~Ezt megcseszted, faszikám…~ Elégedett félvigyorral néztem a váróterem azon részéről, ahogy Toby Handers belépked a reptérre és a VIP részleg felé tart. Kényelmesen dőltem vissza az asztalomhoz, már onnan is látni fogom azt, amit én fogok vele művelni. Toby tündér volt olyan kedves és megmutatta azt az arcát, amire általában ugrok, még ha nem is azonnal. Módszeresen szemét volt velem, mióta először összefutottunk. Sajnos a munkám során kénytelen voltam elviselni a hülyeségét, különben az üzlet hírét teszem tönkre. A menyasszonyi tortát nem is neki készítettem, hanem a gyönyörű lakkokat viselő, most már feleségének. Jó fej a csaj, nem menyaszörny típus. Bár mire kiválasztotta, hogy milyen színű virágok legyenek a tortán és hány emeletes legyen, és Toby mennyire lehet kopasz a bábun, az azért néha kiborító volt. Toby pedig végig szemét volt, a végén a leendő feleségével is. Utálom, ha valaki durván bánik valakivel. És hogy a számláját sem fizette ki, úgy kellett elmenni hozzá személyesen, az már több a soknál. Egy kis móka senkinek sem tesz rosszat. Fellestem, mit is csinál az ürge és kapóra jött, hogy a mai napon üzleti útra megy. Hát nem fog. Fekete pólóra vettem fel kapucnis fekete kardigánt, aminek a hátulján egy felirat hirdette mennyire vagyok normális éppen. A szatyromat, amibe pedig a laptopomat tettem, mikor jöttem, lévén általában hamar elfogyasztom, hogy ne bukjak le, ezért mindegy, miben is van, egy másik véleményt hirdet. Ma fiúsra vettem a figurát. A kipihentségemet a nagyon világos kékbe hajló szemszín jelzi. Volt időm nyáron pihenni, ki is használtam és rengeteget aludtam, ezt látni is rajtam. A laptopra figyelek és dolgozni kezdek rajta. Mire a sorba kerül, ami VIP lévén, hamar megtörténik, már kezdődik is a galiba. Az államra könyökölve nézem végig, ahol szükséges, hamar besegítek. Milyen kár, a jegye nem érvényes, csak a következő járattal tud menni. És milyen kár, a számlája zárolva van, nem tudja most megvenni a mostani járatra szóló másik jegyet. A kis gazdag úrigyerek… A kellő méltatlankodás után, aminek következtében már biztos, hogy nem kerül fel a járatra, végig elégedett képpel kortyolgatom a kávémat, álcaként. Azonban nem vagyok annyira gyökér, hogy mindent elrontsak neki. Csupán csak borsot szerettem volna törni az orra alá, mert a kis bosszúságok tudják igazán megkeseríteni az ember életet. A célállomás irodája is kap egy értesítést, hogy késni fog Mr. Handers. Viszont ideje marha gyorsan kondenzcsíkot húzni nekem is, már nem sok idő, míg bemérnek egy zavaró forrást, aki nem más, mint én. Így lecsukom a gép tetejét és a szatyorba téve, igyekszek távozni, minél előbb. A kapucnit is magamra húzom, amint lehet, mert úgy vagyok feltűnő, mindezt azonban úgy teszem, hogy csak félig takarja a fejem, bőven lássák az arcomat. Így aztán annyira nem lógok ki a baseball sapkás, tócsányi napszemüveget és haját arcba lógató fazonoktól. De sosem lehet tudni, elég sok paranoiás létezik a világon és annak megfelelő hányada itt is jelen van.
Lucas csomagot küldött. Amikor ezt megírta e-mailben, először azt hittem, hogy csak szórakozik, gyerekkorunk - pontosabban az "elrablásom" - óta nem kaptam tőle semmit feddő pillantásokon és kioktatáson túl. Most meg csomag. Remélem nem csótányokkal készült meglepni, mert akkor háborút hirdetek a londoni Protektorátus ellen. Minden nagy háború személyes szemétségek miatt robbant ki. A reptéri csomagmegőrzőhöz kellett érte mennem, s ha már ott jártam, úgy döntöttem, megveszem a következő fairbanksi utamhoz a jegyet. Lassan nem ártana komolyan nekifeküdnöm a vizsgára való készülésnek. Vagy legalább eljátszhatnék a gondolattal...
Kicsi volt a doboz vagy hétpecsétes küldeménynek tűnt, hát én már tényleg nem értettem semmit. Viszont az ajándék rejtélyének megfejtését későbbre hagytam. Nyilvánosan batyut nem szoktam kinyitni, emellett a következő induló járat utasainál is zavar támadt. Nem vagyok babonás - van egy fekete macskám is -, viszont egy napra ennyi furcsaság bőven elég, hogy inkább jelnek vegyem és elhalasszam a jegyvételt. Majd otthonról előrendelek. Vettem egy kávét, és elindultam a kijárat felé, a többi ember közt szlalomozva, gondolataim viszont minduntalan visszatértek a csomagra. Mi az istent küldhetett? Nevezhetjük női megérzésnek, de féltem, hogy fel fog vele bosszantani... Annyira belemerültem a silabizálgatásba, hogy későn kaptam észbe és egyenesen belegyalogoltam valakibe, a forró kávém fele pedig az illető felsőjén és szatyrán landolt. - Basszus, nagyon sajnálom, én... - kezdtem mentegetőzésbe, aztán megláttam a szerencsétlenül járt szatyor feliratát és elnevettem magam. - Remélem nem forró folyadék hatására robban az a bomba. Szeretem a jópofa dolgokat, az ilyen jellegű feliratokért pedig egyenesen odavagyok, rajtam se véletlenül volt az a póló, amelyik, még a piros, nyitott blézerem se takarta a szöveget. - Tényleg nagyon sajnálom - néztem fel végre az arcába, miután abba tudtam hagyni a nevetést és a problémára koncentráltam. Mosolyom azonban nem tűnt el. - Öhm... A másik fele még a pohárban, ha esetleg szereted és fáradt vagy... - mondtam kissé sután a fiatal srácnak. Nem szoktam drámázni az esetleges ügyetlenkedésemen, főleg ha ilyen röhejes az egész.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Menet közben még látom a képét, ahogy dühöngve tart a VIP váró rész felé. És eszi a fene. Megérdemli. A vállamra akasztom a szatyrot és indulok. A semlegességemnek, vagy a két nem kijátszásában, már nem tudom, valahogy így alakult, ha fiúnak öltözöm, akkor fiúsan mozgok, beszélek, ha lánynak, akkor úgy. Mégis van bennem valami, ami miatt zavaró lehet az összkép. Igazat adok azoknak, akik ha nem is az első, de pár pillantás után veszik ezt a képet. Nem zavar. Kellett ugyan alkalmazkodnom a társadalmi normák miatt, de éppen ezért nem is voksoltam le egyik oldal mellett sem, mert akkor úgy érezném, cserbenhagyom a másik felemet. Ha pedig egyikre sem vágyok, akkor teljesen semleges formát veszek fel. De sehol sem affektálok, vagy játszom azt a megszokott képet, amitől legszívesebben a széket tudnám hozzájuk csapkodni. Nincs affektálás. Ez egészen él addig, amíg a forró folyadék el nem találja a mellkasom egy részét. Istenien tudok nőiesen sikítani bizonyos helyzetekben és ez az. Szám elé kapom a kezem, úgy tekintek a forró folyadék tulajdonosára. A hangom színe sem nem női, sem nem férfias. Nem igazán dolgoznak bennem azok a hormonok, amik valamelyik felé lódítanák mindezt. Éppen ezért furcsának is tűnhet, idegesítőnek, azonban a hangom színe a könnyed és a bársonyos hangszín között szokott ingázni. -Baz’meg, nem tud… - a nevetésre abbahagyom és bocsánatot is kért, vagyis nem akarta. – Hogy? – tekintek zavartan a nézés irányába, megforgatom a kávés szatyrot. – Picsába. – tényt állapítottam meg, elvégre a gépnek már annyi. Nem is baj. Úgy teszek, mint aki hallgatózik a szatyor felé, majd megrázom a fejem. -Nem, sajnos éppen az időzítőd öntötted le. – majd rá is nézek. -Te mindig megkínálod kávéval más gépét? – de már mosolygok. Majd pont a gépen fogok kiakadni. Bár a pólómat azonnal felcsippentem, mert piszokul fáj. –De… ugye nem ez a két perc volt az? A szemeibe tekintek, ahogy mindig is szoktam másoknak. A félelmemből fakad. Ösztönösen keresem benne a veszély jeleit, hogy időben fel tudjam venni a nyúlcipőt, a fapofát, vagy a képzeletbeli boxkesztyűt. Az utóbbit nem szeretném, az első mindig a fejem homokba dugása. Kivéve, amikor olyan inger ér, hogy egyből ütök. Most azonban nem áll ez fenn. Valahogy szimpatikus az előttem álló. -Előfordul az ilyen. És egy lámpaoszlop mindig az útjába akad ilyenkor az embernek. – a kínálásra felvonom a szemöldököm. -Ez most ugye egy kávémeghívás volt és nem a kávéd másik felével akarsz tovább nyakon önteni, mint megkínálás? - ez volt részemről a bocsánatkérés elfogadása. Nehezen mondom ki azt, hogy nem baj, nem történt semmi. Nem véletlenül. Remélem, hogy nem akar a kávézóba visszahívni. Kint is van valami terasz féleség, ha jól láttam. -Szerintem… egy kávéban megegyezhetünk, kint. – körbesandítok, még nem látom, hogy gond lenne. Akkor nem is lesz. Kint pedig már nem lesz fontos. Különben is, kávéval leöntötték a gépem, azt már hajszárítóval sem fogom tudni megszárítani. Az irányt is belövöm és elindulok, majd, ha nem látja, és egyáltalán velem tart, akkor ismét felcsippentem a pólóm a kávéfoltnál és jól meglebegtetem, gyors mozdulatokkal és fújkálni kezdem a bőröm a pólóm alatt, remélhetőleg hangtalanul.
