Cassie teljesen ki volt ütve, mikor aznap este átvittem a szobámba, még másnap is aludt, ami nem volt baj, hiszen alvás közben gyorsabban gyógyul, ráadásként még farkas alakban is volt, ami talán lefoszlik majd róla, ha pihentebb lesz. Gőzöm sincs, én az ilyen esetek nagy részére már nem emlékszem, és sosem volt még kölyköm. Aznap este csak annyit tettem még, hogy visszamentem a ruháimért, aztán felöltöztem, és leültem a Kölyköm mellé az ágyra, hogy szokjam a helyzetet. Iszonyatosan fura volt. Csak néztem, órákig le sem vettem róla a szemem, minden porcikáját ismerni akartam. Lemostam róla a vért, kitisztítottam a sebeit, noha fertőzés veszélye nem állt fenn, de ne feküdjön itt nekem vérmocskosan. Egy nő adjon magára. Valamikor másnap délután jutott el oda, hogy levedlette farkasbőrét, akkor megint letörölgettem, és utána be is takartam, jó eséllyel kényelmetlen lesz számára az ébredés ilyen formában. A cuccait felhoztam a szobájából, egyelőre velem fog lakni, majd beszerzek egy plusz ágyat. Külön szobát nem kap, majd ha falkataggá avanzsál, beszélhetünk róla, de addig még sok dolgunk van. Időközben felhívtam Surát, plusz kivettem két nap szabit, ami esetemben annyit tett, hogy legalább a megrendelőim felétől elestem, mert bizony voltak bőven olyanok, akik nem érték be az asszisztenseimmel. Ez van. Akár tetszik, akár nem, vannak fontosabb dolgaim. A Falka és a Kölyköm mindenképpen az. Surát azért kerestem, mert be akartam mutatni neki a legújabb leszármazottját, és többek között az is lejátszódott bennem, hogy azt szeretném, lássa, milyen most Cassie, és milyen lesz a későbbiekben, reményeim szerint nem fogom elszúrni, sőt, tudom, hogy jól fogom csinálni, mert jól akarom, s ha én valamit akarok, attól majdhogynem lehetetlen eltántorítani. Viszont azt nem fogom elárulni a szőkeségnek, hogy pontosan ki az, akihez megyünk, azt elmondom, hogy vérvonal rokonunk, de a többit rábízom a kedves felmenőnkre. Elvégre, épp elég volt már az is, hogy Tipvigut a fejünkre olvasta, hogy Castorral egymás közt megbeszéljük a dolgokat. Surától sokkal rosszabb lenne hallanom. Végül a második nap délutánján ébredt fel Csipkerózsika, és bár nagy volt a kísértés, de nem szadiztam meg rögtön, többek között azért sem, mert nem volt épp szép látvány a harapásom hátul a nyakán, kicsit még a hátára is lesiklott fogaim lenyomata. - Szia! Majdnem két egész napot aludtál! Remélem, egyelőre beéred ennyivel, mert dolgunk van. Köszöntöttem, és nyújtottam felé rögvest egy köntöst, törülközőt, meg friss ruhákat, ezek még a sajátjai voltak, de biztos, hogy vásárolni is el fogunk menni, mert elég szegényes a ruhatára jelenleg, bár nem csodálom, Detroitból meglehetősen nehéz lett volna mindenét elcipelni. Meg aztán, új élet, új ruhák. - Megmutatom a zuhanyzót, közös, szóval zárd be az ajtót, én már nyitottam rá másra. Nem mondom, hogy csúnya látvány volt, sőt, Nora hátsója igencsak szép darab, de Cassie szerintem nem értékelné a tegnapi utn ennek a lehetőségét. - Tedd rendbe magad, fél órád van, addig szerzek neked kaját, megeszed, és indulunk. Terelgettem a fürdőhelyiség felé, aztán megvártam, hogy bezárja, én meg lementem kajáért, lehet, hogy nem akar majd enni, de istenemre mondom, akkor beletömöm a friss pékárut, mert enni kell, főleg ennyi idő után, azt nem akarhatja, hogy a farkasa máris vadászni akarjon loholni, mert éheztetik. Fura volt érezni benne azt a kis hozzám tartozó részt, a farkasom eszméletlenül lelkes volt, az elmúlt majd két napban állandóan bökdöste az alvó farkast az orrával, olykor a fülét is cibálta, ő nem volt olyan türelmes ilyen téren, mint én. Ismerni akarta, tudni, mire képes.
