A park hatalmas területeket ölel fel. Játszótérből kapásból három található meg - ezek közül az egyik direkt kisgyermekek (6 éves korig) számára készült. Ezen kívül akad itt még röplabda, illetve softball pálya is.
Szerző
Üzenet
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Hangjának határozottsága lelkemig hatol és úgy érzem, hogy elvesztem. Itt van él, de mégis oly távolinak érzem, mintha két különböző partján állnánk a folyónak. Hibáztatnom kellene érte? Nem, én voltam a gyenge, én hagytam, hogy a fájdalom magával rántson és bíztam meg talán olyan személyben, akiben nem kellett volna… - Szerinted azt hiszem, hogy nem volt valóságos? Azt hiszed, hogy én nem haltam meg abban a tűzben? – kérdezem tőle erőteljesebben, mint talán kellene, de azt hiszi, hogy csak neki fájt? Nem ő élt úgy sokáig, hogy azt hitte ő volt valakinek a gyilkosa, miközben talán nem is. Elveszítettem mind, ami még számított nekem, de legfőképpen a lényem egy részét. Figyelem, ahogyan közelebb lép, mire még hevesebben veszem a levegőt, mert fogalmam sincs, hogy képes lennék-e elviselni a közelségét, vagy nem. Egyszerre vágyom oda, ugyanakkor menekülnék is, mert úgy érzem, hogy megfulladok. Szavai szíven ütnek ismét és elfordítom a pillantásomat, miközben a múltam minden apró darabkája úgy kúszik elmémben, mintha még mindig ott lennék. - Pontosan tudod, hogy mire nevelt az Atyám, hogy gyilkos voltam hosszú éveken át, míg végül fel nem lázadtam az akarata ellen. Úgy gondolod, hogy képes lettem volna megölni akár téged, akár őt? Tényleg ebben hiszel, hogy képes lennék pont azokat bántani, akik számomra a legfontosabbak és nem pedig megvédeni? – pillantok rá fájdalmasan, mert nem akartam elhinni ezt. Soha senkinek se beszéltem arról, hogy kölyökként mire tanított a Teremtőm és miket tettem - csak neki, ő ismerte pontosan a történetem- , míg végül rájöttem, hogy attól még farkas lettem, nem kell gyilkossá válnom még inkább. Inkább elviseltem a pokoli fájdalmat, ami haloványan még a bőrömön látszik, hiszen az ezüst nyomát örökké viseljük, mintsem még egy ártatlan lelket fosszak meg az élettől. Onnantól pedig minden ilyen dolgot kerültem, nem akartam többé gyilkos lenni, se más játékszere, de talán mégis azzá váltam a megmentőm, Haytham számára… - Egyszerre tett erőssé, hogy szívembe engedtelek és egyszerre gyengévé. Az elvesztésetek pedig megölt pillanatok alatt, hogy utána szép lassan folyatódjon a pusztítás. – emlékszem milyen érzés volt ott lenni, megtörni és hallani azt a vonyítást, ráébredni arra, hogy nincsenek többé. Gyenge voltam, de ha nem is lettem volna, mert akartam futni, elszaladni, de nem tehettem. Vannak olyan erők, amivel sose tudjuk felvenni a harcot. - Gyilkos vagyok, de nem a fiúnk gyilkosa… - szegem fel a fejemet, ahogyan ő erőteljesebben kérdezni meg. Pár pillanat erejéig lehunyom a szemeimet és hagyom, hogy újra a múlt megelevenedjen. – Sikítást hallottam, majd még egyet. Berohantam a szobába, hogy megakadályozzam azt, hogy újra bántson egy nőt, de elkéstem. Halott volt a lány, majd a fiúnkhoz rohantam, de… - ekkor el akad a lélegzetem, hiszen a képek könnyedén peregnek végig a szemem előtt és az is, hogy miben hittem. – valaki volt még a szobában, éreztem a jelenlétét, de még se törődtem vele… A fiúnkhoz siettem és akkor jelentél meg te, de nem bántottam, elkéstem…- bukik ki úgy az ajkaim között, mint aki most döbben erre rá. Ennyi évtized és ennyi fájdalom, s talán amiatt, mert más így akarta… Sose rémlett igazán, hogy honnan is jelent meg Haytham varázs ütésre, miért csak az után, hogy Chan is megjelent a szobában. Túlzottan káoszos volt mindig is az az este emlékeim között... - A gonoszság addig lakózik ott, amíg a tulajdonosa hagyja, és addig lehet vak, míg a birtoklója azt akarja. – hangom alig hallhatóan csendül, miközben őt fürkészem. Megérinteném, de még se tehetem, a szakadék felett nem lehet átlépni, de ha eljön a vég, akkor inkább ő hozza el számomra és ne más. - Megtörtem, elvesztem… - érezheti, hogy nem mentségként hozom fel, de ez volt az igazság, így pedig nem volt nehéz beférkőzni az elmémbe, a gondolataimba, hogy mást higgyek, mint ami a valóság. Pillantásunk újra találkozik, ami tele van fájdalommal, ezernyi elrejtett érzéssel, de még se vagyok képes elfordítani a fejemet. Látni akarom őt, még akkor is, ha ez az utolsó dolog, amit életemben láthatok. Nem hibáztatom azért, amiért nem hisz nekem, de az igazat mondom. Sose akarnék neki hibázni. - Szerinted nem tettem fel? Nem próbáltam hinni abban, hogy a szívem az igazat súgja, hogy még élsz? Titkon nem mentem vissza a sírodhoz, vagy éppen a házhoz, hogy mégis utánad kutassak, vagy jártam körbe az erdőt? – pillantok fel rá könnyes fátyol mögül. De, megtettem, de minden egyes lépésem kudarccal végződött, míg egy napon egy másik vidéken találtam magamat, akár akartam menni, akár nem… Kezem kezére siklik, miközben megremeg, hiszen nem uralom teljesen a tetteimet. Úgy érzem, hogy elvesztem és nincs már visszaút. Emlékszem milyen érzés volt Alignakkal szemben állni, a szavait hallani, de valahogy hirtelen még az is kevésbé tűnt fájdalmasnak, mint az, hogy ennyi hazugság után kiderült, hogy él és itt is volt Chan. Látom a szemében megcsillanó szeretetet, amitől csak még inkább darabokra török, hiszen tudom, hogy a fájdalmat is nekem köszönheti, még ha sose akartam neki ezt okozni. Közelsége megrészegít, hiszen túl régóta vágytam rá, de azt hittem, hogy sose történhet meg. Amikor a pajzsa lehull, akkor a farkasom sietve kapja fel a fejét, amikor megpillantja a másik bundást. Lassan indul a másik felé, mintha attól tartana, hogy elfut, majd végül gyorsít a lépteim és sietve fúrja oda magát a rég elveszett társhoz, legalábbis megpróbálja, hiszen nagyon is hiányzott neki és még mindig alig képes elhinni, hogy valóban él. - Sajnálom, hogy hagytam elvegyenek tőlem titeket… hogy nem láttam a tettek mögé… - mondom alig hallhatóan, miközben elveszek az íriszekben. – hogy megtörtem és hagytam, hogy mások irányítsanak rövid ideig. Hogy rátok hoztam a veszélyt anélkül, hogy tudtam volna. – sose hittem volna, hogy Haytham képes lenne ilyenre, de ha én nem tettem és nem is Chan volt, akkor más nem lehetett. Ő volt rajtunk kívül az egyetlen olyan farkas, aki minden egyes nap velünk együtt élt. Ő volt az, aki elvitt onnan, aki elhitette velem, hogy Chan halott. – Sajnálom, hogy ennyi évtizeden át szenvednek kellett miattam, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű… - még ha nem is én tettem, akkor hibásnak éreztem magam, hiszen velem együtt érkezett a veszély abba a családba… - sose akartam neked fájdalmat okozni. - ha tehetném elvenném a fájdalmát, még akkor is, ha az akár a vesztemet is okozhatná...
Mit akarok elérni, mit akarok bebizonyítani? Több száz éve volt, miért rágódom még mindig rajta? S még mindig karjaimban akarom tudni... Válasz nélkül hagyom kérdését, s ebben a néma válaszban sok minden benne van. A harag és a gyűlölet kivételével. Nem érzek iránta ilyen érzelmeket, fájdalmat, veszteséget, elárultságot igen. És várakozást. Kérdései, melyek válaszok, tudom, hogy igazak. Tudtam, hogy szeret, s hogy nem bántana. - Tudom, hogy nem tennéd meg – bólintok. – Éppen ezért fáj az, hogy megölted őt. Nem tudom, mi történt előtte, hogy odaértem, reméltem, hogy el tudod majd mondani nekem – komoly a hangom, vádak érzete nélkül. Csak tudni szeretném. S egyben gyötör, látni rajta a fájdalmat, sajogva lüktet bennem az érzés felé. - Mint ahogy velem is ez történt – jegyzem meg csendességgel. Erőt és nyugalmat kaptam, boldogságot. S egyben félelmet, hogy elveszíthetem mindezt. S meg is történt. A történet új eleme szíven üt, látni arcomon a döbbenetet. Haytham! Féltékenységből képes volt megölni a fiunkat! A fiamat! De csak három szó miatt nem rohanok ki, még ha nem is tudom, jelenleg hol van Haytham. A mai napig eszemben van, hogy szemet hunytam fiam erőszakos cselekedetei felett, mert reméltem, tudok hatni rá, tudok beszélni vele. Ez a két dolog erővel csap le rám most, s rövid ideig mintha ott sem lennék, pusztán a felismerés tükröződik arcomon. Éppen ekkor mondja ki gonoszság és vakságra adott válaszát. Legszívesebben most térdre roskadnék. - Igen, tudom – felelem röviden, ámde nem elutasítóan. – Onnan követtettelek idáig. Ahogy pajzsom lehull, Annchi emlékképei tolulnak belém, de már előtte tudom, érzem, hogy szavai igazak. Mindig is hittem szavainak, csak vakká tett mindaz a fájdalom és vád, amit nem bírtam elviselni. Farkasommal együtt hajolunk társunk felé, s homlokunkat érintjük a másikhoz. - Miért kellett ennyi ideig várnunk? – suttogom. – Fájt, hogy téged is elveszítettelek, s még jobban fáj, hogy ellöktelek úgy magamtól, hogy nem adtam hírt magamról. Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt... Annchi – karjaimba vonom, illata teljesen betölt, s erővel tartom vissza torkomból feltörni akaró nyüszítést, helyettem farkasom teszi meg. Fájdalmas, s egyszerre örömteli.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Fura dolog az elme, hiszen olykor azt hisszük tényleg láttunk valamit, míg valójában nem. Néha becsap, míg máskor a valóságot mutatja. Ugyanakkor azt is pontosan tudtam, hogy olykor mások hitetnek el valamit velünk. Emlékszem, hogy miként varázsoltam olykor másabb tájat, évszakot is akár magunk köré, miként mutattam meg neki a szülőhazámat. Pontosan tudom, hogy az én vérvonalam is egyszerre lehet pusztító, de akár csodákat is tehet. Kérdésemre némasággal felel, ami ezernyi érzést hordoz magában, hiszen elég csak rá pillantanom, de mégis egy részemnek fáj, hogy nem felel szavakkal, de még se teszek, vagy mondok semmit se. Szavainak köszönhetően egyszerre dobban a szív és törik még több darabra. Ha érzi, hogy nem lennék képes rá, akkor miért hiszi azt, hogy mégis én tettem? Végül szép lassan a múlt kibontakozik ismét előttem és olyan mintha azokban a percekben hirtelen ott lennék és nem is az irodámban. Minden egyes szívdobbanás, lépést újra élek. Emlékszem milyen érzés volt hallani a nők sikolyait. – Miért nem állítottad meg? – pillantok fel rá kérdőn, hiszen pontosan tudta, hogy mennyire nehezen bírtam elviselni, nem erőteljesebben fellépni a fiúnk ellen ilyen téren. Hogy nem egyszer kellett megakadályozni abban, hogy nehogy ostobaságot tegyen ilyen téren. De legfőképpen azért fájt, pontosan tudtam, hogy milyen érzés a gyengébbnek lenni, elszenvedni mások dühét, beteges játékait különféle módon. Kezem alig láthatóan megremeg a testem mellett, ahogyan visszaejtem oda. - Tudom… - suttogom úgy ezt az egy szót, mintha csak titkot mondanék. Tudtam jól, hogy mind a kettőnkben lakozott félelem, de ugyanakkor mégis hagytuk azt, hogy a boldogság magával rántson minket és a rosszat feledtesse velünk. Életem legboldogabb évei azok voltak, amikor vele voltam. Ugyanakkor úgy érzem, hogy egy újabb seb keletkezik a lelkemen, a szívemen, ahogyan a felismerés apró patakja utat tör mélyen legbelül, hiszen miként is fogadhatnám el azt, hogy pont az árult engem, minket, akiben Chan-on kívül leginkább megbíztam. Mintha azokhoz az eseményekhez köthető fájdalom sose szűnhetne meg. Figyelem arcának a játékát, és látom rajta azt, hogy ő is messze jár, ahogyan én is pár perccel korábban. - Onnan? – pillantok rá meglepetten, hiszen ezt nem sejtettem. – Ott jártál? – szívem hevesebben dobban, hiszen még mindig kerestük a részben felújított otthonunkban, amiből múzeumot csináltak, de nem leltük. Tisztán él az emlékezetembe, hogy milyen érzés volt újra leírni az egykoron viselt nevet, vagy bejárni azt a helyet, ami egykoron otthonom volt, de hiába volt bárminemű restaurálás, mert az a hely számomra nem tudott már úgy ragyogni, mint fénykorában. Amikor homloka, homlokomnak dől, akkor még több könnycsepp hull alá, miközben remegő kézzel érintem meg arcát, mintha csak az ismerős barázdák után kutatnék. Farkasom pedig nem mozdul, hiszen még mindig alig hiszi el, hogy a halottnak hitt társa visszatért, legalábbis él. - Talán így kellett vezekelnünk bűneinkért. – suttogom alig hallhatóan, hiszen mind követünk el bűnöket és talán ez volt az, amit ránk szabott ki cserébe az élet. Tudatlan kölyökként én fosztottam meg másokat a boldogságtól míg végül az élet és egy bizalmas el nem játszotta szintén ezt velem… - Sajnálom, hogy nem kerestelek még inkább és hagytam, hogy tévútra vezessenek. – alig, hogy karjai zár köré fonom a karomat, miközben a könnyeimet még nehezebb visszatartanom. Érzem, hogy képtelen lennék sokáig talpon maradni, ez túl sok, egyszerűen csak túl sok minden kavarog a fejemben. – Hiányoztál, túlzottan is... – a szívem egyre hevesebben ver, ahogyan elveszem az ölelésébe, miközben az ismerős illat újra magával ránt. Talán kicsit kapaszkodom belé, mintha attól tartanék, hogy elillan, míg végül testem megadja magát és a sötétség magával ránt rövid időre. Túl sok mindent érzek és szinte a karjaiba zuhanok ájultan, mintha csak testem így akarna megóvni az elmémbe tóduló ezernyi dologtól.