Örülök, hogy a hirtelen felcsapó ingerültsége hamar le is lohad, bár az elején az a sikkantás, az nem volt semmi! Kicsit furcsállva is nézek rá, mert ritkán hallok ilyen oktávon férfit megnyilatkozni. Még ha ez a megnyilatkozás egy sikkantás is, de nem kerítek köré nagy feneket. Mosolyom lehervadni nem igazán akaró vigyorba vált, ahogy látom, hogy vevő a dologra, kap az észrevételen és hallgatózik bomba ügyben. - Ó, ezt igazán sajnálom, ha elmondod, milyen típus volt, egy bocsi-bonbonnal együtt küldök másikat majd - pislogtam rá ártatlanul, majd a hajamba túrtam volna, csakhogy szabadnak hitt kezemben volt a csomag. Táska meg nem akadt nálam, mert kocsival voltam, abban tartottam minden fontos kis dolgot. - A géped volt? - Na, itt eltűnt a vigyor. Hát ez így már tényleg ciki. - Asszem tényleg jövök neked... - motyogtam szinte csak magam elé, kissé a számba harapva. - Mi? Ja, nem, neeeeem - ráztam meg a fejem nevetősen. - Az régen volt és igazából nem két perc, szóval nem csak egy kávé bánta - pillantottam rá ismét. Álltam a tekintetét, ha farkasszemeset akar játszani, nem én leszek az, aki tönkreteszi az örömét, a történtek után ennyi kijár neki. Van benne valami... valami megragadó. Sok időt töltöttem a művészettörténet, da Vinci művei és egyéb festmények, szobrok közt ahhoz, hogy ne feltétlen mindig az átlagos szépet tartsam szépnek. Az egyediségben, a különlegesben sokkal több a titok, a vonzás. Azok kiragadnak a hétköznapokból és valami újat mutatnak, kitűnnek, színfoltok a szürkeségben. Márpedig én nagy átlagot tekintve jó viszonyt ápolok a színfoltokkal. Neki is megvan a maga színfoltja, bár még nem megfogható, körülhatárolható számomra. Lehet soha nem is lesz, de a mostot mindenképp feldobja. Kíváncsiság és közvetlenség - ezt olvashatja ki elsősorban a tekintetemből. - Hát, most nem oszlop volt - ingattam a fejem, majd megkínáltam a kávémmal, pontosabban azzal, ami túlélte a csattanót. Visszakérdezésére széles vigyorra szaladt a szám. - Kleopátra tejben fürdött, neked kávé jut, szerintem menő lenne! - Lejjebb eresztettem a poharat. - Oké - bólintottam a kint fogyasztandó kávéra és örültem, hogy elfogadta a bocsánatkérést, meg hogy nem harapta le a fejem a bénázásomért. Körbelesett. Nem adtam semmi jelét, hogy feltűnt volna, de észrevettem. A Kyle-al való közös küldetéseknek hála eléggé ráállt az agyam arra, hogy apró dolgok feltűnjenek, ennek pedig nem egyszer vettem nagy hasznát. Ötvenezer elméletet elő tudtam volna adni szófosással arról, hogy mire ez a kémlelés, de mindenkit megkíméltem tőle. - Van a kocsimban sima, fehér póló, ha nagyon éget - ajánlottam fel, némileg bűnbánóan mosolyogva. Aprócska elejtés: látlak. Könnyed, ruganyos léptekkel haladtam mellette, közben megpróbáltam a blézer zsebébe tenni a kis csomagomat, de az nem volt elég kicsi, nem fért el benne. Remek. - Milyen kávét kérsz? - firtattam, ahogy kiértünk és megpillantottam a legközelebbi büfét, ahonnan enyhe pékáru és kávéillat szállt felénk. Átkozottul finom és méregdrága - én már csak tudom, ha kora reggel megyek Fairbanksbe, mindig itt intézem a reggelimet.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Nem teszi szóvá a sikkantást, de az attól még felhangzott. Nem hozom szóba. -Hmm.. spéci svájci óra volt. Egyedi ketyegéssel. – vágok művi sajnálkozó képet, miközben a szemeim mosolyognak. – A bonbonhoz kérnék aranylemezt is. Úgy a finom. A szatyorra tekintek vissza. Ha volt is benne kóbor áram, már kicsapta a folyadék. -Volt, pontos kifejezés. – nem fogom elmondani, hogy Japánból hozatom, nem éppen legális úton, legalább három havonta cserélem. Drága mulatság, de van miből fedezni és ha azt nézem, megéri ez a feketézés. Sok olyannak vágtam oda, akik nem éppen a tisztességes dolog mellett tették le voksukat. Bár az is tény, hogy ezzel kendőzni sem éppen tisztességes. Felvállalom, mint ahogy azt is, ami vagyok. A tekintete szinte beszippant. Nem tudok tőle elszakadni. És mikor végül megbizonyosodom, hogy veszély nem fenyeget, zavartan sütöm le a szemem. Észreveszek valami mást is, ami bizonytalanná tesz, ugyanakkor meg is nyugtat. Nem tudom, mi ez pontosan, de azt tudom, hogy őbelőle árad. -Dehogynem oszlop! – vágom rá automatikusan. – Egy egynyolcvannyolc magas oszlop. – mosolygok rá. – Hmm… ez nem is rossz, a kávé jobb, mint a tej, nem igaz? Feltekintek a fújásból, rá, a kezem is megáll és talán az arcom is fehérebb egy árnyalatnyival, de az már bebeszélés lenne. A lábam is majdnem megáll, de akarom, hogy tovább lépjen. Egyből gyanakodni kezdek. Kocsi, kettesben. Nem. -Nem, kösz, a fehéren még jobban látni a barnát. – favicc. De nem akarok a kocsihoz menni. Ami azt illeti, innen is el, minél előbb. Csak egy fokkal könnyebbülök meg, amikor kilépünk a büfé felé. Nem jöttek utánam, tehát nem szúrtak ki. Onnan pedig már tisztább a terep. Bár inkább innen el kéne húzni, nem itt maradni. Az orromat elérő illat azonban egy időre kiiktatja ezt a reflexet. Önkéntelenül mélyet lélegzek, illat alapján felmérve a sütemény készletet. Édesszájú is vagyok. -Mogyorós cupcake és karibi rumos fekete torta… - elszóltam magam, de nem sajnálom. -Kávét? Ömmm…. a kínálatot meg sem nézem. Egy Melange lesz, dupla habbal. A sütit én választom hozzá. Erre pedig én hívlak meg. Szeretem kitalálni, kihez milyen sütemény megy. Egy ideig ránézek, hagyom, hogy a kávét rendelje, majd a bankkártyámat előveszem és ahogy átadom, úgy adom neki le a rendelést. -Egy epres-tejszínes tortaszelet és egy pisztáciás szeletet kérek. A pult mögött lévő tükörben azonban önkéntelenül követem a szememmel a két egyenruhás fazont, ahogy elvonulnak kint, az egyik hangár irányába. Tudom, hogy nem tettem túl nagy rosszat, de a biztonsági riasztás már évek óta nagyon magas. Minden kis francra ugranak. Elveszem a süteményeket, nem hagyom, hogy ő fizesse ki. Ha találunk egy asztalt, akkor a hátam mögé teszem a szatyrot és csak ekkor szedem le a kapucnit, mintha véletlenül rajtam maradt volna. -Köszönöm a kávét. Megiszom és már nem is zavarlak. – nem akarom feltartani, mint ahogy nem is szokásom csak úgy leülni kávézni valakivel. Valahogy úgy veszem le, hogy jómódú, és talán siet is. A csomag sem kerülte el a tekintetemet és ahogy kezelte. A helyében én biztos egyből kinyitnám, de mintha nem láttam volna nyomát, hogy kibontotta volna. A blézer pedig kifejezetten jól áll neki. -Az epertorta remélem, jó választás volt. – úgy helyezkedem, hogy ha szeretné, akkor a doboznak is legyen helye az asztalon. – Szeretem kitalálni, ki mit szeret. Összekeverem a kávét és beleiszok. Közben ismét körbesandítok. Jobb, ha látom a terepet, mikor álljak fel udvariasan, vagy kevésbé, és húzzak el. -Ez mennyei. – ízlelgetem. – Mi hozott a reptérre? Idevalósi vagy? Rátekintek egy pillanatra, majd rájövök, mit is felejtettem el. Bemutatkozni. -A nevemet meg nem mondtam. Sam vagyok. – a kanalat lengetem meg, nem éppen egy úri dolog, de nem is vagyok az.
