Ooh, it seemed like everything was going fine I found the love that I thought was gonna last
A vörös örül a társaságnak, nyit felé, nem zavartatja magát, nem olyan, mint én vagyok. Mármint nem arról van szó, hogy engem Zackie ne tenne boldoggá, mert kifejezetten hozzá jöttem, épp csak a nyitással csínján kellene bánnom mostanában és így ennyi vodka után még van bennem annyi, hogy ne öntsem rögvest szia helyett a nyakába, hogy mennyire tele van a puttonyom. Csak feléje nyújtom az üveget, hadd fogyasszon belőle én meg indítok a kocsin. Kuplunk, gáz, bőgés.. nem indul. Harmadszorra sikerül rájönnöm a titok nyitjára, a kéziféket nem engedtem ki, úgy meg nehéz lenne mozgásra ösztökélni a masinát. - Hopp. Vigyorodom el, s miközben kikattintom azt a trükkös féket, s megindulok, alsó ajkamat beharapom. Koncentrálok arra, hogy eltaláljam az utat, vagyis azon tudjak maradni az első parkolóig, amit lehetőségnek Zackie felajánl. Nem ismerem ezt a várost, szóval ha navigál, akkor jutunk is valamerre, egyébként hiányzik belőlem ma a GPS. Az indulás után már nincsenek gondok, tompa vagyok, de nem kacskaringózok a kocsival, az alkohol nem vágott még annyira fejbe, hogy ne menjen a vezetés. Gyakoroltam a frontokon is eleget. - Hát ez nagyon perverz. Legalább fartúró volt és rád mozdult? Teszem fel a kérdést, ami először eszembe jut. Alapvetően nem vagyok káromkodós, tehát a buzi szót nem ejtem ki a számon, de ez a faros túrás még belefér. Köpni nincs most kedvem, nem vagyok haragos, vagyis de, de sokat segített a vodka azon, hogy a köpőreflexem csillapuljon. Ahogy a rádióban megszólal az ismerős dal, aminek kívülről fújom a refrénjét, megint csak rajtam az ajakbeharpás kényszere. Alsó ajkamon rágok párat, nem akarva megengedni magamnak, hogy sírva fakadjak. Ma nem kellett volna innom, a hullámzó jellemem eluralkodott rajtam. S az előbbi könnyedségem máris tova. - Nem azért jöttem. Hanem mert hiányoztál és sose jössz a közelembe. Tudod, hegy és Mohamed. Teszem helyre a dolgot azért, mert tényleg nem a szennyest szeretném Zack nyakába önteni. Viszont felszólít, s ez a dallammal együtt lavinát indít. Megint csak leállítom a kocsit egy heves fékezéssel - mit ad isten, épp egy éjjel-nappali bolt előtt - majd oldalra fordulok, hogy rálássak Zachariah arcára. - Előre szólok, hogy hosszú lesz és ki is fogsz röhögni, de te akartad, szóval.. Hát a rohadt életbe! Sose legyél szerelmes, hallod? Soha. Vezetem fel igencsak hevesen és in medias res a dolgokat, hogy aztán itt egy picit elbizonytalanodjam. Beletúrok hajamba, hosszan szívom be a levegőt, majd fújtatva sóhajtom ki. Végül odavágok a kormány közepének, ledudálva ezzel akaratlanul is a le nem állított fényszóróink holdudvarába lépő fekete macskát. Az elillan, én meg felröhögök. - Még ez is! Csavarom le a lámpát, sötétbe borítva az autó belső terét. - Nem vagyok babonás, de akár lehetnék is. A párom.. az ex.. katolikus. Elég gáz, tekintve, hogy a felesége pedig a falkatársunk. Nem, mintha ne tudtam volna, hogy nős, de azt hittem, hogy a nejét már rég a kukacok eszik. Erre eszik egy frászt. Sőt! Még a barátnőm is. Tényleg, te tudtad, hogy Horatio visszajött? És Odette, ismered Odettet? Full mindegy.. ő a felesége. A barátnőm a felesége, hallod? És én meg bevallottam, hogy még mindig szeretem, mire ő is közölte, hogy még mindig szeret engem is, de Odiet is. Majdnem száz évig volt a párom, de nem engem választott, mert egyszer hibáztam és elhagytam. És még csak nem is üvölthetem a pofájukba, hogy szaros tíz év semmi, a házasságuk nem ér semmit. Mert nem akarok nekik rosszat. Azt akarom, hogy boldogok legyenek. Hátraléptem, áthívott, segítettem neki, össze akartam kaparni, aztán meg hirtelen menjek a csincsillába, mert a farkasa berágott az enyémre. Behódolást vár. Milyen eljárás ez? Menekülök a saját falkámból ahelyett, hogy túlesnék rajta és a vöröst meghajtanám a hülye, egoista hímnek és hagynám, hadd táncoljon a lelkem romjain. Basszus, Zackie.. miért csináltad ezt velem? Miért kellett kimondanom mindezeket hangosan? Nem vettem észre, hogy mikor tört el a mécses, de arra eszmélek, hogy már nem is kiabálok, csak markolom a kormányt, előre borulva rá, s nem tudom visszafogni a könnyeim. Égés.. halálosan égő vagyok, tudom én, de képtelen vagyok visszafogni az indulataimat. Nem, nem vagyok erős. Így részegen pedig pláne nyünnyögősre sikerültem. - Szánalmas.. szánalmas az egész.. Mondj valamit, kérlek.. akármit, csak ne érezzem ezt. Dörzsölöm meg szemeimet, hadd álljanak el a makacs könnyek. Nem megoldást várok tőle, nem egyetértést, nem feloldozást. Felőlem el is terelhetné a témát. Nem számítana. Egyszerűen csak szeretném, ha nem kellene azt éreznem, amit most. Hogy összetörtek, hogy nem épülök fel soha, hogy alakoskodnom kell és nem megmondani az igazat. Elég volt a titkokból. Ennyi kilométerre a falkától lehetek meggondolatlan és hisztis, röhejes, idióta liba, nem? Bocs Zackie, nem ellened szól. Kárpótollak legközelebb, ha elviselsz még egy kicsit.. És Darimról még csak szó sem esett. Utálom az életem.. momentán nagyon.
