Sosem lehet tudni, nem? És egyébként sem hiszem, hogy marhára hiányoznék bárkinek Fairbanks-ből, sőt. Bár ahogy az útóbbi hónapokat elnéztem, lényegében az sem tűnt fel komolyabban senkinek, hogy egyáltalán ott voltam. Minden esetre - ha már az öcsém volt olan drága, és a tervekre hivatkozott, talán itt az ideje egy újat találni. Vagy csak egy tartalékot. Az még nem ártott meg senkinek, nem? Kibaszott messze van ez az Anchorage. Jó, bőven nem annyira, mint Illinois állam, de motoron azért kicsit aggódtam, hogy a végén még begyullad a fülem a menetszéltől. Tudom, horjak bukósisakot. Minek, kérdem én? Utoljára a várostól három órányira álltam meg egy benzinkútnál, hogy elszívjak egy cigit és lendületből leküldjek egy két literes kólát, semmi cuccom nincs, csak a telefonom, a fegyvereim és a bláz. Nem vagyok az a fajta, aki cuki kis utazótáskát aggat a motorjára, hiába léptem túl bőven a nyugdíjkorhatárt. - Ennek már rohadtul ideje volt... Nosztalgia járja át a testem és a szörnyetegem, ahogy az Üdv Anchorage-ben tábla mellett száguldok el, pont olyan vad kíváncsisággal teli izgalom tölti fel a gyomromat, mint akkor, amikor Fairbanks-be érkeztünk a srácokkal. De az élet egy ribanc, akkor is átbaszott, nem adott egy marék izgalmat sem, sőt, inkább csak fejfájást és hisztériát, amit másoktól kellett hallgatnom, szóval errefelé sem reménykedek másban. Legközelebb hentesüzemet nyitok. A "belváros" fényei egyre közelednek, én pedig a motorom recsegő zajával verem fel az éjszaka nyugodalmasan alvó népséget. Ma még aludjanak, könnyen lehet, hogy ma teszik utoljára. A pajzsom tökéletesen fent van - egyelőre jobb a csendes békesség, már ami a farkasos faszösszeméregetést illeti. Rettenetesen elfog a vágy, hogy brunyáljak, valahol a Cook szobor környékén - láttam, van tábla, olvasni tudok. Leparkolok a szobor mellett, alattomosan és minden gond nélkül hajtva fel a szépen nyírt, nyár végi pázsitra, hogy a mélyen tisztelt James Cook kapitány lábai elé eresszem ki a fáradt olajat, miközben már füstöl is a dohány a fogaim közt...
Van nekem egy hajóm is, mert én ilyen menő arc vagyok, meg sok a felesleges zsetonom, és nem mellesleg bírom a horgászatot, de a partról befelé dobálni a botot olyan snassz. A szőkét, aki az agyamra mászott közben, ott hagytam a kabinban aludni. Többet nem engedek nőt lépni a hajómra, esküszöm, rongyosra jártattam a szám a hülye halakról, mielőtt bármi értelmeset csinált volna a sajátjával. Mindegy, túl vagyunk rajta. Épp csörtetek a mólón, hogy felszálljak a motoromra, és hazahúzzam a belem, a kulcsom forgatom az ujjaimon, mikor a szőke eszmél, és kikiabál utánam. Rezignált képpel húzok vissza, és terelem le a hajómról, hogy bezárjam a kabint, aztán tényleg induljak a dolgomra. Megkérdezi, hogy hazaviszem-e, én csak felröhögök, és fejcsóválva a markába nyomok egy kis aprót. - Buszjegyre elég. Miért nem tudják ezek megjegyezni, hogy ne számítsanak semmi jóra, ha már széttették a lábukat? Tök mindegy. Míg elérek a motoromig, élő lelkiismeretemként tipeg utánam a magas sarkain, és vág a fejemhez megannyi szitkot, mintha legalábbis megkértem volna a kezét, vagy azt ígértem volna, lehozom neki a csillagokat. Szerintem addig nem is hiszi el, hogy tényleg ott hagyom, amíg fel nem szállok a motoromra, és nem indítok. Vigyorogva intek egyet felé, majd gázt adok, és elhúzok a kikötőből. Épp a Cook-szobrot határoló park mellett hajtok el, amikor meglátom az alakot a kapitánynál, és a húgyszag is megcsapja érzékeny orromat. Ez így némileg beteszi a kaput, vagy csak a hülye picsa miatt vagyok felfokozott idegállapotban, tudja a rák. Megállítom a motorom, ott egy másik is, gondolom a kis gyökéré, hát bazdmeg, nesze. Felrúgom, úgy ahogy van, letojom, hogy ezért valószínűleg nekem fog jönni, jöjjön csak, szeretettel várom. Elég hangos, de nem várom ám meg, hogy ő legyen az, aki elkezd majrézni, már oda is kiabálok neki. - Hé te sutyerák, mi a faszomat csinálsz? Indítok, mert egyelőre nem érzem se ízét, se bűzét, de még a pofáját sem látom, csak annyit vágok belőle, hogy van képe lebrunyálni a szobrot. Tisztes anchorage-i polgárként nem tűrhetem az ilyesmit. Vicc, komolyan. Más kérdés, hogy tegnapelőtt én vizeltem le, de azt legalább nem látta senki. Haladok hát felé, egy pofán vágást minimum megér a dolog, ha nem kettőt.
Eddig elég nagy volt a csend, az én motorom épp, hogy elhallgatott, de szinte azon nyomban felerősödik egy másik a távolban. Cseppet sem érdekel, hogy ki az a vadbarom, aki rajtam kívül a szabad ég alatt gurul két keréken az éjszaka közepén, így hát minden gond nélkül lépdelek a szoborhoz és állok neki a rég esedékes műveletnek. A motor brummogása egyre csak erősödik, fáradtan mantrázom magamban, hogy "ne ide gyere, az anyád úristenit, ne ide gyere", de megszokhattam volna, hogy a fennkölt fohászaim valahogy sosem találnak meghallgatásra. Mert hogy ide jön. Kicsit elakad a szelep, de érzem, hogy még bőséggel lenne mit kiadni magamból, na nem mintha annyira szégyenlős lennék, de sosem díjaztam a közönséget, főleg nem úgy, hogy ennyire természetesen próbál valaki belemászni a személyes szférámba. Csatt. Volt egy motorom. Mélyen, recsegve szívom be a levegőt az orromon, egy jó adag cigarettafüstöt is nyelve vele. Viszket a tenyerem, hogy valamelyik fegyverem után nyúljak, és csak csípőből hátrafordulva lőjek egyet a hívatlan vendég szeme közé, de megfogadtam, hogy nem balhézok, amíg nem muszáj. És különben is, a motoromért percek múlva felkoncolom, csak előbb jó lenne befejezni a pisát. A kedves szavaira már borostyánba fordul mindkét szemem, ugyan csak egy pillanatra, de tűrtőztetem magam. Hülyegyerek. - Vak vagy bazmeg? - szűröm a fogaim közt, ami elég igénytelen hadművelet, hiszen nem elég, hogy az öcsémnek hála fel van dagadva a pofám, de még a cigi is a számban van, de hát ha nem érti, majd visszakérdez, esetleg belenyomom a fejét, hogy elég világos legyen a helyzet - Vagy neked már guggolva kell intézni, amióta felszívódtak a tökeid? - biztos azért rinyál ennyire picsásan.
Ha valóban annyira vehemens kis háziszörny, mint amilyennek lenni tervez, úgy az első pofán vágása után amolyan móka szintjén felsejlik előttem, hogy mégis mi a tökömért üti mindenki az arcomat? Ha szép lenne, hát megérteném, hogy ezzel akarnak alám tenni, de őszintén szólva ezzel csak magukkal basznak ki, nekik kell nézni, hogy még rusnyábban festek, mint alapjáraton. A második dolog, ami fesejlik, az egy reflex-gondolat, elég szépen megküldött a tag, de a jobbom már Natasa markolatán pihen, az a minimum, hogy megpróbálom ezüsttel ellőni a kurva térdkalácsát, és ha bármelyik testrészét is eltalálom, úgy a mocija felé fordulva eresztek golyót az első kerékbe. A tököm meg még kint lóg, fantasztikus látványt nyújthatok, de tényleg.
- Bár vak lennék, bazmeg. Köpöm oda, igen, sajnos jól hallottam, és a flegma parasztság most pont nem az, ami a helyzeten javíthatna, szóval csak még inkább felkúrom magam. Kurva jó, hogy egy olyan idióta gyökérbe kell belefutnom, amilyen én is vagyok, de pont letojom, így csak még jobban fogom élvezni, amikor kiverem belőle a szart is. Felröhögök, hát jah, pont azért rúgtam fel a kikúrt motorod, mert felszívódtak a tökeim, de nem pofázok, meguntak, bőven elég volt hozzá ennyi. Van az a kivétel, ami erősíti a szabályt, most tutira nincs kedvem piálni, és rendes ember módjára megdumálni ezt a kis nézeteltérést. Amint odaérek, már lendül is az öklöm, hogy istenesen pofán csapja. Ezt tedd zsebre te tahó. Kár, hogy valaki már megelőzött, így nem tudom belőni, milyen elbaszott képe lehet úgy alapállapotban. Sebaj, tovább rondítani egyszerű a dolgon. Fegyver? Hát bazd meg, milyen ember vagy te? Még hogy az én tökeim szívódtak fel. Reszelős krahácsolás közepette köpök egyet, és már a sajátomon a kezem. Tekintettel arra, hogy ő nem rest használni a lőfegyverét, hát én is pont le fogom szarni, hogy jobb szeretem a puszta kezes bunyót. Szó se róla, jó lövő vagyok, és szükség törvényt bont, sokszor használom, de sosem mondanék nemet egy jó kis bunyóra. Ő megadta a válaszát, nincs bunyó, jól van, nem leszek én hangulatromboló, ettől nem kell félni. Ráadásként, van akkora gyökér mellé, hogy hagyjon időt nekem cselekedni, amikor szétlövi a motorom kerekét. Kapdbeafaszom. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de vérzik a szívem. Nem gáz, csak egy kerék, kicserélem pikkpakk, de ha még egy golyót ereszt bele, tutira garantált a nyolc napon túl gyógy… és akkor még finom leszek. A lényeg, a lényeg, előrántom a fegyverem, és viszonozom a gesztust, motortért, motor, térdért, térd. Tiszta sor, nem? Hát de. Mellesleg ez is ezüst, hellóka. Felsejlik amúgy, hogy ha már ezüst, akkor valszeg farkas, de valahogy ez jelenleg nem tűnik számottevő tényezőnek. Viszont én nem állok meg ezen a ponton, de ha már így térdre estem, és a szemembe libeg a töke, hát leszek akkora rohadt geci, hogy véghezvigyem a gondolatsort. Nem kell tán érzékeltetnem, hogy egy fegyver csöve elsütés után mennyire szörnyem forró, ám mégis megteszem, szemrebbenés nélkül tolom a golyói közé, istenesen megperzselve, érezze csak a törődést. Lássuk csak, hogy is volt az a felszívódásos cucc.
