A kórház épülete a bázis mellett található. Itt civilt és a hadseregben szolgáló embereket egyaránt kezelnek, valamint minden tisztet, irodában dolgozót, de még a visszavonult veteránokat is remek ellátásban részesítik. Mindemellett felkészültek minden egyes katasztrófahelyzetre, a kórház alatt (is) atombunkereket alakítottak ki, valamint nagyjából 1000-1500 civil befogadását teszik lehetővé az ilyen helyzetekre.

Szeretem, hogyha valakinek a hozzáállása arra hajaz, amire most Naomié. Bólintással jelzem csak, hogy én is maximálisan úgy gondolkodom ahogy ő, s mosolyommal pedig azt tudatom vele, hogy nagyon is szimpatikus minden, amit mondott. Ezután pedig hallgatom mindazt, amit a továbbiakban megoszt velem, s közben mintegy mellékesnek álcázott pótcselekvésként körbemegyek a helyiségben és mindenféle szikét, betadint, gézt, becsomagolt fecskendőt szedek össze, hogy aztán szép sorjában kipakolhassam ezeket a vizsgálóra.
- Eszerint készen állsz arra, hogy gyereket nevelj?
Nincs vád a hangomban, ez csak egy kérdés. Aki fiatalon szül, az nem tudhatja, hogy mire vállalkozna, ez igaz, de szerintem az sem tudhatja, aki még sosem próbálta. Ez nem korkérdés, anyának lenni minden életszakaszban egyszerre ijesztő újdonság, másrészről pedig magasztos csoda.
- Mi a helyzet a farkassal, akivel szeretitek egymást?
Ez nem mellékes dolog, s én nem ijesztegetni akarom, épp csak ha már bekeverte a kislány mágiaérzékenységét és azt, hogy támadták már meg farkasok, szeretném erre is tudni a válaszát, megismerni a véleményét.
Végigmutatok az eszközökön a vizsgálóasztalon.
- Szépen kérlek, hogy miközben a lányodról beszélgetünk, csoportosítsd ezeket valamiképp. Ne áruld el, hogy mi szerint tetted, csak rendezd őket halmazokba. – szólítom fel kedvesen.
Nem lépek hátrébb az asztaltól, ne érezze azt, hogy egyedül kell megküzdjön a feladattal. Mindenféle sebkötözésre, ellátásra alkalmas eszközzel találkozhat, nem kell a nevüket se ismerje, nem ez a lényeg. Csak kíváncsi vagyok, hogy hozzájuk mer-e érni egyáltalán, s kimozdul-e az ajtóközeli komfortzónájából.
- Hány évesen estél teherbe? Mit szólt a család? – segítem a figyelemelterelést további kérdésekkel is.

Nem mondhatnám, hogy tökéletesen jól vagyok. Még mindig fáj levegőt vennem, de legalább a mozgásban már nem akadályoz annyira a bordáim állapota. Tudom én, hogy pár nap és teljesen rendbe kell jönnie, éppen emiatt nem tudtam már nyugton a seggemen ülni a lakban. Se feküdni. Se úgy semmit. Fizikálisan már eljutottam oda, hogy dolgozni tudjak, akkor a lelkemen is igyekszem a munkával segíteni.
- Fogalmam sincs róla, nem az én gyakornokom. Oldd meg! - csapom le a telefont azzal a lendülettel, ahogy elhangzik a parancs odaátról, hogy márpedig én kerítsem elő az egyik rezidensüket. Miért van az, hogy máltai szeretetszolgálatnak néznek csak azért, mert én nem rühellek minden tanulni vágyó orvost? A hócipőm tele van ma az emberekkel, s így ezen felbuzdulva rá kellett jöjjek: rossz ötlet volt felvennem a műszakot. Türelmetlenségem határtalan, ideje hát, hogy beteget jelentsek. Ellököm magam az asztalról - hiába sikolt tiltakozásában sérült bensőm - és már mennék is, amikor visszaszegeznek a székhez az ismeretlen energiák. Nagyot kell nyeljek, a vöröst csak így tudom visszatolni magamba, kíváncsiságára nincsen szükségem. Inkább a kopogásra felelek, pajzsom mögé fagyasztva a szerencsétlen dögöt.
- Dr. Lux.. - kezdem ezzel, mert a kísérője nem marad annyi időt, hogy egyáltalán a nevét megkérdezhessem. Mondjuk az biztos, hogy utána fogok kérdezni a kilétének, de.. most nem is ez a lényeges.
Beleszimatol a vörös a levegőbe, energiáival a kis nőstény tépázott és értetlen vibrálását próbálja megnyugtatni, magához édesgetni, s amennyi résem van a pajzson, annyiban hagyom is neki. Megint csak következik a felkelésem az asztal mögül, s továbbra sem foglalkozom a bordáimmal, kikerülöm a bútordarabot és Amaryllis elé igyekszem kerülni.
- Aggódtunk érted Ryllis. Aggódtam. Sokszor hívtalak. Merre jártál? - kezdek finom kérdésekkel, mert összességében fogalmam sincs arról - még ennyi leélt év után se, ami azért hordoz magában egyfajta röhejfaktort - hogy miként kezeljem a helyzetet. Érzem benne a változást, a gyenge farkast és elfacsarodik tőle a szívem. Vajon ő tudja? Vajon mit él át?
- Gyere, csüccs le! Kérsz egy teát, kávét, valamit?

