk éjszakája alá olyan címszavak vannak felvésve, mint piknik, zöld-fehér takaró, saláta, madárcsicsergés, eső, rohanás, csók, szívdobogás. Nagyjából ennyi az, amit minden más napnál láthat, a közös csupán annyi, hogy mindegyikből süt valami merőben pozitív, kellemes érzet, valami jó, nem is tudom, talán az érzéseim, amiket elfojtottak bennem, ütnek át rajtuk, őszintén, fogalmam sincs. Egyszerű, hétköznapi helyzetekről van szó, és mindig csak ketten vagyunk, úgy, ahogy valószínűleg sosem lesz, vagy még nagyon sokáig nem, mert nem biztonságot. - Persze, a tegeződés nekem is sokkal kényelmesebb. Bólintok végül, aztán várom, hogy olvasgasson, engem igazán nem zavar, elvégre ő kérte, hogy tegyem meg, egyébként biztosan nem vezetnék ilyesmit.
Nem mondom, hogy nem számítottam valami hasonló reakcióra, de ettől még meglep az, ahogy hirtelen csak felkel. Nem akadályozom viszont, hadd tegye, ami jólesik neki, de bennem van a feszültség, mint minden olyan alkalommal, amikor azt gondolom, hogy hibáztam valamit. Nem véletlenül tanítják, hogy egy terápia folyamán a beteggel őszintének lenni az kétélű fegyver. Mindegy, szükségét éreztem, hát viselem, lesz ami lesz. Amikor visszaül, megnyugszom. Mosolyom töretlen, s talán egy másik alkalommal, ha kérdezne akkor válaszolnék is neki Williamet illető kérdésekre, de ez nem az a történet. Most Naomi miatt vagyunk itt, őérte szól a foglalkozás, reá figyelek tehát. - Azt gondolom, hogy a kezelés szempontjából ez nem is olyan nagy baj, hiszen így nem marad homályban semmiféle részlet sem. Persze, tudom, hogy jobb lenne, hogyha tudna aludni, de remélhetőleg a probléma megoldódása után ez sikerülni fog. – mosolygok rá. Átveszem a füzetet, olvasni kezdem. Nem egy olvasatra fogom minden részletét átnyálazni és megérteni, illetve következtetéseket levonni róla, de az biztos, hogy most is bele-belekapok ott, ahol érzem, hogy a probléma gyökere elkapható. - El tudnád mondani nekem, hogy mit érzel közvetlenül, azután, hogy felébredtél ezekből az álmokból? Nem vonok le következtetéseket. Egyértelműen várok egy-egy kifejezést, szót, de meg tudtak már lepni a betegeim. A legfontosabb jelen helyzetben szerintem a belátása bizonyos dolgoknak, de nem nekem kell Naomi szájába rágnom, hanem neki kell rájönnie. Nem is annyira az érzéseinek mibenlétére, hanem arra, hogy mi is az, ami miatt felkeresett engem. Mert önmagában a „szerelem” – legyen bármilyen beteljesületlen és esélytelen is – nem ok arra, hogy valakinek terápiára legyen szüksége. - Tudod, hogy ő a farkas, vagy ez csak álombeli gondolat? – értem, ahogy értem. Már nem kell ez ügyben rébuszokat elemeznünk, annak az imént elejét vettem azzal, hogy elárultam azt, amit már úgyis tudott az őrzők eligazításáról. - Csak róla álmodsz? Soha, senki mással kapcsolatosan nem voltak ilyen vízióid? – nem csak férfira gondolok.