- A kurva anyádat. Apám azt tanította, hogy ha megdobnak kővel, akkor dobj vissza egy jobb egyenest... Vagy gránátot? Nem, gránátot biztosan nem, akkoriban nem tartott ott a fegyverkezés, mint manapság. Úgyhogy egyelőre be kell érnem egy verbális jobb egyenessel, hacsak nem akarom lehugyozni a cipőjét. Bár ahogy felröhög, egyre inkább úgy érzem, hogy de igen bazmeg, le akarom hugyozni a cipőjét. Is. Én igazán nem akartam balhét, tényleg. Egyszer próbáljon az ember rendes gyerek lenni, szerintem bevonzom az ilyet, de azért azt tegyük hozzá, hogy azért le a kalappal, hogy valaki végre nem csak a pofáját járatja, ha rólam van szó. Hihetetlen, lehúzok egy évet egy falkás-csiribús városban és semmi. Öt perce sem vagyok Anchorage-ben, de már lebasztak egyet. Tetszik. Az már kevésbé, hogy amíg a motorját lövöm, addig ő is ellövi a térdem, meg aztán a motoromat persze. Kicsit úgy érzem magam, mint a kisgyerekek, ha jártam volna óvodába, egész biztos ott is ilyen politikával találkoztam volna, de igen csak koros férfi lett belőlem, itt már nem a kisautóról van szó, hanem ezüsttöltényekről a húsomban. Meg az övében, persze. Alapvetően szeretem a tüzet, Főnix vagyok, a név kötelez vagy mi a picsa, de az, hogy a faszi konkrétan leégeti a brémet, cseppet sem izgat fel. Reflexből próbálom könyékkel istenesen arcon csapni, hálámat kifejezendő. - Te mocsadék buzeráns kis köcsög. Nem tudom, hol mászott le pontosan a fáról, de ahonnan én jövök, ott csak a buzik nyúlkálnak más fasza környékén, és ez a tény jobban rám hozza a frászt, mint az, hogy lehet, hogy én itt most megdöglök. Ha még belefér a mozdulatba, úgy egy lendületes talpalással próbálom meg távolabb taszítani magamtól, mint valami leprás tetemet. Akkor így játsszunk? Nekem okés. Mutassuk meg, amink van, ledobom a pajzsomat, ezzel együtt a "békés való világra" egy csepp tekintet nélkül tör elő belőlem a fenevad gyomorhangja, szemem borostyánja, hát... Az meg nem tudom, mennyire jön át így feldagadt pofával, de jobb is így, legalább nem csábítják el a lelkem csodás tükrei. Persze számítok arra, hogy hasonlóképp fog ő is nekem feszülni, ezért már az első energetikai pofáncsapásomat is próbálom elég masszívra alakítani, a farkasok nyelvén szólva: fussál geci, vagy megdöglesz. Ellőtt lábbal meg lógó pöccsel még kimondottan vicces is lesz, ahogy kergetjük egymást a városon keresztül, ha már a mociknak annyi.
- Na arra mérget vehetsz, hogy az anyám egy büdös ribanc. Közlöm lazán, rohadtul leszarom, minek hordják el azt az elmebeteg szukát, csak azért nem fogom megvédeni, mert a világra ordított. Plusz, meg tudja ő védeni magát, ha akarja. Az említése maximum annyira jó, hogy még jobban felbaszom magam. Tökéletes a kapcsolatunk, kétségtelen. Most már végképp nem akarok piálni, nem mintha eddig eszembe jutott volna, hogy nem akarom belebaszni az ocsmány fejét a még ocsmányabb szoborba, de immár kétség sem férhet hozzá. A motorjába nem eresztek golyót, azt már úgyis felrúgtam, plusz nincs is annyi időm, bár ha tudnám, hogy hasonlóképpen áll hozzájuk, mint én, akkor tuti szakítanék rá egy kis időt. A kurva ezüst bazmeg, nem vagyok hozzászokva, hogy más is ezzel szórakozik, ha úgy hozza a szükség. Van az úgy, hogy kényszermegoldásokra van szükség, tanulja csak meg, hogy nem hugyozunk le szobrokat nyilvánosan. (Csak ha nem látja a kutya sem.) Ő a büdös paraszt, és még neki áll feljebb. Beszarok. Ezt a buzi témát meg sem hallom, lévén nekem aztán biztos nem szólhatott, előbb vágnám le a saját farkam, minthogy más seggébe dugjam. Biztos ez minden vágya, ha erről neki ez jön le, szomorú tény, de tőlem tutira nem fogja megkapni, amit akar. Természetesen a könyököst beszívom, és vért is köpök a térkőre, hát ez van, legalább egy fogam se esett ki, még. Nem pofázok többet, mert mégis mi a fasznak? Helyette, ha már így félig a földön vagyok, a még működő lábammal igyekszem úgy istenesen gyomron rúgni, közben majd beszarok, úgy fáj az előtt térdem, de hát valamit valamiért. Picsogni nem fogok miatta. Mivel ő is felém rúg, max annyit érünk el, hogy romantikusan összerúgunk. Fasza bazmeg. A pajzsom nincs teljesen fenn, ilyenkor nem árt figyelni a sok kis gyökérre, ne egyenek túl sok embert, mert az feltűnő lenne, szóval egyből megérzem, amikor vetkőzik. - A mocskos kurva életbe, abba, bazmeg... Köpök a földre, mert ez nem jelent mást, minthogy itt ma mindketten kurvára megdöglünk. Nem terveztem ma a sátánnal piálni, de ha már így, hát hozzuk ki belőle a legtöbbet. Szemeim a kísérteties sárgába fordulnak, és téved, ha azt hiszi, a mentális pofánbaszása annyira meghat. Majd pont egy ilyen pöcstől fogok elfutni mi? Hát persze. Azzal per pillanat nem foglalkozom, hogy az ordas belülről mar belém, hogy közölje, valami kurvára nem kerek. Nem mondja? Én is vágom, hogy nekünk meszeltek. Részemről annyira ellepte a szar az agyam, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vagyok hajlandó felfogni, hogy igencsak ismerősek az energiái, úgy az egész helyzet. Mondjuk, nekem legalább meglesz az a mentségem, hogy úgy szét van verve a képe, hogy az anyja sem ismerné meg. Az enyém… nos, az kétségkívül felismerhető lenne, ha egy kibaszott pillanatra is a pofámba nézne. Mindenesetre elröhögöm magam, és felé nyújtom a kezeimet, amolyan gyere csak, pajti, akkor döntsük el, melyikünk döglik meg hamarabb stílusban, mert hogy magammal cibálom a sírba, az száz.
Szimpatikus kis vén köcsög ez, legalább is ami az anyjához való hozzáállását illeti. Kár, hogy szét kell trancsírozzam a pofáját, pedig már azt hittem, végre nekem is lehet egy lelkitársam vagy valami ilyesmi. - Ezzel vagyunk még így egy páran. Legalább tudja meg, hogy együttérzek, legyen ennyi érzelem ebben a röpke kis ismeretségben, mielőtt golyót eresztek a fejébe. Vagy letépem, nem tudom, majd kialakul időközben. Ha viszi a lendület a helyzetet, nem igazán lehet előre tervezni, hogy most fejletépés vagy golyó bele... Bár a golyóim egyelőre majdhogynem a markában vannak, ráadásul még a kedves kis megjegyzésemet sem hajlandó még szarba se venni, amivel végképp eldurran az agyam. Nem szoktam hozzá, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjon bárki is. Csodaszép, bár igazából kabaréba illő jelenet, ahogy egymásba rúgunk, és mivel mindkettőnk mozdulatában van épp elég erő, érzem, hogy reccsen a csontom, de ez még igazán vállalható, és bízom abban, hogy ő sem úszta meg némi kis rándulással. Felüvöltök, mert ez mi már bassza meg? Mint két kezdő picsa a gőzfürdőben. Várom, hogy mikor állunk neki egymás hajába csimpaszkodni. - Meg a kapitalista földbe, amibe beleáslak, abba... És felröhög, nem hiszem el, bassza meg, hívogat, szinte már ölelően csábít magához, és ki vagyok én, hogy elutasítsak egy ilyen-olyan jó numerát? Kettőnk ereje forralja a levegőt, civilek, ugyan már, nem teljesen mindegy? Az éveink számához mérhető gyorsasággal pattanok is, hogy egész egyszerűen megpróbáljam felöklelni, hogy hanyatt vágódjon, ha kell, hát gáncsolok is, hogy aztán a pocakjára ülhessek - vagy éppen átrepülhessek a válla felett, ha le talál dobni magáról. Szeretném megnézni közelebbről is azt az ostoba pofáját, tudjam már, kinek verem ki az összes fogát, meg hogy kit ölök meg. Odabent, valahol a kék-fehér-vörös köd mögött a balkán fenevad rátenyerel a csengőre, figyeljél már! Szagolj, érezz egy pillanatra. Fejezd már be, testvér nem öl testvért, ez nem fér bele... Oké, de mi van akkor, ha a testvér akar megölni, he? Arról nem szóltak a kurva bölcs órák a "Hogyan legyünk fasza szerbek" felkészítéseken... - Várjál már... Próbálkozom valahogy eltartani magamtól, fogalmam sincs, éppen hol van a fejem és a lábam, de az biztos, hogyha nem ad nekem időt, rövid időn belül a belei közt fogok matatni - éppen ezért minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy egy mancsnyival közelebb kerüljek hozzá, a gyomrához legalább is, ha nem nyugszik meg. - Kučkin sin... - eresztek el egy elnyűtt káromkodást, olcsó, mint a használt bakancsom - Akkor ne várjál, üssél bazmeg, ezzel csak nekem teszel szívességet... Hörrenek rá, és ha kell, akkor bedobom a "halottnak tettetem magam" trükköt, tépjen, ahol ér, hogy előbb bukhasson felszínre a tűzmadár ereje, hogy aztán a Pokolban folytathassuk mindketten azt, amit itt elkezdtünk.