*Az elején még próbáltam kérdezgetni. Az első napon legalábbis, de akkor mennyit! Fél évre elegendőt hallattam a hangomat, legalábbis ami a mi kapcsolatunkat illeti apával: egyikünk sem az a beszédes típus alapjáraton. Ő persze nem hazudtolta meg magát, semmilyen érdemi információt nem adott. Jobban mondva nem olyasmit, amiből egyelőre túl sok értelmet tudtam volna kihámozni. Kellett volna néhány nap nyugalom, hogy végre összeállítsam ezeket a mozaikos eseményeket, de pont abból nem jutott ki nekem egy pillanat sem. A szagokkal kezdődött. Zavaróan büdös lett a város, az emberek, az étel, minden. Aztán a fények és a hangok! A csöpögő csap felért egy pokollal, és képtelen voltam kinézni az ablakon, ha sütött a nap. A ruháim, amik addig semmilyen gondot nem okoztak, hirtelen szúrni és irritálni kezdték a bőröm... Némelyik probléma kisebb és megoldhatóbb, némelyik nagyobb és komplikáltabb. A hirtelen érzékennyé vált szememen segített egy méretes napszemüveg, az orromba és a fülembe meg kaptam dugót. Micsoda előzékeny gondoskodás az ember apjától! Csak annyit tett hozzá verbálisan, hogy rövid időn belül meg fogom szokni az állapotomat. Ha nem lettem volna épp elfoglalva azzal, hogy nyomorúságosan érezzem magam, akkor biztosan kikeltem volna magamból.*
*A repülőút kész horrornak érződött, pedig sosem izgattam magam miatta különösebben, de most más volt az egész. A furcsa, gyomorszájam körüli nyomás, amilyen soha nem éreztem korábban, egyre erősebb lett, tisztára úgy éreztem magam, mint Ripley az Alienben, miután megszülte a szörnyikét. Időnként meg kellett tapogatnom a bőrömet, hogy ellenőrizzem, még nincsenek démonikus kitüremkedések rajta. De érzésre, basszus... apa nagyjából húsz percig bírta a zizegésemet, aztán lekapta a napszemüvegét, amit talán csak velem való szolidaritásból vett fel, és olyan lesújtóan nézett rám, mint kiskoromban, ha valami nagyon illetlent tettem egy protokollvacsorán. A keze a homlokomon úgy égetett, mint a tűz, ám kedélyem azonnal lecsendesedett, egyszeriben sokkal tetszetősebbnek tűnt a világ, s kevésbé gyomorszorítónak a problémák. Amúgy is kimerült voltam: percek alatt elnyomott az álom, s csak landoláskor ocsúdtam fel ismét. Onnan már csak egy ugrás volt az úti célunk, amivel én csak akkor szembesültem, amikor befordultunk a katonai kórház felé vezető útra. Kérdő tekintettel fordulok felé, már nem fáradok szavakkal, de úgy tesz, mint akit teljesen leköt a vezetés. Dacosan összeszorítom a szám, ezt a játékot ketten is játszhatjuk... bár majd' meghalok, hogy végre valami érdemi választ kapjak, és szívem szerint hajamat tépve toporzékolnék, fegyelmezem magam, és a mellettünk elsuhanó út felé fordítom a szemem. Némán követem, akár az árnyéka, s csak magamban konstatálom meglepetten, milyen simán beengedik mindenhová. Mi a fene... de arra hamar rájövök, hová, pontosabban kihez megyünk. Ja, hogy az "ő", aki majd "válaszol a kérdéseimre", éppen Willow lenne? Miért? Hogyan? Semmit sem értek. Apa persze megint ignorálja felhúzott szemöldököm, ellenben olyat tesz, amit évek óta nem: megölel búcsúzóul. Köpni-nyelni nem tudok hirtelen, s így elszalasztom az esélyt, hogy én is elbúcsúzhassak tőle, csak bámulok utána bután, miközben csukódik mögötte az ajtó.*
- Ennyi?! - *hörrenek fel pár másodperces késéssel, s szinte kábán fordulok vissza Willow felé. Ám mielőtt igazán felfoghatnám, mit kérdez, a mocorgó "Alien" megelégeli a helyzetet, valami nagyon zavarja itt, bár nyilván fogalmam sincs, micsoda. Csak látom lelki szemeim előtt, ahogy a borostyán tekintet villanva összeszűkül, mintha épp áthaladna egy napos folton az árnyékos fenyők alatt, és a következő pillanatban karmai belém marnak - belülről. Bennem szakad a levegő, kezemmel a hasamhoz kapok, de nem érzem a friss vér melegét. Pólómat felhúzva ellenőrzöm: a bőröm makulátlan, egyetlen karcolás sem látszik, persze miért is látszana, ha egyszer kész agyrém ez az egész?! Beszedtem valami baktériumot, amitől halucinálok, vagy mi? Kész őrület. A hajamba túrok, lassú kilégzéssel igyekszem megnyugtatni hirtelen felgyorsult pulzusom, a pánikkal semmire sem megyek. Persze elég nehéz nyugodtan ülni, miközben valami dühödt morgással járkál bennem fel-alá. Ami persze képzavar, hiszen már hogyan is lenne egy teljes tűlevelű hegyvidék aa belsőmben, de hát a vizualizáció néha furcsa dolgokra is képes. Az agyam legnagyobb részét lefoglalja, hogy próbálom értelmezni az eseményeket, de a maradék képes arra, hogy felfogja a nekem szegezett a kérdést, sőt némi fáziskéséssel még válaszolni is tudok.* - Én csak hazautaztam, mint mindig. Legfeljebb egy-két napot késhettem... - *próbálok utánaszámolni homlokráncolva, de azt sem tudom, milyen nap van most. Hm. Elég jól mutatja, hogy mennyire szétestem, én, az időbeosztás koronázatlan királynője... évek óta beosztom minden percemet, most meg még a napot sem tudom. Ha lehet, ez még ijesztőbb, mint az Alien-filmes érzésbeütésem.* - Fogalmam sincs, hol a telefonom - *vallom be sóhajtva. Nem én pakoltam magamnak a hazaútra. Vajon apa bedobta a bőröndömbe? Vagy mi lett vele? Még rémlik, hogy a falhoz vágtam, miután a frászt hozta rám, ráadásul meg is fájdította a fejem a túl hangos csörgéssel. Még mindig csak állok a szoba közepén, teljesen belassulva, azt hiszem most jön ki rajtam a sokk, vagy nem is tudom. Nem tudom orvosilag behatárolni az állapotomat. Ez de gáz már! Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. A kevés szünet alatt a szürke bundás ismét begőzöl, és előreszökkenve Willow felé tör. Megint megrándulok, nem tudok mit tenni ellene. Nem elég, hogy kifogtam egy ilyen rusnya vírust vagy mit, ráadásul ilyen betegesen aggresszív tripjeim vannak tőle?! Ezt a pechet...* - Egy pohár... vizet, ha lehet - *kérem kissé bizonytalanul, gondolom, tartózkodnom kellene az intenzív izektől, mint amilyen a kávé vagy a tea, ha már így áll a helyzetem. Mármint... ha tudnám, mi az az így... felnézek Willowra.* - Mi ez az egész? Honnan ismer apa? Miért éppen ide hozott? És mit kell neked megmagyaráznod nekem? - *szakad ki belőlem hirtelen több kérdés is, mert nem sikerült eldöntenem, melyik a legfontosabb. Mindegyik, azt hiszem. Belerogyok az egyik székbe, és várakozón meredek barátnőmre. Ide nekem a válaszokat ízibe! Sosem voltam különösebben türelmes típus. Kitartó viszont igen...*

Az ölelésből eredeztetem, hogy nem egyszerű futó ismerősei egymásnak, de megvallom őszintén, nem sokat tudok a kialakult szituációról, hogy miért éppen ő, miért épp ide. Vagyis de, amint megérzem a kis nőstényt azonnal leesik, hogy mi a gond. Igyekszem nem nagy ügyet csinálni belőle, de jelenleg mi sem áll tőlem távolabb semmint az, hogy erőt demonstráltassak a vörössel.
A kérdést hirtelen nem tudom mire vélni, válaszolnék rá, jelezném, hogy nem, nem ennyi, még el se kezdtük, de rájövök, hogy nem is igazán nekem lett szegezve a röpke, kába mondat. Elkerekedett szemekkel bámulok Ryllisre, látván a performanszt, majd normalizálom vonásaimat, s lelkem legmélyére zárom saját kölyök-emlékeimet. Egyébként sem rémlik már ennyi év távlatából, hogy mit is sikerült produkáljak akkor, amikor James bácsi megajándékozott.
- Öm, mikor is mentél el? Hányadikán? - kérdezek, mint akinek baj van a memóriájával. Közben megölelni kívánom őt, de nem fizikálisan, nem emberi szinten, sokkal inkább energiáimmal fonva körbe a kis agresszívet, lenyomva a torkán ekképp a nyugalmat. Fiatalabb, mint én, kiforratlan, könnyen megy elkushasztani. Mégis, rosszul esik, nem is kicsit. Elég friss bennem az elnyomás élménye ahhoz, hogy ne akarjam senkin gyakorolni kedvemre.
- Semmi baj, majd meglesz. - hagyom el a telefon témakörét, s hellyel kínálom Ryllist, nem mutatva konkrétan egyik székre sem rá, hadd üljön oda, ahova szeretne. A vöröst közben visszarángatom benső pórázomon, sípolva kapkodja a levegőt, de nem érdekel, ahogy saját légvételem fájdalmas szúrása sem. Nem akarok rátelepedni a kölyökre, épp elég a pajzson a rés ahhoz, hogy kifürkészhessen a vérvonalát annak erősségével egyetemben. Szomorú vagyok attól, amit tapasztalok, de ajkaimon mosollyal fordulok Ryllis felé még mindig. S mintegy mellékesen, ha már a telefonokat emlegettük, előszedem sajátomat a zsebemből.
A kis nőstény a vörös felé ugrik, mire a nyurgalábú morgása tölti be a kettejük között feszülő teret. Ha a másik nem hagy fel támadó szándékával, akkor hamarosan magában érezheti villámok vörösének fogazatát. Tudatosan hagyom neki, hogy tegyen, amit akar. A lenyugtatással elég lesz majd akkor több időt eltöltenem, ha elő akar fizikálisan is törni belőle a bestia.
- Hogyne, máris hozom. - bólintok mosollyal, majd felkapok egy poharat a kis szekrényről, s belépek az irodából nyíló vizes helyiségbe. Amíg megengedem a vizet - kicsit sokat szöszölve vele, de kikiabálom a magyarázatát, mely szerint először a hideg helyett is langyos folyik, s az nem olyan frissítő, várni kell, kiereszteni - egy rövid, nem magyarázkodó smst elküldök a bázis vezetőjének. Aki mellesleg falkatársam is.
A pohár vízzel felszerelkezve térek vissza az irodába, s nyújtom át azt Ryllisnek. Feltelepszem az asztalomra, félretolva róla a holmikat, hogy kényelmesebb legyen. Mindig is tettem a protokollra ilyetén.
- Nem ismer, mármint nem személyesen. - raktározom el magamban az "apa" információt, miközben válaszolni igyekszem a kérdéseire anélkül, hogy ráhoznám a frászt.
- De egy olyan hálózatnak a része, amelyik a világ minden pontján összeköttetésben van egymással. - éreztem felőle a mágiát, nem vagyok süket és vak tehát arra, hogy őrzőcsalád sarja Dr. Lux.
- Nem érzed magad furcsán az utóbbi időben? - válaszolok a kérdésre kérdéssel, s közben, ha jól figyel egy pillanatra megláthatja tekintetem változásában a vöröst felsejleni. Nem akarok ajtóstul rontani a házba. Kétszázhúsz felett ez az első ilyen esetem, elég sután kezelem.