Ébredése után másfél órával már szálltunk is ki a kocsiból, hogy találkozzunk Surával az otthonában, vagyis elméletileg nem az övé, de itt lakik, szóval a kijelentés helytálló a szememben. Természetesen értesítettem, hogy mikor jövünk, hisz korábban azt beszéltük meg, hogy ha magához tért, szólok. Egyelőre nem tudtam, mire számíthatok ilyen téren, de nem is aggódtam túl, valahogy majdcsak lesz. Nekem mellesleg hiányzott már iszonyatosan a Nagyi, és alig vártam, hogy lássam. Cassienek csak annyit mondtam, hogy rokon, és ne lepődjön meg, hogy magányos, a falka engedélyével van itt. Haha, erős ferdítés, de tény, hogy Castornak nem volt más választása, mint beleegyezni. - Na gyere, és ne izgulj. Próbáltam bátorítani, bár azt ennyi idő alatt még nem sikerült leszűrnöm, hogy rám mennyire van kiakadva a Castor lakosztályában történtek miatt, de meg kell értenie, hogy abba nekem még annyit sem lett volna szabad beleszólnom, mint amennyit tettem. Ott sem kellett volna lennem. Az ajtóhoz érve már csöngetek is, és ha Cassie mellém ért, hát megfogom a kezét, nem azért, hogy erőt fitogtassak, és magam mellé láncoljam, sokkal inkább azért, hogy az érintés kicsit megnyugtassa, ha esetleg tartana attól, mi várhat még rá. Nem mondom, hogy nincs rá oka, de talán attól nem kell félnie, hogy Sura titkát neki is cipelnie kell majd…
Fogalmam sem volt arról, hogy mennyi idő telt el a legutóbbi emlékem óta. Csak azon vettem észre magam, hogy lassacskán elkezdtem ébredezni, de minden tagom annyira ólomsúlyúnak tűnt, hogy megmozdulni sem volt kedvem. Legszívesebben csukva tartottam volna a szemeimet, és aludtam volna még legalább ugyanannyit, amennyit eddig sikerült, ám Emma szavai eléggé kizökkentettek ahhoz, hogy végül rávegyem magam a szemeim kinyitására. Lassan rebbentek meg a szempillák, majd nyíltak fel a szemhéjaim is, hogy kék íriszeimmel óvatosan kémleljek körbe. Zsongott a fejem még mindig, mint akit erősen fejbe vertek, ráadásul az első mozdulatra a nyakamba is fájdalom hasított, ami határozottan nem hasonlított ahhoz, mint amikor elalussza az ember. Kicsit fel is szisszentem, és ha lett volna elég hangulatom hozzá, akkor valószínűleg oda is nyúlok. Az emlékeim homályosak voltak, csupán néhány pillanat ugrott be, és lassacskán már az is körvonalazódott bennem, hogy miért fájt ennyire, amikor megmozdultak. Rengeteg alakváltás, és némi megtépázás képe kezdett felrémleni a lelki szemeim előtt, mire fáradtam be is hunytam a szemeimet újra. Olyan érzésem volt, mint akit háromszor kimostak, jól szétcincáltak, és aztán ledobtak valahová, mint egy kupac szemetet. El sem akartam hinni, hogy már két nap telt el, ugyanis még mindig volt némi izomlázam, amit betudtam az átélt megerőltetésnek. Hát, mit ne mondjak, nem fogom visszasírni azt az estét, de talán több ilyen már nem fog rám várni, ha mindent jól csinálok. - Szia… - szólaltam meg végül rekedten, alig hallhatóan. Ki volt száradva a torkom, ahogyan a szám is. Míg előbbivel nem tudtam tenni semmit, addig az utóbbi megszüntetése érdekében finoman megnyaltam az ajkaimat. Máris jobb volt a helyzet, ahogyan a néhány nyeléstől is, bár még messze állt a tökéletes állapottól. – Két percnek sem tűnt – vallottam be őszintén, és még el kellett telnie újabb néhány percnek, de végre megerőltettem magam annyira, hogy feltápászkodjak. Nem ismertem a szobát, de most ez volt a legkevesebb, ahogyan a derekamra csúszó takaróval sem foglalkoztam, ami felfedte meztelen testemet. Emma előtt eddig sem láttam volna értelmét szégyellősen viselkedni, hiszen neki is pontosan ugyanolyanokat takar a ruha, mint nekem. - Jézusom! – szusszantam egyet hosszasan, óvatosan megdörzsölve az arcomat, majd beletúrtam a hajamba is. Jócskán sikerült elaludnom, össze is tapadt talán valamennyi vértől, úgyhogy elképzelni sem szerettem volna, hogy miként festhetek most. A közös zuhanyzó gondolata meg pláne nem vidított fel, de nem mertem nyafogni miatta, hiába lett volna hozzá kedvem. Már magának a felfrissülésnek a gondolata is adott némi erőt ahhoz, hogy megerőltetve magamat, felkeljek ténylegesen is az ágyból, és elfogadjam a felém nyújtott köntöst. Remegő ujjakkal kötöttem meg a derekam körül az övet, aztán szorítottam is magamhoz a saját ruháimat, meg a felkínált törülközőt is. Úgy fogtam őket, mintha ez lenne a világon az egyetlen dolog, amibe még képes vagyok kapaszkodni. - Hová? – ennél bővebb kommunikációra sajnos most még nem futotta tőlem, de nagyon bíztam a víz jótékony hatásában, és abban, hogy mindezt lemossa rólam a fáradtsággal, a hajamba tapadó mocsokkal, és mindennel együtt. Bárcsak úgy történt volna, de nem vagyok naiv, tisztában voltam vele, hogy erre elég kicsit az esély. A helyzeten azonban valamelyest még mindig javíthatott, igaz? Némán követtem hát Emmát, és igyekeztem megjegyezni az útvonalat, ami maradjunk annyiban, hogy nem volt túlzottan bonyolult. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy a hotelnek ebben a részében eddig még nem jártam, mert nem teljesen festett úgy, ahogyan az eddigi szobám. Tényleg, vajon miért nem ott aludtam? Ott legalább volt külön fürdőm, ami csak az enyém volt, most meg közös helyiséget kell majd használnom másokkal? Még csak azt sem tudtam, hogy kik azok a mások. Jelenleg ez volt egyébként az utolsó dolog, amivel foglalkozni tudtam. Miután magamra maradtam, egyszerűen csak beálltam a vízsugár alá, és élveztem, ahogyan megtisztít, lemosva rólam a fáradtságot. Jó húsz-huszonöt perccel később felfrissülve, kissé felélénkülve léptem ki az ajtón. A hajam egy kicsit még nedves volt, de annyi baj legyen! Végre fogat moshattam, és a sebet is megnézhettem a nyakamon. Nem voltam elájulva a tudattól, hogy ott van, viszont ha nem mozgattam feleslegesen és nem nyúlkáltam hozzá, akkor nem volt probléma vele. Micsoda szerencsés vagyok! Enni ugyan nem sok kedvem volt, de magamba erőszakoltam, mert abban bíztam, hogy ettől még több erő fog költözni a kimerült tagjaimba. Azt hinné az ember, hogyha alszik két napot, akkor új emberként tér magához. Az én esetemben ez ugyan maximálisan találó kifejezés volt, viszont nem abban az értelemben, amiben a legtöbben használták. Talán kell még legalább két nap ahhoz, hogy újra a toppon legyek, készen mindenféle kihívásra.