Csínján bánni a nyitással felém? Hagyjuk már, hisz ismerjük egymást évek óta! Sosem voltam több vagy kevesebb, mint amit magamból adtam, ilyen téren nem érheti meglepetés a nőstényt - ennek köszönhető talán az is, hogy ő az egyik (ha nem az egyetlen), aki nemcsak elfogadta, de fel is fogta távozásom okát a falkából. Imádtam a hülye fejüket, tényleg, de van, akinek ez az élet egyszerűen nem való. Az én lényem egy része pedig mindig is Anchorage-hoz fog tartozni, bárhol is legyek épp a világon. A kocsi nem indul, én meg görény mód kivárok. Na még egy kicsit... na... most... mondtam én, hogy meglesz, kislány! Haladunk is szépen, megnyugtató azért, hogy érezhetően nem hazardírozva vezet ő sem jelen állapotában. Apró jel, hogy a probléma nem akkora - már alkohol általi befolyásoltság terén - minthogy aggódnom kelljen miatta. Navigálok is neki, üsse kavics! Felröhögök rövid, tünékeny kacajjal kérdésére. - Hála a magasságosaknak, nem! Meg volt annyi eszem, hogy én üljek mögé a motoron és ne fordítva. - Szélesedett elégedett vigyor képemen szét, ahogy oldalt tekintettem a nőstényre, energiáit fürkészve, de míg a vörös úgy fest, roppant elégedettnek tetszett magával, addig... valahogy, valami, valahol nem is olyan mélyen nem volt teljesen oké. - Én azt tudom, drága... - Hangomnak azért van egy "Aha, na persze!" színezete, de nem hibáztatom érte, hiszen mind a ketten ismerjük azt a szavajárását a fairbanksi falkának, mely szerint, ami Anchorage-ban történik, az bizony ott is marad. (Jó esetben, legalábbis.) Nem neheztelek rá, sőt, kifejezetten jóleső az érdeklődése, ugyanakkor nem hagy nyugtot számomra se a felőle érkező zavaros víz. Abban halászni sem jó, nemhogy mást... Bahh! Inkább tényleg iszok, közben meg jószerével felszólítom a nőstényt: mondja ki, mi nyomja formás kebleit. Hallani akarom. Aztán legszívesebben visszaszívnám minden ebbéli vágyamat, ahogy kis híján lenyomom a torkomon a vodkát. Épp kortyoltam volna, mikor befékez, fogaimhoz koccan az üveg hidege. Tarkómhoz nyúlok, megvakarva azt szavai hallatán. - Hát ezt már buktam, azt hiszem. Ha tudom, hogy ez az ábra, már vagy százhúsz évvel ez előtt is lebeszéltelek volna róla... A szerelem szívás, ahogy van! - Emeltem meg az üveget egyetértően, bennem meg forgolódni kezdett a bundásomon túl egy zsémbes asszonyság. Reménytelenül romantikus alkat a szentem, meg kell zabálni érte... A dudaszóra a moccanó kisállat felé kapom fejemet, de a keserédes röhögés hangja csak-csak visszavándoroltatja tekintetemet Willow felé. Kezdődik... látom a pillantását és nem hazudtolnak meg érzékeim, tényleg olyan lavina indul felőle, ami ellen se sáncom, se hófogóm hirtelen. Hagyom hát, hagy zúgjon rám, mert én nem vagyok érintett, még ha az említett nevek ismerősen is csengenek. Könnyek gördülnek le az arcán a nősténynek, én meg, mint valami málészájú kamasz, kissé elnyíló ajkakkal meredek rá, a lélegzetvételem ütemét figyelve. "Öleld már meg, a szellemekre, vagy valami! Ennyire nem lehetsz szerencsétlen..." - Hallatszik éles hang elmémben, kirángatva a szóáradat alól, mi maga alá temetett mentálisan. Mondjak valamit, még Willow is erre kér... ha hatalmamban állna, megszüntetném a keserűségét egyetlen szóval tényleg, de sajnos nem vagyok Óz, a nagy varázsló. Még csak mágus se, ami mondjuk nem olyan nagy szívás, tekintve, hogy az őrzők élettartama rövidebb a miénknél. - Elég szar helyzetben vagy, hallod. - Bukik ki belőlem velősen tömör véleményem, ahogy hátán simítok végig. Nincs ebben a mozdulatban szánalom, egyszerű és ösztönös, miként a farkasom tekereg oda az övéhez és simul oldalával a vöröshöz minden szó nélkül, békés egyetértőn. - Szeretnéd... elemezni a dolgot vagy inkább... meséljek valamit? "Idióta..." - Komolyan kérdem! Ezért is kértem, hogy add ki. Ha kimondod. Valósággá válik. Ha beszélsz róla, olyan dolgokat láthatsz meg, amit egyébként első felindulásból lehet, nem... de ülhetünk is iszogatva kukán egymás mellett felőlem, csak elég bénán fog hangozni ez, ha valaki kiszúr minket és holnap a PIT-ben megkérdi, mit csináltam azzal a bigével a kocsiban. - Szélesedik képemen suta félvigyor, ahogy egy újabb üveget vadásztam hátulról és nyújtottam felé kérdőn.