*Lassacskán szeretném már összeszedni magam, valószínűleg engem zavar leginkább, hogy szétestem. Én nem ilyen vagyok, nem zuhanok össze az első nehézségre! Ami azt illeti, kifejezetten meg is vetettem egész életemben azokat, akik csak folytonos panaszkodással tudták leélni az életüket, vagy éppen másokra hagyták a dolgokat annak reményében, hogy az az illető majd összekanalazza őket szükség esetén. Én inkább kiállok magamért, köszönöm szépen. Már csak azért is, mert magamban bízom - másokban nem feltétlenül. De ez a helyzet, ez a betegség vagy mi még az én eléggé edzett idegeimet is kikezdi. Zavartan eresztem vissza a pólómat a helyére, miután nem bírtam visszafogni magam, és bocsánatkérő fintort eresztek meg Willow felé, de nem úgy tűnik, mintha fennakadt volna rajtam. Ami egyszerre esik nagyon jól, és nagyon rosszul, első azért, mert ezzel együtt is elfogad eszerint, második azért, mert felmerül, hogy annyira sem figyel rám, hogy feltűnjön neki a helyzet. De nem, ez utóbbi félelmet inkább elhessegetem magamtól, nem olyannak ismerem... sokkal törődőbb annál. Velem is, másokkal is.* - Huszonhárom. December huszonhárom. És január huszonkilencedikén jöttem volna vissza - *masszírozom meg a halántékom, próbálom kisakkozni, hányadika is lehet vajon. Egy elsötétített szobában, egy fura betegséggel küszködve talán érthető, hogy nem voltam topon időügyileg. Minden bizonnyal így van, ám ennyi mentség nem elég ahhoz, hogy felmentsem önmagamat. Tudnom kéne. De legalább a borostyánszemű elnyugszik végre, nem is, inkább talán elkushad lenne a megfelelő szó, földhöz lapulva, füleit lesunyva adja meg magát, de csöppet sem békésen. Valószínűleg felismerte, hogy nincs esélye, de aligha fogja ezt belenyugvással fogadni, nem olyan a természete, sőt. Inkább harcolna, ha rajta múlik, akár úgy is, hogy a győzelemre semmi esélye.* - Mindjárt összeszedem magam, cserkész becsszó - *csúszik a kezem a halántékomról a homlokomra, most azt dörgölöm. Az érzékcsalódás nem hagy fel korábbi szándékával, amint lehetősége van rá, teljes méretében kihúzza magát és megveti lábait, hogy fenyegetően moroghasson a másikra, én meg sóhajtva igyekszem elhatárolódni ettől az egésztől, ami olyan abszurd, hogy az már szinte komikus. Vagyis az lenne, ha nem én lennék az érintett, meg mondjuk anyám állna előttem, nem Willow. Így viszont, hogy a legjobb barátnőm irodájában vagyok, egy hónapnyi távollét után, így inkább tragikomikum a szituáció, ahogy valami képzelt állat próbálgatja a határait egy másik képzelt állatnak... őrület. De legalább már kevésbé ugrál, amiért őszintén szólva hálás vagyok, mert némelyik megmozdulása olyan érzés volt, mintha tényleg konkrétan ki akarná kaparni magát belőlem. Durva trip, mondom, pedig nem is drogoztam soha életemben, még egy füves cigit se szívtam el... naná, hogy nekem kell benyalnom egy ilyen betegséget. Tipikus.*
*Jobbnak tűnik leülni. Kibújok a cipőmből, csatos és nőies, nincs vele nehéz dolgom, bár hogy miért ezt kaptam fel reggel... az élet nagy kérdései. A rajtam lévő koptatott farmer és az elnyűtt pulóver biztos nem indokolnák a csini lábbelit. Mindenesetre törökülésben helyezkedem el, ez a kedvenc pozícióm, már szinte automatikusan segít ellazulni, köszönhetően a meditációs-relaxációs gyakorlatoknak, amiket fél életemben műveltem. Még a bundásra is hat egy kissé, az is lassulva rója köreit a fejemben. Míg Willow a vízzel foglalatoskodik - fura módon úgy tájékoztatva a csapról, mintha nem lennék magam is tisztában tulajdonságaival, végtére ő maga hozott be engem ide dolgozni időnként -, én csak a légzésemre figyelek, lassú és mély kortyokban, hasig szívom a levegőt, hogy aztán még lassabban fújjam ki a számon át, lehunyt szemmel. A vizualizációs gyakorlatokkal most meg sem próbálkozom, mert egyelőre csak a sziklás erdőt meg a bundást látom magam előtt, de bízom benne, hogy amint kapok rá valami gyógyszert - antibiotikumot vagy szteroidot, netán antipszichotikumot, tudom is én -, akkor ez elmúlik majd. Addig meg csak kibekkelem valahogy.*
- Ezt jó tudni - *dünnyögöm, már kezdtem attól tartani, hogy mostantól jobban oda kell figyelnem a konspirációs teóriákra. Nem mintha amúgy ne lennének részei az életemnek valamilyen szinten, de soha nem foglalkoztam velük. A hálózatra pedig fel se vonom a szemöldököm.* - Persze, végtére követ. De hát sokat meséltem róla. De sosem említetted, hogy közöd lenne diplomatákhoz - *rángatom a vállam, mint egy idegbeteg, nem értem, mire akar ezzel kilyukadni. Vagy ez is része annak, amit elhallgatott előlem? Mondjuk sokan, akik például nem értenek együtt ilyen rokonuk vagy ismerősük politikai nézeteivel és képviseletével, nem hangoztatják túlzottan a kapcsolódási pontot. Nekem is akad olyan gyerekkori ismerősöm, aki felnővén gyakorlatilag letagadta a saját szüleit, mert nem akarta, hogy velük azonosítsa bárki. Szóval tulajdonképpen meg sem lepődnék rajta, ha Willowról is kiderülne valami ilyesmi, csak nagyot röhögnék, hogy ennek mégis mennyi a statisztikai valószínűsége...? Vagy esetleg a titkos társaságokról lenne szó? Erről persze elvben én nem tudok, de azért feltűnt, hogy apa összejárt fura figurákkal, gondolom valami szabadkőműves vagy illuminátus vagy efféle buli lehetett, de jobbnak láttam úgy tenni, mintha teljesen vak lennék. Legalábbis nem kérdezősködtem. Mindenkinek joga van azokkal bandázni, akikkel akar.*
*A kérdésre viszont felnézek végre meglepetten, lévén a beszélgetés felét csukott szemmel töltöttem. Viszont használt, egyre jobban érzem magam, függetlenül attól, hogy a borostyánszemű még mindig felborzolódott szőrrel, harcra készen méregeti a helyzetet. Mindegy, nem akarok törődni vele, és ha én elhatározok valamit... Látszik rajtam a megrökönyödés, mert az egy dolog, hogy most szét vagyok esve, de honnan tudja Willow, hogy mi volt "az utóbbi időben"? Vagy ez is ilyen barátnős dolog, és nekem is tudnom kellene róla? Ha így is van, nem kaptam meg róla a memót, szóval mosom kezeimet...* - De igen, napok óta. Apa szerint te elmagyarázol nekem mindent, Willow, szóval ki vele! Gondolom, valami betegség, amit műteni kell, azért hozzád hozott? - *tippelek, mi másra is gondolhatnék, akasztják a hóhért. Azért vicces lesz, ha ezúttal engem trancsíroznak fel a műtőasztalon, és nem én valaki mást. Mindenesetre várakozón nézek Willowra, és felkészültnek érzem magam a rossz hírekre. Ismer, nem vagyok az a könnyen összetörős fajta, nem fogok hisztériás rohamot kapni vagy ilyesmi. Legalábbis gondolom, bár tény, hpogy még sosem voltam ilyen helyzetben, tüdőgyulladásnál súlyosabb betegségem nem volt világéletemben. Eddig a pontig legalábbis, de hát egyszer minden elkezdődik... így is viszonylag szerencsés genetikát örököltem szerintem. Szóval elő a farbával, a forró kása kerülgetése engem csak ingerültebbé tenne.*

Nagyon rég voltam már kölyök. És nem értek a kölykökhöz. Ezt eddig is tudtam, de most a pofámba tolakszik az információ. Nem konkrétan a vörös nem ért hozzájuk, hanem én magam nem vagyok kompetens. Én, aki minden emberi bajra - jó, ez is túlzás, de azért a technikai lehetőségekhez képest mindre - tudok valami gyógymódot ajánlani most olyan hülyén érzem magam a cipőben, amibe kerültünk, mint valami elsőéves kisiskolás.
- Ráérsz. Mármint úgy értem, hogy engem az sem zavar, ha nem akarod kényszeresen összeszedni magad. Ahogy neked jó. - mosolygok rá, s annak ellenére, hogy mennyire nem érzem összeszedettnek magam, hangomban ebből semmi sem érződik. Ugyanolyan kedélyességgel tárgyalok, mint eddig mindenkoron. Majd pedig elmegyek azért a vízért, s megírom az smst, aminek apropójáról nyilván be kell majd számoljak Victornak. Milyen gáz már, csak úgy szívességet kérni az Amaroktól! Mondjuk tőle még csak-csak, de a többi őrülttel nem szívesen kukoricáznék. Pokrócot kéne nekik vinni egyszer reggelire. Majd ha meguntam az életem, akkor talán megteszem. Bár jobb lenne, ha én nem agyalnék ilyesmiken, az elmúlt időszak tükrében. Kétszer is éreztem már, hogy az élet nem nekem való, ami azért valljuk be, egy természetszerető és életigenlő bundással bennem elég szánalmas.
- Mert nincs is. - sóhajtok. Nem akarok hazudni neki, pedig talán egyszerűbb lenne. De nem így, nem abban a helyzetben, amikor egy olyan dög lakik benne, akinek agresszivitásán kívül mása sincs. Nem érzem a pajzson keresztül a vérvonalát, amivel azért komoly gondjaim vannak, mert nem sok jót jelent.
A hangosbemondóban felhangzó szövegre azért megforgatom a szemeimet, s szívesen tenyereimbe temetném arcomat. Nem egészen így gondoltam, de a szándék a fontos.
- Csak gyakorlat, nem kell aggódni, nem megyünk sehová. Előre egyeztetett hadi kivonulás. - próbálom elsikálni a dolgot, mielőtt még Ryllisnek eszébe jutna hanyatt-homlok kimenekülni innen. A vörös ezzel szemben nem játszik megnyugtatásra, a kölyök felé nyomakszik, megunva ezt a tojásokon lépkedést. Érdeklődik, s valami más is éled benne. A dominancia iránti vágy.
- Nem mondanám betegségnek és műtétre sem szorulsz. Ez egy nagyon bizarr és nagyon hosszú történet lesz, amit talán ott kellene elkezdenem, hogy megkérdezem, tudsz-e bármit Dr. James Barry történetéről?
Lehet inkább mutatnom kellene és nem mondanom, de ha már az apja idehozta hozzám, hát a magam módszerei szerint játszom. Dr. Barry pedig orvosi - és hadi - körökben azért elég felkapott hír lett az utóbbi időben, amióta feloldották az aktája 100 éves titkosítását. Szóval.. talán nem futunk lyukra vele.

