- Sejtettem, ezért is készültem így. - Jegyzem meg csendesen. Nem mondom, hogy tudtam, mert az túlzottan is olyan lenne, mintha jobban akarnám őt ismerni annál, mint ahogy ő ismeri a tenyerét. túl önhitt lenne, éppen ezért nem kimondott közöttünk, de igen. Nem csak sejtettem, hanem tudtam is. Mert ismerem őt, talán egy fokkal jobban annál, mint amennyire ismerem magamat. És épp emiatt - többek között - volt olyan nagyon nehéz azt tennem vele, amire kényszerültem. Alaiáért, érte, Solomonért.. és igen, talán egy kicsit magamért is, ha bevallom csendben a tükörnek, ha nem. - De számít. Mindig számított és mindig számítani fog. Viszont tiszteletben tartom a kérésedet. - Jelzem ezzel, hogy részemről lakat van a számon, amíg ő nem hozza szóba én ugyan nem fogom. Bár sejtésem szerint sokáig úgysem maradhatnak a dolgok véka alatt, Eliana is tudja már, rá kellett jönnie. Hát a bili úgyis borul majd, idő kérdése csak. - Nagyon jól. Meglepően jól. Izgatott volt és élvezte a repülést. Természetesen állandóan a felhőket leste, tudod azzal az ábrándos kifejezéssel az arcán, amit mindig vág, amikor valamire nagyon koncentrál és az a valami tetszik neki. Persze a matek házija felett sosem ül ilyen arccal, de azt is gyakoroltunk, nehogy lemaradjon nagyon. Már nem az úton, hanem még odahaza.. - Csepegtetek ezzel némi általam nem hitt, hamis reményt. Nem szép tőlem, de szerintem mindkettejük azt várja el tőlem, hogy így tegyek. Hát tettem. Tanítottam őt, hittem hangosan, hogy nem fogja elveszteni a harcot és nagyvonalúan nem vettem tudomást arról, hogy tisztában vagyok vele: nem akar győzni. Én sem akarnék a helyében. Ezért is tudok ennyire mellette lenni, s ezért mertem meghozni azt a döntést, amit. - Ő is nagyon vár téged. Mire odaérünk, szerintem már megkapja a kórtermet és túl lesz az első vizsgálatokon. Hihetetlenül gyorsak az orvosok, ha kellő motivációjuk van. - Mosolyodom el sokat sejtetőn. Hiába, a pénz beszél, a kutya ugat. Én már csak tudom.
- Sejtetted, mi? Épp annyira átlátok rajtad, mint amennyire te én rajtam. Kis fricska volt csupán, és ez alatt most csupán annyit értek, hogy tudom, ismer annyira, hogy biztosan tudhassa, jelen helyzetben szóba sem jöhet más, minthogy Alaia felé vegyük az irányt. Sok minden mást is tudok, amit nem akarok látni, vagy érteni, bár az szent igaz, hogy túl későn vettem észre, és most már késő ahhoz, hogy mást legyek képes látni benne, mint a legjobb barátot, legfőbb bizalmast, minden titkom hordozóját, szó szerint is… - Köszönöm. Azon, hogy számít-e vagy sem, nem fogunk összeveszni, az teljesen bizonyos, mert értelmetlen volna, ennél már érettebb vagyok, épp eleget veszekedtem a napokban, és Nigellel egyébként sem szeretek, túl sok mindent tett már értem ahhoz, hogy ilyen hálátlan legyek. - Édes lehetett. Bár repülhetne még annyit, amennyit nem szégyell… Tudom, hogy lenne megoldás, még ebben az elborult, szívszaggató helyzetben is, de sosem tenném meg vele a megkérdezése nélkül, és mivel az anyja vagyok, nálam jobban senki sem ismeri, csak a testvére tenné, ha élne még, tudom, mit mondana. Épp ezért azt hiszem, megkérdezni is fölösleges. Hihetném, hogy az életösztön felülír sok mindent, de magamról tudom, mennyire elemészti a lelket, hacsak fél, sosem lehet egész. Ha Nigel akkor nem vált volna az életem részesévé, én is feladtam volna, s talán elsorvaszt valamiféle betegség. - Nem kellene erre pénzt költened Nigel, mármint… visszaadom. Ki tudom fizetni én is. Épp eleget kapunk tőled, megkopasztani pláne nem szeretnénk. Tudom, szívesen adod, de akkor is, nem a te dolgod. Az enyém, onnantól az enyém, hogy elvettem tőle az apját, és őt az apjától, mert… nem tudom miért, csak azt tudom, hogyha erre képes voltam, súlyos dolognak kellett lennie. - Mindenesetre, a mocskos anyagiak várhatnak, szállj be, és csatold be magad, a sebességhatár most nem érdekel túlzottan. Mosolyodtam el most én is, bevágódva a kocsiba, és már indulhattunk is, rögtön azután, hogy magáévá tette az anyósülést. Atyaég, de morbidul hangzik.
- Együtt láttuk az Oscar című filmet. Valahogy úgy értelmezd a dolgokat, csak pepitában. - Utalok vissza a "hát persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem." elszólására Stallonenak. Híres idézet és így jobban belegondolva semmi köze nincsen az egész helyzetünkhöz, de legalább sikerült kedves emléket felidézzek így, s talán elveszem a helyzet kellemetlen élét. Mert van neki, tudom, hogy van, hogyne tudnám? Én is érzem a súlyát, Tűzliliom és érezni is fogom. De ezt vállaltam, értük, hát elviselem. Akármit is hozzon a jövőnk. Sóhaj szakad fel mellkasomból, s vele együtt mintha a szívemet köpném ki a levegővel együtt. Nem tudok mit mondani. Vagyis tudnék, de nem akarok. Nem akarom elvenni a reményt, nincsen jogom hozzá. Megsimogatom Eliana arcát, csókot hintek homlokára, ha nem húzódik el. Megfogadom, hogy lakat lesz a számon, de mégis utat találnak maguknak belőlem a következő szavak: - Megtaláljuk rá a megoldást, hogy így legyen. Hogy repülhessen, ha tényleg ez az, amit szeretne. - Szólalok meg csendes beletörődéssel. Dohánykarcos hangomban minden fájdalmam benne van, tükrözve az övét. Hiszen - bár nem az én gyermekem, mégis az - nekem is fáj. Nem úgy, mint egy anyának, de attól még nagyon. És nem szeretném Alaiát elveszíteni. De ha menni akar, hagyni fogom. Én leszek az, aki hagyni fogom. - Nem fáradtság. Rendben, majd megbeszéljük. - Bólintok, ezzel hagyva elsikkadni a pénz kérdéskörét. Nem vagyok krőzus, de bármit megadnék értük és ha kell, ha az orvosok lefizetése az út, akkor azon fogok járni. Mert a legjobbat akarom. Arról pedig szó sem lehet, hogy visszafizesse, viszont nem akarok vitázni rajta vele. Mert egyszerűen olyan kicsiség, olyan semmi dolog ez. És ha jobban érzi magát attól a tudattól, hogy visszaadja majd, akkor legyen így. A tudat. A jövő meg majd megmutatja magát, amikor meg kell mutatnia. - Nem vagyok az apja, tudom. - Telik meg némi keserűséggel a hangom. - És nem az én dolgom, ez igaz. Mert ő nem egy dolog. Értetek mindent megtenni nem csak egy dolog. Ez az életem. És jó így nekem, amíg hagyod, addig ezt teszem. - s még utána is, az árnyékból, Életem. Beszállok a kocsiba, a megjegyzését hallva kissé karcosan felnevetek. - Azért csak óvatosan, az őrangyalunk szabadságra ment. - Hagyom neki ezzel, hogy úgy vezessen, ahogy akar. Én pedig magamévá teszem. Nem őt, hanem a kocsiját. Az ülését, az anyósát. Nesze neked morbiditás.
