Az életet jelentősen megkönnyítette, hogy Cathyt most már az egész protektorátus ismerte, így amikor magára kellett hagynom, akkor sem volt egyedül. Még mindig szokatlannak éreztem, hogy egy kislánnyal élek egy fedél alatt, de nem lett volna szívem visszaküldeni az árvaházba, ráadásul egészen be is lopta magát a kis lelkembe. Ezen a gondolaton vidáman elmosolyodtam, miközben váltottam, és áttértem a másik sávba, hogy megelőzzek egy kocsit. Éppen Anchorage felé tartottam, mert akadt némi megbeszélnivalóm az ottani kollégákkal. Addig legalább Cathy sem unatkozott, hiszen Dimitris elég szórakoztató figura, biztosan jól elvannak ők ketten a rajzaikkal. Amikor elhaladtam a városba vezető lehajtó táblája mellett, hogy másfél mérföld múlva esedékes elhagynom a pályát, lelassítottam, és jobban kezdtem figyelni, nehogy tovább haladjak. Sajnálatos módon kitelt tőlem, hogy kicsit jobban elgondolkoztam és eltévedtem, de most úgysem időre kellett mennem, szóval nem lett volna nagy dolog, ha tovább haladok. Ettől függetlenül szerettem volna minél előbb lerendezni ezt az ügyet, amúgy sem tudtam, hogy mennyire lesznek együttműködőek az itteni rendőrök. Eddig nekem még nem sok tapasztalatom volt velük, mióta Alaszkába költöztem, általában csak telefonon vagy e-mailben értekeztem az itteni őrssel. Alig húsz perccel később már a rendőrség előtti parkolóba fordultam be, és állítottam le az autómat nagy lelkesen. Még utoljára vetettem egy pillantást az arcomra a visszapillantó tükörbe, hogy nem nézek-e ki nagyon borzasztóan, de úgy ítéltem meg, hogy egészen elfogadható a megjelenésem. Ajkaimon meg is jelent egy vidám mosoly, miközben oldalra nyúltam a táskámért, és kiszálltam. A riasztó halk pittyegéssel tudatta velem, hogy működésbe lépett, én pedig könnyed lépteimmel már meg is tettem azt a néhány lépcsőfoknyi távolságot, amely elválasztott a bejárati ajtótól. Jóval nagyobb volt az itteniek épülete, mint a miénk, vagy lehet, hogy csak első ránézésre tűnt úgy. Ettől függetlenül nem estem kétségbe, biztosra vettem, hogy nem messze az ajtótól fogok találni valakit, aki majd útbaigazít. - Üdv! – üdvözöltem a recepciós pult mögött ücsörgő nőt. – A rendőrfőnökhöz jöttem – tájékoztattam türelmesen, egyik lábamról átállva a másikra. - És várja önt? – érdeklődött udvariasan, mire felvontam a szemöldökömet. Ezt a kérdést most nem gondolta teljesen komolyan, ugye? - Hát persze, hogy vár. Ezért jöttem most. Nagyon örülnék neki, ha segítene, hogy merre találom meg az irodáját… - mondtam volna még tovább is, ám a tipikus tyúkanyónak tűnő hölgyemény egyből a szavamba vágott. Nem vagyok hirtelen haragú agresszív nőszemély, de azt sosem szerettem, ha belém fojtják a szót. - Sajnálom, de a rendőrfőnök nagyon elfoglalt. Meg kell kérdeznem tőle… - ezúttal én voltam az, aki félbeszakította az ő mondandóját, rákoppintva türelmetlenül a pultra. - Rendben, csak tegye gyorsan! – sürgettem kissé morcosan. Bűnözőnek nézek én ki, hogy így fel kell tartóztatni? Nem úgy nézett ki, mintha rohanna az iroda a rengeteg munkától. – Mondja meg, hogy itt várja Bishop hadnagy – tettem még hozzá. A legtöbb ember első ránézésre nem gondolná rólam, hogy rendőr vagyok. Valószínűleg az előttem ülő nő is ugyanebbe a hibába eshetett, mivel egy pillanat erejéig elkerekedtek a szemei. Alig bírtam visszafojtani a kikívánkozó mosolyomat, de végül ellenálltam a kísértésnek, abban reménykedve, hogy hamar lejön a férfi, akit várok.
Amikor egy ügy megoldatlan marad, számomra mindig olyan érzés, mintha nem végezném teljesen jól a munkámat. Persze ezt senki sem rója fel és sajnos én sem lehetek egy amolyan Bruce Willice jellegű egy személyes hadsereg, de attól még nem tesz boldoggá. Ha már filmek, a filmekben mindig olyan fájó pont, amikor egy tett helyszínén megjelennek az FBI emberei, hogy akkor ők most átveszik a nyomozást. És mi, szerencsétlen mezei rendőrök nem tehetünk a világon semmit, csak húzhatjuk a szánkat és kiadhatunk mindent, amit addig sikerült elérnünk. Persze most nem az FBI jön, csupán egy kolléga(nő) Fairbanks-ből. Először is meg kell próbálnom túllendülni azon a tényen, hogy a hadnagy személyében egy nőt tisztelhetek és kicsit örülök, hogy Betty éjszakás a héten és nem kapok majd a nyakamba száz és százezer tökéletesen irreleváns kérdést Bishop hadnagy kapcsán. Másodszor pedig a lényeg úgyis az, hogy az a tetűláda végre rács mögé kerülhessen - vagy legalább bíróság elé, és ha ehhez együtt kell működni Anchorage-en kívüli irodákkal, akkor mindenki érdekében kötelességem fejet hajtani és átadni az üggyel kapcsolatban minden rendelkezésemre álló információt. Már beszéltünk telefonon, úgyhogy az érkezése cseppet sem érint váratlanul - jól lehet, hogy a recepción ücsörgő Clara ezt másként gondolja. Talán mindhármunk szerencséje, hogy meguntam a négy fal közt való ücsörgést és úgy döntöttem, átszaladok én a Starbucks-ba egy kávé okán és nem ugráltatok senkit. Míg a recepciónál szemmel láthatóan hatósági akadályokba ütköző nő teljesen civilben van, én teljes "hadi készültségben" sötétkék egyenruhában mozgolódok és eképp leszek fültanúja a kibontakozó helyzetnek, amibe érzéseim szerint jobb, ha minél előbb beleavatkozom. - Egyszerűbb lett volna, ha felmutatja a jelvényét. Lépek oda egy barátságos mosollyal és az intő szavak ellenére a mosolyhoz hasonlatos fegyelmezett, ám nyílt mozdulattal nyújtok kezet a nő felé. - Bishop hadnagy. Frost rendőrfőnök, örülök, hogy végre személyesen is találkozunk. Ha sikerül kezet ráznunk, próbálok odafigyelni a gesztusban rejlő lehetőségekre. A szorítás erejéből és minőségéből rengeteg dologra lehet következtetni. Bár távol álljon tőlem, hogy elítéljem vagy bármi ilyesmi, azért mégis az.. khm... én "szemétdombomon" vagyunk és jó kiskakasként megnézem, hogy ki garázdálkodik a félkrajcárom vonzáskörzetében. - Legyen szíves és fáradjon velem az irodámba, az anyagot már tegnap este összekészítettem. Clara, ha megtennéd, hogy hozol nekünk kávét, az csodálatos lenne. Erre! Indulok el vissza oda, ahonnan jöttem, igyekezve nem lehagyni az apró(bb) nőt a széles és otthonos lépteimmel. - Járt már nálunk, Bishop hadnagy? Teszem fel puszta érdeklődésből a kérdést, amíg elérjük az irodát - ami egyébként tökéletesen puritán. Redőnyös üvegablakok, sötét fa ajtó, egy kupis asztal a nevemet ábrázoló táblácskával, szürke fémszekrények és természetesen az amerikai zászló a sarokban. Semmi kép, semmi növény, semmi otthonosság. Út közben a váróban néhány civil és előzetesben lévő, cellára váró kérdéses eset ücsörög, köztük pedig a beosztottjaim sasszéznak gyakorlatias lépésekkel. - Fáradjon be. Nyitok ajtót, amit aztán be is csukok magunk mögött. - Érezze magát otthon. A kávénak úgy tíz percet adok, addig helyezze magát kényelembe. Jobb szeretném megvárni, amíg megérkezik, ha munka közben törnek rám, azt általában nem veszem jó néven. Nevetek fel röviden és halkan, miközben a már jól megszokott mozdulattal ülök a székembe és ráérősen pakolgatni kezdem az asztalon lévő káoszt, hogy tisztán átlássak a hadnagyra és ne állhasson közénk holmi papírtorony.