*Kár, hogy nem tudok a Willowban játszódó folyamatokról. Barátnőként és érintettként is támaszt nyújthatnék neki. Nevetséges persze, ebben a helyzetben fordítva kellene lennie az erőviszonyoknak, de... de az, hogy erős érzelmi kapcsolatban vagyunk, tulajdonképpen sok mindent felülírhatna. Például azt is, hogy egy adott szituációban törvényszerűen az egyik félnek kell erősnek, a másiknak meg gyengének lennie. Az élet nem így működik, s mi ketten soha nem elnyomni és uralni akartuk egymást, épp ezzel az elhatározással és tapasztalattal indult az egész barátságunk is: hogy jó párost alkotunk. Együtt, egy szinten, nem egymás felett-alatt. Ám Willow hallgat, én nem kérdezek, ha észrevenném a helyzetet, akkor sem tenném. Hiszen egész életemben hallgatott körülöttem mindenki... A válaszára a hajamba túrok, felnevetek kissé kényszeredetten.*
- Ismersz... - *felelek, csupán ennyit, mert eleget mond egyetlen szó is. Ismer, tudja, mennyire nem jellemző rám ez a helyzet, és azt is kikövetkeztetheti, hogy milyen idegennek és esetlennek érzem magam egy olyan helyzetben, amit nem tartok kézben, mennyire görcsölhetek azon, hogy mihamarabb visszaálljak a rendes kerékvágásba. Ezért nem szoktam betegszabadságot sem kivenni, legfeljebb akkor tettem meg, ha tényleg járni se nagyon tudtam valamitől, pedig orvosként aztán maximálisan tisztában voltam és vagyok vele, hogy milyen szövődményei lehetnek a kipihenetlen fertőzéseknek. Nem számít, én nem tudok tétlenül megülni a fenekemen. A bundás ebben, úgy tűnik, gazdájára ütött, legalább olyan nehezen viseli a rákényszerített nyugalmat, ahogyan Ryllis is tenné a helyében.*
- Akkor? - *Egyszerű kérdés, de nem hiszem, hogy egyszerű választ fogok kapni rá. Nem áll össze ez az egész, egy dolog, hogy apának meséltem Willowról, egy másik, hogy Willow láthatóan többet tud róla, mint amennyit tőlem hallhatott, egy harmadik, hogy olyan simán jutottunk be egy szigorúan őrzött katonai létesítménybe, ahogyan a kés hatol a vajba, a negyedik, hogy miféle hálózat és hogyan jön most ide... de a fejemben ezek a töredékek és információk még nem tudnak egy nagy egésszé összeállni. Hiányzik valami, mintha egy brainstorming jegyzetlap közepéről kivették volna a gondolatindító kifejezést, ilyképpen darabokra törve a mentális szerkezetet, még mielőtt igazán összeállhatott volna, csupán zagyva és sokképpen értelmezhető szavakat hagyva. Talán nekem sem hiányzik más, csupán egyetlen szó, amit beillesztve a kirakóba meglátnám a kép értelmét és egészét, de ehhez sem a szükséges nyugodt körülmények, sem az idő nem áll rendelkezésemre. Már épp ezen elmélkednék, amikor megzavar a hangosbemondóból recsegősen hallatszó szöveg, összerezzenek ijedtemben, s a borostyánszemű sem különbül, ugrik fel hogy a zajforrásra vicsorogjon, mindegy neki, hogy nincs ott senki és semmi, amire támadhatna, azért csak bunyózna. Neki is sokat kell(ene) még tanulnia, nem vitás.* - Ez így nem lesz jó. Nekem nem is lenne szabad most itt lennem - *csóválom a fejem aggodalmasan a nyugtatásra, ujjaim a mellkasom előtt kaparásznak, mire rájövök, hogy az azonosítókártya, amit idebent mindig a nyakamban kellene hordanom, most nincs rajtam. Apa anélkül ügyeskedett be ide, vagyis a szavaim még igazabbak: hivatalosan én tényleg nem vagyok itt. Ha ez kiderül, abból balhé lesz, le merném fogadni. Bosszús nyögéssel veszem tudomásul a láthatáron tornyosuló további bonyodalmat: hát nem elég, ami van?! Ezek a bajhullámok mindig egyre csak dagadnak, mintha soha nem akarnának a holtponton átbukva habok közé fúlni... de egyszer azért mégis megteszik majd. Addig pedig lehet szörfözni. Ha nem is itt a fagyos északon... S a borostyánszemű sem nyughat, észleli a másik közeledését, s reagál rá rögtön. méghogy őt dominálni akarja bárki is... elég kölyök ahhoz, hogy fogalma se legyen róla, a valóságban hol a helye a sorban, s ahhoz is, hogy önbizalma végtelen mivolta meggyőzze róla, ő az univerzum közepe. Fizikailag még mindig nem nagyon mutatkozik, csak lelki szemeim előtt osonkodik, húzza fel ínyét a fogairól, majd ugrik: egyenesen neki a vörösnek. Rövid harc lesz, ha a másik felveszi a kesztyűt, pillanatok alatt fölébe kerekedhet majd. Végtére a szürke nem csak tapasztalatlan, de erőnek is híján van. Én azonban megszenvedem majd, akármi lesz is a végeredmény, hiszen az érzés olyan valóságos... ám Willow hangja kizökkent, mielőtt túlságosan elmerülnék, s netán túlságosan azonosulnék kéretlen hallucinációmmal.* - Hogy mi? - *pislogok kettőt meglepetten, miközben ismét ráfókuszálok, s megpróbálom kiverni a fejemből az erdőt. Pedig istenemre esküszöm, az orromban éreztem a fenyők összetéveszthetetlenül karácsonyi illatát...* - James Barry? Nem sokat. Ő az a hapsi, aki valójában nő volt, de ezt egész életében sikerült eltitkonia? Biztos cifra sztori, nem mondom, de hogy jön ez ide? - *Hallani hallottam valamit, s lám, mégiscsak nőből vagyok, mert nem az orvosi eredményeket emlegetem kapásból, hanem a pletyka részét a dolognak, aminek nyilván a fele sem igaz, de ennyit megengedek magamnak. Különben sem vagyok túlzottan otthon a témában, épp csak annyira, amennyire a folyosói beszélgetésekből és efféle hírforrásokból tájékozott lehet valaki, nem olvastam a cikkeket vagy az aktákat a fickóról. Ámbár hogy Willow miért hozakodik épp most elő pletykákkal... komolyan, úgy kerülgeti a válaszokat, mintha haldokolnék. Hoppá. Lehet, hogy ez az oka? Végtére valami gyógyíthatatlan nyavalya esetén valóban nem szorulnék műtétre. Megkeményedik a tekintetem, egy pillanatra összeszorított ajkaim mesélnek hangtalan az elégedetlenségemről, ahogy elcsípem a velem szemben ülő tekintetét.* - Ne játszadozz velem, most már tényleg tudni akarom, mi ez az egész, és ne csomagold cukormázba! - *Ennél azért jobban ismerhetne, nem bírom a köntörfalazást. Bele az igazat a képembe kendőzetlenül, bármi legyen is az, megbirkózom vele. A potyautasom már nem biztos, hogy ilyen stabil személyiséggel bír, illetve biztosan nem, de emiatt nem nekem kell aggódnom, amennyire lehet, én nem is gondolok rá. Hátha igazuk van a New Age-eseknek és a gondolati energiától csak megerősödne vagy valami. Inkább koncentrálnék a valóságra, s ezzel együtt kérdéseimre. Beadom a kulcsot vagy sem? Mindegy, csak tudjak már valami biztosat! Aztán feldolgozom, akármi is az. Túléltem már egy-két rázós élethelyzetet és sokkot, hát tudom, hogy áll a helyzet, bár nyilván nem jelenthetem ki, hogy nincs már olyasmi, ami ledöntene a lábamról, mert biztos van. Attól, hogy momentán nem tudom elképzelni, még lehet. A halálhírem nem ez a kategória, fejben már azt pörgetem, az esetleges hátralévő időmet mivel is szeretném eltölteni, ha esetleg ezt fogom hallani... na igen. Kombinálni még mindig frankón tudok.*