Pörölyként vág fejbe a kérdése. Szilárdan állok, mint ahogy arcomon is szilárdan mozdulatlanok az izmok, belül ér a fejbecsapás. - Meg kellett volna állítanom – hangom halk, megbánás helyett józan belátás tükröződik benne. Vak voltam, nem tettem meg. Mert szerettem és rossz volt látni, ahogy szenved. Sem előtte, sem utána nem voltam ennyire puhány, a fiam lágyított meg, s hagytam, hogy tegye velem. Talán mégis az ő vérvonala volt, csak a lehető legrosszabbra használta fel? Belátom, ha tévedek, most is ez érződik rajtam. Mit szabadítottam a világra a fiam képében? Bólintok a kérdésére, s kis idő múlva válaszolok. - Felújíttattam. Ideje volt már – de nem hozta vissza azokat a boldog érzéseket, amelyeket az épületben éltem meg, de a nyomorúságosat sem. Távol van már tőlem időben az esemény. Talán ezért is éreztem úgy, hogy ténylegesen pontot szeretnék tenni a hosszú várakozás végére. De magam sem gondoltam volna, hogy ennyire fel fogja kavarni a régi érzéseimet. Tenyerem kézfejére simítom, ahogy arcomhoz ér. Azóta több barázdák kerültek fel arcom térképére, számos abból az időből. - Hosszú vezeklés volt – suttogom vissza, megérezve könnyeinek illatát, arcára siklik ismét kezem, hogy lesimítsa azokat, továbbra is homlokom övének támasztva, majd karjaimmal átölelem, gyengéden, mit olyan régen tettem már. Felelnék, érezve, hogy teste kezd elernyedni, inkább szorosabban ölelem át, megtartva őt. - Annchi? – érzem, hogy nincs magánál, arcát figyelem, majd kisimítom a tincset arcából, s letörlöm megmaradó könnyeit. Olyan szeretettel nézek rá, mint régen, s soha nem látott szomorúsággal egyben. Fáj, hogy ez történt, s még inkább, hogy ha mindez így történt, akkor a legostobább én voltam mind közül.
Fekvő vagy ülőalkalmatosságra fektetném, helyezném, helyette inkább az ölembe vonom, leülve, ahol helyet találok. Átkarolom, vállamra fektetem fejét, s behunyom szemem. Lassan simítom felkarját, míg magához nem tér, közben elveszek az illatában, az emlékeimben. Ha most kivinném, gyanús lenne, s nem is akarom. Vádaskodás és önmarcangolás helyett az apró morzsákat rakom össze, ám azok, hogy karjaimban tartom Annchit, eltűnnek a semmibe. Azok az emlékek és érzések jönnek elő, mikor ugyanígy tarthattam karjaimban, s csak kettőnknek létezett a világ, vagy hármunknak, a fiunkkal. Meglepve kapok az arcomhoz, mikor egy könnycsepp legördül rajta, s mélyet sóhajtok. Talán igen. Igen, ideje túllépni mindezen. Ahogy éledezik, megcirógatom arcát egyik ujjammal. - Jó reggelt, kedvesem – mosolygok rá. Nem lesz már semmi ugyanolyan, mint akkor volt ott. De a szerelmem, az érzéseim nem változtak iránta. - Szeretném, ha ma nálam pihennél – félig kijelentem, félig kérlelem.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem lett volna jogom talán megkérdezni, vagy nem most, de nem egyszer kértem egykoron is, hogy tegyen valamit. Nem tudtam elsiklani az ilyen bűnök felett, hiszen minden egyes sikoly részben olyan volt, mintha az én egykori néma sikolyom kelt volna életre bennünk. - Sajnálom, nem kellett volna… - rázom meg sietve a fejemet és le is sütöm a szemeimet, hiszen tényleg nem volt jogom ezt kérdezni. Azok után nem, hogy vélhetően részben a saját akaratomon kívül is, de mégis én tehettem részben arról, hogy a családunk, egykori álmaink és terveink pedig romokban hevert. – nincs jogom ítélkezni, se számon kérni téged. – teszem még hozzá pár másodperccel később, majd óvatosan pillantok fel rá, hiszen tényleg nincs. Még akkor sincs, ha igazán sose bomlott fel az egymásnak tett eskü, amit az esküvőkör tettünk… - Akkor te voltál a névtelen adományozó. – arcomra pedig kiül a felismerés, így pedig nem csodálkozom, hogy tényleg annyira hű volt a régi önmagához az a hely, de még se volt olyan teljesen. A boldogság elillant és a megmaradt tárgyak a boldogság mellett szomorú történetet is őriztek. – Igazán remekül sikerült, de vannak olyan dolgok, amiket már nem lehet visszavarázsolni abba a helybe, épületbe…- suttogom a szavakat, ahogyan a múlt még mindig részben fogva tart. Egy alig hallható fájdalmas sóhaj is kiszökik ajkaim között. Aprót bólintok, miközben elveszem a jól ismert titkokat őrző szempárban, és pár pillanat erejéig lehunyom az íriszeimet. – És talán még nincs is vége. – mire megszólalok, addigra már őt fürkészem. Hosszú idő eltelt, sok fájdalmat hordoztunk magunkban, talán mi is változtunk vele együtt, miközben most még több titokra kezdett el fény derülni és még azzal is meg kellene küzdeni. Végül pedig a sötétség magával ránt, mintha így akarna megvédeni a sok gondolattól és érzéstől, amibe úgy éreztem, hogy szép lassan akár bele is fogok „rokkanni”, még akkor is, ha ez számunkra farkasoknak nehezebb.
Fogalmam sincs, hogy meddig lehetek kiütve, hiszen egy részem ott maradna, a biztonságban és megőrizné a látottakat, mintha még mindig attól tartana, hogy nem más volt, mint csak a képzelet játéka. Másik részem pedig ébredne, és elveszne az ismerős ölelésben, még akkor is, ha jól tudtam, hogy az semmit se fog megoldani. Érzem a gyengéd érintését, de mégis egy kisebb félelem cikázik végig a gerincem vonalán, majd lassan pillantok fel rá, ahogyan a karjaiban tart az egyik fotelben ülve. - Nem illantál el, tényleg itt vagy. – suttogom úgy, mint aki hirtelen ismét meglepődik azon, hogy ez tényleg valóság. Kezem gyengéden siklik arcára, de nem mozdulok meg az öleléséből. Nem érzem úgy, hogy képes lennék megállni még a saját lábaimon. Még akkor is, ha mindig is szerettem erősnek mutatni magam, mert most még se megy. Szavai meglepnek és sietve kapom el a pillantásomat róla, majd óvatosan felállok az öléből, bármennyire is jó érzés ott lenni és elveszni benne. - Nálad? Hogyan? – pillantok rá végül kérdőn, hisze ennyi ideje már itt lenne, hogy be is költözött valahova és észre se vettem? Miként lehetséges ez? – Szeretnék, de nem tudom, hogy jó ötlet-e. Annyi minden történt, annyi érzés tombol bennünk… - a félelem pedig könnyedén kicsendül a hangomból, miközben farkasom ismét a másik farkashoz sétál, hogy ismét üdvözölje őt és el ne mozduljon mellőle, amíg nem muszáj, ha a másik hagyja.
- De igen. Szükséges volt – halk a hangom, határozottsága azonban betölti a helységet. Helyénvaló volt a kérdése. – Néha valóban vakok vagyunk, mert a szeretetünk önző, azt láttatja, amit látni szeretnénk. Vak voltam. - Neked van a legnagyobb jogod hozzá – tekintek a szemeibe. – Sajnálom, hogy meg kellett élned – azt, hogy amiként a fiam bánt a nőkkel, számára újra és újra átélése volt mindannak a szörnyűségnek, amin keresztülment. - Így is fogalmazhatunk – voltaképpen feltűnő lett volna, hogy hirtelen annyi pénzzel előállok, ezért meg is vettem a helyet, műemlékvédelmi kötelezettségeivel együtt, és jogos igénnyel, hogy a felmenőim között voltam én magam, nem tartott semeddig sem hamis hátteret állíttatni. Mint ahogy álnéven adományoztam az épület renoválására is. - Ugyanígy vagyok ezzel magam is – először azt mondtam magamnak, hogy nem vágyom visszavarázsolni azokat az érzéseket, ám amikor nem is találtam azokat, fel kellett ismernem, hogy valójában azért tettem meg. Egy újabb ábránd foszlott szét, s tört elő mögüle a kijózanító valóság. - Ez csakis tőlünk függ – hiszem, hogy az élet visszavette már a revansot, pusztán magam vaksága ostorozott mindezzel. S még mindig vannak kétségeim azon éjjelt illetően, nem most fogok beletemetkezni. Elég feldolgozni, hogy Annchi ismét itt van előttem, s megérinthetem, érezhetem őt.
