Mondtam én, hogy jöttömre bármikor számíthat, de nem szándékoztam elsietni az érkezést. Szeretem azt a játékot, amit a méltán okosnak tartott macskák űznek az egérrel, a préda húsa sokkal finomabb akkor, hogyha megédesíti egy kis adrenalin. Nem, mintha meg akarnám enni Darrent, ha akartam volna, akkor már megtörténhetett volna. De ő nem tudja azt, amit én. Szórakoztatott, hogy rájött, de mégsem mondta ki. Tetszett, hogy mennyire összekuszálódott belül attól amit el kellett volna hinnie, de amit mégsem tett magáévá. Úgy voltam hát vele, hogy rájátszom egy kicsit, húzom az agyát, hagyom, hogy hosszú ideig várja az elkerülhetetlent, s csak karácsony előtt nem sokkal nyitom rá a műhely ajtaját. Diszkréten, még egy kis kopogást is mellékelve hozzá illetve elé. Bár tény, nem várom meg a bebocsátó szép üzenetet, lépek én magamtól is a szent padlózatra, küszöböm belülre tolva kétszázasnak mutatott, fehér göncbe bújtatott, csinos testemet. - Hahó, Rómeó! – trillázom, kecsesen libbentve hátra hajamat, belevonva a váll mögé seprésbe minden kacérságomat és azt a biztos tudatot, hogy megjelenésem eleganciáját nem fogja érteni, s ezen jól fogok szórakozni, ami azt illeti. - Van öltönyöd, ugye? – eresztek egy egy kérdést, hogyha már itt tartózkodik, ám hogyha még nem érkezett meg – nem kell itt lennie, nem szóltam neki előre arról, hogy jövök, mert akkor odalenne a meglepetés – akkor várok én szíves örömest. Úgyis tudom, hogy megérzi a jelenlétemet a területén. S ezzel nem ő lesz így egyedül, ám nem érdekel, hogy falkaterületen vagyok. Sosem izgattam ezen fel magam. - Szeretném, hogyha az alkalomnak megfelelően kiöltöznél, szívtipró. – hangsúlyozom ki a szót a végén, édes kis mosollyal forgatva meg a tőrt a szívében ekképp. - Szépen becsomagoltad az ajándékodat? – kérdem, mint egy gondoskodó szülő kérdezné oktalan gyermekét. Szórakoztató egy szerep, de ezt sem csinálnám gyakran, ami azt illeti. Hangom telve van a nem tudhatod mire számíts fűszerével, kedvtelve iszom magamba minden reakcióját.
Az eseményekben az elmúlt hetekben olyan szinten tobzódtam, hogy majdnem megfeledkeztem Triáról. A hangsúly a "majdnem"-en van, mert abban a pillanatban, ahogy egy kis lélegzethez jutottam, egyből belopta magát a gondolataim közé, mint valami sötét árnyék, amitől lehetetlen megszabadulni és ami élvezi, hogy ott trónolhat jogos helyén. Soha nem szabad róla megfeledkezni - soha! Azt hiszem, enyhén paranoiás lettem és minden eltelt nappal jobban vártam, hogy felbukkan egyszer csak. Nem azért, mert jaj de boldog lettem volna tőle, hanem azért, mert egyre nagyobb esélyét láttam minden eltelő órával. Nyugtalanságom majdhogynem a farkasomra is átragadt, csakhogy amíg én nem igazán áhítottam a viszontlátást, addig neki semmi ellenvetése nem akadt. Bájos. A Yettával való telefonbeszélgetés sem nyugtatott meg, csak arra sarkallt, hogy miután letettem a mobilom, kiröppenjen az álom a szememből és elrohanjak megnézni, hogy megvan-e még a szarvasszív. Megvolt. A fadoboz, amit korábban céltalanul farigcsáltam hirtelen értelmet nyert és sokkal robusztusabb külsőt öltött, mint eredetileg terveztem. Vagy csak a tudat tette morózusabbá - tisztában voltam vele, mi fog bele kerülni, s amint elkészültnek éreztem, megint csak kimentem az erdőbe, hogy Tria dobozát ebbe helyezzem. Pontosan beleillet. Legszívesebben röhögtem volna kínomban.
Megéreztem a közeledését, abban a pillanatban, amint úgy akarta, hogy tudomást szerezzek a jelenlétéről. A kósza energiák egyre tömöttebbek, erősebbek lettek, s hiába mutattak mindössze kétszáz évet, már nem volt titok előttem, hogy sokkal többet rejtegetett. Elküldtem Egont és Jamie-t is, egymagamban ácsorogva vártam, a középen álló, hatalmas munkaasztalra támaszkodva, amit a legutóbb olyan könnyedén lökött félre. - Hali - a nyelvem hegyén volt a "Dédi", de az megint túl direkt beismerés lett volna -, Mostoha. - Ha már mesehasonlat. A farkasom lustán lengette farkát, de energiáim az ő kimért örömű üdvözlése mellett a saját lappangó idegességemet is tükrözték. Hogy ne paráztam volna, basszus! De ha nem nyugszom le, nem az visz el, hogy marhaságot csinálok és esetleg kinyír érte, hanem egy mezei szívinfarktus, ami pedig valljuk be: kurva gáz lenne. - Van - felelem egy biccentés kíséretébe, és így valamelyest az is magyarázatot nyert, hogy ő mire föl öltözött így ki. Nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy épp rossz, hogy nem látok a fejébe. Bár tök mindegy, sehogy se volnék képes a gondolatai között olvasni. A szívtipróra megrándult a szám sarka és kényszeredett mosolyra húzódott. Roppant vicces kedvében volt valaki! Élmény lesz ez a nap. - Adj egy kis időt, mindjárt jövök - sóhajtottam és kihúztam neki egy széket, jelezve, hogy addig helyezze magát kényelembe, elvégre nem megy egy csettintésre a gúnya váltás meg a doboz elővarázsolása. Fél óra elteltével ismét ott álltam előtte, csakhogy ezúttal talpig feketében, egyedül a nyakkendőm és az övem volt ezüstszürke - meg persze a fülbevalóim, a karkötőm, az órám és a gyűrűim. A kezem ott pihent a fa doboz a fadobozban kombináció. - Remélem, ez megfelel - mondtam kissé megemelve a kisméretű ládát. - Egyébként rohadt ijesztő vagy ezzel a gondoskodó kérdéssorral - tettem hozzá az orrom alatt mormolva el a szavakat. Határozottan sokkal óvatosabb voltam, mint a legelső találkozásunk alkalmával, de nézze el nekem, mert habár fizikailag nem is, de képletesen mindenképp sikerült feltolnia azt a szépre faragott széklábat a seggembe. Egyszer talán tudok majd még oldott lenni a társaságában. Egyszer. Talán. - Anchorage, igaz?
Elvagyok én a várakozással, tökéletesen kellemesen érzem magam, amíg azt várom, hogy előkeveredjen talpig halálmadárnak öltözve. Mindig utáltam az öltönyöket, soha ebben a büdös életben nem volt rajtam egy sem, mert egyik férfim sem volt az az elegáns típus. Egyszer Acaciaként felpróbáltam Oscar ruháját és annyira nevettünk, hogy csaknem felvertük az egész házat. Kellemes emlék, az egyetlen kellemes, ami az öltönyökhöz köt, szóval jó, hogy itt van ez a mostani, mert így legalább lehet egy újabb, amire érdemes lesz emlékezni. - Igazán fess fiatalember lett belőled! – csettintek a nyelvemmel, s ingerkedem vele tovább, amint meglátom. Odalépek hozzá, ujjaimat szemtelenül futtatom végig az övcsaton, ízlelgetve az érintésemmel az ezüstöt, s cseppet sem zavartatva magam amiatt, mert olyan helyen kotrok, ahol nem kellene. Nincsen ebben semmi vágy, megkaptam már tőle azt, amit, nincs miről beszélni. De azért nem fogom elhagyni önmagam. Megigazítom a szoknyámat, leseprek róla némi faforgácsot, ami akkor ragadt rá, amikor leültem várakozás közben. Hátat fordítva Darrennek nézek hátra a vállam felett, mintha szoknyám hátulját sasolnám, hogy tiszta-e. - Megtennéd, hogy leporolod? – kérdezem ártatlanul, tökéletes önfegyelemmel nem beleröhögve a pillanatba. Ha leporolja, akkor azért, ha nem, akkor meg azért fogok levonni következtetéseket. - Egy Fakír nem ijed meg semmitől. – jegyzem meg szigorúan, mielőtt elindulnánk kifelé a kocsimhoz. Fehér csizmába bújtatott lábaimmal szinte beleolvadok a hóba, tökéletes kontrasztként jelenve meg a fekete Darren mellett. - Szeretnél vezetni? – eresztek meg egy kérdést, melynek a végén ott figyel a „ki tudja meddig lehet még lehetőséged rá” is, de nem mondom ki. Elég, hogyha érzi, ha megfordul vele a világ tőle. Szeretem, hogyha nem kell mindent a másik szájába rágnom, megy a rettegés magától is. Mert igen, egy Fakír nem fél semmitől, kivéve tőlem. Halálos a jellemem, ami azt illeti. A válaszától függő oldalán állok meg a kocsinak, s egy bólintást eszközölök a kérdése hallatán. - Az hát. Remélem, hogy tudod a lakcímét, mert különben kénytelen leszek én megmondani neked, de az információ zálogba kerül. – villan vészjóslón tekintetem a hátsó ülés felé. Legalább tíz, egyforma méretű fadoboz sorakozik ott. Hány ujja is van egy embernek? Más szervekről ne is beszéljünk, ugyebár. - Ha gondolod, indulhatunk.. – hagyom függőben. Ha ő vezet, akkor indításra agitálom, ha én vezetek, akkor beszállásra. A célállomást tudjuk, egyébként minden más lényegtelen.