Nem mondanám magam hisztis hárpiának, mert egyáltalán nem jellemző rám az efféle viselkedés. Most azonban nagyon bosszantott, hogy nem egyszerűen nem voltam a saját városomban, hanem szívességet is kellett kérnem, és erre fel akadályoztak benne. Mondjuk segítséget kérni nekem nem okozott problémát, mert alapvetően nem vagyok olyan keménykedő típus, aki csak és kizárólag egyedül tudja megoldani az ügyeket. Tény, hogy jobban szerettem, mert gyorsabban haladtam, de őrzőként amúgy sem volt gond együttműködni másokkal. Ilyenkor csak és kizárólag egymásra számíthattunk, én pedig szerettem csapatjátékos lenni. Semmi hősködés, nem vagyok én G.I. Jane. - Igen, lehet… - bólintottam egyetértően, miközben a hang irányába fordultam. A mosoly láttán az én ajkaim is barátságosan görbültek felfelé, egyetlen pillanat alatt mérve fel a férfit. Így már nem is volt olyan nehéz kitalálni, hogy éppen az sietett a megmentésemre, akihez ideérkeztem. – Én is nagyon örvendek! – a szavaim ugyan udvariasak voltak egyelőre, ám a közvetlenségem nekem időnként mindig túláradóra sikeredett, ami sokakat talán bosszantott. Eddig úgy tűnt, hogy ebben az esetben nem lesznek ilyen problémák, bár lehet, hogy csupán a látszat volt ez a kedvesség és nyíltság, amit tanúsított velem szemben a rendőrfőnök. Közben elfogadtam a felém nyújtott kezet. Határozott volt a szorításom, de nem kezdtem el görcsösen szorongatni, mintha az erőmet akarnám fitogtatni. Alapvetően egy kicsi és alacsony nő vagyok, akiben ránézésre nincs is több, csak egyszerűen valaki felkapja a hóna alá és már megy is vele. Az igazság azonban az, hogy őrzőként muszáj volt edzenem, mert a farkasok kicsit nagyobb diónak számítottak, mint az emberi bűnözők. - Nagyon előrelátó volt, Főnök! – mosolyogtam elégedetten, aztán már meg is indultam a férfi után, ha mutatta az utat. Közben automatikusan felmértem a környezetet, mert informátor lévén ez nálam afféle beidegződés volt. Alapvetően a rendőri munkámra fogtam volna, de természetesen nem amiatt váltam ilyenné. – Csak néhányszor, de általában nem munkaügyben – válaszoltam meg a kérdést, miközben igyekeztem felvenni a mellettem lépkedő férfi tempóját. Sokkal rövidebbek voltak ugyan a lábaim, de amíg ő lépett egyet, addig én kettőt, és így talán nagyjából sikerült egymás mellett haladnunk. - Szerencsére nem nagyon szoktak nagyobb ügyeink lenni odaát, legalábbis nem túlzottan sűrűn. Azért néha becsúszik egy-egy… - vonogattam a vállaimat, viselkedésem fesztelenségről árulkodott. – Tudja, hogy van ez… kisváros, rendes emberek – tettem még hozzá mellékesen, mintha meg kellene magyaráznom neki. – Aki nem ehhez van szokva, annak unalmas, de én mindenesetre szeretem – ez azért valamennyire engedett utalni arra, hogy éltem már nagyobb helyen is, mint Fairbanks. - Köszönöm! – az udvarias csevegéssel egyelőre még nem terveztem leállni, kiváltképpen akkor, amikor közölte, hogy amúgy sem szeretne még belekezdeni addig, amíg nem érkezik meg a kávénk. – Én sem szoktam oda meg vissza lenni érte, úgyhogy megértem! – a mosoly még mindig ott ragyogott az arcomon, makulátlanul. – Nem gondolt még rá, hogy jól jönne ide valami növény? – érdeklődtem, miután körülnéztem.
A legtöbb - általam megismert - női hatósági személlyel ellentétben Bishop hadnagy egészen üde és színes foltja a szakmának. Legalább is ezt vélem leszűrni a felém mutatott közvetlen hangneméből, a semlegesnek tekinthető kézfogásából és a mosolyból, ami mintha gombnyomásra kativálódna az arcán. Persze nem rossz értelemben mondom mindezt, egyszerűen csak megszoktam egy másfajta beidegződést a hölgyek részéről. Folyton folyvást bizonyítanának, hiszen jóval nehezebb érvényesüljenek és pontosan ezért szeretnék a nem létező "tökük" valóságosságát bizonygatni mindig és minden helyzetben. Könnyebbség, hogy Bishop hadnagy egészen más magatartást mutat, így nekem sem kell bizonygatnom semmit vele szemben és stressz nélkül végezhetem a munkámat. Ámbár a nőkkel egyébként is hadilábon állva kérdéses lehet, hogy pontosan melyik véglettel járnék jobban. - Értem. Ebben az esetben nem tartok eligazítást a hotelek és az elkerülendő vendéglátóipari egységek tekintetében. Vagy ha végeztünk, indul is vissza? Érdeklődöm mintegy mellékesnek nevezhetően, ámbár őszintén meglepne, ha postafordultával autózna is vissza. Azért valljuk be, nem a szomszédból jött, de ha már akad némi helyismerete, akkor egészen biztosan nem reménytelen eset. Menet közben tudja tartani a tempót, bár dupla annyit lép, mint én, ez mégsem késztet lassításra. Gondolom erőnlét tekintetében bírnia kell ezt a néhány métert és különben sem kivételezünk senkivel. - Washintonból helyeztek át, szóval tudom, miről beszél. Osztom meg vele a helyzetet, röviden ugyan, de mégis éreztetve, hogy átérzem a szavait. Engem kimondottan megnyugtat, hogy nem egy őrültek házában kell dolgoznom. Persze azért azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy itt aztán nem történik semmi, de sokkal több a piti kis tolvajok és szabályszegők okozta papírmunka, mint a valódi éles helyzet lövöldözéssel és túsztárgyalásokkal. Egy pillanatra megtorpanok a pakolászásban és némileg összevont szemöldökökkel pillantok rá a hadnagyra, amikor felteszi a növényes kérdést. - Úgy vélem, Ön gondolt. Ennyit mondok csupán, aztán újra lefoglalom magam a rendezkedéssel. Sikerül majdnem félreraknom azt az aktát is, amit ma át kell adnom, de szerencsére időben kapcsolok és rögvest magam elé is teszem a papírokat. - Az igazság az, hogy még a takarító személyzetet is kitiltottam az irodámból, úgyhogy nem lenne senki, aki gondozhatná. Én nem vagyok a legjobb az ilyesmiben, szóval záros határidőn belül elszáradna még egy kaktusz is a jelenlétemben. Persze mondhatnám, hogy ez egy munkahely és egyáltalán nem arra van fenntartva, hogy otthon érezzem magam benne, de sajnálnám letörni a kolléga lelkesedését, úgyhogy inkább magamra vállalom a megbízhatatlan és felelőtlen növénytulajdonos szerepét. Fogalmam sincs, hogy pontosan miért, de Bishop hadnaggyal udvariatlannak lenni kissé már gondolatban is olyan, mintha elvenném egy gyerek nyalókáját. Az pedig - még ha nem is illegális - elég csúnya dolog. - De ha egyszer esetleg átkéretné magát ide, hozhat magával valami cserepes virágot, ha megígéri, hogy a szigorú felügyeletem mellett locsolja. Próbálnék valamit javítani a helyzeten és kicsit el is nevetem magam, mert már a feltételezés is eléggé abszurdnak hathat, és különben is, ki vagyok én, hogy egy másik város rendőrtisztjét sanyarú növénygondozói sorsra ítéljem? Nagyjából két perc és már rend is van az asztalon - ami azt jelenti, hogy az eddig középen tornyosuló torony laponként került át a - nekem - jobb szélre, és az irodai telefon mellé, ami hirtelen csörögni kezd. - Elnézést... Szólok oda Bishop hadnagynak és a fülemhez teszem a kagylót. - Frost. Egy pillanat, máris mondom... Hogyan issza a kávét? Clara telefonált, én pedig kissé zavart és elnézést kérő pillantással fürkészem a nő arcát, hiszen remekül kiadtam a kávérendelést, de arról elfelejtettem érdeklődni. Ha megosztja velem az információt, úgy bediktálom a vonalban lévő Clara-nak, hozzátéve, hogy nekem jöhet a szokásos. Cukor nélkül, kevés tejjel. - Na, hát ha legközelebb jön, már mondania sem kell. Clara mindent felír. Értse úgy, ahogy mondom: mindent. Még bólintok is az utolsó szóra, hogy nyomatékosítsam, de a hanghordozásomból kiérezheti, hogy ezt azért még én is túlzásnak tartom a részéről. - Szóval... ja. Bólogatok tovább nagy "lelkesen", mert bár rendes fickónak tűnhetek, azért akadnak problémáim a hivatalon kívül eső kommunikációval, de én mondtam, hogy várjuk meg a kávét, szóval magamra vessek. - Meséljen valamit a városáról. Olvastam róla, hogy tavasszal elég keményen felütötte a fejét a vandalizmus. Hogyan beszéljünk munkáról akkor, amikor nem akarok belekezdeni a munkába. De ez még mindig jobb, mint néma csendben várakozni és szinte kitapintani a levegőben megülepedő zavart feszültséget. Legalább is szerintem. Persze ha Bishop hadnagynak akad valami egyéb mondanivalója, úgy kicsit kitolom ezt a kérésemet és titokban hálát adok neki, hogy megkönnyíti a helyzetemet.