Csak biccentek, lévén eszemben sincs túlzottan sokáig ülni ezen a témán, mert hát, fölösleges, ismer, ismerem, a történet ennyi, bármennyire is legyen olykor nehéz, vagy túl súlyos és mély az információrengeteg, egymás örömei és tragédiái, ott vannak, és ez az, ami tulajdonképpen szétválaszthatatlan egységgé kovácsol bennünket. - Meglátjuk, hogy szeretné-e, vagy beérte az egyszeri látvánnyal. De te is tudod, hogy nem így gondoltam. Sokkal inkább úgy, hogy a jövőben akármikor megtehesse, csakhogy ehhez élnie kellene, és közel sem biztos, hogy ez így lesz. Sőt, inkább az ellenkezője az, ami megvalósulni látszik, mert azt viszont senkinek sem fogom engedni, hogy erőszakkal harapja be, s nincs is ilyen személy, én nem cimborálok vérfarkasokkal, nem véletlenül, Solomon pedig… nem, nem tenné meg, érzem. - Néha úgy érzem, miattunk nem lehetsz teljes, Nigel, és ez fáj. Úgy értem… találhatnál egy okos, csinos nőt magad mellé, aki boldoggá tesz, aki befoltozza a lelkeden és szíveden esett sebeket úgy, ahogy én sosem leszek rá képes. Mert úgy nem tudom szeretni, túl rég a barátom volt már akkor, mikor rájöttem, hogy ez a részéről több, és bár megijedtem tőle, de úgy voltam vele, hogyha ő titokban akarja tartani, meghagyom neki erre a lehetőséget, mert nincs jogom erőszakkal kirángatni belőle az igazságot. Szükségem sem volt rá soha, ami azt illeti. Rá viszont igen, és nem akarom, hogy meggyűlöljön annál, hogy szerelem nem lángol bennem, de én annál sokkal jobban szeretem, nélküle semmi sem lennék, remélem, ezt tudja. - Nincs nekünk szükségünk arra, rossz pénz nem vész el. Csóválom meg a fejem, majd kihajtok a parkolóból, vadulni azért nem áll szándékomban, tekintettel arra, hogy egy darabban szándékozom ismét a lányom szemei elé kerülni. - Azt hiszem, meg fogom keresni megint Williamet. Kénytelen leszek állandósítani az itt tartózkodásomat, mert most már nyilván nincs értelme visszacitálni, és bár nem tudom, meddig fog tartani a harca, úgy hiszem, egyszerűbb lesz így. Meg aztán, nekem sem árthat, hogyha valamivel le tudom foglalni magam, kereshetnék valami melót is, túlságosan ingerszegény volt ez az időszak az életemben.
- Én sem, Tűzliliom. - sóhajtok fel. Tudom, hogy nem arra értette, hogy betegen repülhessen és én sem erre gondoltam. egyszerűen csak, ahogy ő sem magyarázza el, úgy én sem teszem, mert két végéről égetjük a gyertyát és a magam részéről szégyellem magam miatta. Mert Alaia dolga, neki kell tudnia, hogy mit akar és meddig, s sem az anyja, sem én nem harcolhatunk helyette. Még érte sem tesszük jól. De az ember gyarló, hát mi sem vagyunk másmilyenek. - Nem is várom el tőled, hogy megtedd, sose vártam. Voltam majdnem-nős, volt csodálatos tizenhat évem a lányommal az oldalamon. Én erre születtem, hogy segítsek. És már csak ti vagytok nekem. Nem mint olyanok, akikért áldozatot kell hoznom, hanem olyanok, akikért szeretek tenni. - Mosolyomban benne van némi rajtakapott riadalom, de nem fogok most sem belemenni olyasmibe, amiről eddig sem beszéltünk. Az, hogy tizenöt éves kora óta hogyan érzek iránta egy olyan titok, ami lassan világossá válik számomra, hogy számára nyílt, ám mégsem szeretném ennél nyíltabbá tenni. Mert túl markáns a múltunk, s talán nekem sem menne másképp nézni rá, mint a legjobb barátomra, akibe szerelmes vagyok. Nem hiszem, hogy ez valaha működhetett volna, mint kapcsolat. Solomon előtt Rosamund miatt nem, azóta pedig.. azóta sok minden más miatt sem. Szerettem volna - szeretném - de nem fogom megvalósítani. Ennek a barátságnak a sírját nem ásnám meg ilyesmivel. - Ebben van valami. De nem szeretnék még egy olyan éjszakát sem, mint a cartagenai őrsön. - Idézem fel az egyik gyorshajtási esetünket. Félreértés volt, a szonda működött rosszul, de ettől még igen kínos volt a rács mögött csücsülni, s onnan felhívni - ki mást találtam meg vele? - a Protektorunkat, hogy váltson már ki minket. Nem, mintha akkora haverok lettünk volna valaha, de tudtam, hogy ügyvéd és azt is, hogy vannak rendőrségi kapcsolatai. Meg összességében az egyetlen férfi volt, akit akkor Spanyolhonban ismertem, vagyis akinek a számát tudtam fejből. - Valószínűleg az nekem sem ártana, ha személyesen felkeresném. Meg kéne köszönjem neki, hogy telefonon olyan együttműködő volt. Említette, hogy jártál nála. Milyen volt? - Kérdezem. Nem konkrétan William jellemére vagy küllemére gondolok, hanem inkább Fairbanksre, a régi helyre, a múlt és a jelen furcsa találkozására. Arról meg inkább nem nyilatkozom, hogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Protektor a háta közepére kívánja az esetünket. Vagyis, mondjuk úgy, hogy az én hathatós közreműködésemet. De mivel velem is udvarias volt, nem hiszem, hogy Elianával más hangot ütne meg.
- Tudom én, Nigel, csak éppen nem igazán vagyok biztos benne, hogy ez így van jól. Mármint, ez neked elég? Én nem emlékszem rá, hogy férjnél lettem volna, mégis hiányzik. Érted? Valakihez úgy tartozni. Az utóbbi években azt hittem, valami baj van velem, hogy nem voltam sosem szerelmes, közben meg voltam. Azt hiszem, elég rosszul fogalmaztam, inkább le is nyelek mindent, amit még hozzátennék, már azt sem tudom, mit szeretnék ebből kihozni, csak azt, hogy azt szeretném, ha tényleg boldog lenne, mert szerintem nincs így. Nem fair, hogy egy olyan embernek, mint ő, csak tizenhat év jutott belőle. Miért? Egyáltalán miért kellett elvenniük a lányát tőle? Nincs igazság a földön, mindig is mondtam. Ráadásul még én is viselhetetlenül nehéz terhet raktam a vállára. Milyen barát vagyok én? Egy önző dög vagyok, nem más. - Nem ittam egy kortyot sem. És most tényleg nem lenne jó valami hasonló, akkor nem láthatnám Alaiat, és valószínűleg tüzet okádnék mindenkire, aki csak felbukkan előttem. Azt inkább hagyjuk, hogy azután is megkaptam az arcomba, hogy felelőtlenül viselkedem, pedig csak elengedtem magam. Akkor még minden rendben volt, s ezalatt azt értem, hogy Alaia betegségéről még nem hullt le a lepel. Akkor volt pár ferde éjszakánk, ez tény, de azért csak hálát adni tudok a sorsnak, hogy annyira ferde sosem volt, hogy a barátságunk tönkretételére szolgáló fegyvert a kezünkbe nyomja. - Korrekt és szűkszavú, és nem vagyok benne biztos, sőt, inkább abban vagyok biztos, hogy nem díjazta kifejezetten azt, hogy jövök, nyilván ő is sokkal többet tudott, mint én magam. Viszont nem akadályozta meg, amiért összességében hálás vagyok, nem akartam volna a Protektorátussal szembemenni. Megtettem volna, amilyen nyakas tudok lenni. A lámpa zöldre vált, indulok, a legforgalmasabb négyes kereszteződés a városban, régi, rutinos mozdulatok, minden tábla ugyanott, apró, nem is általam vétett hiba, mikor valaki azt hiszi, beveheti a merőleges szakaszból a kanyart előttem úgy, hogy ne kelljen lassítanom. Téved, a satufék enyhe kifejezés arra, amit vágok, és bár a vadbarmot kikerülöm, a mögöttem lévő már nem rendelkezik elég gyors reakcióidővel, lámpa után még csak a követési távolság sem adott, megrázkódik a kocsi, ahogy belénk vágódik, s utána még több ízben is, talán csak az ötödik autós jön rá időben, hogy nagy gáz van. A barom elhajt, tompává válik az őrületesen hangos dudaszó, az istenes csattanás után, amivel lefejeltem a kormányt, egyszerűen minden lelassult. Érzem, ahogy a vérem csorog az államon, s csak hosszú pillanatok alatt tudatosul bennem, hogy én nyomom a dudát az arcommal, hiába feszül mellkasomnak a légzsák, hátradönteni már nem bírt… - Ni… Nig… Úristen, remélem, jól van, de képtelen vagyok akár csak mozdulni, vagy éppenséggel végigmondani a nevét. Hallom a zsivajt is, nem kevés káromkodással, a sziréna hangja is meglepően hamar a tudatomba kúszik, ijedt arc feszül az üvegnek mellettem, legalább nem hajtott el gondolkodás nélkül a csávó…