A félelemre magamban megráncolom homlokom. Azok szoktak így megijedni, akiknek van okuk félni, s az ébredés első pillanatai mindig a legőszintébbek. Megjegyzem magamnak, arcomon, s magamon a magabiztos és gyengéd derű érződik és látszódik. Figyelem őt, ahogy keze ismét megérint, ezúttal nem nyúlok a kezéhez, karjaim ölelésével foglalom el őket. Engedem, mikor felállni készül, magam ülve maradok. - Igen. Úgy, hogy elviszlek oda. Figyelem továbbra is, arcomon a szokásos ki nem olvashatóság ül ki, pusztán az érdeklődő figyelem látható rajta. - Mitől félsz? Biztonságban leszel nálam – a fiamat is úgy gondoltam és lám, mi lett a vége. Felállok, s tenyerem felfelé fordítva várom, hogy rácsúsztassa Annchi a sajátját. - Jöjj velem, kérlek. Farkasom állva marad, s fejét Annchi farkasa felé bólintja, de többet nem tesz, a tartásán látni, hogy így tartja teljesnek magukat.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Határozottság most is könnyedén lengi be a teret, emlékszem arra, hogy régen is, ha megszólalt, akkor szinte mindenki őt figyelte, ha olyan volt a helyzet. Mindig is tisztelte őt mindenki, legalábbis sokan, ahogyan sokan fel is néztek rá. – Sokszor azok vagyunk, mert hinni akarunk a szívünknek és bízni abban, hogy nem lesz késő… hogy egyszer megtörténik az, amire vágyunk. – keresem meg őt ismét az íriszeimmel, miközben egyre gyengébbnek érzem magam és elveszettnek. - Tudom, hogy sajnálod, ahogyan én is sok mindent, de egyszer talán az emlékek halványabbak lesznek. – nem igazán hittem ebben, velük kapcsolatban nem, de mindenki hibázik és hiába emlékeztem a sok jóra, mert sose tudtam elfeledni azt, ami néha zajlott abban a házban… Ahogyan azt se értettem sose, hogy abból az édes kisfiúból miként is válhatott olyanná felnőttkorára, hiszen szerintem egyikünktől se láthatott ilyen viselkedést. - Sajnálom… - tudom, mondtam már nem egyszer, de még mindig ez volt az igazság, miközben továbbra se tudtam az a gondolat elől szabadulni, hogy részben talán mindegy, hogy mi történt azon az estén, mert így is és úgyis felelős vagyok az ott történtekért. Szavaira haloványan mosolyodom el, miközben még mindig alig tudom elhinni, hogy itt van. – Talán igen, de régebben is hittünk abban, hogy csak tőlünk függ és…. – nem tudom befejezni, de nem is kell. Mind a ketten tudjuk, hogy mi történt. Hosszú évtizedekre elsodort minket egymás mellől az élet és mind a ketten a saját démonaikkal harcoltunk, míg végül talán ők le nem győztek minket, vagy még nem késtünk volna el?
Azok után, amikre kezdett fény derülni, hogy mi is történhetett egykoron… Nos, talán nem meglepő, hogy még mindig él kisebb kétely, hogy ez tényleg valóság és nem egy újabb trükk azért, hogy idővel újból megtörjek. - Mióta élsz itt? – pillantok rá kérdőn, hiszen ha már saját háza van, akkor biztosan, hogy nem ma, vagy tegnap érkezett. Mióta figyelhet vagy követhet árnyként? - Attól, hogy még azelőtt elveszíthetlek ismét, mielőtt igazán visszakapnálak. – pillantok fel rá egy kisebb hallgatást követően. Nem azért hallgatok, mert nem tudom rá a választ, hanem mert inkább félek kimondani, mert úgy még valóságosabb lesz. Abban a pár másodpercben le is sütöm a szemeimet, mielőtt ismét megkeresném őt. Figyelem a felém nyújtott kezét, de pármásodperc után végül, még ha remegő kézzel is, de kezébe csúsztatom az enyémet. Félek, nem tudom, hogy mi fog következni. Van boldog és fájdalmas múltunk is; most pedig itt a jelen, ami ezernyi rejtélyt hordoz magával. Farkasom csak bólint egyet, még talán hamarabb is, mint hogy én a kezemet kezébe csúsztatnám. Végül belebújok a kabátomba, felveszem a táskámat, majd Chan mellé lépek, hiszen bármilyen nevet is visel most, nekem ő örökké Chan fog maradni. Jules-sal váltok pár szót, de utána hagyom azt, hogy vezessen és mutassa az utat, hogy merre is menjünk.
Kedvesen mosolyodom el a válaszára. Annchi mindig is jó lélek volt, s ezért is fáj az a tudat, hogy miken ment keresztül és a fiam is hozzátett még. - Az min segítene? – reagálok arra, hogy az idő haladása tud segíteni. Ebben sem hiszek már egy ideje. Az ember vagy túllép rajta, vagy örökre benne ragad. Énem egy része mindig is megrekedt abban a múltban, s nagyon nehezen tudtam onnan kitépni, s még minduntalan visszaesik oda. Előre akarok most már tekinteni, de ehhez le kell zárnom életem eme részét. S mert... még most is szeretem Annchit. Egy pillanatra átsuhan a tekintetemen a fájdalom és a sajnálom elfogadása. Szeretem őt, s ahhoz sokkal jobban ismerem, mint hogy elhiggyem, valóban képes lett volna rá. Valóban képes volt rá? Összevonom a szemöldököm. - Hinni? Balgaság – a józan érveknek hittem mindig. S a jó emberismeretemnek, ami ott és akkor csúfos kudarcot vallott. Mert hittem abban, a döntésem, s amit teszek, helyes.
- Egy ideje. Fairbanksből jöttem ide, még április végén – megvolt az okom, hogy előbb oda térjek, s csak azután jöjjek ide. – S te? Ahogy látom, falkában sem vagy – ami itt, Anchorageben nyilvánvaló, de falkaszagot sem érzek rajta. - Ott még egyelőre nem tartunk – tömören válaszolok, már csak azért is, mert kimondatlanul bár, de ugyanezt érzem én is. Hiába érzem tisztulni a képet, tartok attól, hogy egyszer csak minden összeomlik. Némán várakozom, míg a férfival megbeszéli amit szükséges, majd kinyitom előtte az ajtót. Nem tudom, most nem nyújtani felé a karomat, látva, érzékelve, hogy mennyire gyenge lett hirtelen. Nekem most nem megy annak lenni, kimutatni legalábbis. Az akarat hajt ebben előre, vagy a kővé szilárdult kiábrándultságom, csalódottságom, nem tudom. Az anyósülésnél nyitom ki a kocsi ajtaját, s miután beszállt Annchi, a volán mögé ülve, a házhoz tartok. Magamban boldog vagyok, hogy Annchi nem hagyott most faképnél, holott joga meglett volna hozzá, hiszen évszázadokig halottnak tudattam magam felé.
Érdeklődéssel forgattam ismertetőit az üzletét illetően. Mivel szívügyem a gyerekek foglalkoztatása, az Ön által szervezett gyermekprogramokat is figyelemmel kísérem. Akik eddig részt vettek rajta, csak jó szavakat tudtak mondani, mit mondani, áradoztak Önről és a csapatáról! Minden évben rendezek jótékonysági bált, s minden évben kiemelem egy szponzoráltamat. Ebben az évben az Önök által szervezett gyerekprogramokra esett a választás, hogy hálánk jeléül egyrészt vissza tudjuk valamit adni elismerésként, valamint szeretnénk támogatni a jövőbeli, hasonló, vagy még jobb élményeket nyújtó programokat Önöknél. A többit azonban személyesen szeretném Önnel megbeszélni, s szeretem a kellemest a hasznossal egybekötni, ezért meghívom egy munkavacsorára. Mivel elég szűkös időkeret áll rendelkezésemre, ezért az alábbiakban megadok három időpontot, kérem, válasszon ki egyet közülük, s abban az időpontban találkozzunk a Háromhajó Étteremben.
Szívélyes üdvözlettel:
Hamish Riverdale
- Köszönöm, barátom, lekötelezel vele! - Legalább megéri a kislány, hogy ilyenekre vetemedsz? – a negyvenes éveiben járó férfit elég régóta ismerem, ilyet ne vegyek sértésnek fel, Chanra nézve. - Bizony meg – bólintok. – Remélem, beválik a meglepetésem. S ahogy ígértem – egy finoman csomagolt dobozt helyezek az asztalra. A részletekbe csak annyira van bevezetve, hogy ha esetleg érdeklődne Annchi, akkor a tökéletes falazáshoz meglegyen a történet. Ráadásként Hamish valóban támogat és évente rendez egy bált, ahol a bevétel felét csak az egyik támogatottjának adja, támogatása és elismerése gyanánt. S mivel egyéni döntés, és jó meggyőző érvekkel rendelkezik mind Chan tevékenysége, mind az én szavaim, Hamish örömmel egyezett ebbe bele. A boríték és a levélpapír is az övé, amit Annchi fog kézhez kapni.
Ha Annchi elfogadja a meghívást, a megfelelő időpont előtt én is serénykedni kezdek. Mikor Annchi belép, feltűnően üres az étterem, de a főpincér Annci elé siet, s az udvarias érdeklődés után a megfelelő asztalhoz vezeti. Az étterem közepes kategóriánál egy kicsivel magasabban kvalifikált, de nem a felső réteget szolgálja ki. - Az úr hamarosan megérkezik, s addig megkért, hogy a ház ajánlatát ajánljam figyelmébe és ezt a vörösbort – a palackot Annchi elé tartja, majd, ha kér, akkor tölt.