Vigyorogtam, amikor magát nevezte oszlopnak, szerettem, ha valaki tudott magán nevetni, nem vett sértésnek élből minden kis szurkálódást és alapvetően jókedélyű volt. Viccére somolyogva megráztam a fejem, aztán mentünk is ki, hogy újabb kávét kapjon a nyakába. Mármint ezúttal nagyon reméltem, hogy nem oda, mert az már több lenne, mint gáz, ennyire ügyetlen azért nem vagyok, kivéve, ha valamiért szándékosan bénázok. A sütemények említésére felvontam a szemöldökömet. Én is éreztem a csalogató illatokat, viszont nagy valószínűséggel sose ismertem volna fel ilyen pontosan az adott nyalánkságokat. - Wow, ez szép volt! - dicsértem, mikor láttam, hogy tényleg azt kínálták, amit kiszagolt. - Sokszor jársz ide? - kérdeztem, mert azért... hát na, én maximum akkor ismertem volna fel őket, ha törzsvendég lennék. Mindenki magából indul ki. - Rendben - bólintottam a rendelésére, valamint a meghívásra. Egy időben kórosan én akartam fizetni mindent, és percekig képes voltam kardoskodni ezért. Aztán megtanultam, hogy valahol bunkóság, és aki meghív valamire, az valószínűleg nem udvariasságból teszi, plusz bízom benne, hogy az illető állni is képes a cehhet. Megrendeltem a Melange-t, magamnak mezei hosszút kértem, aztán kíváncsian szemléltem, hogy mit fog nekem választani. - Annyira örülök, hogy nem fogyózom! - szaladt ki a számon a rendelését hallva. Nem pattogok a fizetés miatt, a kávét beszéltük az én reszortomnak, annyira öntudatos és feminista nem vagyok, hogy ne hagyjam magam meghívni. Leültünk egy szabad asztalhoz, ő pedig megszabadult a kapucnitól, amit kedves mosollyal nyugtáztam, kicsit olyan volt, mintha ezzel egy leheletnyit nyíltabb lenne, jobban nyitna. - Nem zavarsz - ráztam meg a fejem könnyedén és ez nem puszta udvariasság volt, tényleg nem zavart, nem feszélyezett. Mondjuk ilyen ember kevés létezik, de a sort a bátyám vezeti. - Szeretek idegenekkel kicsit összeismerkedni, életben tartja a hitem, miszerint több jó és kedves ember van a világon, mint rossz és bunkó - hunyorogva rámosolyogtam, majd az epertorta fölé hajoltam. - Lássuk! Nem zavartatom magam kíváncsi tekintetétől, igaz vannak dolgok, amiket nem szívesen hangoztatok magammal kapcsolatban, ám kifejezett titkolnivalóm sincs. Az ő fürkészése egyébként sem tolakodó, inkább még mindig óvatosnak tippelem. A dobozt az ölembe tettem, egyfelől nem akartam tőle elvenni a helyet, másfelől féltettem. Nem kifejezetten tőle, hanem úgy egyébként. Lucas ritkán küld nekem bármit is, és ha ennyire top secret üzemmódba kapcsolt vele, akkor lehet nem árt rá vigyáznom. Megkóstoltam az epertortát. Azonnal elégedett nyögés-hümmögés keverékét hallattam, ami azt hiszem, egyértelmű jele volt annak, hogy ezt nagyon eltalálta. - Fenséges! Más áll az első helyen nálam, de ez is isteni! Miért pont ezt választottad? - kérdeztem kíváncsian. Szerettem volna hallani,hogy miért ezt nézte ki belőlem, mindegy, hogy pozitív vagy negatív a következtetés rám nézve, amiből ezt vonta le. A kávémnak egyelőre nyugtot hagytam, nem szerettem az édessel keverni, ront az élményen, bármennyire is legyek koffeinfüggő. Van, amit így is szentségtörésnek tartanék. Elmosolyodtam azon, hogy neki is ennyire ízlik a saját választottja - lehet kicsit sokat mosolygok alapvetően, de elég hosszú ideig nem ment ahhoz, hogy most minden adandó alkalmat megragadjak ehhez. - Ühüm, a belvárosban élek, és igazából csak emiatt jöttem - böktem ujjammal az ölemben pihenő csomag felé. - Meg akkor már kávézni, de ismerkedni, ami azt illeti, nem így és itt szoktam - nevettem, jókedvem pedig a bemutatkozáskor is megmaradt. Nem szoktam ügyet csinálni megkésett bemutatkozásokból. - Engem Savannah-nak hívnak - árultam el aktuálisan használt becses nevem. - És te? Gondolom nem kávézó prédára lestél, aki előtt oszloposat játszhatsz.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Elvigyorodom. Ha tudná az okát, miért járok ide sokszor, nem kérdezné. -Köszönöm. Többször járok erre, mint szeretnék. – megsimítom a csuklya alól kilógó hajamat. A beleegyezésre magamban hümmentek egyet. Végre nem azok a csajok, akik úgy gondolják, hogy egy meghívás, egy: azonnali randi, kettő: megsértem függetlenségét. Szimpi a csaj. -Fogyózni? Neked? – tekintek végig rajta. – De örülök, hogy olyat választottam, ami a fogadra való, látványban mindenképpen. – mosolygok. -Ebben a nézetben osztozom a véleményeddel. – hinni jó dolog benne. A valóság kicsit más. De szeretek hinni ebben. Az jobbá teszi számomra a világot. -Jó sütiket készítenek itt. Hmm.. ilyet még nem kérdeztek vissza. Lássuk csak… - elgondolkodva majszolom a saját sütimet. -Az eper a tavaszi napsütést és a finom ízt jelenti. Már aki nem allergiás rá. A krém a kedvességet és a lágyságot jelenti. – felsóhajtok. – Közhely, mi? Ezt jelented te a számomra, és az íz, amit érzel, miközben eszel, na, olyannak. – vállat rántok. -De igazából szeretek tippelni, ki milyen sütit kedvelne, vagy mondjuk, milyen csokoládé illik hozzá. A csomagra tekintek. Ingerem van rá, hogy megkérdezzem, miért nem bontja ki. Ha nagyon rendetlen gyerek szeretnék lenni, utánanéznék, mi is van benne. Azonban szeretek rendes gyerek lenni. -Én sem. – lengetem meg a kanalat. Rossz szokás. – De szeretem a spontán dolgokat. – jó az. A hackeléshez és a sütikészítéshez, csokihoz tökéletes elvárás. -Csupa Sz-betű. Szép neved van. – ha ezt most udvarlásnak gondolja, menten itt fulladok meg a sütiben. De tényleg szép neve van. El is kalandozik az ízvilágom egy új süti gondolata felé. Felnevetek. Elképzelem, ahogy egy oszlop ráveti magát a kávés csészére. -Mindig ezt a trükköt vetem be. – a sütemény hamar elfogy nálam, nem szokásom nyammogni finomságokon. -És.. bár tudom, hogy a szokásos marha kérdés jön a következő sorban, mégis felteszem: van hobbid? Kitalálhatom? Nagy falat. Nem sütiseknek való, de megpróbálkozom vele. – nem, nem a foglalkozására kérdezek rá. Az a baj, hogy nem mindegy, hogy teszik fel nekem. Még a végén a hackelés nyögném be, ha visszakérdezné. Magam elé vonom a kávéscsészét és elkezdem lekanalazni a habot.
Nem zavartatom magam attól, hogy végignéz rajtam, csak felnevetek. - Tudod, általában a nők nincsenek megelégedve magukkal és kórosan szeretnék, ha a mérleg kevesebbet mutatna. Nyugi, én nem ilyen vagyok! - emeltem fel egyből a kezem, mintegy megnyugtatásképp. - Ha oda is figyelek az étrendemre inkább edzés, meg formában tartás miatt - magyaráztam ugyanolyan lelkesen, mint ahogy eddig is megnyilvánultam. - Meg amúgy is... szeretek jókat enni. Kell is, ami azt illeti, egy anorexiás, "jaj nem eszek, fogyózok, nem baj, ha gyengülök" szervezete aligha lenne képes elviselni a mágia okozta igénybevételt. Kimerítő, főleg, ha egy nap huzamosabban kell varázslathoz, mágiához nyúlnunk. Iszonyat ciki lenne, ha azért lenne fuccs egy rituálénak, mert az, aki végrehajtja, összecsuklik közben fizikai gyengeség miatt. Szimpatikus amúgy a srác, már csak a kisugárzása miatt is, szeretem, ha valaki alapvetően pozitív, ezt pedig nem rejti véka alá. Jókedvem lesz tőle. A visszakérdés meglepte kissé, ahogy elnéztem, de tényleg érdekelt a véleménye, a miért, az pedig megmosolyogtatott, hogy én lettem az első, aki visszakérdezett.Fránya kíváncsiság, ugye? Szavaira felkönyökölök az asztalra, államat alátámasztom egyik kezemmel és vidáman vigyorogva hallgatom a megállapításait, azt, hogy mit lát benne, hogy mit vett le ennyi idő alatt, első blikkre. Megnyugtat, hogy nem téveszmém, hogy alapvetően képes vagyok jó benyomást tenni. - Ez nagyon kedves - mondtam végül, de nem kezdtem el szabadkozni meg szerénykedni, hogy á, én nem is vagyok ilyen. Az olyan, mintha valakinek az arcába vágnánk, hogy semmit sem ér a megfigyelés, téves az emberismerete, a megérzései, az észrevételei. - Jó választás volt, tényleg nagyon ízlik és örülök, ha ilyennek látsz! - Ettem még egy falatot, szívfájdítóan gyorsan fogyott a sütemény, ám elfogyasztása után várt a következő mennyi manna: a kávé! Nem kerülte el a figyelmem a csomagra vetett pillantás, ezúttal viszont már halványan jeleztem, hogy észrevettem, s mikor visszakapta pillantását a szememre, egy árnyalatnyit felvontam a szemöldököm. Figyelek. Talán túl szórakozottnak és szelesnek tűnök hozzá, de figyelek. - Hmm, legközelebb összeülünk egy közös sziszegésre, mit szólsz? Világ "sz" betűsei egyesüljetek! - nevettem fel. - Szerintem a múzeum előtt kifejezetten jó toborzóhelyet lehetne kialakítani. Tényleg, a Sam a becézett forma, vagy hivatalosan is ez? Bocsi, csak beleszaladtam már olyanba, hogy Dave-et mondtak, aztán látatlanban hivatalosan Davidként jelentkeztek be, én pedig közöltem, hogy nem ismerek Davidet... - daráltam kicsit zavartan kevergetve a kávém. Hajlamos vagyok összehozni ilyen jellegű félreértéseket és bakikat. Nevetésére szélesen mosolygok, aztán válaszára én is kuncogok. - Hatásos, az biztos - bólogattam nagy bőszen. - Van hobbim, és hajrá, nagyon kíváncsi vagyok, hogy kitalálod-e! Aztán én is megpróbálhatom? - kérdeztem vissza lelkesen, már csak azért is, mert eddig ilyet még nem csináltam. Kézírásból sok mindent ki tudtam olvasni, puszta megjelenés alapján is akadtak következtetéseim, de az, hogy konkrétan kitaláljam, kinek mi lehet a hobbija... az azért egésze más. Megettem a sütim maradékát, kezembe vettem a kávéscsészét majd hátradőltem, jelezve, hogy az övé a terep, találja ki, mi a szenvedélyem. Nyűgözzön le.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
