Annak a múltkori "favágóverésnek nem várt következményei voltak. Egyszer csak levélben kihívott egy kiképző őrmester. A favágó valami régi veterán volt, és most ő akarja megvédeni a hadsereg becsületét. Hát nem éreztem eddig úgy, hogy én veszélyeztetném, de ha ő úgy érzi? Tartottunk némi kupaktanácsot a tanítványaimmal, kikértem a véleményüket hadsereg ügyben. Kb. az jött le, mint az őslakos falkánál: unatkoznak, és ezért van egy-két balhé mindig. És fenemód odavannak arra, hogy ők katonák. Arra az eredményre jutottunk, hogy ki kell állni, de nem lenne tanácsos nyerni. Így aztán elfogadtam a kihívást, egyeztettük az időpontokat, és megbeszéltük saját pénzsokszorozási taktikánkat. S ma itt van a nagy nap, amikor már megint elveretem magam. Nem repesek érte, de hát jobb a békesség. Ha győzök, és úgy döntenek, hogy legközelebb egy sikátorban hárman vagy hatan védik meg tőlem a hadsereg becsületét, és kénytelen vagyok elverni az összeset, az sokkal rosszabb lenne. A kocsma tele van, és nem meglepően majd mindenkin egyenruha. A hangulat már emelkedett, de engem nem fogadnak valami túl szívélyesen. Nem baj. Én csak jövök, verekszem, megyek, nem akarok itt időzni. A saját fogadóbizottságom már megjött, megtették a tétjeiket (ellenem), és most várnak. Ezzel nem fogunk olyan sokat kaszálni, mintha nyernék és arra fogadnának, de hát mértékletesnek kell lenni. Az ellenfél is itt van már, és perceken belül megkezdődik a mérkőzés. Nem jelent kihívást úgy verekedni, hogy pontosan tudjam, mikor, mit engedek be és hová. Azt is tudom, mikor, mitől mennyire kell kifeküdnöm, hogy hiteles legyen a dolog. Azért nem bírom megállni, hogy bevigyek egy-két igencsak kellemetlen találatot, amitől még napokig a fickó szeme is könnybe fog lábadni alkalmanként. Aztán végül hagyom magam kiütni, és a cécónak vége. Igen sportszerűen leöntenek egy korsó vízzel, hogy magamhoz térjek, és segítenek egy asztalhoz ülni. Terveim szerint perceken belül lelépek innen, és vissza se nézek.
A krimó neve már önmagában vonzó számomra, és ha hozza az elvárásokat, még a törzshelyemmé is kinőheti magát. Egyelőre farkas-körökben túl nagy a csend, és bár az ivókban rendezett ketrecharcok alapvetően semmire nem elegendők – nagyjából még bemelegítésnek sem – azért a vér, az izzadtság, az adrenalin szaga jólesik, arról nem is beszélve, hogy néhány buldózer nekem is be tud húzni úgy, hogy megérezzem. A lényeg, hogy érdekel. Kényelmes, strapabíró, nagy mozgásteret engedő ruhában vagyok, sötétszürkében, hogy a vér kevésbé legyen rajta feltűnő. Most is autóval jöttem, a GMC annyira nem illik a többi kocsi közé, de ez nem érdekel. Ahogy kinyitom az ajtót, azonnal megcsap az ismerősen ismeretlen szag. Felismerem a kölyköt, bár valami jelentősen megváltozott, mostmár Castor szaga, vagy éppen kisugárzása is benne van. Micsoda érdekes fejlemények! A pultnál magamhoz veszek egy vodkát, és közelebb megyek a küzdőkhöz. Amit látok, az cseppet sem nyűgöz le. Úgy fest, a kölyök pacifistább jellem, mint gondoltam, vagy egyszerűen csak mazochista, és szereti veretni magát. Érzékelem a hangulat változó hullámzásait, és elég egyértelmű, hogy kinek szurkol a közönség. Vannak néhányan akik tartózkodnak, és páran, akik alig várják, hogy lelépjenek. Még nem igazi lincshangulat ez, de lehetne belőle csinálni. Néha rövid pillantások erejéig inkább a közönséget veszem szemügyre, hogy a lehetőségeim szerint kiderítsem, kinél van fegyver, és kinél nincs. Lehúzom a vodkát, néhányszor látványosan megcsóválom a fejem, és ledobom egy székre a kabátomat, meg a pulóveremet. Mikor Liu kifekszik, kivárom, míg fellocsolják… Szégyen, és gyalázat. Ő meg hagyja magát… Mikor mellettem támogatják el, az egyik karját átveszem az egyik önjelölt nővérkétől, és ezzel szépen megállítom a menetet. Ha kell, viszek bele erőt is. - Szia, Kölyök. Ez valami új szokás felétek, vagy tényleg emberedre akadtál? A főnököd tud a buliról? Szerintem most még eléggé rivaldafényben állunk hozzá, hogy egy kis figyelmet legalább kapjunk… Annak mondjuk kevésbé örülök, hogy a tacskó ellenfele kapott pár kellemetlen találatot, mert így már annyi kihívás sem maradt benne, mint amennyi eddig volt… De elsőre Liu érdekel, a többiek majd később…
Mikor a földön heverek, akkor tűnik fel a másik farkas jelenléte. A bunyó alatt a bestiám e volt fojtva, nehogy önállósítsa magát, én meg arra figyeltem, hogy nehogy bebuktassam magam. Amikor felsegítenek, és megérzem Ray súlyos figyelmét magamon, már tudom, hogy itt baj lesz. Amikor belém karol, megpróbálom megerősíteni magamat a rám váró megpróbáltatásokhoz. A feltett kérdésre nincs igazán jó válasz, így nem is válaszolok, hanem megbotlom, és mímelem, hogy újra elájulok. ~ Mivel érhetném el, hogy ne buktass le? ~ kérdem tőle közben közben telepatikusan. ~ Jó okom volt rá, hogy így intézzem. Bianko csekken nem írok alá, és vannak határai az áldozatvállalásomnak, de szeretném nyilvános balhé nélkül megúszni ezt a mai napot. Bár úgy tűnik, hogy ha Ray a közelben van, akkor én csak sáros lehetek. Nincs szándékomban magamhoz térni, amíg Ray nem válaszol valamit, szóval felőlem otthagyhatnak a padlón, lerakhatnak egy asztalra, és nyakon önthetnek egy vödör vízzel, akkor is ájult maradok. Csak mentőt ne hívjanak ....