A rendelés után nem sokkal érkezik a főétel. - Parancsoljon, jó étvágyat – teszem Annchi elé hátulról érkezve a tányért, majd szemközt helyet foglalok vele. - Kérlek, ne menj el. Úgy véltem, semleges helyen talán könnyebb lesz beszélgetnünk – mosolygok rá bíztatóan, miközben az előételt számomra is meghozzák. - Szerettelek volna meglepni ezzel, kérlek, ne haragudj Hamishre. Az ajánlata viszont áll, eredetileg is a boltodat szemelte ki, mint adomány célpont.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Eléggé meglepett a levél, hiszen sose hallottam a férfiról, se arról, hogy ilyet tenne. A mai világban pedig jobb óvatosnak lenni, így csak azok után válaszoltam neki és vettem fel a kapcsolatot vele, hogy utána jártam én is a városban és értesültem arról, hogy jóember és tényleg szokott támogatni másokat. Egy részem örült a visszajegyzésnek, míg a másik felem inkább azt mondta volna neki, hogy inkább adományozza másoknak – ennyi évszázad alatt bőven volt pénzem -, amit erre tudnék fordítani, de más programoknak meg jól jönne egy kis támogatás. Végül csak megírtam, hogy melyik időpont lenne jó és érdeklődtem a hely felől is, hogy tudjam miben kellene mégis megjelennem. Szerettem az alkalomhoz illő ruhát ölteni, hiszen ilyen neveltetést kaptam és ez sose változott meg ennyi évszázad alatt se. Nem tudtam feledni Chan-t se, se azt a találkát, ami legutóbb lezajlott. Egy részt gyűlöltem magamat azért, hogy megint ennyire könnyedén a felszín alá engedtem őt és megmutattam a sebezhető és megsebzett oldalamat, másrészt meg fájt a tudat, hogy ennyi időn át hagyott a saját poklomban szenvedni az elvesztése miatt, de talán az fájt a legjobban, hogy egyre távolabb éreztem magamtól. Azóta se kerestem. Eltelt már mennyi is? Hmm, talán egy vagy két hét is, de inkább a boltom teendőibe ástam el magam, vagy festettem. Kíváncsian léptem be az étteremben és meglepően konstatáltam, hogy egészen üres. Ez számomra pedig eléggé fura volt, hiszen egy étterem sose szokott ennyire kihalt lenni, főleg nem ilyen idő tájt. Már éppen majdnem sarkon fordultam, amikor megjelent a pincér. Viszonoztam a mosolyát, majd egy aprót bólintottam arra, amit mondott. Hamarosan pedig már az asztalhoz is kísért. - Köszönöm a bort elfogadom, de talán az étkezéssel megvárnám az urat. – pillantottam komolyan a pincérre, hiszen nem fogok egyedül neki látni az evésnek, hiszen talán ő nem tervezte olyan hosszúra a találkát. A bort megízlelem és tényleg mennyei az íze, majd pedig türelmesen várok, de közben minden érzékem készenlétbe áll, mert még mindig túlzottan fura, hogy ennyire üres a hely. Amikor egyszer csak leteszik elém mégis az ételt, akkor már majdnem megszólalnék, hogy nem rendeltem semmit se, amikor is felismerem a hangtulajdonosát. A szívem nagyot dobban, a farkasom pedig kíváncsian és boldogan kapja fel a fejét. – Chan… - csak ennyit tudok kimondani a váratlan felbukkanásának köszönhetően. És egy pillanatra tényleg megfordul a fejemben, hogy elmenjek, de még se mozdulok meg. - Te szervezted ezt az egészet igaz? – teszem fel a kérdését és hamarosan választ is kapok rá, hogy részben igen. – Nos, tudod reméltem, hogy vele fogok találkozni és meggyőzhetem arról, hogy inkább másnak adja azt a pénzt. Másoknak jobban kell, mint az én üzletemnek. – nem volt megvetés a szavaimban, inkább puszta tény volt semmi több. És vélhetően Chan is meg fogja érteni, hogy tényleg képes lettem volna erre. - Miért csináltad? – pillantok rá kérdőn, de az ételhez egyelőre nem nyúlok. Inkább csak újra ajkamhoz emelem a borospoharat és iszom pár kortyot.
- Kérem – a pincér megdöntötte magát enyhén, s máris nyitotta a palack bort, előtte a parafát nyújtotta át Annchi számára, hogy ellenőrizze, megfelel-e számára az ital, s csak utána töltött belőle a pohárból, aztán diszkréten távozott. - Annchi – biccentek, mosollyal az arcomon. Az érzéseket sosem fogom letagadni, amit irányába érzek, történjenek bárhogy is a dolgok. Ha nem így lenne, akkor nem próbálkoztam volna be így. Nem a győzni akarás hajt a kapcsolatunkban, hanem annak helyretétele, vagy végleges lezárása. Komolyan, mégis némi mosollyal a szám sarkában hallgatom szavait, koránt sem a lenézés, hanem a csodálat miatt. - Sejtette Hammish is, hogy ezt fogod mondani, ezért is hajlott arra, hogy inkább én beszéljek veled – ez részben igaz is, mert amikor megtudta, mi is a háttér mögött, ami kimerült felé abban, hogy kifejeztem rajongásom Annchi irányába, máris átadta a stafétabotot. - Nem a pénz, hanem a név és a hírnév jóval többet tud segíteni számodra, mint az anyagi támogatás. S ha átadod nyilvánosan a támogatást más vállalkozás számára, eléggé nagy elismerést tudnál vele kiváltani – veszek egy falatot a számba, s némán ízlelem meg, majd bólintok, elégedettségem gyanánt. - Mint mondtam – támasztom alkarom az asztal szélére. – szerettem volna semleges helyen találkozni veled.Az érzelmek még ennyi idő után is el tudnak kapni, s nálam ez megszokott. Kisebb csönd áll be nálam, mert részemről beismerni, hogy az érzelmek képesek uralni, ritka, még sosem volt ilyen. Mindez azért, mert szeretem Annchit, mint ahogy szerettem a fiunkat is. - Ezért sem tudtam előbb találkozni veled, Annchi. Sosem gondoltam volna, hogy az érzelmek ennyire el tudnak rajtam uralkodni – kimondtam, elmondtam. Felért nem egy szerelmi vallomással. A poharamba töltök a borból, s kortyolok belőle. - Nem gondoltam sosem, hogy könnyen fog ez menni, az viszont meglepett engem is, mennyire nem.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Látom a mosolyát és amikor megszólal, akkor én is elmosolyodom a szavain, hiszen talán sose fog változni. Számára mindig is fontos volt a tekintély, az, hogy mások miként tekintettek rá. Számomra a hírnév annyira sose volt fontos, ebben a világban meg pláne nem, mert a végén túl nehéz lenne eltűnni, ha eljött az idő. - Szóval a barátod be akarja vetni azt ellenem, hogy még mindig hatással vagy rám? Erre mondják azt, hogy nem fair dolog, nemde? – kérdezem meg játékosan, majd kortyolok párat a boromból és kíváncsian hallgatom azt, amit mond. Egy aprót bólintok, majd lerakom a poharat, megtörlöm az ajkaimat is. - Elismerés, amivel túl sok helyen jelennék meg. Egykoron talán az elismerést könnyebb volt viselni, ahogyan a hírnevet is, de a világ változott Chan. Mindent megjelenik az interneten, a sajtóban és ez egy magunk fajtának veszélyes is lehet. – ebből pedig könnyedén rájöhet, hogy ez a lehetőség is megfordult a fejemben, de azért azt neki is tudnia kell, hogy a farkasoknak olykor egyre nehezebb rejtve maradnia ebben a modernkorban. Régebben egyszerűbb volt, de most? Most mindenhol árgusszemekkel figyelnek az emberek és bármit képesek megörökíteni a telefonjaikkal. Lesütöm a pillantásomat, amikor az érzéseibe enged bepillantást nyerni, majd ha engedi, akkor szelíden az asztalon átnyúlva megérintem a karját, mintha csak ezzel akarnám kifejezni, hogy értem őt. Figyelem őt és csendesen hallgatom, még a csendet se töröm meg, mert pontosan tudom, hogy mennyire nehéz neki kimutatni az érzéseit és emiatt még inkább tudom értékelni, hogy most mégis megmutatja azokat és nem zárja be egy dobozba. - Tudod, sokszor elképzeltem, hogy mit mondanék, ha egyszer esélyt kapnék arra, hogy újra élj, de amikor megláttalak úgy éreztem, hogy egyetlen egy szó se lenne helyénvaló vagy egyik se tudná igazán kifejezni azt, amit érzek. – szólalok meg alig hallhatóan, majd kicsit benedvesítem az ajkaimat. – Én se hittem volna sose, hogy valami lehet ennyire nehéz, ennyi kétséget ébresztő, de mind a ketten falakat húztunk fel, hogy életben tudjunk maradni… - kezdek bele óvatosan, közben pedig a kezemet az ölembe ejtem. – Falakat, amiket talán félünk elrombolni, mert hiába lappang ezernyi érzés, ami még összeköt minket, talán tartunk attól, hogy a hibáinkat a másik fél sose fogja tudni elfogadni, megbocsájtani őszintén. És annál pusztítóbb talán nem is létezik, mint kétszer elveszíteni azt, akit mindennél jobban szeretünk és bármire képesek lennénk érte. – közben pedig őt fürkészem, majd egy tincset, ami életre kelt sietve simítok ki az arcomból. – Talán nem értesz velem egyet, talán rosszul látom a dolgokat, de talán abban nem tévedek, hogy még mindig nem múlt el az, ami egykoron létezett közöttünk, az pedig rajtunk áll, hogy képesek vagyunk-e tenni érte, vagy inkább elmenekülünk. – fejezem be és pont ekkor jelenik meg a pincér, hogy kérünk-e valamit. Én csak némán rázom meg a fejemet, hiszen még az ételünkből is alig fogyott valami, az pedig csak remélni tudom, hogy Chan érti, hogy mire gondolok és nem pedig hamarosan feláll és távozik. Múltkor hibáztam, nem tagadom. Olyannak mutattam magam, ami nem vagyok, míg végül az utolsó percekben meg nem tört a maszk, most pedig nincs maszk. Azt kapja, amit gondolok és érzek, azt, aki hajdanán is voltam és aki talán még egyszer igazán lehetek, ha lehullnak a felépítettet falak, amik segítettek ennyi időn át talpon maradni.