- Ez úgy hangzott, mintha... mindegy. - Igen, pontosan úgy, mintha egy dédnagymama mondta volna a dédunokájának. De én nem tudok semmit, ugyebár, nem én! Odalép hozzám, az övet cirógatja, amitől úgy érzem magam, mintha az imént húztak volna végig egy jégkockát a gerincem mentén. Nem húzódok el és a pillantását is állom, ha valamit, akkor az ilyen kis játszadozást legalább tudom kezelni. Érdeklődve vonom fel a szemöldököm, hogy szeretne-e még valamit, tetszett neki az ezüst és mehetünk-e - ezt mind bele szándékoztam sűríteni ebbe az egy gesztusba. Megfordul, a szoknyáját illegeti, porolást kér. Megnyalom a szám, de messze nem az élvetegségtől, sokkal inkább úgy, mint aki rettentő kíváncsi, hogy mégis mivel fogják még húzni az agyát az elkövetkezendő órákban és milyen módon tesztelgetik a továbbiakban. Mindehhez pedig ne sok kedve. Így érzem magam én is nagyjából. Közvetlenül mögé lépek, majd szabad kezemmel szimplán rámarkolok a fenekére - pofátlan a mozdulat, pofátlan az egyszerűsége, a halvány erélyesség, ami benne lappang. Szeretek játszani, amikor itt van az ideje, nem előbb, nem később. A füléhez hajolok, hangom halk, karmolós. - Ne aggódj, tiszta - dörmögöm, ajkam fülcimpáját éri egy röpke pillanatra, majd elengedem és elhúzódok tőle. Tartok tőle, feszélyez az óvatosság, amit vele szemben érzek magamban, ezzel pedig szerintem tökéletesen tisztában van. Ugyanakkor... még ha annyival erősebb is, még ha könnyedén szét is tudná morzsolni minden csontom, egy pillanatra se szeretnék puszta játékszerré avanzsálni, aminek se akarata, se önállósága, se... nos, ha már rólunk van szó: szabadsága. - Csak tőled - teszem hozzá a "nem ijedünk meg semmitől" feddéshez, enyhe mosollyal a szám sarkában, mert ez az egész valahol azért vicces. Kár, hogy még nem tudok rajta nevetni. A vezetés felajánlására ránézek és bólintok. Legyen meg az illúzióm, hogy az én kezemben a kormány, hogy én irányítok, ha már ténylegesen így is, úgy is ő fogja a gyeplőt. Beülök a volán mögé, megvárom, amíg beszáll és indítanék is, de a kérdés, valamint a mellé társuló, villanó tekintet előbb ér. Te jó Tupilek, azokban a dobozokban fog hazahozni? Kiszállhatok még? Ránézek, bedobok egy messziről lesíróan kényszervigyort, amit nem annak szántam, de így sikerült. - Tudom a címét, voltam lent párszor - réges-régen egy messzi-messzi galaxisban -, szóval nem lesz gond. De mire kellenek azok a dobozok? - Nem remélek választ, már csak az eddigi beszélgetéseinkből kiindulva, de én meg csak azért is kérdezek. Ő megszokhatta, hogy faggatom, én megszokhatom, hogy sose felel. Legalábbis nem egyenesen és nem azonnal. - Tessék a szíved - teszem az ölébe a magam dobozát - szétdobozoljuk ezt a napot -, és indítok -, mármint Yetta szíve. Illetve a szarvasé... ahh - inkább befogom, abból kisebb baj lehet talán. - Miért érzem úgy, hogy nem fogsz mesékkel elszórakoztatni hat órán át? - érdeklődtem némi fanyarsággal, miközben lecsorgunk a hegyről, hogy rákanyarodjunk a főútra és elkezdődjön a kizarándokolás. Amiből részemről nem hogy a falka, de senki nem tud! Pompás.
- Úgy! – hagyom rá, bármire is gondol, hadd higgye, hogy az az igaz. Legnagyobb valószínűséggel így is van, de amit nem vesézünk agyon, az megmarad az izgalmak talaján, s én szeretem az izgalmakat, ebből kiindulva – mert mindenki magából indul ki ugye – az a véleményem, hogy a leszármazottaim is szeretik. Felnevetek, ahogyan rámar a fenekemre. Érzem benne azt a „nesze baszd meg”-et, de nem érdekel, rettenet szórakoztat az egész. Finoman fordulok felé, kedélyesen emelem meg mutatóujjamat, s rázom meg fenyegetőn. Közben viszont kacsintok, mely kacsintással egy pillanatra a nyakába tolom minden energiám. Csak egy szívdobbanásnyi időre, de a miheztartás kedvéért. - Ha jól emlékszem, ennek ittad már meg a levét. Beletolom ebbe a mondatba minden „nem vagy méltó az ajándékodra” szájízemet, ugyanakkor azt is, hogy bár le nem nyűgözött vele, de tetszik, hogy nem töketlen. Hogyha nem az lenne a helyzet, ami, akkor itt és most más irányt vehetne a találkozónk. De nem. Mindketten túl sokat tudunk már a helyzetről, túl sokat kóstoltunk belőle és bár más indokból kifolyólag, de mindketten ugyanannyira rühelljük, azt gondolom. Engem fáraszt. Ezek nem tanulnak semmiből, de nem az én bajom lesz, azt hiszem. - Tőlem? – vonom fel szemöldökömet, majd újabb, ezúttal háton hideget futkostató nevetést követi a ciccenés, melyet hallatok. - Tőlem félni kell, nem megijedni. Nem fenyegetem, isten őrizz! Kedélyesen mosolygok, mintha legalábbis az időjárásról társalognánk, s nem arról lenne szó, hogy éppen burkoltan közöltem vele, hogy bármire számíthat tőlem, szóval jobban jár, hogyha nem hagyja lanyhulni magában a parát. Mondjuk az is igaz, hogyha van egy kis esze, akkor rájött már, hogyha bántani akarnám őket, akkor már megtettem volna, megannyi lehetőségem volt rá. De nem, én nem akarok bántani. Én tanítok, legyen ez bármennyire elcseszett kimenetelű elképzelés is. Nem véletlenül nincsenek és nem is voltak mellettem kölykeim. Én és a tanítás az száz. Ahogy beülök mellé, már-már kedvesen, ijesztő anyáskodással simogatom meg arcát, még bele is csípek orcájába, ahogy a nagymamák szokták, hogy aztán jól megpaskoljam a csípés helyét. Csak, hogy ne maradjon le semmi elengedhetetlen. - Mint mondottam, az információ zálogba kerül. Szeretnéd, hogy válaszoljak erre a kérdésre? – nézek rá várakozón. Bennem a farkas minden félreértést elkerülendő kivillantja szemfogait. Nem csattogtatja, csak kivillantja. De ez is épp elég. Nem válaszolok addig, amíg el nem dönti, hogy mégis akarja-e hallani. Sejtésem szerint nem, de azért megadom neki a lehetőséget, lám, olyan szadista szemétláda nem vagyok, hogy teljesen elnyomjam az individumát. Lehet tapsolni! A veszkődését a nyelvtannal meg a szívvel újabb nevetést követőn fogadom magamba. Hátranyúlok és az ülése mögé teszem a földre a dobozt a szívvel, s közben mintegy szeretettel simogatok végig a többi dobozon. Kiszalad a számon az, ami. - Victornak lesz. Születésnapi ajándék. – jegyzem meg, s mivel nem szó szerint ezt kérdezte, így ezzel nem ütöm azt se, hogy az információ zálogba kerül. Arra a kérdésre – ha fennmaradt – más volt a válaszom. Előveszem a telefonomat, s pötyögni kezdek, hangosan olvasva a lejegyzett szöveget. - Címzett Castor, telefonszám. – olvasom fel, nehogy félreértés ne essék, s ne higgye el nekem, hogy annak írok, akinek. - A mai nappal az egyik farkasa szabadságra – csupa nagy betűkkel – megy. Ne aggódjon, az újév visszahozza őt a falkájába, de addig lehetőség szerint ne akarja firtatni, hogy hol is tölti ráérő idejét. Igazán nem szeretnék az izgágaságára villám – csupa nagy betűkkel – gyorsan reagálni. Szép napot kívánok! A. Rányomok a küldés gombra, majd szétszedem a telefont, aksi kikap, SIM-kártya kikap, amit le lehet pattintani az leszed. Letekerem az ablakot és kihajítom a készüléket rajta. Hadd jelezze a GPS, hogy merre haladunk. Hülye nem vagyok, láttam a pincés felvételeket, sok mindent elárult arról, mennyire rajongnak a mai technikáért. Felhúzom az ablakot, hátradőlök. A simet elsüllyesztem táskámba, majd a táskát is a hátsó ülésre dobom. - Szeretnéd, hogy meséljek? – kérdezem kissé leereszkedőn, de magamhoz képest egész kedvesen. - Lehet róla szó. De előbb elmesélhetnéd te, hogy mit is tudsz rólam. – és igen, a rólam itt pontosan azt jelenti, hogy eredeti rólam rólam. Ha rájött, ismer történeteket. Bár hányok tőlük, de mindet hallani akarom. Hosszú az út, el kell ütni valamivel az időt. A tetoválás sajgására pedig magasról teszek. Nem először érzem. Van ez így. Fakír vagyok, vagy mi a jó nyavalya, kibírom. Ezt is kibírom.