-Azt észrevettem! – nevetek ismét. – Edzés? Milyen edzés? Nem nézlek sportolónak, de lehet, hogy beletrafáltam. Aki szeret jókat enni, csak jó ember lehet. – én készíteni szeretem és nem is vagyok annyira jógyerek. Klappol. Mint a vakablak. Nem puszta formalitásból kérdezte, ahogy felkönyököl és figyel, valóban érdekli. Elgondolkodva szórakozom a villával, ahogy falatozok. Megint fájni kezd a fejem. Most már tuti a sok cukor az oka. Vagy visszafogom magam, vagy átváltok más édesítőszerre. Nem, nem fogok, inkább a migrén. A másikból áradó pozitív kisugárzás ezt némileg feledteti. -Mert ilyen is vagy. – mosolygok vissza. – És szívesen. Egy pozitív szemléletű lélek! Teljesen ki tudok bukni azon, ha valakit megdicsérnek, azonnal szabadkozik. Ha a tényekig igazít, az még rendben. De meg van dicsérve. És az nagy szó szerintem, mindig is. Megáll a kezemben egy pillanatra a villa, ahogy észreveszem a szemöldök felvonást. Úgy teszek, mintha nem vettem volna észre. Lehet, hogy nem kéne a sütit mind megenni, megint fáj a fejem. Talán van nálam dilibogyó, ha elkezd vibrálni a tér, nem fogok tudni vezetni. Muszáj a halántékomat megmasszírozni. -Pöszék Világbajnoksága, dobogós, holtversenyes helyezés. – nevetek fel. Aztán a szemem sarkából kiszúrok két egyenruhást, akik mintha… ha most felpattanok, gáz. Most már maradnom kell a helyemen. -A Davenek van külön anyakönyvezett neve? – csodálkozom el. – Kínos lehetett. – mosolyodom el. – Sam. Ezzel anyakönyveztek a szüleim. – abban nem kételkedek, hogy nem fog ebben tovább kérdezni, elvégre elég nyilvánvalóan, most a deszkamellűek táborát díszítem. Viszont abban is biztos vagyok, ha rákérdez, elmondom. Nincs mit szégyellnem ezen a téren magamban. ~Fenébe…~ És erre jönnek! Önkéntelenül megsimítom a hajam és rendezgetem. Észreveszem, muszáj lesz abbahagynom és a profi, nem én voltam képem előbányászni. Kezdőd migrénnel nehéz lesz, és azt hiszem, a beszűkült pupillámat nem nagyon fogom rájuk villantani. -Igen, kíváncsi leszek, rájössz-e. – igazából én is. De ha rájön, az tényleg gáz. Legalábbis, ha az egyikre. Bár a szemem sarkából figyelem a helyhez vonuló két haderőt, a kérdésre figyelek. De nehéz most ennyi felé figyelni! -Az edzés biztosan, de az kiegészítő lehet. – a csomagra sandítok. – És nagy rajongója lehetsz olyan holmiknak, amiket interneten rendelhetsz, mert nem bontottad ki a csomagot, tehát tudod mi van benne. Vagyis nagyon határozott véleményed van a dolgokról, ugyanakkor szereted a meglepi… meglepetéseket is. Mmmm… Festeni vagy fotózni szeretsz. Vagy grafikával foglalkozni. De nekem a festés jutna eszembe. – kíváncsian tekintek rá, amikor is ideérnek hozzánk és éppen fölém teszik az árnyékot. Király. Ugye nem kell felnéznem rájuk? Mert ott fogok … -Jó napot kívánok, elnézést a kényelmetlenségért, de megkérném Önöket, legyenek szívesek igazolni magukat. És kérem, legyen szíves megmutatni a szatyrát. – mutat a hátam mögé a fakabát. Asztaltársamra tekintek, neki is jut a rendőri pillantásból. -A csomagban mi van? – tekintenek Savannahra. -Erre gondol? Remélem, a csomagot nem akarják kibontatni vele. – fordulok meg, kicsit túl hirtelen, egyből mozdul a keze a derékhoz, de úgy teszek, mintha egy egyszerű állampolgár lennék, és gyanútlanul felé fordítom a feliratot is, amin végigfolyt a kávé is. Csurig. Az, meg hogy így beszélek a zsernyákkal, nem zavar. A hangom udvarias, de nagyon is érződik belőle a burkolt jelzés. -Legyen szíves kivenni, ami benne van. – kihúzom belőle a laptopom, amin a kávé terjedelmes tócsája csak akkor látszik, amikor fel is nyitom. Ez már látszatra is kampec. Ez most a szerencsém. Belül ugyanis nem csak egyre jobban fáj a fejem, de egyre idegesebb is vagyok. -Kérem, igazolják magukat. – sóhajtva nyúlok a kabátom felé, megszokott gyorsaságommal, jön is a reakció a kezekben és a szavakban is. -Nem kell kapkodni, csak nyugodtan. Kiveszem a kártyát és felfelé nyújtom. -Kapkod a nyavalya. - most már nem bírom ki. Nem nézek fel, de nem s hajtom le a fejem. Kár, hogy pasi vagyok most. Nőként sokkal szebben előadhatnám a hattyú halálát és a végzet asszonyát egyszerre. Nem akarok balhét. Remélem, hogy nem bontatják fel a csomagot vele, de tudom, hogy nem szokták.
Haza szeretném vinni és megtartani! Jó, tudom, hogy nem egy elkóborolt kiscica vagy kiskutya, de mit szépítsem, tök jól érzem magam a társaságában, kedves, aranyos, az meg, hogy van vaj a füle mögött... manapság kinek nincs? Az enyém mögött is vastagon ott pihen, az élet velejárója. A Pöszék Világbajnokságán felnevettem, kérdésére pedig bőszen bólogattam. - Olyan simán anyakönyvezik! Mondaybe is belefutottam már, és azt hiszem, a September is elfogadott névként - ingattam a fejem, mint aki nem tudja eldönteni, hogy nevessen vagy sírjon ezen. Mondjuk... azt hiszem én a Savannah-val egy szót se szóljak, a következő Pampa lesz, vagy Forest. Valami megzavarta, elkapom a pillantását, de nem teszem szóvá, olyan természetességgel iszom a kávém, mintha mi sem történt volna. A fejtegetésére mind szélesebb mosolyra húzom a szám, mert nagyon jó irányba tapogatózott - nem csak szimpatikus, de esze is van és hajlandó használni. Hm-hm... azt hiszem, a jövőben még szeretnék vele összefutni, esetleg nem csak ilyen teljesen random. - Talált a festés - bólintok. - Restaurátor vagyok egyébként, és... - jöttek az árnyak, meg a fakabátok. Érdeklődve pillantottam fel rájuk, de nem kerülte el a figyelmem, hogy Sam mintha... feszengene. Viszonoztam a köszöntést, a felszólításra pedig átadtam a személyimet. Egészen addig nem éreztem magam sarokba szorítva, amíg elsősorban Sammel és a szatyrával foglalkoztak, de amint a tekintetük megakadt a csomagomon... Lucas képes volt olyasmit küldeni, amit jobb egymagamban felnyitni, különben is, és hiába találom fel magam gyorsan - hála azoknak az éveknek, amiket Kyle mellett húztam le informátor-támogatóként -, akkor se szeretnék mondjuk egy emberi nyelvet magyarázni. Ó igen, erre is láttam esélyt. Ha azt hiszem, hogy körülöttem szorul a hurok, akkor Sam egyenesen biztos benne. Fogalmam sincs, mit művelhetett, de szemmel láthatóan egyre ingerültebb és baromira nem fűlik ehhez a foga. Én nem akartam csomagot mutogatni, ő is szabadult volna most már. Felálltam, csak könnyedén, minden fesztelenségemet magara öltve, kedves mosolyt varázsolva arcomra. - Nem szívesen nyitnám ki itt, de az őrsön minden tovább nélkül. - Ha már nem vagyunk nyilvános helyen, nincs probléma, könnyedén meglépek tőlik és olyan pimasz módon törlöm ezt a pár percet az emlékeik közül, mintha sose lettek volna. Emellett azt hiszem, ez Samnek is jól fog jönni. A jelek szerint a fakabátok hajlottak a bájos pillogásomra bevitelre, nyilván kis vakbuzgók voltak. - A laptop az enyém, Sam pedig az unokaöcsém, kijött elém a reptérre, ügyeteln vagyok, eláztattam kávéval, ezután akartunk menni újat venni - mosolyogtam tovább úgy csacsogva, mintha legalábbis közeli ismerősöm lenne mindkettő és csak löktem tovább a sódert. Amint odamordultak, hogy jól van, menjünk - tuti megunták a csicsergésem -, türelmet kértem, amíg összeszedem a cókmókom. Mindez csak arra kellett, hogy egy névjegykártyát észrevétlen odaadjak Samnek. - Csókoltatom anyud, majd kukkantsatok be a múzeumba, ha ráértek! - nyomtam sietős puszit az arcára, s ahogy elhajoltam, szemem cinkosan hunyorgásra húztam. Egyetlen villanás volt az egész, aztán újra bájos-ártatlan arcot öltöttem, és készségesen fordultam a rendőrök felé, hogy a titokzatos kis csomagommal - és az elázott laptoppal - elkísérjenek.
//Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem és sajnálom, hogy az IRL szarságaim miatt így elnyúlt. :/ Ezért is írtam inkább zárót. ._. //
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
- Jaja. Van valami January is … - eszement szülők és szegény gyerekek. Bár nekem a Sam is éppen ilyen. A Szivárvány sem szebb név. Nem fog zavarni, ha nem találom el. Nem vagyok sem isten, sem gondolatolvasó, sem zsaru. Az végképp nem leszek. - Festeni. – felragyognak a szemeim. – Restaurátor? Az … komoly felelősség. Nekem legfeljebb csak tortákra és sütikre sikerül. Az ilyen fújós mintáktól kergetni és ütni lenne kedvem a tervezőt, ameddig mozog, a mostani nyomtatható képes baromságoktól meg egyenesen kivagyok. Képes vagyok egy-egy tortakép felett órákat is ülni, hogy tökéletes legyen ízre és küllemre is. Ha fotót akarok a tortára, akkor kinyitom az emlékkönyvem, míg lapozgatom az albumot. Nekem ez a véleményem. A süti az süti, a fotó az fotó. Még a levegő is megáll bennem. Én aztán nem megyek az őrsre! Ha pont ott van apám ismerőse, kollegája, akármi, máris adja a drótot és én meg állhatok a sarokban, hiába vagyok már lassan nagykorú. Elég meredten nézem a szatyrot. Akkor sem merek felnézni, amikor kijelenti Savannah, hogy az unokaöccse vagyok. Idegesen rágom a szám szélét, mert nem szeretném, ha miattam baja lenne. - Ömm. Ja. – nem értem, miért mondja, és ezt is csak az után tudom kinyögni, hogy visszanyelem a felhorgadó kakaskodásom. Jól esik, hogy Savannah védeni akar, még ha nagyfiú is vagyok már. Jobb, ha nem kekeckedek. Ahogy pakol, inkább segítek, tanácstalan vagyok, nem tudom, mit tegyek így hirtelen. Hálásan pillantok rá stikában. Érzem, amint egy papírvalami csúszik a kezembe, csak a szemöldököm széle rándul meg, nem vagyok profi színész vagy akármi, hogy teljesen tudjam rejteni a meglepődésem. De aztán veszem a lapot és viszonzom neki a puszit. Finom az illata. - Átadom neki. Okés, még szép! – a cinkos hunyorítást viszonzom, még éppen takarásban a fejem azon része. Nyelek egyet amikor elmennek, nézem is őket, egyszerűen nem tudok még felállni. A laptopot ne sajnálom, az tényleg kuka, adatot sem tudna senki sem kiszedni. A kocsim felé veszem az irányt, visszarakom a kapucnit is, csak a szőke lobonc lóg ki alóla. A kocsiban nézem meg csak a névjegykártyát, miközben kotrok a bogyó után. Aspirin. Három. Megkönnyebbülés, bár annyira nem szokott hatni. De végül elmosolyodom. Szeretem a spontán összetalálkozásokat.