Megdobban a szívem a kérdésére és egyben kinyilvánítására. - Elképzelhető, hogy ez volt a háttérben. Idilli vágy, hogy olyan legyen, vagy legalább hasonló, mint régen? Olyan sose lesz, de a feszültségek sosem vezettek jó irányba. - Ahogy gondolod – bólintok. Engem annyira nem zavar, hogy esetleg rám mutatnának, mennyire hasonlítok erre meg arra a személyre, amely voltaképpen korábbi önmagam. Sokféle teória létezik és mostanában népszerű embereknél ezt elő is szedik. Az eredménye úgyis az, hogy az emberek jót nevetnek rajta, de nem hiszik el. Pedig valójában tényleg ők vannak a képeken, fotókon, sok száz évvel ezelőttről is. Érintése puha, kellemesen bizserget, s nem veszem el a kezem, finoman megszorítom. Ez az, amire vágyom, a csendes együttlétre, a harmoniára, amely olyan ritka, s olyan értékes kincsként tartogattam magunk között. - Gyönyörű vagy, Annchi – szavaim halkan szólnak, határozottságuk és lágyságuk betölti a teret. Nem nyúlok az evőeszköz, le is teszem a villát is, úgy figyelem Annchit, komoly, s értő tekintettel. Szívem megtelik nyugalommal és szeretettel ismét. S még nem voltam ennyire bizonytalan és biztos sosem semmiben. Annchi az, akit én is és farkasom elfogadott élete párjának, és ez sosem fog változni. Azokat a szavakat hallom vissza, amiért éppen nem estem neki, mikor itt megpillantottam először. Hittem abban, hittem benne, a megérzéseimben is. - Van, amit nehéz elfogadni a másikban – pillanatnyi halvány mosoly. – Az egymás iránti érzelem az, ami segít ebben túllendülni. Ebben hittem, s hiszek, Annchi. S hogy képes vagyok a saját rossz érzéseimen felülemelkedni egyszer – addig meg látni sem akartam őt, mert méltatlan férj lettem volna hozzá. - Az itteni ürücomb vadasan nagyon finom – nézek Annchira. – Érdemes lenne megkóstolnod. A pincérre tekintek. - Azt kérnék, mindkettőnk részére. Aztán, ahogy elmegy, ott folytatom, ahol abbamaradt a beszélgetésünk. - Nem azért jöttem Annchi, hogy aztán megfutamodjak. De ha nem kérsz belőlem többé, azt is elfogadom – hiszen voltaképpen ráerőltettem most magam a megjelenésemmel. – Hiszen akár teljesen megváltozhatott az életed, s nem kívánom tönkretenni. Sajnálom, ha .. – nehéz befejezni a mondatot. – fájdalmat okoztam neked ezzel. Más előre elgondolni dolgokat, s más az, amikor már benne vagyunk, s az események megtörténnek. - S ha szeretnéd, akkor szeretnék segítő kezet nyújtani a tevésre. Hogy ami régen volt, bár sokat változhatott az idő alatt, s ha másképpen is, de ismét meg tudjuk erősíteni.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Köszönöm, de nem próbálj meg így levenni a lábamról vagy megrendíteni abban, amit gondolok erről a dologról. – mosolyodom el barátságosan. Érezheti, hogy tudom őszintén mondta, de hirtelen talán nem is tudom hova tenni a bókját. Mit meg nem adtam volna érte, de most mégis egyszerre esik jól és egyszerre zavarba ejtő, mert pontosan tudom, hogy semmi se olyan tökéletes, mint esetleg másoknak tűnhet. Kíváncsian fürkészem őt, miközben hallgatom. Nem eszem egyetlen egy falatot se. Pár pillanat erejéig elgondolkozom azon, amit mond, mert meg tudom érteni, hogy mire is gondol. Egy aprót bólintok, majd egy kisebb habozást követően meg is szólalok. - Miért nem engeded, hogy segítsek benne? Olykor nem egyedül kell megbirkózni a démonainkkal. – tudom, hogy szereti megoldani maga a dolgait, de ha azt szeretné, hogy az egymás iránt érzések újra erősebbek lehessenek, egymás karjaiba sodorhassanak, akkor meg kell bíznia bennem és hagynia azt, hogy segíthessek neki. Mielőtt reagálhatnék arra, hogy mit is szeretnék enni, addigra megteszi ő és dönt. Elfogadom azt, ha ajánlanak egy ételt, de akkor is jobb szeretem én magam eldönteni, hogy végül mit is eszem és ez most sincsen másképpen. Figyelem, ahogyan a pincér sietve távozik, hogy elkészítse a kért ételeket, majd picit megrázom a fejemet. - Látom, még mindig szereted dönteni olykor a másik helyett. – nincs megvetés, vagy rosszindulat a szavaimban, inkább csak puszta ténymegállapítás volt a részemről és kicsit talán sugallni akartam azt is, hogy legközelebb engedje azt, hogy én dönthessem el mit is eszem. – Ezek szerint akkor gyakori vendég vagy itt? Vagy netán tiéd a hely? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen nem túlzottan jártam mostanság étterembe, így fogalmam sincs ilyen téren mi a helyzet a piacon. - Tudod, fájdalmat okoztál, de nem azzal, hogy megjelentél, hanem azok a szavak, amiket múltkor mondtál. Nem vagyok a feleséged, vagy éppen az, hogy ennyi évszázadon hagytad azt, hogy veled együtt haljak meg minden másodpercben. – ha megpróbált megszólal, akkor megrázom a fejemet. A farkasom kíváncsian fürkészi az eseményeket, mintha némán akarna könyörögni, hogy inkább hallgassunk, de tudom, ismerem minden egyese fájdalmát. – De történjen bármi, fájjon egy-két döntés pokolian, ahogyan talán neked is fájhatnak, attól még mélyen legbelül semmi se változott. A szívem igazán mindig is a tiéd volt és nem másé, ahogyan a legnehezebb időkben is szerettelek. Akkor is, ha már nem lehettél velem, azt kívántam, hogy itt lennél, hogy újra láthatnálak. – szavaim komolyan csendülnek, mert nem viccelek, majd lassan kinyújtom ismét az asztalon a kezemet, és ha engedi, akkor megfogom a kezét. - Szeretném, ha maradnál, szeretném, ha küzdenénk kétszer annyira legalább, mint egykoron kellett. – azok se voltak könnyű idők, de nem hátráltunk meg, kitartottunk a másik mellett. - Jag älskar dig!* – ő tanította meg nekem az anyanyelvét, ő tanított meg az, hogy milyen igazán szeretni és szeretve lenni. Ő neki köszönhetem, hogy tudom milyen a család, a megbocsájtás, a hűség, a kitartás. Sok mindent tőle vagy éppen vele együtt tanultam meg az élettől és képtelen lennék arra, hogy veszni hagyjam bármelyik részét is, mert mindegyik apró dolog bennem él, az iránta érzett érzésekben.
- Azt állapítottam meg, amit látok, s annak kinyilvánításában senki sem akadályozhat meg – nézek rá meleg, őszinte mosollyal. Hallgatok egy ideig. Szavai örömmel töltenek el. Éppen olyan érzésűek, mint sok száz évvel ezelőtt, mikoron együtt voltunk. - Kedves tőled – mosolygok rá gyengéden. Csakhogy akkor már nem élnénk, tudom jól. Megállok a mozdulatban, majd feltartom kicsit a kezem. - Legyen szíves – szólok a pincér után. – A rendelésen változtatnánk – sértésnek veszem, és nem. A nő választ, a férfi kikéri azt a számára. Most viszont kiestem ebből, hagyom, hogy a pincérnek ő adja a le a rendelést, majd egy bólintással erősítem meg a pincérnek Annchi döntését. Hagyom kimondani a szavait, érzékelem, hogy ezek fontosak, mint ahogy minden szavai, amelyet eddig elmondott. Most viszont választóvonal lehet a múlt és a jelen között, s egyben kapocs is. Nem vágok közbe, csendben figyelve szavait, szemeibe tekintve hallgatom. S látom, mennyire helyesen döntöttem akkor, hogy nem fedem fel magam, hanem hagyom, hogy mindazon érzés, ami bennem tombol, békére leljen. Mert csak így tehettem meg azt, amit most megtettem, így beszélhetünk csak most ennél az asztalnál. Felvállaltam, hogy nem fog kedvelni ezért, hogy haragudni fog rám. Inkább legyen ez, mint halott, vagy örökre meggyűlöljön. Abba mind a ketten belepusztultunk volna, érzelmeink okán. Így védtem meg őt, a kettőnk kapcsolatát, tőlem, a tomboló érzelmeimtől. A kezeinkre tekintek, ahogy az enyém is válaszul megfogja az övét, majd ismét rápillantok, mikor anyanyelvemen szólal meg. Sokkal többet jelent ez nekem, mint bárki sejtené. Nagy levegőt veszek, aztán felállok, látni rajtam a változást. Öltönyöm zsebébe nyúlok és egy kis dobozkát veszek elő, s letérdelek elé. - Skulle du vara min fru?* Kinyitom a dobozkát. Anyám ékszere, az, amely oly sokáig díszelgett büszként Annchi ujján, s lettem tőle boldog, mert tudtam, jó kezekben van. A szemeibe tekintek. Mindig a férje voltam, s mindig a férje leszek. Vártam a pillanatig, hogy visszaadhassam jogos tulajdonába. Tisztában vagyok vele, hogy sok nehézség van előttünk, éppoly nehezek, mint amik mögöttünk. De mi ketten azóta vagyunk egyek, hogy először megpillantottuk egymást.
// *Leszel a feleségem? – svéd ^^ //
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Elmosolyodom arra, amit mond, de nem felelek. Nem megakadályozni akartam, csak tudtára adni, hogy hatással van rám, de azért sok idő eltelt és megtanultam azt, hogy az érzéseim miként ne legyenek olykor hatással a döntéseimre. És ez most se volt másképpen, úgy gondoltam, hogy azt a díjat, összeget másnak kellene megkapnia. - Ha már a barátoddal nem találkozhattam, akkor kérlek átadnád neki ezt a borítékot? – közben kiveszem azt a táskámból és Chan felé nyújtom. Talán túlzottan jók még az ösztöneim, hogy arra a lehetőségre is felkészültem, ha nem találkozhatnék az illetővel. – Csak annak az intézménynek a neve van benne, akinek szerintem kapnia kellene az összeget és egy kisebb kísérő levél. – magyarázom meg a miértet. Abban pedig reménykedek, hogy ezt megteszi a férjem. Nem túl nagy kérés, de szeretném, ha valahogyan az illető is értesülne arról, hogy nem szeretném elfogadni a díjat, ahogyan a támogatást se. Személyesen talán kevésbé lett volna sértő, de már csak ez maradt. Ha nem jött volna el, akkor is ennyit hagytam volna magam után az étteremben dolgozóknak, hogy adják át neki. Amikor a pincér után szól, akkor megrázom kicsit a fejemet, majd egy aprót sóhajtok. Megettem volna, nem erről volt szó, inkább csak a későbbiekre akartam célozni, ha netán lesz még olyan. Amikor pedig a pincér mégis megállt, akkor egy tejszínes-olaszos tésztát rendeltem a másik étel helyett, majd pedig visszapillantottam Chanre. Szavaim egyszerre jöttek könnyedén és nehezen is. Nem volt könnyű megnyílnom, kimondani a félelmeimet, hiszen az évek alatt megtanultam, hogy elzárjam azokat és így tudtam talpon maradni sokszor. Mit sem sejt arról, hogy miként álltam nem olyan régen szemben az egyik legősibb szellemmel, és ha csak arra gondolok, akkor még mindig a félelem fog el. Arra viszont nem számítottam én se, hogy ez a találkozás még ilyen fordulatokat fog venni. Figyelem, amikor feláll, de hirtelen nem értek semmit se. Kíváncsian, zavarodottan figyelem őt. Látom azt, ahogyan valamit előhalászik, majd pedig letérdel. A szívem úgy kezd egyre gyorsabban verni, miközben mélyen legbelül nem akarom elhinni, hogy ő most tényleg,…. de időm sincs igazán végiggondolni, mert megszólal az anyanyelvén. A kezemet könnyedén kapom ajkaim elé, hiszen nagyon is meglepett vele, ez pedig egészen könnyedén látszódik rajtam. - Ja, det blir jag!* – jelentem ki aztán határozottan, majd ahogyan felállnék, miután az ismerős és egykoron oly sokat viselt, de mégis remek állapotban lévő gyűrűt felhúzta az ujjamra, akkor sikerül beleütköznöm az asztalba, amiről a váza könnyedén borul rá és rám is, vagyis annak a víz tartalma. - Sajnálom… - suttogom, hiszen nem szándékos volt és kicsit alsó ajkaimat is harapdálom. - De látod még mindig képes vagy elvenni az eszemet. - mosolyodom el. Majd pedig remélhetőleg nem veszi zokon azt a kis vizet, amit ő is kapott, hiszen az én szoknyámra is kijutott, amennyiben pedig engedi szenvedélyes csókkal ajándékozom meg és még mindig alig hiszem el ezt az egészet… Készült volna erre? Vagy reménykedett benne? Miért volt már most is nála? A múltkori találkozás után kicsi esélyt láttam arra, hogy valaha talán ez még megtörténhet.
- Hogyne, természetesen – veszem át a borítékot. – Nem, nem kell mondanod semmit – hárítom, mikor belekezdene, mi van benne. – Átadom neki – mosolygok rá. Döntött, s ezt tiszteletben tartom. Más világban élünk ma már, a döntés saját maguk ügyében a nőknek saját kezükben van. Legalábbis itt. S életemben Annchi mindig maga döntött a saját életéről és dolgai felett. A felszínen követtük az akkori kor szokásait, de már akkor régen nem emberek voltunk, mikor összefutottunk. Az idő lecsendesített, elsimított éleket, sarkokat, haragokat. Beharapómmal való újabb találkozás arra ébresztett rá, ami felé ugyan én is tartottam, s törekedtem, mennyire fontos, hogy megbocsássunk. Szabaddá tesz. Amikor utoljára találkoztam vele, a tekintetében különös fény csillogott, s benne ennek a tüze is. De még mindig nem értem, engem miért harapott be, tudom, idővel megérkezik a megértés is. Olyan messze érzem ezt, s mégis élvezem, ahogy időről-időre egy-egy darab a helyére a kerül. Mint ahogy ez is, ahogy letérdelek nejem elé. Megtettem már korábban is, s megteszem bármikor újra, mert csakis őelőtte hajtok térdet, senki más előtt. Mert kimondta a szívéből s lelkéből azokat a szavakat, melyekre oly áhítattal vágytam, s most végre megkaptam őket. S vele azt a gesztust, amely csak két olyan lélek között létezik, akik régóta rójják az élet útját, hol külön, hol együtt, nyakukban tapasztalattal, s egymás felé olyan érzéssel, amelyet a szeretet szóval is kevés lenne kifejezni. Kezem a dereka felé nyúl, hogy magához vonja, tartva attól, hogy nem csak elbotlik, de el is esik. A vízre viszont felnevetek. - Látod, most már tiszták vagyunk! – a víz és a hozzá kapcsolódó erőkben mindig hittem, számomra a tengerészek babonás dolgai a valóság volt, sokáig. Szabad kezem a tarkója felé csúszik, míg derekát tartó kezem segíti a felém fordulásban. Ez a mi csókunk. A régi, és mégis új. Minden változik, de sok minden örök. Aztán a homlokom összeérintem az övével, miközben karjaimba zárom, mint ahogy annyiszor tettük régen. A múltat nem hozhatjuk vissza soha többé, de új lapot még nyithatunk az életünkben. - Reméltem is, hogy ezt mondod – hogy melyikre is értem pontosan, az igenre, vagy eszének elvételére, a hamiskás és egyben boldog mosolyom sem ad választ.