Zseniális, ezt a balfaszkodást tanítani kellene, mert ahogy összerúgunk, a lábam bánja a dolgot, valószínűleg az övé is, de hát azért sírjon csak az ő szája. Szavamra, nem fogom szórakoztatónak találni, ha nem leszek képes felállni innen, mert mindkét lábam tropa. - Szép hivatás. Erre csak tovább röhögni van módom, annyira vicces, kajakra mondom, ez a tag jobb arc, mint a legtöbb gyökér ezen a szánalomdombon. Ugyan ez nem fog megakadályozni abban, hogy megkíséreljem kitépni a beleit, de azért jó pont. Ne mondja senki, hogy csak a negatív oldalát látom a helyzetnek. Tutira seggbe leszek baszva, ha ezt túl merészelem élni, és kiszúrnak minket. Isteni szerencse, hogy késő van, relatíve kicsi az esélye, de ugye semmi sincs kizárva. Hullára mindegy jelenleg, de azért inkább ajánlom neki, hogy akkor már ne végezzen hanyag munkát. Amikor nekem jön, mint egy hülye bika, aki előtt meglengették a posztót, elégedetten morranok fel, majd úgy ahogy van, dőlök is el, de nem vagyok ma született szűzlány, hogy ne adjam meg neki a kezdőrúgást egy elegáns repüléshez. Gyönyörű, legalább annyira, mint a kezdőrúgás a fociban. Szinte kedvem támad eldalolni neki a Szállj el kismadár Republic örökzöldet, de nincs időm dalospacsirtát játszani, meg aztán, a hangom sem épp erre termett. Ő repül, én meg hátra esek, úúú baszod, hát érzem mindkét lábam, kajak szükség lesz itt mankóra, már ha lesz még mivel megfogni, azt hiszem, nem éri meg ennyire előre tervezni. - Mi a picsára várjak? Tán fogadást akarsz kötni? Hát ez esküszöm hülye, meg a farkasom is megkattant, mi a jó büdös picsa van már? Nem szokásom várni, ha már szétverjük egymást, csináljuk rendesen, ne tartsunk teadélutánt, mert besírok. Felállok, és ha ő is megtette, akkor egy darabig csak állok nyugiban, adok neki mondjuk egy percet, annyi a dilinyósoknak is elég. - Öcsém, mi a faszom van, hogy ebben a kibaszott Alaszkában minden gyökér tud szerbül? Elmész te a faszomba... Úgy tűnik, ez betette a kaput, elkezdek fel, alá járkálni, mint valami meggajdult vad, néha oldalra lesek, remélem, közben elregéli, hogy mi a kínja, mert az én idegrendszerem erre már nincsen bejáratva, öreg vagyok bohócnak. - Azt hiszed, ma baszott a földre a gólya? Kurva jól ismerem a vérvonaladat. Köpöm oda, és ez az a mondat, ami végül elgondolkodtat. Szerb, főnix és egy büdös gyökér. - Bazmeg! Ha már a pofádat nem látom, elárulnád a becses nevedet? Mászok bele a képébe, bár most nem azért, hogy megüssem, ha ő a szavaival ellentétben nem hajlandó várni, hát akkor majd újragondolom a szitut, de jelenleg inkább próbálok találni rajta bármit, ami ismerős, hát nem mondhatnám, hogy sikerrel járok.
Az idióta visszakérdezésére torz torokkal, idegesen kaffogok vissza. Rendben van, hogy a világon nekem aztán a Jóisten se parancsol, azért vannak dolgok, amikre elemi erővel képes vagyok hallgatni. Ide tartozik a boldog békeidőkben mindkét öcsém, na és persze a balkán sátánkutyája, mert ha már egyszer kisfiúként kaptam, nem csoda hát, hogy összenőttünk. Előtte nincsenek titkaim, előle nem tudom elrejteni a gondolataimat vagy az érzéseimet. És nem elég, hogy fizikai szinten ez a majom az, aki üt és vág, belülről a fenevad rugdossa a májamat, hogy kagylózzak már kicsit. Elég szentimentális lenne bevallani a fickónak, hogy nem bazmeg, nem fogadást akarok kötni hülyegyerek, csak valami azt súgja, hogy várjál már. Meg hogy várjak én is. Feltételezem megértette, hogy épp az anyanyelvemen küldtem el az anyjába csalánt legelni, legalább is a költői kérdése (remélem az volt) erre enged következtetni. Ez viszont baj. Mi nem ölünk testvért, teljesen mindegy, hogy farkas vagy nem, hogy Főnix-e vagy sem. Mégis minek pusztítsam azt a nemzetet, aminek a szabadságáért évszázadokon át gyilkoltam, loptam csaltam és küzdöttem? Ha már semminek nincs értelme, legalább ennek legyen már. Amíg ő fel-alá járkál, én vért köpve, kissé szédelegve állok két lábra, bár meg kell hagyni, hogy mindkettő istenesen fáj. - Mi a fasz... Motyogom inkább csak az orrom alá, amikor közli, hogy ismeri a vérvonalamat. Ennek a ténynek örülhetnék, de éppen bőghetnék is miatta, mert Amerikában nem dívik ismerni a balkáni kultúrát, és eddig minden olyan király volt, mert senki sem tudta, hogy mire számítson tőlünk. Erre itt ez a pöcs, aki nemhogy nekem mer(észel) ugrani, de még a vérvonalammal is tisztában van. Fantasztikus. Szemmel láthatóan a kimerülés határán, tétova zombiként próbálok közelebb lépdelni hozzá, amikor a nevemet kérdezi. Mint egy haldokló, úgy próbálom megragadni a pasas göncét, nem erőszakosan, csak amolyan "most ide figyeljél baszod" csimpaszkodás jelleggel, bár szemmel látható, hogy a tegnapi és ez a mostani verés valóban elég sokat kivett belőlem. Öregszem? Ja, bassza meg a talicskamajom. Ha engedi, hogy "kapaszkodjak" és ha már úgyis a képembe mászott, a feldagadt pofám szűkebb látóköréből azért egészen romantikusan fürkészem a vonásait, talán csak kis híja van, hogy nem smárolunk és esünk más értelemben egymásnak - egy külső szemlélő perspektívájából -, bár az más kérdés, hogy minketten vérzünk, mint a picsa. A pajzsomat már rég leeresztettem, és most, hogy a szívverésem is lenyugodott kissé, tudok figyelni. - Cs-cs-csss... - csitítanám, ha esetleg megpróbálna ellenkezni - Gondolkozom. Ha létezik energetikai nemi erőszak, akkor most egész biztos, hogy éppen azon megyünk keresztül. Legalább is a "letapogatásom" intenzitását tekintve ennél közelebb már nem is nagyon lehetnénk egymáshoz. Ha ad nekem időt, úgy hamarosan krákogással vegyes röhögésben fakadok ki. Ezt én kajakra nem hiszem el! Hát én téged ismerlek, te majom! Biztos vagyok benne, hiszen hazám fia vagy, a vérem vagy, bár a pofád marhára nem maradt meg az emlékezetemben, tudom, hogy volt már közünk egymáshoz. - A kisdobos pajtásaim csak Zének hívnak. Én vagyok a Vaskovic-klán feje. - elég rusnya feje, de ez most másodlagos - Hát ez kurva jó! Nem, nem káromkodom, tényleg rohadtul mókásnak találom a helyzetet, annyira, hogyha eddig még koalakölyökként csönghettem rajta, hát most elengedem, és tökéletesen megadva magam a nyúzottságnak, leseggelek a fűbe, jelezve: ha nagyon ragaszkodsz hozzá, kiverem belőled a szart azért, de ha nem probléma, akkor inkább egy kicsit kifújom magam, és nem mennék neked még egyszer. Valaki írja fel, hogy ezt is megértük. Meg azt is, hogy végre valamin őszinte beleéléssel képes vagyok röhögni.
- Én is ezt kérdem. Köpöm vissza, nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, a bennem tobzódó szörnyetegre legszívesebben most pórázt kötnék, olyan szinten nem értem, mi kínja van. Nem elég, hogy szét vagyok lőve, meg a motorom is, és nem mellesleg szerintem felállni is kurvára bajos lenne, még a metafizikai szarság is befigyel a képbe. Erre meg jön még tapizni is, és még én vagyok a buzi. Majom. Hagyom, mert most érzésem szerint nem a földhöz baszni kíván, hanem valami értelmet kicsiholni szétvert fejéből. Nem biztos, hogy menni fog, de kegyes leszek, kap tőlem egy lehetőséget. Némileg elhúzom tőle a fejem, mert kurva nagy a kísértés, hogy lefejeljem, nem szeretem, ha ennyire közel merészkedik hozzám bárki, akit én nem akarok közel tudni. Le tudnám rázni, maximum menne vele a pólóm, de kíváncsi vagyok, miért mászik ennyire a pofámba. Lehet nem lát rendesen, annyira elpáholták tegnap, tököm tudja. Az én pajzsom sincs már fenn, nem is volt igazán a kezdetektől, de az övé igen, így eddig nem volt világos, hogy egy azon vérvonalból származunk, márpedig, ha igen, az olyasmit jelent, amiről álmodni se nagyon mertem volna itt a világ végén. Nagy a kísértés, hogy megjegyezzem, biztos fáj a gondolkodás, de nem azért kussolok, mert ő kérte, hanem mert én is épp agyalok a dolgon. Tudomásom szerint nem sokan vagyunk, én speciel csak a Vaskovic famíliát ismerem, az anyámon és a Teremtőmön kívül. Hát ez az ipse se nem anyám, se nem apám, az tuti. Kissé félredöntött fejjel próbálok bármiféle emlékeztetőt találni a szétvert pofáján, de basszameg, semmi, egyszerűen nem vágom, ki ez. Megütöm a főnyereményt, amikor bemutatkozik, egy pillanatra a gyász színezi a korábbi megállíthatatlannak tetsző düh helyébe beúszott csendes rezignáltságot. Nem tehetek róla, bírtam a faterjukat. - Kurva jó, jah. Még bazmeg meg találok sértődni, hogy szenilisebb vagy mint öreg anyám térde kalácsa. Vagy vak. Tök mindegy. Hát ez fáj, csoffadt kis szívem összefacsarodik arra, hogy ez a buzi nem emlékszik a pofámra, na mindegy, belehalni nem fogok, meg tovább bántani sem. - Na elég a buzulásból, elengedhetsz. Azzal megigazítom magam vérmocskossá avanzsált pólómat, valamint ha már így alakult, bemutatkozom én is neki, nehogy szó érje a ház elejét. - Goranként ismerhetsz, bár őszintén, haver, ha a pofám nem maradt meg, kétlem, hogy a nevem segíteni fog. Rántottam vállat, majd én is megadtam magam a gravitációnak, hát öcsém, ez még mindig őrült. Én mindenesetre nem röhögök, bár már nem akarom mindenáron kitépni a helyükről a végtagjait.