Tudom mikor vesz észre. Érzem. Valamiért azt gyanítom, nem igazán kedvel engem, vagyis inkább nem örül neki, hogy itt vagyok. Micsoda pech… Én sajnos pont az a típus vagyok, aki mindig a legrosszabb pillanatban szeret felbukkanni. Mikor a kölyök összecsuklik, megtartom, de ő egyelőre csak egy fejcsóválást kap tőlem, amit bizonyára nem lát. A mási karját fogó fickóra viszont rámordulok. - Elengedheted, mindjárt összeszedi magát. Ami azt illeti, nem nézek rá túl barátságosan, de nem lépek fel védelmezően sem a kölyök irányába. Ő itt és most csak egy kis kellék, egy új árnyalat az amúgy is betervezett műsorba. Így azért több indulatot is el tudok szabadítani. ~Nyugi, nem akarlak lebuktatni… De egy magyarázattal tartozol. Szedd össze magad, és ne tűnj el!~ A felszólítás nem tűr ellentmondást, és elég nyilvánvaló a hangsúlyomból, hogyha lelép, akkor kimegyek utána, és kicakkozom az irháját, akkor is, ha túl könnyű lenne nekem a dolog. - Mindenesetre elég szánalmas ennyi tagbaszakadt fickótól, hogy így örültök egy negyven kilós kis taknyos kiütésének. Ő a legjobb közöttetek, és ez volt a legnagyobb eredménye? Esetleg az első? Kötekszem, és provokálok, ez elég világos, ahogy visszanézek az itt-ott nyilván kékülő-zöldülő nyertes felé. A következő gondolatomat még Liu sem hallja, mert a keserűségemet nem szívesen teregetem ki mások elé. ~Hová züllött a hadsereg!~ Aztán visszaváltok társalgási üzemmódra. ~ Még jár nekem egy beszélgetés, és egy szívesség, Kölyök…~ Ebben kérlelhetetlen vagyok. És lehet, hogyha kellően mókásak lesznek a srácok, még egy páros bunyóra is berángatom magam mellé Liut.
Össze, persze, hogy összeszedem magam, nem akarok itt jobblétre szenderülni. ~ Elmondok mindent. ~ üzenem vissza. ~ Nem tűnök el, úgyis megtalálnál. Ez egy kellemetlen beszélgetés lesz, mert Ray olyan, akivel szerintem kellemesen nem lehet beszélgetni, legalábbis úgy 200 év alatt nem. De csakis olyasmit ígértem meg, amit úgysem tudnék megtagadni, hiszen megérzi rajtam, ha hazudok. Aztán meghallom, hogy elkezdi hergelni a közönséget. Ő itt elveri a fél hadsereget, de elébb még nyilvánvalóvá tette, hogy ismerjük egymást. ~ Ú, basszus! Most már mindegy! Ezt akartam elkerülni, hogy a fél hadosztály engem kergessen hónapokig, mert elvertem közülük egyet! ~ üzenem vissza eléggé ingerülten. ~ De úgy tűnik Te elintézed nekem, igaz? Hát nincs szívesség! Itt belekever egy stadionnyi sz@rba és még én tegyek szívességet? Úgy döntök, hogy inkább magamhoz térek, mert jobb lábon állva lenni egy készülő tömegbunyó kellős közepén. Szóval visszaveszem a testsúlyomat a saját lábaimra, és kinyitom a szemem, de azért nem mutatom magam túl élénknek.