- Tudok aludni, nem is ez a baj, igazából, csak nem értem, hogy miért álmodom minden éjszaka vele, nem zavar, meg tök kellemes, csak olyan fura. Vagyis, fura érzésem van az egésszel kapcsolatban. Vakarom meg a tarkóm zavartan, nem is tudom, hogyan kellene ezt elregélnem neki, mindenesetre ennél érzékletesebben jelen pillanatban nem vagyok képes rá. Várom, hogy olvassa a soraimat, és közben a ruhámat piszkálom, nem szerettem, ha előttem nézi valaki, mit követtem el, noha most nem valamiféle dolgozatról volt szó, de akkor is zavarba jöttem tőle. - Jól vagyok, nyugodt, kisimult, azt hiszem, elhiszem tőlük, hogy ez az egész működhet, és nem tökéletes ostobaság szeretnem egy kölyök vérfarkast. Nyilván az, még én magam is ezt hiszem, de ha megpróbálnám megint kitépni az életemből, akár meg is kérhetném, hogy emelje ki előtte a mellkasomból a szívemet, mert egyszerűen nem akarnék úgy élni. - Szeretem ezeket az álmokat, de kicsit tartok attól, hogy a valóságot tekintve nincsenek rám jó hatással. Vallom be, mert úgy hiszem, ezzel kapcsolatban itt rezeg a legjobban a léc, mást nem tudnék felhozni negatívumként. - Tudom, miatta vagyok Őrző, tavaly átváltozott miattam a városban, majdnem felfalt, a Vörös Hold alkalmával miatta lettem Alignak szemében áruló, akkor is majdnem meghaltam. Igen, ezek alapján tökéletes idióta vagyok, hogy mégis mellette akarok lenni, de így van, akár tetszik nekem, s másoknak egyaránt, akár nem. - Vízióim vannak, de nem álmomban. Viszont mielőtt Őrző lettem, gyakran voltak rémálmaim, sötét, komor, vérengzős álmaim, utólag kiderült, hogy a vérfarkasok miatt. Amikor találkoztam eggyel, így figyelmeztetett a tudatalattim.
- Körül tudnád írni a fura érzés természetét? Nincs erre rossz válasz, mondhatsz, amit akarsz, engem az érdekel, hogyha arra gondolsz, hogy vele álmodtál megint, akkor mik jutnak eszedbe. Nem az álomról.. hanem úgy egyáltalán. Eresztem talán kissé bő lére mindezt. Nem akarok a szájába rágni semmit, mi sem áll messzebb tőlem, egyszerűen csak szeretném minél inkább pontosítani, hogy mi is az, ami előrébb vihetné a dolgokat. - A kellemes érzéseid nyilván abból fakadnak, hogy összességében kellemes érzéseket táplálsz adott illető iránt. Vonom le a kéretlen következtetést. Ezt nyilván ő is tudja, szóval nem a spanyolviasszal készültem előállni ekképp. Azon a véleményen vagyok, hogy néha jobb a saját tudomásunk szerinti dolgokat is más szájából hallani, akkor megerősítésül szolgálhatnak úgymond. - A problémát az jelenti, hogy kölyök vagy az jelenti, hogy vérfarkas? Nem mellékes kérdés, ezért is teszem fel. S ha már elérkeztünk ide, akkor tovább is fűzöm a kérdéseimet, amolyan addig ütöm a vasat, amíg meleg formában. - Tehát hogyha jól értelmezem, akkor még évekig nem lehettek együtt, hacsak nem a fiatalemberf megtanulja kordában tartani a farkasát. Az együttet értse úgy, ahogy akarja, nem magyarázom túl. Furcsának találom a helyzetet, meglehetősen kuszának a természetfeletti oldaláról, de emberként igencsak egyértelmű számomra minden ezzel kapcsolatosan. Szép dolog a szerelem, akkor is, ha fáj. És nem létezik az a kérdés, hogy van-e értelme. Mindig van, valami biztosan. A szívnek pedig különben sem lehet parancsolni. - És amióta Őrző lettél, mire figyelmeztetnek a vízióid?