Az legalább jó, hogy ámokfutó nem lettem ebben a szartengerben, tiszta haszon. Legalább nem kell attól tartanom, hogy az árokba fordulunk. Nem, mintha olyan sűrűn lennének árkok a város közepén. - Vannak egyáltalán? - kérdezem az árkokra vonatkozón, bár nem tűnik fel, hogy eddig semmilyen szinten nem vág témába a kérdés és Zackie aligha gondolat-olvasó. - Az azért szerencse. - vigyorgom el magam, reagálva a sziklamászós témájára. - Legalább jó pasi volt? Már nem női szemmel, mert olyanod tudom nincs. De na.. én is tudom milyen egy jó nő szerintem, szal akár te is tudhatod. Pasikról. Érted. - fúl nevetésbe a vége, mert hogy is mondják? Sírva vigad a magyar? Meg minden nép, főleg egy bizonyos mennyiségű pia után, azt gondolom. És ez egyébként is nagyon vicces, ahogy így elképzeltem Zackiet a helyzetben, pláne az. Ha a kebleimről kezdene beszélni, akkor talán nem sírásba, hanem könnyes röhögésbe fulladna az egész történetem, de így csak a megtört lelkemdarabjait köpöm elé, a végén már a kormánykeréken töltve ki fusztrációimat szorongatás-ügyben. - Nálad mi volt? - kapok az alkalmon, mint gyöngytyúk a taknyon, hogy ne csak az én szaraimról essen szó, hanem azt a 120 évvel ezelőtti lebeszélést is ejtsük meg most. Persze lehet, hogy nem fogom olyan hathatósan felfogni, mintha épp színjózan lennék, de istenem. Akkor is kíváncsi vagyok. - Tudom még fokozni. Akarsz fogadni? - gurgulázik fel belőlem egy nevetésnek induló, zokogásba forduló nem is tudom minek bélyegezzem hangmassza. Telefonom után matatok, de aztán leesik, hogy hátravágtam a hátsó ülésre. Sebaj, ráér. Inkább jólesik belefulladni valaki olyannak az ölelésébe, akit imádok, de akibe sem én, sem a farkasom nem vagyunk belezuhanva. Basszus! Lehet, hogy kellett volna? Talán egyszerűbb lenne. Bár.. nem. Anchoraget nem szeretem. - Igazából nem sok elemeznivaló van rajta azon felül, amit elfelejtettem közölni, vagyis hogy a feleség lehet, hogy éppen jól érzi magát valakivel, akivel tökre nem kellene, én meg ezt videodokumentáltan elküldtem az exnek. Jaa, a hímek haverok. - hevesen megrázom a fejemet. Nem, határozottan nem akarom elemezni, csak el akarom felejteni. Sóhajom kérés. - Mesélj inkább, de tényleg. Akármit szívesen meghallgatok. A lényeg, hogy te legyél.. Elnevetem magam, akármilyen képtelen is legyen a helyzet. Lám, mégsem bírom befogni a pofám. - Bármit mondhatsz nekik, nem ismernek. Ha akarod, belehelhetjük a kocsit, hadd legyen izgalmasabb. Egyébként meg, a farkasom utálja még mindig a páromat, de bezzeg akit ő választott, azzal meg én magam félek bármit komollyá tenni. Ez kívülről-belülről, messziről-közelről is gáz és szutyokhalom. Te! Van errefelé valami élet, vagy így Falka nélkül minden happy és sunshine? - kérdem, mint valami lelkes érdeklődő aki a költözést fontolgatja.
Homlokomat ráncok redőzik finoman out-of-blue érkező kérdését hallva. Felé fordulok, ábrázatomon őszinte értetlenség csücsül. - Micsodák? - Bukik ki belőlem a kérdés a meglepődöttségtől még velejéig komolyan is, holott amúgy lehet, simán elnevetném az egészet. De most egy pillanatra megakaszt, mégis mire gondolhat a nőstény a volán mögött. - Hát én nem szúrnám, még pasi szemmel se, ha erre gondolsz... - Szélesedik az a vigyor, csak meglelem önmagam itt a nagy alkoholgőzös keveredésben. Különben meg fogalmam sincs, mi számíthat jó pasinak, nem igazán szoktam így figyelni a hímtársakat, ez is olyan nőcis dolog inkább, azt hiszem. Fékez, kérdez, én pedig megadó sóhajjal zuhanok az anyósülés süppeteg támlájához, magam elé meredve, s beszéd közben a kezem ügyében levő üveggel is gesztikulálva, magyarázva az elhangzó gondolatokat. - Oroszország, nem voltam még száz se. Ő meg tökéletes volt. Egyszerűen... mindenhogyan! - A szeretet évtizedek alatt sem kopott meg hangomban, ha Kszenijáról mesélek, de már nem fáj, lüktet a seb, amit hátrahagyott bennem a lénye. - Leszámítva olyan apró tényezőket, hogy a cár lánya volt, én meg közember, ráadásul farkas, míg ő egyszerű ember, akit igyekeztem távol tartani ettől az egésztől, amíg csak lehetett. - Szusszanva tekintek oldalt a nőstényre. - A harmadik fél az állítólagos haverom volt a képletben. Kihasznált, kijátszott és vitte a nőt, meg a fele királyságot, ahogy azt szokás. Röviden és tömören. - Úgy érzem, kár erre bővebben szót szaporítani, legalábbis jelen helyzetben, máskor talán szívesen részletezek is, de... most valahogy nem érzem fajsúlyosnak, hogy a régmúlt sérelmeit emlegessem fel, mikor a jelenben is úgy fest, akad elég szarság; még ha nem is az én életemben épp. Ma az övében, holnap lehet, az én házam táján, ez már csak így megy! Felnevetek kissé, kényszeredett-keserűen a visszakérdezésére. - Nem akarok, mert hova fokoznád még mindezt, drága? - Eléggé megkavart mindent maga körül, nem baj, legalább nem unalmas a helyzet, kár, hogy a lelki nyomort már kevesen élvezik utána. Erre mondják a nagy és okos felnőttek gyerekkorunkban az egyre csak durvuló játék láttán: sírás lesz a