- Fogalmam sincs! – mondtam őszintén a kérdésére, miszerint egyből megyek-e vissza Fairbanksbe. – Nem valószínű, de attól is függ, hogy mire jutunk. Majd vázolom a helyzetet, amint megkaptuk azt a kávét – ajkaimon azért megjelent egy halvány kis mosoly, mert felőlem már most is belekezdhettünk volna, általában nem szokott megakasztani a beszédben, ha valaki besétál és megzavar, csupán nem rajongtam érte különösebben. Máris hasonlítottunk egy kicsit az előttem ülő rendőrfőnökkel. - Én Portlandben voltam előtte – tettem hozzá a mellékes információt, bár ha belenézett az aktámba esetleg, akkor ezt magától is tudhatta már. Én nem voltam rest utánanézni annak, hogy kihez is fogok jönni. Nem vagyok paranoiás, egyszerűen csak szerettem tudni, hogy kivel állok szemben. Nem mintha ténylegesen is tartottam volna ettől a férfitól, mivel tényleg együttműködőnek és barátságosnak tűnt. Ritka, sokan nem szeretik megosztani az ügyeiket másokkal, ez alól egyébként én sem vagyok kivétel. Amikor azonban muszáj, akkor muszáj. Ez már nem csak egyetlen város ügye volt onnantól kezdve, hogy megszegte a fickó a szabadlábra helyezését és elhagyta Fairbankst. - A növényre? – kérdeztem vissza vigyorogva. – Igen, nem ártana ide valami üde és zöld. Tudja, van egy ismerősöm… kicsit talán hasonlít is magához – kezdtem bele a sztorizgatásba Willről. Azt azért nem mondtam, hogy a főnököm, mert civil életben nem volt az, csupán egy vadőr. – Neki is éppen ilyen sivár volt az irodája, aztán a születésnapjára kapott tőlem egy virágot. Mondtam neki, hogy muszáj locsolnia… azt hiszem, hogy még él. Talán… vagy vett egy másikat, hogy azt higgyem, vigyázott rá! – nevettem el magam akaratlanul is, mert valahol azért kinéztem belőle. Mostanában egészen jó viszonyban voltunk, aminek örültem. Lehet, hogy nem nevezett volna a barátjának, ettől függetlenül viszont én valahol annak tartottam. - Egyébként ne aggódjon, én sem vagyok jó benne. Nekem is van otthon sok, aztán néha elfelejtem megöntözni és másikat kell venni – vonogattam a vállaimat. Egyébként tényleg ez volt az igazság, és nem csupán azért mondtam, hogy ne érezze magát olyan borzasztónak. Én sem vagyok jó a növények gondozásában, de attól még szoktam szeretni, hogyha ott vannak körülöttem. – Köszönöm, igazán kedves! – vele együtt nevettem újra, vidáman csengő hangom talán még az irodán kívülre is eljutott, de engem különösebben nem zavart, nem éreztem magam úgy, mintha karót nyelten kellene itt ülnöm. Attól még, hogy hivatalos ügyben jöttem, lehettem barátságos, nem? Még úgysem ismertem Mr. Frostot, az új ismeretségek pedig bármikor jól jöhetnek. Szimpatikusnak találtam, na! - Csak nyugodtan! – intettem a telefon irányába, amikor az megcsörrent. Valahogy sejtettem, hogy a már megismert hölgy az, csak azt nem tudtam, hogy miért. – Attól függ! Ha erős a kávéjuk, akkor két cukor és egy kis tej, ha annyira nem, akkor elég egy cukor is bele – válaszoltam meg körültekintően a kérdést, innentől kezdve rá volt bízva, hogy melyiket mondja. Végül is, neki kellett tudnia, hogy milyen az itteni. Nálunk pocsolya ízű volt, éppen ezért vettem mindig a Starbucksban, általában vittem belőle a többieknek is, mert már tudtam, hogy ki mit szeret. Én ilyen rendes kolléga vagyok, hiába a beosztottjaim a legtöbben. Egy ilyen kisvárosban nincs szükség annyi rendőrre, én meg elég tapasztaltnak számítok azért, akárhonnan nézem is. - Akkor igazán jó munkaerő – kuncogtam halkan, szám elé téve a kezemet. – Nálunk valahogy mindig minden elkallódik, bár néha az én hibámból eredően… - vallottam be őszintén. Talán nem a legjobb ismerkedési alap, ha ilyeneket mondok, de nem zavart különösebben. Azért elég jól érettem a dolgomat, ha nyomozni kellett, valahogy ösztönösen csináltam. Talán azért, mert őrzőként is az volt a feladatom, hogy kiderítsek dolgokat. - Igen, de már sikerült megfékezni. Alapvetően nyugis hely, szeretem. Megvan a maga varázsa, néha azért vannak állattámadások, gyilkosság egy-kettő leginkább ebből kifolyólag, vagy eltévedt turista. Semmi nagy dolog úgy általában – a többiről inkább nem meséltem neki, és szerencsére Clara is behozta a kávéinkat, amit udvariasan meg is köszöntem, és elvettem a tálcáról. Amint kiment, már fordultam is a kedves kollégához. – Ugye nem bánja, ha máris belekezdünk? – kérdeztem mosolyogva, előrehajolva kicsit az asztal felé. – Csak hogy haladjunk, mert szeretnék a végére érni. Tudom, hogy telefonom már egyeztettünk, de a lényeg az, hogy megszegte a szabadlábra helyezését a fickó, és úgy tudom, hogy átjött ide. Szeretném elkapni és visszavinni, a kérdés csupán az, hogy nyújt-e segítséget, vagy engedi-e, hogy a városában induljak utána. Nem hiszem, hogy nem tudná megoldani, de szeretem én magam lezárni az ügyeimet, remélem megérti – udvarias voltam, nem akartam tolakodón viselkedni. Még azt is elfogadnám akár, ha velem tart, csak hadd csináljam!
- Már alig várom. Felelem, amikor a helyzet vázolásával kecsegtet, egyébként sincs semmi komolyabb közöm ahhoz, hogy meddig és hol marad Bishop hadnagy, csupán igyekeztem kedves érdeklődést mutatni irányába. - Szóval Oregon? Még sosem jártam arra. Már majdnem azt mondtam, hogy ennyire északon nem igazán utazgattam, hiszen bár az is nyugati part, jóval északabbra található Friscónál. Aztán leesett a tantusz, hogy itt Alaszkában eléggé északon vagyok, és bár fizikailag lehetséges volna még feljebb menni, emberileg lenne hülyeség. Így is eléggé cudar az időjárás itt is. Felvont szemöldökökkel hallgatom, ahogyan egy ismerőséhez hasonlít. Nem mondom, hogy rosszul érint, elég sablonos fickónak tartom magam, meg persze az sem utolsó szempont, hogy a legtöbb növénytartó férfi általában marihuánát öntözget nem pedig díszpálmát, de a világért sem törném le vagy szakítanám félbe Amandát, ha már ilyen lelkesen megnyílt. Amikor felnevet, én is vele nevetek, bár inkább azért, mert valószínűleg én az utóbbi megoldást választanám, ha az ismerőse helyében lennék. - Talán jobb is, ha sosem tudja meg az igazságot, Bishop hadnagy. Mármint a növény sorsával kapcsolatban, természetesen. A megcsörrenő telefont felvéve érdeklődöm, nem sokáig gondolkozom azon, hogy melyik opciót közöljem, mert a Starbucks-os kávéra szerintem mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy erős. De az íze jó, ezáltal eléri a kívánt placebo hatást. - Kis tej, egy cukor. Nekem a szokásos. Cukor nélkül, kevés tejjel. De ezt Clara úgyis tudja, nem is ragozom túl. Inkább nem mondok semmit, csak szolid együttérzéssel mosolyodom el, amikor Amanda azt ecseteli, hogy náluk elkallódnak a dolgok. Nem ugrok én sok dologra igazából, de szeretem a rendet. Talán ezért sem halmozom el az életterem "felesleges" dísztárgyakkal, mert csak porfogónak tekintem őket. Ami nem praktikus, az kuka. Ami rendetlen, azt rendbe teszem. Persze én is szét tudok pakolni, ha épp dolgom van valamivel, de ahogy végzek, elrámolok és mindent megtalálok. Úgyhogy inkább nem firtatnám a véleményemet az üggyel kapcsolatban, mert még a végén negatív előítéletekre alapozva alkotnék rossz képet a fairbanks-iekről. És fájna belátni, hogy talán egy kicsit jól is esne. Megérkeznek a kávék, egy köszönettel adózom Clarának és rögvest bele is kortyolok. - Persze, csak tessék. Biztatom Bishop hadnagyot, és a teljes figyelmemet neki szentelve hallgatom a leírását. Jó, talán egy aprócska figyelmet a kávém is kap. - Itt van minden, amit tudunk. Tettek róla egy bejelentést birtokháborításért a múlt héten, de olajra lépett. Tolom oda a hadnagy elé az aktát, amit odakészítettem, bár nincs túlságosan sok újdonság benne, csak amit nekünk sikerült kiderítenünk. - Őszinte leszek magával Bishop hadnagy, az az igazság, hogy nem szeretek idegenekkel dolgozni. Már ne értse félre, de ez az ember a maguk körzetéből lépett olajra, tehát egyszer már hibáztak. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a felkutatása papíron innentől már az én hatásköröm, de ha hajlandó nem magánakciózni és az én parancsaimat követve együtt dolgozni az APD-vel, akkor semmi akadálya, hogy részt vegyen az ügyben. A másik lehetőség az, hogy mi előkerítjük az emberét és maga hazafuvarozza Fairbanks-be. Mivel mindig is igyekeztem abszolút kitessékelni az érzelmeimet a munkámból, így egy kicsit sem érzem magam tapintatlannak, hogy köntörfalazás nélkül adok úgyszólván "ultimátumot" Bishop hadnagynak a férfi kézre kerítését illetően. Meg kell értenie, hogyha valami balul sül el, az az én felelősségem lesz, és mivel egyáltalán nem ismerem őt így látatlanban elég nehéz volna könnyűszerrel átengedni neki mindent.