Egy kicsit úgy érzem magamat, mint valami perverz kukkoló. Pedig az ősanya bal térde kalácsára esküszöm, nem szokásom a stalker-kedés! Egyszerű az indokom, miért járok zsebre vágott kézzel és állig felcsapott pajzzsal a város egyik parkjában érdeklődve, kissé talán elveszetten is andalgó lány nyomában, tisztes távolságból követve. Farkas vagyok, s hiába apám adta áldását rá, hogy maradhat ő is, meg az öreg is, mindez nem jelenti azt, hogy ne "nézhetném meg magamnak" kicsit őket... Persze, semmi perverz felhang, ugorjunk erről! Kék inget viselek, hanyagul, gallérja kikandikál a fekete bőrdzseki alól. Hozzá farmert és egyszerű tornacsukát, eszemet pedig áldom, hogy a magam főnöke vagyok, így a világért se kellett kimenőt kérnem melóról a csaj miatt. Képen is röhögném azt, aki nem tudja a "nőügyeit" megoldani a munkaidején kívül! Fogalmam sincs, kiszúrt e a csaj vagy csak a táj szépségében állt meg gyönyörködni ott Cook bácsi szobránál, minden esetre önérzetem a másodiknak ad esélyt, így kicsit közelebb merészkedek, teret engedve pajzsom résén át a fekete bundás dögnek. Mint egy kósza lehelet, úgy szelik át finoman rezgő energiáim közöttünk a teret... Merthogy igyekszem megtartani a három lépésnyi távolságot, mielőtt kedve támadna meglepetésszerűen orrba vágni.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Úgy éreztem, hogy itt az ideje kicsit jobban megismerni a várost, mert örökké se maradhatok a négy fal között, hiszen sose voltam olyan, aki elbírná viselni egy ház fogságát. Sietve írtam egy üzenetet Rhyd-nak, hogy a városba mentem, ha esetleg korábban érne haza, akkor ne aggódjon amiatt, hogy merre lehetek, illetve ha műtéte van, akkor úgyis feleslegesen hívogatnám emiatt. Meg nem is olyan nagydolog, hiszen engedélyt kaptunk arra, hogy maradjunk, így nem hiszem, hogy túlzottan félnem kellene, hogy csak úgy elindulok a „nagyvilágba”. Lassan sétálok a város utcáin, miközben figyelem a járókelőket, a boltokat és próbálok minél jobban eltűnni a tömegben. Sose voltam olyan, aki mindenki figyelmét magára akarná vonni és a legtöbb sétáló biztosan azt gondolja, hogy csak egy turista vagyok, aki a város szépségét akarja megnézni, felfedezni, ami részben is igaz. Egyszerű farmer, tornacipő, póló és dzseki van rajtam és nem is igazán kapom fel a fejemet addig, amíg egy-egy kirakat tükrében meg nem pillantom ugyanazt a személyt. Lehet, hogy fiatal vagyok, ahogyan a farkasom is eléggé új, de én viszont már elég sok mindent megéltem ahhoz, hogy gyanakodni kezdjek, de ennek nem mutatom jelét és a pajzsomat is felhúzom teljesen. Ha túlzottan szimatolni szeretne valaki, akkor legalább megtudom. Hamarosan pedig már egy szobor előtt állok és azt csodálom, de amikor megérzem, hogy ő is megállt, akkor halovány mosolyra húzódnak az ajkaim és talán tényleg jobb, hogy fenntartja a tisztes távolságot, mert korábban habozás nélkül húztam volna be az ilyen személyeknek. Nem szép dolog egy hölgyet követni, kivétel akkor, ha esetleg hirtelen testőrnek szegődött. – pillantok rá kíváncsian, hogy végig mérjem a férfit. Fürkészem a tekintetét, a kinézetét, mintha csak azok alapján szeretném megfejteni őt.
Ő áll a szobort szemlélve, én alakját figyelem a lenyugvó napfényben, mögöttünk meg ott a végtelen tenger... festeni sem lehetne nyálasabb képet, milyen kár, hogy mögé pillantva a képnek, rá kell jönnünk: belülről rohad az egész. Részéről a gyanakvás írmagja végett, s részemről is valami hasonló a helyzet. Persze, jó bőr a csaj, ezt csak a vak nem látja, de már egész megjelenésében, kisugárzásában inkább karakánnak, vadócnak tűnik, semmint édes kis plüssállatnak. Az íves szemöldök, a dacosan biggyesztett ajkak, ahogy felém fordul. Kinek mi a gusztusa, ugyebár... Világos pillantásom állja vizslató tekintetét, képemre oly rosszfiús félvigyor kerekedik, hogy le se tagadhatnám, nem a nagyvárosban nőttem fel, vidéki gyerek vagyok - csak azok képesek ilyen flegma lazasággal, mindenféle degradáló, mustráló él nélkül megejteni efféle gesztust, ez nem a városi "tápos" csávók sajátja. Van benne némi lebuktam él is, ahogy egész gesztusomban, ahogy széttárom kissé karjaimat megadóan, majd zsebre vágott kezekkel lépdelek közelebb, legalábbis annyira, míg nem vág orrba érte. Szavaira felnevetve reagálok. - A hölgyet...! Hahh... oké! - Vigyor ül meg képemen, sejtem, amennyire én nem vagyok a testőre, ő annyira nem hölgy az én szótáram szerint. Felesleges részletek, nem is mennék ebbe most bele itt. - Megnyugtatásul közlöm, milady, nem áll szándékomban sem bántani, sem pedig a gardedámja lenni. Annak viszont tudnék örülni, ha tegeződnénk! - Húztam csupán, tiszta sor. S nem voltam rest pár pillanat erejéig finoman felé hajolva rátenni egy lapáttal:* - Persze, csak ha a hölgy nem bánja!
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fogalmam nem volt arról, hogy ki lehet az, aki feltehetőleg követ. Sose láttam még korábban és még az illata se volt ismerős, amit a szél felém sodort, így inkább csak folytattam tovább a sétát, egészen addig, amíg egy szobor megállásra nem kényszerített. Hallottam a víz morajlását, illetve tényleg érdekelt a szobor, mert sose árt megismerni azt a várost, ahol élünk. Én pedig kivételesen most hosszabb ideig terveztem maradni, meg már igazából ez el is dőlt ez a dolog abban a pillanatban, amikor megkaptam az új farkasomat, aki még mindig kíváncsian figyelte a világot, miközben egyre inkább kezdtünk összeszokni. De aztán győzz a kíváncsiságom és az ismeretlen felé fordulok. Tisztes távolságot még mindig fenntartja, így a tettlegességtől nem kell tartani, viszont szavak nélkül már nem bírom megállni ezt az egészet és közben kíváncsian fürkészem őt. A mosolyát meglátva széles mosoly kúszik az arcomra. Ismertem már e fajta nézéseket. Túl sok helyen megfordultam már, de még se mozdultam meg. Továbbra is vártam a válaszát, s a szemeimben megcsillanó kíváncsiság tökéletesen árulkodott erről. Szavai hallatára és a reakciójának köszönhetően el is nevettem magamat. Komolyan, mintha a múltban ragadt volna, de sejtettem, hogy ez is csak a színjáték része. Nem eresztettem el őt az íriszeimmel, követtem minden apró rezdülését és próbáltam kihasználni az új farkasom adta lehetőségeket is. - Miért is bánnám? De előtte azért elárulhatnád, hogy mit szeretnél, mert nem akarsz bántani, de a gárdadámom se lenni. Szóval, miért vagy a nyomomban jó pár perce? – kérdezem tőle habozás nélkül, s én is teszek felé egy lépést, de még mindig fenntartom a tisztes távolságot. - S örülnék, ha abba hagynád a hölgyezést, mert szerintem még egy fogorvoshoz is szívesebben megy az ember, mint te kiejted ezt a szót rám nézve. – s lassan összefonom a karomat magam előtt. Nem akarok bajt, de amíg nem tudom, hogy mit forgat a fejében, addig jobb lesz óvatosnak lenni. Nem szeretném azt se, ha miattam kerülne Rhydian bajba. Persze fogalmam sem volt arról, hogy tényleg így van-e, de próbáltam a megérzéseimre támaszkodni. Jobban, mint bármikor előtte. - Primrose, te pedig? - talán egyszerűbb lesz úgy beszélgetni, ha legalább a másik nevét tudjuk. A bizalomra is meg kell adni az esélyt és egy bemutatkozás megteszi kezdetnek, vagyis remélem, mert utána majd eldől, hogy milyen mederben halad tovább a beszélgetés.