Elmosolyodom a válaszát hallva. Félig eleresztett magyarázkodását fűzi ezzel tovább, s szelíd bólintással jelzem, hogy igen, tényleg így van, ismerem. Ettől függetlenül - vagy épp emellett - vallom, hogy nem kell kényszeredetten erősnek látszania előttem. Egyszerűen csak legyen olyan, amiylen jólesik neki, akár jelen, akár másmilyen helyzetben is.
- Egészen más platformról ismerem apádat, vagyis hát ő engem. Idővel majd fény derül rá.
Hagyom ennyiben a dolgot, mertg a hangosbemondó a közepébe tromfol az egésznek.
Legszívesebben tenyereimbe temetném arcomat. Nem pont erre gondoltam, amikor szívességet kértem, de most már mindegy, más így esett, már ebből kell - és fogom is - kimagyarázni magamat. Mondom hát a szokásos blablát a gyakorlatról és arról, hogy tudtam róla előre, s remélem, hogy nem kell Ryllisnek - vagy rá - ugranom ahhoz, hogy visszafogjam a nagy távozási kényszerében.
- De, szabad lenne. Meg van beszélve, Wainwright ezredes is tájékoztatva lett, ebben biztos vagyok. Édesapád ismeri a protokollt.
Mélyen remélem, hogy tényleg így volt, mert ha nem, akkor komolyan megüthetem a bokámat, de nem érdekel most. A farkasa nem érezheti a hazugság bűzét felőlem, mégpedig azért nem, mert nem is állítok valótlant. Tényleg biztos vagyok abban, hogy az apja ismeri a protokollt és egyébként az ezredest én magam tájékoztattam. Percekkel ezelőtt csak, de az most nem lényeges.
Nagyot szusszantok. Ez nehezebb, mint ahogy hittem, s bár próbáltam én rendesen felvezetni a dolgokat, nem annyira jött össze. Miért kell minden orvosnak ilyen nagyon szeretni a ragtapasz módszert? Tudom én, hogy hasznos, na de kérem! Nem akartam, nagyon nem és éppen a farkasának érzett agressziója miatt nem. De úgy tűnik, hogy nem fogunk tudni ennyiben maradni a dolog csendességében és könnyed adagolási tervében.
- Margaret Anne Bulkley néven születtem, s hogyha ismered az említett álruhás sebész történetét, akkor ezen a poton most azt fogod hinni, hogy idióta vagyok, pedig érezheted, hogy igaz minden szavam.
Hagyom, hogy a farkasra hagyatkozzon - látens bizonyára sikerül majd neki - és a pajzsomat továbbra sem húzom fel.
- Apád és én a mérleg két ellentétes serpenyőjében állunk, de mindketten kellünk ahhoz, hogy a világban egyensúly legyen. Őket Őrzőknek hívják, az én fajtámat pedig vérfarkasnak. És bármennyire is kellemetlen ez egy őrzőnek, mégis úgy esett, hogy az ő lányából, vagyis belőled is az lett, ami én vagyok.
Sejtésem szerint nem fog hinni nekem, de egyelőre nem nyúlok a kölyök után, nem borzolom az energiáit. Hagyom, hogy a saját indulatai - ha lesznek - csalják elő belőle a fájdalmas, hosszú átalakulást. Nem akarom bántani, csak szeretném, hagyha nem utasítaná el az igazságot tovább. Ő akarta, hogy drasztikus legyek..
Míg beszélek az ajtóhoz sétálok, megállok a nyílászáró előtt, annak háttal fordulok. Egyelőre nem fordítom rá a kulcsot a zárban, de közel vagyok ahhoz, hogy megtegyem. Sosem lehet tudni ugyanis, hogy mi felé haladunk.
- Érzed őt magadban, tudom..