//Köszönöm szépen én is a játékot, nagyon élveztem és várok, vártam, no prob :* //
Nem kedveltem különösebben soha a repülést. Nem azért, mert tériszonyom lenne és félnék a magasságban, hanem sokkal inkább az ezzel járó procedúra miatt. Csomagok lemérése, már jóval hamarabb ide kellett jönni és várni, amíg be lehet szállni, és még lehetne sorolni, de felesleges. Egyetlen szóval úgy nevezném, hogy idegőrlő. A várakozás pedig valahogy sohasem volt az erősségem, de jelen időjárási viszonyok közepette inkább választottam ezt, mint a kényelmes, tágas autómat. Általában, amikor jobbak a körülmények, azzal szoktam megtenni a Fairbanks-Anchorage távolságot, hiába nem másfél órás kis kiruccanás. Ezek a felfagyott utak és a vezetni elfelejtő sofőrök viszont tudom, hogy teljesen kiakasztottak volna, és megtriplázódott volna a menetidőm. Ilyen körülmények között még mindig jobb választásnak tűnt az, ha a neten rendelek egy jegyet, és gépre szállok. Sokkal gyorsabb ugyan nem volt, ha azt nézzük, hogy mennyi időt töltöttem a terminálban ücsörögve, de legalább nem bosszantottam fel magam minden második percben. Mindenesetre őszinte megkönnyebbülést éreztem, amikor végre a csomagomat kereshettem. Nem voltam sokáig távol, mindössze négy napot, amíg elintéztem a dolgaimat odaát. Szerencsére az, akire rábíztam a bolt vezetését, megfelelő munkaerő volt, alább nem is adtam volna. Régóta dolgozott velem, és tudtam, hogy remek szakember, akire rá lehet hagyni egy jól menő üzletet, amíg nem vagyok elérhető közelségben. Ilyenkor pedig, amikor látogatást tettem a valamikori lakhelyemen, mindent elintéztem, ami csak felhalmozódott és rám várt. Voltak igazítani való ruhák, Abigaillel is konzultáltam a tervei kapcsán, és ezzel nagyjából ki is töltöttem azt a bizonyos négy napot. Gondolataimból akkor ocsúdtam fel, amikor megpillantottam a méregdrága, hála istennek sértetlenül maradt bőröndömet. Könnyed mozdulattal emeltem le a futószalagról, és már indultam is meg a kijárat felé. A pajzsom szinte teljesen fel volt húzva, mert sohasem tudhatja az ember, hogy éppen kibe botlik bele egy ilyen helyen, ám még ennek ellenére is feltűnt az ismerős energia áramlása. Tekintetem egyből kutatóan járattam végig a rengeteg emberen, keresve a hozzá tartozó, számomra már nagyon is ismerős férfi alakját. Kisvártatva sikerült is kiszúrnom őt, úgyhogy halkan guruló holmimmal együtt megindultam felé. A kabátom lazán szét volt nyílva rajtam, a sál csak éppen a nyakamba dobva, de még így is viszonylag elegánsnak lehetett nevezni, ami szinte már a védjegyem. Különösebben sosem zavart, hogy emiatt mit gondoltak rólam, így ebben az esetben sem fordult meg a fejemben, hogy milyen benyomás születik meg Solomon helyes kis fejében, amikor meglát. - Hova-hova? – érdeklődtem kíváncsian, viszonylag vidámnak titulálható hangon. Ajkaimon barátságos mosoly ült, és ahogy megálltam mellette, a bőröndömet „leparkoltam” magam mellé, majd félig-meddig rátámaszkodtam, egyfajta laza testtartást véve fel. – Nem is tudtam, hogy szoktál utazni… - állapítottam meg. Hála istennek nem nagyon kellett rá felnéznem, mert ugyan elég magas férfi, én a magas sarkakkal és az amúgy sem pöttöm magasságommal nem maradtam le most sokkal tőle.
A hozzászólást Holly Fields összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 31, 2014 6:42 pm-kor.
Ma érkezett a kicsikém a reptérre, már alig vártam! Taxival mentem ki, fél órával a gép érkezés előtt már ott voltam, hogy az izgatottságtól fel-alá járkálva várakozzak. Szerelem volt első látásra és ma... ma végre megkaphattam. Kaliforniából jött a drága, egy böszme teherszállítón. Valójában hajóval akartam elhozatni, ám amint azt mondták, hogy amivel küldenék, elsüllyeszthetetlen, inkább a repülőgép mellett döntöttem - emlékeztem a Titanicra, és különösen farkasléptékkel mérve nem volt az olyan régen. A kigurításkor megkérdezték, hogy hívják-e a helyi céget, akivel kapcsolatban állnak és házhoz szállítsák az új Harleym, de szükségét éreztem, hogy azonnal felavassam. Annyi időre hagytam mindössze a parkolóban, amíg beugrottam kávézni. Pontosabban ez volt a terv, amit keresztül húzott az éppen bemondott információ: gép érkezik Fairbanksből. A kávém és én irányt változtattunk, kényelmesen ballagtam az utasváróba, hogy felmérhessem, miféle szerzeteket fújt éppen a városba az északi szél. Avagy érkeztek-e a farkasok; egyértelműen a falkába tartozók érdekeltek elsősorban, ám ezúttal csalódnom kellett. Sehol semmi felpiszkáló energia, csupán egy kedves ismerősé. Éreztem, hogy feltűnt neki a jelenlétem, így megálltam és bevártam. - Haza-haza - feleltem pajkos mosollyal a szám sarkában. - Szoktam! - vágtam rá, majdhogynem úgy, mint aki épp kikérte magának az otthonülés feltételezését. - Csak ritkán, amikor nagyon muszáj, most is csak egy csomagért jöttem. - Kezemet a bőröndért nyújtottam, ha már úgy esett, hogy összefutottunk, lehettem lovagias. - Mi újság a messzi északon? - érdeklődtem csevegő hangon, s ha nem volt ellenvetése, akkor elindultam a parkoló felé, akár úgy, hogy én húztam a bőröndöt, akár úgy, hogy ő.
Üdítő, kellemes meglepetésnek könyveltem el azt, hogy éppen Solomonnal sikerült összefutnom itt. Egyébként nem számítottam rá, hogy bármilyen ismerősbe beleakadok ma, valahol nem is vágytam rá. Néha azonban akadnak olyan váratlan helyzetek, amikor nem is bánjuk annyira, hogy nem a terveinknek megfelelően alakultak a dolgok. Rá kiváltképpen azért sem számítottam, mert amióta itt vagyok, még nem sok olyan esetről tudok, amikor elhagyta volna a várost. Mivel viszonylag régen láttam már őt, ezért eszem ágában sem volt kikerülni a vele való találkozást. Amúgy is elég kellemetlen és udvariatlan lett volna, mivel nagy valószínűség szerint éppen úgy megérezte a jelenlétemet, mint én az övét. Még úgy is, hogy a pajzsom fel volt húzva majdnem teljesen, a szagomat ugyanis még mindig nem tudtam eltüntetni csak úgy. - Tényleg?! – kérdeztem hihetetlenkedve, kissé elnyújtva ezt az egyetlen szót. – Én még nem igazán láttam példát arra, hogy magad mögött hagytad volna a várost… - ingattam a fejemet, bár a mosolyom nem tűnt el. – Ó, így már mindjárt más! – fejtettem meg a rejtélyt, hogy miért is tartózkodik ő most itt. Bólogattam is mellé nagyokat, továbbra is a bőröndömre támaszkodva, mert ez így volt kényelmes számomra. – És miféle csomagod érkezett? – nem nagyon zavartattam magam azért, hogy olyanra kérdeztem rá, amihez semmi közöm nem volt. Egyrészt, ha olyan titkos lett volna, akkor valószínűleg nem ide kéri a szállítását. Másrészt, szerintem voltunk olyan viszonyban, hogy ezt megtehessem mindenféle gond nélkül. Az már egy másik dolog, hogy én sem kedveltem, ha az én magánügyeimről faggattak, de nálunk talán belefért. Vagy ez csupán egyoldalú dolog lenne a részemről? Még az sem teljesen kizárt, de akkor még mindig háríthatott. - Milyen figyelmes vagy! – állapítottam meg, aztán készségesen átadtam neki a bőröndömet. Igaz, hogy domináns nőstény vagyok, és időnként ezt szerettem is fitogtatni, viszont emellett még mindig vagyok nő is. Annyira pedig nincsenek feminista hajlamaim, hogy mindenképpen ragaszkodjak ahhoz, hogy magam cipeljem a csomagomat. Sőt, még jól is esett ez az udvariasság a részéről, mert újabban nagyon úgy tűnt, hogy ez már kiveszett a férfiakból. Még azokból is, akik nem ennek a modern kornak voltak a szülöttei. Örvendetes, hogy vannak még kivételes egyedek. – Eladtam két ruhát! – újságoltam barátságosan, megszokott viselkedésemtől eltérően. Nos, hölgyeim és uraim, ez van, ha kedvelek valakit! - De gondolom, hogy nem erre vagy kíváncsi… - somolyogtam a sálam rejtekében, ám mielőtt még elértünk volna az ajtó közelébe, megfogtam a karját és enyhén rászorítottam. – Várj egy kicsit! Én is megkívántam a kávét. Nem gond, ha útba ejtjük? – kérdeztem előzékenyen, bár ha probléma, én akkor is arra fogom venni az irányt, maximum nem jön el velem addig. Talán túlélem, nem vagyok sem sértődékeny kislány – annyira -, sem pedig olyan, aki nem tud tájékozódni és netán eltéved a reptéren. Attól függően, hogy velem tartott, vagy sem, egy nagy adag feketét rendeltem a kávézó egyik alkalmazottjától. Ha Solomon elkísért oda is, akkor ezennel felé fordultam, és ott folytattam a társalgást, ahol abbahagytuk. Ha kint várt meg, akkor pedig nem ajánlottam fel neki, hogy meghívom valamire, de a gondolatmenet fonalát akkor is újra felvettem, amint visszaértem hozzá. - Egyébként minden csendes. Már-már idillien békés, ami egészen furcsa számomra… - ráncoltam meg enyhén a homlokomat, ám egy laza vállrándítással el is intéztem a dolgot. – Nem gondoltál még rá, hogy te magad menj körülnézni? – érdeklődtem kíváncsian. – Mostanában többen jöttek át, mást is érdekel, hogy mi zajlik ott. Nem te vagy az első, aki ezt kérdezi tőlem – utaltam Goranre, bár arról nem tudtam, hogy neki erről van-e tudomása. – Mikor jártál ott utoljára? – kérdezősködtem tovább, már ha egyáltalán járt már ott.