Mivel nem néztem az időt akkor sem, amikor magamhoz tértem, így azzal sem voltam tisztában, hogy mennyi idő telt el azóta. Nekem most valahogy összefolytak a percek, de igyekeztem maximálisan jelen lenni, még a táj szemmel követése közben is. Nagyon furdalta a kíváncsiság az oldalamat, hogy vajon kihez megyünk, és miért kell nekünk odamenni, ha már az Alfával találkoztam, de nem ellenkeztem, ez a lehetőség eszembe sem jutott. Igazság szerint, szerettem volna több ismerőst gyűjteni, az meg biztosan nem fog ártani, ha egy tapasztaltabb vérvonalba tartozóhoz is lesz szerencsém. - Elég kellemetlen, hogy semmit nem tudok… semmiről! – tettem hozzá némi habozás után, miközben kikászálódtam a kocsiból nagy nehézségek árán, és megközelítettük a hatalmas házat. Azért érdekelt volna, hogy valaki, akit megtisztel Emma azzal, hogy bemutat neki, miért nem a falka tagja. Ezt a kérdést egyelőre még nem mertem feltenni, talán majd később, vagy ha már nem leszünk itt, csak kettesben a hotel falain belül. Most már ténylegesen is az lett az otthonom, és azt már most megfogadtam magamban, hogy amikor csak lehet, Castort el fogom kerülni, mert nem volt nehéz rájönnöm, hogy mennyire semmibe vesz. Az ilyet pedig nem jó érezni, hiába volt igaza azzal kapcsolatban, hogy mennyire semmirevaló vagyok. Ezeket a negatív gondolatokat a lehető leggyorsabban száműztem a fejemből, mire a verandára értünk, és becsöngettünk. Jól esett a kézszorítás, viszonoztam is gyengécskén, legalább volt mibe kapaszkodnom, és nem egyedül szembenéznem a rám váró dolgokkal. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de már előre tartottam attól, hogy mi várhat még rám. Nem sok kedvem volt ahhoz, hogy ismét szétcincáljanak, de talán az elkövetkező éveim már csakis erről fognak szólni, soha nem lehet tudni…
Nem tagadom, már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy Emmát valamilyen úton-módon elkezdjem a Teremtővé válás gondolata felé terelgetni, csak szépen, finoman, mielőtt vele is úgy járnék, mint Heinével… Igaz, ő nem egy kölyök gondolatától lett rosszul, a falkatagság gondolatát nem bírta elviselni. Kár, mert amilyen belevaló vérfarkasnak ismertem meg, nem hittem volna, hogy ennyitől fog megfutamodni. Talán épp ezért ért váratlanul, hogy Emma felkeresett, hisz a legutóbbi találkozásunk után fel sem merült, hogy azért fog keresni, hogy a vérvonalunk legfiatalabb tagját mutassa be nekem. Ha tippelnem kellett volna, előbb számítottam volna arra, hogy ismét valami „vészhelyzet” akadt, mindenesetre örültem, hogy újra találkozunk. Pláne, hogy a fotóstúdiója mellett még a falkában is volt bőven mit tennie, én pedig végképp nem akartam a nyakára telepedni csak azért, mert a én vagyok a vérvonalának a feje. Ahogy felhívott, akármennyire is nehezemre esett, hogy ne kezdjek kíváncsi faggatózásba, végül megembereltem magam, helyette inkább közöltem, hogy hol és mikor várom őket, amennyiben számukra is megfelel az időpont. Emma már járt itt korábban is, úgyhogy nem hiszem, hogy gond lenne a címmel, ráadásul most Unalaq is épp a városban intézett valamit, így miért is ne? Alig vártam, hogy megérezzem az ismerős energiákat közeledni, közben pedig önkéntelenül is azon morfondíroztam, hogy vajon milyen lehet az a személy, akit Emma kölykéül fogadott? Amikor a legutóbb találkoztunk, még nem említett semmilyen kiszemeltet, korábban pedig úgy rémlik, hogy kimondottan ellenkezett a gondolat ellen, mert nem találná magát megfelelőnek… Mi lehet az, ami ilyen rövid idő alatt megváltoztatta a véleményét? Mire megérkeztek, a nappaliban már előkészültem a vendégfogadáshoz, üdítők, némi rágcsálnivaló és sütemény – ha már a múltkor Rowena említett egy jó cukrászdát, akkor gondoltam, kipróbálom én is. Már előbb érzékelem a kellemesen ismerős energiákat, mint ahogy megszólal a csengő, így elég csupán néhány pillanatot várniuk a kedves családtagoknak, mire ajtót nyitok. - Sziasztok! Fáradjatok csak beljebb! -köszöntöm őket vidáman, majd miután betessékeltem őket a lakásba, ha megszabadultak az előszobában a kabáttól és lábbelitől, terelgettem is tovább őket a nappaliba, hogy kényelmesen helyet foglalhassunk. Előtte azonban úgy gondolom, illendő lenne a bemutatkozáson is túlesni… - Jó újra látni téged. -mosolygok Emmára, majd ha engedi, egy röpke öleléssel ki is fejezem a viszontlátás örömét. ~ Mit mondtál neki, ki vagyok? ~ -üzentem még Emmának, hisz ha ő már kitalált bármiféle fedősztorit a kilétem kapcsán, nem lenne túl szerencsés épp az ellenkezőjébe belegyalogolnom. - Jyotshana Sharma. -mutatkozok be hivatalos álnevemen a szőkeség előtt, azzal nagy melléfogás csak nem lesz - Az ifjú hölgy pedig… -hagyom félbe a mondatot, hogy akár ő maga, vagy ha túlságosan is zavarban lenne, akkor Emma fejezhesse be helyette.