- Nos, kezdetben, mikor még nem tudtam, ki ő, azért volt fura, hiszen idegen srácról miért álmodik minden éjszaka valaki… Eleinte szörnyen zavart. Aztán, mióta tudom ki ő, azért nem értem az egészet, mert már mégiscsak együtt vagyunk, akkor… miért folytatódnak ugyanúgy az álmaim? Már arra is gondoltam, hogy ott élem meg, amit a valóságban nem tudok, de ez elég abszurdnak tűnik a számomra. Aztán ki tudja, lehet, hogy valójában nem az. Mindenesetre, remélem, ebből ő ki tud silabizálni valamit, elvégre én erre alkalmatlan vagyok, nem véletlenül szerettem volna itt is felkeresni egy dokit. Más kérdés, hogy a Maya témához csatlakozott ez is. A következő megjegyzésére csak bólintok, ez igaz, valóban kellemes érzéseket táplálok iránta, még úgy is azokat tápláltam, hogy nem is tudtam a létezéséről, elvégre róla álmodtam akkor is. - Az, hogy kölyök, az nem zavar, hogy vérfarkas. Ezt biztosan ki merem jelenteni, elvégre más farkashoz is volt már ilyen-olyan módon közöm, romantikus értelemben példának okáért abszolút nem, de attól még nem fordítottam hátat senkinek azért, mert vérfarkas. - Igen, így van, igazából, nem kifejezetten az együttlétről van szó, már egy csóknál is komplikációk léphetnek fel. Ez jobban zavar. Úgy értettem, ahogy akarom, nekem nem létszükséglet, hogy legyen valami a lábaim között, szeretem a szexet, nem erről van szó, de az intimitás sokkal jobban hiányzik a maga egyszerű, hétköznapi formájában, mint az ágytorna. - Egyszerűen félek kifejezni azt, amit érzek, mert ki tudja, talán már az is sok lenne neki ilyen téren. Sóhajtok fel, és hajtom kissé le a fejem, egyszerűen borzasztó, hogy olykor úgy érzem, nem tudok mit kezdeni azzal a tömérdek gyönyörű érzéssel, ami bennem tobzódik. - Azóta kevesebb van, és csak szándékosan, ha megérintek valamit, valakit, akkor jöhetnek elő. Nem viselnek meg annyira, de semmi negatívat nem érzékeltem. Inkább választ egy adott kérdésre, vagy más emlékeibe csöppentem, amiről ő nem is tudott.
- Akármennyire abszurdnak tűnik, lehet, hogy tökéletesen igaz. Teszem hozzá csendesen. Meglepően reálisan látja a dolgokat, ami számomra azt jelenti, hogy elég masszív és szinte tökéletes önképe van. Ez ritkaságnak számít manapság, éppen ezért üdítő találkozni valaki olyannal, aki kivételként erősíti a szabályt. Igazából azon a véleményen vagyok, hogy Naomi önmaga is esélyesen megtalálná a kiutat és a megoldást a helyzetéből, de mint oly sok mindenre, erre is neki kell rájönnie. Addig meg itt vagyok, s segítem őt. - Az a véleményem, hogy neki legalább annyira kezelésre lenne szüksége és szakértő segítségre. Persze nyilván nem efféle beszélgetősre, de nyilván ott kezdődnek a gondok, hogy nem tudja kezelni a farkasát. Nem akarok ezügyben túlságosan okoskodónak tűnni, de nem véletlenül kérdezgettem Willt erről a témáról, igyekeztem felkészült lenni erre az alkalomra, amikor Naomival találkozom. Sosem beszélek a levegőbe úgy, hogy nincs mögötte legalább minimális tudás. - Pontosan mi az, ami történt, amikor csókolóztatok? Feltételezem, hogy megtették, különben nem tudná, hogy komoly gond lehet belőle. Egyelőre azon vagyok, hogy beszéltessem, hátha benne is összeáll a kép. Mert az nem minden, hogy bennem összeáll. Sőt, önmagában semmi, ha a páciens nem tud mit kezdeni vele. - Próbáltad leírni? Akkor nem azonnali a reakciója. Vagy hogyha a te hangodon kéne hallja, akkor telefonon mondhatnád el neki. Esetleg webcamera? Ajánlgatom. - Tudom, hogy sokan elítélik a modern technikát, de ilyen téren eléggé a segítségedre lehet. Ha nem lesz baj attól, hogy „lesokkolod” az érzéseiddel az éteren keresztül, akkor nyilván a következő, személyes alkalommal kinyilvánított érzelmek sem szülhetnek akkora problémát. A lépésről-lépésre elvet ajánlom ekképp. Kíváncsi vagyok, hogy gondolt-e már rá. Nem spanyol viasszal állok elő, de tapasztalataim azt mutatják, hogy néha a legegyszerűbb dolgok nem kúsznak elénk, hogyha egy probléma kellős közepén csücsülünk. - És ezeknek már nem volt köze kizárólagosan a barátodhoz, ugye?