Új év, régi köcsögök. Ja, meglepetés, annak sem tulajdonítottam az összes többi szar mellett kifejezett jelentőséget, hogy bolygóstul futottunk egy kört a Nap körül, hurrá, tapsi-tapsi. Azon kívül a világon semmit sem számított, hogy legalább két hétig folyamat elírtam a dátumot mindenhol - de különben is, százhatvannégy év után már ki a faszom tudja követni, nem? Dehogynem. A SWAT karrierem egyelőre közel sem volt olyan eseménydús, amilyennek elképzeltem, szóval... a tavalyi év papírmunkáján kívül egyelőre még a kinevezésen kívül nem sok életveszély jutott, csak a kirendelt járőrözés a következő fegyveres vadállatig. Aki itt, az istenek fagyos segglyukában igencsak váratott magára. Na, faszmindegy. Csendes napnak tűnt a mai, már lenyugodtak a karácsonyi és szilveszteri ámokfutók - eddig legalább is, gondoltam én, aztán amikor a rendőrkocsi platóján pihentetve azt a harapni való seggemet kávéztam és bagóztam, valami vadbarom úgy suhant el mellettem, hogy kajak kiesett az ujjaim közül az éppen szívott szál. Na, ez aztán igen... Egyszerre éreztem némi büszkeséget a sofőr irányába, bárki is legyen, és vetettem meg azért, mert volt akkora nyomorék, hogy pont az én cigimet baszta el, és olyan szerencsétlen, hogy a vadnyugat legnagyobb fenegyerekét próbálta volna meg lehagyni autós üldözésben. LOL. - Beleszarsz a reggelimbe te köcsög, a jó kurva anyádat... Még a kávét is eldobtam, mielőtt magamra vágtam a kocsiajtót, de a lábam már a becsapódás előtt a gázpedálon volt. Sziréna be, Billy, a Kölyök a nem tudom hány lóerős paripáján újra ön- és közveszélyesen suhan az utcákon, bár... Az üldözött sofőrrel ellentétben én csak elméletben tudtam volna árt okozni - gyakorlatban soha. Főleg úgy, hogy még szirénáztam is. Meg villogtam is a kocsi mögé érve, de nem hogy le se szart, még talán gyorsabban is ment. Fúbazmeg. Mivel láttam a rendszámot, így becsacsogtam rádión, hogy infót kérjek a kocsiról, de nem tartozott hozzá sofőr, se tulaj, mert hát - bérelt autó volt, azokat az adatokat lekérni pedig több időbe telt. Egy kicsit csalódtam, mert ilyen elánnal lopott autós esetek szoktak menni, és igazán rám fért volna a jelvény védelme mögött kicsit megterrorizálni valamim faszfejet - csak Dakota meg ne tudja. - APD! Azonnal húzódjon félre! - szóltam bele úgy a rádióba, hogy a hangszórón keresztül a sofőrnek is hallania kellett: nem lassított - APD! Húzódjon félre, vagy tüzet nyitok! Hogy én mennyire utálom ezeket a kötelező köröket! Már percek óta viszket a tenyerem, hogy csak kilőjem a faszba a kerekét, dehát... A szabály az (még) szabály. Kivételesen kétlem, hogy a lehengerlő stílusom kényszerítette a sofőrt megállásra, inkább annak a ténye, hogy annyit azért mégsem ért a dolog, hogy rálőjek, szóval mégis megállt a park mellett. Én kibaszottul felcseszve vágódtam ki a kocsiból, és egyből lövő támaszba vágva magam üvöltöttem, mint a fába szorult féreg. - Kezeket a kormányra, amíg mást nem mondok! Azt már levettem, hogy női sofőr volt - Jézus -, de aztán ahogy a fegyvert rászegezve végül mellé értem azt hittem, hogy ott helyben beszarok vagy ellövöm a saját lábam, mert ilyen bazmeg, nincs. Nincs. - Most ugye csak szórakozol velem... - nyögtem fel, ahogy felismertem a bigét a Pitből, aztán hatalmasat sóhajtva leeresztettem a fegyvert, és csak egy unott kézmozdulatot tettem, hogy tekerje le az ablakot, hogy ne kelljen üvöltenem. - Hozzam a szondát vagy legalább ennyivel kevesebb vétséget kell felírnom? Dora, bazmeg... A helyére tettem a fegyvert, és ha már ismerős volt a száguldó sofőr, a korábban elbaszott helyett újabb cigire gyújtottam rá, és tettem pár lépést a bérelt kocsi mellett. Mert ezt fel kellett dolgoznom. És kurvára hiányzott a kávém. - Hála a kibaszott istennek, hogy megállátál! És ha elütsz egy gyereket, mit csinálok veled?! Vagy ötven játszótér van a parkban, baszod. Ha nyúlkált vagy esetleg az ismeretségünkre hivatkozva megpróbált volna kiszállni a kocsiból, csak jeleztem neki, hogy kurvára ne mozduljon meg és levegőt is csak akkor vegyen, ha én két slukk közt megengedem. Egyelőre nem voltam túl engedékeny: ez nem a kocsma volt, ez tényleg a munkám volt, ő pedig nem könnyítette meg a helyzetem. Eddig legalább is biztosan nem.
Új év, új én, új lehetőségek. Ja, ez nem az a film, aminek mindig az életemet képzelem, úgyhogy ez valószínűleg nem érvényes itt. Persze, végül is miért ne lehetne egy film az életem, ahol minden megoldódik másfél, esetleg két óra alatt? Ordítani, sikítani akartam a dühtől. Mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Olyan jól indult a nap, még némi napfényt is felfedeztem az apartmanom ablakában, kellően jól sikerült a reggeli nyújtózkodásom is, a kávém is pont tökéletesen meleg volt… Sőt, még az az átkozott telefon is töltőn volt éjjel, úgyhogy arról húztam le a kávém közben, hogy megnézzem, kinek hiányoztam az éjszaka folyamán. Unottan átpörgettem azt a rengeteg értesítést, amikor megakadt a szemem egy bizonyos „Dora, beszélnünk kell” üzeneten. Hát, beszéltünk. Igaz, én javarészt csak hápogni tudtam. Ilyen aljas, kétszínű picsát… Úgyhogy jobb ötlet hiányában felkaptam a magassarkú csizmám és elgyalogoltam a kávézóba egy jeges kávéért, de nem tudtam megnyugodni. Így jött az az ötlet, hogy kibérlek egy autót a közeli szalonból, a vezetés állítólag terapeutikusan hat az emberekre. Itt az ideje tesztelni. Orvostanhallgatóként legalább szerezhetek némi tapasztalatot első kézből. Fogalmam sem volt, hogy merre hajtok, csak az elsuhanó fákat néztem és még mindig fortyogott bennem a düh. Sikítani, rúgni, ütni akartam. De csak a gázpedálra tudtam jobban odalépni, a kocsi alattam pedig halkan dorombolt. Valami sportkocsi, de ha megkérdezték volna, nem tudtam volna megmondani, hogy milyen márka. Nem érdekelt, hogy mi van jobbra-balra vagy esetleg mögöttem, csak a sávokat elválasztó vékony vonalra figyeltem, ahogyan szaggatottból folytonos vonal lesz a sebesség miatt. Talán egy kicsit jobban volt a lelkem. De, mivel olyan szerencsés vagyok, hogy mindig kell valami extra bonyodalom az életembe, így a következő pillanatban felsikítottam, amikor meghallottam a kocsimban azt a heló, rendőrség hangot. Mintha hipnózisból keltem volna fel, kitisztul a vörös köd valamennyire a szemem elől és enyhén befeszültem. Baszki. Akarja a fene, hogy kilőjék a kocsi kerekét, azt sem tudom, hogy mennyit kéne visszafizetnem a kölcsönzőnek, és nincs kedvem olyan sírfeliratot kérni mama-tól, hogy „Dora, lövöldözés áldozata lett, rip”. Dios mio, de dramatikus vagyok ma reggel. Tragikus. Félrehúzódtam valami park mellett és próbáltam a tükörből kideríteni, hogy mégis kinek szúrt szemet pont az én békés kocsikázásom. Nem ismertem fel a hangját, az a rohadt hangszóró torzít mindent is. Tettem, amit kért, a kormányon hagytam a kezeimet. Tényleg nem sok kedvem volt ellenkezni abban a pillanatban, bár éreztem, hogy még mindig forr a vérem. Lehet, hogy elküldöm a picsába a rendőrt és megyek tovább. Persze, ez is szép terv volt, csakhogy felismertem a rendőrt. Az én rendőrbácsim volt az, Henry, akit majdnem lehánytam a múltkor. Kellemes ismerkedési technika, szívesen nyújtok a rászorulóknak tanácsadást, csak tárcsázzák a számom és Señorita Dora választ ad minden kérdésükre. -Jé, hola Henry. Mi újság, todo bien? -mosolyogtam rá, ártatlan arcot vágva. Ez legalább jól ment. -Nem, nem ittam ma reggel semmit, köszi a feltételezést. Ja, vagyis de, azt hiszem ez az ötödik kávém a pohártartóban, de semmi extra. Nem volt benne likőr, az kéne még, olyan fura íze van. Ha valamivel fel akarnám önteni, az vodka lenne, de a kávézóban csak jeget raknak bele, italt nem -hablatyoltam. -Egyébként, ha kiszállhatok ebből a Jaguar-ból vagy Porsche-ból, vagy tudja a tököm, hogy miből, akkor be is bizonyítom, hogy józan vagyok. Követtem Henry-t a tekintetemmel, megmondom a tutit, rohadt vonzónak tűnt az a szál cigaretta az ujjai között. Én is akartam egyet, de nem volt nálam. Egyébként is, maximum a bulikban szoktam rágyújtani, de most úgy éreztem, hogy kell. Kell és kész. -16 éves korom óta van jogsim, szoktam figyelni arra, hogy mit csinálok. Körültekintően vezetek -hazudtam a szemébe pislogás nélkül. Mert most rohadtul nem figyeltem, fogalmam sem volt arról, hogy hány stoptáblán hajtottam át. Ebben az egyben igazat adtam neki. Azt is elhittem volna neki, ha azt mondja, 200-al mentem az ötvenes szakaszon. -Most már levehetem a kezem a kurva kormányról? Szeretnék inni az alkoholmentes kávémból -kérdeztem cinikus hangsúllyal, megnyomva a mentes szót. A düh sosem a legjobb énemet hozza ki belőlem. -És ha már itt tartunk, rendőrb… Rendőr Henry, kérlek szánj meg és adj egy szál cigit. Ha nagy leszek, meghálálom -lehet, hogy nem a legjobb taktika tovább dühíteni az amúgy is ideges arcú embereket, de mivel a vezetés nem segített teljesen, úgy voltam vele, hogy kiadom a dühöm máshogy. Levezetem egy cigarettával, vagy nem tudom. Semmit sem tudok már. Csak azt, hogy legszívesebben lefejelném a kormányt, ennek örömére pedig lehajtottam a fejem, hogy kivitelezzem ezt a csodásan szar ötletet.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