Ittam, ezért sem megyek tovább, nem nyomulok és hagyom elsuhanni a pillanatot, mintha sose lett volna. Félni kell tőle - érthetetlen okból erre mosolyra húzom a szám, bár ez még mindig jobb, mintha sírva fakadnék. Nem vagyok normális, még így sem, hogy azért parázok tőle. Emberként, ésszel igen, a farkasom viszont a maga hűvösségébe csavarodva tökéletesen elvan a másik hím társaságában, benne él az ősi bizonyosság, ő képes elfogadni, feldolgozni és ugyanolyan természetes érdektelenséggel kezelni, mint a világon minden mást. Irigylem érte. Ő tudja, hogy ha akar, úgyis bármelyik pillanatban véget vethet az életünknek, csakis az ő döntése lesz, nekünk nincs beleszólásunk. Ha Victort tisztelem azért, mert kínos pontossággal tud helyretenni és megrángatni verbálisan ott és akkor, ahol és amikor kell, akkor őt félem és tisztelem azért, mert a fel-felvillantott erejével semmi egyebet nem tett, mint megmutatta a helyem. És ezzel elérte, hogy tartsak tőle, hogy komolyan vegyem, amikor kell, valamint a mosolya mögött is mentáldémonok össznépi nagytalálkozóját sejtsem. Még mindig nem vagyok ép, hogy ez valahol szórakoztat és felpezsdít. Megsimogatja, megcsípi majd megpaskolja az arcom, mire kínlódva felnevetek, ez durvább, mintha agyonverne. A zálog újbóli említésére ránézek. Ajkamba harapok eltűnődve, szeme kissé összehúzom, rettenetesen kíváncsi vagyok, mind a válaszra, mind a zálog mibenlétére. Megölni aligha fog, azzal semmit se nyerne, bár nem épp olyannak tűnt eddig sem, aki mindenképpen nyerni akar valamit egy-egy tettével. Szám sarka megrándul és visszafordítom a tekintetemet az útra. - Szeretném, ha válaszolnál - mondom végül, hangomból izgalom és izgatottság érezhető ki, hogy a viharba ne lennék ilyen? De ahogy egyszer talán orosz rulettezni is leülnék vele a kockázat miatt, úgy erre is kérem a választ, mert nem csak az, hanem a zálog is érdekel. Ő maga érdekel mindezeken keresztül, még úgy is, ha szánalmasan keveset tudhatok meg róla ezzel együtt is. Nem elég, hogy Victornak lesz születésnapi ajándék, a fél sosem elég, vagy kapjam meg teljesen, vagy egyáltalán ne.
A zálog megadása után - ha tudtam még - tovább vezetek, közben pedig hallgatom, milyen üzenetet ír éppen. Nem szólok közbe, nyilvánvaló ő a nagyobb kutya, nem Castor, főleg jelen helyzetemben. A telefon darabokban végzi, ki tudja, lehet az utazás vagy a nap végére én is így járok. Ennyire azért nem szeretném letesztelni a regenerációs képességeimet. Szemem sarkából látom, ahogy könnyedén hátradobja a táskáját, majd arra kér, hogy meséljek. Én. Róla! Hát erre egyetlen dolog jön egyből a nyelvemre: - Te nagyon szemét vagy! - nézek rá némileg felháborodva, majdnem ugyanolyan stílusban, mint ahogy hetekkel korábban előadtam a felhúzott lábú szende-szüzet, amikor rám tört a műhelyben. Hát Tupilekre, épp most ront meg megint! - Annyira... annyira próbáltam nem tudni rólad. Nem akarok tudni rólad, se hinni neked! - Morcos vagyok, amit szerintem pont leszar. Vállaim megadóan ereszkednek meg. Eddig csak harminc éves korom előtt kellett erről a tudásomról számot adnom. Mit hámoztam ki a Teremtőm feljegyzéseiből, mi ragadt meg bennem a meséiből, a borzongató történetekből, a hihetetlennek tűnő legendákból. Mindig felmondtam a leckét, volt, mikor jobban, máskor hiányosabban - most tökéletesebben szeretném, mint valaha, buta megfelelési kényszer kezd lappangani bennem. Nem akarok csalódás lenni, érdemtelen, aki csak a vakszerencsének köszönheti, hogy ennyit megélt, hogy mindezekről hallhatott. Ragnar nem álmodhatott ilyen találkozásról, Edward hetvenkedve hessegette volna el a lehetőséget, Darren... én csak nem akarok szégyent hozni a felmenőimre, se magamra. - A legfiatalabb vagy, mindközül, apánk és anyánk egyszerre, aki megadja a szabadságot annak, aki arra vágyik, s annak, aki retteg tőle. Teremtettél és elhagytál, a méltatlan belehalt, az erős túlélt, hogy szemtelenül hirdesse az elnyert rezisztenciát. - Nos énnek pofátlan feltűnőséggel tettem eleget, szóval ilyen téren azt hiszem, nem volt hiba. Egy darabig eltöprengek, majd elmosolyodok. - "Ma veled fogok vadászni... Szabad vagyok. Megtehetem." Tudod, ez egy húsz éves suhancnak rohadt imponáló volt. Mindig ugyanazok voltak innentől a válaszok. Miért lázadt fel Alignak ellen? Mert megtehette. Miért nem fogta az ezüst? Mert Szabad volt. Miért fosztunk ki mindenkit? Mert a fiai vagyunk és megtehetjük. - Évszázados emlék, amikor egy nőstény arról faggatott, miért éri meg nekünk emberi úrinőket elcsábítani, nemesi családokat kisemmizni. - Azt mondják, a beharapás annyira megviselt, hogy elkezdted bizonygatni: megölted a testvéredet. Találkoztam egyszer egy rém filozofikus rokonnal, ő azt magyarázta, hogy ez valójában az a halál, amit te magad éltél meg a puszta emberi lét elvesztésekor és ebben próbáltad realizálni. Volt, aki korcsnak nevezett, mondván, hogy egy korcsnak csak korcs leszármazottai lehetnek. Kezet fogtam vele és leégettem a tenyeréről a húst - húzom el a szám. Victort és Ryant is sértette vele az a hím, ha csak engem érint, egy vállvonással letudom. Árnyalatnyi szomorúság lopta belém magát, elhallgatok, az utat figyelem, hosszú másodpercekig egy szót sem szólok, csak hagyom, hogy közénk üljön a csend, ha ő sem szól. - Te vagy Annakpok, a Szabad, a Fakírok Alapítója. - És én ettől a ténytől soha többé nem menekülhetek el, nem tagadhatom le magamban, nem áshatom tudatom mélyére.
Kíváncsi vagyok, hogy mennyi vér van a pucájában, mert bár egyszer teszteltem már a vérbőségét itt-ott, ez mostg mégis más szituáció. - Rendben van. Akkor mondom a tényállást. Kettőt kell húzz dobozok közül egy helyett, amint oraértünk. Közlöm vele először, hogy mi is lesz a záloga, de egyelőre hagyom vezetni, nem most fogja megtudni, hogy mitől is kell megválnia. Választ kért, hát kap. Kedélyesen szivárványosan előadottat, ámde annál súlyosabbat. - A dobozok megtöltésével kifejezhetitek Victor számára, hogy mennyire szeretitek egymást, s mit meg nem tennétek azért, hogy együtt lehessetek, megbánva bűneiteket. Bár, hogyha jobban belegondolok, akkor itt csak neked vannak bűneid.. Szórakozottan tekergetek mutatóujjamra egy szőke tincset, hanyagul megrántom vállamat. - ..de nem vagyok szigorú, látod. Egyébként cetlik vannak benne, rajuk egy-egy testrész nevével. Ennél többet nem mondok, szerintem érteni fogja. Kacsintok hozzá, mert az elengedhetetlen, hozzátartozik a magyarázathoz, mint az éjszakához a nappal és fordítva. Úgy vagyok vele, hogyha mindent elmondanék előre, akkor odalenne az élvezet, márpedig én szeretem az élvezetet, s ahogy tapasztaltam Darren sem veti meg. Kielégítem hát, jelenleg nem is annyira perverz, sokkal inkább vérmes tekintetben. Hogy ne legyünk unalmasak és egysíkúak ugyebár. Fel kell nevessek. Nem tehetek róla, a reakciója annyira szórakoztató, hogy muszáj kacagnom, bár közben azért felmutatom három ujjamat, jelezve ezzel, hogy nagyon vigyázzon a szájára, mert a végén hármat fog húzni, s az jól nem sülhet el, hiszen nem csak testrészek nevei, hanem nevek is vannak a dobozban, s nem venném a lelkemre, hogyha bárom "Yetta"-t húzna három "Darren" helyett. - A testvéremet valóban megöltem. Ekoninak hívták és volt képe azt mondani, hogy olyan szép vagyok, mint anyánk. Szúrom közbe mintegy mellékesen, majd hátradőlök az ülésen, résnyire hunyom le szemeimet. Magam elé idézem azt a napot, s bár nem kérdezte, elmesélem neki. Kíváncsi vagyok, hogy vajon ő lesz-e az első - mert aztg nem tudom, hogy Tipvigut látta a jelenetet annak idején - aki elhiszi nekem, hogy tényleg testvérgyilkos vagyok. - Könnyedén fonódtak ujjaim a nyakára, ötéves volt, kicsi még. Addig szorítottam a nyakát, míg meg nem fulladt, majd miután belelöktem a testét a folyóba visszamentem a faluba, hogy a tűz körül elmeséljem a történteket. Mind kiröhögtek, pedig nem én voltam hazug, hanem ők voltak vakok és ostobák. Azt jótékonyan kihagyom, hogy Ekoni mellé hánytam és órákig zokogtam egy fa tövében, mielőtt be mertem volna lökni a kis testet a folyóba. Egyelőre elég ennyi erről, s csak a lényegre szorítkozom. - Ha Ekoni nem lett volna, akkor sose tanulom meg használni a képességünket. Azért lehetünk azok, akik vagyunk, mert Ekoni gyilkosa vagyok. Nyakamhoz nyúlok, megérintem a viselt ezüstmesált, Ekoni medálját. Ezzel kínoztam magam régen, s ez tanított meg rá, hogy immunis vagyok az ezüstre. Le nem veszem soha, semmiért, senkiért. - Tudod-e, hogy miért tartottak korcsnak? Kérdezem kíváncsian, szórakozottan forgatva ujjaim között a medált, ameddig a lánc engedi. A története tetszik. Nem szeretem a bugris parasztokat, megérdemelte a tenyérbőr elvesztését, ebben vita nincs. - Te pedig Annakpok leszármazottja vagy, hát ehhez tartsd magad! - mosolygok rá, amikor már leparkolt Yetta háza előtt, s kiszálltam a kocsiból. Becsapom magam mögött a kocsi első ajtaját, majd kinyitom a hátsót. - Mindet felvisszük. Sose lehet tudni.. Kacsintok rá pimaszul-gonoszan, s hogy lássa, nem vagyok én lusta királylány, a tíz dobozból ötöt - egymásra pakolva - felkapok, s legközelebb valószínűleg csak akkor teszem le őket, ha már Yetta ajtaja előtt állunk Darrennel együtt.