- Elég, igen. - Adok szűkszavú választ. Nem zárkózom én be, épp csak nagyon nem lenne ildomos ezt ragozni. Mert tényleg elég, de mégsem az. S a szerelméről, a házasságáról beszélni olyan dolog, ami pláne tabu. Hiszen én tudom, hogy mennyire szerelmes volt, hogy miképpen mosolygott, amikor Solomonról beszélt, hogy mennyire gyönyörű volt az esküvői ruhájában és milyen nagyon szeretett volna gyereket a férfitól, aki az élete értelme volt. A férfitól, aki úgy tette tönkre, ahogy nem lett volna szabad, s a férfitól, akit cserébe ő maga is tönkretett. Egyikük sem érdemelte, s ha már itt tartunk, én sem. Nem akartam ezeket az emlékeket, mégis minden egyes napom részeit képezik. És fájnak, Jane, helyettetek is fáj az összes, mert ezt vállaltam. Mert bár nem kellett volna így lennie, de így lett. És elég az, ami van. Nem tudnék befogadni mást a szívembe, a lelkembe. Túlságosan csordultig van veletek. - Most nem. És akkor sem sokat, ezt elismerem. - Karcolom a múltba mosolyomat. Nem volt semmi végzetes abban, amit akkoriban csináltunk. Csak élveztük az életet, mint akik érzik a vesztüket. Utólag azt kell mondjam, hogy semmi sem véletlen, az sem volt az, ebben biztos vagyok. de nem szívesen emlékeztetem a pár nappal későbbi történésekre. Akkor esett meg ugyanis, hogy hírt kapott Alaia állapotáról. - A világon semmi megjegyzést nem tett arra, hogy itt vagy. Bár nyilván ha tett volna, akkor sem pont nekem teszi. Viszont a korrekttel és a szűkszavúval is egyet tudok érteni. Telefonon sem volt más. - Maradhatna közöttünk, hogy szerintem a pokolba kívánt, de nem marad, mert nem mondom ki. Szólnék még, de az események olyan mérvű váratlan és felkavaró fordulatot vesznek, hogy a csattanás, a pillanatnyi sötétség és a dudaszó - ami eszméletre ránt - veszi át a mondandóm helyét.
°˙°˙°˙°
- Esther! - Hallom saját ordításomat, ez pofoz vissza a sötétségből, amit az arcomba vágódó légzsák és a támlának csapótó fejem kettőse keltett. Nem kellett volna talán menet közben kutakodni valami után a lábaimnál a földön levő táskában, de annyit emlegettük Williamet és a telefonálást, hogy fel akartam hívni a kórházat. Az ütközés következtében a légzsák így az ottnyergemet érte, a telefont pedig valahová hátra lökte ki kezemből. Lüktető orrom - nem ez lesz az első eset, hogy eltört, pedig még harcos sem vagyok - semennyire sem foglalkoztat, azonnal fordulok, hogy lányomat.. A valóság és az eltelt több évtized egyszerre szakad rám. Fókuszálok arra, ami körülvesz, a biztonsági övemet igyekszem kicsatolni, de beragadt az a nyavalya. - Tűzliliom. Hallasz engem? Meg ne mozdulj! Hol fáj? Mondd.. - hadarok majdnem lengyelül, még épp idejében észrevéve magam és hagyva el anyanyelvemet. Beszéltetni akarom, hinni, tudni így, hogy él. És el kell érnem azt a rohadt telefont! Nem, mintha nem lenne mindegy. Hallom, hogy valaki hívhatta már a mentőket. Viszont az éledő, önmagát ismétlő múlt letaglózta a józan ítélőképességemet.
Elég. Jó, ha azt mondja, elhiszem, nem igazán van más választásom, noha tudom, hogyha nem lenne, tenne érte, és azt is, hogy akkor kisebb szerepe lenne a mi életünkben, de… csak az a lényeg, hogy boldog legyen. Igaz, szerintem ő is ezt kívánja nekem, azt viszont nem hinném, hogy bármelyikünk boldog lenne. Ez van. Az életünk szerintem sosem volt habos torta, vagy ha mégis, akkor az nagyon rövid ideig tartott. Nem mindenkinek jár. Azt pedig szerintem joggal mondhatnám, hogy addig a napig, míg ki nem téptem magunkat Solomon életéből, akit valahogy sokkal inkább a nyelvemre állna LaChazarként emlegetni, senki ellen nem vétkeztem. Mégis… Már oly mindegy az egész. Kár rá gondolni, visszacsinálni semmit nem lehet, noha azt hiszem, azt is kijelenthetném, hogy mindenki megtenné, aki ilyen-olyan módon részese volt ennek az egésznek. A belenyaltam a sörébe azt hiszem bőven nem sokat kategória, de nem ragozom, igazság szerint álmomban sem gondoltam volna, hogy lefülelhetnek annyiért. Ez van, nem iszom egyébként sokat, mostanában már egyáltalán nem, akkor volt pár ferde estém, de igazság szerint sosem zavart a dolog, néha belefér az ilyesmi mindenkinek véleményem szerint. Vezetni nem szoktam ittasan, akkor sem voltam ittas, de tény, hogy sebesség tekintetében néha elszalad velem a ló. - Miért is tett volna? Egyrészt nem őrző mivoltomban vagyok itt, és informátor is vagyok, másrészt pedig az a nagy helyzet, hogy nyilvánvalóan sejtette, úgyis tudod, fölösleges lenne ragozni. Eleve a lányomat hozta, amiről biztos, hogy be kellett számolnia, lévén igencsak fajsúlyos dolog. Akkor viszont egyértelmű, hogy nem a saját szakállára viszi egy tök érdektelen városba – oké, nem kérdezett meg előtte, de most nem is erről van szó -, hanem minimum oda megy, ahol én is vagyok. Valamiféle roppant mód költői, és fájdalmas módon azt is mondhatnám, érjen ott véget, ahol elkezdődött.
Még alig tudatomnál is megszakad a szívem, amikor Esther nevét hallom, istenem… mennyire kár volt autóba ülni. Borzalmas, hogy pont én vagyok az, aki miatt eszébe jut. Nyelni is nehezemre esik, nemhogy megmozdítani a kezem, hogy ráfogjak az övére, és megnyugtassam, hogy semmi baj. Van, nagyon nagy, érzem, hogy csak pillanatok kérdése, míg a világ elsötétül. Én nem látom, és nem is igazán érzem, de a fülemből is szivárog a vér, ami avatottabb szemeknek elárulhatja, hogy elég komoly fejsérülést szenvedtem. Hallom a hangját, és isten lássa lelkemet, akarok szólni, hogy mi fáj, hogy mindenhol fáj, de nem bírom, vagy már csak azt nem tudom, hogy hallatszik-e, amit mondani akarok. - Mi… nd… Nem túlzok, tényleg nem, olyan érzés, mintha a testem minden pontja egy merő fájdalom lenne. (Dobás) Mocskosul rosszul érzem magam, de ha józan paraszti ésszel gondolkodom, addig jó nekem, amíg ébren vagyok, addig legalábbis biztosan tudom, hogy élek. Éppen ezért minden erőmmel próbálok kapaszkodni a tudatomba. - Besz… Beszélj hozzám, de ezt sem bírom kiköhögni, jobban mondva, pont hogy elköhögöm a kifejezés nagy részét… Tompa zajok, hallom, hogy kinyílik az ajtó, de őszintén szólva most nem akarok senki másra, csak Nigelre figyelni.