*Világéletemben erős akartam lenni. Talán bálványozott apám okolható ezért, hiszen tőle ezt a tartást láttam, s tekintettem mércének. Anyám - kissé habókos, kissé elvarázsolt, nagyon művészlélek - nem ezzel vívta ki magának tiszteletemet, de hozzá nem tudtam felnőni, az övéhez mérhető tehetséget felmutatni. Annál erőteljesebbé vált az igény, hogy legalább a másik példaképemhez hasonlatossá válhassak. S különben is mintha a világ mindig is az ellenkezőjét mutatta volna annak, amit én elképzeltem, tovább szítva dacos csakazértis-akarásomat. A filmekben egy-egy erős nőnemű karakterre legalább tíz visítozó liba jut, a popipar tele a műbotrányokon hisztiző "dívákkal", hogy az üzleti vagy politikai életről ne is beszéljen senki. Ha kellett végső lökés a lázadó kamasznak, aki voltam, akkor ennek felismerése lehetett az utolsó csepp a bizonyos pohárban. S kitűzött krédómat, hogy én erős leszek és az is maradok mindig, csupán egyszer szegtem meg szégyenteljes amerikai menekülésemmel... ha nem sült volna el olyan jól, akkor bizonyára máig bánnám, így csupán a halvány, kellemetlen szégyenérzet maradt meg bennem, s az elhatározás, hogy ama időszakról nem beszélek többé, lehetőleg nem is gondolok rá. Ám a mostani helyzet más. Ezúttal nem valaki más döntésén múlnak az események, most csak én és a saját viselkedésem van a képletben, hát még vérszegény kifogásom se lehetne rá, hogy elgyengüljek. Én nem összeomlok, hanem megbirkózom a problémákkal, nem kifogásokat keresek, hanem megoldásokat. S ha tükörbe óhajtok nézni - márpedig az eléggé elkerülhetetlen -, akkor ezt a továbbiakban is így kell tennem.
- Megőrjítesz a titokzatoskodással! - nyögök fel elégedetlenül, amikor ismét kitérő választ kapok, de lassan el kell fogadnom, hogy akárhogy feszegetném jelen pillanatban a témát, Willow nem fog rendes felelet adni, csak akkor, amikor ő azt jónak látja. Barnátnőmet sem kell a szomszédba szalajtani makacsságért, ha arról van szó, de hozzám kell is ennyi, máskülönben aligha érvényesülne bármi abból, amit ő akar. Nem mintha olyan diktatórikus akarnék lenni, de a közmondásos viccben szereplő "bizonytalan vagyok! vagy mégsem?" típusú embernek nem sok esélye lenne az én határozottságom mellett, hogy keresztülvigye az akaratát.
Nyugtalanságom fokozódik a riasztással, de Willow szavai a gyakorlatról és egyebekről valamelyest megnyugtatnak. Eléggé ahhoz, hogy a libabőr kissé visszahúzódjon rólam, ami jól is esik, mert a glédában álló szőrszálak túlságosan a felborzolt bundájú borostyánszeműre emlékeztettek, s amennyire tapasztaltam, minden tünetem csak rosszabb lesz, ha túl sokat gondolok rá. - Ez egyre bizarrabb - sóhajtok fel. Hogy az én apám ezredesekkel dumáljon? Mindig is utálta a hadsereget, otthon legalábbis, persze arrafelé ez is teljesen másként működik. Oké, hogy ismeri a protokollt, de... én ne tudnám, mekkora különbség van a diplomáciai és a katonai protokollok között? Utóbbival magam is ezen a bázison ismerkedtem meg közelebbről, és mit ne mondjak, okozott meglepetéseket olykor.
Ahogyan ez a helyzet is szolgál velük. Figyelem a velem szemben állót, érzékelem lebiggyedő szájszélét, enyhe elégedetlenségét, s nem állok neki elemezni, vajon miért is tűnnek most fel nekem ilyen apróságok, betudom felfokozott idegállapotomnak. A szavakat követő csendben még a kettőnk szívverését is hallani vélem, miközben feldolgozom a szavait. Mary Anne Bulkley. Kellene ennek mondania nekem valamit? Mondjuk ha Barryről beszéltünk előtte, akkor... hé, az nem az aki... szemem egy pillanatra kitágul, ahogy az abszurd feltételezésre jutok, aztán egy pillanat múltá ellazulok, amikor a sokkal kevésbé sci-fis megoldás is eszembe ötlik. - Aha. Szóval ez a James Barry a... mid volt, nagyapád? Hogy titkolta el, ha férfinek adta ki magát, hogy szült egy gyereket? - ámulok, ha nem is orvosi értelemben, de ez mindenképpen lenyűgöző teljesítmény. Persze amilyen zűrzavaros idők járhattak az internet és az elektronikus keresőmotorok ideje előtt, simán el tudom képzelni, hogy fel se tűnt senkinek, ha valaki elhúzott egy évre a balfenékre. De vajon ki nevelte a gyereket? Nem emlékszem, hogy az akta említett volna gyereket. Örökbeadta? Akkor viszont miért a név? Nem sokan emlékeznek meg olyan szülőjükről csemetéjük névadásakor, aki kábé a születésük után elhagyta őket. Netán később újraegyesült a família? Tessék, így kell egyetlen félreértelmezett információból egész koncepcióhegyet felépíteni... A hazugság, mint opció fel sem merül benne, végtére a elgjobb barátnőjéről van szó, ők nem hazudnak egymásnak. Ilyen horderejű helyzetben meg pláne nem.
Aztán jön a feketeleves. Mert ami ezután következik, azt már a legszkeptikusabb kételkedő sem tudja félreértelmezni, ha ki van mondva kerek-perec. Most persze belém hasítanak a korábbi, hazugságról szóló frázisok, de - magam sem tudom, miért - meg vagyok győződve róla, hogy ez nem valami elcsezsett áprilisi tréfa. Pedig a szituáció közel olyan abszurd. Érzem felgyorsuló szívverésem, hallom a dobhártyámon lüktetni a száguldó vért, a kezem remegése pedig pláne nem kerüli el a figyelmem. Szinte csodálkozva emelem fel szemem elé ujjaim, s figyelem tremorozásukat, miközben az is tudatosodik bennem, hogy a nehéz zihálás, mit hallok, csakis a sajátom lehet. A testem a sokk összes tünetét produkálja, ám közben meglepően higgadtnak érzem magam, mintha lelkileg belefagytam volna a pillanatba, s annak lelassulása is erre hajaz. Mintha lassított felvétel lenne minden körülöttem, csak azért, hogy nekem legyen időm végiggondolni mindezt. Őrzők és vérfarkasok. Biztos vagyok benne, hogy a tüneteimet másképpen is meg lehetne magyarázni - nem mintha azok a magyarázatok, mint például agytumor, hallucinogén szerekkel való megmérgeződés és hasonlók jobbak lennének -, de mégis... a lehetetlensége mellett furcsán logikus az egész, egy befejezett kirakó. A borostyánszemű mocorgása bennem, ami most is morog-vicsorog, éppen rám, mintha ő is azt mondaná, merjek csak kétlkedni. Apa viselkedése. A kiélesedett érzékek. Az igazság íze a nyelvem hegyén, ahogy hallgatom Willow-t. Nyelek egy nagyot, pedig kiszáradt a szám. Sherlock Holmes jut eszembe, "ha minden lehetséges verzió lehetetlennek bizonyul, akkor ami marad – bármilyen valószínűtlennek tűnik is – az kell, hogy legyen az igazság", ez a Doyle egy zseni volt. De az eszem, a józan, racionális mindennek ellenére tiltakozik. Méghogy egy ilyen tündérmesei fordulatot elfogadjon?! Ilyen lények csak a mesékben léteznek!
- Szóval vérfarkas - állapítom meg, a hangom monoton, de sokkal magasabb, mint amilyennek lennie kellene, pedig nyugodt vagyok, tényleg. Csak a testem nem kooperál velem, de ezt leszámítva rendben vagyok. - Lett... azt mondod. Hogyan lesz valaki vérfarkas? - Tudom a választ, ahogy kimondom a kérdést, minden horrorsztoriban benne van, hogy akit megharap egy ilyen izé, az maga is átváltozik, és az agyam kéretlenül meg is adja az információt, hogy velem mikor esett meg. Odahaza, a buli után, amikor segíteni akartam annak a szerencsétlennek a sikátorban, ő pedig foggal-körömmel tiltakozott. Szó szerint... párszor megfordul velem a világ, szóval jobbnak látom, hogy megkapaszkodjak az első kezem ügyébe kerülő tárgyban. Közben Willow valahogyan az ajtó elé került, de tökéletesen elkerülte a figyelmemet. A bundás kushad bennem, talán érzi, hogy most rossz ötlet lenne pattognia, vagy csak megunta a folyamatos fogvillogtatást, és úgy döntött, visszajön később. Ha ez ilyen egyszerű lenne... - Ennyire azért nem kellene tudnod, mit érzek - nevetek fel reszketegen, pillanatra lehunyt szemmel. A barátságnak is megvannak a maga határai, ugyebár. De ez most mindegy. Két mély lélegzet, aztán mikor felnézek, már elszántabban tekintek barátnőmre. Tegyük fel, hogy hiszek neki. - Részleteket kérek, Dr. Nyxon. Az egyéb lehetőségeket miért tartja kizártnak? És ha így van, mik a teendők? Anamnézist felvettük, feltételezett diagnózis megvan, mik a terápiás javaslatai? - Nem épp jó barátnőhöz illő, ahogy viselkedem, de ha krízis van, akkor számomra sokkal könnyebb professzionálisnak lenni, mint őszintének. Arra vannak irányelvek, lefektetett, írott és íratlan szabályok, hogyan kell orvosnak lenni, hogyan kell kezelni egy orvosi vészhelyzetet. Arra viszont, ami velem történik - hogy furcsa tüneteket produkálok holmi vérfarkasság miatt, amit a legjobb barátnőm közöl velem, miután egyetlen atyám úgy tett le a küszöbére, mint egy megunt poggyászt -, arra nincsen, és ötletem sem lenne, mit mondhatnék. Hát nem mondok semmit. Fegyelmezem magam, fegyelmezetten ülök: bokám keresztben, térd összezárva, kezeim a térdemen nyugtatva, hát egyenes, vállak hátrahúzva; és a problémamegoldásra koncentrálok.*

Nem ez az a téma, amiről a legkönnyebb beszélni és a leglazábban sikerül. Annyi évet éltem már le farkasként, s csak most döbbenek rá, hogy tulajdonképpen senkit nem kellett beavatnom a mivoltunkba még. Valahogy mindig "kész anyagból" dolgoztam, ha szabad ennyire pruitánul és rosszízűen fogalmazzak. Maggie esetében pedig nem nyitottam szóra az ajkaim, inkább hagytam, hogy a bestia kerekedjen felül, s meg is lett az eredménye. Ezért is kerültem a kölykök társaságát, illetőleg a leendő kölykökét. mindenkit, akiben valamit láttam volna, s érdemesnek tartottam volna a farkasságra, sikerült leépítenem és ez kényelmes volt így. De most itt vagyunk, ez az a szituáció, amit nem tudok már elkerülni.
Valahol megtisztelő, hogy az apja engem kért fel, hogy engem szeretne segítőnek. Valahol megtisztelő, de mégsem az. Egyszerűen rettegek attól, mi történhet, mert a vörös erős, erősebb mint a kis agresszív nőstény és Ryllis pedig fontos nekem. Ez így veszélyes kombináció, de ettől még igyekszem őszintének lenni. Viszont nem megy a sebtapaszletépés igazán gyorsan, erről nem tehetek.
- Victor nem bizarr, egész kedves személy, efelől kétséged sem kell legyen. - mosolyodom el és illetem inkáb kedves szavakkal Wainwright ezredest, semmint rátérjek a lényegre. Tudom én, ez sem a megfelelő út, de most mit tehetnék? Ő megőrül a titkolózástól én pedig abba bolondulok bele, mennyire suta is vagyok ebben a helyzetben.
Bezzeg a vörös tudná mit kell tennie, mocorog bennem, menne, de nem hagyom neki. Kushadásra intem és élvezem, hogy én vagyok fölényben. Azóta, ami egy bizonyos hím és közötte történt, hogy is mondjam.. elnézőbb és engedékenyebb lett velem.
- Nem a nagyapám volt. És ez bonyolult. Akkoriban, amikor születtem még nem lehettek sebészek a nőkből, márpedig én az akartam lenni, James nagybátyám és anyám kitalálták nekem az álcát, férfigúnyát húztam, felvettem a James Barry nevet, levágattam a hajam és beiratoztam az orvosi egyetemre. aztán katonává váltam. Nos, mit ne mondjak, volt abból botrány, amikor rájöttek, hogy viszonyom van valakivel. Homoszexualitásnak vélték, hiszen ő is férfi volt, ahogy engem annak hittek. Az eljátszott halálomig hitték, hogy Dr. James Barry tényleg férfi. Aztán amikor rájöttek, hogy nem egészen így volt, száz évre titkosították az aktát.
Vannak dolgok, amiket nem mondtam még el neki, de ha egy pillanatra abbahagyná a tiltakozást, akkor talán beavathatnám egész életem összes történetébe. Nem mindbe ma, de valamikor mindenképp. Hiszen több, mint kétszáz éve élek.. az nem kevés idő.
- Ha egy másik vérfarkas megmarja, megharapja, éppl csak megkarcolja.. - adok a kérdésére kielégítő választ, bár ahogy őt ismerem ez nem lesz elég.
- Nem kerültél összetűzésbe mostanában valakivel? Nem sérültél meg? - kérdezek, majd némileg méltatlankodva fújom ki a tüdőmbe szorult levegőt.
- De, tudom. Érzem őt, ahogy érezlek téged is. Te még kicsi vagy, nincs védvonalad és könnyen mög tudok mászni, bennem döbörög a kölyköd minden érzelmi hullámvasútja, a formálódó mentalitása. - próbálom megvilágítani számára miért lehetek abban biztos, hogy mit érzett. Persze ez nem minden érzelemre igaz, nem vagyok Pszichó, sőt még Látó vagy Álmodó sem. Amit érzek, azt bárki megérezné, az a tomboló harag, a kétségbeesés. Olyan, mint a hazugság. Annak is van egyfajta szaga.
Amikor nem szólít a keresztnevemen, én is hátrálok képzeletben pár lépést, s igyekszem - nem, nem azért, mert felszólít rá - kívülről szemlélni a jelenetet.
- Azért, mert érzem benned a kölyköt. Semeddig nem tartana, hogy kirángassam belőled és itt állj az ő képében az irodám közepén. Van az őrzőknek varázslata a fenevad kiűzésére, de ha apád idehozott, akkor az azt jelenti.. tudom, hogy azt jelenti.. megpróbálták és nem sikerült. Nincs terápia, Ryllis, mert ez nem egy betegség. ez egy állapot, amivel meg kell tanulj együtt élni. Ha nem hiszel nekem, meg is mutathatom őt. A farkasomat..
A választás az övé, ezért hagyom függőben a mondatomat. A vörös menne, de jelen helyzetben ez cseppet sem érdekel.