Ez a napom szabad. Egy kicsit el akartam szakadni Fairbankstől, szükségem van a vörös hold után nekem is egy kis kikapcsolódásra, és ezt a napot választottam arra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Nem jártam még soha Anchorage-ban, viszont fontosnak tartottam, hogy megismerjem azt a várost, ami a Fairbanks-i protektorátushoz tartozik. Szerettem volna találkozni az itteni őrzőkkel, hogy ne csak hangok legyenek a telefonvonal másik oldalán, és ne csak képek és adatok a rendszerben. Repülőre ültem, és azzal utaztam ide. Nem akartam kifárasztani magam hosszú autóúttal, ráadásul csomó időt elvett volna, amit pluszban eltölthetek. Nem sok olyan hely van ma már a világban, ami képes megőrizni a függetlenségét, ezért érdekeltek az itt élő kóborok is. Nem akartam belemászni a személyes terükbe, ezért csak tisztes távolságból figyeltem meg őket. Találkozót kértem az Anchorage-i gyógyítótól is, Franz Meyerhoftól, hogy személyesen tőle kérdezhessem meg, milyen ilyen helyen élni, és dolgozni. Mindezek mellett szakítani akartam időt a tényleges városnézésre, ezért a találkozót követően fogtam egy taxit, és megkértem a sofőrt, hogy vigyen el azokra a helyekre, amiket az ide érkező turisták általában kedvelnek. Gyalog nem tudtam volna bejárni az egész várost, s mivel nem vagyok az a nagy shoppingkirálynő, ezért bőven megfelelt az is, ha csak kívülről néztem meg magamnak a plázákat, és a nagyobb bevásárlóközpontokat. A Cook-öbölből tartottunk visszafelé a főúton, amikor a mellettünk levő sávban nagy sebességgel megelőzött minket egy ezüstszínű BMW. Közel voltunk már egy kereszteződéshez, a közlekedési lámpa pedig átváltott. A BMW sofőrje gondolom úgy hitte, ha egy kicsit beletapos a gázba, akkor még épp átcsusszanhat az úton. A miénket keresztező úton azonban megindult a forgalom, és a szemünk láttára rohant bele oldalról a BMW-be egy bordó, családi egyterű autó. Hatalmas volt a csattanás. A BMW az oldalára borult, majd az úttesten csúszott két métert. A bordó egyterű hátulja kicsapódott oldalirányba, amit pedig egy másik autó kapott telibe, aminek a motorházteteje harmonikaszerűen felgyűrődött. A taxis beletaposott a fékbe, majd szitkozódva csapott rá a dudára. - Hívja a 911-et! – Csatoltam ki villámgyorsan az övemet, aztán előre nyúlva bekapcsoltam a kocsi elakadásjelzőjét. A sofőr valószínűleg még nem sok ilyet látott, én viszont nap mint nap, ezért nem blokkolok le, hanem azonnal cselekszem. Hátra fordulok, és kinézek a kocsi ablakán, mielőtt kiugorva a kereszteződés felé rohannék, ugyanis nem akarom elüttetni magam. Mind a négy irányból beállt közben a forgalom, rajtam kívül többen is kiugrottak a járművükből, hogy megnézzék, megsérült-e valaki. Elsőként a felborult BMW-hez érkezem. Első dolgom a tank ellenőrzése, hogy nem folyik-e a benzin, mert akkor azonnal ki kell üríteni a környéket. Szerencsére úgy tűnik, hogy a tank nem sérült, és elektromos tűz se keletkezett. Megkerülöm a kocsit. Csizmám alatt megroppannak a szilánkok. – Uram? – Szólítom meg a negyvenes sofőrt, majd óvatosan benyúlok hozzá, hogy kitapintsam a pulzusát. Életben van még, bár a pulzusa nagyon gyenge, és a félig leszakadt műszerfal a kormánnyal együtt nyomja a lábait. Ide a műszakiak kellenek, csak ők tudják lefejteni róla a roncsot. Gyorsan kibújok a kabátomból, majd összecsavarom, és óvatosan a válla, és az álla közé helyezem, hogy valamennyire rögzíteni tudjam a fejét, és ne a gerince és a csigolyák legyenek terhelve. Nem lehet egyelőre tudni, hogy mi lesz vele. Piros kardigánom ujjait felgyűröm, miközben a másik két kocsi felé pillantok. A mellettem ácsorgó férfire pillantok. Látszik rajta a segíteni akarás. – Figyeljen, mentőtiszt vagyok. A nevem Camille. Szükségem lenne a segítségére. Meg kell néznem a többi sérültet is. Itt tud maradni a sofőr mellett? Tudja hol kell kitapintani a pulzust? Itt… - Nyúlok rá a nyakára, megmutatva a pontos helyet. - Fél percenként ellenőrizné nekem a pulzusát, és szólna, ha változás állna be? Kösz! – Mondom ezt már futtomban visszafordulva, aztán megérkezek a másik két kocsihoz.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 315
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Anchorage. Végre itthon vagyok. Vagyis ez az első gondolatom, ahogy elhajtok a város határát jelző tábla mellett, amely örömteli fogadtatással üdvözli az érkezőt. Én pedig most igazán örülök, hogy végre visszaértem és vége a Fairbanksi látogatásomnak, ahol gazdagabb lettem nem egy megdöbbentő nagy találkozással. Azt hiszem megérthető lenne, ha többet a lábamat se akarnám betenni oda, csakhogy mind a lányom, mind pedig Angelique ott élnek, így nem nagyon hiszek abban, hogy távol fogok maradni a jövőben. Ezt azonban még nem most kell átgondolnom és őszintén szólva nem is akarom. A fejem egyébként is kavarog a tengernyi gondolattól és nem rég meg- és átélt nagy találkozásoktól, szóval minden, amire most vágyom, az a munkám, itt, ebben a városban. Csendes elmélyülésembe süppedek a piros lámpa előtt, arra várva az autók hosszas sorában, hogy színt váltson azaz átokverte és végre megint a gázpedálba taposhassak. Nem igazán tervezek most hazamenni az üres házba, sokkal inkább a kórház a cél, ahol veszek egy zuhanyt, és műszakba állok, akkor is, ha elviekben nem vagyok beosztva. A munka eltereli a gondolataimat, így nagyon is jó ötletnek tűnik, szóval nem kérdés, hogy merre fogok kanyarodni, amint zöldbe vált a piros fény. Csakhogy. Minden megváltozik a pillanat tört része alatt, amikor egy pillanat alatt bukkan fel mondhatni a semmiből egy BMW, amibe egy szabályosan közlekedő bordó gépjármű szalad bele. Előbbi felborul, utóbbi hátulja kicsapódott és így telibe kapott egy másik autót is. A káosz már ez alatt a pár másodperc alatt nagy lesz, én pedig leállítom a motort és azonnal kikapcsolom a biztonsági övet, majd az anyósülésen hagyott táskámat kapom fel és rohanok az autók felé. Tekintve, hogy eleve azért mentem Fairbanksbe, hogy megműtsek valaki, van nálam némi orvosi felszerelés, nem nagy dolgok, de azért néhány apróság, ami jól jöhet. Példának okáért kesztyűk, amelyeket az oldalzsebbe tűrve tárolok - nem is egy párat igazság szerint - és azokat már mozgás közben a kezeimre húzom. A bordó autó van hozzám közel, így ahhoz érkezem meg először. A benzintank (itt is) ép, és farkas érzékeimmel pedig nem érzékelem se szikra, se fellobbanó láng szagát - ennél az autónál legalábbis - így az ajtóhoz sietek és kinyitom azt. Ha nem volnék farkas, talán kifogna rajtam, így azonban úgy nyitom ki, mintha be sem lenne szorulva. Természetesen feltűnésmentesen. - Asszonyom, jól van?! - kérdezek rá és a kis légtérbe szagolva azonnal vérszag üti meg orromat. A nő kábán emeli rám pillantását, elveszthette az eszméletét pár pillanatra, de most kezd magához térni és kétségbeesetten kiabálja a Jack nevet. - Asszonyom, nyugodjon meg. Orvos vagyok, segítek, de ehhez meg kell nyugodnia. - próbálom csitítani, miközben a pulzusát ellenőröm és felmérem a helyzetet. A lába úgy tűnik, hogy beszorult. - Ne mozduljon, rendben?! - adom ki utasításként, majd az autó hátuljába tekintek, ahol egy gyerekülésben hat éves forma kisfiú pislog megszeppenten. - Helló kis haver. - nyugodt marad a hangom, gyakran műtök gyerekeket, így sokszor találkozom velük és nem szeppenek meg attól, hogy ebben a fejetlenségben is megpróbáljak vele kedves és nyugodt maradni. A hátsó ajtóhoz megyek, kinyitom - ezt sem könnyebb, mint az elsőt - és félig bemászom mellé. A pulzusát tapintom ki, mert bár magánál van, a szívverését figyelem, nem csak ujjbegyeimmel, de hallásommal is. - Te vagy Jack igaz?! Figyelj rám, minden rendben lesz, csak mondd meg nekem, hogy fáj-e valahol?! - nem válaszol, ami nem lep meg, így még néhány szóval igyekszem benne tartani a lelket, meg az anyjában is. Úgy ítélem a gyerek nincs életveszélyben, az anyja sem, de nála a nyak vagy a gerinc sérülés még nincs kizárva, azonban nyakmerevítőt nem hordok magamnál, azt a mentő hoz majd. Tovább megyek hiszen van még elviekben két autó és most is a közelebbit választom, tehát azt, amelyik a bordóba szaladt. Meglepetésemre azonban már egy nő az abban ülőket vizsgálja, ránézésre hozzáértő módjára és nem műkedvelő amatőrként. - Orvos vagyok, melyiküket nem nézte már meg?! - nincs idő arra, hogy bemutatkozzak és hosszasan bájcseverésszem, amit reményeim szerint megbocsát majd, mert ahogy elnézem ő is érti a dolgát. Előveszek másik két kesztyűt is és felé nyújtom, hátha igényt tart rájuk. Mindig tartok magamnál néhányat, de nem azért, mert magamat féltem, hanem mert az embereket - a fajtámmal ellentétben - veszélyeztetik a fertőzések. Farkas érzékeim itt is alaposan körbe járnak mindenkit, noha azért félig a helyén van a pajzsom. A nő nem átlagos hétköznapi ember és nem is farkas, így elég kevés lehetőség maradt arra, hogy micsoda is. - Tessék, vegye el. - nyújtom át az orvosi kesztyűket és a táskából kihalászom a sztetoszkópot is. Nekem tulajdonképpen nincs rá szükségem, elég jó hallásom van nélküle is, de furcsán hatnék orvosként nélküle. - A BMW-nél járt már? - kérdezek megint, mert én pont az ellenkező irányból érkeztem, így nem tudom, hogy ott volt-e már és mi a helyzet az abban lévő utassal vagy utasokkal.