~Ez nagyon valószínű~ Ahogy az is, hogyha hazaiszkolna, Castorral csak azért nem akasztanék bajszot, hogy kicibáljam az alfa védőszárnyai alól. Mondjuk nem is töltheti az egész életét az ő védőszárnyai alatt. Szóval biztosan ráakadnék előbb-utóbb… És hogy valami „furcsa”, és érthetetlen okból mindenki kellemetlenül érzi magát, ha velem beszélget, ahhoz kezdek hozzászokni. Bár azért akadtak páran az évszázadok alatt, akik megtanultak navigálni a stílusomban, és többnyire zökkenőmentesen, fesztelenül voltak képesek kijönni velem. Persze ahogy vártam, a felháborodás, a harag, és az erős ellenszenv hullámai azonnal elindulnak a provokáció nyomán az irányomban, de a sértett büszkeség egyelőre csak a győztesben elég ahhoz, hogy elégtételt követeljen. Még nyugisabbak, mint gondoltam. A kölyök felháborodását viszont nem értem. ~Miért kergetnének? Veled már végeztek, Kölyök… Nem te sérted az önérzetüket, hanem én~ És az meg, hogy az üldöztetést akarja így megúszni. Bahh! Szánalmas! ~Hidd el, ha bele akarlak rángatni, az nem így néz ki! Szeretnéd, ha megmutatnám?~ Most megengedhetek magamnak egy elég gonosz vigyort, mert a katonák is nyugodtan magukra vehetik. ~ Nem szereted a kocsmai verekedéseket? Igazából én sem. De két ilyen töketlen falka mellett egyelőre csak ez marad…~ Jönnek még szép idők, ebben biztos vagyok, de most beérem a nagyszájúakkal, mert nincs más. Ha a kölyök észbe kap, és visszavonulót fúj, vagyis nem vágja rá, hogy mutassam meg, hogyan is rángatnám bele, és szépen meghunyászkodik, akkor elfogadom a kihívást. Milyen kár, hogy ennyire rövid lesz…
Nekem kétségeim nincsenek afelől, hogy Ray, ha úgy akarja lincs- és konchangulatot tud kelteni ellenem egy fél odaszúrt mondattal. Már éppen tiltakoznék, amikor arra tér át, hogy én nem szeretek verekedni. ~ Ne ess tévedésbe! Én imádok verekedni! Hét évig ebből éltem. ~ felelem egy virtuális sóhajjal. A töketlen falka kitételre csak morranok egyet. Nem akarok Ray-el tengelyt akasztani, esztelenség lenne. Főleg egy kocsmányi dühös katona közepén. Báááár ... Elindul bennem a kisördög. Ha ez az egész bagázs meg akarná verni, az azért neki is feladat lenne. És tényleg megérni, már csak azért is, hogy ezt a beszólást megbosszuljam valahogy. Persze utána nagyon lapos lennék, de legalább tudná, hogy alul-felül helyén van minden, csak a kor hiányzik. Csak az a baj, hogy ha Ray elszabadul, akkor itt nagyon sokan halnának meg, és utána az őrzők engem és a falkánkat is elővennék érte. Persze csak ha ölne ... de hát akkor az őrzők először őt vennék elő ... Lépek pár lépést hátra, hogy átadjam a terepet, de valaki visszatol. - Ne lépj le a barátod mellől! - figyelmeztet jókedvűen egy rekedtes hang. Ettől tartottam, hogy egybekapcsolnak vele így is úgy is. Hát ... egyszer élünk ... - Nem a barátom, hanem az üzlettársam. Hagytam magam megverni, hogy ő pénzt nyerhessen a fogadáson. De azt hiszem, kiszállok a további közös üzletekből. - felelem elég hangosan, hogy a körben sokan hallják. A tömeg egy emberként hördül föl. ~ Ki a töketlen? ~ kérdem, és a következő pillanatban már egyszerre hat ütés elől kell kitérnem, szóval jónak látom felfelé kitérni, és egy ugrással a körön kívül teremni. Erről ennyit, hogy ki kit mennyire és mibe tud belerángatni. Persze, ha itt végeztünk, ezt garantáltan leveri még rajtam ő is, de nem számít. Remélem, a tanítványomnak lesz annyi esze, hogy most azonnal távozik. Úgy beszéltük meg, hogy ha tömegverekedés lesz, ő azonnal lelép.
Nem egészen lincshangulatot akartam kelteni ellene. Eredeti terveimben csakis szorítón belüli bunyó szerepelt, mert akkor biztos lehettem volna benne, hogy túlságosan nagy feltűnést nem keltünk, de hát… A visszavágásra meglehetősen kétkedő hangvételű a válasz… ~ A harcművészetből?~ Úgy tűnik, igencsak ráléptem a tyúkszemére, de hát számíthattam volna rá… az a fene nagy falkaszellem, meg csapatönérzet… Mikor a kölyköt visszatolják mellém, felmorranok. - Nem a barátom! Csak egy kis taknyos! Na, szép is volna, ha ilyen barátaim lennének. Mindenesetre a kis kotnyeles következő megnyilatkozása csak arra jó, hogy megbizonyosodjak felőle, felül tuti nincs minden rendben vele. Persze tiltakozni és érvelni egy ilyen beszólás után nincs időm. ~ Te, kölyök, egy órán belül… És ha valaki meghal, mást is el fogsz veszíteni.~ A figyelmeztető, dühös morgás a tüdőm mélyéről morajlik fel, de elég emberi hozzá, hogy ne legyen túlságosan rémisztő. ~Akkor lássuk, mennyi kár fog esni!~ Én nem is próbálom utánozni a mutatványát, csak elhajolok egy orromra célzott ütés elől, és lendületet veszek, hogy a bal vállam felől álló fickót izomból felökleljem, nem csak a vállam, de a felkarom, és a könyököm is beleadva a műveletbe. És ha már kint vagyok a körből, akkor választok egy pontot, ahol a hátamtól nem túl messze akad egy fal, hogy mögém senki nem kerülhessen, és innen már nincs más dolgom, csak az esetleg villanó késeket figyelni, és csontropogtató rúgásokat, illetve ökölcsapásokat osztani, és ellépni, kitérni a súlyosabbnak, vagy veszélyesebbnek vélt ütések elől. Így úgysem férnek hozzám egyszerre túl sokan. Amíg nem nagyon veszélyes a helyzet, addig ügyelni fogok, hogy senki ne haljon, vagy nyomorodjon meg végleg… Amikor éppen van időm, csak akkor jegyzem meg flegmán. - Mintha szükségem lenne a nyavalyás pénzetekre…