- Nem, semmi sem kibaszott bien - vágtam hozzá még mindig felcseszve, ez alkalommal nem voltam hajlandó full spanyolra váltani - Maradjál a seggeden, nem szállsz ki, amíg én azt nem mondom. Már megint többet beszélt hót feleslegesen, mint amit én valaha prezentálni tudtam. Legalább is olyan körülmények közt, amikor tényleg számított az, hogy mit böfögök fel magamból. Ehhez hozzátéve igazából azt sem kellet bizonyítsa, hogy józan, és arról is kár volt hazudjon, hogy mióta van jogsija és hogy mennyire óvatos sofőr. Kábé amőbának kellene lennem még farkas nélkül is, hogy a tapasztalatos dumát bevegyem, amikor úgy hajtott el mellettem, mint egy vadállat, ezzel a cigimet sírba, engem pedig a bosszú útjára küldve. . Nem veheted, maradjál nyugton. Mindeközben az operátor bejelentkezett rádión, visszajelezve a bérelt autó részleteit, megerősítve, hogy tényleg Dora bérelte ki, hát hurrá. Legalább ezen nem kellett többet faszkodni. Csak visszaszóltam, hogy igazoltatás folyamatban, és még mindig felbaszva - cigizve - és sóhajtva biccentettem egyet. - Forgalmit és jogosítványt. Mégis mi a faszt tehettem volna? Ez volt a protokoll, a csaj meg közel sem ért annyit, hogy ettől épp most eltekintsek - Igen, emiatt leveheted a kezed a kormányról, de aztán tedd őket vissza. Tudom, már a múltkor is lekértem róla az infókat, de mivel most tényleg műszakban voltam, muszáj voltam a szabályok szerint játszani. Tudom, az én kurva anyámat, de attól még a helyzet adta magát. Pont leszartam, hogy nem tud miattam a nyolcvanhatodik kávéja után nyúlni, ez van, az élet kegyetlen, főleg akkor, ha én vagyok a rossz kedvű végrehajtó. Csak megrándult a szám széle, amikor megint majdnem le-rendőrbácsizott, de szerencsére volt benne annyi agy, hogy mégsem tette. Fél lépéssel közelebb a véghez és a szabadsághoz. Azon csak felciccentem, hogy még ebben a helyzetben is elment odáig, hogy megpróbáljon egy cigire letarhálni. Ha a Pitben kérdezte volna... De most számomra túl sok forgott ehhez kockán. - Kifelé. Gyerünk, nem érek rá egész nap! Akkor sem, ha neki baja van. Cigit nem kapott, csak egy kicsit sem szexi autónak nyomást, meg egy olyan motozást, ami legfeljebb akkor ébresztett volna benne szexuális vágyat, ha mondjuk... túl van egy lobotómián. Csak tettem a dolgom, letudtam gyorsan és szakszerűen, a többi már tényleg nem rajtam múlott. Közben az operátor is visszajelzett, én meg eddigre elszívva és eldobva a cigimet rúgtam egyet jobb lábbal a levegőbe. Csak mert megtehettem. - Nesze, vegyél. - nyújtottam végül felé a zsebemből előtúrt doboz cigit így, hogy már hellyel-közzel letudtam az irodát - Nem, meg se szólalj. Leszarom, hogy mi nyomorod van, ez gyorshajtási bírság, plusz a hivatalnak való ellenszegülés, mert csak akkor kegyeskedtél félrehúzódni, amikor már lövéssel fenyegettem. - és ha már ő is rágyújtott volna, magamnak is a számba tettem még egy szálat. Annyit megtettem, hogy a sajátom után az ő szála végére is adtam tüzet - Nem tudom, mi bajod van az életeddel, de lassan rendbe kéne tenned, mert ha még kettőt szólsz, talán olyan priuszod lesz, amit az Alma sem tud neked nálam leboltolni, és az kurva szomi lenne. Viselkednél mondjuk? Esetleg? Kérdeztem ezt úgy, hogy ezt az ő korában én kiröhögtem volna, de mégis megéltem másfél évszázadot, és tudtam-elhittem, hogy lehetne másképp is az elejétől. Ha meg ez neki nem szimpi, akkor akár rács mögé is vihetem, nekem nem para, hiszen annak idején én is megkaptam a magamét a cellában - bár, ha Bruno lenne számára Pat általam, hát... Neki akkor kurva nagy mákja van, nekem meg gyakorlatilag korlátlan hozzáférésem a doki előnyeihez.
Oké, elismerem, velem sem volt semmi todo bien, de most mégis mi a fenét kérdezzen az ember, amikor éppen leintette a rendőr, ráadásul az a rendőr, akinek a múltkor végig kellett néznie a rosszullétemet? Hát basszameg, ennél szerencsésebben indulna a napom, akkor a lottót is megnyerném. Kinyújtottam a nyelvem és engedelmeskedtem életemben egyszer. Attól még nem voltam nyugodt, hogy a fenébe lehetnék az? -Tudod mit Henry? Lehetnél egy kicsit kedvesebb is, mielőtt elvisz a mentő, amiért kiszáradok, most nézd meg, jó kislány vagyok és ülök a csinos kis seggemen -motyogtam, miközben a kis rádióján beszélt. Nem mertem hangosabban visszaszólni neki, még a végén kiszab rám olyan közmunkát, amit jövő karácsonyig se fejezek be. Talán itt az ideje, hogy kicsit visszafogjam a temperamentumos spanyol véremet. -Akkor végre levehetem a kormányról a kezem? -de rohadt idegen ez a cinikus hangsúly tőlem, jézusom. Átnyújtottam neki a jogsim, legalább abban nem hazudtam neki, hogy 2017 óta megvan. A többiről valszeg úgyis tudja az igazságot, nem ma jött le a falvédőről. Vagyis remélem, mert akkor ahhoz kimentem volna videózni. Unott arccal néztem, ahogyan megvizsgálta az irataim. Végtelenül izgalmas lehet várni arra, hogy megerősítsék az ember adatait. Nem akartam pofátlan lenni (dehogynem), de tényleg vonzott az a cigaretta a kezében. A múltkor tiszteletbeli barátommá avattam a rendőrbácsit, úgyhogy reménykedtem benne, ez okot ad arra, hogy én is kapjak egy cigit. Ennél nagyobbat is tévedtem már életemben, de hát istenem, ez van. Az ajkamba haraptam, hogy ne tegyek semmi oda nem illő megjegyzést. Miután enyhén megfejeltem a kormányt, kiszálltam a kocsiból és hagytam, hogy végezze a dolgát. Ezerszer elképzeltem, hogy valaki a kocsi oldalához nyom, de azoknak sosem ez volt a vége. Szemforgatva vártam, hogy végezzen, ebbe a szűk ruhába úgyse tudok mit rejteni, nem is találna semmit. Sóhajtottam egyet és igyekeztem rendezni az arcvonásaim. A fenének volt kedve ahhoz a közmunkához. Éppen ezért csak csendben tűrtem, ökölbe szorított kezekkel. Mondjuk belül káromkodtam, mint egy kocsis, de amiről nem tud, az nem fáj neki. Csak akkor mosolyodtam el halványan, amikor felém nyújtotta a cigisdobozát. Hát nem véletlen fogadtam barátomnak, mégis jelent ez valamit. -Köszi szépen Henry -hagytam, hogy meggyújtsa a szálat és mélyet szívtam a cigarettából. Nem ez lesz a kedvencem, de jelen helyzetben megtette. -Eszem ágában sem volt veled megosztani a nyomorom, akart a fene ma emberek közé menni és társas interakciót kialakítani velük -figyeltem, ahogyan a füst eloszlik a levegőben és közben felmásztam a kocsi motorháztetőjére. Mégiscsak kényelmesebb ott ülni. -Tudod, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy pont te fogsz elkapni engem. Abban reménykedni se mertem, hogy elnéző leszel, én se vagyok az, amikor a munkámat végzem. De nem tudom, hogy Bruno-nak mi köze van ahhoz, hogy jó kislány vagyok-e. Átöleltem a térdeimet és tovább szívtam a cigimet. Utálom a rohadt kétszínű embereket és mindent, amit megpróbálnak elhitetni a másikkal. Méghogy nagy barátok vagyunk és örökké együtt leszünk. Meg a nagy faszt. Mély levegőt vettem, hogy legyen elég a válaszomra: -Tudod Henry, van az az eset, amikor már kurvára nem tudod, hogy hogyan kell viselkedni. Amikor minden vörös és csak ki akarod magadból adni, de nem teheted és ekkor jönnek a hülye ötletek. Amikor legszívesebben belül sikítanál, de még csak sírni sem tudsz, annyira ideges vagy. Elismerem, hogy bocsánattal tartozom, mert szabályt szegtem, vagy mi, de ennyi -könnyebb volt a park fele nézni, mint a rendőrbácsi szemébe. Nem akartam előtte kimutatni ennyire az érzelmeimet. -Hidd el, nem szándékosan tettem, de ami történt, azt nem tudom visszacsinálni. Csak mondd, hogy mennyi a bírság -talán a hideg, talán az érzelmek tehettek róla, de elkezdtem szipogni. Micsoda hülye időzítés!
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
.:: im a Kid that noone knows, I live a life I've never chose ::.