- De ez bonyolult… Két teremtője is cserben hagyta, én se nagyon lennék lelkes, ha ilyen rosszul indult volna az életem ebben az új világban. Ettől még tény, hogy meg kellene tanulnia, de úgy tudom, náluk lassabban megy, míg megtanulják kezelni, mivel több idejük van sokkal a fejlődésre, mint nekünk. Ettől még igaza van, de azt hiszem, Connor maximum két éve lehet farkas, annyi idő alatt nem jellemző, hogy elsajátítanák az önmérsékletet. Pechünkre. - Nos, pontosan az történt, hogy elhúzódott, hátrébb lépett párat, és iszonyatosan koncentrált, hogy ne változzon át. Sikerült neki szerencsére, de azóta… nem próbálkoztunk újra a dologgal. Ez azért zavar, mert még ha azt is mondom, hogy lelki értelemben megvagyok a testi beteljesülés nélkül, addig ölelések és csókok nélkül már nem kifejezetten működök egy kapcsolatban, de forszírozni meg nincs értelme, azzal csak felzaklatnám. - Ohh. hát erre még nem is gondoltam, majd felvetem neki, biztonságosabbnak hangzik jóval. Elvégre, még ha túl is csordul érzelmileg, Faye közelében, esetleg a hotelben azonnal kapna segítséget, és nem szabadulnának el a dolgok végzetesen. Határozottan jobb kedvem lesz tőle, bár azon nem fog segíteni, hogy megérinteni se nagyon merem, kivéve az ártatlan kézfogásokat, de legalább azt tudni fogjuk, hogy mit hozna ki belőle egy érzelmesebb helyzet. - Amúgy, ő még tök fiatal, szóval biztos nem idegenkedik a modern technikától. Én annyira nem szeretem ezeket az online csevegős dolgokat, de talán ebben az esetben tehetek kivételt. Van nekem e-mail címem, facebook fiókom, skypeom is, az öcsémmel általában így tartjuk a kapcsolatot. Be kell látnom, hogy igaza van, és bár pontosan azért jöttem, hogy segítsen, de igazán nem bíztam benne, hogy tud olyat mondani, amire még nem gondoltam, és mégis. - Nem, ez bárkivel előfordulhat, talán veled is menne, de sosem vagyok igazán biztos benne, hogy nem kerül elő valami nagyon kellemetlen dolog. Jobb szeretem nem erőltetni. Felfokozott érzések közepette persze nekem sem olyan egyszerű figyelni még erre is, Cathy esetében ezért kúszott be a tudatomba látomásként a elfeledett emlékkép sorozat.