- Semmi különös nincs benne igazából – legyintettem mosolyogva Oregon állam említésére. Tíz évet töltöttem ott az életemből, közvetlenül azt követően, hogy különváltam a mentoromtól. Az volt az első lépésem az önállósodás felé, most pedig tessék, nekem is van már egy saját tanoncom. Valahol mélyen belül ez büszkeséggel töltött el, de inkább nem kezdtem most el vigyorogni még jobban, mert valószínűleg komplett idiótának nézne a rendőrfőnök, akivel szemközt ültem. Persze a téma nem volt véresen komoly, úgyhogy belefért volna efféle reakció tőlem, de mindenesetre mellőztem. Közben szerencsére megérkeztek a kávéink is, aminek igazán örültem. Ma már ittam egyet indulás előtt, de azért elég hosszú utat tettem meg hajnal óta, úgyhogy nem ártott egy kis élénkítő koffein a szervezetemnek. Félreértés ne essék, nem vagyok én kávéfüggő, de nem sokat aludtam, és a folyamatos koncentrálás a vezetésre szintén nem segített azon, hogy kellőképpen éber legyek mostanra. Még szerencse, hogy rengeteg energiatartalékkal rendelkeztem és a legtöbb esetben nem voltak olyan problémáim, hogy semmit nem tudok kezdeni magammal. Talán a reggelek a legnehezebbek, de amikor beindul a nap, akkor már nincs gond. Egészen hiperaktív hajlamaim voltak olykor-olykor. - Sejtettem – motyogtam magam elé két korty kávé között, amikor megkaptam az aktát és elkezdtem belelapozgatni. – Ezek a központi adatbázisból valók, úgy látom. Mi is lekértük őket, miután elkaptuk odaát – utaltam a saját városomra, meg a feltüntetett adatokra. Már a saját jegyzőkönyvünket is láttam itt az esetről. – Ezt mindjárt gondoltam, valahogy a legtöbben ilyenek vagyunk – közöltem máris akkor, amikor elmondta, hogy nem szeret idegenekkel dolgozni. Igazából én sem túlzottan, úgyhogy emiatt meg is értettem. Nem is ringattam magam olyan hiú ábrándokba, hogy majd könnyen zöld utat kapok az itteni rendőröktől és azt csinálok, amit csak akarok. Én sem örültem volna ennek fordított esetben, ebben teljesen biztos vagyok. - Nem mondanám éppen hibának… - szúrtam közbe kissé sértetten. – Sajnos az ügyvédje elérte, hogy szabadlábra helyezzük, úgyhogy a törvény megkötötte a kezünket a tárgyalásig. Az már egy másik dolog, hogy ő ezt megszegte, de nem vagyunk elegen, hogy minden hozzá hasonlót állandóan kövessünk, akármerre megy. Elhagyta engedély nélkül Fairbanks területét, de mint látja, nem sok esélye van – tártam szét a kezeimet. Nem sértett meg, én is ezt gondoltam volna a helyében, csak egy egészen kicsit rosszul érintett. Nem tehetek én erről, munkaügyben érzékeny a lelkem, ha azt érzékeltetik velem, hogy hibáztunk. Ami amúgy emberi dolog, csak itt most nem erről van szó. Elég dühös voltam, amikor közölték, hogy ki kell engednünk ezt a szemetet. - A mi bíróságunkon van jelenése, méghozzá három nap múlva. Addig ezt meg kell oldani! – jelentettem ki határozottan. – Ez nem opció! – ráztam meg a fejemet hevesen, még egy korty kávét leküldve. Kicsit meg is égette a nyelvemet, de olyan morcos lettem, hogy még jól is esett. Nem akartam máris elrontani a kezdődő munkakapcsolatunkat, úgyhogy visszafogtam magam. – Nézze, Frost főnök! Megértem az álláspontját, valószínűleg én is pont ezt mondanám magának fordított esetben, de remélem ön is megérti az én hozzáállásomat. Biztosan keveredett már hasonló szituációba. Nekem nem okoz gondot, hogy együtt dolgozzak valakivel, elég jó csapatjátékos tudok lenni. Ha velem akar tartani, akkor jöjjön nyugodtan, bár általában a saját parancsaimat követem az akcióim során, meg a megérzéseimet. Nem biztos, hogy erről olyan gyorsan le fogok tudni mondani, de ha védeni kell a seggét, akkor számíthat rám. Ahogyan arra is számíthat, hogy nem fogom veszélyeztetni senki életét, elég profi vagyok, higgye el! – olyan határozottan mondtam, hogy még jobban meggyőztem saját magamat is. Oké, tényleg elég régóta voltam rendőr, valószínűleg régebb óta, mint ő. De ez nem meglepő, volt némi korkülönbség, még ha a látszat nem is ezt igazolta. - Szóval hajlandó velem tartani maga és ellenőrzni, hogy minden rendben van-e? – kérdeztem rá végül, amikor befejeztem a monológomat, amit én elég hatásosnak és meggyőzőnek éreztem. Reméltem, hogy nem lesz olyan keményfejű, mint amilyen én szoktam időnként, és abban is bíztam, hogy nem hisz törtető nehéz esetnek, mert közöm sem volt az efféle rendőrnőkhöz. Ezt megerősítvén varázsoltam is egy ellenállhatatlan, barátságos mosolyt az arcomra, miközben a válaszára vártam.
// És fogadd szeretettel a 400. hozzászólásomat!!! *-* //
Udvariasan mosolygok a hadnagyra, hiszen ha ő mondja, biztos nincsen semmi különös Oregonban. Azt hiszem, hogy a témával kapcsolatban már így is minden elvárható tiszteletet megadtam, úgyhogy nem fogom magam rosszul érezni azért, mert berekesztem a témát. Szerencsére a kávé megmentésemre siet, és aztán bele is kezdhetünk a munkába, amiért Bishop hadnagy ennyit utazott. - Erősen kétlem, hogy a helyi bejelentés jegyzőkönyve a központból lekérhető. Lapozzon csak tovább, ha érdekli, de semmi különleges nincs benne. Kissé megkönnyebbülök, amikor egyetértését fejezi ki, bizakodva állok hát hozzá és a közös munkához. Szeretem, ha sikerül könnyedén szót értenem az emberekkel még akkor is, ha esetleg én magam nem vagyok az a túl sokat fecsegő valaki. - Az imént mintha azt említette volna, hogy nem igazán történik északon semmi komoly. Ütközök meg kicsit, de csak azért, mert megérteném a létszámcsökkenést abban az esetben, ha kevés emberre jutna a dupla műszak és a hegyomlásnyi megoldatlan feladat. De nem fogok azon lovagolni, hogy akkor ez pontosan kinek is a hibája, vannak sajnos a törvényben olyan kiskapuk, amik rengetegszer megnehezítik a hivatalos szervek munkáját. Úgyhogy teljességgel át tudom érezni. Feloldódásom okán a testtartásomon is lazítok, ám ez egészen addig tart, amíg Bishop hadnagy tovább nem fűzi az okfejtését, felvéve egy egészen új, eddig idegen határozottságot. Láthatja az arcomon, hogy minden szavára egyre inkább kerekednek ki a szemeim, és amikor a hátsó felemet illeti kéretlen jelzővel, azért felemelem a hangom. - Már elnézést... Egyébként is, most akkor kit is keresünk pontosan? Egy szicíliai maffiavezért vagy egy kisstílű bűnözőt, aki megszökött a tárgyalása elöl? Fogalmam sincs, hogy miből feltételezi, hogy egyáltalán védelemre szorulna a "seggem", nem véletlenül kaptam kinevezést és vele egy egész várost. És az egyébként is elég ritka, hogy ilyen esetekben én terepre megyek, bár ebben az esetben tehetek kivételt. - Bishop hadnagy, azt hiszem, hogy nem jó ez az irány, amibe éppen haladunk. Jelentem ki az utolsó kérdése nyomán udvariasan, ám mégis egy csipetnyi figyelmeztetéssel. - Senki sem kérdőjelezte meg a hozzáértését, ha személyesnek vette a megjegyzésemet, abban az esetben elnézését kérem. De arra is kérem hadnagy, hogy ha lehet, finomabban fogalmazzon a jövőben, egyelőre még én ülök az asztal ezen oldalán. Nem igazán szeretnék vitát ebből a helyzetből, de azt hiszem, hogy túlzásba esett kissé, azt pedig nem szeretném, hogy röpke fél óra ismeretség után a fejemre nőjön. Köhintek egyet, és ha sikerült elsimítanunk ezt az apró bukkanót, úgy visszatérek ittlétének okára, hogy haladjunk, ezzel is jelezve, hogy nem haragszom vagy nem érzem sértve magam. - Azt javaslom, vegyen ki egy szobát, pihenjen le. Addig pedig rádión tájékoztatom a kint lévő egységeket az érkezéséről és arról, hogy legyen a férfija a prioritás. Utána magával tartok, már ha igényli. Állok meg a beszédben egy rövid kis pillanatra, időt adva az általam vázolt lehetőségek átgondolására. - Holnap reggel kilenckor eligazítást tartok, ha akar, eljöhet maga is. Utána a magáé vagyok. Ez így megfelel, hadnagy? Szerintem elég barátságos üzletet tudnánk kötni ezzel a verzióval. Ha a fickó nem jelenik meg a tárgyaláson, akkor elnapolják - nézzük a jó oldalát, több időnk marad előkeríteni. De nem szeretnék erre gondolni, mert hiszem, hogy elkapjuk, mielőtt túl késő lenne.