- Mert az elmúlt években antiszociális pokróc lettem, elvonultam az elefántcsont-tornyomba és onnan távcsővel kukkoltam csak a világot - morogtam elmélyített hangon, majd széles mosolyra húztam a számat. - Mit mondhatnék, túl jól elvagyok itt - vontam vállat könnyedén. Ez az otthonom és habár nem csak jó, de rossz élmények, emlékek is kapcsolódtak hozzá, attól még... itt éreztem magam teljesnek. Ez volt a hazám, a Tökéletlen bölcsője, ezért a helyért küzdöttünk Anatole-lal, s azzal, hogy időm nagyját itt töltöttem, még mindig úgy éreztem, hogy egy hosszú, véres út végére értem, ahol kiérdemelt pihenésemet tölthettem megelégedetten. Ez borzasztóan vénemberes lehetett másoknak, nekem csupán a kiegyensúlyozottságot mutatta. - Ó, mindjárt meglátod! Megmutatom, ha velem jössz. Nem volt se nagy kunszt, se nagy titok, csak alig vártam, hogy végre átvegyem. Átvettem a bőröndjét, elégedett kis mosollyal bezsebelve figyelmességem észrevételét és szórakozottan ballagtam tovább vele. A ruhaeladásra nem tudtam mit mondhatnék, gratuláljak, vagy ne, kérdezzek vagy ne, mennyire nagy szám ez... Hímből voltam, így az ilyen dologhoz nemem legtöbb tagjához hasonlóan teljesen analfabéta. Szóval csak diplomatikusan bólogattam és hümmögtem, ezzel talán nem lőttem annyira mellé, de azért kifejezésre juttattam, hogy édesem, ez nagyon nem az én asztalom. Annak ellenére sem, hogy volt már szerencsém esküvőhöz és esküvői ruhába csomagolt nőhöz. - Dehogy gond, csak nyugodtan. Kint vártam meg a kávézó előtt, mert habár ez egy reptér és mindenki poggyásszal flangált, azért nem kellett nekem is befurakodnom a többi csomagos közé csak azért, hogy Hollyt kísérgessem, mint egy házőrző. Ráadásul én már túl voltam a kávém, vennem se kellett, szóval egyszerűbb volt ez így. Visszatértére kis mosoly szökött a számra és tovább mentünk immár frissen vett kávé aromájától kísérve. - Csendes és békés, mint a mesékben - mondtam fejemet ingatva. Nem hittem már a mesékben. - Kénytelen leszek lassan pofavizitre mennem. Meg kell néznem, mennyire jóvágású vagy épp randa az Atanerk. - Egyre többen egyre többet kérdezősködtünk északi testvéreink felől, bár hogy őszinte legyek, a hátam közepére se kívántam ezt a látogatást, sem az utat. Nem szerettem az Atanerkeket, sem az Alfákat, sem a falkákat. - Több mint tizennégy éve - feleltem valamivel csendesebben, mert az évszámmal együtt az is felrémlett, hogy akkor miért jártam ott. - Nincsenek jó emlékeim, maradjunk ennyiben - húztam fancsali mosolyra a szám, majd elmutattam balra, hogy arra van az amarra, ha kíváncsi a batyumra. - Nem hiányzik a falka? - kérdeztem, miközben a teherszállítókhoz ballagtunk. Nem volt hátsó szándék, vagy bármi plusz a kérdés mögött, csupán kíváncsiság. Ritkán firtatom amúgy is az ilyesmit nem csak nála, hanem másoknál is. Tőle főképp azért kérdeztem, mert elég sűrűn járt vissza, érdekelt, hogy így, hogy ennyire gyakran látja még ma is a volt falkatársait nincs-e esetleg honvágya, nem hiányzik-e neki az a közeg, amiben annyi évet eltöltött. Közben megérkeztünk a motoromat szállító géphez, amiről épp most gördítették le legújabb gyönyörűségemet, a fényes, fekete Harleyt. Elégedett arccal írtam alá az átvételi elismervényt, majd fordultam ismét a nőstényhez. - Hazavihetlek? - vigyorogtam rá. Én mindenképpen motoron fogok távozni, nem volt szokatlan számomra a hideg klíma, így akkor is kétkerekűn jártam, amikor más már őrültnek nézett ezért.
- És ha sikerül megmásznom azt a tornyot, beengedsz? – kérdeztem kissé csipkelődve, bár a vicc mögé rejtőzve mégis őszintén. Nem jó az, ha valaki ennyire begyöpösödik, még ha ez nem is a legjobb szó arra, amit ő művel. Azért szerencsére társaságba még nem felejtett el járni, máskülönben mi sem látnánk egymást soha, ami elég nagy kár lenne. Azért jó volt, hogy akadtak a városban még számomra is olyanok, akikkel olykor-olykor leülhettem beszélgetni. Rayt nem soroltam volna száz százalékosan ezek közé, de ez bizonyára a sajátos személyiségéből és viselkedéséből fakad, nem azért, mert ne lenne megbízható. Bár, a fenébe is, hiszen rohadtul ne megbízható! - Megértelek, de a végtelenségig nem tudom, hogyan maradhatsz itt. Nem tűnt még fel senkinek, hogy semmit nem öregedtél az elmúlt évtizedekben? – azt hiszem, hogy a kérdésem teljesen jogos volt. Én is éltem már huzamosabb ideig egyetlen helyen, de olyan sokáig, mint ő, még soha. Folyton úton voltam, mindig új kihívásokat kerestem, vagy csak új személyiséget kreáltam magamnak, hogy tiszta lapom legyen általa. A mostanit legalább már egészen hosszan birtokoltam, jól is éreztem így magam, még ha idő közben meg is változtattam a lakhelyemet. Sosem értettem, ám valahol mindig csodáltam azokat, akik meg tudtak maradni ugyanazon a helyen, mert valamit nagyon jól csinálhattak, ha nem szúrtak szemet senkinek sem. - Rendben! – egyeztem bele gondolkodás nélkül, mivel tényleg kíváncsi voltam rá, hogy miféle csomagot hoznak neki ide, amiért személyesen jött ki és nem egy futárral vitette házhoz. Én biztos, hogy így tettem volna, kivéve, ha valami számomra roppant értékesről van szó. Így hát, elég árulkodó volt számomra, hogy az ő esetében is hasonlóról lehet szó. A kérdés már csak az maradt, hogy mégis mi az a valami. Míg ezen törtem az okos kis fejemet, szabadkozva bár, de magára hagytam néhány percre. Tényleg nagyon megkívántam azt a kávét, és úgy éreztem, hogy még szükségem van most rá, az esti órák ellenére is. Mire kisétáltam hozzá, már elégedettség sugárzott belőlem, ajkaimon pedig széles mosoly ült. Óvatosan kortyoltam egyet a koffeinbombából, hogy aztán kifelé vegyük végre mind a ketten az irányt. Micsoda jó dolgom van nekem, hogy egy helyes férfi húzza a bőröndömet, nekem pedig nincs is más dolgom, mint csinosan festeni és kávét szürcsölni! - Te sem hiszel már a mesékben, igaz? – sandítottam rá kíváncsian. Nekem is furcsa volt, éppen ezért is tettem szóvá. Nem tudtam egyszerűen hová tenni az ottani helyzetet, de talán még az ott élők sem voltak kivételek ez alól. Vajon Castor tudott már arról, hogy kik tanyáznak a területén? Nagyon érdekelt volna, de egy ideje nem beszéltem már egyik Elsővel sem, hogy ezt kideríthessem. Talán el sem mondanák nekem, bár az apám még mutatna is esetleg némi hajlandóságot arra, hogy beavasson ilyen ügyekbe is. Végül is, azt is felfedte előttem a nyári bál alkalmával, hogy kik tartoznak még a családjához, és így közvetve hozzám is. Hálás voltam neki érte, mert jóval több előnyt szereztem másokkal szemben. Én legalább már tudtam, hogy kinek nem kell beszólni ahhoz, hogy megéljem a következő éjszakát. - Elég jó parti, ha engem kérdezel, a modora viszont hagy némi kívánnivalót maga után – vigyorodtam el szélesen. Félreértés ne essék, nem sok kapcsolatom volt Castorral, de láttam már róla képet az újságokban, amikor odaát voltam. – Ne aggódj, a nyomodba sem érhet! – viccelődtem tovább, meglepő felszabadultsággal, ami rám határozottan nem jellemző. Azt hiszem, hogy az ő társaságában valahogy mindig jól éreztem magam, talán mert megkedveltem. Akkor pedig, ha én megkedvelek valakit, előbb-utóbb képes vagyok normálisan is viselkedni a társaságában. A mi ismeretségünk pedig semmi esetre sem nevezhető új keletűnek, így az évek során kialakult bennem ez a kis ragaszkodásszerű dolog is. - Rendben, akkor majd elmondod, ha szeretnéd! – karoltam bele vigasztalón a férfiba, úgy pislogva fel rá a legártatlanabb arckifejezésemmel. – Most pedig mutasd meg azt a valamit, amiért jöttél, attól úgy láttam jobb kedved volt, amikor emlegetted! – nem akartam, hogy rossz kedve legyen, de láttam rajta átsuhanni a szomorúságot, azt az árnyat, ami bennem is éppen úgy jelen volt, mint benne. Mind veszítünk el valamit, egy ilyen hosszú élet alatt azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen. A kérdése kissé váratlanul ért, de nem zökkentett ki. Pár pillanatig gondolkoztam, mintha mérlegelném, hogy mit mondjon, aztán újra felnéztem rá, és most rajtam volt a sor, hogy csendesebbre vegyem a figurát. - Néha – vallottam be őszintén, mert nem láttam értelmét a keménykedésnek. – Sokáig éltem közöttük, és mivel úgy-ahogy kedvelem a társaságot, így valamennyire ők is hiányoznak. Megszerettem őket, a családom voltak, de nekem így volt a legjobb. Nem biztos, hogy képes lettem volna csak így – csettintettem egyet az ujjaimmal – behódolni az alfának. Inkább választottam hát az életet, az önállóságot, és egyúttal a magányt is, mint azt az életet, azokat az elvárásokat, amiknek talán nem tudnék megfelelni. Jobb ez így… - zártam le végül, és addigra már különben is megérkeztünk a géphez. Kíváncsian vártam hát, hogy mi az új szerzemény, és amikor megláttam, elismerően füttyentettem egyet. - Hűha, ez igen! – körbe is járta ma kétkerekű járgányt, aztán megálltam Solomon mellett. – Gratulálok hozzá, igazán szép! – bólogattam még mindig. – Komolyan? – kérdeztem vissza a felajánlása hallatán, egy kissé talán meglepetten. – Naná! – vágtam utána rá, amikor meggyőződtem arról, hogy nem viccel. Nem vagyok olyan extrém típus újabban, de azért kedveltem az ilyen spontán programokat. – Csak előbb megiszom a kávémat, és a bőröndöt is bedobom a csomagtartóba, mert amúgy kint áll az őrzött parkolóban a kocsim – böktem a megfelelő irányba. Ha volt kedve hozzá, hát szívesen vettem, ha elkísért, hogy addig se menjek egyedül, de ha nem, hát akkor egyedül gyűrtem le az addig tartó távolságot.