*Hát van-e tapasztalat korábban, vagy sincs, Willow bizony most ebben a helyzetben találja magát. Az persze remek kérdés, hogy a magyar Őrző miért éppen őt szemelte ki - bizonyára talált volna elég vérfarkast odahaza, s ha elég befolyásos ahhoz, hogy csak úgy lepottyantsa lányát egy katonai bázis kórházának kellős közepén, egy random irodában, akkor alighanem elég sok más helyi farkashoz is bekopoghatott volna "csomagjával". Azonban apám figyelembe vett egy nagyon fontos tényezőt: engem. Ha bárki idegen jönne nekem ezzel a farkasosdival, tünetek ide vagy oda, szkeptikusan álltam volna hozzá, és alighanem szimplán őrültnek nézem az illetőt. A legjobb barátnőmtől azonban egészen másképpen fogadom a híreket. Kellemeseket és kellemetleneket is, s ez most egy kicsit - vagy nagyon - mindkettő. De mindenképpen sokkoló és életemet felforgató. Az ezredes emlegetésére - aki nekem baromi fura, hogy csak per "Victor", szerintem otthon az ilyesmit nem néznék el a hadseregben, még magánbeszélgetés alatt sem, de hát ez Amerika, kérem, itt lazábbak a kommunikációs szabályok is - csak a szemem forgatom, s nem kommentálom. Nekem sok jelző eszembe jutna arról a fickóról, de a kedves biztosan nem. Igaz, én nem is ismerem, csak látásból.
A történetet hallgatom, emésztem, próbálok reagálni, de nem megy. Oké. Akkor legjobb barátnőm alsó hangon is vagy kétszáz éves saját állítása szerint, az orvostudományt akkoriban kezdte kitanulni, amikor Semmelweis Ignác még labdába sem rúgott az anyák megmentőjeként, és mellesleg egy élethossz idejéig totál férfinak adta ki magát, mialatt megmaradt harmincasnak kinéző nőnek. Mi is ezzel a probléma? Hát az, hogy TOTÁLISAN LEHETETLEN! Szóval csak tátogok, és próbálom összekaparni az állam a padlóról. Meg ismételgetem magamban, mint valami mantrát, hogy Willow nem hazudna nekem, Willow nem hazudna nekem, legalábbis ilyesmiben tuti nem. A mindennapi füllentések egy dolog, a viszonylag rendszerezett elmebaj meg egy másik.
- Hát, lesz mit elmesélned elejétől a végéig, gondolom, igaz? - Már megint idegesítően higgadt és semleges a hangom, miközben befelé nagyjából sikoltozni lenne kedvem, de hát nincs mit tenni. Szükségem lesz egy kis időre, hogy mindezt feldolgozzam, de már most belekezdtem, akár látszik ez kívülről, akár nem. Az agyam, bár az első percben tagadni próbált, de máris túllépett ezen, azzal a feltétellel, hogy később mindennek részletesen utánajárok és begyűjtöm a bizonyítékokat, de most vegyük úgy, hogy minden igaz, és lássuk, akkor mit tudok kezdeni a helyzettel. - Majd egyszer - teszem hozzá gyorsan, mielőtt azt hinné, most rögtön kérek részletes életút-beszámolót. De idővel biztosan minden részletre kíváncsi leszek, ha mindez tényleg igaznak bizonyul. Ez utóbbit azért az agyam még minden gondolat végére odabiggyeszti, de feltételezem, idővel leszokik majd róla, mert nem lesz más választása, feltéve, hogy tényleg ez a helyzet...
- Összetűzésbe éppen nem... de otthon, egyik éjszaka... elláttam egy részeget. Az utcán találtam. Ő meg tiltakozott... elég vehemensen - vallom be hát lassan, magam is kikövetkeztettem már, de kell a megerősítés, hogy igen, jó volt a gondolatmenetem. Mondjuk a filmekben ez csak úgy működik, hogy a vérfarkasnak két alakja van, egy emberi meg egy olyan farkasos, és csak akkor gáz a harapás, ha az utóbbiban van épp az illető. Nekem meg nem rémlik, hogy erről lett volna szó. Persze az a sikátor piszokul sötét volt, és őszintén: ha meg is láttam volna, hogy megváltozik a pofája a fickónak, vagy karmokat növeszt, mint egy rossz horrorban, bizonyára kicenzúrázta volna az agyam, mint lehetetlent. Szóval akár még ez is elképzelhető, hogy megtörtént, csak akkor még vak voltam rá - nem ténylegesen, hanem gondolati síkon. A pszichózis és az önbecsapás igen sok formáját ismeri már a lélektan tudománya.
- Nem hangzik túl jól - vonom fel a szemöldököm, ami jó jel, mert azt mutatja, hogy kezd visszatérni a mimikám feletti uralmam. Hurrá! Most kéne innom valami jó cukros löttyöt, mondjuk kólát, hogy az is helyretegyen kissé. - Honnan lesz ilyen védvonalam? - Fő a praktikum. Tanulni tudok és szeretek is, csak azt nem szeretem túlzottan, ha tanítanak. Ami persze eléggé meg tudja nehezíteni az életem néha... fogadok, hogy most is meg fogja. De az biztos, hogy sosem voltam kitárulkozós fajta, hát hideglelős a gondolat, hogy ennyire... ennyire... mi is ez? Fogalmam sincs, de Willow szavaitól meztelennek érzem magam, csak éppen nincs kéznél semmilyen fügefa levél, amivel takarózhatnék.
- Értem - felelek egyelőre csak ennyit, s fél-egy percig a gondolataimba merülök. Valóban sok minden homályos az elmúlt napokból, akár valami fura rituálészerűség is beleférhetett volna, gőzöm sincs, csak annyit tudok, hogy baromira zavartak ezek a fránya kiélesedett érzékek, meg a mocorgás bennem. - Értem. Attól még, hogy állapot, lehet betegség, például mint a cukorbetegeknél. Mennyiben befolyásolja ez az életkörülményeket, az életminőséget? Gondolom, elég sok mindent meg kell változtatni, és megszokni, de... attól még maradhatok emberek között, nem? vagy mennyire... veszélyes másokra? Úgy értem, ha te... kirángatnál, vagy -nád, vagy amit mondasz... nem tudom. Végtére te sem remetelakban élsz elzártan. És mi a helyzet az agresszióval? A vérrel? A teliholddal? - próbálok arra építeni, amit szegényes fantasztikus jellegű olvasmányaim és filmélményeim alapján tudni vélek erről a bizarr fordulatról, de hát valljuk be, nagyjában-egészében csak a sötétben tapogatózom, még az értelmes mondatok megformálása sem egyszerű így. De legalább már egyes szám első személyben beszélek magamról s az állapotomról, ami újabb lépés afelé, hogy elfogadjam a helyzetet. Nem tudom, mennyire teszem gyorsan vagy lassan, kezelem jól vagy rosszul, de csak így tudom.*