Én is egy falat kerestem magamnak, és aztán nagyjából ugyanúgy bunyózom, mint Ray. Ő több, mint 300 évvel idősebb nálam, de emberek ellen igazából ez nem nagyon számít, csak ha megsérülnék, de nincs igazán szándékomban ilyesmi. És igen, én is roppantul vigyázok, hogy a kocsmatöltelékeknek se legyen bajuk. Lehetőleg fejre megyek, és kiütésre. Sokan ájulnak el, nem sokkal az után, hogy elém lépnek. Néha sasszézok jobbra, vagy balra, hogy elkerüljek egy komolyabb támadást, néha keményen hárítom, néha egyet-egyet, amire már végképp nincs időm beengedek. A vendéglős természetesen telefonál. ~ Le kell lépnünk, mielőtt kiér a katonai rendészet! ~ üzenem Raynek, nehogy itt felejtse magát. Az álca fontosabb, mint a buli vagy a bosszú. Már a fele banda a földön, vagy hátrébb nyögdécsel, mikor meghallom a szirénákat. Gondolom Ray is hallja. Én egyszerűen átugrom a csapatot, és az egyik (egyébként zárt) ablakon át távozom, és odakinn rákapcsolok, elfutok, a lehető legnagyobb sebességgel, így még aki üldözni akarna, az is menthetetlenül lemarad. A dzsipeken érkező MP-k elől lelapulok, és könnyedén kicselezem őket, nem vesznek észre. Még egy kicsit laza ügetésben távolodom a krimótól, aztán megállok az országút mentén egy fának támaszkodva, és kifújom magam. Rég éreztem magam ilyen jól, mint most, és élvezem ezt az állapotot, még ha tudom is, hogy nem lesz hosszú életű. Ray minden bizonnyal megtalál, és én nem akarok kitérni előle. Előbb-utóbb valahol úgyis becserkészne.
Azért bemelegítésnek mégis jó ez a móka, marad utánam néhány repedt, és egy-két törött csont is, de nyomorék és halott nem. Nekem is lesz pár lila foltom, kisebb zúzódásom, de azoknak két nap múlva már az emléke is távol jár majd tőlem. - Ünneprontó… Morgok, mikor észreveszem, hogy a pultos telefonál. Persze figyelmeztetés nélkül is tudom, hogy le kell lépni, mielőtt baj lesz. Lehetek akármilyen öreg, vagy erős, nem szeretném egy kísérleti laborban végezni, mint tudósok kényére-kedvére gyötörhető különleges szörny. A fajtámra sem akarok romlást, vagy végítéletet hozni. Még az is lehet, hogy én hamarabb hallom meg a közeledő szirénákat, mint a kölyök, de ha nem, az sem számít. Én is tudom, hogy ez a meccs végét jelző gong, úgyhogy a maradék néhány még harcias fickót fellököm, ahogy az ablak felé vetődöm, és Liu után távozom. A földet érésnél tompítok, amennyire csak tudok, aztán kiegyenesedem, megrázom magam, mint a farkasok szokták, aztán nekilódulok a kölyök után. Kimelegedtem, és a kabátom, meg a pulóverem a kocsmában maradt, úgyhogy nem lassítok, mert még megfázom. A megbántott önérzetű fickók bosszújától nem tartok, most inkább arra koncentrálok, hogy a Kölyök bizony perceken belül szorulni fog. Néhány méterre tőle fékezek le, érzem, ahogy egy pillanat alatt a bőrömre dermed a verejték, és a karomon végigfut a libabőr. De most nem törődöm ezekkel sem. Liu érezheti a hullámokban felé áradó haragomat, ami távolról sem tombol, vagy szökik ki az irányításom alól. Kiszámított, és pontosan célzott. - Tudod, Kölyök, ha ezzel bizonyítani akartál valamit, akkor csak annyit sikerült, hogy végtelenül vakmerő és ostoba vagy. Olyan szívesen kettétörnélek ott, ahol a legvastagabb vagy… de azt hiszem, az nem lenne célszerű. És mivel befejeztem, nekilátok kigombolni az ingem. Azért közben megadom a lehetőséget. - Van valami hozzáfűznivalód?
Ray végig követett, pillanatokon belül ott van mellettem. Nem is baj, mert így nincs időm kijózanodni. Feléje fordulok, odaállok eléje, lelkesen, de nyugodtan, és emelt fővel. - Úgy gondolod, Ray? Amióta találkoztunk, még azt is becsmérled, ahogy levegőt veszek. Soha semmi nem jó. Nem te vagy az egyetlen. Egy ideig magamra vettem, de már nem érint meg. Ennyit a komolyságról. Ezt azért csak kénytelen voltam közölni, legalább nem fecsérli az energiáit arra, hogy papoljon nekem. Lepereg. Pontosan tudom, hogy az ég világon semmi baj nincs velem. - Amúgy te panaszkodtál, hogy unod magad, én csak gondoskodtam a szórakozásodról. Amíg ő vetkőzik, én a mobilomat helyezem csak biztonságba. Ha megkaptam tőle a magamét, majd valahogy segítséget kell hívnom feltehetőleg. Aztán ugyanúgy állok előtte nyugodtan, és várom mit lép. Nincs szándékomban védeni magam, úgysem érnék vele semmit. Az elkeseredett, de hiábavaló ellenállás csak megtépázná a büszkeségemet, és nevetségessé tenne.