- Elhiszem, hogy kellemetlen, de kölyök vagy, nagyon sokáig sok mindenről nem fogsz még tudni. Ezt persze már megszokhattad, de itt sem megy másként. Rengeteg dolog van, amiről én sem tudok. Ez engem nem zavar, egyrészt azért, mert sok olyan info van, amit eleve én szállítok, szóval nem maradok le róla, de sok olyan is, amihez nem kell, hogy közöm legyen. Talán egyszer majd leszek én is magasabb rangú, bár bevallom, nem szívesen lennék teszem azt testőr, hisz nem vagyok rá alkalmas, nekem másban nyilvánulnak meg az erényeim. Túl nagy ambícióim sosem voltak, végrehajtó talán, de még ahhoz is nagyon sok időnek kell eltelnie, de én tudok várni. - A lényeg az, hogy nekem fontos, és mivel nekem az, elkerülhetetlen, hogy olykor találkozz vele, mondhatni, velem jár. Azzal inkább nem sokkolom egyelőre, hogy az életem szerves részét képezi Castor is, majd rájön előbb-utóbb, már ismeri az illatát, márpedig nekem elég gyakran szokásom magamon hordozni azt. Sőt, igazából, mivel sosem megyek hosszú időre el, ezért mondhatni állandóan. Kifejezetten nem éreztetem, hogy ez fontos, neki nem kell tudnia, ez nem az én döntésem, és ha rajtam múlik, sosem fogja megtudni, hogy ismeri az új vérvonalának alapítóját. Ez túl nagy teher egy kölyöknek, igazság szerint, mindenkinek, hisz az Alfánk is összeroppanni látszik a magába fojtott megannyi titoktól, lassan úgy érzem, én már képtelen vagyok segíteni neki. - Szia! Mosolyodtam el rögtön, és a farkasom is lelkesen csóválta a farkát, olykor nehezemre esik azonosulni azzal az újsütetű ragaszkodással, ami immár úgy tűnik, három személy felé is irányul felőle, de nem baj, majd megszokom. Megszabadulok gyorsan a plusz rétegektől, és ha Cassie nem teszi, hát noszogatom kicsit. - Téged is. Az ölelés nem zavar, sőt, értelemszerűen viszonzom is, kevesekkel szemben fér bele számomra az ilyesmi, bár mindig is közvetlen személyiség voltam, de az ölelés az a szememben már olyan bensőséges gesztus, ami nem jár mindenkinek. ~Rokon, aki ugyan magányos farkas, de Castor engedélyével van itt. Meg, hogy fontos vagy nekem, és mivel olykor találkozni fogunk, ő meg a kölyköm, elkerülhetetlen, hogy találkozzatok. Csak ennyit.~ Szerintem bőven elegendő, bár Cassie nyilván nem érti, hogy akkor minek jöttünk ide, de majd kikristályosodik a számára, az legalábbis biztosan, hogy tényleg felnézek a nőstényre, bármennyire is nem tagja a falkának. Finoman a Kölyköm derekára simítom a kezem, hogy kicsit előrébb toljam, mutatkozzon csak be, én biztosan nem fogom megtenni helyette, vegye úgy, hogy ez is egy lépés a fejlődés felé. Van szája, Castorral szemben tudta is használni, mikor nem volt ott az ideje, most használhatja nyugodtan, tegye csak.
Azzal, hogy egy kölyöknek milyen a sorsa, anélkül is tisztában lettem volna, hogy Emma szóvá teszi. Pontosan emiatt nem szóltam rá semmit, mert jobbnak láttam, ha hallgatok. Egyáltalán nem örültem neki, ennek ellenére tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy hol a helyem, ahogyan azzal is, hogy mennyire az utolsók között leszek én a falkán belül. Sőt, talán a kölykök között is, de szándékomban állt bizonyítani nem csak az új Teremtőmnek – még mindig nem szoktam hozzá teljesen a gondolathoz -, de saját magamnak is. Ha már ennyi mindent hátrahagytam, és nekivágtam az ismeretlennek, akkor szerettem volna, ha jó vége lesz. - Rendben, akkor szívesen megismerem! – összegeztem végül mindazt, amit jelenleg éreztem ezzel az egésszel kapcsolatban. Azért egy kicsit még mindig izgultam az új ember miatt, de mi baj származhatna belőle? Emma azért csak nem hagyná, hogy ártsanak nekem. Ugye? Szerettem volna hinni, hogy nem ilyesfajta kirándulásra vitt engem, mert azt hiszem, hogy akkor rövid úton hatalmasat esne a szemeimben, pedig most már kiváltképp fontos lett számomra, hogy fel tudjak nézni rá. Nekem erre szükségem volt a tisztelethez, ahogyan ahhoz is, hogy engedelmeskedjek majd neki. Bármennyire nehéz is egy felnőtt embernek követni egy másik utasításait, én most rá voltam utalva, és különben is kedveltem őt, már korábban is. Egyszerűen csak volt bennem egy kis félsz attól, hogy Colinhoz hasonló lesz, bár olyan borzasztó szerintem senki nem lehet, mint ő. Míg ezen járt a fejem, már el is hangzott az érkezésünket jelző csengő. Nem is olyan meglepő, de nem kellett sokat várnunk, ennek ellenére egy másodperc töredékéig megrezzentem, amikor kitárult előttünk az ajtó. Nem tudtam igazán, hogy mire számítsak, de ez a nő a vidámságával egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek. Lehet persze, hogy tévedek, nem ez lenne az első eset, hogy a külső megtévesztő, és igazából egy vérbeli szadistát rejt. Ennek ellenére szerettem volna bizakodó lenni, és pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez. Már azt is úgy kezeltem, hogy Emma elég fontosnak érzett engem ahhoz, hogy bemutasson az ismeretlennek, aki őt ráadásul még öleléssel is köszöntötte. Különös, eddig erre még nem láttam példát, leszámítva engem. Kicsit feszengve, feleslegesnek érezve magam, egyik lábamról a másikra álltam, míg ők egymás köszöntésével voltak elfoglalva. Mintha egyáltalán nem illettem volna bele a képbe, csupán egy zavaró tényező lennék. A gondolattól kicsit zavarba is jöttem, amikor végül a nő bemutatkozott. Ha kezet nyújtott, akkor egy pillanatig vonakodtam, ám aztán udvariasan elfogadtam. Ha nem, akkor pedig én sem nyújtottam felé, mert általában az idősebbnek kell megtennie ezt a lépést, ő pedig egyértelműen rám vert jó sok évvel. - Húha! – csúszott ki a számon a neve hallatán, hirtelen azt sem tudtam, hogyan kell kimondani. – Nagyon örvendek – böktem végül ki, az meg eszembe sem jutott, hogy Emma mutasson be engem, ha egyszer hozzám szóltak. Ennyire azért még én sem vagyok elveszett, a sok hirtelen jött változás, és a kimerültség ellenére sem. – Cassandra Sheridan vagyok! – mutatkoztam be én is, ahogyan azt illik. Ezt követően persze megint nem tudok mit kezdeni magammal, csak egyik nőről a másikra nézek lopva, mint aki várja a következő lépést. Megtettem volna én, de tartottam attól, hogy megszólítsam a ház tulajdonosát, mert ki tudja, hogy miként fogná fel a helyzetet. Tiszteletlenségnek, vagy sem, esetleg udvariatlanságnak, hogy úgy beszélek, hogy ő nem kérdezett… túl sok volt egyelőre a kérdőjel a fejemben.