vége! - És lőn. Átkarolom, energiáimmal rejtem a világ elől beburkolva néma megértéssel, szótlan vigaszként. Még italt is úgy nyomok a kezébe, kupakmentesítve előtte azt, hogy nem eresztem a közelemből... legalábbis addig nem, míg ki nem böki mindazt, amit. Akkor azért kissé megfagy minden mozdulatom, s állkapcsom megfeszül, elnyelve az első, kikívánkozó epés megjegyzést. Bármennyire is imádom ezt a nőszemélyt, van bennem annyi bajtársiasság a hímtársak irányába, hogy ne menjek el rosszallás nélkül mindez mellett. Lám, megint csak beigazolódik nagyapa általános bölcsessége, mely szerint a szarkavarás a nők reszortja, a férfi az meg csak intézze egyenesen, szemtől szemben a dolgait. Valahogy a mesélős kedvemet se lelem hirtelen, hiába kér rá, mindössze fáradt, "bent rekedt levegőt kiengedő"-sóhajra futja... Mázli, hogy az alkohol őt olyan kis beszédessé teszi, úgy fest, kissé engedek én is megjegyzésére fejcsóválva, halk kacajjal. Nem tudok rá huzamosabb ideig haragudni, úgy fest. - Miért? - Bukik ki belőlem ugyanakkor a kérdés mindkét eset kapcsán. Miért nem állja a farkasa azt, akiért az ő szíve húz? S miért fél a másik hímtől, aki farkasát vonzza? Nem megérteni akarom én ezt a nőszemély, egyszerűen csak némileg átlátni a helyzetet, ha már előhozakodott vele. - Itt? Ugyan kérlek, errefelé a fű se nő este tíz után! - Kacagok fel a városra irányuló kérdésére, nem kevés iróniával hangomban és energiáimban.
- Árkok. Azt'szem. De már én sem tudom mire gondoltam. - legyintenék, de valahogy nem futja rá, olyan szinten lényegtelen az egész történet az árkokat illetőn. Mondjuk szép metaforái is lehetnének annak, hogy milyen a szívem, mélyen szántott, véresre árkolt.. pfuj, de rühellem, hogy ez így alakult! - Akkor nem kár érte. - vigyorodom el, feljebb emelkedve a béka feneke alól hangulatilag. Legalább ez a pucér történet nagyon vicces a maga nemében és bár hangosan kacagni nem kezdek rajta, mégis örülök, hogy Zackie előhozta. Mert így felemelt, éppen úgy, ahogy mindig tette. Érzéke van hozzá és rettentő hálás vagyok, hogy van legalább egy olyan hím a környékemen, aki nem arra utazik, hogy megtaposson. Na jó, a többiek se, nyilván nekem is részem van benne, de ennyi ital és sírás után kissé sarkosan látom a világot, én kérek elnézést. - Cár lánya? Uh, barátom, hát te sem apróztad el. - kerekednek tócsányira szemeim, meglepetten pislogva Zachariahra, hogy a történet hallgatásába feledkezve szájhúzásra is ragadtassam magam és undok fintorra. - Minek kellenek ellenségek, ha vannak barátaink, nem igaz? - kínálom meg egy keserű, elcsépelt frázissal, közhellyel. Hirtelen ötlettől vezérelve kinyúlok, hogy arcára simítsam tenyeremet, majd onnan siklassam le kezemet vállára, azt megszorítva mintegy bátorítón. Nem, mintha ennyi év után éppen erre szorulna és éppen tőlem, de szerintem ezt ital nélkül is megtettem volna, ugyanígy. Ó, tudom én fokozni, beleomolva a karolásába megy az, számolatlanul szalajtva elő belőlem a szavakat. Interpretálom a történéseket, kihagyva egyes részleteket, másokon meg lényegtelenségükben sokat időzök, így téve még kuszábbá a képet annál, amilyen. - Nem én kezdtem! - védekezem, mintha érezném, hogy valami nem kerek, hogy nem úygí tél meg, mint amilyennek látom magam. Szorosan hunyom le szemhéjaimat, így szorítva ki alóluk a könnyeket. - Miért mit? Miért mondtam meg neki, hogy szeretem, ha tudtam, hogy a barátnőm a felesége? Miért zavart ennyire, hogy ugyanez a barátnőm a farkasom párjával szórakozik? Miért akarom, hogy boldogok legyenek, s miért halok közben bele? Mind remek kérdés és egyikre sem tudom a választ. Vagyis de, tudom. Épp csak.. ahogy Lili is megmondta, a válaszaim szarok. Nem egészen így fogalmazott a nőstény, de bennem ennyi idő elteltével és ilyen pityókásan így fogalmazódik meg az egész. - Őszinte akartam lenni, mert megérdemelte. Isten bizony nem akartam vele újrakezdeni! A fene se számított rá, hogy még ő is szeret. Nem is lényeges. Mármint persze, az, de ez meg az ő dolga, neki kell elszámolni vele. Viszont ha tagadok az mindkettejükkel szemben szemétség. És a féltékenység meg betegség, tudom, de basszus, nem elég neki a volt párom, kell még a másik is? Férje van! És szemétség volt azt az smst elküldeniük. Amúgy meg nem tudom. A vörös sose kedvelte, csak elviselte. Egészen addig, amíg nem sokallt be tőle, s el nem kellett hagyjam miatta. De persze ennek is én iszom a levét, nem ő. - fáradtan sóhajtok fel, szinte dühösen. Már én is unom magam, el tudom képzelni ő hogy van velem. Bocsánatkérő pillantást vetek rá, s igyekszem terelni a témán valamennyit. - És hogy érzed magad? Itt, úgy általában, meg egyébként is. Hiányzol ám onnan, ahonnan elmentél. Tudom, hogy évekkel ezelőtt volt, de ha valakit a szívembe zárok, nem eresztem onnan. És Zackie ott van, kedvelem. Ha meg iszom, akkor ezt a szokásosnál is nyíltabban és sziruposabban kifejezem. Ezért kap puszit az arcára, barátin kedveskedőt. Tényleg érdekel mi is van vele mostanság.