- Mindent el fogok neked mesélni. Súlyos és kevésbé súlyos, már-már habkönnyű dolgokat. Lesz rá időnk, ugyanis.. nos nem tudom miképpen fogod venni mindezt, de szeretném, hogyha hozzám költöznél. A Farkaslakba. Nem maradhatsz magányos, szeretnélek a Falka részévé tenni, de nem megy minden azonnal. Viszont barátok vagyunk azon felül, hogy te kölyök vagy én pedig idősebb farkas. Szeretnék vigyázni rád.
Sosem voltam jó sem az időzítésben, sem semmi másban, a kivárás pláne nem az én asztalom. Mindazonáltal ezt itt és most kellett azt hiszem kimondanom, hiszen ha tiltakozik, ha berzenkedik, akkor mást kell kitaláljak. Pedig nem szeretnék. Egyrészt - ahogy mondtam - barátok vagyunk, másrészt néma ígéretet tettem az apjának, s szeretem betartani az adott szavam.
- Feltehetőleg vérfarkas volt.
Osztom meg vele azt, amire már valószínűleg ő is rájött. Azt nem jegyzem meg, hogy akár meg is kerestethetnénk, hogy megtudjuk ki volt, mert egyrészt így is érzem az energiáiból, amiekt örökölt a másiktól, hogy iszonyatosan gyenge, másrészt pedig - önző módon - azt vallom, hogy bizonyos fajta farkasoknak jobb távol. Meg egyébként is, nem hinném, hogy elöntenék a teremtői ösztönök, ha azt sem tudja, hogy részeg mámorában kit mart meg és kit nem.
- Most is van ilyened, csak nagyon gyenge. Minél erősebb vagy, minél idősebb, annál jobban fogod tudni hasznosítani. A nálad fiatalabbak például nem fognak tudni alálátni, hacsak nem engeded nekik. Pajzsnak hívjuk, mert elrejt. Felhúzhatod, de lejjebb is eresztheted, attól függően mennyi információt akarsz kiadni magadról. Mármint farkasmagadról. Rejtheted így a korod, a vérvonalad, az érzelmeid.. sokrétű a használata, de egyelőre elég csak annyit tudj, hogy rendelkezel vele. A többit majd idővel kitapasztalod.
Nem lep meg, hogy orvosilag nézi a kérdést, őszintén szólva meg is mosolyogtat azzal, hogy ilyen. Mindig tiszteltem - igen, feletteseként is tiszteltem - az alaposságát, a kitartását és azt a fajta munkafegyelmet, ahogy hozzáállt a dolgokhoz. Itt állva vele szemben, figyelve a benne lakó, agresszív bestiát egy pillanatra elfog a féltékenység. Hiszen olyan nagyon könnyű lett volna.. olyan nagyon észre kellett volna vennem, hogy mit is akarok. De persze engem sok minden lekötött, elsősorban a félelmeim. És visszatartott a neve.
Margaret.
- Egyelőre nem javasolnám, hogy emberek közé menj egyedül. Amíg nem tudod kontroll alatt tartani a farkast, addig semmiképp. Igazából életed első huszonöt farkasévében kölyöknek számítasz, ennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen összeszokjatok. Nem azt jelenti mindez, hogy huszonöt évig csak kísérettel járhatsz mindenhová, de jobb lenne, ha elsősorban farkasok között töltenéd az időd. Igazából, tekintve a populációmennyiséget ez nem is olyan nehéz dolog errefelé.
Teszem a végéhez mosolyogva, mielőtt rátérnék a többi kérdésének megválaszolására.
- Befolyásol a hold, olyankor vadászunk, s az átváltozást is generálja. Mindazonáltal ez nem azt jelenti, hogy filmes kliséket kell elképzelni, s olyankor az összes farkas tomboló fenevaddá változik és embereket öl. Szó sincs ilyesmiről.
~Ennek nem sok köze van a holdhoz~ tenném hozzá, hiszen vannak agresszív farkasaok egyébként is, de megijeszteni nem akarom. Alapvetően nem vagyunk úgy gyilkosok, ahogy beállít minket a filmművészet, bár az tény, hogy ettől még azok vagyunk.
- A szakmádat egyelőre nem tudod gyakorolni, de hogy jó hírt is mondjak.. farkasok között is vannak gyógyítók. Én magam is az vagyok. Ha szeretnéd, akkor megtanítalak mindarra, amit én tudok.
Amennyi kérdése van, azok közül mindent igyekszem megválszolni, ám nem most és nem itt. Indulásra ösztökélem, szeretném neki megmutatni a Lakot és azt, ahol innentől lakni fog. A holmiját - és a költöztetést - nem nélküle szeretném intézni, hiszen nem rab. Nagyon remélem, hogy nem lesz ellenére az új felállás és azt is, hogy most az egyszer.. nem szúrom el.

//Köszönöm a játékot, folyt. köv. a jelenben //

*Pár pillanatig nem vagyok képes reagálni a szavaira, csak meredek döbbenten. Értem én a szavakat, de elég nagy váltás ez ahhoz képest, hogy eddig azt sem nagyon tudtam, hol lakik egyáltalán... de krízishelyzetekkel találkozom a munkámban nap mint nap, hát hamar összekapom magam, s óvatosan mosolygok rá, szinte félénken.
- Biztos vagy benne? Nem akarok betolakodni, sem felborítani az életed, tudod... - Mi sem áll távolabb tőlem, mint hogy nyakába óhajtsak akaszkodni, ám igenlő válaszai után jobban is érzem magam, s mimikám, testtartásom is árulkodik erről. - Ebben az esetben elfogadom a megtiszteltetést. - Mert az. Senki nem ajánlja fel meggondolatlanul, hogy valaki lakjon vele, mi pedig a legkevésbé. A többi pedig... hogy nem akarja, hogy magamra maradjak; hogy vállalja, hogy bevezessen valami új közösségbe - tudván tudva, milyen suta és ügyetlen vagyok a szociális helyzetekben s nagyon is rá fogok szorulni mindarra a mankóra, amit e téren nyújtani tud és fog nekem - ,nos, ez már szinte heroizmus a szememben. Épp ezért meghatottságomban még a "rám vigyázás" ellen sem tiltakozom különösebben, csak elnapolom, hogy majd később kikérjem magamnak.
- Gondolom - vonok vállat, egyelőre fel nem foghatm, de majd csak megemésztem majd az infót, addig pedig egyszerűen belenyugszom. Mert mást nem tehetek. Hogy meg lehetne keresni az illetőt, az legfeljebb rémálmomban jutna eszembe, ébren aligha. Kinek hiányzik az az őrült? Nekem ugyan nem.
- Nálam fiatalabb, úgy mint tizennyolc éves kamasz, vagy úgy, mint közelebbi múltban megharapott? - vonom fel szemöldököm, aztán a választ hallva, miszerint nyilván a farkaséletkor számít, nem az emberi, nem tudok megállni egy fintort. - Hát akkor egyelőre nem sok ilyen lesz... - dünnyögöm. Gondolom, nem minden nap tesznek valakit ilyen izévé, szóval nem sokan lesznek akár csak engem megközelítően újoncok sem. Persze idővel majd változik ez nyilván, de én meg a türelem... majd erre a pajzs-fejlesztésre is visszatérek majd, mert el nem hiszem én az atyaúristennek sem, hogy nem lehet valahogy beletolni egy kis kakaót és feltápolni a védelmet. Mindent lehet fejleszteni!
- Hogymi? Hu-huszonöt?! - hüldezem tátva maradó szájjal, és erre tényleg nem tudom, mit mondhatnáék így hirtelen. Hatalmas no comment4 És persze teljesen ki van zárva, hogy engem addig pesztrálgatni akarjon bárki! De ez utóbbit nem nagyon hangoztatom, mert a döbbenet elnémít, s bízom benne, hogy lesz még lehetőségem később is elküldeni a fenébe azt, aki ezzel előhozakodik.
- Mi az, hogy nem... de hát... - leforrázva ülök, azt sem tudom, mihez kapjak. Mintha az egész életem kártyavárként omlana össze a szemem előtt. S még arra sem érzek elég erőt magamban a hírek súlya alatt lenyomva, hogy kezemet felemelve legalább néhány lapot megpróbáljak megmenteni belőle. Egyszerűen... annyira elképzelhetetlen. Hogy engem bárki megpróbáljon letiltani a sebészetről?! Olyannyira elképzelhetetlen volt mindeddig, hogy még hipotetikusan és félelmeim szintjén sem merült fel bennem különösebben, s most lebénulok emiatt. Meg mert Willow áll velem szemközt, nem olyasvalaki, akit egyszerűen leüvölthetnék és elküldhetnék melegebb éghajlatra. - Tudod, hogy mindig szívesen tanulok újat, de ez... - Nem fejezem be. Ha választanom kell az új ismeretek és a megszokott szakmám között, előbbit választom. Milyen kár, hogy senki nem kérdezett meg! Nem érzek magamban erőt már a tiltakozáshoz, a kimerültség is rám zuhan, hiába aludtam - vajon tényleg aludtam? - a repülőút alatt. Bólintok, felállok, szót fogadok. Segítek pakolni, s ismét megcsillogtatom e téren szerzett gyakorlatomat. Pár óra alatt csontig kiürítem a kórház által rendelkezésemre bocsátott lakást, a cuccok legnagyobb részét meg sem tartom, csak mentünkben valamelyik adományponton leadom a ki tudja melyik szeretetszolgálatnak, aztán ugyanilyen tempósan és hatékonyan berendezkedem a Willow által mutatott új szobámban. Számomra majdhogynem mindegy, hol élek, míg az alapvető szükségleteim biztosítottak ott. Egyelőre nem is teszek semmiféle erőfeszítést, hogy otthonossá vagy személyessé tegyem újdonat vackomat - pár hétig nem is fogok -, csak ledőlök, bármulom a plafont, és igyekszem rendezni a gondolataim, érzéseim...*

//Én is nagyon köszönöm! //