- Nem tudom, de akár lehetett volna. Ezek mindig olyan dolgok voltak, amik jóval felettem álltak. Nem lennék jó vezető. - Méláztam el ezen egy kicsit. Megint eszembe jutott, hogy idén lenne esedékes a következő vizsgám, de nagyon rág szögre akasztottam már a fejlődésemet. A szintemet tartom, mindent tudok, amit tudnom kellene, de nem akartam tovább lépni soha. És nem is hittem volna, hogy valaha vágyni fogok rá. Hallom a lányom sikolyát, látom a saját vérében fürödni és amint ez a valóság a képembe tolul, úgy fogom fel, hogy nem Esther az, aki miatt szól a duda. A páni félelem végigrobog minden tagomon, az adrenalinlöket elnyomja a törött borda- és kulcscsont fájdalmát, Mint az őrült, úgy próbálom kitépni a csattot a szorításból, hogy eresszen az öv, de mivel rájövök, hogy esélytelen az egész, inkább átemelem a fejemen a keresztpántot, s az aljából kimászom, hogy közelebb tudjak keveredni Elianához. Azonnal észreveszem a vért ami a füléből szivárog, s csak a fegyelmezetten leélt éveknek köszönhető, hogy nem kezdek üvölteni és szidni a világ mocskát, amiért ezt másodszor is megpróbálja megtenni azokkal, akiket szeretek. - Nincs baj. Segítek. Itt vagyok. - Tagolom, mintha magamat akarnám meggyőzni vele. Nem érdekel senki és semmi, az az egy kíváncsi bámészkodó sem, aki valószínűleg a mentőt hívta, s most nem takarodik a törött szélvédőnk elől. Összeszedek mindent, amit a gyógyításról tudok, a mágiámat arra összpontosítom, hogy segíteni tudjak Elianának. Semmit se számít most, ki mit lát belőle, csak az érdekel, hogy csökkenthessem a fájdalmait és az életveszély esélyét. És lám, most bánom, hogy nincs meg az a hatodik szint. Nem tudom ugyanis, hogy milyen belső sérülései vannak, de nem akarom a röntgen varázslat idejével elvinni az értékes perceket. A gyógyítással is jók vagyunk a szintemen, a súlyosabb csonttöréseit, s vérzéseit el tudom látni így. És csak remélhetem, hogy ez elég lesz addig, amíg ide nem ér a segítség. Már nem a "mezei" mentők. - Ki fogsz tartani! - Simogatom el egy vérmocskos tincsét arcából - most veszem csak észre, hogy elég nehezen mozog a kezem és lélegzetet venni sem épp egyszerű.. szervusz ismerős fájdalom, a történelem szinte csontról csontra ismétli önmagát - s most érzem idejét annak, hogy hátramásszam azért a telefonért. Kaptam számokat, helyi őrzőkéit. Kell egy rohadt gyógyító, s egy másik mágus is. Mert ha ez így halad, akkor nem kevés lesz a módosítandó elmék száma.. Doktor.. doktor.. Wang, ez az! Vázolom a helyzetet a kissé értetlen kínai nevűnek, mindent megadok, irányt, helyet, történést, majd bontom a vonalat. Elianára fókuszálok ismét. - Sajnálom, de egy ideig nem mehetünk Alaia közelébe. Nem engedlek elvinni a kórházba. - Mászom vissza az első ülésre, belefintorogva a fájdalom hullámaiba. Mielőtt újabb gyógyítással próbálkoznék, röntgen-varázslatot is elmormolom. Az én szintemen már elég pontosan fel tudom térképezni vele a bajt.
- Na jó vezető az én sem lennék, néha a háztartás is elszalad… S lám, így lehet eljutni a protektortól a háztartásig. Nem mindenki jó annak, sokan azok közül sem, akik annak hiszik magukat. Szerintem William nincs így vele, és még sokkal inkább a tanuló fázisban tart, de minden megvan benne, ami azzá teheti. Már csak azt kellene kitalálnom, miként adjam elő, hogy az előzetes tervekkel ellentétben mégis maradok. Igaz, mivel Nigel jött, valószínűleg vár egy újabb bejelentkezést, mert felvethetett pár kérdést a dolog. Ez azonban legyen a holnap problémája, vagy inkább a jövő hété, mert most inkább Alaia lenne az, akivel foglalkoznék. Azonban azt már megtanulhattam volna, hogy hiába tervezek én bármit is, egyszerűen sosem úgy alakulnak a dolgaim, ahogy szeretném. Most sem, sosem volt bajom a vezetéssel, nem ütöttem el senkit, még csak nem is koccantam, most pedig egy kamikáze idióta miatt összetöröm magam? Meg Nigelt… lehet őt még jobban, te jó ég, ugye be volt kötve? Ilyen tempónál azért nem száguldott volna ki a szélvédőn, de azért jobban megütötte volna magát. Itt vagy, tudom, hogy itt vagy, mindig itt vagy. Mosolyogni próbálnék, de még a gondolat is fáj, tényleg csak az a lényeg, hogy Nigel velem van, ő vigyáz rám akkor is, amikor én képtelen vagyok rá. Mágia. Érzem, ahogy fellobban, és fura, hogy nekem eszembe sem jutott, de nem vesztettem vele sokat, mert biztosan képtelen lennék ilyen állapotban koncentrálni bármire is. Nigel egyébként is jobb nálam a mágia tekintetében, szóval fölösleges is lenne feszengenem ezt illetően. Az viszont biztos, hogy szinte rögtön érzem az áldásos hatásait a gyógyításnak, de attól még aligha fogok egyhamar felpattanni, és szaladni a széllel. Ennyit arról, hogy inkognitóban legyek itt, mert ha erre jár még pár őrző, akik nem ismertek korábban, máris igencsak nyílt titok lesz, hogy itt vagyok, arról pedig nem akarok senkinek sem magyarázkodni, hogy miért nem tud rólam a kutya sem az itteniek közül. Nem mintha egyelőre oly magyarázkodni képes állapotban lennék. Érzem az érintését az arcomon, és szeretném, ha képes lennék rátenni tenyerem az övébe, de sokadszorra próbálom megmozdítani a karomat, és nem megy. Ki fogok tartani… igen, ebben én is biztos vagyok, mert anélkül én ugyan nem halok meg, míg nem láttam legalább még egyszer a lányomat, és nem tudtam elköszönni, nincs az az isten. Csak az vigasztal, hogy ő legalább annyira még relatíve jó állapotban van, hogy tud rólam gondoskodni. Csak a duda ne szólna, lassan úgy érzem, belesüketülök… - Ne… Ne… És ezen a ponton beakad a lemez, mert ennél rosszabb hír a világon nem létezhet számomra. Miért… én még azt is vállalnám érte, hogy kórházban tegyenek helyre, annyira hiányzik, és ki tudja, hogy mennyi ideje van még. Nem késlekedhetek…
Gina a maga célra tartó, vadászkopós stílusában vázolta a helyzetet, míg én egyik kezemmel a telefont szorítottam fülemhez, másikkal a lányomat igyekeztem nem leejteni, hanem édesapjának lepasszolni, hogy puszit hintve homlokára bízzam farkasom gondjaira. Hogy a gyerek mellől lettem elrángatva? Aligha tudnának máshonnét jelenleg, így ezt nem róhatom fel senkinek, vállaltam mindezt azzal, hogy itt maradhattam a városban, hát igyekeztem összekaparni magam, hogy mire Gina egy kitérőt téve Wendy felé, biztos, ami tuti alapon, megérkezik hozzám, már teljes "harci díszben" várjam a lakás előtt, s csak bepattanva a kocsiba, húzzunk is a helyszín irányába. Alig érünk oda, Gina egy gyors terepszemlét követően, mint harcos és a témában legelőször, legjobban tájékoztatott, már adja is ki az ukázt: az én gondom a civil szektor, ők segítenek a gyógyítóval a bevándorló vendégmunkásainknak bajba keveredett kettősön. Míg Wendyék a páros helyzetét igyekeznek felmérni és legalább stabilizálni, hogy biztos helyre vihessük őket, - kizárásos alapon hozzánk, tekintve hármunk lakásainak méretét. James imádni fog, hogy sürgősségit csinálok a nappalinkból, de a Rockys eset kapcsán még mindig fújok rá kissé, így szava se lehet! - addig én a bámészkodóval igyekszem szót érteni, felmérve, kiket értesített még. Sűrű napom lesz ezek alapján, ami azt illeti, esélyesen én kerülök előbb ágyba és nem a kislányom. Sőt, lehet, már innét is félkómásan kell elfuvarozniuk a többieknek, de bánja kánya, ha végre azzal foglalkozhatok, amihez igazán értek és szeretem is csinálni! A mentősökkel kiérkező rendőröket a legegyszerűbb kezelnem, lévén ismernek és én is őket. A mentősök megkapják, hogy az ellátás már folyik, egy másik kocsi előbb ért ki a helyszínre, ők viszik be a sérülteket a kórházba, ezért rájuk már nincs itt szükség. A civil sem kap több ferdítést elméjébe a kelleténél, a baleset megtörtént, az ellátás szakszerű volt, nincs itt semmi látnivaló!