Azért valahol megnyugtató és intelligenciára, de legalábbis tapasztalatra vall, hogy nem küld el kapásból a búsba válogatott szidalmak, esetleg ütlegelés formájában. Nevetése dallam füleimnek, ezek szerint a poén is átment, nagyszerű. Rendben leszünk a kiscsajjal, úgy hiszem, bár korai lenne még fogadni bármire is. - Egyszerűen csak érdekelt, milyen kölyköt sikerült összeszednie a dokinak. Ez már csak egy ilyen város, jobb, ha hozzászoksz! Mindenki kíváncsi lesz rád a kezdeti időszakban. - Vonok vállat könnyedén, nem árulva zsákbamacskát számára. Inkább tőlem hallja, mint esetleg olyan vérmérsékletűtől, aki mellé a torka felé is veti magát a hecc kedvéért. A hölgyezéssel kapcsolatos megjegyzésén felnevettem, tisztes melózástól árnyalt tenyereimet felemelve megadóan. Oké, oké, legyen kedve szerint! - Na és milyen a dokival élni? A nejeként vagy a testvéreként vagy bemutatva az átlagembereknek? - Firtatom szórakozottan, valahogy a "lánya" dumát nehezen vennék be szerintem, lévén Rhydian se az a negyvenes megjelenésű fazon. - Zachariah. - Mutatkozom be, kezet meg nyújtson a nő előbb, úgy vagyok vele, ha már úgy érzi, megbízik annyira bennem, hogy közelebb léphetek anélkül, hogy tarkón akarna vágni. Nincs bennem támadó szándék, kíváncsi szimatolás viszont annál több. - De maradhatunk a Zacknél, ha az jobban fekszik. - Ajánlom fel és most van az a pillanat, hogy megkísérelek közelebb lépni, mégse ilyen több karnyújtásnyi távolságokból beszélgessünk... Persze, ha vonakodást érzékelek a kisfarkas felől, akkor nem erőltetem a témát.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Megszoktam már, ha új valahol az ember, akkor előbb vagy utóbb kíváncsi szempárok. De azért nem számítottam volna arra, hogy egy farkas csak úgy ilyet lép. Azt hiszem, még számomra is tartogat az élet meglepetéseket ilyen téren. - Gondolom, most kellene megköszönnöm azt, hogy te felkészítesz rá. Nem vagyok múzeumi darab, így szerintem a legtöbb farkasnak lesz jobb dolga is, mint engem megfigyelni, vagy kideríteni azt, hogy milyen vagyok. Szóval téged miért érdekel ez ennyire? – egyszerű kérdés. Nincs mögötte hátsószándék. Puszta kíváncsiság, majd az újabb szavaira hitetlenkedve rázom meg a fejemet, és egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. - Nem mondták még, hogy túl kíváncsi vagy? Esetleg szeretnéd kipróbálni vele az együttélést? – sose voltam olyan, aki könnyedén kiadott volna bármi ilyen információt, miközben pedig továbbra is kíváncsian fürkésztem őt megszólaltam. – Arról már esetleg a forrásaid nem daloltak, ha ennyire jól informált vagy? – tudomásom szerint Rhyd nem kürtölte szét azt, hogy átharapott. Nem olyannak ismertem meg, aki ezzel hencegne, s amúgy se mutatkozunk túl sokszor egymás társaságában. S szerintem eleve kár ezt túl bonyolítani, a kölyke vagyok, a külvilág számára meg valószínűleg vagy egy barát, vagy egy távoli rokon. Illetve nem érzem a velem szemben álló hímet olyan idősnek vagy erősnek, hogy esetleg vele akart volna beszélni a maradásunk miatt. Így még inkább érdekel, hogy honnét is tudhatja… - Legyen Zach, rövidebb és egyszerűbb. – a kezemet viszont még mindig nem nyújtom meg. Nem adom meg számára azt a bizalmat, amit esetleg elvár. Még nem, talán majd idővel, de jelenleg még nem túlzottan bízom benne. - Nos, esetleg tudsz valamit mondani erről az öbölről vagy városról, amit érdemes mindenképpen tudni vagy megnézni? – figyelem a mozdulatát, azt, ahogyan csökkenti a köztünk lévő távolságot, de én nem mozdulok, vagy legalábbis nem olyan irányba, hogy megakadályozzam benne. Tegye, de attól még nem jelenti azt, hogy el is hiszem azt, hogy nem akar ártani…
Vállat vonok arra, hogy szerinte meg kellene köszönnie a dolgot. Engem aztán annyira nem érdekel, mit csinál, csak ne mondja, hogy nem szóltam előre! Mosolyom töretlen, ami a folytatását illeti szavainak: - Valóban nem vagy, de friss farkas se, ez pedig mindenképp érdeklődésre ad okot errefelé. Tudod, szeretik felmérni a konkurenciát... - Értse, ahogy akarja. Nyilván a nőstények közötti vérmes acsarkodás is ide tartozik, bár engem az aztán hidegen hagy! (De lehet, javasolnom kellene apának meg Raynek, hogy szerezzenek be valami iszapos medencét, legyen valami örömünk nekünk is a cicaharcokban.) Na de témához visszatérve, valahol én is ezért koslatok utána, mint megveszett hősszerelmes a Júliája nyomában. Könnyű lenne kérdésére ekképpen válaszolni, megtoldva a ténnyel, hogy az örökítőm a helyi főmufti, ám nem kell magas intelligencia hozzá, hogy tudja az ember, egy ilyen információ után a beszélgetőpartnerek hajlamosak másként megnyilvánulni irányába. Szóval kussolok erről, de hogy hazugságon ne kapjon válaszom közben, megmaradok valamiféle féligazságnál: - Csak érdekel, miféle farkast szedett össze Rhydian. Tervez-e esetleg kistesót melléd... - Villant szemtelen vigyor képemen, majd újabb vállvonást követően mintegy mellékes infóként bedobtam, hogy: - Nekem is van már kölyköm, különben, szóval nem kell aggódnod, nem nézlek el tőle vagy ilyesmi! - Kacsintottam pofátlanul tetézve az előbbieket, egyszer még tényleg elérem, hogy megüssön, lehet. Visszavágásán felnevettem, tíz pontos volt, főleg utóbbi kérdése, ami azt illeti. - Nem, arról sajnos nem regéltek, de ha könnyebben szánsz meg pár morzsával, akkor szívesen bedobok pár kiskutyás pillantást érte! - Ciccentem fel hitetlenkedő éllel, komolytalanul. Meg még mit nem! Bennem is van azért büszkeség minden heccelődésen túl. Továbbra sem állt szándékomban kiadni, ki fia-borja vagyok, kitől is tudok a dologról - sajnálatos módon nem eleget, így magamnak kell kikaparnom a gesztenyét. Nem lesz egyszerű, így elnézve a csajt, de hát az is eredmény valahol, ha nem jutsz semmire, nem igaz? Tényleg puszta ismerkedési célzat húzott utána ezen a semmitmondóan őszies napon, amikor lassan már majdhogynem megül a jég a tenger tetején éjszakánként és deres a vén Cook szobrának orra. Aprót biccentek a becézésem kapcsán, részemről okés a dolog, ha neki az a szimpatikusabb. Elvárás sincs irányába, csak duma, de attól meg úgy fest, nem kell tartani, hogy beállna esetleg a csend kettőnk között. Intek kezemmel, ne ácsorogjunk, haladjunk nyugodtan tovább, amerre vitték lábai eredetileg is, végig a sétányon. Közben pedig mellé lépve, mellette sétálva felelek a kérdésére is. - Az úriember, akit magunk mögött hagytunk, Sir James Cook. Róla nevezték el ezt az öbölt, mi pedig történetesen a legészakibb pontján vagyunk jelenleg. A város, meg úgy maga a park is... A legfőbb kikötőt is ez a város tudhatja magának, elég komoly forgalmat bonyolít le ami a halászatot, meg egyéb dolgok szállítását illeti, de gondolom, téged nem igazán ez érdekelne. - Tekintek oldalt rá, félmosolyom úgy fest, állandó szériatartozéka arcberendezésemnek minden esetben, ha magaménak tudom pillantását. - Ami a várost illeti, itt nincs falka. Farkasok Svájca, vagy milyen giccses becenévvel illetik, de gondolom ezt meg már tudod az öregedtől. Még az őrzők is csak amolyan formalitásként vannak jelen errefelé, mert mégis jól jön egy-két mágiahasználó, ha elszabadulna valami, de alapvetően azért eléggé szabados az egész. - És ezt rettentő mód élvezem, minden porcikám erről árulkodik a kis nőstény számára. S ha már gesztenyét emlegettem, fejemmel egy utcai árus felé bökök kérdően. - Kérsz valamit? Meghívlak! - A sült gesztenye illatától a nyál is összeszalad számban, elmémben meg szellemem korhol, hogy igazán lehetnék udvariasabb is a hölggyel... De ha egyszer nem is hölgy!