A mai nap korán kezdődött, mert kora hajnaltól volt egy hosszú, terepi gyakorlatotok. Páran az egységből kaptatok egy térképet, rajta hat megjelölt ponttal, ahová el kellett jutnotok, és ott különböző feladatokat teljesíteni. A hat pont teljesítése eléggé nehéz, és jelenleg roppant sáros hegyi terepen 30 km gyaloglást jelentett. Az ellenőrzőpontokon volt mindenféle célba lövés, erőnléti gyakorlatok, csapatépítő jellegű közös feladatok, és minden más, ami egy katonát jól leterhelhet. Délután négy körül értetek vissza a táborba, kifáradva, mocskosan, s nem vágytatok másra, csak egy pár pofa sörre. Másnapra úgyis szabadnapot kapott mindenki. Így aztán a csapat (ismeritek már egymást, nem először mentek végig egy-egy ilyen feladatsoron közösen) immáron tisztára suvickolva, átöltözve lép be a Vaktöltény ajtaján. Letelepszetek egy asztalhoz. Vannak már itt páran, katonák, ismerősök is, és neked feltűnik, hogy amikor beléptek, pár asztalnál elhalkul a beszélgetés, és néhány tekintet egészen addig kísér, amíg leültök. Már felmerül benned, hogy mondjuk maradt egy nagy sárfolt a füled mögött, vagy egy adag levél a hajadban. A kocsmáros kijön, rendeltek. Az egyik asztaltársadnak feltűnik, hogy van egy-két új bútor, és az egyik ablak is vadi újnak tűnik. - Volt itt valami bunyó nemrég, Billy? - kérdi a kocsmárost. - Ne is mondd! Jött két őrült a múltkor, és elverte az összes vendéget, aztán amikor jött a katonai rendészet, akkor az ablakon át távoztak. - És elkapták őket? - Még nem. Billy láthatóan nem elégedett a helyzettel. - Egyre furább ez a város. Itt van ez a gyilkosság is ... - Milyen gyilkosság?! - Mi van, ti nem olvastok újságot? - Terepen voltunk egész nap. Billy nem szól többet, csak térül fordul, és elétek rakja a helyi újság mai számát. A címlap vezető híre a gyilkosság mindjárt. - Te, Mike ... nem ezzel a csajjal jártál te nemrég? - kérdi az egyik társad rád tekintve. Megnézed a képet, s azonnal felismered. Igen, jártatok karácsony körül úgy hat hetet, de a lány aztán váltott, egy másik sráccal kezdett el kavarni, te meg nem bántad, mert már te is ráuntál a csajra. Na, hát most meghalt. Amikor elkezditek olvasni az újságot, a kocsma újra elhalkul. Már sejted miért ...
Szinte teljesen kifáradt a nap végére. Hiszen nem volt éppen pihentető ez a mai nap. Így nagyon is jól esett a testének és a lelkének is, hogy betértek a Vaktöltény nevű kicsiny kocsmába, ami itt van a bázison. Egy-két furcsaság azért feltűnik neki. Amerre elhalad, néhány asztalnál síri csend támad. Fogalma sincs, hogy mi lehet ennek az oka. Talán valami piszok mégis maradt rajta. Egyenlőre nem tudja, hova tenni a dolgot. Az egyik társának más is feltűnik. Új bútorok, meg új ablak. Ez fel sem tűnt neki. Ő egyenlőre csak issza a sörét és hallgatja a többiek beszélgetését. Hamarosan ő is szóba kerül. Pontosabban az egyik volt barátnője. Méghozzá egy gyilkosság nyomán. Nem tetszik neki amerre az irányt veszi eme beszélgetés. Csakhamar sikerül is megkaparintania az emlegetett újságot. A képen meg is akad a szeme. - Ez tényleg ő. – mondja. A kép után elolvassa a cikket is, amit mellé rittyentett a helyi újság valamelyik firkásza. Érdekesnek találja, hogy egyetlen lövés miatt halt meg, mégpedig a fejébe. - Szóval ezért lett ilyen néma csend. – gondolta magában. – De ebben a városban elég sokan képesek lennének erre. Jut a következő következtetésre, de ezt inkább nem mondja ki hangosan. Végül megint minden elhallgatott. Kissé furcsa érzése támad. Ennek is köze van hozzá. Így hát az ajtó felé fordul, hogy megtudja, mi is a némaság oka.
Láthatóan sokan figyelik most, mit is reagál Mike. Méregetik, megpróbálnak belelátni, éppen csak nyíltan nem szegezik neki a kérdést: te voltál, öregem? Persze valóban lehetett sok mindenki más is. Nem arról van szó, hogy bárki is rögtön elkönyvelné gyilkosnak, inkább most akarnak választ kapni ki nem mondott kérdéseikre. Miután mindenki megnézte az újságot, aki akarta, Billy visszakéri, és elteszi a pult alá. Aztán megy egy kört, hogy teljesítse a rendeléseket. - Hülék az emberek! Fegyverek mindig is voltak, lesznek is. Nem kell ezért betiltani őket, mer kellenek. - jegyzi meg az egyik társad az asztalnál, a többiek meg bólogatnak és hümmögnek, de érezhetően ráült a hangulatra az eset. - Igyunk egyet az elhunyt emlékére! - emeli poharát a szomszédod, és mindenki követi a példáját.