Lassacskán elülnek a fények, a hangok és csupán a csend telepedik körénk, ahogy öten egy autóba zsúfolódva haladunk tova. Gina már a kocsik elszállításáról is gondoskodott, komolyan meglep, mennyi ismerőse lett a városban ilyen rövid időn belül, bár gondolom előnyt jelent a témában, hogy nem kell kerülgetnie a farkasokat egy tízhónapossal, amennyire csak lehet. Még Wendy is csendesen hallgatja a telefonbeszélgetést, pedig hozzá inkább a csacsogós komolyságot kötöttem eddig fejben. Én egyszerűen fáradt vagyok, mégis kedves mosollyal ajánlom fel a házunk nappaliját a sorok tisztázására. Azt se igazán bánom, ha esetleg maradniuk kell éjszakára a delikvenseknek, de ezt nem az én reszortom eldönteni, van két gyógyításban így vagy úgy, de jártas egyén a kocsiban... És a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak!
// Köszi szépen a cameo lehetőségét, ha szeretnétek 'afterpartyzni' nálunk, nyugodtan játsszatok a témában, de persze a minimálisnál jobban nem lesztek marasztalva. :DD <3 //
- Azért mindig sikerül elkapjuk. - Fakadok mélyhangú nevetésre a háztartást illetőn. Hiába, ha szalad akkor épp olyan, mint Eliana maga, csapongó, utolérhetetlen csoda, örökké pörgős valaki. Mellette soha, senki nem képes unatkozni, a kezdetektől fogva ilyen volt. Megigazítom magamon a kabátot, kijjebb oldom sálamat, mert az autóban van fűtés és így kezd kissé melegem lenni. A nagy babrálást viszont megszakítja a csattanás, s egy pillanatra - vagy többre? nem tudnám megmondani - megszűnik színesnek lenni a világ. Rettegek. Torkomba kúszik, mint valami nyelést nehezítő gombóc a páni félelem. Pedig nincsen sötét, nincsen semmi, csak a jelenbe mosódó múlt. Esthert látom, az ő véréből rajzolódik ki Eliana arca, s szapora lélegzetvételeimet csak a bordámba hasító fájdalom csillapítja. Teszem a dolgomat, amennyire képes vagyok rá. Magamba nyelek minden rossz érzést, nem akarom tudomásul venni, hogy mi lehet ennek a vége. Telefonálok, gyógyítok, s közben beszélek hozzá, mert félek tőle, hogyha most elalszik, soha ebben az életben nem ébred fel, nem hallhatom a hangját többé. Tartok tőle, hogy azt már nem lennék képes magamnak megbocsátani. Legalább lenne dolga Solomonnak. Feltéphetné a torkomat, külön kérésem lenne feléje minderre. - Muszáj volt. - Forrasztom torkomra az "ezt is" folytatást. Aligha tehetek érte többet, semmint újra nekiveselkedem a gyógyításnak, hátha van még, amit én is tehetek ekképp, még ha egyedül kevés is vagyok hozzá. - Engem ne, csak őt! - Hangzik fel a torokköszörült, rekedt kérés torkomról, elhárítva a pandurinák segítségét. Akkor is így volt, amikor Esther megsebesülthalt. Nem kértem a törődésből, a fájdalom kellett, hogy életben tudjak maradni, hogy legyen mire koncentráljak. Ráérek, előbb Elianát tegyék rendbe, arra vágyom, ezért kérem azt, amit. Harcolni aligha tudnék ellenük, ha erőszakosan rám akarnák pazarolni a varázslataikat, de mégis reménykedem abban, hogy értenek a szóból még akkor is, ha egyikük arca nem sok jót ígér. - Köszönöm! - Szólok a hármashoz, nem kívánva visszaélni a vendégszeretetükkel. Amint Eliana úgy érzi, hogy képes távozni, taxit hívok a házhoz, előtte megkérdezve a pontos címet. Nem, továbbra sem hiszem, hogy elengedném Alaiához, s azt sem gondolom, hogy a magam részéről ezzel a betört orral és az emiatt kifestőkönyvvé formálódó szemem alatti karikákkal meg kellene jelenjek a kórházban. Feleslegesen minek ijesztegessük a gyermeket? Terveim szerint ha hazavittem a motelba Elianát, akkor majd betelefonálok a klinikára. Hacsak valaki máshogy nem csavarja a szálakat.
Egészen elködösült minden, annyira szeretném lecsukni a szemeimet, de nem lehet, még nem köszöntem el, annyi fájdalom után egyszerűen nem lehet, hogy elveszítsen engem is, és csak utánam múljon el ő is. Hiába nem való, hogy szülő temeti a gyermeket, Alaiat ne büntesse ezzel az ég. Halk motyogás kúszik fel torkomból félig tudatlanul, ébrenlét és ájulás között lebegve, vagy épp élet és halál közt, nem tudom biztosan, leginkább csak nevek, fájdalmasan ismerősek, van, ami már el is feledett közülük… Miként saját igazim is. Adalynn… Nigel… Solomon… Noëlle… Rosalie… Talán nem érti senki, talán én sem értem, talán már nincs is semmi. A fájdalom is megszűnt, hangok sincsenek már, csak a csend. A fület tépő, hófehér csend. Nem akarom, nem lehet. Ne engedj el, Nigel! Még nem végeztem… még nem. Ismerős meleg ragyogja át, érzem a zsigereimben, bár az már nem jut el hozzám, hogy mit csinálnak vele, de az igen, hogy élek, felismerem, micsoda, és így tudom, hogy gondoskodnak rólam. Lehet, hogy Nigel erején felül, de jöhettek már mások is. Nem számít, csak az a lényeg, hogy legalább még egyszer lássam a lányomat, hogy megkérdezzem, akarja-e az életet, az esélyt, meg akarja-e ismerni az apját, vele akar-e lenni? Bepótolni az elmúlt éveket, mert megtehetnék, ha vérfarkas lenne, akkor sokkal többet tölthetnének együtt, mint amennyire nekem valaha módom lett volna. Nem érzem a könnyeimet, de végigszántják véres arcomat. Bármiért is tettem, bánom, nem lehettem volna ennyire önző, meg kellett volna birkóznom vele másként, akkor legalább senki sem mondhatná rám, hogy gyenge vagyok. Autó hátsó ülése, ismeretlen illatok, de arcokra nem emlékszem, a szemeimet nem bírom kinyitni, talán ébren sem vagyok, valahol időközben kimenekültem a valóság fogságából, ám a szívem dobog, és mindenekfelett ez az, ami lényeges. Eltelt majd egy nap is, mire a motelben végre magamhoz tértem, hiába a gyógyítás, a szervezetemet nagy sokk érte, nem beszélve a tudatomról, ha ember lennék, ebbe biztosan belehalok, akkor nem érkezett volna ilyen gyorsan gyógyító a segítségemre, mert kellett, hogy jöjjön… Így hát nem kellett attól tartani, hogy megakadályozom bármiben, lévén egész egyszerűen képtelen voltam rá.