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A szavai hallatára megrázom a fejemet egy kisebb nevetés keretében, de közben végig őt figyelem. Konkurencia? Mintha olyan sok vizet zavarnék ebben a városban. Szerintem még egy egyszerű ember, vagy őrzőnek is több figyelem jut, mint nekem, de én nem vágyok rá. Nem akarom azt, hogy mindenki engem figyeljen vagy teszteljen. - S mégis miben lehetnénk konkurencia? Férfi szívek el rablója lehetnék vagy esetleg egy iszapbirkózás trófeájának elhozatalától tartanak? - kérdem tőle csöppet se komolyan. A második dolgot meg még inkább poénnak szánom, mint sem komolyan. Vettem már részt benne, s komolyan nem értem, hogy a férfiak mit élveznek annyira benne. Mert egy vizes póló versenyt még megértem, de egy iszapbirkózáson? Oké, hogy falatnyi ruha van a lányokon, de attól még tiszta sár és mocsok az egész, így annyira sokáig nem csodálhatják a hölgyek alig takart testét. Miközben türelmesen várok valami komolyabb válaszra, addig hol őt, hol pedig a szobrot figyelem. Mert nem hiszem, hogy csak úgy kedve támadt kideríteni az új jövevényről a dolgokat. Akkor akár mehetett volna kérdezősködni másokhoz is. Azt meg nem szeretem, ha valaki hülyének néz. Persze könnyedén hazudhat, mert idősebb farkas is, de ha meg akar ismerni, akkor jobb, ha meg se próbálja eme előnyét kijátszani ellenem. Akkor nem biztos, hogy rózsás kedvemben találna. - Ha a kis tesó projekt érdekel, akkor talán hozzá kellene menned, s nem hozzám, nem gondolod? - kérdezem tőle mosolyogva, hiszen nem én fogom beavatni Rhyd terveibe. Ha eléggé tökös, akkor álljon a doki elé és ne engem faggasson ilyenekről. A mosolyát látva pedig egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd kicsit közelebb lépek. Talán picit vészjóslóan is, hogy talán végre megérett a pofon ideje. - Mert szerinted el tudnál csábítani tőle? Azt hiszem kicsit túl nagy az egod. - majd azzal a lendülettel mosoly kúszik az az arcomra és megfordulok, hogy szép lassan elinduljunk. - Mióta is vagy boldog apa? - kérdezem tőle kíváncsian, hogy tudjam mennyire lehetett gyakorlott és mennyire nem. Mondhatni puszta kíváncsiság ez az egész. - A férfiak túl büszkék, ha előbb láttam a cuki kutyás nézésedet és a pitézésedet, akkor talán kapsz egy-két morzsát. Addig meg neked kell összegyűjtened a dolgokat, vagy éppen megdolgoznod értük. - nézek rá egy ártatlan pillantással. Nem ismerem őt, de nem olyannak tűnik, mint aki képes lenne ezt megtenni. Én meg nem fogok csak úgy dalolni, mint egy pacsirta. Ahhoz még előbb piros hónak kellene esnie. Nem mondom azt, hogy egyszerű eset vagyok és mindenkivel bájos, de azért tudok kedves is lenni. Egyszerűen csak nem bízok meg minden jöttmentben, akibe belebotlottam az életem során. Egyszer már elég volt megperzselnem magamat ilyen értelemben. Végül pedig túl vagyunk a formalitásokon is, s végére el is indulunk, hogy bejárjunk legalább a közelben lévő dolgokat. Kibámészkodtam már magam Mr. Cook-on, így szívesebben néztem volna mást is. Nem teszek az ellen semmit se, hogy mellém kerüljön. Egymás mellett sétálunk, mint két "barát". Pedig eléggé messze állunk ettől, de sose lehet tudni, hogy egy-egy idegenben mit rejt a jövő. Mosolyogva hallgatom azt, amit mond és néha rá, néha a szoborra, míg máskor meg a vízre pillantok. Nem szakítom félbe, s úgy teszek, mintha a világ legérdekesebb dolgát hallgatnám. Pedig ezt a kérdésemet is költőinek szántam, de legalább újabb információkhoz jutottam. Én se tudtam mindent erről a helyről, így minden apró dolog jól jött. - Akkor szerinted mi érdekelne? - kérdezem meg tőle kíváncsian, majd jön az újabb téma, ami már inkább a farkasos élethez kapcsolódik. Ez már inkább érdekel, de ezt meg már tudtam. Rhydian ezt elárulta és az első idejövetelemkor is elég sok mindent megtudtam már a városról ilyen értelemben. - Sokszor van rájuk szükség? - teszem fel az újabb kérdést. Tudtam, hogy Wendy is itt van, s azt is tudtam, hogy itt nincs oly sok dolgunk, mint esetleg Fairbanksban. Mondhatni szinte csak a látszat miatt voltak itt az őrzők, de tényleg érdekelt, hogy itt milyen gyakran van botrány, vagy éppen mennyire komolyak ezek a hepajok. - Ohh és mit fogsz cserébe kérni? - fordultam felé egy ártatlan pillantás keretében, miközben a sült gesztenye illata egyre inkább körbe lengett. - Hmmm legyen sült gesztenye és esetleg forralt bor, ha csak nem vagy antialkoholista. Rég ettem már olyat. - adom be végül a derekamat. Ezért csak nem adom el az ördögnek a lelkemet. - Amúgy miért pazarlod rám a szabadidődet? Te is rájöhettél arra, hogy nem fogsz könnyedén megfejteni, vagy válaszokat kapni, de még mindig itt vagy. Miért? - szerintem jogos a kérdésem, mert lett volna olyan farkas, aki vagy kicsit bekeményít, vagy éppen egyszerűen faképnél hagy és máshonnét szerzi be az információkat.
Az esetek kilencvenkilenc százalékában ez nem akarom vagy nem akarom kérdése, de erről inkább nem nyitnék vitát a hölggyel, előbb-utóbb csak belátja majd maga is. Felnevetek komolytalannak szánt kérdésein egyúttal, hasonlóan mély a válaszom rá, mit kap: - A húgomból simán kinézem bármelyiket, szóval én a helyedben csínján bánnék az ilyen kérdésekkel! - Nevetésem töretlen, vállaim finoman rázkódnak meg, ahogy fejemet ingatom lemondóan. Ez jó volt. Legyintek a kistesós megjegyzésére is csupán, úgy fest, a kisasszony alapjáraton ilyen paprikás stílussal van megáldva, ami mondjuk nekem aztán nem baj, nem nekem kell egy fedél alatt élnem vele... - Ha annyira az érdekelne, Rhydiannel beszélném meg egy sör mellett. - Jegyzem meg, csak a miheztartás végett. A dokit ismerem, a csajt nem. Bármily meglepő, eme pofátlanul egyszerű indok szegődtette lépteimet Primrose irányába, nem több. Arról igazán nem tehetek, hogy a csaj kissé rá van feszülve itt a dologra, sőt, a vészjósló közelebb lépése valahol még szórakoztat is, finoman felvont szemöldököm és ahogy állom pillantását, azt üzeni felé, mutassa, mit tud! De... deh... minden önuralmamra szükségem van, hogy ne szakadjon fel belőlem egy combosabb kacaj megjegyzése hallatán. És még nekem nagy az egóm... Nők! De megállom a nevetést, csupán fojtott vigyort villantok felé, hogy mikor megfordul, nemes egyszerűséggel a hátsójára sózzak finom figyelmeztetéssel. Tudom jól, a nők reszortja játszani a tűzzel, csak aztán nehogy meglepődjék, ha megégeti az.
Széles vigyorral társulok be mellé, vállaimat flegmán vonva meg a kérdésére. - Több, mint száz éve... - A boldog jelzőt azért hanyagolnám, de részlet kérdés. Aprót sóhajtok, képemre némi komolyság költözik ugyanakkor a továbbiak hallatán. - Te mindenkivel ilyen veszettül bizalmatlan vagy? - Ennél nyíltabban aligha kérdezhetnék rá a dologra, pillantásom őszintén érdeklődő, ahogy rá tekintek, miközben haladunk lassú, ráérős léptekkel a park járdáin haladva. Mikor arra kérdez rá, szerintem mi érdekelné, menten áttérek a farkasokkal kapcsolatos információkra. Mert például ez és esetleg pár gyakorlati jó tanács az itteni élethez. Az őrzők kapcsán tarkómban kapaszkodtam meg. - Fooogalmazzunk úgy, hogy ha már rájuk van szükség, akkor ott bepótolják az egész negyedévet, amikor épp nem volt igény a segítségükre. Máskülönben mindent elrendezünk magunk. - Vonok vállat, mintha semmiség lenne. Mondjuk nekem, aki erre az életre lett jószerivel nevelve, valóban az. Összefogunk a rebellisek ellen, hogy aztán békében élhessünk külön, egymás mellett. Falkátlanul. A gesztenyével kapcsolatosan feltett kérdésére felhorkanok nevetősen. - Minimum a lelkedet, mégis mit vártál? - Hülye kérdésre hülye a válasz is, szórakoztat, mennyire nem zuhan le neki a húszfilléres és ezek szerint kissé túl is gondolja a dolgokat a drága szentem. Szar dolog lehet ennyire... félni a tulajdon környezetedtől. A megbékélésére rábólintok és akkor az árus felé irányítom lépteimet, közben hallgatva okfejtését. - Primrose... - Sóhajtok aprót. - Ha nem lennél ennyire ráfeszülve erre az egészre, láthatnád, hogy nincs nálam se véső, se kalapács, hogy minden áron kiszedjek belőled bármit is. - Különben sem lenne szükség ilyesmire, farkasaink nincsenek egy súlycsoportban, így könnyedén kikényszeríthetnék belőle majdhogynem bármiféle választ. - Nem is megfejteni szeretnélek, egyszerűen csak... megismerni! Tudod, mint a normál farkasok teszik, ha olyan kerül a szomszédságukba, akivel feltételezhetően huzamosabb ideig egy levegőt fognak szívni a városban. - Márpedig a dokinál fennáll ennek a lehetősége erőteljesen, elég csak azt néznünk, mióta van itt, Primmel vagy nélküle.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Szóval van egy húgod? – legalábbis reménykedek abban, ha a többit viccnek is szánta, de ezt a részét nem. – Ő is itt él? – kérdezem kíváncsian, hiszen sose lehet tudni. Én szeretném, hogy Joy itt legyen velem, de azt is tudom, hogy az túl nagy önzőség lenne, hiszen ő sose lett volna képes igazán megbirkózni a farkasléttel. Sok álma volt és ő családot érdemelt volna, gyerekeket, azt hogy tovább adjon egy aprócska szeletet magából, de még mielőtt igazán elkezdődhetett volna az élete megfosztották tőle… Csak egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat, mert magányra vágytam, nem arra, hogy jelenleg nyakamba kapjam Mr. Kíváncsiságot, de minél inkább haladtak a percek az órákon, minél inkább közelebb kerültünk az estéhez, annál inkább kitartott Zach és nem ment el. Így szép lassan nekem is be kell látnom azt, hogy itt az ideje kedvesebb üzemmódba kapcsolnom, de az nem olyan egyszerű. Nem szerettem az olyanokat, akik csak úgy letámadják a másikat, viszont most más választásom nem lesz, mert szerintem már eddig is sikerült kicsit elásnom magamat, vagy tüskés elnevezést megkapnom tőle, még ha nem is mondta ki hangosan. Amikor pedig megfordulok és a keze a fenekemhez ér, jobban mondva rá csap, akkor rosszallóan mordulok fel és egy pillanatra még a kezét is elkapom. Majd egy ártatlan és édes mosoly keretében szólalok meg. - Tudod ahova pacsi, oda puszi is. – ohhh, tudom, hogy nem vagyok normális, amiért ezt mondtam, de van valami ilyesmi mondás és vétek lett volna kihagynom ezt, hiszen ő támadott. Ő kísérti azt, hogy esetleg valamikor megkapja azt a pofont, ami már néha ott lebegetett a levegőben.