- Készséggel elhiszem, hogy az élet bonyolult, ahogyan az illető fiú helyzete is az. Kezdek bele, s hagyom is ennyiben, lévén Naomi maga magyarázta meg azt, hogy „ettől még” mit kellene tudnia Connornak csinálni. A két teremtő dolgát viszont megjegyzem, nem árt ezt tudni, s én nem szégyellek tanulni. Bárkitől, főképp mivel nálam csak tapasztaltabb őrzők szaladgálnak errefelé. Felvonom a szemöldökömet, némi értetlenség, s kis hitetlenkedés szalad át vonásaimon, majd végül kisimul arcom, s mindennek már nyoma sincs. Nagyon sok mindent nem tudok még erről a világról, így a mimika nem Naomi történetének szólt, hanem annak, hogy ez még tőlem idegen. Elhiszem minden szavát, ezért is nem szólok rá semmit, csak raktározom. Aztán pedig ötleteket adok. Úgy tűnik nem is nagy marhaságot – mondjuk alapból nem gondoltam annak, de nem vagyok álbizakodott, hogyha arról van szó, mit mondok másoknak, hiszen minden beteg más, mindegyiknél más ötlet ér célt, így nem tudhattam előre, hogy Naomi hogy fog gondolkodni minderről – ez a reakciójából kitűnik. Gyengéden elmosolyodom. - Nincs benne semmi idegen a mai világban. Egészen megkönnyíti a távkapcsolatokat is, meg a kommunikációt, s bár közöttetek fizikai távolság nincs nagy, a helyzetetek legalább annyira eltávolít titeket, mint hogyha te egy fél kontinenssel odébb élnél, mint ő. Remélem, hogy beválik. Amennyiben gondolod, úgy egy következő alkalommal elmesélheted majd ez irányú tapasztalataidat is. Nem akarok ráerőszakolni kezelést, addig jár hozzám, amíg úgy érzi, hogy szüksége van rá. Éppen ezért fogalmazok úgy, ahogy. Pontosabban így, ahogy. - Ha valamit erőltetünk, az sosem szerencsés. Értek egyet vele. - Van valami, ami a fiún kívül igazán zavar téged? Vagy épp vele kapcsolatban, de az érzelemkifejezésen felül? Teszek fel egy óvatos kérdést. Sose lehet tudni alapon. –kíváncsian várom a válaszát, abszolút nyitott vagyok rá.
- Mindenképpen fogok tenni egy próbát, és persze, elmesélem majd, hogy sült el a dolog. ÚRISTEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEN. Ne, ne, ne, ne… Miért nem tudok én normálisan beszélni? Nagyon remélem, hogy ő sokkal inkább úrinő, mint ami én magam vagyok, és nem fogja azt gondolni, ami nekem rögtön eszembe jutott, bár a hirtelen fellépő vörösödésem sajnos pillanatok alatt elárulja, hogy leesett, mennyire félelmetesen félre lehet érteni a szavaimat, és amikor arra gondolok, hogy Connor… Anyám borogass. Lehetséges, hogy egy ilyen dolgot egész egyszerűen végigröhögnék. Pedig… az az igazság, hogy eléggé foglalkoztat a téma, de inkább mindig elhessegetem, az a biztos. - Nem is szoktam, általában csak megtörtént mindig, szándékosan egyszer csináltam, akkor támadt az a látomásom, amit elolvastál, ám ezt is most láttam másodszor, először akkor történt, amikor akaratomon kívül megcsókolt egy fiú a diszkóban, ilyen szabad a csók jellegű dolog keretei között. Akkor el is ájultam. Van az úgy, hogyha átszakad a gát, már mindenről könnyebb beszélni, és ami azt illeti, a doktornő rendkívül szimpatikus a számomra, ás valahogy úgy érzem, könnyű megnyílnom neki, és azt is tudom, hogy úgysem mondhatja el senkinek, ez azért megnyugtató. - Van… de nem vele kapcsolatos. Én… kórházfóbiám van, mániákusan kerülöm őket. Nem töltöttem sok időt kórházban, de az első komolyabb alkalommal elvették tőlem a gyermekemet. Tizenhat éves koromban szültem egy kislányt, Mayának neveztem el, valami fura okból kifolyólag így is hívják a valóságban is, és… szeretném visszakapni. Nyelek egy nagyot, és tudom, hogy talán elég jutott már mára, de kérdezett, s válaszoltam, mindenesetre nem fogom bánni, ha ez megmarad még egy másik alkalomra, mert jönnöm kell még, legalábbis én úgy hiszem, ha másért nem, hát hogy gondolkodás nélkül beszélhessek bármiről.