~ Rendben, köszönöm. ~ -üzenek vissza Emmának, miután felvilágosít a tudnivalók kapcsán. Ezek szerint nem ment bele a részletekbe, még ha faggatta is a kislány, ami egyfelől helyes – legalábbis ami a valódi kilétem titkolását illeti – másrészt viszont úgy tűnik, jó eséllyel enyém lesz a „megtiszteltetés”, hogy majd valami mesét kitaláljak erre az egész rokonsági kérdésre, ha egyszer netalántán rákérdezne a csöppség. Ahogy rá került a bemutatkozás sora, a kezemet nyújtottam felé, hogy üdvözöljem – azt hiszem, az ölelés így elsőre kissé talán mindkettőnknek kényelmetlen lenne, majd ha jobban megismerjük egymást és kevésbé lesz megilletődve, idővel talán arra is sor kerülhet. - A Jyo-ért sem haragszom meg, ha a teljes keresztnév túl nyelvtörő lenne. -mosolyodtam el a reakciója hallatán, végül is nem lep meg, és nem ő lenne az első, aki így szólítana, így aztán végképp nem csinálok problémát belőle. - Cassandra. -ismételtem el a nevét - Akár az elátkozott trójai királylánynak, akinek a jóslataiban senki sem hitt, mégis mindig valóra váltak. Te mivel fogsz meglepni minket? -kérdeztem mosolyogva, majd intettem nekik, hogy inkább a nappaliban helyet foglalva folytassuk a társalgást, úgy mégis kényelmesebb. - Tölthetek valamit inni? Kávé, tea, ásványvíz, esetleg valami üdítő? -tettem fel a szokásos, vendégvárós kérdést, majd ha választottak, akkor ki is szolgáltam őket, azonban, hogy addig se csak csendben unatkozzunk… - Nem titkolom, meglepett, amikor szóltál, hogy kivel érkezel. -fordultam Emma felé - Hogyhogy ilyen gyorsan… elkötelezted magad arról, hogy tovább viszed a vérvonalunkat? Miért pont rá esett a választásod?-tettem fel az egyik kérdést a kettőből, ami jelen esetben leginkább foglalkoztatott, azt hiszem, egyelőre érdekesebbnek ígérkezik, mint a szinte már kötelező, udvarias „hogy telnek a napjaitok mostanság?” jellegű kérdések. Aztán, ha beszámolt az indítékokról, akkor Cassandra felé fordultam, mert egyrészt nem akartam, hogy csak szótlanul gubbasszon itt a kanapén miközben a „nagyok” beszélgetnek, másrészt, mert azt sem szerettem volna, ha csak kötelező nyűgnek érezné ezt a látogatást. - Azt érzem, hogy régebb óta tartozol a vérfarkasok közé, mintsem Emma vérvonalához… Hogy történt a beharapásod? Szándékosan, felfigyeltek rád, esetleg csupán véletlen balesetnek köszönhető? Vagy úgy egyáltalán hogy teltek az első éveid? -kérdezem ezúttal őt, mert gondolom, Emma mondandójából ki fog derülni az átharapása miértje… Így most tőle inkább az elsőre vagyok kíváncsi, hogy egyáltalán hogyan lett vérfarkas?