//Köszi Rox, és neked is Nigel! <333 Részemről mehetünk a motelbe. ^^//
A Pitben dekkoltam épp, mikor az sms-eit kaptam, a kipakolást befejezve pedig nem volt kérdés, hogy motorra pattanva merrefelé veszem az irányt. Sajnos bármennyire vagánynak hatna a fekete járműnek dőlve várni a kis vöröst, a reptér kialakítása mindezt nem teszi kivitelezhetővé. - Marad a kicsekkoláskor körberajongott, bőröndökkel teli futószalag melletti fal, annak vetett háttal várakozom, hogy felbukkanjon. Farkasérzékeimnek hála nem nehéz kiszúrnom a tömegből energiáinak ismerős elegyét, már azelőtt, hogy megpillantanám - ekképp az ölelős "becsapódást" is felkészülten fogadom, karjaimmal közre fogva őt simít végig lapáttenyerem a hátán. - Hát heló. - Kaccanok jó kedélyű éllel hangomban. - Igazából egész édes volt, ami azt illeti. - És elhamarkodott? A franc se tudja, csak az a biztos, amit magamról tudok, s mindez magával hoz némi féltést, félelmet, mi beigazolódni látszik valahol. Nem kellene, hogy meglepjen és mégis így tesz minden egyes könnyeden elejtett szóval, hogy csókját el is felejtem viszonozni azon túl, hogy - természetesen - nincs ellenemre a gesztus. Akkor mozdulok csupán, mikor tovább fűzné a dolgot, túlmagyarázva feleslegesen az egészet. - Jajj, fogd már be...! Túlgondolod.- Kaccanok, s közelebb húzva újabb csókot eszközölök ki, ezúttal nem fukarkodva az "adjonistennel". Tenyerem derekán marad, ahogy magam mellé perdítem és a csomagját átveszem szabad kezemmel, ha adja, hogy a motor felé kormányozzam kettősünket. - Attól függ, foglaltál-e szobát valahol magadnak, avagy nekem kell ajánlani valami helyet, ahol megszállhatsz. - Szélesedik mosolyom, ahogy lepillantok rá. Túl jól ismerem a várost, így nem lennék meglepve, ha ebben is rám hagyná magát.
Gyorsan haladtam a hiányzó és szükséges bútorokkal, mert onnantól kezdve, hogy megvoltak az eszközeim, meg a nyersanyag, a többi rajtam állt. Egy-egy folyamatot pedig igazán meg tud gyorsítani, hogy nem egy egyszerű ember erejével s gyorsaságával rendelkezek, úgy pedig, hogy Yetta napokra magamra hagyott, még inkább ebbe merültem. Egyetlen dolog akadt, aminek hiába próbáltam nekiállni, nem ment. Csak álltam a kijelölt helye fölött, majdhogynem tökéletesen tanácstalanul, tarkómat vakargatva. Vázlattal is hiába próbálkoztam, a vonalak mintha elkacsmarogtak volna a ceruzahegy alól, számtalan lap galacsinná avanzsálását eredményezve. Álmosan duruzsolt a zene az asztalon pihenő telefonomból, én meg ott üldögéltem a matracon és hiába agyaltam, hiába próbálkoztam, semmi se tetszett. Semmi se tűnt elég jónak. Mindebből az zökkentett ki, amikor a dalokon túl másféle hang is érkezett a mobilom felől. Mintha beépített rugóim lennének, úgy pattantam fel és mentem oda érte. Mintha holmi eszelős tinédzserfiú lennék, úgy olvastam az üzenetet, aminek a végére elkínzottan nevettem fel. Ó, édesem, ha azt hiszed, hogy az anchorage-i átszállásodat is kivárom, akkor nagyon megártott a tengerparti levegő. Az se foglalkoztatott, hogy esélyesen Fairbanksig vett jegyet, ha fontos, majd kifizetem, de jelenleg jobban lekötött, hogy mielőbb utánanézzek az induló- és érkező járatoknak, hogy az infó megszerzése után mindent annak megfelelő szervezzek be magamnak.
Volt még időm, amikor a Ford terepjáróval leparkoltam a három és fél... vagy inkább csak három órás utat követően a Ted Stevensnél. Ujjatlan felső, farmer és tornacipő, meg persze az elmaradhatatlan ezüstök. Nem szerettem a nyarat, mert ez a hőmérséklet nekem már kezdett lassan átkúszni a "túl sok" tartományba, viszont azt tagadhatatlanul élveztem, hogy minden évben rendületlenül megbámulták a tetoválásaimat. Jobban vagy kevésbé, helyzete és közössége válogatta, de mivel sose voltam egy világ elől elbújós fajta, önkéntelenül is fürödtem kicsit a figyelem fényében. Felhúzott pajzzsal sétafikáltam, egyfelől mert ebben a városban reflexszerűen jött, másfelől mert meg akartam lepni Yettát. Picit macerás mondjuk úgy, hogy a legnagyobb jóindulattal se lehetett mélynövésűnek nevezni, de történtek már nagyobb tragédiák is. Úgy helyezkedtem, ne lehessen könnyen kiszúrni. Tapasztalt vadász vagyok, nehogy már ne! Háttal volt nekem, amikor végre felbukkant, szám pedig egyből mosolyra húzódott. Szerettem volna még egy kicsit elnyújtani a dolgot, ám képtelen voltam rá. Oké, hogy pár nap a farkasok életében semmi, ugyanakkor igenis meg lehet érezni. A váró nyüzsgését használtam ki, ahogy felé indult, továbbra se eresztve lejjebb pajzsom, vagy nyitva rajta rést. Egyáltalán nem tűnt elveszettnek, hogy is lehetne, hisz pontosan tudja, merre van az arra. Én pedig aljas, mocsok módon imádom ilyenkor kicsit megkavarni, hogy aztán hamar rájöhessen, nincs semmi hiba. Felvettem léptei ritmusát, az enyéim csak kicsit voltak jobban elnyújtva, hogy behozzam a kettőnk közti távolságot. Egészen addig cicóztam így, amíg már közvetlen mögé nem értem és megcsapott az illata. Hiába, ilyesmi ellen a pajzs se megoldás... - Rossz felé mész, min ulvinne - hajoltam füléhez, ahogy megtorpant, mert valaki sietve elhúzott előtte. Véletlen se emeltem fel hangom, szinte csak súgtam a szavakat, amivel párhuzamosan engedtem lejjebb pajzsom, s hagytam, hogy a képemen virító mosoly pimasz felhangot kapjon, ahogy ott álltam mögötte, zsebre tett kézzel.
Naptárra alig pár nap, érzésre egy fél élet választott el mindattól, mit Fairbanksben magam mögött igyekeztem hagyni. Mert bármennyire is állítottam, a nyulak végett utazok Jerseybe, kibúvó volt ez mégiscsak valahol. Lehetőség, ha úgy tetszik, hogy távolabbról értékeljem át mindazt, mi történt... amott. Hiányzott a nyár, az igazi, szívemnek kedves. - Nehéz szívvel hagytam hát magam mögött, ugyanakkor igazunk volt Darrennel annak kapcsán, hogy nem játszhatjuk el újra és újra, hogy kizárjuk a másikat lelkünk nyomoraiból. Van az a pont, amikor egyszerűen már nem működik az ilyesmi, mert a másik fél ugyan úgy megcsömörlik benne, általa. Jöttem hát - vissza, hozzá - nyulastól, ezúttal talán végleg magam mögött hagyva magamból azt a darabkát, mi a jersey-i falkához kötött mindeddig, negyedannyira se kimondva, mint ami őt és az északi vidékhez fűződő veszedelmes viszonyát illeti.