Elengedem az árkos témát, s részemről lógva hagynám Pedyrt meg a tulajdon hátsómat is, ami azt illeti, de kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy legalább kicsit "összekapartam" vele a szomszédos ülésen helyet foglaló nőstény hangulatát. Félsódéros mosoly húzódik képemre visszakérdezésére. - Választani tudni kell, kérlek...! - Tárom szét kissé karjaimat, hangsúlyom is afféle ütni való gazemberé, aki élvezi az élcelődést a másikkal szemben. Nem mintha számítana a rang a párkapcsolatban egy magamfajta vidéki, nevenincs suttyónak bármit is. A sajátom, az igen, az presztízs, de nők esetében aligha válogatok ekképpen. - Bármilyen szexistának is tűnik ez a megállapítás így leírva. Halk, elégedetlenkedő és mégis helyeslő szusszanással válaszolok az ellenséges barátok képére, verbálisan nem jön össze, mert belém fojtja a szavakat könnyed gesztusával. Nem tudom a pia hozza-e elő belőle, vagy mindig is ilyen kis közvetlen volt, csak rég láttam viszont, aztán "elszoktam tőle". Minden esetre hálás pillantással és kezébe nyomott újabb üveggel kezelem a dolgot, hitetlenkedőn kortyolva a tulajdon - épp nem vállát átölelő - kezemben levő italba, míg válaszát hallgatom. - Mindjárt gondoltam! - Jegyzem meg közelebb húzva játékosan az ölelésben a hirtelen megjegyzésére. Nem ő kezdte. - Nagyszerű, babám! Azért szentté nem avatlak, remélem nem probléma. Eszem megáll ettől a nőtől... Közbeszólnék, de nem teszem, megakaszt az a félmondat, melyben kijelenti, hogy a hím viszont szereti. Mennyire bonyolult is az egyszerű, nem igaz? - Igazából arra gondoltam, miért nem adsz egy esélyt a farkasod párjának. - Hintem el csendesen a számomra egyetlen megmaradt opciónak tűnő megjegyzést, noha sejtem, mindjárt kapok erre is valami választ. Csak nőkkel ne kezdjen szópárbajt az ember fia, kikezdik a rutinjukkal és azzal, hogy mindenre van valami kifogásuk, a "Mert csak."-kal bezáróan. Szavai jólesőek, fel is nevetek kissé a hirtelen puszi közepette. - Tényleg? - Nem látok bele gesztusába többet, mint ami. A barátságunk többet ér annál, hogy leromboljam alkoholittas helyzetének kihasználásával. - Remekül megvagyunk különben, a kölyöknek még ugyan van mit megszoknia meg tanulnia az itteni élet kapcsán évek múltán is, de majdcsak belejön! - Teljesen más habitus, mint én, inkább apa felé húz a koravén gondolkodású kölyök, de nincs is ezzel semmi baj, remekül kijövünk így is. Az itteni életről nem tudok igazán beszélni, melós hétköznapok és békesség jellemzi a mostani időszakot, leszámítva Corvin távozását meg Primrose érkezése. Miután fenékig kiittam az üvegem tartalmát, lepillantva a nőstényre, szórakozott mozdulattal söprök ki pár kósza tincset arca elől, homlokából. - Cseréljünk helyet, megmutatom a lakásunkat, ha érdekel! - Tettem merésznek tetsző ajánlatot, holott csupán annyi volt mögötte, hogy nem hagynám ma már vezetni, sem itt a városban, sem pedig hazafelé. Nem teher a jelenléte, még két üveg után meg esélyesen úgy fog szuszogni, mint a kisangyalok.