Örülök, hogy végül erre a következtetésre jutottunk, mert nem szerettem volna az orra alá dörgölni már most, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy mit akar, ha én magam úgy gondolom, hogy hasznos a számára, kénytelen lesz megtenni. A Jyotsanával kapcsolatos találkozás számára talán nem fog annak tűnni, viszont nekem mindenképpen az lesz, és később esetleg kérhetek majd tanácsot azt illetően, miként kellene folytatnom a tanítását. Egyelőre voltak ötleteim, és nem hittem, hogy zsákutcába kerülnék, mindenesetre meglátjuk, hogy később is így lesz-e, avagy esetleg akadályokba ütközünk. Bizakodó voltam, de valljuk meg, fogalmam sem volt róla, milyen is egy tisztességes teremtő, épp ezért példa sincs, amit követhetnék. Ha engedélyt kapok rá, be fogom vallani Cassienek, hogy a Teremtőm Teremtője a nőstény, akihez most jöttünk, de nem akartam óvatlan lenni, esetleg bogarat ültetni a fülébe, hogy elkezdjen számolgatni, tagadhatnám, hogy tisztában vagyok a puszta számok alapján a sorrendiséggel, és ő még azt sem tudja, hány éves volt Todd, mikor Castor megölte, így nincsenek támpontjai, de nem tartottam ostobának, talán előbb-utóbb kisakkozná. Nem biztos, hogy megérte a kockázatot. Elégedett vagyok, amikor Cassie magától mutatkozik be, és határozottan örülök neki, hogy noszogatni sem kell, ezzel ugyan sosem volt problémája, de nem tudom, mit vett ki belőle az elmúlt pár nap. Igazság szerint a legjobban a farkasa érdekelne, muszáj lesz elvinnem vadászni, a következő Telihold jó alkalom lesz rá, a falka berkein belül könnyebb lesz neki is, legalább ráérez, hogy itt sosem lesz egyedül. Detroitban nem volt szokás a közös vadászat. - Én a kávéra szavazok. Le is ültem a nappaliban a kanapéra, hogy Cassie mellém ülhessen, ha szüksége van ilyen téren a közelségemre, ha nem, akkor sem fogok megsértődni, még nekem is szoknom kell, hogy van egy kölyköm. Még úgy is, hogy két napig szinte folyamatosan mellette ültem/feküdtem, mert hogy én a földön aludni nem voltam hajlandó, az biztos, plusz úgy gondoltam, hogy a testi közelség esetleg még inkább megkönnyíti a helyzetét. Legalább lelkileg. - Cassie Detroitban volt a falkatársam, már akkor is sokat foglalkoztam vele, kedveltem, bár bevallom, azt hittem, sosem látom többet. Miattam jött Fairbanksbe, és nem tagadom, hogy megkért, legyek a Teremtője. Tudom, ez így összességében nem hangzik éppenséggel tudatos választásnak a részemről, de ha őszinte akarok lenni, tudatosan még nagyon-nagyon hosszú ideig nem szántam volna el magam erre a lépésre. Viszont azt a Cassiet, akit kezdetben megismertem, sokkalta értékesebbnek ítéltem, mint a mostanit, és hiszem, hogy még vissza lehet édesgetni, csak fel kell építeni a magabiztosságát újra. - Eleinte nem akartam, de rájöttem, hogy épp olyan elveszett, mint amilyen én voltam kezdetben, volt Teremtője, de cseppet sem érdekelte, és tudom, hogy ennél szörnyűbb érzés kevés van a világon. Gyenge és ostoba volt az előző farkasa, túlságosan agresszív, kezelhetetlen. Úgy gondoltam, ha valaki, ő megérdemel egy második esélyt, és így a falkában is könnyebben elfogadják majd, mint egy idegen kölykeként. Valamint… kellenek az új kihívások. Célok nélkül nem lehet élni, s talán mások számára nem érthető igazán, végül miért teljesítettem Cassie vágyát, de már nincs visszaút, megtettem, az én kölyköm, az én egy részem lapul meg benne, s ez valahol meglepően jó érzés, a maga riasztó mivoltával egyetemben. Aztán Cassien a beszéd sora, addig én elkortyolgatom a kávémat, és igyekszem nem túlzottan aggódni amiatt, hogy vajon neki is csalódást okoz-e majd, mint Castornak. Nem akarom, hogy így legyen, de ha így is lesz, akkor is be fogjuk bizonyítani, hogy érdemes volt a második esélyre, ketten, együtt. Nincs más út, csakis ez.
Amikor az idegen nőstény felém nyújtotta a kezét, gondolkodás nélkül fogadtam el, bár nem szorítottam meg nagyon. Nem akartam, hogy esetleg félreértse, és azt higgye, hogy egy ostoba kölyök vagyok, aki fitogtatni akarja az erejét. Így aztán, valami enyhe határozottságot csempésztem bele, amit már az évek során alaposan begyakoroltam, hogy emberekkel szemben se legyen túlzottan feltűnő az erősebb szorítás. - Egy kicsit az, igen – vallottam be őszintén, még egy kis zavart mosoly is megjelent az arcomon, igazán bájossá és ártatlanná téve a vonásaimat. – Köszönöm! – ezt még a becézésre mondtam, mert nem akartam úgy tenni, mintha természetes lenne nekem egy ilyen kedves gesztus. Nem volt az, senkitől nem lehetett elvárni, hogy megengedje csak úgy egyből, hogy bárki a becenevén szólítsa. – Nem hiszem, hogy olyan sok meglepetést tartogatnék, és a jóslatokban sem vagyok valami jó – húztam el egy picit a számat, mert az igazság az sajnos, hogy nem nagyon láttam előre semmit. Amit sejteni lehetett, még azt sem, talán túl naiv leányzó vagyok hozzá. - Én is elfogadnék egy kis kávét, köszönöm! – továbbra is maradtam az udvariasságnál, egyelőre még nem tudtam annyira elengedni magam, noha már nem is voltam annyira feszélyezett, mint a küszöbön ácsorogva. Nem tűnt vészesnek a nőstény, és azt sem gondoltam volna, hogy egyből leharapja a fejemet. Akkor Emma biztosan nem hozott volna ide… ugye? Szerettem volna ebben bízni, úgyhogy magamban mantráztam is szorgalmasan, hogy nem lesz semmi baj. Míg Emma elmesélte a kölykévé válásom történetét nagy vonalakban, én addig magam elé vettem a kávémat, és ízesítettem annak megfelelően, ahogyan mindig szoktam. Óvatosan kortyoltam bele, végighallgatva mindent. Valahol belül féltem attól, hogy mit fog mondani, miért éppen rám esett a választása. Igazából nem látott bennem semmi pluszt, ami miatt mellettem döntött, egészen egyszerűen megjelentem és szívességként kértem tőle ezt a nem túl kicsi lépést. Ezzel én is tökéletesen tisztában voltam, de másnak elmondani, hogy csak szánalomból történt, és meghallgatni, egy kicsit görcsbe rántotta a gyomromat. Ám, mire a végére ért a beszámolónak, ajkaimon egy hálás mosoly szaladt végig, amikor a második esély került szóba. - Igen, így van – ismertem be, miután megköszörültem a torkomat, a felém intézett szavak hallatán. – Inkább véletlen baleset. Nem hiszem, hogy bármi miatt is felfigyeltek volna rám, csak tizenhét éves voltam – vontam meg a vállaimat. Nem akartam én kishitű lenni, vagy ledegradálni saját magam, és lehúzni az ő szemében is azt, aki vagyok, de ez volt az igazság. – A Teremtőm fiatal farkas volt, és elveszítette a kontrollt, amikor találkoztunk. Csak púp voltam a hátán, nem több, és ezen az sem segített sokat, hogy az Alfánk büntetése volt számára, hogy foglalkoznia kell velem, és vállalnia a következményeket. Talán, ha más mellé kerültem volna, akkor nem így alakulnak a dolgok, nem tudom. Mindig is koloncként, büntetésként kezelt, ami valójában is voltam neki. Ebből szerintem te is sejted, hogy miként telhettek az első éveim. Mondjuk úgy, hogy nem törte magát azért, hogy elfogadjam és megszokjam ezt a merőben új helyzetet, később voltak, akik próbáltak foglalkozni velem, de az mégsem olyan, mintha a teremtő foglalkozik a kölykével, igaz? – szomorkásan mosolyogtam, amikor a végére értem a nem túl rövid válaszomnak. Annál a résznél kezdtem el mosolyogni, amikor ahhoz értem, hogy mások is törődtek velem. Természetesen Emmára céloztam többek között.