Kinyíltak a légzsákok. Az oldalsók is, ezért remélhetőleg nem lett komolyabb sérülés. A kocsiban hárman utaztak. Egy férfi a vezetőülésben, mellette egy tinilány, hátul pedig kisebb fiú gyerekülésben. Meg van rémülve, és üvölt, de első ránézésre az ijedtségen kívül nincs más baja. Az anyósülésen ülő tinilány orra vérzik, de ő is magánál van. Ránézésre a férfi állapota tűnik aggasztónak, ezért hozzá próbálkozok elsőként közel férkőzni. Mivel az ütközéstől az ajtó ablaka betört, ezért óvatosan benyúlva megpróbálom felhúzni a pöcköt, aztán kinyitni azt. Elsőre nem mozdul. Képzett tűzoltó vagyok, aki Fairbanks előtt számtalan baleseti helyszínen szedett ki roncsokba szorult embereket. Gyorsan felmérem a helyzetet, az ajtó sérülését. A csizmám talpával belerúgok az ajtóba a zár alatti részen, mert szerintem csak elmozdult a zárrész az ütközéskor. Igazam van, szerencsére. Ezzel sikerül a helyére löknöm, és ki tudom nyitni azt. - Üdv! Ne aggódjon, minden rendben lesz! Úton van a segítség. Tud beszélni? Meg tudja mondani, hogy fáj-e valamije? – Próbálom faggatni, miközben óvatosan vizsgálni kezdem. Nincs semmije beszorulva. Tenyeremet a tarkójára simítom, végighúzom a csigolyáin. - Levegő. Nem kapok rendesen levegőt. – Szörcsögi, és kezd szürkülni a feje. Fenébe! Kicsatolom az övet, miközben félresöpröm az útban levő, leeresztett légzsákot, majd lehúzom a cipzárját, és benyúlok a mellkasához. Ahogy rátapintok a bal oldalára, érzem is, és hallom is, hogy mi a baj, mert felhördül. Hátradöntöm az üléstámlát. Megragadom a csípőjénél fogva, háttal magam felé fordítom, és Rautek-fogással kiemelem a járműből, majd lefektetem a földre. Ekkor ér ide a pasi. - Az remek. Ennek a férfinek ventilpneumothoraxa van, szóval remélem, hogy van magánál vastag tű is! – Nem nézek fel az állítólagos dokira, csak azt érzékelem, hogy vérfarkas. Viszont nincs most időm foglalkozni vele. Gyorsan hozzáférhetővé kell tennem a páciens felső testét. Minden pillanat számít, és nem hagyhatom, hogy a két gyerek szeme láttára haljon meg itt. - Kösz! – Veszem el a kesztyűt, röviden felpillantva rá, aztán a kocsi felé nézek, ahol a gyerekek az ablakon keresztül bámulnak ránk. - Tű? – Kicsit furcsa szituáció, mondhatni átvettem az orvos szerepét, aki most nekem asszisztál, de vészhelyzetben remélhetőleg nem fog akadékoskodni, főleg, hogy a páciens élete a tét. Ha megkapom a tűt, felszabom a csomagolást. Gumikesztyűs ujjaimmal kitapintom a második bordaközt, majd egy határozott mozdulattal beleszúrom, amitől remélhetőleg a beszorult levegő kiszabadul, és csökken a nyomás. - A BMW-ben csak a sofőr van, de kellenek a műszakiak, mert beszorult a lába a műszerfal és a kormány alá. Nincs magánál, a pulzusa gyenge. A két gyereket még nem vizsgáltam meg, de a kisfiú látszólag könnyen megúszta. A lánynak vérzik az orra. Véleményem szerint agyrázkódása van, de egy nyakmerevítőt nem árt majd rá is tenni, ha ideértek a mentők. – Foglalom össze néhány mondatban a lényeget. – És odaát megnézte már mi a helyzet? – Pillantok a bordó kocsi irányába. Nem láttam, hogy onnan jött. – Meghallgatja a légzését? – Kérdezem, aztán ha rendben van, akkor óvatosan stabil oldalba fordítom, amíg a kollégák meg nem érkeznek, és be nem viszik a kórházba.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 315
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Mire odaérek a másik autóhoz a nő épp kihúzza belőle a sérültet. Azt azonnal felmérem, hogy nagy gond lehet, máskülönben elég veszélyes egy baleset sérültjét nyakmerevítő nélkül mozgatni, az pedig már csak a szerencsén múlik innentől kezdve, hogy nem paralizálja-e épp a fickót. - Nincs. - nem hordok magamnál olyan méretű tűt, ami ebben az esetben segíthet, de van más megoldásom. Míg a nő szabaddá teszi a férfi a mellkasát, addig kiveszem a táskámból a kesztyűket követően azt, amiben a szikéimet tárolom és egy aspirációs kanült. Általában nem szokásom ezt sem magamnál hordani, kész szerencse, hogy most itt van. - Helyet! - szólítom fel a kolleginát, mert a szikémet nincs azaz ég, hogy a kezébe adjam, ráadásul arra sincs idő, hogy elmagyarázzam, mit is és hogyan kellene tenni, hogyan lehet a tűt helyettesíteni és nem mellesleg továbbra sem tudom, hogy a nő nemcsak egy lelkes nővér egyébként, így nem hagyom, hogy egy tízes szikét döfjön bárkibe is. Odateszem az ujjaimat, ahol az imént a nő kitapintotta a megfelelő helyet a bordák között és a szikével hatolok be a mellhártyák közé, majd kanült szúrom egy határozott mozdulattal a nyílásba. Ezt azonban az autóban is meg lehetett volna csinálni, főleg hátradöntött ülésben, így nem értem miért húzta ki a fickót és remélem, hogy nem csinált belőle mozgássérültet egy életre Egy bólintással fogadom az információkat. - Egy harminc körüli nő és a fia. Az anya az ütközéskor elvesztette az eszméletét, de már magánál van, a pulzusa jól tapintható. A lába szintén beszorult, egyelőre nem mozdítható. A fiú hat-hét év körüli, magánál van, pulzusa jól tapintható, viszont a sokk jeleit mutatja. Be volt takarva már a baleset előtt. - ha lett volna rajtam kabát, biztosan rátettem volna, de nem abban ültem az autóban, amikor az egész csattanás lezajlott. - A légzése rendben van. - nem kell hallgatóznom és sztetoszkópot sem használnom, mert anélkül is pontosan tudom - hallom -, hogy a fickó rendben van, már ami a légzését egyelőre illeti. - Ha megnézi a gyerekeket, ellenőrzöm a BMW-s pulzusát. - futva indulok az említett autó irányába. Valaki a figyeli a fickó pulzusát, de ő maga is inkább tűnik megszeppentnek. Átveszem a helyét, és a fickó szívverése alig érezhető, nagyon gyenge és lassú. Ráadásul az eszméletét is kezdi elveszteni. Újraéleszteni viszont az ülésben egészen biztosan nem lehet. Ki kell szedni innen, nincs mese. Felállok és megkeresem tekintetemmel a nőt, akivel eddig elláttuk a többi sérültet is. Éreztem rajta, hogy nem átlagos ember és nagyon remélem, hogy az, aminek gondolom. - Hé! - intek egy elég széles mozdulattal kiabálás közben, hogy biztosan meghalljon vagy észrevegyen, illetve addig csinálom ezt, amíg ez be nem következik. - Jöjjön ide, segítsen! - bízom benne, hogy jönni fog. A fickó már nincs magánál. Ha/Amennyiben a nő odajön hozzám, akkor újra megszólalok. - Mondja, hogy mond magának valamit az, hogy őrző. - nézek rá és reménykedem abban, hogy segíteni fog. - Újra kell éleszteni, de ahhoz ki kell szedni. Ki tudom, de érthető módon nem kellene, hogy annak ennyi szemtanúja legyen. - mert persze mostanra egy kisebb tömeg bámészkodik a baleset helyszíne körül, a fickó pulzusa meg egyre gyengébb. Tulajdonképpen esetében már most meg kell kezdeni a szívmasszázst. - Tud bármit tenni annak érdekében, hogy a lehető legkevésbé legyen feltűnő a dolog? - nem kell hozzá még a karomat sem átváltoztatni, de a puszta kézzel a műszerfal és a kormány átrendezése is a maga nemében elég látványos lehet.