Inkább nem reagáltam semmit, helyette belemerültem az adatokba és átfutottam gyorsan a jegyzőkönyvet, hátha megyek vele valamire. Nem sokra ugyan, de az is valami, ha már tudok néhány újabb információt róla. Végül félretettem gondosan, és inkább visszafordítottam a figyelmemet a velem szemben ülő férfira. - Igen, valóban azt mondtam, de mindig vannak kivételes esetek – közöltem végül csak ennyit, mert inkább nem akartam belemenni. – Bár úgy sejtem, hogy itt sokkal nagyobb dolgok történnek, mint nálunk – fűztem hozzá enyhítésképpen, egy halovány kis mosoly kíséretében. Nem szerettem volna feltűnést kelteni, de odafent északon tényleg másként ment néhány dolog, mint itt. Néha olyan érzésem volt, mintha másik világba csöppennék Fairbanksben, és nem lennék közelebb, mint a világ legtávolabbi pontja. Ugyan a fejébe nem láttam a Főnöknek, de sejtettem, hogy furcsállja, hogy ennyire keresem a pasast. Azt hiszem, hogy az ő helyében én is pont így éreztem volna, azt pedig már abszolút nem volt nehéz kitalálnom, hogy nem nagyon tetszik neki a stílusom. Alapvetően nem szoktam ilyen lenni, de most annyira bosszantott ez az eset, hogy egy kicsit engedtem a szabadszájúságomnak, még ha sokszor úgy is nézek ki, mint egy viráglelkű kislány. Azt azért csak nem árulhattam el egyébként, hogy vérfarkas az illető, és leginkább őrzői minőségemben vagyok itt, a hab a tortán az volt, hogy a rendőrség miatt is jönnöm kellett. - Semmi probléma. Ön pedig remélem tudja, hogy attól még nem a főnököm – olyan kedvesen mondtam, amennyire csak tudtam. Nem gúnyosan, inkább csak amolyan figyelmeztetésképpen. Jó, én akartam szívességet kérni, meg együtt dolgozni, de azért volt egy határ, amit nem szerettem. Ez pedig az volt, ha valaki az orrom alá akarta dörgölni, hogy felettem áll. Itt nem, annyi biztos, ráadásul a saját főnököm is őrzőként alattam állt bőven a ranglistán, úgyhogy mindig nehezemre esett a legtapasztaltabb rendőrként hallgatni szegény Jakere. Will viszont más, őt minden körülmények között tiszteltem és elfogadtam afféle vezérnek, még ha nem is vagyok olyan domináns típus. Ez az ember itt előttem viszont még nem vívta ki a tiszteletemet annyival, hogy kapott egy rangot. - Rendben, köszönöm! – egyeztem bele végül jóval nyugodtabban, mint amilyen előtte voltam. Azért nagyon reméltem, hogy nem ijesztettem el és ábrándítottam ki teljesen Frost Főnököt azzal, hogy egy kicsit kikeltem magamból. Általában vidám és kedves szoktam lenni, mint amilyen az elején is voltam. Többnyire azok is azért néznek ostobának és könnyen megvezethetőnek, akiket kihallgatok. Tévednek. – Azt hiszem, hogy kettőnk közül maga jobban igényelné, hogy szemmel tudjon tartani, de ha megnyugtatja, nekem tényleg egyáltalán nem okoz problémát, hogy együtt dolgozzak valakivel – biztosítottam komolyan, újabb mosolyt varázsolva az arcomra, aminek köszönhetően megjelentek a kis gödröcskéim. - Tökéletesen megfelel! Lehet, hogy be fogok jönni és megnézem, hogy mennek itt a dolgok, de gondolom engem annyira azért nem fog érinteni az embereinek kiadott utasítás a holnapi napra. Már csak azért sem, mert azt igazán nem várom el, hogy mindenki őt üldözze. Azt szerintem mi ketten is kiválóan meg tudjuk oldani! – jelentettem ki határozottan, teljes meggyőződéssel a hangomban.
Azt hiszem, érzem Bishop hadnagyon, hogy nem szívesen avatna bele ezekbe a különlegesnek bélyegzett esetekbe, pedig igazán szívesen hallgattam volna meg egyet-kettőt az ügyeik közül. - Azért Anchorage sem egy New York méretű város. Mosolyodom el szolidan, egyáltalán nem szeretnék nagyzolni azzal, hogy ettől függetlenül itt is rengeteg probléma akad, bár ha a statisztikákba belelapozunk, akkor nagyjából mindent rá lehet fogni az iparorientált berendezkedésre, a feketemunkások alkalmazásának csúnya következményeire. Őszinte csalódottsággal tölt el a tény, hogy az egészen kellemes partnerkapcsolatnak induló megismerkedésünk ilyen gyorsan mélyrepülésbe váltott és megcsömörlött. Elhiszem, hogy megvannak az okai arra, hogy ennyire megtalálja a szökevényt, de azt hiszem, hogy ezen a ponton örültem volna annak, ha befut egy hívás arról, hogy a férfi elhagyta az államot, innentől pedig a szövetségieké az ügy: akkor legalább sem nekem, sem Bishop hadnagynak nem lenne beleszólása a nyomozás és az elfogás további menetébe. Voltaképpen igyekeztem elsimítani a bimbózó konfliktust - legalább is úgy érzem -, ráfogva arra, hogy talán Fairbanks-ben más közeghez szokott, de úgy tűnik, hogy a próbálkozásom sikertelennek bizonyult. Ettől függetlenül számomra nem ér annyit a történet, hogy felidegesítsem magam, továbbra is tárgyilagos és határozott maradok. - Igaz, a fizetési csekkjeit valóban nem én írom alá, hadnagy. Bólintok, nyugtázva ezzel az állítását, miszerint nem vagyok a főnöke, az AST kötelékein belül azonban ez nem oszt, nem szoroz és az már csak a minimális rendőri magatartás egyik alapja kellene, hogy legyen, hogy nem állunk le vitatkozni azzal, aki rangban felettünk áll. Mindazonáltal nekem nem tisztem sem kioktatni, sem pedig meggyőzni arról, hogy márpedig én vagyok az erősebb kutya - inkább lépjünk túl a dolgon, zárjuk le minél előbb, hogy aztán visszamehessen a körzetébe, és lehetőség szerint a jövőben ne szoruljunk rá a kapcsolattartásra. - Akkor ezt megbeszéltük. Zárom rövidre a témát, miután a hadnagy elfogadhatónak találta az általam felvázolt menetrendet, aztán visszaveszem az aktát, amit korábban átadtam neki és a papírkupacom rendezgetésébe kezdek. - Hacsak nincs kérdése, leléphet, hadnagy. Holnap találkozunk. Arról pedig, hogy egészen pontosan hány szabad járőrömet vonom bele a kutatásba, nem kívánok különösebben információval szolgálni Bishop hadnagynak, de talán felesleges is volna azt mondanom, hogy nyugodtan bízza rám, ha már egyszer ennyire élesen bizalmatlan a kompetenciámmal kapcsolatban.
- Igen, ebben igaza van… - ismertem el mosolyogva. Tényleg nem volt éppen New York, de biztosra vettem, hogy azért itt is történnek olyan bűnesetek, mint bárhol máshol. Mondjuk Fairbanks ebben a tekintetben nem volt tipikus kisváros, erre már akkor rájöttem, amikor úgy döntöttem, hogy ide fogok költözni. Akkor szükség volt tapasztalt őrzőkre, most már egészen jól álltunk, főleg mióta lettek újabb tanoncaink is. Ezt persze nem oszthattam meg az asztal túloldalán ülő férfival, de bizonyára furcsának találta volna, ha tüzetesebben elkezdi átnézni az ügyeinket. Még jó, hogy külsősöknek ez azért annyira nem tűnt még fel. Jó, el kellett ismernem, hogy talán egy kicsit túlzásba estem, de igazából én sem tudtam volna megmondani, hogy ennek mi volt a pontos oka. Azt hiszem, hogy egyszerűen csak dühített, hogy meglépett a kezünk közül még az előtt, hogy feltűnt volna nekünk a férfi hiánya. Noha a legtöbben nem tudták, de tényleg vérfarkas volt az illető, méghozzá nem is az ártalmatlan fajtából. Minél előbb szerettem volna kézre keríteni, ez az egyezkedés és együttműködés pedig valamennyire hátráltatta a munkát. Attól tartottam, hogy megint meg fog lépni és mi nem leszünk elég gyorsak. Ezzel a lehetőséggel egyszerűen szembe se akartam nézni. Tudtam én, hogy itt is vannak őrzők, és feltett szándékom lett volna velük együtt dolgozni, hiszen hozzánk tartoztak, de lévén, hogy rendőrségi ügy volt eredetileg, ez nem lett volna olyan könnyű. Talán jobb lett volna fű alatt intézni az egészet, és civilként idejönni. Fogalmam sincs, de már nem is számított igazán. - Rendben, sajnálom! Ne haragudjon! – emeltem meg a kezeimet. – Csak tudja, egy kicsit türelmetlen vagyok. Remélem még nem késtünk el… - adtam meg máris egy épkézláb magyarázatot, amivel reméltem, hogy némileg jóvá tehettem a tiszteletlenségemet. Ha nem, hát akkor nem tudok mit tenni, holnap úgyis együtt kell majd dolgoznia velem Frost főnöknek, az pedig csak rajta múlik, hogy mennyire tudja profin kezelni. Én úgy gondoltam, hogy nem lesz itt semmiféle probléma. - Nem, nincs kérdésem. Akkor holnap reggel találkozunk! És köszönöm a segítséget! – tettem még hozzá udvariasabban, mint ahogyan eddig viselkedtem. Még egy mosolyt is megvillantottam a biztonság kedvéért, miközben visszaadtam az aktát és felemelkedtem a székből. – Egyébként finom a kávéjuk! – dicsértem még meg, mielőtt kiszambáztam volna a főnök irodájából. Igazából nem voltam teljesen elégedett, de azt hiszem, hogy teljesen elfogadható volt a végkifejlet. Határozott meggyőződésem volt, hogy nem lesz itt semmi gond, hogy el fogjuk tudni fogni a szökevényt a nélkül, hogy nagyobb baj kerekedne belőle.