Cassandra megjegyzésére csak mosolyogva megcsóválom a fejem, ha már ilyen félénken reagált rá, inkább én sem erőltetem. Ellenben miután mindketten a kávé mellett döntöttek, el is tűntem a konyhában néhány pillanatra, hogy aztán néhány perccel később már minden gond nélkül, hármasban kávézhassunk a nappali ülőalkalmatosságain helyet foglalva. - Meg kell hagyni, nagy elszántságra utal, hogy ilyen távolságot tettél meg. Detroit azért nem a szomszédban van, némi túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy átszelted a kontinenst. -reagáltam Emma szavaira, igaz, Cassie-nek címezve őket. Önkéntelenül is eszembe jut Connor, és hogy ő is mennyit utazott azért, hogy az előző Teremtője nyomára bukkanjon – úgy látszik, ez az új népvándorlási trend a mai fiataloknál, bár igaz, „felvételinek” sem lenne akármilyen… - Nocsak! Azért az egész ritka, hogy valakiben van elég bátorság ahhoz, hogy átharapást kérjen egy idősebb társától. Pláne, ha még sikerül is végrehajtani. -hisz nem épp a legkellemesebb élmény… hiába nem tapasztaltam soha, de láttam és csináltam már eleget ahhoz, hogy el tudjam képzelni, nagyjából min mennek keresztül az „elszenvedői”. Másfelől, ahogy eddig tapasztaltam, még mindig inkább a Teremtők szemelnek ki kölyköket maguknak, és ritka a fordított megkeresés. A kávémat kortyolgatva hallgatom Emma beszámolóját, és igazat kell adnom neki, a gyenge-buta-agresszív-kezelhetetlen kombó valóban nem szerencsés párosítás egy fiatal vérfarkas esetében. Ha a genetikára alapozunk, jó eséllyel a kedves felmenők is hasonló tulajdonságokkal bírhattak, így viszont kisebb csoda, hogy képesek voltak túlélni a világunkban. - Ha már kihívás, azt hiszem, szép nagyot választottál magadnak. Sok sikert, kitartást mindkettőtöknek az előttetek álló évekhez, évtizedekhez. -mosolyodtam el, hisz bár tudtommal a körülmények kicsit mások, ettől függetlenül úgy tűnik, hogy a történelem újra ismétli önmagát, legalábbis ezen a vérvonal-ágon. - Sosem értettem azokat, akik csak pillanatnyi fellángolásból harapnak be valakit, aztán semmit sem törődik az utódjával. -csóváltam a fejem, hisz nem ez lenne az első ilyen eset, amivel a városban találkoztam - Az ilyen vegyen magának hörcsögöt, azt elég 2 évig pátyolgatnia, aztán megszabadul tőle egy életre, semmi gondja nincs rá. De egy ember, egy vérfarkas teljesen más… Kíváncsi vagyok, a Teremtőd hogy vélekedne a kedves unokájáról. -kérdeztem rá burkoltan, hisz nem láttam nagy valószínűségét annak, hogy Cassie tisztában van vele, Emma Teremtője valójában az Alfa védő-ártó-szelleme… Azt hiszem, nem az én tisztem elmondani egy ennyire személyes dolgot, mindenesetre megnéztem volna a fiam arcát, hogyan reagálna arra, hogy Cassie viszi tovább az „örökségét”. - A tizenhét azért elég fiatalnak számít, pláne napjainkban. -jegyzem meg, hisz pont akkor éli az ember egyik „legproblémásabb” korszakát, amikor amúgy is annyi változáson esik túl, keresi önmagát - Bár, ha megnézzük, hogy ki hány évesen vált vérfarkassá, túl nagy változást nem tapasztalok… Én már a harminchoz közelítettem, amikor beharaptak, de számos olyannal is találkoztam a generációmban, akiket szinte még gyerekként változtattak át. Elég változó. -merengtem el kissé, visszaemlékezve a sok száz évvel ezelőtt történtekre. - El tudom képzelni, nem lehetett épp a legjobb időszak. Minél inkább próbálták erőltetni külső hatásra a kapcsolatotokat, annál inkább ellenére lehetett a Teremtődnek. Fordított pszichológia, pont az ellenkező hatást sikerült elérni vele, mint amire szükség lett volna. -tört belő előlem az egykori pszichológus, de mielőtt még túlságosan is belemélyedtem volna a témába, inkább váltottam - Kíváncsi vagyok, hogy mire jut a kis párosotok. Amúgy… nem tudom, Detroitban pontosan milyen volt a falkátok struktúrája, mennyi kölyök volt, vagy ők milyenek voltak, de… ha ez segít, Cassie, akkor keresd a falkatársaid társaságát. Az itteni falkában egész sok a kölyök, és nem te vagy az egyetlen Trollcsemete köztük. -jegyeztem meg, hisz ott volt Noah és Connor is… gondolom Emma számára nem újdonság, hogy az utóbbi említettet meg én magam haraptam át, nem is olyan régen, elvégre felderítő.