Felállok, de ott maradok, ha szüksége lenne rám a dokinak. Semmi olyat nem tesz, amit én ne tudtam volna megtenni, de nem fogom emiatt felkapni a vizet, mert az a lényeg, hogy a sérült túl legyen az életveszélyen. Márpedig amíg nincs ellátva, abban van. - Szép munka. – Jegyzem meg, amikor a férfi láthatóan jobb állapotba kerül. - Ez nem jó hír. – De legalább magához tért az asszony. Kicsit aggódok, miközben futólag körbepillantok. Akkora dugó állt be a kereszteződésbe a karambol miatt, hogy nem tudom, hogy fognak tudni a baleset helyszínének a közelébe jönni a mentős kollégák és a tűzoltók. - Rendben. – Pillantok a kocsi irányába, aztán az elsiető doki után. - Ne aggódjon, minden rendben lesz. Nemsokára beviszik a kórházba. – Helyezem a tenyeremet a földön fekvő karjára, aztán felállva az autóhoz lépek. - Szia! Én Camille vagyok. Sejtem, hogy nagyon megijedtél, de el tudnád nekem mondani, hogy fáj-e valamid? – Miközben kérdezgetem a gyereket, átvizsgálom. Óvatosan megtapogatom a nyaki csigolyákat, lehúzom a szemhéját, és megtapogatom az orrcsontját is. Az ő pulzusát a csuklóján ellenőrzöm. Szapora az ijedtségtől. - A mellkasod nem fáj, amikor levegőt veszel? Esetleg a pocakod, vagy a lábaid? – Nemleges válasz érkezik mindenre, viszont szeretne kiszállni. - Jobb lenne, ha bent maradnál a kocsiban. Most még nem szabad kiszállnod… - Nyugtatni próbálom, mert nem hiányzik, hogy sokkos állapotban elkóboroljon. Meghallom a doki kiáltását. Visszaintek neki, jelezve, hogy máris megyek. - Nem megyek messze. Maradj az ülésben. – Hagyom ott a gyereket, és indulok a felborult BMW-hez. Szavakkal nem felelek a kérdésre, csak diszkréten bólintok. - Nem. Túl sok a szemtanú, túl nagy a terület, és nem tudhatjuk, hogy valaki nem kamerázik-e esetleg. – Ekkora kockázatot nem vállalhatok, és egyébként se meditáltam annyit, hogy egymagam ennyi halandóra hatással lehessek. - A közönséggel kapcsolatban nem tehetek semmit, és ami azt illeti rá se pocsékolnám szívesen a képességem. Láttam az egészet, ő tehet mindenről. Segítek rajta, de csak a gyerekek miatt. Nem akarom, hogy ilyen fiatalon, és ekkora trauma után még egy halottat is lássanak. Mellesleg, nagyobb büntetés lesz neki a törvény előtt felelni az esztelensége miatt. – Nem szívesen teszem, tényleg nem, de segítek. - Helyet! – Mondom most én, és ha a doktor úr oda enged, akkor úgy állok négykézláb, és hajolok be a sofőrhöz, hogy teljes takarásban legyen mindenki más előtt, mit csinálok vele. A vérfarkas érezheti a mágia felizzását, ami erőteljes örvénykért kavarodik fel körülöttem láthatatlanul. Sejtheti, hogy egy erősebb őrzővel sodorta össze személyemben az élet. Energiáimat a férfi vérkeringésére koncentrálom, azáltal a szívére is, amit a vér által ismét dobogásra kényszerítek. A vérömleny felhígul, ami elzárta az érben a vér folyásának az útját, és visszaáll a rendes, egészséges működésbe. A szívével már nem lesz gond, a lábai sorsát pedig rábízom a műszakiakra, akiknek már hallani is a közeledő szirénáit.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 315
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Szerencsére hamar észrevesz a nő, így amikor megérkezik, gyorsan ledarálom neki, hogy mi a helyzet. A fickót vagy kiszedjük innen vagy itt helyben összeomlik. Legalábbis nekem ez a két gondolat forog a fejemben. Örülök, hogy egy bólintással jelzi, nem idegen számára az őrző kifejezés, de hamar a tudomásomra hozza, hogy nem fog működni, amit eddig terveztem. Jogos a felvetése, így most rajtam a sor, hogy egy főbólintással jelezzem, oké, értem a dolgot. Csakhogy ezzel nem lettünk előrébb, a fickó meg lassan mindenféle színben játszik, mert elkezdett leállni a szíve. Remek. Meglep az ítélkezése, mert fogalmunk sincs, hogy miért sietett a fickó. Számtalan oka lehet annak, hogy áthágta a szabályokat, de nem az én dolgom, hogy erre felhívjam a figyelmét. Az enyém csupán annyi, hogy megpróbáljak életben tartani mindenkit, amíg kiér a mentő. Utána pedig jó eséllyel a hazafelé utamat módosítom és bemegyek a kórházba. - Rendben. - nekem tulajdonképpen mindegy, hogy miért teszi, amit tesz, örülök, hogy így dönt, mert én semmiképpen nem hagynám a sérültet itt helyben meghalni, akkor sem, ha ezért drasztikus lépéseket kellene tennem. Szerencsére nem kell. Félre állok, hogy ne legyen neki útban, mindezt úgy, hogy azért én is takarjam az őrzőt és a sebesültet is a kíváncsi szemek elől. Az energiák kavarodását magam is érzékelem, ahogyan a bennem szunnyadó farkas is. Nyugton marad és továbbra is háttérből figyel. Most nincs oka arra, hogy előbújjon. Figyelem, amit a nő csinál és amíg a fickó szívverését igyekszik normalizálni természetfeletti módon, addig meghallom a szirénák egyelőre távoli, de egyre közeledő zaját. Éppen ideje volt már, hogy kiérjenek. Ahogy a nő végez, a fickó pulzusát igyekszem kitapintani a csuklóján. Stabil és egyenletes, teljesen normális. Most rajtam a sor, hogy elismerjem, amit a másik tett. - Szép munka! - bólintok is egy aprót a szavaim mellé. Megtette végül, amit kellett és ez mindenképpen tiszteletet érdemel a részemről. Befutnak a mentők, a rendőrök és a tűzoltók is, és hamarosan átveszik az irányítást. Én a magam részéről a kiérkező mentősöknek elmondom, hogy kiről mit kell tudni, segítve ezzel a munkájukat, végül pedig ismét megkeresem a nőt, aki segített a balesetnél a sérültekkel. - Bemegyek a kórházba a mentők után, jön maga is? - mivel még mindig nem tudom, hogy kicsoda, lehet ugyanúgy orvos ő is és talán ott is dolgozik, ahol én. Ha akar jönni, szívesen elviszem, feltéve, ha nem saját járművel van ő is. Itt már nem sokat tehetünk és a baleset után nem szívesen mennék haza lógatni a lábaimat. A rendőrséggel bent is tudok beszélni, úgyis oda is fognak majd jönni, amikor ki akarják hallgatni az egész esemény résztvevőit arról, hogy mi történt pontosan.