- S merre éltél még? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ha 100 éve él itt, akkor valószínűleg még máshol is boldogította az embereket. - Legalább kisebb az esélye, hogy esetleg hátba támadhatnak az emberek, de amúgy meg csak téged tisztellek meg ezzel. – s ajkaim huncut mosolyra húzódnak rövid időre, majd pedig újra felé fordulok, amikor megszólalok - Te meg minden új jövevényre úgy tapadsz, mint egy kullancs? – lehet, hogy nem volt a lehető legkedvesebb kérdés, de a kérdése után szerintem fair volt. Az már csöppet se izgatott, hogy mennyire veszi a lelkére, vagy komolyan a kérdést. - Miért érzem azt, hogy te nem kiskutya vagy itt, hanem sokkal inkább feljebb vagy és sok mindenhova elér a kezed? – nem tudom, hogy miért támadt ez az érzésem, de a szavainak köszönhetően hasonló gondolat üti fel a fejét elmémben, s ha akar, akkor simán átverhet, hiszen idősebb nálam, így könnyedén tud hazudni nekem. Főleg akkor, ha már jó benne. – Szóval, akkor negyedévente van itt ramazúri? Hmm, az nem is olyan gyakorta… – gondolkodom hangosan. Tény, hogy régebben én magam is elég sokszor kavartam bajt, de akkor se másokat sodortam bajba, vagyis ritkán. Sokkal inkább a saját életemet kísértettem. - Nehéz eladni azt, ami már nincs. – szólalok meg játékosan, mert csöppet se gondolom komolyan, de ha már hülye kérdésre, hülye választ kapok, akkor arra hülye lesz a reakció is, vagyis csöppet se komoly dolog. Követem őt az árus felé és hallgatom azt, amit mond. S a szavai hallatára kicsit feljebb szökik a szemöldököm. - Nem feszültem rá, egyszerűen csak nem bízok meg minden mosolyra húzódó ajak tulajdonosában vagy babonázó szempárral rendelkező egyedekben. Ha megbíznék mindenkiben, akkor valószínűleg már rég nem élnék. – egyszerűen csak óvatos vagyok és semmi több. Nem tartok attól, hogy bántana, mert a korábban elhangzottak alapján ismeri Rhydian-t és nem hiszem, hogy szeretné maga ellen fordítani a dokit. Az újabb szavaira pedig csak bólintok, mert van benne igazság. Ha időközben a sültgesztenyét is megszereztük, akkor elveszem tőle és megköszönöm úgy, ahogyan illik, majd óvatosan elkezdem enni… - Hmmm, ez mennyei. – szólalok meg egy-két apró falat után, hiszen még mindig süt, mert frissen lett készen. - Amúgy igazán egyedi ez a város. Sok helyen megfordultam, de ez a vidék, város teljesen másabb, mint ahol eddig jártam. Van benne valami különleges, ami képes itt tartani az embert. – egy kisebb habozás után végül ajkaim beszédre nyílnak. Kezdetnek talán jó lesz, utána meg majd kiderül, hogy mennyire sikerül megnyílnom előtte és esélyt adnom arra neki, hogy megismerjen…
- Aha! Olyasmi. - Szélesedik ki képemen a mosoly, hogy flegma vállvonás közepette pontosítsak azért kicsit a dolgon: - Vérvonaltestvér, közös a beharapónk. - Vagyis neki át, de kicsire nem adunk jelen helyzetben, így is épp elégszer szívom Hannah vérét azért, mert úgy került kis családunk köreibe, ahogyan. Bólintok a kérdésre, mely szerint itt él-e a nőstényördög. - A PIT-ben melózik, ott el tudod csípni többnyire. Jártál már arra? - Érdeklődöm mindeközben én is, szigorúan barátian, már ha lehet a kíváncsiskodó szimatolást ilyesféleképp jellemezni, minthogy baráti. Nem igazán erősít rá erre a mozdulat sem, amivel hátsójára sózok. Kezem után kap, biztosan tartva azt, mire önkéntelenül is valami elégedettnek tetsző mosoly kúszik képemre. Ezzel szemben szavai könnyed kacajt csalnak elő belőlem egyúttal, mikor elenged. - Rajtam nem múlik, kislány, ha ez a szíved vágya! - Minek tagadni a nyilvánvalót, még ha komolytalan játékossággal is csendülnek szavaim. Formás hátsó, dögös bige... a vak is szívesen melegedne vele össze ebben a farkasordító hidegben egyetlen éjszakára.
Zsebre vágott kezekkel ballagok mellette, kérdése kisebb sóhajt csal elő belőlem. - Merre nem? Európát keresztül kasul bejártam, ami azt illeti. Amerikának csak az északi területeit. Ezt a vidéket, meg Kanadát... Fairbanksben is laktam pár évtizedet. Te odavalósi vagy? - Firtatom könnyeden, felé sandítva, míg válaszát várom. További szavaira - micsoda megtiszteltetés, komolyan! - felnevetek kissé. Kérdése sem ront hangulatomon. - Nem, csak téged tisztellek meg ezzel! - Nem vagyok rest mellé tűzni egy hasonlóan árnyalt mosolyt, mint amilyet ő küld felém, hogy aztán érdemben is válaszoljak, ne mondja senki, hogy nem vagyok tiszta jófej! - Belátom, kevéssé lett volna fura és kételyeket ébresztő, ha valami szórakozóhelyen kezdek veled ismerkedésbe, de arra ki a fene emlékszik idővel, nem igaz? - Beleveszik a sok másik közé, így meg legalább mind a ketten, ha visszagondolunk erre, tudni fogjuk azonosítani a helyzetet és egymást, bár sejtem, megkapom a "perverz követő, akit nem tudtam lekapcsolni a Cook-szobornál" jelzőt esélyesen a csajtól, amilyen paprikás hangulatú az egésztől. Széttárom kezeimet megállapítására, van valami finoman megadó és belátó a mozdulatban, mégis rá hagyom a választ. - Kutya az semmiképpen sem, de máskülönben ezt neked kell tudnod! - Hát foglalkozom én vele, hogy mit és miért érez? Nem pszichológus vagyok; soha nem is leszek az, a világ fellélegezhet! Ellenben a harci-helyzetekkel kapcsolatosan kissé félrement valami a kommunikációban, apró pontosítást igényel a dolog részemről: - Á-á! Azt mondtam, olyan negyed évente kell az őrzőbubusoknak közbeavatkozni. Máskülönben szeretjük magunk intézni az ilyesmit, errefelé ők is lazábban veszik a dolgokat, nem ugranak mindenért, hanem ránk hagyják. - Mondjuk Wendy-t el tudnám viselni minden másnap a lakásajtó előtt. Szerintem fel is vetem neki legközelebb, ha összefutunk! Ráhagyom a lélek témát, legyen övé az utolsó szó, ha ez boldoggá teszi. Van, amiről már kár lehúzni a sokadik bőrt is, ez meg pont olyan szerintem, az sokkal inkább érdekel, mire fel a nagy bizalmatlanság. Senki nem várta, hogy kebleire öleljen, de a csaj olyan... nem tudom, nehéz ezt szavakba önteni, de a feszült egész jó kifejezés rá. - Ok nélkül itt senki nem fog neked esni, Primrose, ha nem teszel keresztbe nekik. Mindenki a maga gesztenyéjét sütögeti, ha élhetek ezzel a képpel és nagyon jól megvan, csak hagyják békén.- Tekintek rá szelíden, komollyá váló képpel, ahogy közelítve az árushoz lassulnak lépteink. - Ha mégis minden előzetes nélkül bántana valaki... akkor jól jön egy-két helyi arc ismeretsége a magadfajta fiatal farkasnak, nem gondolod? - Húzódik féloldalas mosoly képemre. Eszem ágában sincs leszólni a korát, csípem a fiatalokat, nekem is akad egy otthon belőle. Egyszerűen csak próbálok rávilágítani neki, hogyan is mennek itt a dolgok. Megerősítésként pedig hozzáteszem: - Apám és a beharapód jóban vannak, nekem is pakolta már helyre a csontjaimat a doki és pofázással ütöm el a drága időt, amit a kicsinálásoddal tölthetnék, szóval... ha ez nem elég neked, én nem tudom mi lenne az! - Tárom szét kissé újfent kezeimet, kikérve a forralt borokat és a gesztenyét az árustól ezt követően. Egyetértően bólogatok hümmentése hallatán, ha nem lenne tele a szám, még hangot is adnék ennek, így azonban marad a hallgatag közös nevező, s újabb adagot tömve képembe hallgatom, mikor folytatja - felelni pedig a gesztenyék lenyelése után felelek: - Egyszer megfog, nem ereszt, való igaz! Én pontosan ez elől futottam, míg az a francos betolakodó falka be nem tette a lábát a városba. - Rosszalló él nincs hangomban, inkább nosztalgikus semmitmondás. - Nyilván sokan körülköpködnek még ma is az őslakos falkában, amiért ott hagytam őket, de sosem árultam zsákbamacskát, hogy én ide tartozom valójában.
// Elnézést a megvárakoztatásért, kishölgy! //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Ohh, értem. – én eleinte azt hittem, hogy legalább tényleges tesóról van szó, de végülis a vérvonali kötelék néha erősebb még a biológiánál is. - A nevét is elárulod, hogy kit kell keresnem, ha rólad akarok pletykákat hallani? – kérdeztem vissza egy ravasz mosoly keretében. Nem is én lettem volna, ha nem valami hülye kérdést teszek fel, de tényleg érdekelt a lány neve, majd az újabb kérdésére bólintottam. – Igen, jártam már ott. Még azelőtt tévedtem oda, mielőtt megismertem volna Fairbanks városát. – teszem hozzá pontosításképpen, mert tény, hogy az új farkasommal nem tettem be a lábamat oda, de az most mindegy. Nem túlzottan vágytam arra, hogy partikra járjak. Előbb az új bestiámmal szeretnék jól kijönni, utána majd jöhet a többi dolog. Meg előtte jó lenne valami munkát is találni, mert lassan a sok szappanopera az őrületbe kerget, de tényleg. Mindegyiknek szinte ugyanaz a lényege, még a gonoszak sem ások. Vagy az anya, nagynéni, mostoha, vagy az a személy, akihez hozzá kellenem menni, esetleg már hozzá is ment az illető. Unalmasak és idegesítőek, nem értem az embereket, hogy miként képesek ezt nézni és várni a folytatást. - Úgy nézek ki, mint aki erről álmozódik? – kérdeztem vissza egy hamiskás mosoly keretében, majd elengedtem a kezét. Nem vagyok én olyan, akinek minden vágya az lenne, hogy egy idegen legeltesse raja ajkait, még ha csak egy éjszakáról is van szó. Nem is akarok mostanában semmi ilyet.