A gyilkosság megint felpörgette az eseményeket, ezért két napja három és fél órákat alszom. Mivel ez sajnos nem jelenti még azt sem, hogy megfeleződött az alvásidőm (mert amúgy mióta az őrzőknél is tanulok, azóta nem sokszor jut öt óránál több), megint meglátszik rajtam a pihenés hiánya. A szemeim alatt sötét sáv kezd újra feltűnni, de ettől eltekintve nincs rám hatással az alvásidőm csökkenése. Tudok figyelni, nem lassultam le, és nem pislogok laposakat. Kicsit nyúzott vagyok, és frissen borotválkozva is látszik a borostám árnyéka az állkapcsom vonalán, de ennyi az egész. A nyomozás, a kihallgatások, ellenőrzések egy katonához vezetnek, ezért kanyarodik a járőrautó a Vaktöltény parkolójába. Eddig sem ment sem a villogó, sem a sziréna, de most a motor is leáll. Nem tervezek a szükségesnél feltétlenül nagyobb feltűnést kelteni. Fényképet kaptam a fickóról, az adatait tudom, ha normálisan viselkedik, akkor rutin-intézkedés az egész, és még a bilincs sem fog kelleni. Kiszállok a kocsiból, megigazítom az egyenruhám kabátját, megvárom míg Rowen is felzárkózik mellém, aztán benyitok a kocsmába. Stratégiai pillanatban… ~ Igyunk egyet az elhunyt emlékére!~ És ott ül az asztalnál a "gyanúsított" (hivatalosan még nem az)… Mondhatjuk, hogy ennek az együttállásnak annyira nem örülök. Bár valószínű, hogy hamarosan úgyis néma csend lesz, és a lélegzetvételeket is élesen lehet hallani, mert mindenki marha kíváncsi az eseményekre. Ez így szokott lenni. Odasétálunk az asztalhoz, ahol Michael is ül, én pedig bele is kezdek. - Michael Moore? Megvárom, hogy rábólintson - mert tudom, hogy ő az, elvégre láttam fényképet róla-, aztán folytatom. - Jake Westmoreland, rendőrfőnök-helyettes vagyok, ő a társam Rowen O’Dowood. Igazolom is magam, ahogy a szabályzat megköveteli. Ez már álmomból felébresztve, vakon és süketen is megy… - Lenne szíves velünk fáradni a kapitányságra?
Ez így a megterhelő mai nap után hirtelen túl sok, és túl váratlan fordulat. A nő, akit nemrég öleltem halott. Nem mondhatni, hogy leteper a gyász, hiszen nem volt nagy szerelem, és már szakítottunk, de mondhatni meglegyint a halál szele. Egy katonának erre fel kellene készülnie, hogy bajtársakat veszt el, de hát egy nőt pont, egy civilt? Nem is bírom még megízlelni ezt a dolgot teljesen, de ezek a pillantások, ahogy engem méreget a fél kocsma ... egyeseknek a szemébe nézek hosszan. Van, aki állja a pillantásomat, van, aki nem. Hirtelen egy töménnyel teli poharat találok az orrom előtt, és a többiek kezében is van egy-egy. Ők már emelik. Én meg csak nézem. Néma csend van a felszólítás elhangzása után. És ebbe a csendbe szakít bele az a pár lépés. Komolyan, mint egy klasszikus westernfilmben. Csak még mindig nem tudom magam szereplőként érzékelni. Mikor Mr. Westmoreland elmondja a szövegét, még mindig csak ülök, a tekintetem valahol a poharam környékén kóvályog, de aztán lassan, nagyon lassan elfordítom a fejem, és felnézek rá. Na, jó. Ha lett volna időm kicsit is logikusan átgodolni a helyzetet, számítanom kellett volna erre a fordulatra, csak hát éppen idő nem volt. - Öhmm ... Jó napot! Az első racionális gondolatom az, hogy milyen jó, hogy nem ittam meg, az az adag piát. Most józannak kell maradnom. ~ Hogy fogok én ebből kimászni? Na, jó, mondjuk, feltehetőleg van alibim, és akkor minden rendben lesz. Ezzel a gondolattal megnyugodva tolom hátra a széket és felállok. - Fiúk, most nélkülem kell innotok. Billy, ezt a kört én fizetem, írd a számlámhoz, kérlek! Megindulok kifelé, és a hűtőből előveszek még egy fél literes ásványvizet. - És ezt is! - lóbálom meg a kocsmáros felé. Innom kell, mert a menetelés alatt csak egy szűk fejadagra volt lehetőség. És lehet, sokat fogok a kapitányságon időzni. Hátranézek a két rendőrre, és sóhajtok egyet. - Menjünk!
Az első benyomás nekem roppant fontos ezekben a helyzetekben, részben ezért is vagyok itt én személyesen. Az első reakciókat akarom látni, így amint belépünk a kocsmába, Rowen jelenlété is kizárom, és csak Callahanra koncentrálok. A belépésünket követő dermedt csendben is őt figyelem, azt csak a szemem sarkából tartom ellenőrzés alatt, hogy mások se ugráljanak. Kicsit zavartnak tűnik, így türelmesen kivárom, míg feldolgozza a helyzetet. Mikor feláll, egy lépést teszek oldalra, hogy ne legyek útjában. Nem áll szándékomban megbilincselni, mert hivatalosan még nem gyanúsítom semmivel, és nem áll ellen. Odakísérjük a kocsihoz, és kinyitom neki a hátsó ajtót. A rács így elválasztja tőlünk, de továbbra sem hajlok rá, hogy megbilincseljem. Becsukom az ajtót, és Rowennel beszállunk előre, aztán indítok, és a kapitányságon fogunk legközelebb megállni, amennyiben Callahan-nak nincs semmi nyűgje az úton, ami említést, vagy figyelmet érdemel.