Szokásosan indult a napom megint. Alig néhány óra alvást követően felkelek hajnalban, reggelizek, kicsit edzek, hogy felébredjek és magamat is formában tartsam, aztán indulhatok is a munkába. Egy sötétkék inget felvettem, hozzá pedig ugyanilyen színű (de valamelyest sötétebb) zakót és öltönynadrágot. Ellenben nem vettem fel semmi lakkozott vagy elegáns lábbelit, csak egy egyszerű fekete, mindennapi cipőt, aztán így indultam el a kapitányságra. Sokan biztos kérnének már valami kimenőt, főleg hogyha nap-nap után dolgoznak szinte egész nap, nekem viszont a munkán kívül nincsen semmi. Talán a testvéreim. De őket meg nem fogom zaklatni, akármennyire is szeretem őket. Na meg van egy kihallgatásom is ma. Noha csak 10 órakor lesz, de még át kellene néznem azt is, hogy pontosan miért is kell kihallgatnom a delikvenst. Én más ügyön dolgoztam az elmúlt egy hétben, amit kvázi egyedül kellett megoldanom. Nem mintha nem lett volna segítségem, de a nagyját én nekem kellett csinálnom. A személy pedig azóta is ott csücsül a sitten. Néhány órája bent voltam már a kapitányságon, mikor behozták a delikvenst. Fel is álltam a székemből és a zakómat ráhelyeztem a háttámlájára. Elsétáltam a teremig, majd az üveg túloldaláról figyeltem egy ideig a vádlottat. Aztán beléptem, és a szokásos kedves beszélgetéssel kezdtem, ami által végignézhettem, milyen is a testbeszéde nyugodtan, kiegyensúlyozottan. Miután úgy véltem, hogy sikeresen kielemeztem, rá is tértem az ügyre. Persze csak felületesen. A többi meg ezt követően jön magától. A delikvens szép idegi leépülése az egyre inkább nyomasztóbb kérdések miatt, egyre változó testbeszéde, később a megnyugtatása vagy szavakkal, vagy kisebb testi kontaktussal, végül pedig az általam nagyon kedvelt csend. Ezt követően nem kellett sok idő, és megtört, mint egy tojás. Másfél óra alatt ezt is lerendeztem, pedig nagyobb ellenállásra számítottam ettől a nagy embertől. Mindegy. Kijövök a teremből, majd odaszólok valakinek. - Innentől a tiétek. - A feladatomat megtettem, amire kértek. Innentől kezdve azt csinálnak vele, amit szeretnének. Aztán elindultam vissza az asztalomhoz.
Hosszú nappalok, rövid éjszakák és az Oroszlánkirályból ismert klasszikus mondat - Hajnalig a te fiad. - újraértelmezése. Mindez azt hiszem, eléggé felszínesen, de ugyanakkor remekül lefedi napjaimat a kicsi lányommal és Jamesszel. Persze, hülyeség lenne azt mondani, hogy csupán ennyiből áll az élet egy gyerekkel. A bosszúságok eltörpülnek mindazon dolgok mellett, amik pozitívak, mosolyt csalnak arcomra. Látni, ahogy napról napra fejlődik, amikor az apjával bohóckodnak esténként vagy ahogy egyszerűen csak rám mosolyog... Minden egyes rezdüléséért megérte.
Most a kapitányság felé tartok, kiharcolni valami életképesebb munkát a telefonemelgetésnél, ha már hivatásosként tevékenykedtem fejvadászi mivoltomban is, rendőri végzettséggel, nem puszta szórakozásból, mert jobb dolgom nem volt. Valakinek ki kellett hoznia a vérfarkasokat a sittről, hogy magáncellát kapjanak az erre megfelelő helyen, mert teliholdkor nem lett volna kellemes egy börtönnyi hullát megmagyarázni senkinek sem... Szóval nem, nem fogok asztal mögött ülő, kedvesen mosolygó titkárnőt játszani! Míg a nagyfőnökre vártam - valami megbeszélése volt - a rendőrségen zajló kora reggeli életképet szemléltem. Sosem szerettem igazán a közeget hosszú távon, nem véletlenül hagytam az egyenruhát és eredtem terepen a törvénykezés elől meglógottak nyomába. Pillantásom megakad a vallatón, s bár nem hallok semmit a falaknak hála, a mozdulatok, a tettek igencsak beszédesek. Hallottam már a fiatal pasasról, az érdemei magáért beszélnek. - Nagy ember, nagy szív... magam se csináltam volna másként. - Jegyzem meg kiszélesedő mosollyal, mikor már mellettem lépdelne el a férfi.
Nem túl meglepő, hogy ismét csak egy ilyen szerepem van a nyomozásban. Nem hiszem, hogy sokan tudnának a hátteremről, amiért ide akartam jönni (jobban mondva el a feleségemtől), de annak viszont örülök, hogy a munkával legalább elhavaznak. Mondjuk ez enyhe túlzás. De legalább gyorsan telik az idő, ha van valami. Ahogy most is. Csak akkor tudtam meg, hogy mennyi idő telt el, mikor rápillantottam az órámra. Kicsit megnyújtóztatom a végtagjaimat, mielőtt az asztalom felé veszem az irányt. Elhaladnék egy számomra ismeretlen nő mellett, mikor megszólal. Nem sugall unszimpátiát, ezért egy félmosollyal az arcomon bólintok egy aprót, arra, amit mond. Vállaimat közelebb húzom egymáshoz valamelyest, míg a kezeimet a zsebeimbe csúsztatom. Majd visszafordulok a terem felé, ahonnan nem is olyan régen jöttem ki. - Hát… igen, sok féle embertípus van, az biztos. Egy fiatal lány eltűnéséért hozták be, vele látták utoljára, valamint találtak egy vérfoltot, ami pedig a hölggyé volt, méghozzá a férfi autójában. Mikor bementem és beszélgetni kezdtem vele, már akkor sejtettem, hogy elég lesz a lelkiismeretére hatnom. Ezek szerint tényleg elég volt. Ilyen szinten jól értek az emberekhez. - Mondom még mindig azzal a lágy mosollyal az arcomon, mint amikor belekezdtem a mondandómba. Aztán egyik kezemet a nő felé nyújtom. - Havardr Asmund Bjartesson. - Kis időt hagyok, hogy feldolgozza a nevemet, majd folytatom. - Hát, gondolhatja, hogy mennyi becenevet kaptam már életemben. Ha formaiak akarunk maradni, akkor csak szólítson Bjartesson Nyomozónak, ellenkező esetben megteszi az Asmund is. Azt könnyebb megjegyezni az embereknek. Ön pedig szintén nyomozó, vagy rosszul értelmeztem az előbbi megszólalását? - Kérdezem tőle kedvesen, amennyiben kezet fogtunk, utána vissza is csúsztatom azt a zsebembe.
A pasas - hozzám képest inkább srác, ami valós korunkat illeti - lassít, majd meg is áll szavamra, így kedves mosollyal fordulok felé, őszinte, nyílt pillantással fürkészve vonásait. Igen, ez határozottan a jobbik énem. A megnyerő, a szimpátiát ébresztő. - És mi az a szint, amin nem? - Firtatom kissé felvont szemöldökkel, szinte már nevetősen, miután a beszámolója közepette a magára maradott vallomást tevő felé pillantottam én magam is, onnét pedig vissza a férfira. Kérdésem egyszerű, szinte már baráti, mintha ezer éve ismernénk egymást. Legyintek is rá gyorsan, ne válaszoljon, ha kényelmetlen vagy egyszerűen csak úgy érzi, semmi közöm hozzá. - Bocsánat, ez kissé túlságosan is személyesre sikeredett... - Szélesedik ki mosolyom, szemmel láthatóan gyorsan lépve tovább a "botláson". - Roxan Cruz, igazán örvendek. - Nem kell nekem időt hagyni, roppant gyors a felfogóképességem, csak néha a makacsságom ráhúzódik... Míg bemutatkozom én magam is, kezemet nyújtva a férfi felé, az épp elég átfutási időt szolgáltat a név mellé. Megjegyezni mondjuk már nem biztos, hogy teljes egészében meg tudom, de egy vezetéknév is megteszi talán. Nem sokan mászkálnak ilyen névvel errefelé, na! - Rendben... nyomozó. - Szélesedik ki mosolyom, s kissé fejemet ingatom a kérdésére. - Valami olyasmi. A szövetségieknek dolgoztam, jelenleg magánéleti okok végett szabadságoltak egy időre, úgyhogy az itteniekkel kell beérnem. Nem mintha panaszkodni akarnék! - Emelem fel védekezően a kezeimet, még mielőtt torkomnak esne, hogy a "nagymenő szövetségisnek" derogál a mezei rendőri közeg. - De az irodai munkát valahogy nem nekem találták ki, az az igazság. - Biggyesztem le ajkaimat játékos rájátszással.