Felnevettem a toronymászás felvetésére, de végül csak megráztam a fejemet. - A saját rokonom vagyok. Testvér, fiú, unoka... Mindent meg lehet oldani, Holly - mosolyogtam rá. Ha nem akarom elhagyni ezt a várost, akkor nem fogom, ilyen elhatározások mellett pedig mindig megtalálom a megoldást is, ennyire egyszerű. Ragaszkodtam ehhez a vidékhez, sok minden kötött ide, amit egyáltalán nem bántam, kiváltképp azért nem, mert megküzdöttem a lakhatásért. Mindketten megküzdöttünk azért Anatole-lal, hogy legyen egy hely, ahol megmaradhassunk. - Hiszek. Elég sok mindenben, ami azt illeti, de ez kissé a "túl szép ahhoz, hogy igaz legye" esete. Hirtelen érkezett a másik falka és viszonylag hamar rendeződtek odafent a dolgok. A béke persze sose baj, de érdekelt, hogy miféle alapokon nyugodhatott és kinek a mancsában. - Féltékeny leszek - játszottam meg a hiút könnyed mosolyt kerítve arcomra. - Nem mondom, hogy kebel cimborámnak szeretnem, mert nem, de oda lennék a gyönyörtől, ha nem egymás tyúkszemére taposásából állna ki a szomszédi viszony. De megnyugtat, hogy nem pöckölt ki a helyemről - jelentettem ki elégedetten. Elmondom, ha szeretném... na pontosan ez az a dolog, amit legjobb sejtésem szerint soha nem szeretnék elmondani, se feszegetni. Nem csak neki, előtte, másnak sem. El akartam felejteni az egészet, ezt viszont nem lehetett, Jane "büntetése" élt én pedig azóta is tiszteletben tartottam. Sovány vigasz neki, még akkor is, ha sejtelme sincs róla. Inkább a falkára tereltem a témát és a hiányérzetéről faggattam, az számomra biztosabb terep volt. Kissé nekidöntöttem a fejemet az övének, ha már belém karolt, mintegy vigasztaló semmiség gyanánt. - Okos döntést hoztál meg akkor. És én pontosan ezért kerültem egyetlen alkalom kivételével a falkákat. Nem vagyok domináns, de jobb szeretek a magam ura lenni minden szorosabb kötöttség és kötelék nélkül. - Bár ezt szerintem ennyi idő alatt már megállapíthatta rólam, ahhoz eleget szoktunk azért dumálni, hogy kifejezett mondás nélkül is átmenjen. Elismerő füttyentésére elégedett vigyorra szaladt a szám. - Köszönöm, mindig jól esik a májamnak, hogy az ízlésemet dicsérik. - Csak szerényen! - Miért nem kérsz meg egy taxist, hogy vigye haza a kocsid meg a cuccod? Egymás között tuti el tudják intézni, hogy őt meg valaki ide hozza vissza. És neked aligha tudnának nemet mondani - bókoltam visszafogottan. - Nem venném a lelkemre, ha miattam plusz köröket kéne tenned. Nyeregbe ültem, megnéztem a tankóra állását és a fejembe húztam az egyik sisakot, majd beindítottam a motort. A Harley kellemesen feldorombolt. - Csüccs fel! - paskoltam meg mögöttem az ülést. - És kapaszkodj a bőröndödbe... meg belém. Ha megtette és a vendég-bukósisakot is feltette, akkor kényelmesen kocogó tempóban elindulunk, hogy szerencsétlen bőröndnek azért ne kopjon ki az első tíz méter után a sanyargatott két kereke. Minden esetre mulatságosan festhettünk, egyszer talán visszajövök és benyalom magam, hogy megnézhessem a biztonsági kamera felvételeit.
- Akkor ezek szerint ezt működik – nyugtáztam a hallott információkat. Igaz, hogy már én is csináltam hasonlót, de most sokkal aktuálisabb volt ez a gondolat. – Én is valahogy így akarom megoldani az üzletem ügyét a jövőben. Gondoltam rá, hogy eladom, de nem szívesen adnám ki a kezem közül azt a márkát, ami a nevemet viseli. Nem venném jó néven, ha valaki tönkretenné a tehetségtelenségével! – jelentettem ki határozottan, de ez mindenesetre adott egy kis reményt azzal kapcsolatban, hogy az emberek bizony könnyedén elhiszik ezeket a hazugságokat. Pedig szerintem annyira egyértelmű, hogy ennyire senki nem hasonlíthat egyetlen felmenőjére sem, hogy kiköpött mása legyen, de szerencsére nem mindenki ilyen éles eszű, legalábbis úgy tűnik. - Igen, ebben van valami, ezt el kell ismernem. Viszont most tényleg abszolút eseménytelen volt az egész ott tartózkodásom – mosolyodtam el. Azért furcsának találtam valahol a gondolatot, hogy Sol még hisz bármiben is, úgyhogy most nagyon kíváncsi lettem volna, hogy mégis mit takar ennek a sok mindennek fogalma. Talán nem fogom már megtudni, talán egyszer elárulja. Elég tartózkodó volt sok esetben, máskor meg elég jól el tudtunk beszélgetni egymással, valószínűleg ezért is tartottam most vele, és ezért tudtam olyan remekül elbeszélgetni a hímmel. - Ugyan! – legyintettem nevetve, mert egyszerűen nem tudtam róla elképzelni, hogy féltékeny legyen az Alfára. – Mondtam, hogy a nyomodba sem érhet! – böktem oldalba a könyökömmel játékosan, miközben kifelé haladtunk a hatalmas terminálból, egyenesen a csomagja felé. – Miért tette volna? Az az ő városa, két ilyen távol lévő várost egy falka nem tudna megtartani, maradjunk ennyiben. Sőt, még nem is hallottam eddig ilyesmiről… - adtam hangot a kételkedésemnek. Biztos lett volna itt lehetősége sok, hiszen Anchorage jóval nagyobb és talán alkalmasabb lenne egy falka számára, mint Fairbanks, de attól még ők már ott rendezkedtek be, ennyire pedig nem erős vezető, azért lássuk be. Szerintem senki nem lenne rá képes, hogy így fogjon össze falkákat. - Igen, én is így érzem, még a néha pillanatnyi kételkedéseim ellenére is! – jelentettem ki magabiztosan, mert sokszor inkább győzködtem magam erről, semmint valóban elhittem. Jó volt nekem ez az önállóság, az, hogy senki nem dirigált nekem, hiszen dominánsként nehezebben viseltem volna. Viszont, azzal tisztában voltam, hogy képes vagyok falkában élni. Sőt, nem is egyszerűen falkában élni tudok, hanem szerettem is, hiszen alapvetően társas lény vagyok. Mind az ember, mind a farkas az alapvetően, így aztán én is szomjaztam, hogy időnként beszéljek valakivel. Ráadásul, most már az apám is ott volt, amióta kiderült, hogy életben van a szentem. Itt jóval kevesebb ismerősöm volt, és senkiben nem is bíztam meg. Alapvetően is nehezemre esett, de egy falkában teljesen más, ott összetartanak, míg itt magamra voltam utalva. Solomonnal a kapcsolatom távolról sem volt rossznak titulálható, de maximálisan nem bíztam benne, mivel itt mindnyájunk számára saját magunk volt az első, nem pedig egy falka érdekei. - Nos, ezen van is mit dicsérni! – nevettem el magam. – Köszönöm, ez nagyon kedves! – mondtam őszintén, miután kék íriszeim az arcára kalandoztak, és a vonásait vizslattam néhány pillanatig. – Nem rossz ötlet egyébként, de lehet, hogy inkább magamat hozatom vissza, mert azért kevesebbet is kell fizetni, és amúgy sem szeretem, ha idegenek vezetik a kocsimat – ingattam a fejemet rosszallóan, mert már attól feszült lettem, ha arra gondoltam, hogy holmi koszos taxis az én gyönyörű vajbőr üléseimre tenné a fenekét. – Ugyan, nem olyan nagy fáradtság, hidd el! Azért nem utaztam át a fél napot! – közben ledöntöttem az utolsó néhány kortyot is a kávémból, aztán beledobtam a legközelebbi kukába a kiürült papírpoharat. - Hmm… nem semmi! – dünnyögtem elismerően, hallva a motor hangját. – Na, jó! Viszont, a bőröndöt akkor vigyük el a parkolóba, bedobom a csomagtartóba, ahogy terveztem, és aztán elég lesz csak beléd kapaszkodnom – vigyorodtam el sokat sejtetően, ezzel egy időben pedig feltettem a fejemre a sisakot. Kivételesen nem problémáztam azon, hogy miként fog festeni a hajam, ha leveszem, mert úgysem készültem sehová, csak a lakásomba. – Nos, akkor induljunk meg arra! – mutattam a közelben lévő parkoló irányába. Emiatt igazán nem kellett plusz kört tennünk, vagy nagyobb kitérőt, de mégis nyugodtabb lettem volna így. Egészen addig csak fél karommal fontam át a hím derekát, a másik kezemmel pedig a bőröndöt tartottam. Én vele ellentétben inkább bele sem mertem gondolni, hogy miként festhetünk, ajkaim mégis végig mosolyra húzódva görbültek felfelé. Amint odaértünk a parkolóhoz, a megfelelő irányba navigáltam magunkat, így egész hamar rá is lehetett bukkanni az elegáns BMW-re. Mozdulataim gyorsak és kecsesek voltak, miután leszálltam a motorról, és a kulcsomat előhalászva, kinyitottam a csomagtartót. Bedobtam a bőröndöt, aztán már vissza is szálltam Sol mögé, immár jóval közelebb húzódva hozzá, erősen kapaszkodva belé. - Uram, indulhat! Tudod, hogy merre menj! – suttogtam volna a fülébe, ha nem olyan hangos a Harley, így viszont leginkább csak túlkiabáltam a motor hangját.