- Természetesen. Nekem bármikor, bármit elmesélhetsz. Mosolygok rá. Nem úgy értem, hogy csak itt az irodában mondhatja el a dolgait, hanem egyébként is. Mindketten egy helyre tartozunk, nem lenne abban semmi furcsa, ha az egyetemen találkoznánk össze, s ott tartanánk rögtönzött terápiát. Sosem voltam a helyszínek rabja, nem vagyok az a kanapés pszichológus, s csak a katonai esetek követelik meg ezt a helyszínt, amennyiben ez alatt a bázist értem. Egyébként mobilis vagyok, totálisan. Nem vagyok gondolatolvasó, de ha az lennék, akkor sem pirulnék bele Naomi fantáziájába. Fiatal, egészséges szexualitású nő, természetes, hogy tovább gondolja a javaslatomat. Hallottam már cifrább dolgokat is, semmi bajom nincsen ezzel, már-már a természetesség álcájával el tudom fogadni a dolgokat. - Akkor az igencsak intenzív látomás lehetett. Nem gondoltál még arra, hogy edzened kéne erre? Hogy ne ájulj el attól, ha látomásaid támadnak. Valami módja biztosan van ennek is. Tanoncabb vagyok, mint ő, ezért a dolog misztikus voltát nem tudom rendesen elmagyarázni, de józan logikában feltérképeztem a dolgokat. Végül témát váltunk, s átevezünk egy másfajta vízre is. Meglepettségnek nyoma sem látszik rajtam, ez az egyike azon első dolgoknak, amit a szakmámban el kell sajátítani. Semmin sem szabad megdöbbennünk, a betegek cifraságait is úgy kell fogadni, mintha teljesen átlagos dolgok lennének, kivéve persze, ha a terápia része a sokkolás. Most nem az, mármint nem a dolgok meglepődős módján. Egészen máshogyan viszont igen. - Tennék egy javaslatot. Találkozzunk a legközelebbi alkalommal odalent a Katonai Kórház várójában. Most úgyis a foglalkozás végére értünk, de szeretnék hallani a lányodról és erről a fóbiáról is. Egy megfelelőbb helyszínen. Mosollyal bátorítom, bár tudom, hogy ijesztőt kértem tőle. Azt előre el sem mondom, hogy hová szeretném vinni. Ha a pókoktól félne, akkor pókokkal tömött terráriumok közé vinném. Ez egy bevált módszer a félelem legyőzésére. Elköszönök Naomitól, miután egyeztettük a következő foglalkozás időpontját, majd letelefonálok a kórházba és kikérem az egyik kórtermet arra az időre. Szerencsére mindig van üres így békeidőben, szóval nem lesz gond ezzel sem.
//Csak annyiban záró, hogy a következő reag már a 3. foglalkozásra való érkezésed lesz, ha van kedved hozzá, hogy azonnal folytassuk. Helyszín maradna ugyanez ^^ Köszönöm a 2. terápiás játékot! //
Nem mondom, hogy ezúttal sokkal könnyebb lélekkel jöttem a Katonai Kórházba, sőt, talán még idegesebb voltam. Nem biztos, hogy Mayáról szerettem volna beszélni, illetve, jó, akartam, különben fel sem hozom, az viszont biztos, hogy még egy kórház várótermébe se szívesen mentem sosem. Éppen ezért eshetett meg, hogy az eddigi pontos, vagy pár perccel korábban történt érkezéseimmel ellentétben ezúttal késtem. Csupán öt percet, de így volt. Nem tudatosan, vélhetőleg a tudatalattim irányított, hisz nem akartam jönni, és a fóbiámról bizonyosan nem vágytam beszélni. Ezen viszont egy pillanatig sem kellett gondolkodnom. Igyekeztem úgy élni, hogy