Akaratlanul is a saját beharapásom jutott eszembe, megint. Cassie nem tudhatja, mennyire esélytelen lett volna bárki más, aki ilyet kér tőlem, ha nem érzek így az egésszel kapcsolatban. Ám nem a szánalom vezetett, hanem az együttérzés, amit én nagyon kevesekkel szemben engedek meg magamnak, de ennyire úgy tűnik, még nem ismer. Érzem, hogy zavarja a tény, hogy többet nem tudott felmutatni, és az is igaz, hogyha ember lenne, nem figyeltem volna fel rá, ám a sors útjai kifürkészhetetlenek, s nekünk nem kell egy olyan utat felderítenünk, amin sosem fogunk járni. Azt viszont nem szabad elfelednie, hogy én már Detroitban is ott voltam neki, ugyanazért, amiért végül kapott tőlem egy második esélyt, bár arról kénytelen voltam biztosítani, hogyha hibázik, el is fogom venni, márpedig nekem erre mindösszesen egy lehetőségem van. Nem akarom megtenni, és bízom benne, hogy sosem lesz rá szükség, mert azzal a lendülettel törném össze önmagamat is. Elég volt pár kurta nap, hogy érezzem a kettőnk közti köteléket, hogy lessem minden lélegzetvételét, és igenis szeretnék gondoskodni róla. A magam módján, ami sokszor nem fog neki tetszeni, de ott leszek, s csak ez számít. Nekem nem volt ott Todd, s eddig neki sem az ő teremtője. Ám új lapok kerültek kiosztásra, és két sokat gyötrődött lélek talán megtalálhatja egymásban a vigaszt. Ez számomra is egy esélyt jelent, mégpedig arra, hogy bebizonyítsam, különb vagyok a vezetéknevemet biztosító alaknál. - Köszönöm, azt hiszem, szükségünk is lesz rá. Nem elsősorban Cassie miatt, és ha kicsit is ismer, úgy értem valóban, tudhatja, hogy sosem akartam kölyköt, hogy eddig egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy alkalmas lennék rá, épp ezért ez nekem is felettébb új dolog, és nem biztos, hogy úgy fog menni, ahogy szeretném, ám azon leszek, hogy működjön. Azonban örülök, hogy Sura a jelek szerint nem tart felelőtlennek a döntésem miatt, bármennyire is tegyek magasról a világ véleményére az esetek 99%-ában, az övé érdekel. - Ez valóban érdekes kérdés, ám nem hiszem, hogy valaha tudomásunkra juthatna. Nem szándékozom Toddról túl sokat mesélni Cassienek, s nem hiszem, hogy sokat tenné tiszteletét, mikor én ott vagyok, hisz elég világosan kifejtette, hogy arra vágyik, tűnjek el a kis szelleméletéből. Még holtában is belém rúg. Igazán jellemző. Ám még ha el is akarnám mondani, nem tehetném, ez inkább Castor személyes ügye, és bizonyosan nem értékelni, hogy egy egyszerű kölyök tud róla. - Én huszonhárom voltam, és ágyú mód szerelmes… Azóta is verem miatta a fejem a falba. Ez persze teljesen nem igaz, és Surának talán már volt alkalma megérezni rajtam, hogy rajongásig imádom a bennem élő feketét, és ha ő nem lenne, az én szívem is megszűnne dobogni, de a szívfájdalmat, amit Todd két fronton is maga után hagyott, szíves örömest feledném el, ám mindig a lelkemre fog árnyékot vonni, meghatározva azt, aki vagyok. Emiatt lettem olyan, amilyen, és ezért gondoltam úgy, hogy csapnivaló Teremtő lennék, de be fogom bizonyítani, hogy ez nem így van. Úgy tűnik, Cassie sem feledte el, hogy Detroitban azok közt voltam, akik segítették, így hamar elmosolyodom én is, viszonozva az ő oldottabb arckifejezését. Szeretném, ha kedvelné Surát, akkor talán nem kell annyit magyarázkodnom arról, hogy miért vagyok relatíve sokat egy kóbor társaságában. - Ohh igen, egész sokan vagytok kölykök, lesz kivel megosztanod a tapasztalataidat, ebben biztos vagyok. Bíztattam Cassiet, de nem akartam elképzelni, miként fog olykor elszidni mindennek, mert kegyetlen módon bántam vele, mert fogok, ebben biztos voltam, és nem azért, mert egy szadista dög lennék, utálni fogom, hanem azért, hogy fejlődjön, és megedződjön a lelke. Egyik kezemmel elveszek, a másikkal adok. Szeretni fogom, már most is szeretem, de ez nem változtat azon, hogy mielőbb uralnia kell az új farkasát, és egyben el kell kezdenünk a képességét is csiszolni. - Az azonban könnyen lehet, hogy olykor szükségem lesz majd pár tanácsra... Ez merőben új dolog nekem. Nem érdekel, hogy mi lett Toddból, attól még a vérvonalam fejének véleménye perdöntő a szememben, és bíztam benne, hogy ha úgy adódik, fordulhatok hozzá segítségért. Belekortyoltam a kávémba. ~ Tudom, hogy ezt nem én döntöm el, és talán nem is kellene mondanom, de… nem szeretném, hogy tudjon Rólad. Nem bírná el ezt a tudást.~ Bíztam benne, hogy ebben egyetértünk, Cassie egyrészt még instabil volt érzelmileg, másrészt szerintem bármit ki lehetett volna szedni belőle, ha jól megcibálja valaki. A jövőben elérjük, hogy ez ne így legyen, de most még ez számára akár halálos ítélet is lehetne.
Kezdőlap