- Alább nem is érdemes adni, mi? - csillan meg némi kesernyés vigyor alkoholködös tekintetem mélyén. Más nyomorán szórakozni sem és szánakozni sem szeretnék jelenleg, mégis mindkét érzés szinte egyszerre szalad át rajtam. Sebaj, ez már így marad. Vízben hagyjuk a dolgokat, s az oroszokat meg a vízilovat. Ha iszom, akkor vagy túl kedves leszek, vagy túl érzelgős, vagy túl heves, vagy túl.. túl én. De egyébként mindig ilyen voltam, nem változtam meg az évek során, hiába mondja akárki, hogy így történt. Margaretként neveltek ezzé, Jamesként fojtottam el magamban, de nem sikerült soha teljesre. Talán emiatt lettem ilyen köpködő kisiparos, mert az is egy olyan túlzó reakció a világra, ami tökéletesen a sajátom. Skatulyában vagyok, mindenkinél másban. Éppen ezért azzal nem fárasztom magam, hogy kategorizáljam saját jellemvilágomat. Eldobolom az üveg nyakán a szar-a-világ szimfóniát, miközben magyarázom a bizonyítványomat. Zackie vállára dőlök, ahogy közelebb húz, megpihentetve kóválygóvá ivott fejemet egy picit. - Minek? Úgyis elszaródik. - nevetek fel karcosan, mintegy ellapozva a témát. De csak fél pillanat az egész, annyi, míg felkapva fejemet rájövök, hogy ettől bizony már szédülök, tehát erre a hirtelenségre inni kell. Megtámasztom az üveg talpát térdemen, nem tágítok Zackie közeléből, kényelmetlen bár a két ülés közé dőlni, de olyan kényelmes válla van! - Amúgy adtam. Szép kilátásokkal közölte, hogy tönkre fog tenni. És ittunk tovább. Felpillantok rá, mégis teret adva neki, tágítva kicsit, hogy ezúttal kedveskedéssel sikoljak közelebb az intim lelki szférájához. - Tipikus, büszke apuka. Ha magáról kérdezem, a kölykéről beszél. - mosolyodom el, mentesen minden Maggie sorsa fölötti rossz érzéstől. Nem gondolok a lányom - aki nem a lányom - halálra, megölésére. Van így is elég keseregnivalóm, bár már azok is mintha valami szappanos buborékban lebegnének fejem körül. Eleget kezdek inni ahhoz, hogy ne érdekeljen az egész. Bőgtem már, essünk túl rajta, hopp. Elkapom a kezét, belecsókolok tenyerébe, teret engedve a szentimentalizmusnak, majd hátravetett fejjel nevetve, szerencsétlenkedve mászom át az anyósülésre, mivel Zackie ott van, bele az ölébe ekképp. A mozdulatban semmi szemérmetlenség nincsen, csak a színtiszta helycsere, valamint az enyhén illuminált emberek természetes sutasága. Próbálok fellapulni a kesztyűtartóra, hogyha ő is az átmászást választja, s nem a kiszállva átülést, akkor legyen helye rá. Végül - akárhogy sikerül kivitelezni - elhelyezkedem az ülésen, a támlának támasztom fejem, újabb korty italt fogyasztok el, hogy aztán lezárjam az üveget, s combjaim közé támasszam. Azt hiszem, elég volt. Van, amikor a mértéket még én is ismerem. - Érdekel hát! - adok kissé megkésett választ, újsütetű sofőröm felé fordítva sanda oldalpillantásomat. - A kölyköt nem fogjuk zavarni? Vagy.. kimenője van?
Nem érdemes bizony, errefelé meg nem teremnek hercegnők minden második bokorban, hát meg is oldva a képlet, miért nem volt már huzamosabb kapcsolatom jó ideje, csak tessék-lássék nőcskék időztek ideig-óráig az életemben. – Ahogy minden mást, úgy ezt a témát is könnyedén engedem el, ölelésbe fullasztva az egészet, míg a nőstény is helyezkedik és magyaráz. Hallgatom nagy komolyan, képem nyitott könyv a szélvédő sötétben már tükörként is remekül funkcionáló üvegében Willow számára. Oda van írva meglepettségem, elégedetlenségem, őszinte komolyságom és érdeklődésem minden apró rezdülése számára. - Ha így állsz hozzá, akkor tényleg el fog. – Szusszanok kissé lemondóan tárva szét a kezeimet, kissé feljebb tornászva ültemben magamat és ezzel a nőstényt is. Értetlenül fordítom oldalt fejemet, úgy nézek rá, mint holmi csodabogárra, mikor kiböki a hím szavait az esélyadással kapcsolatosan. Felnevetek keserű rövidséggel. - Tökéletesen megérdemlitek egymást! – A szellemeknek mindig is pocsékul ironikus humorérzékük van, mondtam én ezt már tíz éves fejjel is nagyapának, de csak kinevetett. Erre tessék! Minden sajnálkozás és rossz érzet nélkül csendülnek különben szavaim, sokkal inkább olyan hangsúlyt ütök meg, mely arra enged következtetni: hagyom lógva a témát, meg lehet nyugodni. Nem firtatom azt, mihez közöm nem sok, ha úgy fest, nem is akarja egyikőjük sem megoldani a gordiuszi csomót, miben fetrengenek. Inkább mesélek az itteni helyzetről, kiszélesedő mosollyal képemen, főleg, mikor „elégedetlenkedését” hallom a kérdésére adott válaszom kapcsán. - A kölykök életében még minden izgalmasabb, nem? Tényleg, te mikor újítasz már be egyet? Lehet lekötné a feles energiáidat, minden rosszallás nélkül mondom! – Vállalj kölyköt terápiás céllal! Ilyen hülye ötleteim is csak nekem lehetnek… Nem is nagyon szajkózom a dolgot, egy vigyorral tekintek le a nőre, ahogy kezembe csókol, s hirtelen a mozdulat, amivel felém araszolna, hát elkapom derekát, mielőtt rám zúg egyazon lendülettel. Köszönöm, de elkerülném a Diótörő-effektust, ha módomban áll, egyúttal át is csusszanok a volán mögé, hogy biztosan kényelembe helyezkedhessen az anyósülésen. - Ha felverjük, majd rád fogom a dolgot, rád úgysem lenne képes sokáig haragudni, Willow néni! – Szélesedik farkasvigyor képemre, ahogy oldalt tekintek rá csibészes vigyorral. Aztán gyújtást adok és tovacsorgunk a kihalt éjszakai utcákon a lakásom felé.