Kíváncsian fordulok felé, amikor meghallom a sóhaját és nem vágok a szavába se. Tudok én illedelmes is lenni. - Falkatag voltál? – kérdezek vissza szinte egyből, majd sietve megrázom a fejemet a kérdését hallva. – Nem, csak pár hetet töltöttem el. Európából való vagyok. A vén Európából, de elég sok helyen megfordultam, a szívemet mindig is egy város fogja fogva tartani. – nem félek bevallani azt, hogy bármennyire rossz is történt Párizsban, Franciaországban, annak ellenére sok jó is. S én onnét származom. Mindig is azt fogom hazámnak vallani, bár mi is álljon a papírjaimban, vagy bármerre is sodorjon az élet. – Kanada szép hely? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen ott még nem jártam, de talán egyszer oda is eljutok. Ki tudja, hogy merre fog még a szellő sodorni, hiszen azt se gondoltam volna sose, hogy egyszer itt kötök ki. Szavaira nem reagálok semmit se, csak megrántom a vállaimat. Felesleges lenne bármit is mondanom, vagy tenni. Nem szeretem azt, ha valaki így követ, de talán majd idővel változni fog ez is. - Egy szórakozóhely is emlékezetes tud maradni, attól függ, hogy a partner milyen. Ha unalmas, akkor csak elveszik a többi emlék között. – pillantok rá egy sokat sejtető pillantás keretében. Vannak olyan partik és bulik, amik tényleg nem maradtak emlékezetesek, de vannak olyanok is, amik igen és még mindig emlékszem egy-két emberre, vagyis alakra onnét is. Tényleg néha inkább a társaságon múlik az, hogy mennyire maradandó egy emlék, ha éppen nem egyedül vagyunk. Bár az is tény, hogy így bosszantóbb volt az egész kezdet, de várhatóan meg is fog maradni jó darabig az emléke ennek a találkozásnak. Szóval nem is cáfolja, s nem is tagadja. Így talán tényleg nem kisember itt. Tudom jól, hogy itt is vannak vezetők, még ha nem is vagyunk túlzottan pórázon tartva, mint mondjuk egy falkában, de vezetők mindenhol kellenek. - Az tök jó. Mindig is jobban szerettem azt, ha mindenkinek magának kell feltakarítani maga után. – ezt jó tudni. Bár nem áll szándékomba semmiféle bajba se keveredni. Nem akarok semmi rosszat Atyám fejére hozni, inkább hálás vagyok azért, mert átharapott és a kölykének fogadott. Sose leszek képes igazán meghálálni azt, amit értem tett. Régebben sok bajt kevertem, sokszor sodortam magamat veszélybe, de most ez változott és talán még változni is fog. Sokkal higgadtabb és kiegyensúlyozottabb is vagyok. - És te milyen gesztenyéket sütögetsz? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekel, ha éppen nem az újoncokat követi a városban, akkor mivel üti el az idejét. - Vagy talán néha a látszat csal. – pillantok rá egy ártatlan mosoly keretében. Elég sokat bunyóztam a régi farkasommal. Tény, hogy akkor a vérvonalam is előnyömre volt, de azért nem vagyok zöldfülű se. – Vagy esetleg szeretnél tanítani? Megmutatni egy-két fogást, hogy miként csinálják a nagyok? – s a mosoly még mindig ott ült az arcomon, s kíváncsian fürkésztem őt. S már mondhatni egészen kedves is voltam vele, legalábbis a kezdethez képest biztosan. - Szóval apád itt valamiféle vezető? – nem sok embert említett nekem Rhyd, de ha jól rémlik, akkor valakitől engedélyt kért a maradásra is. Talán lehet, hogy pont az ő apjától, ki tudja. Kérdezni nem bűn, legfeljebb tévedek, vagy pont beletrafáltam a dologba. – Sokszor törik a csontod? – kérdeztem tőle egy újabb kérdést, miközben a gesztenye és a forralt bor is a kezünkben volt. Lassan indultunk tovább, s az egyik korláthoz indultam, hiszen annak akár neki is lehet dőlni, vagy éppen ráülni. - Ohh, szóval te jól ismered a másik város lakóit és szokásait is? – szólalok meg egy kisebb csodálkozás közepette. – Sokáig éltél köztük? – sose éltem falkában, így érthető, hogy érdekel az, hogy ő volt-e falkatag és milyen volt.
- Hannah-t keresd, mestere az oltásomnak az a nőstény… - Fejcsóválok nevetős vigyorral képemen. A döcögős indulást követően azért valamiféle pozitív irányt vett ez az egész társalgás, legalábbis jelenleg így érzem, aztán ki tudja, mikor csap felénk valami kellemetlen hullám, ami a témázásainkat illeti. Éppen ezért élvezem ki a jelent, szemtelenül replikázva rá a másik szavaira, kit kifejezetten szimpatikussá tesz az a hamiskás mosoly ajkai szegletében. Életre valóvá, ha úgy tetszik, ami kifejezetten előnyös ebben a falkátlan rendszerben mifelénk. Azt hiszem, kedvelem a csajt, de hülye lennék elhamarkodottan, egyetlen találkozóból ítélni csupán. Minden esetre részemről nem lesznek kínos pillanatok, ha az őseink összetrombitálnának egy össznépi hepajt kötelezően ajánlott részvétellel számunkra és remélem, ő sincsen ezzel másként. Kérdésére bólintok. - Hja, még a pár atanerkkel ez előtti időkben. – Húzódik félvigyor képemre, noha lelkem kissé keserű. Az idő megszépíti az emlékeket, még ha nem is vagyok falka-centrikus, akkor is, de Vincent sajnos már nem ugorhat át egy sörre, hogy felelevenítsük a közösen átélt dolgokat. - Hajajj! Nem jó az ilyen… bár ki tudja, lehet, pont te csinálod jól. Én szétszórtam a sajátomat magam, mielőtt bármelyik is rabul ejtette volna úgy igazán. – Vonok vállat kissé, miközben sétálunk lassú, ráérős tempóban, hisz a forralt borral és a meleg gesztenyével nem lehet amúgy sem sietni. - Melyik város amúgy? – Érdeklődöm, legfeljebb orromra koppint verbálisan, közölve, hogy eddig és ne tovább a vele kapcsolatos kérdésekkel. De talán nem firtatok államtitkot. Kanadát illetően fel kell, hogy nevessek kissé. Nem rajta, vagy a kérdésén, inkább válaszom milyenségét árulva el vele előre. - Amennyire egy hat-hét évesnek szép lehet! Régen volt már az, hogy arra jártam, valahogy úgy alakultak az évek, hogy sosem keveredtem vissza évtizedek múltán sem. – Nem úgy tűnik, mintha bánnám, bár most így, hogy feljött kettőnk között a dolog, megfordul fejemben, hogy egyszer, csak amolyan pár napos kirándulás címén ellátogassak oda, ahol utam kezdődött egykoron. Nem vagyok rest lecsapni a szavai nyomán kínálkozó lehetőségre sem, ha már így elébem kerültek. - Egyszer tehetnénk egy próbát. Már nem a PIT-tel, az túl zajos a sok bundástól, de van még pár jó hely a városban, mit szólsz hozzá? – Igen, ez most egy burkolt partizhatnék-igény felvetése volt, de nem kötök meg időkorlátot benne, lévén ő az, aki tisztában van vele, mennyire bírja kordában tartani újdonsült bundását. Na meg, hogy egyáltalán óhajt-e a társaságomban elmerülni a helyi éjszakában. Egye fene, hozhat barátnőket is! Én úgyse úszom meg anélkül, hogy ismerősbe fussak. Különben meg igazat kell, hogy adjak Primrosenak a témában, tényleg sok múlik a társaságon. Ezért sem bánom, hogy végül nem az egyszerűbb út mellett döntöttem, ami őt illeti. Itt mégiscsak nyugisabb, gesztenyét majszolgatva, mint egy zenés-zajos diszkóban! - Szállítmányozási cégem van. Többnyire városon belül, de Fairbanksbe és Sitkába is fuvarozunk igény szerint. Neked van már melód errefelé? Vagy elképzelésed, hogy mihez kezdesz? – Kérdezem minden hátsó szándék nélkül, őszinte érdeklődéssel fürkészve a másik vonásait, hogy kissé felnevessek azon megjegyzésére mely szerint a látszat bizony néha csal. Kissé megadóan emelem fel teli kezeimet. - Oké, oké, ott a pont! Eszem ágában sincs alábecsülni és apád kenyerét sem venném el, van nekem kivel foglalkoznom odahaza. – Hárítottam egy széles mosollyal minden abbéli irányultságot, hogy én itt okítani szeretném a kis nőstényt. Ha rám lesz szüksége a témában, majd megkeres, egy-egy random kialakuló bunyóba meg mégsem invitálnám meg, maradjon csak az iménti partis felvetés ilyen téren, mert nem lehet épp épületes látvány mikor Achilles vagy Raymond a padlóba épít. - Ő az egyetlen megtűrt vezetőféleség a városban. Az issumatar. – Ereszkednek meg finoman vállaim, s van valami megfoghatatlan alázat és elismerés hangomban, ahogy kiejtem a szavakat és mérhetetlen büszkeség, ahogy hozzá fűzöm: - Előtte meg az ő Örökítője viselte a címet, a nagyapám, ha úgy tetszik. – Szelíd a vigyor, mivel Primrosera tekintek, s flegma a vállvonás, mit a csontjaimat illető kérdése vált ki belőlem. Lehúzom a maradék forralt boromat is, mielőtt válaszolnék. - Mi számít gyakorinak? Annyira szerencsére nem, hogy hónapokig ne tudjak meg se mozdulni, mert mire helyre jönnék, már szerzek újakat. – Mondjuk ez főleg vérvonalam adományának köszönhető inkább, nem a ritkás bunyózásoknak, ami azt illeti, mégsem megyek ilyen mélyre magyarázatomban. Elérve a korlátot én magam is lassítok lépteimen, szemközt maradva Primmel, nem dőlve mellé a támasztéknak. - Igen ééés igen. De nem nekem való a falkaélet, szóval lekoccoltunk a kölykömmel idővel onnét. Te sosem voltál még falkás, mi? – Szűröm le kérdéseiből a következtetést, pusztán megerősítést várva részéről. - Nem olyan gáz az, előtted még az évszázadok, hogy egyszer majd kipróbáld! A család többet ér a falkánál amúgy is, ha engem kérdezel.
Kezdőlap
//