Újfent elmosolyodok azon, amit kérdez, már kezdenék is a válaszadásba, de újra megszólal. Kicsit megrázom a fejemet, aztán én is legyintek egyet. - Ugyan, semmi gond. Kérdésére válaszolva… Nos, például az ex-feleségemet nem tudtam rendesen kiismerni, mennyi… 5 év alatt. Mint kiderült, nem egyszer csalt meg, ami által született egy zabigyereke is. - Mondom mindezt olyan játszi könnyedséggel, mintha mindennapos lenne, meg mintha bárkivel megesett volna már. Persze, valahol legbelül még mindig fáj, amit tett velem. De kezdek túl lenni rajta. A munka felejtet. - Egy hónapja dolgozok még csak itt, de most, hogy se család, se semmi… mit ne mondjak, jobban oda tudok figyelni a munkára. Bár, a munkában teljesen más ember vagyok, szóval ez eddig se lett volna probléma. Inkább úgy fogalmazok, hogy több az időm. - Ez legalább teljes mértékben igaz. Mondjuk nem tudom, mi lenne, ha feltűnnének a testvéreim. Valószínűleg visszafognának a munkával kapcsolatban. - Szintúgy. - Bólintok a bemutatkozására egy mosollyal az arcomon. Karba tett kézzel hallgatom, amit mond. Nem veszem magamra azt, amit mond, egyszerűen csak kiszélesedik a mosoly az arcomon. Hát, rég volt már az is, hogy valakivel így beszéltem és nem a kihallgatóteremben. Néha kell a változatosság. Következő megszólalására pedig csak bólogatni kezdek, teljes egyetértéssel. - Na, akkor ebben hasonlítunk. Én is jobb szeretek a terepen dolgozni. Viszont, ha nincs semmi új nyom, új eset, akkor meg nézhetek ki a fejemből itt, az irodában. Ha szerencsém van, valakit ki kell hallgatni. - Hangomon és azokon, amiket elmondok, rendesen hallatszódhat, hogy valóban szeretem a munkámat. Mondjuk, ebben legalább jó vagyok.
- Oh, én... Sajnálom. - Válik kissé zavarttá képemen a széles mosoly, miközben tekintetem le nem venném a nyilván Észak-európai felmenőkkel rendelkezőről (már csak a neve is úgy hangzott, mint valami norvég vagy finn vagy tudomisén emberé) . Igen, analizálom magamban a megtermett pasast épp, miközben gondolatmenetünket sem vagyok rest tovább fűzni. Nőként megy az egyszerre több dologra figyelés, mióta anya lettem, hatványozottan muszáj ennek működnie. És még nem is szalad a kicsi lány! - Sokszor abba törik bele leginkább az ember bicskája, ami az orra előtt van, ez teljesen emberi és természetes. Nyilván, ha más neje lett volna, egyből kiszúrja... Ő is a városban él? - Firtatom, legfeljebb elküld melegebb éghajlatra, ha nem kívánatos számára a kérdés vagy esetleg túl messzire mentem volna vele, legyen bármilyen ártatlannak szánt érdeklődés is részemről. Ártatlan, na ja... aki kicsit jobban ismer, itt röhögne fel hangosan e sorokat olvasván. Micsoda helyzeti előnyöm van azzal, hogy a pasas jószerivel semmit nem tud rólam! A munkával kapcsolatos dolgon el kell mosolyodjak. Milyen ismerős ez... néhány éve még én magam sem gondolkoztam másként, erre meg lehet nézni, hová jutott az életem most! Azt hiszem, veszek valami italt hazafelé Jamesnek. Csakúgyból. - Jó hallani, hogy ilyen elhivatott igazságosztók is akadnak közöttünk, de biztosan van valami, amit szívesen csinál a munkáján kívül, mikor elküldik, hogy menjen már végre kicsit haza is... - Fejcsóválok kissé, hangom nevetős és egyúttal kérdő is. Van valami hobbija vajon? Megrögzött szokása, kedvelt zenekara? - Elég... unalmasan hangzik. Mármint nem szeretném megsérteni, de reménykedtem, hátha hasonló munkakört kaphatok. De ha egy embernek is kevés a munka... még a végén riválisok leszünk. - Szélesedik ki mosolyom újfent, hangomba játékosság vegyül, ahogy a háta mögött elpillantva irodai asztalára siklik pillantásom. Próbálom felmérni az ott hagyott dolgok és a rend foka alapján, miféle ember is lehet Mr. Bjartesson. - Mit gondol a földrengéses esetről? - Váltok hirtelen, hiszen ezzel kapcsolatban eléggé nehézkes volt a legtöbb nyomot eltüntetnünk őrzőkként, még vannak elvarratlan szálak így is.
Lazán bólintok csak egyet a bocsánatkérésére. Mondhatnám, hogy én is, de nem sajnálok mindent. Legalábbis miért kellene azt sajnálnom, hogy otthagytam a régi életemet és próbálok egy újat kezdeni máshol? Túl sok minden történt San Antonióban, mióta ott élek. És bár életem jó néhány kellemes emléke ott született, elég sok minden is történt, amit legszívesebben elfelejtenék. - Nem hiszem. Az érzések elködösítették az elmémet, aminek meg is fizettem az árát. Kérdésére válaszolva pedig… nem tudom biztosra mondani, de nagyon remélem, hogy nem. Vagy fogalmazok úgy, hogy nem látok benne rációt, hogy San Antoniótól ide utazzon „csak úgy.” - Válaszolok egyszerűen, sosem okozott problémát az, ha valakinek beszélnem kellett a múltamról. Persze, ha kérdeznek olyan dolgokat, amik nem túl kényesek, akkor nyugodtan válaszolok, ellenkező esetben pedig jobbára csak csendben maradok és másik témára váltok. Így is lehet csinálni. Viszont rendesen el kell gondolkoznom azon, amit kérdez, hiszen tényleg szinte egész napomat itt szoktam tölteni, és csak estére megyek vissza a házamba. Hobbi… Kisebb habozás után végül megszólalok. Rendesen gondolkodóba ejtett a kérdése. - Nos, szeretek művelődni. Könyvek, hangszerek. Na nem mintha játszanék bármilyen hangszert is profi szinten, de jó néhányan tudok egy-két dolgot. Valamint az esti sétákat szeretem. Mikor kellemes szellő fúj, viszonylagos csend honol a városra. - Mondok neki néhány példát. Ezekkel pedig nagyjából kifújt az egész. Aztán eszembe jut újra az, amit korábban mondott. Hogy szabadságolták egy időre. Néhány személyes kérdést ő is tett fel már nekem, így én is megpróbálkozok vele. A két véglet személy szerint úgy gondolom, hogy az, ha valakit elvesz, meg ha valakit ad a sors, a természet. Reménykedjünk, hogy az eddigi stílusa alapján jól fogom megítélni. - Kisfiú, vagy kislány? - Vágom oda neki szinte a semmiből a kérdést, aztán gyorsan próbálok újra megszólalni. - Elnézést a kérdésért, csak ha szabadságolták, annak gondolom vannak indokai. A kedvéből adódóan pedig gondoltam, hogy a jobb véglet valósághűbb. - Persze azok között is van még ezer, meg egy ok, de emlékszem én is hogy vigyorogtam napokig, mikor „gyerekem” született. Miután kiderültek a dolgok, kevésbé voltam ilyen boldog, de ez most mellékes. - Nos, hallani hallottam róla. Tévében nézve, és az újságban is olvasva eléggé rémisztő lehetett. Nem mindennapi esemény egy ekkora földrengés. Egyik korábbi ismerősöm pedig életét is vesztette az egészben. Vagy legalábbis eltűnt, hisz nem hallottam róla többet. Régi barátom volt, beszélgettünk is viszonylag gyakran, aztán pedig semmi. - Sóhajtok egyet az egészre és megrázom a fejemet. Csak remélni merem, hogy itt tartózkodásom ideje alatt nem fog több ilyen történni.
- Á, értem. - Valóban nem sok lehetősége van ennek, nagyon minimális, de az igazat megvallva engem nem is a neje érdekel a csávónak. És még mielőtt félreértésbe esnénk, a hormonjaim köszönik, rendben van, nem is ilyen értelemben érdekes a pasas, kizárólag szakmai szempontból. Hallani róla ezt-azt, kérdés, mennyi igaz belőle. Hobbijaira el kell, hogy mosolyodjak ugyanakkor, szelíd görbület ül meg ajkaim szegletében és épp válaszolnék, mikor nekem szegeződik a kérdés. Hát ennyire nyilvánvaló volna? Kissé meglepetté válik pillantásom, szabadkozására legyintek. - Ugyan, nem tesz semmit... Kislány, különben. - Tér vissza mosolyom is, az a törődő fajta, melyről magam sem hittem volna, hogy képes vagyok rá, míg nem akadt egy - immáron kettő - személy az életemben, akik megmutatták, hogy igenis megy a dolog még a magamfajta karakán, egoista dögöknek is. - Oh... sajnálom a barátját. - Tényleg! Ennek ellenére udvariassági megjegyzésnek tűnhet csupán a dolog, ugyanis folytatom, próbálva rávezetni arra, hogy mi kapcsán is érdekelne igazán a véleménye: - És mit gondol a fejetlen hullákról? Meg a pasasról, akit az egésznek az epicentrumában találtak meg, ájultan, de teljesen sértetlenül. Ha jól értesültem, már elhagyhatta a kórházat és a bíróságon bebizonyították az ártatlanságát, de mégis... nem találja furcsának az egészet kicsit?