Nem telik el sok idő, pár perc csupán, míg a város ezen felén levő, félreesőbb társasházak egyike előtt leparkolom a verdát. - Ki tudsz szállni vagy segítsek? – Érdeklődöm az alkoholtól bátor nőszemélytől, s válaszának függvényében igyekszem ajtót nyitni neki vagy hagyom, hogy szenvedjen maga. Persze, ha nagyon nem menne a dolog, ott vagyok, elcsípem karját, hogy biztos támaszként tessékeljem fel a lakásig, odabent lámpát kapcsolva és felfedve a galériás kis legénylakás minden titkát. Férfiakhoz mérten igencsak szolid a rumli nálunk, ez engem is meglep picit, mert nem egészen így hagytam el a lakást. Nem baj, kevéssé ciki a helyzet így legalább, ha Willow visszaemlékszik majd az első benyomásokra a lakóközeg kapcsán. - Nagyon szívesen körbevezetlek majd, holnap reggel, józan fejjel, de a békesség kedvéért mi lenne, ha most csak a hálómmal ismerkednél? – Minden hátsó szándék nélkül ejtem ki szavaimat, ahogy – ha támogatni kell, akkor derekánál tartva, különben egyszerűen csak – letekintve rá elmosolyodom széles, csibészes vigyorral fejemen.
Ha én azt mondom, hogy se köpni, se nyelni nem tudok, akkor az nagy szó. Márpedig ez így van. Csak pislogok, mint lazac a szatyorban, s akkor még rettenetesen finoman fogalmaztam. Szemöldököm összevonom, homlokom ráncba szalad, pont, mint annak, aki nem tudja eldönteni, mi is lenne erre a megfelelő reakció. Végül egy "pff" hang hagyja el ajkaimat, megforgatom mindkét szemem, hogy kicsit ellökve magamat Zackie vállától oldalba tudjam bökni. És ez az a pont, amikor megérkezik a nevetés is. - Miért van neked mindig igazad? Inkább igyál, akkor legalább nem maradsz okosabb, mint én. - adok visszaheveredéssel egyazon időben ötletet és megoldási kulcsot is. Mintha lenne okom panaszra.. semmi bajom azzal, hogy kicsit több értelem kúszik elő belőle, mint belőlem. Van ilyen. Ittam, szomorú vagyok, elveszett és egyébként is.. kellenek nekem mentségek? Jólesik csak nevetni. Még ha valahol fáj is belé a szívem. - Hogyne! - morranok fel, üdvözölve a szívfájdalmat. Máskor ebbe nem mennék bele, de a vodka lakattalanította amúgy is sokat beszélő nyelvemet. - Hogy az is meghaljon, mielőtt rendesen kölyökké válhatna? Kinyírtuk a vörössel a saját lányunkat is. Egy életre elég volt.. - sóhajtok bele a téma eleresztésébe. Nem akarok tudomást venni Maggieről, nélküle is fáj az egész. Most élet. Amúgy a felhők mögött süt a nap. Hagyom, hogy helyezgessen, könnyebb így, nevetve. Pedig nem is ért a vádlimhoz, vagyis nem csak ahhoz. - Csikis! - magyaráz a gyermeki én, majd iszik a katasztrofális felnőtt és cicceg a rosszalló, komoly akárki. - Meg még mit ne! Majd bulizik velünk.. Nem gyerek már, Tata. - adom vissza a kölcsönt, gyerekesen vérszegény visszavágással. Persze igyekszem én halk lenni, mindig igyekszem, de az utóbbi időben az igyekezetemmel a seggemet kitörölhetem padlás is telve van. Felszegett fejjel, büszkén kérem ki magamnak testbeszédemmel a segítséget. Megy ez anélkül is, nem először ittam, több sem szokott megkottyanni, egy autóval még elbánok. Vagyis az ajtajával. Igaz, hogy olyan kecsesen mászom elő belőle, mint egy balettozó vízidisznó, de legalább megvan, s még csak be se vágom - annyira - az ajtót magam után. - Régebben mindig azt mondta valaki, hogy ne csapdossam, mert ez nem a budiajtó. Valami laklakó lehetett. Nem emlékszel kinek a sziporkája volt? - sztorizok az ajtóról, mert más is eszembe jut, de ez az, ami először a nyelvemre tolul. Vigyorogva szemlélem meg magamnak a helyet, mely felé haladunk. Belekarolok, mert kinek ne esne jól egy erős hím közelsége? valóban könnyebb így szedjem a lábaimat. Kellemes ez a szédülés, épp csak bódító, nem veszélyes, de az elesett szüzet vagy száz éve nem játszottam már, jólesik. A pia meg elfér a kocsiban odalent, úgyse akarnék többet inni, ennyi is elég volt a masszív zokogórohamhoz. - És kapok pizsamát is? - pimaszkodom, bizonyítva ezzel, hogy azért eléggé eszemnél vagyok, a nyelvem is remekül forog, s na, az agyam is. Épp csak nem a megfelelő megfontoltsági szinten, de van ilyen. - Egye kánya, mutasd! Holnap meg megismerkedem a konyháddal. Az a minimum, hogy én csináljak nektek reggelit. - ajánlom, s pontosan tudhatja - vagy nem - hogy be fogom tartani. Egyrészt a macskajaj sosem volt ismerősöm, de meg ennyitől egy farkas pláne nem lesz másnapos. A reggelikészítés meg még az a képesség, ami a főzőtudományomba belefér. Palacsintában verhetetlen vagyok.