Komoran figyelem a pácienst. A mágia jótékony hatásának köszönhetően az arcszíne enyhén rózsássá változik. - Köszönöm. - Biccentek a dokinak, aztán nézem, ahogy utat tör magának a rohamkocsi. Félreállok, hogy helyet adjak. Nem ismerem az Anchorage-i kollégákat, és nem is ez a megfelelő időpont, hogy elcsevegjünk egymással, ezért röviden és lényegre törően ismertetem a sérültek állapotát. A megfogalmazásomból és az összeszedettségemből természetesen nem nehéz kikövetkeztetni, hogy én is az egészségügyben dolgozok. Egy éve ilyenkor még őrmester voltam a Québec-i tűzoltóságon, most pedig a Fairbanksieknél vagyok, csak nem tűzoltóként, hanem sürgősségi mentőtisztként. Amikor már inkább csak zavarna a jelenlétünk a munkában, igyekszem nem útban lenni. A doki kérdésére arra pillantok, amerre a taxiból kiugrottam. - Igen. A rendőrségnek szüksége lesz a vallomásomra. - Sóhajtok fel, mert nem épp így terveztem ezt az utazást, de a munka mindenhol utolér. - Kifizetem a taxist, egy perc, és itt is vagyok. - Persze csak akkor, ha megvár, és hajlandó elvinni magával. A taxim a dugó kellős közepén áll. Mire a rendőrség végez a helyszíneléssel, és a forgalmat tovább engedik, addig beesteledik. A doki jobban járt, mert azon az úton ahol ő haladt, nem zárják le az összes sávot a helyszínelés idejére. Gyorsan a taxihoz igyekszem, magamhoz veszem azt a kevéske holmimat, amit Fairbanksből magammal hoztam, aztán kifizetem a fuvardíjat, és borsos borravalóval fejelem meg, amiért ebbe a helyzetbe került. Visszaindulok, tekintetemmel a dokit keresem. - Itt vagyok, mehetünk. - Akasztom fel a vállamra a táskámat, közben vetek egy pillantást a BMW felé, amit a műszakiak már elkezdtek lebontani a sofőrről. - Mi a szakterülete? - Pillantok kérdőn a dokira, tökéletesen elvonatkoztatva attól, hogy nem szimpla ember, hanem vérfarkas. Nekem ez alapvetően nem számít. Nem ez alapján ítélem meg az embereket, hiszen a vérfarkasok többsége nem saját döntése alapján lett azzá, amivé. A BMW-s felelőtlensége felbosszantott. Kanadában volt egy hasonló balesetünk, csak ott egy Nissan sportkocsi miatt lett tömegkarambol az egyik forgalmas kereszteződésben. Ott egy gyerek meghalt, itt most szerencsére nem történt ilyen, de tény és való, hogy ha ne adj Isten valamelyik gyerek veszélyben lett volna, a mágiámat az ő megmentésére, nem pedig a BMW-s stabilizálására használtam volna fel. Ha odaérünk a kocsijához, akkor beülök az anyósülésre, a táskámat pedig beteszem hátra, az ülés mögé.
- Erin… - morogta rosszallóan, majd egy pillanattal később már kint volt a jobbra index, és a kocsi azonnal lassítva állt meg a nem túl széles leállósávban, vidáman villogtatva az elakadásjelzőt. A biztonsági övek egyszerre kattanva oldozták el fogvatartottjaikat, majd a férfi átnyúlva váltómű felett futtatta ujjait a farmerruha kivágásába, és még a hófehér csipke sem állította meg. A puha, forró bőr tenyerébe feszült, ahogy áthajolva csókolta meg a nőt ellentmondást nem tűrően. - Tényleg van egy fontos találkozóm még ma este. Nem késhetek. Innen nem! – szakadt el ajka a másiktól, de a csipke mögött ragadt érintése saját életet élve csapott fel felfedezőnek. Ahogy megérezte az ingerre éledő bőr feszes válaszát, vágytól felsóhajtva hajolt megint a nőhöz. - Nehezen viselem, ha nem én iránytok. – súgta a nő ajkára. – És nem igazán fair play az egyetlen pontot elkapni rajtam, amivel keresztbehúzhatod az akaratom. – az vezetői oldalon koppanó gumibot jellegzetes hangja elfordítva a nőtől rakott pontot az affér végére. Ujjai az ablak gombjára feszültek, de mielőtt megnyomta volna, még odaszólt a nőnek. - Kicsit kapkodd jobban a levegőt. Az arcpír már jó. – varázsolt megingathatatlanul komoly kifejezést vonásaira, majd lehúzta az ablakot. - Üdvözlöm biztos úr. - Jó napot. – pillantott be az ablakon az egyenruhás, felmérve a helyzetet. – Valami gond van? – célzott az elakadásjelzőre, a balesetvédelmi szempontból nem túl szerencsés parkolásra, és a kipirult nőre. - A feleségem rosszul érzi magát. Az új szívbillentyű rendetlenkedik, és ez a folytonos hányinger se segít a helyzeten. – simogatta meg a nő lapos hasát némi aggodalommal az arcán, miközben a rend biztos őre gyanakvó tekintetét a nőre emelte.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Ujjaim a kapaszkodóra fonódtak, amint a kocsi enyhén zökkenve állt meg. Hosszú szempilláim megrebbentek, amint az öv csatjához nyúlt, aztán… - Jézusom! Eugéne! Fojtotta belém szinte azonnal a szót, ahogy ajkai lecsaptak az enyémre. Ujjaimmal a hajába túrtam, majd markoltam rá a sűrű… enyhén göndör tincsekre, ahogy testem válaszul megremegett az ingerlésre. Csókom visszafojtott hevességről és vágyról árulkodott, hiszen gondolatban már arról vizualizálok, hogy lefejtem róla a hátsó ülésen az ingjét a bepárásodott üveg jótékony takarásában. - Akkor miért álltunk meg? Kérdezem úgy, mintha nem tudnám nagyon jól. Egyre szaporábban vettem a levegőt, és mocorogni kezdtem az ülésen, ahogy tenyere alatt egyre inkább érzékennyé vált bőröm az érintéseire. Fogva tartottam a tekintetét, majd a kijelentésére elvigyorodtam, de a következő… nem várt külső zajra összerezzentem. Lábaimat lekaptam magam mellől, kinyújtóztatva őket a kesztyűtartó alá. - Jobban? Morrantam halkan, ahogy gyorsan megigazítottam magamon a farmerruhát, és próbáltam nem arra gondolni, hogy még mindig érzem magamon Eugéne érintését. Az ijedt tekintetre nem kellett nagyon rájátszanom, hiszen eleve tartottam a rendőröktől… megvolt rá az okom. Biccentettem üdvözlésképp, de mivel épp „rosszul” vagyok, ezért inkább csendben maradtam, és ráhagytam Eugéne-re a helyzet kimagyarázását. Tekintetemet akkor szakítottam el a biztos úrról, amikor Eugéne előállt a történetével. A hasam simogatására már egy kényszeredett mosoly is kiült az arcomra, nem tudtam visszafogni magam teljes mértékben. - Szeretné, ha mentőt hívnék? - Nem, nem szükséges… csak múló rosszullét. Nemsokára jobban leszek. Mindenért aggodalmaskodik. Lassan már csak a liftet használhatom, és még a mobilt is eltette előlem, mert szerinte árt a sugárzás a magzatnak. Simogattam meg Eugéne arcát. A biztos úr összevonta a szemöldökét. - Elkérhetném az irataikat? Hátra fordultam a táskámért, majd kivettem belőle az igazolványomat. Bal tenyeremmel Eugéne combjára támaszkodtam, s ahogy kicsi megdőlve felé kinyújtottam a fülig-vigyoros arcképes igazolványt, ujjaimmal finoman… mégis élvetegen markoltam meg a férfi combját, majd félig felé fordítva arcélemet villantak meg szemeim pajkosan. Visszadőlve az ülésnek, emeltem el a kezem, majd amolyan kismamás stílusban a hasamra helyeztem a kezemet. - Nyissa ki a csomagtartót, és maradjanak a kocsiban. Lépett el az igazolványainkkal, s ha Eugéne felnyitotta bentről a csomagtartót, akkor felületesen átfutotta a tartalmát, aztán egy koránt sem szolid mozdulattal lecsapta. A középső tükörben figyeltem, ahogy a kocsihoz sétál, és az ablakon kihúzva a rádiót beszól a központba, leellenőrizni, hogy tiszták vagyunk-e. - A gyerekkel egy kicsit túlzásba estél. Jegyeztem meg, majd nagyot sóhajtottam. - Inkább tőlem tudd… Húztam el a számat, ahogy fél szememet a tükrön tartva figyeltem a rendőrt. - …úgy 8-9évvel ezelőtt eltöltöttem egy fél éjszakát az egyik new yorki őrsön. Haraptam be az alsó ajkamat. Ennek maradt nyoma, és ha a rendőr esetleg megemlítené, sokkal kellemetlenebb lenne, mintha én mondom el.