ne kerüljek kórházba, és többnyire sikerrel is jártam, a kevés kivétel pedig csak erősítette bennem, hogy nem akarom szaporítani ezt a számot. Tudom, hogy mindez Mayával függ össze, de nem biztos, hogy képes leszek ettől a keresztemtől megszabadulni. Nem normális dolog, az tény, és Connor mellett majdnem az életembe került a dolog, de akkor sem tudtam soha levetkőzni ezt az egészet. Most is, ahogy belépek a váróba, a mellkasom előtt összefonom a kezeimet. Őszintén, eleinte úgy gondoltam, el sem jövök, de nem lehetek ennyire gyáva, szóval megembereltem magam, de ez még semmit sem jelent. Nem akarok beljebb menni, sérülteket látni. Már a váróban ücsörgő családtagok is kikészítenek némileg, próbálok nem nézni senkire, s mihamarabb meglátni Mrs. Douglast, és lehetőleg hamar túllenni ezen az egészen. Ahogy sietve az órámra nézek, tudatosul bennem, hogy elkéstem, és ennek nem örülök, annak viszont igen, hogy így máris eltelt hét perc a foglalkozásból. Tudom, nem szép dolog, de attól még ez munkál bennem. - Jó napot! Köszönök rögtön, mikor sikerül észlelnem a nőt, aki egyébként tanonc társam is, de valahogy attól, hogy az orvosom is, kicsit nehezebb civilben másként kezelnem, de azért próbálkozom. - Bocsánat a késésért! Azt inkább nem teszem hozzá, hogy fel sem tűnt, mert bár így van, de azt is tudom, hogy nekem nem szokásom késni… csak azt remélem, nem fogja úgy gondolni, hogy direkt csináltam.
//Én is köszönöm a második játékot, és akkor itt a harmadik kezdő! //
- Semmi baj! – mosolygok Naomira, amint megérkezik, s nem, nem rovom fel neki a késést. Igazság szerint akkor se tenném, hogyha nem az lenne a szakmám, ami, de így pláne nem tartom szükségesnek. A megfelelő információkat levontam belőle. - Gyere velem, mutatom az utat. – hagyom fenn töretlenül mosolyomat, s megindulok a folyosókon a kinézett kórterem felé. Nem teszek semmiféle vargabetűt, egyelőre nem kanyarodok el sokkterápiaként a gyerekosztály felé, most egy egyszerű kötöző is megteszi a bejárattól nem túl messze. Elsőre nem jó a legmélyebbre menekülni a veszélyzónában, mert azzal tapasztalatom szerint – hacsak nem ezt kívánja az eset előzetes felmérése – többet ártunk, mint használunk. Nem hagyom le Naomit, mellette megyek végig, majd az alkalmas ajtó előtt megállok, s kinyitom neki, hadd mehessen be ő először. A helyiséget fertőtlenítőszag lengi be, megszokott kórházi légkör ez, semmi más. Egyébként teljesen puritán, egyetlen vizsgálóágy áll a helyiség közepén, körben szekrények, az egyik falon kézmosó, s egy asztal két székkel, az asztalon számítógép, ahol a beteg adatainak felvétele és a kórlapok lekérése történhet. - Csüccs le! Jegyzem meg, s nem mutatok helyet neki. Sejtésem szerint nem fog a vizsgálóágyra ülni, de az legalább szemben van az ajtóval, s van olyan, akinek ez a látható menekülési útvonal segít az „ellazulásban” úgymond, ezért nem is erőltetek semmit. - Tudnál mesélni nekem a lányodról? Én a magam részéről egyelőre nem ülök le, ahhoz képest fogok majd helyet választani, hogy Naomi merre helyezkedik.