Hiába beszéltem a rádióba, nem vagyok süket, a Szürkének hála sokszorosan sem fenyeget a halláskárosodás még ilyen évszázados korban sem, és ez max nekem volt jó hír: Dorának semmiképp. Minden szavát hallottam, és ha hirtelen visszaugatni nem is volt alkalmam, hát csak vagy az arcát vagy a szemeit fixíroztam gyilkos mogyoróbarnában pislogás nélkül. Lehetnék kedvesebb? Meg a faszomat! Lehetnék tüllszoknyás hercegnő is, és megint beugrott Bess is, aki szintén elképzelte, hogy nekem milyennek kéne lennem, hogy az neki jó legyen. Nők, bazmeg... Nem baj, legalább Dora is visszaigazol abban, hogy miért nem adtam be a derekam soha senkinek a mi amort kivéve, akinek pont olyan köcsögen kellettem, mint amilyen a hétköznapi formámban vagyok. És ja, mindenki más mehet a sóhivatalba az engem érintő "igényeivel". - Meg lehetnék a Pápa is, mégsem vagyok. - vágtam hozzá, miután befejeztem a rádiós beszélgetést egyelőre - És neked itt és most McCarty őrmester. - szolgálatban voltam, gyorshajtott, ellenszegült, és egy majdnem leokádós este után nem leszünk világi cimbik - Hidd el, fel tudom mérni a helyzetet, nincs akkora mákom, hogy összeess itt nekem. Mondtam, hogy addig leveheti a kezeit a kormányról, amíg előszedi a papírjait, de után tegyek csak vissza őket. Igen, egyrészt felbaszott a tény, hogy nem mondjuk a WC-papírok mellett futottunk össze megint a Walmartban, hogy megint baj volt vele, hogy szolgálatban is voltam és hogy valami hihetetlen oknál fogva azt hiszi, hogy nem állok felette csak azért, mert egyszer együtt ittunk és hívtam neki egy taxit. És erre a Szürke is borzolta a bundáját, még úgy is, hogy a csaj nem közülünk való. Szóval (egyelőlre) se cigit, se "kedvességet" nem kapott, hogy miután még adta itt nekem az ártatlant kamuba, még le is tarhált. A jussa egy eléggé kiábrándító motozás volt - nem jó kedvemből tettem, még akkor sem, ha látszatra a szűk ruhájába egy hajtűt se tudna elrejteni: ez volt a protokoll. Egyrészt. Másrészt... Billy, a Kölyök kurvára élvezte, hogy voltaképpen megint visszaélhet a helyzettel a jelvény védelme mögött. Szenvedjen csak. A kényelmetlensége elégedettséggel töltötte fel a helyzetben lelkembe vájt, harag metszette lyukat. De... Aztán megint ott találtam magam, ahol a part szakad. Igen, kurva jól esett volna a halálba terrorizálni, de helyette inkább adtam neki egy cigit, és a fejére olvastam "minden bűnét" azzal az elánnal, hogy csak azért, mert egyszer találkoztunk, az nem menti fel a vétségek alól. Ahogy az sem, hogy Bruno kegyeltje állítólag. Igazából... Semmi sem. És hiába éreztem át, hogy ebben a korban tényleg bassza meg a világ: a világ a vadnyugati normák óta már kurvára más lett, neki meg nem volt meg hozzá a tehetsége, hogy tényleg túléljen ott és akkor: vagy akár ma. Nem akartam tudni, hogy mi bántja a lelkét, és ezt meg is mondtam neki. A végén még ő is előhozakodna azzal, hogy a kedvességem mellett még empatikus is legyek. Nos, kedves lettem: kapott blázt. Empatikusnak lenni már bőven túlmutatott a képességeimen. - Akartál - nem akartál... Mégis kijöttél, úgy vezettél, mint egy állat, mégis mire számítottál? Ha királykodni akarsz, legalább a városon kívüli főútig menj el normálisan - ahogy mondjuk én is szoktam, ott legalább nyugiban pippanthat le Dakota, amíg meghajtom a Mustangot agunk alatt - Az meg, hogy pont én kaptalak el, igazából kurvára nem számít. Mármint de, mert nekem extra agyvérzést okozol. Bruno meg azért számít, mert történetesen jó barátok vagyunk, - nem vagyunk - de a stiklidet még miatta sem intézném el. Miért tenném? A dolgok jelenlegi állása még ő tartozik nekem egy életmentő összekaparással, ha esetleg odáig fajulnának a dolgok, hogy hobbiból megint majdnem meg találnék dögleni. Szemmel követtem, hogy mindezek után még arra is vette a bátorságot, hogy kényelmesen elterüljön a kocsi motorháztetőjén, mint valami túlfizetett influenszer, de ez a kisebbik baj volt. Kértem bazmeg... kértem, hogy ne kezdjen el pofázni, de hát mégis mit csinál? Pontosan úgy, mint a összes többi prosztó a napjaimban, előadja a hattyú halálát, hogy éppen mit és miért csinált. - Jézus fasza... Fújtam ki a füstöt, miközben érces hangon az ég felé néztem, és Jézus helyett legfeljebb a Gutához fohászkodtam volna, hogy mentsen ki innen - de az kurva felesleges lett volna, mert mióta úgy döntött, hogy kioffol a világból, le sem szart. Dora meg közben olyan haragról meg dühről magyaráz, ami a részemről valódi emberéleteket követelt. De mire fel? Komolyan, így 2024-ben mire fel? Mert elbaszta a manikűrjét a körmöse? Vagy nem írt vissza a szerelme a Tinderen? Esetleg Bruno mégsem baszta meg? Hát, anyukám, ezek aztán tényleg okot adnak arra, hogy megölj másokat. Én meg azóta is "tegyem jóvá" azokat a bűneimet, amiket azért követtem el, mert vagy ők vagy én? Hát, mindenkinek a kurva anyját. - És? Akkor mi van? He?! - szívtam egy utolsó slukkot a saját cigimből eldobtam a picsába, miközben a még mindig a kocsin ülő lány elé léptem - Vegyél egy boxzsákot, menjél el edzeni - reflexből löktem egyet a vállain, de nem toltam túl legalább, legfeljebb kicsit hátra dőlhetett tőle - Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, akinek fáj az élet? Spoilerveszély: nem. - én a múltam mellett azt a tényt sirattam az összes réteg alatt, hogy a fiam nem akar élni - Ha ez elég indok lenne arra, hogy akár véletlen is megölj valakit, az emberiség már rég kihalt volna, baszki! A hajamba túrtam, és elhátráltam tőle egy lépést. Az utolsó kérésén rágódtam. Ha csak a gyorshajtás lett volna, azt megoldhatnám itt. De ellenszegült... Ez olyasmi, ami már mindent összerakva nem az én hatásköröm. - Be kell, hogy vigyelek ellenszegülésért. A bíró majd eldönti, hogy mennyi az annyi. Ha nincs priuszod, jó eséllyel csak pénzbírság lesz. Hagytam neki időt arra, hogy adott esetben végezzen a cigivel, mielőtt még esetleg bilincselési szándékkal rábasztam volna a platóra megint, hogy után a rendőrautóba vágjam. Megint kedves voltam. A magam módján. Ezek után még várt rám az is, hogy eldaráljam neki a helyzetet a letartóztatással és a jogaival kapcsolatban. Basszameg, bár jött inkább volna érte a mentő. Nem, nem örültem ennek az egésznek. De attól még muszáj volt. A munkám volt. Az előléptetésem volt. Az új, szabad életem volt. És nem csak Dakota és Pat számítottak rám, de én is magamra.
A klasszikus stressz tünetei mutatkoztak rajtam. Mire nem jó, ha az ember ilyeneket tanul, mindig meg tudja állapítani, hogy éppen mi a baja. Sápadt voltam és az ujjaimat piszkáltam a kormányon, miközben belül remegtem. Jó, nyugi Dora, nincsen semmi gond, az lesz igazán komoly probléma, ha nem nyugszol le. Mély levegő. Vettem hármat is, de rohadtul semmit nem segített. Sikítani akartam, de azt valószínűleg egy kicsit sem díjazta volna az engem vizslató rendőrbácsi. Még a végén nem a sittre visz be, hanem az elmegyógyba. Mondjuk a múltkor, amikor ittunk, akkor is ezt hittem, de akkor csak egy taxit kaptam. Megráztam a fejem és igyekeztem egyenletesen lélegezni, mielőtt megtépem magam. Azért túlságosan szerettem a hajam ahhoz, hogy ilyesmit tegyek. Meg az valószínűleg tényleg klasszikus tünete az elmebajnak. Nekem pedig ilyenem nem volt, csak nem tudtam kezelni a dühömet. -Igenis McCarty őrmester úr -nagyon kikívánkozott belőlem, hogy tisztelegjek neki, de az már túl sok határon túllépett volna és hát na, azért féltem tőle ennyire. Úgyhogy csak édesen vigyorogtam rá. Ha nem féltem volna a következményektől, olyan szívesen bemutattam volna neki. Igazából rohadtul nem az zavart, hogy ő van itt, hanem az, hogy nem tudtam megnyugodni. Az egész világnak jobban esett volna bemutatni, de ha Henry félreértelmezi, akkor aztán lőttek nekem és nem biztos, hogy nem szó szerint. Nyugi Dora, nyugi. Lehet, hogy a rendőrök is olyanok, mint a vadállatok, megérzik a félelem szagát és akkor aztán mindennek vége. Bennem meg volt annyi, hogy ne mutassam ki nyíltan. Akaratlanul is száguldoztak a gondolataim, annyira szerettem volna, ha nem ilyen körülmények között kerülök közelségbe a kocsival. Úgy látszik, hogy az embernek nem teljesülhet minden álma. Vagy az én esetemben egyik álma sem teljesülhet. A motozás után megigazítottam a ruhám és kényelembe helyeztem magam a motorháztetőn. Őszintén, mit számít már ez nekem? A szabad kezemmel megdörzsöltem az arcom. Az a szál cigi, amit a kezembe nyomott jót tett, mármint nem a testemnek, mert hát mindenki tudja, hogy a cigaretta nem a legegészségesebb, de a lelkemnek jót tett. Lehet, hogy itt lenne az ideje elengedni a dühömet, rohadjon meg mindenki, de valószínűleg nem Henry-n kell kiadnom, ő tényleg csak a munkáját végzi. És ez így van jól. Rápillantottam a rendőrbácsira és sajnos igazat kellett neki adnom. Szörnyű, kegyetlen világban élünk. -Igazad van Henry, vagyis Őrmester úr, a főút jobb lett volna. Biztos a GPS hibája. Jó, nem hazudok, eszembe se jutott az, hogy merre menjek, mondanám, hogy vitt a lábam, de érted mire gondolok. Reményeim szerint magas IQ-val rendelkezel, szóval nincs gond -nem tartottam hülyének, akármennyire is ez volt az amerikai sztereotípia. -Ah, értem, tehát akkor Bruno nem tud segíteni. Nem mintha zavarna, meg tudom oldani egyedül is, de tudod mit? Örülök, hogy rendes rendőrjeink vannak -mondtam neki minden irónia nélkül. Bár azt továbbra sem értettem, hogy Bruno-nak miért kéne tudnia minden lépésemről. Akármennyire is szerettem beszélni, jelen pillanatban nem ez tűnt a legjobb taktikának. Nem terveztem litániát előadni neki, de komolyan megtapsolom azt, aki valaha egyszer be tudja fogni a számat, ha még nekem se megy. Tudnék olyan módszert, amivel sikerülne, de se a hely, se az idő nem alkalmas erre. Mindazonáltal kezdtem érezni, hogy a dühöm egy kicsit elpárolog, már nem vörösben, hanem csak pirosban láttam a világot. Szívtam még egyet a cigimből és tágra nyílt szemekkel hallgattam Henryt. Mert basszameg, megint igaza volt. De a fenébe a jó technikáknak, amikor az érzelmek dominálnak, akkor az ész nem működik. -Oké, oké, felfogtam bocsánat! -emeltem fel a hangom. -Rohadtul igazad van, elbasztam! Csak azért, mert számítottam valakire, idáig jutottam, mint egy utolsó lecsúszott drogos kurva, értek én mindent! -az öklömmel a combomra csaptam erősen. -Baromira nem az volt a célom, hogy bárkit is bántsak, a gyilkosságról ne is beszéljünk. Eszem ágában sem volt ilyet tenni, de ha már ennyire elcsesztem, örülök, hogy még meg is erősíted. De tényleg! Te vagy az egyetlen, aki nem szépíti a dolgokat, hanem megmondja a tutit. Azt hiszem, hogy ennél többet nem is kérhetnék tőled. Talán tényleg jobb lett volna, ha az edzőterembe megyek, de fogalmam sincs, hogy hol van ilyen. Tragikus baszki. Letöröltem a kiszökni készülő könnycseppem és Henry arcába néztem. Fel se vettem azt, hogy meglökött, valahol mélyen még egyet is értettem vele. Én is le akartam lökni magam a kocsi tetőjéről, hogy szedjem össze magam. Most és azonnal, mert ez így nem mehet tovább hosszútávon. -Ne, nem akarok bemenni. Nincs valami civilizáltabb módja annak, hogy ezt elintézzük? Tudom, hogy nem a legjobban kezeltem a helyzetet, de nem akarok bíróságra menni egy ilyen miatt. Nézd Henry, megpróbálok lenyugodni -ennek bizonyítására eldobtam a cigicsikket és kihúztam magam. Lehunytam a szemem és vettem pár mély levegőt. Nem szabad gyengének tűnnöm, az nem az én stílusom. De akkor mi az, amit tudok a jelenlegi szituációban tenni? Lefizetni nem fogom tudni, szerinte nem vagyunk még csak haverok sem, tehát nem könnyít a helyzeten, illetlen dolgot nem ajánlok fel neki… Hát, akkor marad az egyetlen, amire abban a pillanatban gondolni tudtam. -Nincs valami esély arra, hogy újrakezdjük a dolgot? -gondolom nincs, de egy próbát megért a dolog. -Ha ezen múlik, veszek neked egy új doboz cigit, nem, nem megvesztegetni akarlak, csak valahogy kicsit elsimítani a helyzetet. Oké, mélyponton vagyok, de innen mindig van kiút. Csak nem tudom, hogy egyedül megtalálom-e, de minden rendben lesz. Tudod mit? Nem állok ellen a letartóztatásnak, ha mindenképpen ezt szeretnéd -lemásztam a kocsiról és feltett kezekkel léptem egyet felé.
Kezdőlap