Az út teljesen rendben zajlott, hogyha eltekintek a gombóctól, ami a torkomba gyülemlett már a felszálláskor. Bármennyire is szégyen vagy gyalázat, utálok repülni, s bár nem akartam megúszni soha, valahogy mégis megviseltek az ilyen utak. Ettől függetlenül sokszor vállalkoztam már rá, évente kétszer ültem repülőn, hogy Elianával és Alaiával legyek, egyszer pedig azért, hogy új Protektorátusba utazhassam. Tíz évem telt el így, de nem sikerült megszeressem a repkedést. Nem vagyok madár - vallom - hát jobban kedvelem, amikor négy kerék szeli alattam az utat. Spanyolországból Alaszkába eljutni viszont aligha lett volna opcionális jelen helyzetben. Ha Alaia nem lenne beteg, akkor persze más lett volna minden, hiszen még élvezetessé is tudtam volna neki tenni a hosszú autóutat. Kempingezhettünk volna, motelekben megszállva nomádként szelhettük volna a kilométereket anyja irányába és tele lett volna kacagással minden pillanatunk. Mondjuk az is igaz, hogyha a betegség nem uralná a testét, akkor nem szorítana bennünket ez a helyzet, hiszen nem kellene elhagyjuk Spanyolországot. Mondjuk most sem kell, erős túlzás lenne azt kijelenteni, hogy bárki fenyegetett minket, hogy ezt tegyük. Én döntöttem, én küldtem életem mindkét csodálatos nőjét ebbe a képtelen helyzetbe és miközben Alaiat kormányozom ki a csekkolófolyosóról a taxiállomás felé, elelmélkedem azon, hogy vajon mi lesz most velünk. Az orvos utasításai szerint jártam el (bár utazott velünk egy, s ápolónk is volt, mégis szerettem volna mindent, amit csak tudok ártás nélkül én megcselekedni a lányért, kit saját gyermekemként szeretek), Alaia megkapott minden gyógyszert felszállás előtt és leszálláskor is ellátom őt. Nem hagyományos géppel jöttünk, az átszállíttatását a kórház intézte, így most sem kell elkeveredjünk a tolószékkel a "normális" utasok között. A taxibejárónál mentő vár minket, ebbe már nem szállhatok be, kevés a hely. Meghagyják a kórház címét, udvariasan meghallgatom, nem mondom, hogy van helyismeretem. Alaiától elköszönve egyedül maradok a reptéren, s első dolgom a telefonom után nyúlva Elianát értesíteni a megérkezésünkről. Bár szóltam neki, hogy mikor száll le a gép, de ahogy ígértem, most is jelzek neki. Amennyire vágyom arra, hogy lássam őt, annyira félem is e találkozót..
Nem rajongtam kifejezetten a tényért, hogy idejönnek, még mindig nem, azt sem értékeltem túlzottan, amikor visszaváltottam a repülőjegyemet, határozottan nem éreztem okos dolognak, haza akartam menni, ellenben most ki tudja meddig, de maradnom kell, és kerülgethetem Solomont, mint macska a forró kását. Nem érzem éppen fényesen magam a gondolattól, de igyekszem nem túldramatizálni, és megőrizni a higgadtságomat, nem szeretném hülye picsaként fogadni Nigelt, igazán nem azt érdemli. Azért is mérhetetlenül izgulok, hogy a lányomat ne viselje meg túlságosan ez a dolog, mert határozottan nem gondolom, hogy jót tesz neki a hosszú út, de bízom benne, hogy baja nem esik, és rosszabbul nem lesz. Nem volt nehéz kideríteni, melyik géppel jönnek, nem sok járat száll ma le Cartagenából, egész konkrétan csak egy. Mindenesetre sikerül kicsit elkésnem, mert baleset történik nem sokkal előttem, és jó pár percet várni kell, hogy elsimuljon a helyzet legalább annyira, hogy haladni tudjunk. Nem lennék a helyükben, elég sok macera jár az ilyen esetekkel, mindenesetre most aztán pláne nincs lehetőségem mások dolgaival foglalkozni, oda szeretnék érni, mielőtt elszállítják a lányomat a kórházba. Vagy legalábbis szerettem volna, de így már valószínűleg lekéstem, és csak a kórházban láthatom. Ezen azért felbosszantom magam, de mindegy, maximum majd sietünk, mert Nigelt így is, úgyis felveszem, nem lenne szép közölni, hogy találjon oda a motelbe, ahogy tud, de soha nem is tennék ilyesmit vele. Végül kivettem neki a mellettem lévő szobát, bár a galádabb, bosszúálló részem tényleg szívesebben paterolta volna a motel másik végébe, de nem tettem meg. Végtére is, szükségem van a jelenlétére, hogy elviselhetőbb legyen számomra ez az egész. Leparkolok az autóknak fenntartott helyek egyikére, és odanavigálom magam gyalogosan, ahol Nigel lehet, legalábbis az elmondása alapján, hiszen alig fél perccel azelőtt hívott, hogy megérkeztem. Így aztán viszonylagosan hamar elé esz a fene, hozzá hasonlóan bennem is kettős érzések kavarognak, mert még mindig haragszom némileg a történtek okán, de ugyanakkor hiányzott is. Ismerem magam, úgyis a pozitív érzések fognak felülkerekedni, még ebben a borzalmas lelkiállapotban is. Informátor vagyok, nem keveredem el, pontosan oda lyukadok ki, ahol vár rám, és minden egyéb helyett a legértelmesebbnek tűnő gesztussal ajándékozom meg, nemes egyszerűséggel megölelem. Még egy sziát se nagyon bírok kinyögni, csak pár pillanatig szeretnék így állni, és azt hinni, most már minden rendben lesz, bár ez azért igencsak nehezemre esik, de talán most, hogy itt van, valamivel könnyebb lesz, vagy legalább annak tűnő…
Egy szavam nem lenne, hogyha nem venne fel a reptéren, hanem nekem kéne elnavigálni a motelba. Úgyis taxit hívnék, de bérelt autóval is menne, azt gondolom. Rég nem éltem már itt, nyilván sok minden megváltozott, de csak nem hordták el az ismerős helyeket. Még érdekes is lehetne. Bár nem vágyom az élményt kifejezetten. Türelmesen várok, nem topogok, nem zaklatom telefonon. Annak, ha Eliana nem ér oda valahova pontosan, mindig oka van és ezeket az okokat legfeljebb akkor fogom firtatni, ha majd itt lesz. Már amennyiben nem fogunk néma, dacos csendben utazni egészen az Anchorage Motelig. Nem töröm meg a hallgatást, karjaimat köré fonom, hajába csókolok, hosszan szívom be samponjának illatát. Hiányzott a közelsége, de most, hogy itt van még mindig távolinak érzem. ÉS tartok tőle, hogy ez csak fokozódni fog. Én én s a reménytelenség, szobrot faraghattak volna rólam, annak illusztrációjaként. - Mehetünk elsőnek a kórházba, a legtöbb csomagunkat feladtam, s nem mi cipeltük el. Úgyis kell még pár nap, mire mind ideér. - Dünnyögöm bele még mindig az ölelésbe. Eliana álla alá nyúlok, szeretném, ha felnézne rám. - Tudom, hogy neheztelsz, Tűzliliom és nem kell rosszul érezd magad miatta. Sose haragszom rád. - Mondom neki, mert úgy érzem, hogy erre van szükség. Szükségem. Szüksége. Lényegtelen a személy. És összességében az sem fontos, hogy igazam van-e. Épp csak szerettem volna mondani neki valamit, bocsánatot kérni meg nem is. Aztán jöhet a köszönés. Lengyelül, mert ezt megtanítottam neki, spanyolul, mert az a közös nyelvünk az utóbbi években lokálisan és angolul, mert ez meg a második anyanyelvem. Ismétlem is magam meg nem is. - Merre találtál parkolóhelyet?
Könnyű beleveszni az ölelésébe, már tíz éves korom óta az, és nem hiszem, hogy ez valaha változhatna, egyszerű és nagyszerű. Mondhatni, mentsváram volt, ha kellett, s bár sokáig úgy éreztem, én ezt nem vagyok képes viszonozni, mára már tudom, hogy épp annyira az neki is, mint nekem. A barátságunk olyan kötelék, amit sem idő, sem távolság, sem ezeknél sokkal fajsúlyosabb dolgok nem kezdhetnek ki, mert nem engedem, nem engedi, nem engedjük. - Rendben, úgyis oda szerettem volna menni előbb. Ez talán nem is volt kérdés esetemben, magától értetődik, hogy elsősorban Alaia-t látnám, mint bármi mást tegyek. Megnézem azért, van-e valami poggyásza, amit a gépre viszont felvitt, és ha akad több, viszek valamennyit, ha nem, úgy ráhagyom, az autó úgysincs messze. Kissé dacosan talán, de pár pillanatig ellenkezem, míg a szemébe nézek, de nem azért, mert haragszom, hanem mert túl sok este sírtam álomba magam, és megmarad a nyoma. Nem árt majd némi festékkel orvosolnom, mielőtt a lányom elé járulok, nem kell, hogy ezt lássa. - Ne is beszéljünk róla, már úgysem számít. Nem homokba dugom a fejem, egyszerűen fölöslegesnek tartom ezen rágódni, ismerem, hinnem kell, hogy amit tett, jó szándékból tette, hiába vezessen a pokolba. Nigel sosem ártana nekünk, hiszi, hogy ennek így kell lennie, én pedig elfogadom, hisz bízom benne. Nem mondom, hogy olyan hú de pompásan érzem magam, mert erről szó sincs, de feldolgoztam, és később sem áll szándékomban a fejére olvasni a dolgot. Inkább merülök el a köszönés sokszínűsége okán a nosztalgiában, mintsem haragot tápláljak valaki iránt, aki ennyire fontos személy az életemben. - Nem vagyok messze, kicsit arrébb van a látogatók parkolója, gyere. Jól utaztatok? Alaia hogy bírta? Istenem, alig várom, hogy lássam. A lányomat magamhoz ölelni az utóbbi két évben drágább dolog mindennél, noha előtte is túl gyakran tettem, már szerinte, az én véleményem erről más, de sebaj.
Kezdőlap
//