Egy igazán kellemes nap köszönt rám, és arra ébredek fel hogy jóanyám lerángatja rólam a takarót hogy keljek fel, mert vásárolni akar. Nagy nehezen kiesek az ágyamból, és az első ruhadarabokat veszem fel amik a kezembe akadnak. Koptatott fekete farmer széles övvel, fekete-ezüst edzőcipő és egy zöld-fehér-fekete kockás fiatalos ing, a nyakamnál lazán nyitva hagyom a gombokat, és 20 perccel később a reggeli és a kávé után már száguldunk is anya kocsijával a város felé. Közben eléggé felébredek ahhoz, hogy semmiségekről kezdjünk el beszélgetni, és mikor a harmadik shoppingcentrumból jövünk ki, pár szatyorral s táskával teszek egy javaslatot hogy menjünk el ebédelni valahova. - Anyuskám mi lenne ha bemennék a Vaktöltényben ebédelni valamit? Én farkaséhes vagyok - mosolyodom el, és már el is indulok, meg sem várva mit válaszol, úgyis tudom hogy ő is éhes és szeretne velem ebédelni. Be is lépek, én megyek előre, mivel ez bevett szabály hogy a férfinak kell elöl menni ha balhé van ő kapja az első ütést ne a hölgy, és az egyik kieső boxot választom számunkra. Lepakolok és letepedek Shayennel szemben. Ha nem lenne a második anyám, komolyan beleszeretnék, még mindig olyan gyönyörű mint amikor 17 évesen magához vett minket. Persze Jasonnek nem akaródzott felkelni így őt otthagytuk házőrzőnek. Gyakorlatilag még akkor is aludni fog mire mi hazaérünk.
Ugyan én nem dolgozom ebben a Fort Wainwright kórházában, de alkalmanként beugrok, tekintve, hogy vannak itt ismerőseim. Mielőtt elhatároztam, hogy rendelőt nyitok és a test helyett az elmét fogom darabjaira szedni, néhány hónapot eltöltöttem itt sebészként, de hogy őszinte legyek, már annyira unalmas volt, hogy sokkal jobban jártam így, hogy külön utakon járok. Az ittenieknek fogalmuk sincs, hogy lehetek ennyire nagy koponya, pedig "csak" a diplomáim elenyésző hányadáról tudnak. Mondjuk elég hülyén venné ki magát, ha az arcukba tolnám a kétszáz éves munkásságom, de emiatt inkább az Őrzők feje fájjon. Mivel az egészségügy egy olyan szakma, hivatás, ami egyáltalán nincs teintettel a piros betűs ünnepekre és a jeles napokra, ezért majdnem három héttel kitolódott egy újév köszöntő összejövetel (azaz buli, ha nem akarok annyira szofisztikált lenni), amire szerény személyem is hivatalos volt. És ki vagyok én, hogy elutasítsak egy ilyen jellegű meghívást? Na, ez az... Egyébként is kedvelem az ereszd-el-a-hajamat pillanatokat, bár hogy őszinte legyek, én olyat még nem láttam, hogy az orvosok közösségileg teljesen tropára itták volna magukat. Annyi baj legyen, azt hiszem, hogy Darrennel egy időre megalapoztuk a feledhetetlen éjszakákat, így nem fogom bánni, ha ma este még csak becsiccsentenem sem sikerül. A helyszín a Vaktöltény. Általában az itt állomásozó katonák verik tönkre erre a berendezést, de ma este ki vannak innen tiltva. Senki sem venné a szívére, ha az értük felelős orvos gárda női tagjai másnap azonnali hatállyal beadnák a felmondásukat. Egy napot meg csak kibírnak az olcsó cigaretta és az akciós sör nélkül. Már amikor belépek, nagyjából hárman ugranak elém, szinte a semmiből. Heves kézrázások és kötelező etikettkérdések Dr. Howard hogyléte felől, Dr. Howard pedig a sajátos és széles vigyorával kérdez vissza, mert muszáj. Természetesen a kötelező körök után igyekszem átfurakodni legalább a bárpultig, hogy egy pohár Martinit adjanak, mielőtt teljesen szárazra beszélném a számat. Sikerül észrevétlenül befurakodnom a pulthoz, és amíg várom az italt, megigazítom a fehér csíkos szürke mellényem, majd lazán feltűröm az alatta gyűrődő fehér ing mindkét ujját az alkarom közepéig. Fizetek és biccentek köszönetképpen, amikor már az ujjaim közt foghatom a hideg poharat. Mialatt az első korty csusszan lefelé, körbenézek. A pajzsomat már egy kilométerrel arrébb felhúztam. Meg is bolondulnék ennyi ember között, ha érezném, amit éreznek, és valljuk be, nem igazán vagyok kíváncsi a vén kecskék izgalmára, miközben éppen egy-egy fiatal rezidenssel elegyednek szigorúan szakmai beszélgetésbe. Nyelek, és megcsóválom a fejem. Egy ember, annyi sincs itt, akit ne ismerhetnék valahonnan. Nate-et sem látom, pedig igazán jót tenne a lelkemnek, ha falkatárssal kellene