- Ez feltétlenül szükséges, ugye? Kérdezem meg halkan, kissé félszegen, én tényleg nem szeretnék oda bemenni, nekem ez sok, és fájdalmas, és sokkal jobb volna, ha nem kellene felidéznem magamban egyik kórházi élményemet sem, főleg nem a Mayához fűződőt, mert biztos vagyok benne, hogy onnan gyökeredzik ez a problémám, elvégre ennél nagyobb lelki traumám sosem volt. Voltak bőven, de ilyen horderejű nem. Mégiscsak a gyermekemet szakították el tőlem. - Én… Nyögök fel, mikor elindul, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy mennyi szeretnék vele, sőt, igazából arról vagyok sokkal inkább meggyőződve, hogy nem akarok. Ám tudom, hogy ha még az életben le akarom győzni a félelmeimet, meg kell tennem, a postára is képes voltam bemenni, bármennyire is hittem úgy, hogy nem fog menni. Megoldom ezt is, nagylány vagyok, különösképpen azért kell megtennem, mert ha vissza szeretném kapni a lányomat, nem cipelhetem tovább ezt a terhet. Így hát elindulok végül, de nem mondok semmit, vagy nézelődöm, csak a doktornő mellett haladok csendesen, jobbára a földet bámulva, már az is nagy szó, hogy ennyire hajlandó vagyok, remélem, nem fogok berezelni később sem. Talán egy perc is eltelik, mire képes vagyok besorolni az ajtón, különösképpen nem vágyom arra, hogy bemenjek, de végül belépek. Itt sem nézek körbe, talán ez segít, hogy ne tudatosuljon bennem teljesen, hol is vagyok, persze az is lehet, hogy nem így van, csak áltatom magam. - Köszönöm, de inkább állnék. A hideg futkos a hátamon, és hevesebben dobog a szívem a normálisnál, nem érzem jól magam, egyáltalán nem, csak azt tudom, hogyha leülök, később jutnék ki innen, ha szükséges volna. Amikor megkérdezi, hogy tudnék-e mesélni a lányomról, mélyet sóhajtok, és a vizsgálóasztalhoz lépek, finoman megérintve. - Nincs sok mesélni valóm Mayáról, alig két percig volt a karomban, mielőtt elvitték. Sokszor arra gondolok, hogy hiba volt, ha nem fogtam volna meg, nem égetne ennyire a hiánya, de talán ez is csak ostobaság, és ugyanúgy fájna akkor is. Én adtam a nevét, furcsa, mert nem hittem volna, hogy bárki fogadja örökbe, ugyanúgy fogja hívni, de Maya maradt a neve. Tavaly láttam az iskolája udvarán, nagyon hasonlít rám, pont olyan, mint én gyerekként, gyönyörű és eleven… Boldognak látszott. Nyelek egy nagyot, borzalmasan hirtelen száradt ki a szám, s szívem hevességét is képtelen vagyok csillapítani.
Bólintok. Szerintem ez is elég, nem kell még szóban is elmondjam, hogy szükséges. Annyi ideje van, amennyire csak szüksége van, én ugyan nem erőszakoskodom, ha az egész foglalkozás abból fog állni, hogy fél centit halad beljebb a küszöbön, akkor annyit. Én mindenesetre beljebb megyek s a már említett helyre telepszem, hogy valamiképpen mágnesként funkcionáljak. Az nem jött össze soha, hogy kívül maradtam, s a beteget engedtem így előre, mert akkor nem volt kényszere, hogy bejöjjön utánam. Igaz, hogy elszaladni sem tudott, de nem hiszem, hogy Naomi csak úgy elfutna a helyzet elől. Vártam ezt a választ. Az ajtóban maradás lett volna a másik tippem, vagy az, hogy nem engedi becsukni az ajtót. Tipikus reakciók, nem lepődöm meg rajtuk. Mosollyal bólintok, majd a kérdés feltevése után figyelőállásra helyezkedem. - Sajnos ez már soha nem fog kiderülni. Mindenki máshogy éli meg, így hiába beszélnél valaki olyannal, aki úgy vesztette el a gyermekét, hogy nem érintette meg, nem vonhatnál le belőle releváns következtetést. Elgondolkodom azon, amit mond. Hogy látta. Azonnal megfogalmazódik bennem egy kérdés, de nem érzem itt az idejét annak, hogy feltegyem. - És tavaly óta mi változott? Kérdezem csendesen. Lehet, hogy semmi, az is egy válasz lenne, de valami azt súgja, hogy nem a semmit fogom erre kapni válaszul. - Kérsz egy pohár vizet esetleg? – lépek közben oda a csaphoz, ami a vizsgálóban áll.
Kezdőlap
//