Ahogy a rendőr hátrasétált Eugéne elmosolyodva pillantott „nejére”, majd az órára pillantott. - El fogunk késni…segítened kéne… csak dőlj hátra és hunyd be a szemed.- hajolt közelebb, és szűzies csókot ejtett az ajkakra, miközben kipattintotta a farmerruha felső gombját. - Nem késhetünk…fontos… - tartotta a nő pillantását, amolyan néma kéréssel, majd enyhén húzva egy aprót a ruháján pillantott végig rajta. – Megéri…majd meglátod. – bólintott bíztatóan, ahogy a rózsaszín heg felső harmada egyértelműen láthatóvá vált. - Kérlek! – súgta. – Meghálálom! Nagyon! – volt túlfűtött ígéret hangjában, majd fordult az újra az autó mellé lépő rendőr felé. - Nem akarom sürgetni biztos úr, de azt hiszem nagyon mennünk kéne a kórházba. Az Anchorage-i klinika van a legközelebb…és valami nem stimmel… - pillantott a nőre aggódón, mire a rendőr behajolva az autóba nézte meg jobban a terhes arát, majd akadt el tekintete a frissnek tűnő hegen. - Jöjjenek utánam! – adta vissza az iratokat anélkül, hogy bármit is mondott volna, majd beülve az autójába indította el a szirénát, és beállva a Volvo elé lépte át pillanatok alatt a sebességkorlátozást. Egugéne elkapva a hófehér ujjakat ejtett csókot rájuk, majd elvigyorodva indult az utat söprő rendőr után engedelmesen. - Oda fogunk érni. – érte be az aranyszín autó a szirénázó rendőrt. – Na, mesélj csak! Miért is rabosítanak egy 18 éves, szőke kislányt?
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Nem hiszem el, hogy képes vagy visszaélni az egészségi állapotommal… Dőltem hátra megadóan, miközben szemeimet megforgattam. - Ajánlom is. Bújt elő egy mosoly az ígéretre, majd mélyet sóhajtva vettem fel szenvedő ábrázatot az arcomra, ahogy a rendőr visszatért az iratainkkal. Kezemmel enyhén legyezgettem magam, s rémült arccal bámultam fel a rendőr szemeibe. Amint elkalandozott a tekintete, és meglátta a műtéti heget, nem akadékoskodott tovább. Az övet némán húztam vissza magam elé, majd egy kicsit megdöntöttem az ülést, hogy ha már játszanom kell a szenvedő „arát”, legalább kényelembe helyezhessem magam hozzá. - Szégyelld magad! Hordtam le nevetve, majd lassan megingattam a fejem, és bokáimat kereszteztem egymáson, ahogy ismét a gázra taposott. - Szerveztem egy spontán házibulit az egyetem első évében. Csak néhány embert hívtam meg, mert nem akartam, hogy nagy felfordulás legyen. A szüleim elutaztak, a bátyám se volt odahaza… Vontam meg könnyedén a vállam. - Majdnem tízszer annyi ember tódult be a házba. Iszonyú hangzavar lett, az irányítás meg kicsúszott a kezemből… és a szomszédok kihívták a rendőrséget. A bátyám hozott ki, és elég nagy fejmosást kaptam érte, ráadásul majdnem egy teljes napba telt, mire rendbe tudtuk hozni a házat. Meséltem el nagyvonalakban a történteket. - Egyébként... Hova sietünk ennyire? Kíváncsiskodtam, aztán egy pillanatra felemeltem a fejem, hogy kikukkantsak az előttünk száguldó villogó rendőrautóra. Már bent járunk a városban…
Nem hittem volna, hogy ma este még kimozdulok otthonról. A gyerek is beette magát a kuckójába, valami vizsgát ír hétfőn, arra tanul, mikor érkezik a telefonhívás, én pedig lendületes mozdulattal emelem telefonhoz mobilomat, látva, hogy ki keres. Képemen széles mosoly, energiáimat meg hála az égnek nem érzi az éteren át, mert a kétkedés azért ott ül a nyakamon mai napig kissé, nem fogom-e még beszopni, hogy egyszer bizony a falkájukhoz tartoztam, most meg olyan életet élek, ami ellentmond eme intézménynek. - Willooow! - Üdvözlöm hát, lelkesen. Meglepett, mit ne mondjak. - Mi a helyzet, nőszemély? - Érdeklődöm, ne mondja senki, hogy a kisvárosi bunkó nem tud normálisan viselkedni a hölggyel szemben, még akkor is, ha az tarkón köpte már párszor - szó szerint, ami azt illeti. Azt mondja, fél óra kérdése és ideér, akkor majd mesél részletesebben is. Mi a halál folyik már megint abban a városban? Vagy ez most személyes dolog lehet? - Akárhogy is, felkapom a jófejség-dorkómat, kabátot veszek aztán istenhozzádot intek Pascalnak, hogy a telefont zsebembe csúsztatva gyalog induljak meg a várost jelző tábláig. Fél óra alatt halál lazán elérek oda, igyekeztem ugyanis olyan lakást választani magunknak annak idején, ami közel esik a köztes erdőkhöz.
Az "Isten hozta Anchorage városában!" feliratú hegyet meg sasot meg barnamedvét ábrázoló táblának dőlve várakozom, hogy befusson az ismerős járgánnyal a nőstény. A fél órából mondjuk már kicsúszott picit... fel is rovom majd neki, hogy nem szokásom nőkre ennyit várni, csak ha szépeket remélek a kitartásomért cserébe.
Sose volt még ennyire hosszú az út, ami Anchorageba vezetett. A hat órás autókázás már a tizedik órájánál jár akkor, amikor behúzom a kéziféket egy satufék után és megállok szinte majdnem teljesen közvetlenül a hím mellett. Vagy legalábbis légvonalban arrafelé. Az autóból nem szállok ki, csak letekerem az ablakot, kidugom kezemet és intek neki, hogy szálljon be, ha akar. Ameddig hallgatásba burkolózva, ajkaimon idült, odafagyott-odaragasztott mosollyal arra várok, hogy kinyíljon az anyósülés felőli ajtó, s Zackie behelyezze a hátsóját mellém, oldalra hajolok, hogy csörömpöljek egy keveset, míg saját ülésem mögé ejtem hátra a kiürült üveget. Azt, amelyikben még lötyög a felénél némi áttetsző, csípős nedű - mondják, a vodka szagtalan, ezért szeretik az alkoholisták. Engem nem érdekelt, ezt találtam, s kellett. Sose vezettem részegen, s az út feléig nem is akartam megbontani az üvegeket. De addig kacsintgattak rám, addig csilingeltek az anyósülésen, hogy úgy egyórányira az Anchorage táblától félrehúzódás nélkül nyakaltam be az egyiknek a tartalmát. Az alkoholtól piros az arcom, tekintetem csillog, ahogy a hímre pillantok. Fátyolos vagyok, s annak is érzem magam. A tükörbe nem vagyok hajlandó hosszan bepillantani, épp csak annyira, amíg a hajam állását nem normalizálom, hogyha már kibőgött szemű vagyok, legalább kócos ne legyek. Nem azért jöttem, hogy a vállán zokogjak, de a pia most fordított hatással volt rám. Ahogy ittam, úgy nem egyre vidámabb lettem, hanem egyre összetöröttebb. És hálaimám a vízálló szemspirál feltalálójának nevét élteti, mert nem lett belőlem torz bohóc. - Mesélj valami vidámat! - dobolok ujjaimmal a kormányon, majd gondolok egyet, s az eddig tartogatott, nem-elfogyasztott tartalmú üveget Zach felé tolom. - És igyál! A viszontlátás örömére. Én már nem vagyok szomjas, de ezt nyilván mondanom sem kell. Eleget ittunk már együtt ahhoz, hogy pontosan tudjam: a farkasszimat nélkül is meglátja rajtam a legkultúráltabb, legkisebb becsípésemet is. Mert én az a fejvörösödős fajta vagyok, ha iszom. Egy kortytól is, simán. Tényleg, hány korty is volt ez ma? Egy.. jókora.
Gáz van, ezt már akkor kiszúrom, mikor belátható közelségbe ér a tar egyenes úton a nőstény a verdával. Nem az út füstöl utána, "csak" Willow feje vöröslik a szélvédő mögött. Farkasom meg haptákba pattan bennem, érdeklődő energiákkal környékezve meg a kapatos nőstényt, mikor az lefékez, majd - szezám tárulj! - ajtót is nyit az anyósülés felől számomra. Laza mozdulattal huppanok be mellé, pofátlan könnyedséggel tekintve végig rajta, leplezetlen gusztálva energiáimmal is bundás felét, "meséljen", mégis mi az ábra odaát, ami idáig űzte. Nem mintha nem örülnénk a fekete ördöggel mindketten a társaságnak, akármilyen derűtlen égből pottyant nőszemély is legyen ez a Willow perpillanat, de... valahol aggódtam érte, minden könnyelműség és lazaság álcája mögött. - A múltkor pucérkodtam egy hegymászónak. Szerintem bejött neki a feszes hátsóm... ami mondjuk elég ijesztő, belegondolva, hogy pasiról van szó. - Közlöm mégis könnyedén kérésére, fejcsóválva véve át az üveget és intek neki szabad kezemmel, hogy hajtson csak szépen tovább, ne álljunk itt a városszélen, mint jobb életre váró lotyók. Ha ennek eleget tesz és elhangzik tőle az ivásra invitáló mondat is, lendül kezem, hogy a még mindig lehúzott ablakon egyszerűen kiöntsem a vodkát. - Öröme egy lószart! Ide csak akkor jár át a falkatag, ha ki akarja ereszteni a gőzt, mert valami vagy nagyon helyre került vagy elbaszódott teljesen az életében szóval... - A rádió gombja felé nyúltam, feltekerve a hangerőt, ez által saját hangomat is meg kellett emeljem, ahogy folytattam: - Engedd ki, Willow! - Addig meglestem, van-e még ép üveg a környékünkön, bontatlanul, teli tartalommal, ha már a kezemben levő tartalmától nem megfontoltan sikerült megszabadulnom. Közben meg is jegyzem magamban, bármennyire is nem stílusom, amit ez a Kelly csaj, jobbkor nem is kapcsolhattam volna be a rádiót.
Kezdőlap