végigmosolyognom az este hátralevő részét. Azonban csak sikerül kiszúrnom egy hölgyet a sokaságban, akinek egyáltalán nem ismerős az arca, pedig általában mindenki vonásait könnyedén jegyzem meg egy életre. Megeresztek egy félmosolyt és igyekszem azonnal lecsapni a társaságára, hiszen így legalább egy darabig elkerülhetem, hogy valaki éppen a fantasztikus eredményeimet dicsérje, vagy arról kérdezgessen, nincs-e kedvem előadást tartani valamikor az egyetemen - nincs és sosem volt. - Van tüze? - teszem fel a kérdést, amikor a közelébe érek, az ujjaim között egy cigarettát forgatva. Persze hivatalosan nem lehet idebent dohányozni, de rajtam kívül már rengetegen rágyújtottak, és különben is, ide ki a franc járna ellenőrzést tartani? - Találkoztunk mi már? Nem... Igaz? Tudja, feltűnt ebben a tömegben, hogy valakit még soha nem láttam, és őszintén szólva szép reményeket táplálok az iránt, hogy esetleg néhány percig osztozhatok a friss ismeretség örömeiben. Mosolygok rá biztatóan, és ha sikerült tőle gyújtót kérnem, akkor ebben a pillanatban élek is a lehetőséggel, hogy narancsos parazsat varázsoljak a cigi végére. - James Lee Howard. Ma este szigorúan "doktor" nélkül. Mutatkozom még be barátságosan. Még ha el is hajt, legalább én elmondhatom, hogy a kezdésem rémesen udvariasra sikeredett.
Egészen új élmény, hogy hagyta a városi kórház vezetése, hogy külföldiként bejöhessek ide. Gondolom úgy vannak vele, hogy a Fort Wainwright kocsmájában hadititkokra szert tenni nem fogok. Legfeljebb a kicsi, kevés, rövid angoltudásom hagyom magam mögött, mikor megtalálom a pohár fenekét. Különben is... Nem vagyok nagy szám, mondhatni zöldfülűnek számítok. Mégis dobálnak itt a mélyvízbe, hiszen a jó, még nevelhető érsebész mindenütt hiánycikk a világban. Főleg az a fajta amelyik nem jártatja feleslegesen a száját. Találkoztam már szómenéses sebésszel, hát mit mondjak... A műtősnő páros lábbal rúgta ki, pedig ő volt az operatőr. Engem szerencsére csak az osztályvezető szívat, de ő minden huszadik másodpercben. Hallottam még a karácsonyi időszakban, hogy szokása a kórháznak egy ilyen "kis" összejövetelt rendeznie, ahol nem feltétlenül csak a kórházban praktizáló orvosok vannak jelen, hanem a magánpraxisban dolgozó szaktekintélyek is. Meg is örültem akkor, hát lehet, hogy nem csak mi a magunk hidegében isszuk magunkat Koreáig (vagy egyéb tetszőleges sárga földig) testületileg? De eddig kihunyni látszik a remény kis szikrája. Sebaj, majd berúgok én itt magamban, ha már kultúrális kapcsolatokat nem tudok elmélyíteni a helyi orvosokkal. De azért megigazgatom magamon a fekete testhez álló miniruhám. Legalább kinézzek valahogy... Egy-kétszer kimegyek cigizni, de csak azért, mert akkor még nem döntenek úgy a kedves kollégák, hogy ideje a szabályszegésnek. Csendben hallgatom őket beszélgetni. Mindenki igyekszik úgymond helyezkedni... A karrierizmus mindenhol ott látszódik a legszebben, hogy miként szól az egyik a másikhoz - ebből sikerül nekem is leszűrnöm, hogy kikkel lenne érdemes itt jóban lennem. Kezdjük a főnökömmel... Őt is körülrajongják szép számmal... Majd ha fagy! Az emberek az egyre etilgőzösebb estben igyekznek egymáshoz, hogy kezet fogjanak és koccintsanak az új évre - ami már rég elkezdődött. Én pedig jó szokásom szerint egymagam élvezem a hangulatot egy Margaritával kísérve. Mostmár nem érdekel, itt gyújtok rá... Ahogy beleslukkolok, egy pillanatra lehunyom a szemeim, mikor kizökkent egy kérdés. - Persze, van! - mosolyodom el, a hangomban csendül egy kis akcentus, de töretlenül nyújtom át neki a Zippom, amibe Roald Amundsen arcképe és kicsiben egy kutyaszán van gravírozva. Még egy szabályszegő. Egy kicsit derülök magamban. - Biztosan nem. - kuncogok egy kicsit. - Nekem feltűnt, hogy a főnököm kivételével senkit sem ismerek... így a reményeim hasonlóan szépek. Szélesen mosolygok rá, figyelve ahogy rágyújt ő is. Azt mondják, hogy a cigaretta közösség kovácsoló. Nos, lehet benne valami. - Ann-Róta Amundsen. Ma szintén nem doktor. - vigyorodom el és nyújtom felé a kezem. Tetszik a hozzáállása miszerint egy kicsit le kell vetni a fehér köpenyt. A többiek hadd páváskodjanak a sikereikkel...
Kezdőlap