Kicsit felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyit tudhat rólam ez a nő. Félreértés ne essék, nem vagyok paranoiás, de a kapitányságon nagyjából mindenki megismert már az elmúlt 1 hónap alatt, Roxannal pedig valamelyest egy téren mozgunk. Ha meg a kapitányhoz jött, akkor ha csak gyanítani is tudom, de biztos ismerik egymást. Bár lehet, hogy csak szakmai szempontból. Szélesebbre húzódik a mosolyom, mikor a tippelésem igaznak bizonyul. Bár, azért annak is igazán örülök, hogy nem a másik véglet történt meg, ezáltal pedig feltéptem volna azt a sebet. Bár, ezáltal eszembe jutott az exem gyereke is, ez pedig kicsit keserű szájízt adott. Bár ki nem mutattam, de persze még most is szarul esik az egész, ami történt. Viszont közel sem annyira, mint mikor a kezembe fogtam a dokumentumot. - Áh, imádom a kicsiket. Néha órákig el tudok lenni velük. Szívből jövő gratuláció a részemről. - Utolsó mondatomnál a szívemre rakom a jobbosomat, és kicsit bólintok is, majd korábbi pozíciómat veszem fel. Ő rajta legalább látszik, hogy boldog, így tényleg csak gratulálni tudok neki. A sajnálatára egyszerűen csak bólintok, hogy felfogtam és köszönöm. Bár semmi nincs még kőbe vésve, de valóban nem látok rá túl sok esélyt, hogy életben legyen. Legalább kapcsolatba lépett volna velem. Kérdésére felhúzom a szemöldökömet. Nem értem, hogy miért érdekli őt a véleményem a földrengésről. A kérdésén viszont elgondolkodom, mert azokat tényleg érdekesnek találtam én is. Bár racionális magyarázattal nem tudtam szolgálni azt illetően. Kisebb habozás után végül megszólalok. - Nos, azt akarja hallani, amit én gondolok? Személy szerint nincs rá konkrét magyarázatom. De számomra furcsa volt ez az egész helyzet. Még talán azt is megkockáztatnám, hogy valami csoda, varázslat, vagy bármi ilyen okkult dolog van a háttérben. Na mármost, én nem vagyok szkeptikus, de valamelyest még is. Nem kétlem, hogy vannak ilyen dolgok az életben, de addig nem is igazán tudom őket komolyan venni, míg saját szememmel nem látom. Ennek így van értelme? - Kérdezem tőle végül. Abban mind a ketten egyetérthetünk, hogy valami nagyon nem stimmel az egészben, én viszont semmi konkrétról nem tudok nyilatkozni. A közelben sem voltam. Ellenben Roxan valószínűleg igen, és saját értesüléseiből kérdez. Azért is mondtam mindezeket, mert ezekből következően lehet nem is csak kacsa hír volt az egész, mikor erről hallottam. Bár ezzel csak az epicentrumban levő férfira válaszoltam, a fejetlenekre nem. De egyszerre csak egy.
Épp csak annyival vagyok tisztában a férfi személyével kapcsolatosan, mint bárki más. Oké, kicsit talán többel, mert állítólag megvan benne a lehetőség, hogy őrzőként kamatoztassa képességeit… - Nagy feladatot vállaltam hát magamra, mikor azt ígértem a vezetőségnek, hogy felkeresem és megnézem a tulajdon két szememmel a tagot magunknak. Kislányommal kapcsolatosan kérdez, én pedig készséggel felelek, egyúttal felötlik bennem is egy kérdés, mely kissé talán túlmegy egy bizonyos határon, ami a személyességet illeti. Ennek megfelelően, kissé, mintha halkabbá válna hangom. - Maga és a néhai kedvese sosem… gondolkodtak hasonlókban? – Lehet, pont ez volt a válás forrása, nem tudhatom, ezért is óvatos a kérdés. A férfi szemmel láthatóan gyerek-párti, na de ki tudja, a kedves asszony hogyan vélekedik a témáról. Néhány évvel ez előtt még én magam is röhögve küldtem volna melegebbre, ha valaki azzal talál be, hogy anya legyek. Persze, titkon vágytam rá, de megtartottam a képet magamnak. Beszélgetésünket a földrengés máig meg nem magyarázott – ám általam és a többi őrző által ismert – okai felé terelem, mintegy kíváncsiságát, a világban való nyitott szemmel járását mérve fel. Kissé csalódnom kell elsőre, ami azt illeti, de kérdésemmel mégis igyekszem terelgetni az engem érdeklő irányba. Hátha. - Igen, pontosan arra lennék kíváncsi, ezért kérdeztem önt. – Szélesedik ki kissé a mosolyom. Mi másért firtatnám, ha nem a véleményéért? Na, ugye. Érdeklődve hallgatom magyarázatát ennek fényében. - Az ember mindig kétkedik abban, amit nem a saját szemével lát, ez már csak egy ilyen dolog. Kételkedünk a csodákban, nem hisszük, hogy mindaz a szörnyűség, amit a híradó közvetít, akár velünk is megtörténhet… de ezt nyilván nem kell bemutatnom, hisz valahol ön is ezzel foglalkozik. – Apró mosollyal tekintek fel rá. - A lefejezetteket nem tudták a túlélőhöz kötni, pedig ez tűnne a legegyszerűbbnek, ráadásul a boncolás során megállapították, hogy mindhármukkal éles vágófegyver végzett. Tőr vagy kard, esetleg kés… A földrengést ugyanakkor betudhatnánk a véletlenek játékának egyszerűen! Vagy maga nem hisz ilyesmiben?
Kicsit már túlzottan is személyes témákba mentünk, az ismeretségünk pedig alig szűkíthető le 5 percre. Gyors kezdés, az biztos. Az a legfurább az egészben, hogyha már ilyen kérdéseket teszünk fel egymásnak, miért magázzuk a másikat? Bár, egyszerűen csak maradunk formaiak. Elvégre közöttünk ő a nagyobb kutya. - De, gondolkodtunk. Én vele, ő viszont, ahogy korábban is említettem egy másik férfival. - Mondom neki lazán, mintha olyan mindennapi és egyszerű dolog lenne ez az egész. Az érzések még mindig kavarognak bennem, de már nem érzem magam annyira bántottnak, elárultnak, mint mondjuk másfél-két hónappal ezelőtt. Egyszer úgy is túlteszem magam rajta, idők kérdése csak. - Azért is mondtam azt, hogy szeretem a gyerekeket, mivel rendben van, hogy nem tőlem volt gyereke, de sokat foglalkoztam vele. A munkát konkrétan hónapokig hanyagoltam, a kapitánynak pedig egy szava sem volt. Szóval nyugodtan tudtam naphosszakig foglalkozni vele. - Valamelyest fáj visszagondolni mindezekre, de már úgy is belementünk. - Ezáltal kegyetlen lehet, hogy elhagytam őket, de egyszerűen már… nem is tudom. Nem tudtam volna elfelejteni, amit velem tett Odette. Akárhányszor a gyermekre néztem volna, mindig eszembe jutott volna az az eset. Így hát, életemben talán legelőször, a legegyszerűbb megoldást választottam. - Sóhajtok egyet és megrázom a fejemet. Így kimondva teljesen máshogy hangzik minden, de már késő lenne visszafordulni, még ha akarnék is. Elváltunk, elköltöztem ezer meg ezer mérföldre tőle. De nem is akarok visszamenni oda. - Hát gondoltam is, hogy nem trollok, vagy vérfarkasok tépték le a fejüket. – Mondom neki poénosan, ha már úgy is belementem egy ilyen témába, de aztán komolyra fordítom a szót. - Nem egy olyan gyilkossal találkoztam, akit hónapokig kellett üldöznünk, hogy végre egyetlen nyomra is bukkanjunk. Vannak, akik el tudják fedni a nyomaikat, méghozzá ügyesen. A férfival ugyan nem találkoztam, ezért ezt sem tudom biztosra mondani. Se azt, hogy ő tette, se azt, hogy csak ügyesen eltüntette a nyomokat. A földrengéssel kapcsolatban meg… hát, nem is tudom. Rendkívül furcsa volt az egész, de nem értem, hogy pontosan mire gondol? Mi okozhatott volna ilyen mértékű földrengést? - Kérdezem tőle kíváncsian. A földrengés nem mindennapi volt, az biztos. De nem egyszer láttunk már a tévében olyanokat, hogy eddig soha nem látott tornádók csaptak le olyan helyeken, ahol nem kellett volna. Hogy csak egyet említsek.
Pedig igazán nem volt célom a személyeskedés, nem is ez érdekel igazán vele kapcsolatban, hanem, hogy képes olyasmit villantani, ami miatt nekünk őrzőknek megéri egyáltalán komolyabban foglalkozni vele. Lássuk be, a helyes ábrázat és az éles elme kevés a dologhoz. - Vagy úgy... - Nyugtázom hát ennyivel szavait, kissé sután, szinte már bocsánatkérően küldve felé békülékeny mosolyt, ahogy sötét színű tincseimet fülem mögé parancsolom egyetlen mozdulattal. - Ilyen döntést meghozni sosem egyszerű. Az se lett volna könnyebb, ha velük marad. Talán valóban így volt a legjobb mindenkinek. - Biccentettem egyetértőn kitárulkozó szavaira. Elég könnyen adja magát a férfi, ami azt illeti... Pár kedves szó, még csak nem is tudatosak, egy idegentől és máris kész családi profilt alkothatok róla szinte! A hallottak pozitívak mégis valahol - öröm az ürömben - hisz az ilyen helyzetek gyakran lökik az Elhívás elfogadása felé az embert. Ha mindenképp el akarja a vezetőség hívni Havardr-t, akkor nem kellene megvárni, míg kilábal a dologból, ami még a mai napig mélyen érinti szemmel láthatóan. - Ennyire elképzelhetetlen lenne? Oké, a vadállat-támadást tényleg kizárták... - Széles mosoly szökik képemre szavai hallatán. Visszakérdezésem könnyed, költőinek is tűnhet, bár teljes mértékben tudatos. Célom végre kiugrasztani azt a nyulat a bokorból - már, ha egyáltalán van mit és nem csak vaktában lövöldözök. - Ha lenne tippem, nem magát kérdezném, nem gondolja? - feddem szelíden - Különben a földrengés még lehetett véletlen is, de akkor is adott a kérdés, hogy hogyan élte túl a csórikám amikor egyenesen a közepénél tartózkodott... Ellenben a másik három fejetlennel. Sóhajtva dőlök finoman az asztalának, ami mellett tábort vertünk immáron pár perce. - Lehet, a pasas egy szuperhős valójában! Lehet, ő okozta a földrengést is... - Vonok vállat szórakozottnak ható mozdulattal.
Kezdőlap