Utáltam a repülést, így az anchoragei átszállásom közeledtével megfordult a fejemben, hogy egyszerűbb lenne fogni egy fuvart a szomszéd város felé - ez a jó abban, ha ex-pultos valaki, sok az ismerőse adott közegben - nem számolva vele, hogy ezen kívánságom máris a teljesülés útjára lépett párom által. Ejtett vállú, lenge felsőt viselek farmerrel, hajam lófarokba kötve ring lépteim ritmusára, ahogy nem is nagyon nézelődve, mondhatni, rutinos lépdekkel indulok meg a poggyászokat kiadó szalag felé, magamban házi kedvenceim testi-lelki épségét latolgatva. Léptek társulnak be mellém, az enyéimhez igazodva. Sietve szedem hát lábaimat, s nem tágít a másik. Oldalt pillantok, ki az, aki ilyen bosszantóan nem tud lekopni. Darrent felismerve megtorpanok, majdnem összekoccanva egy előttem elrohanó nagydarab kanadaival - legalábbis kanadai zászló van a vállán levő sporttáska oldalán. Darren szavai, közelsége nyomán égnek meredeznek tarkómon a finom kis pihék, s pulzusom száma megugrik, mégis makacs mód kitartok egy apró sóhajnyi ideig még háttal neki: - Az attól függ, ugyanazt az útirányt lőtted-e be, mint én. - Szúrok vissza cserfes-szelíd játékossággal hangomban, s szemközt fordulva vele, kezemet nyújtom felé, hogy a már említett szalad felé invitáljam. Ott várakozzunk, ne itt, nem szívesen hagynám őrizetlenül a kelleténél tovább a nyúlpárt. Hát még valaki képes lesz és meglép velük!
Alsó ajkamba harapok egy pillanatra, amíg még háttal áll nekem, pont elkerülve az ütközést. A visszacsípés tetszik, ismerősen otthonos, megnyugtató. - A cél ugyanaz, csak oda vezető úton módosítunk - fogtam meg immár kezét, s mentem vele a két szőrgolyóért, akikkel szemben olyan tyúkanyóösztönök lángoltak benne, hogy az olykor még most is meglepett. - Esküszöm, már nekem hiányoztak! - mondtam a szalaghoz érve, a nyulakat várva, mintha valami bolyhos Adams family lennénk. És csak vártunk. És vártunk. És vártunk... - Komolyan mondom lesz egy magángépünk és a fasz se fog szórakozni poggyászolással... - morogtam az orrom alatt, ahogy egyre inkább fogyott a türelmem. Haladjunk már, könyörgöm! Türelmetlenül doboltam a lábammal, miközben jobbról és balról is elégedett utasok ragadták magukhoz sértetlen csomagjaikat. Már majdnem ott tartottam, hogy bedobom: veszek neki másikakat, tudom, az eszmei értékük ezeknek a tappancsáig se fog érni, de jelenleg nem tesz jót, hogy az egyetlen dolog, amire teljes egészében képes vagyok koncentrálni, az az, hogy fogom a kezét. Rettenet kiskamasznak tűnhet, de nem az, belegondolva az elmúlt napok önmegtartóztatásába. Magamnak csináltam, tudatosan a félresiklott együttlét után, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen "fogadalmakkor" tudom is, mit csinálok. A kézfogás pedig... ez volt az egyetlen érintkezés a viszontlátás örömére. Se csók, se semmi. Oké, részemről lehetett egyfajta mocsok taktikának nevezni, de ő? Kicsit - nem kezelhetetlenül, de - frusztrált, ezt is öltem bele a türelmetlenségembe. - Hogy vannak otthon Jerseyben? - kérdeztem, mert tényleg érdekelt. - Nestor nem kapott frászt attól, hogy visszajössz? - Tisztában vagyok vele, hogy Yetta rég nem gyerek, ahogy azzal is, mennyire nem egyszer a saját Kölyködet olyan helyen tudni, ahol hemzsegnek a túlvilági szarságok. Nem mellesleg pedig elég sok fájdalom is érte. Alig érezhetően, de pár másodperc erejéig jobban szorítottam a kezét. Nem mondtam, amikor ment, sem pedig, amikor telefonon beszéltünk, de féltem, hogy nem fog jönni. Megígérte, persze. Csakhogy az ördög nem alszik, és tartottam tőle, hogy esetleg meggyőzik: nem kell neki a temérdek gond és baj, maradjon, oda tartozik. Ám itt van - velem.
Szelíd mosoly állandósul képemen, mely egyfelől szavainak, másfelől ismerős közelségének tudható be. Hiányzott, ó, de még mennyire... - Dehogy lesz! Utálom a repülést... - Szusszanok felé pillantva, talán először felejtve rajta ténylegesen pillantásomat, mióta oly orvul "belém futott" az imént néhány perccel ez előtt. Látom rajta, hogy megőrjíti a várakozás. Engem is zavar, már csak azért is, mert közben van időm felfedezni feje búbjáig felvont, számomra áthatolhatatlan pajzsát, a tőle eredő energiák érzetének totális hiányát. Az egy dolog, hogy én megfogadtam magamnak, igyekszem legalább látszatra összeszedettnek és kisimultnak tetszeni a néhány napos vakációt követően, de ő... miért? Mi történhetett, ha történt bármi is egyáltalán? Mindenütt rémeket látok, meglehet... de nem tudok az a gondtalan, felelőtlen fruska lenni, ki voltam annak idején, mikor legelőször erre a vidékre tévedtem. - Megvannak mind, egészen jól, ami azt illeti. Az élet ott sem állt meg, az egyszer biztos... - Épp csak egyetlen árnyalt pillanatra, de olybá tetszik, keserű él csöppen mosolyom görbületébe. Irigység? Nem tudom, de mindenképpen furcsa, hogy nélkülem is remekül megleli mindenki a helyét az enyéim közül. Hogy attól, mert nem vagyok ott, ők még élik tovább az életüket, párt lelnek, kölyköt harapnak sajátjukká, míg én a magam démonaival küszködök. Apám kapcsán kissé megereszkednek a vállaim, ugyanakkor hangom megmarad semlegesen csevegő tónusúnak: - A kölyke vagyok, nem a párja, Darren! Nem tehet mást, minthogy elfogadja a döntésemet. De úgy vettem ki, egyet is ért vele. - Más kérdés, hogy mi az, amit elmeséltem az itteni helyzetről és mi az, amit igyekeztem elkerülni. Nem kell az egész szarságot rájuk is borítani, épp elég, ha nekem jut belőle bőven. Szavaimmal együtt szélesebb mosolyt küldök felé, s érezve, hogy kezemet kissé jobban szorítja, szabad tenyerem arcára simít lágyan. Az egész jelenetbe a szemsarokból elkapott hordozó érkezése rondít bele. - Menjünk haza. - Súgom felé, s nem engedve kezét, lépek a szaladhoz, hogy a hordozó, az egyéb poggyász felnyalábolását követően rá bízzam magam, hisz ő az, aki tudja, merre parkol.
- Jah, én is - értettem egyet legalább olyan lelkesen a repülés iránt, mint ő. - De amíg valaki nem találja fel a teleportálógépet, addig ez a leggyorsabb - sóhajtottam, mint holmi világfájdalmas. Fogtam a kezét, miközben figyelt és beszélt, s ha nem is figyeltem volna szavaira, már pusztán a hangja hozott némi megnyugvást. Úgy is, hogy fent volt a pajzsom. Nincs olyan ezen a világon, hogy biztonságos hely, mégis ódzkodom attól, hogy a nyilvánvaló látványon túl bárki is érezze, mit jelent nekem. Majd ha már a házban leszünk. Vagy legalábbis magunk... Észreveszem a finom keserűséget, ami arcán fut át, hangjába bicsaklik egy pillanatra, ez vonja magára a pillantásomat ismét, mialatt a nyulakra várunk. Kicsit közelebb húztam magamhoz, szótlanul, mert a szavaknak most vajmi kevés hasznuk lett volna. Mindketten hátrahagytunk egy falkát, egy olyan falkát, amelyet szerettünk és szeretünk. Cserébe itt vagyunk, mi ketten. Mintha másképp nem is működhetne: vagy ez, vagy visszatérünk oda, ahova talán még tartozunk kicsit. Ő jobban, én jóval kevésbé. - Megkímélted, igaz? - kérdeztem, holott akár ki is jelenthettem volna. Nincs bennem neheztelés vagy dorgálás a dolog végett. Hogyan lehetne, amikor én ezzel kismillió alkalommal éltem, főleg vele szemben! Hallgassunk, amiről csak lehet, úgy kevéssé aggódnak. Könnyebb szívvel engednek, nekünk is könnyebb. Ahogy arcomra simít, érkezése óta először nézek rendesen, hosszabban a szemébe, viszonozva pillantását. Akkor is ugyanarra a pontra nézek még egy másodperc erejéig, amikor elfordul, hogy felnyalábolja a nyulakat meg a többi batyut. A tappancsosok hordozóján kívül a többi cuccot átveszem szabad kezembe és megindulok vele a parkoló felé. - Kajás vagy? Megálljunk valahol út közben? - kérdezem, miközben bepakolok a hátsó ülésre. A platóra mégse tenném őket, kínos lenne valamit út közben elhagyni. - Vagy majd otthon? Borzasztóan furcsa volt tőle a "haza", tőlem az "otthon", kiváltképp, hogy ez ugyanazt a helyet jelölte most. Arcomról lesírt a felismerés, szám pedig esetlen mosolyra húzódott. A hűtő tele volt, a konyha feltöltve... vártam őt. - Akarsz vezetni? - lengettem meg a kulcsokat. Ismer, nem az a pasi vagyok, akinek a kocsi a legféltettebb kincse, a vezetés pedig a második szerelme. Szükségből tanultam meg, az anyósülést jobban szerettem, ugyanakkor ha fáradt volt, nyilván nem sózom rá, de ha van kedve, élje ki magát. Már nem csinálok szántóföldmakettet a kesztyűtartóból szertelen vezetési stílusától.
Közelebb húz, engedek a mozdulatnak, egyúttal feltekintek rá a rajtakapottak áthatóan kék pillantásátval. - Nos... mondjuk, hogy már értem, miért felejtettétek el megemlíteni Triával, hogy megmurdeltetek. - Élek és ez a legfontosabb. Minden más csak körítés, apámat és a testvéreimet illetően legalábbis mindenképp. Könnyed a mozdulat, mivel arcára simítok, magától értetődően természetes, mint az, hogy átveszi tőlem a csomagjaim javát. Egy gyors életjel csekkolást követően - márhogy a nyulakét - pedig tényleg semmi nem akadályoz meg bennünket abban, hogy kisétáljunk a reptéri parkolónak ama sorába, ahol a terepjárót letetette korábban. Érdeklődésére fejemet ingatom, miközben pakolászását figyelem, végül csak bólintásba fordul a kérdezősködés. - Otthon. - Erősítem meg, elcsípve tekintetében a felismerés fényét. Mosolya tükröt ver ajkaimon, ahogy pillantásunk találkozik, kérdésére lelkesen kapom ki kezéből a kulcsokat. - Még szép! - Ellépve mellette helyet is foglalok a volán mögött, meghagyva neki a hőn szeretett anyósülést - ha már történetesen anyóspajtás egyikőnknek se jutott eme frigyben. Igen ám, de amint a biztonsági övhöz nyúlna, hogy legalább a városon belül keltsük törvényesség látszatát, úgy fordultam felé ültemben és fogtam rá csuklójára, megállítva a mozdulatban. Nehéz a sóhaj a beálló pillanat csendjében, mit megtör egy felszakadóan őszinte "Hiányoztál.", s ha nem tesz ellene, csókra vonva közelebb hajolok felé magam is.
Keserédes a mosoly, amivel szavait fogadom, mert tudom, mekkora árat fizetett ezért a megértésért. Jobb lenne, ha még mindig fogalma sem volna, ám ezen igazán kár már keseregni. Változtatni a történteken nem lehet, így inkább foglalkozok azzal, amit megélhetek. Az olyan apróságokkal, mint a csomagcipelés, bőre puhasága, teste hője - mind-mind az élet apró, ám annál kézzelfoghatóbb, valóságosabb jele. Mindannak egy igen jelentős része, amiért - immár nem egyszer - öltem. Egyből elkapja kint a kezemből a kulcsot, éppcsak végigmondhatom a kérdést, feltámadt lelkesedésére pedig rövid, ám őszinte nevetés hallatszik felőlem. Somolyogva rázom meg fejem, hogy aztán elfoglaljam a helyem a "kispadon". Némileg kényelembe helyezkedek, nekikészülve a pár órás útnak, s már nyúlok az öv után, mint holmi törvénytisztelő állampolgár, amikor érintésével megállít a mozdulatban. Arcára szökik pillantásom, felvonom szemöldököm kérdőn. - Mi a baj? - kérdezem halkan, mert hirtelen nem tudok mást feltételezni. Valószínűleg az elmúlt hónapok is beszélnek belőlem, mert valami jó miatt biztos nem állít meg, mi? Vonásaim ellágyulnak azt az egy szót hallva, mégis elsőre mintha hátrálnék, visszakoznék. Szám szegletébe pimasz mosoly árnyéka surran rögtön, ahogy feladná és inkább visszaülne rendesen helyére. Ajka után kapok, egyik kezemet arcára téve, hüvelyujjammal cirógatva, pajzsom pedig finoman lejjebb araszol kicsit. Rövid a csók, ám mélyén ott a parázsló ígéret, amire olajat akarok önteni, s ezt alig titkolom. Ugyanakkor nyoma sincs annak a hirtelen hevességnek, mint legutóbb - egyszer az orromra koppintott, én pedig nehezen felejtek. - Indulunk is? - kérdeztem szemtelenül, továbbra se húzódva el. Csak akkor ültem vissza, hátamat az ülés támlájának vetve, miután ő is irányba fordult. - Remélem útközben nem kalandozol el így, egyszer elég volt balesetet szenvedni - tettem hozzá pimaszul, szemem sarkából sandítva rá, majd lejjebb csúsztam, kényelembe helyeztem magam. Ha mentünk, ahogy távolodtunk a várostól úgy engedtem mind jobban lejjebb a pajzsom. Mintha valami mentál-sztriptízt tartanék... Annyiból talán így is volt, hogy játszottam. - Kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni a szobánkhoz. Majdnem teljesen kész - szólaltam meg már a város határán túl, lustán fordítva fejem. Finom álmosság lengett körül, hasonló ahhoz, mint amikor azt észlelve ébredése utáni napokban, hogy fokozatosan erősödik, végre én is pihenhetek. Nyugodtabb vagyok, amikor a közelemben van és látom, hogy nincs baja,na! - De volt, amit nem akartam nélküled. - Az igazat megvallva elég sok mindent ne akarok nélküle, de ez bővel túlmutat a felújítás témakörön.
Hiányzott és ahogy ezt kimondom, ott van szavam mögött a burkolt féltés is, hogy mennyire rettegtem tőle, akkor üt be megint valami crach errefelé, mikor nem vagyok mellette. Elhúzódik, mosolyom lassan olvad lefelé ajkaimról és kérdővé válik pillantásom, hogy végül halk kacajt hallassak, mikor viszonzásra lel csókom. - Még meggondolom.- Tekintettem rá közvetlen közelről, majd apró sóhajjal hajoltam el és fordultam vissza a kormány iránt, hogy magunk mögött hagyjuk a repteret, majd a várost is kisvártatva. Energiáim selyemkendőként szaladtak övéi közé, mikor megéreztem azokat, kavarogva, lágy birtoklással kerengtek körötte, vele szelíden a zárt térben. - Biztos vagyok benne, hogy a tökéletesnél nem adod alább. De miért van olyan érzésem, hogy a szobán kívül mással nem igazán foglalkoztál? - Heccelem kicsit nevetve, ám következő szavaira tenyerem combjára simít szeretetteljesen és ott pihen meg. Az országúton haladva jó darabig úgysem kell visszaváltsak a sebességet tekintve.
Kezdőlap
//
//