Szórakozottan rándulok össze, kissé el is húzódva bökdösése közepette, mintha olyan rettenetes kárt tudna bennem okozni már ezzel is a nőstény. Nevetős a hangom, ahogy szavaira reagálok: - Biztosíthatlak szivi, hogy ez a szuperképességem sajnos csak veled szemben működik úgy fest... Lehet, el kellene vegyelek! - Házasodjon a halál, de van, amit egyszerűen nem tudok kihagyni, csak úgy dől elő belőlem. Hanem a kölyök témával sikerül olyasmibe beletenyerelni, amit nálam jobban csak egyetlen ember érezhetne át kis családomban, s tekintve, hogy tulajdon Örökítőmről van szó, így nekem is van némi rálátásom a dologra, mennyire szarul tud esni az ilyen - mindegy, hogy húsz, kilencven vagy kétszáz múlt valaki. - Baszki. - Szalad ki csak ennyi a "Sajnálom." helyett, de a hangsúly szinte ugyan az. A következő kép meg már az, hogy ez a ketyós nőstény mászik rám... már hogy át, a székre, amit én foglalok el. Nem vagyok már kamasz, hogy többet lássak a dolgokba, mint amik és nem is akképpen neveltek nagyapáék, hogy visszaéljek egy nő vigyorgós-illuminált állapotával. Szóval helycsere, mérsékelten egymás tapizása közepette, mely műveletsorba beleröhögök, amikor közli, hogy csiklandós. - Ejj de sok gond van veled, te nő... - Szórakozott a megjegyzésem, Pascal kapcsán meg már büszke a válaszom. Érezhetően imádom a kölyköt, meg úgy az "apaságot" általában véve. Koromat illető visszavágására csak fejemet csóválva hajtok tova az éjszakában.
A társasházi épület előtt van pofám zsebre vágott kezekkel végignézni, hogy Willow elővánszorog a kocsi rá eső feléből. Ha már nem kért a segítségemből, ki vagyok én, hogy erőltessem, nem igaz?! - Pfff, passzolom hallod. Talán valamelyik kocsisabb! Ryan vagy Northlake, talán. - Tippelek, de igazából fogalmam sincs, az pedig, hogy ez remek alkalom lenne a falkáról érdeklődni, meg sem fordul a fejemben. Nem azért, mert nem érdekelne, vagy rossz viszonyt ápolnék velük - bár tuti vannak, akik kiátkoznának a városból a lelépésemért, de nekem egy nőstény ne ugasson a falka élén, bármennyire is esélyekben egyenlő világban élünk -, egyszerűen csak nem a falkáról való információk a prioritások az életemben. Inkább karomat nyújtom felé, talán haladósabb lesz, ha némi támaszt nyújtok, míg elérjük a megfelelő szinten a megfelelő lakást. A vaksötét arra enged következtetni, a kölyök már a bárányokat számolja odabent a hálójában, hát igyekszem szolid csendességgel megválni a kabátomtól, a cipőmtől, s a kocsikulcsot se vágom csak úgy oda az asztalra, hagy csörögjön... Willow felé lépve teszek megjegyzést, kérdése előbb megjátszott meglepettséget vált ki belőlem: - Miért, te is egy szál boxerben szoktál aludni? - Majd halk kacajt, ahogy igyekszem a szoba felé terelni. Még jó, hogy a két háló között ott a fürdőszoba, a köztes helyiség talán tompít valamit belőlünk Pascal felé. - De különben vadászok egy pólót neked, ha szeretnéd. - Szusszanva húzom be kettősünk után az ajtót, a szoba hangulata is hasonló, mint az egy terű lakótéré; tipikusan legénylakásba illő. A felajánlásra apró mosollyal legyintek, ahogy a szekrényhez lépve egy fekete, minta nélküli pólót sikerül kiszednem - az volt legfelül - majd Willow felé nyújtom. - Ugyan, menj már... Nem szükséges, de ha ragaszkodsz hozzá, majd visszatérünk rá reggel. Most pedig nyomás az ágyba! - Jegyzem meg némi rájátszott utasítással, melyet ellensúlyoz a képemen ülő mosoly.
- Az lehet. De csak akkor, ha nem vagy katolikus. Előbb veszek fel bármilyen más vallást, semmint azt, bocsi. - fűzöm tovább az elejtett marhaságát, hasonlóan komolyan gondolva hozzá. Ha valakihez hozzámennék az életben - nem fogok - akkor az nyilvánvalóan nem Zackie lenne. Bár lehet, hogy a fun kedvéért megtehetnénk. Ehhez ugyan nem ittam eleget, de a rajta való lamentáláshoz igen. És még csak rosszul sem esik, abszolút nem gondolom túl. Baromság is lenne, azt hiszem. - Ez van. Kedvelt volna, ő is mindig bele tudott tenyerelni a leggázabb témákba. Egyébként Maggienek hívták, utánam kapta. Menő, mi? Tulajdonképpen kinyírtam magamat. - dobok be egy morbid humort. Nem sírok, most nem, de a súlyos csendre sem vágyom, mert akkor be fogok fordulni. Nevetve közlöm hát mindezeket, alig fakadva fancsali fintorra. Ma úgy tűnik, már semmin nem tudom igazán felizgatni magam. Meg mást se, bár utóbbit nem is akarom, mentsen isten. Kell a halálnak még egy bonyolult kapcsolat. Bár tény, hogyha Zackie lett volna az, akivel a hajón találkozom, esélyesen vele is elmentem volna a világ végére, legalább. - A tököm se tudja. Vagyis a tiéd se. Áh, senkinek a töke se tudja. - trillázok csupa értelmetlenséget, de nyilván nem fog meglepődni rajta. Kuncogva karolok bele, úgy lépdelve fel vele az emeletre, mintha valami királyi pár lennénk. Ami több soron is röhejes, pláne a masszívan kilógó lólábak miatt. A cipőmből bújok kifelé, lerúgva magamról - diszkréten hangosan - a fehér Adidast (ha jól emlékszem egyáltalán arra, hogy mit vettem fel indulás előtt), felpillantok rá. - Hülye vagy? Bugyit se hordok, miért vennék magamra férfi alsóneműt? - osztok meg vele kuncogós hadititkokat az öltözködési szokásaimról. Most mit zavartassam magam? Hiheti, hogy hülyülök, ám azért remélem, hogy elég méretes pólót fog rám sózni. A fenének van kedve farmerban aludni a fentebb említett szokásaim miatt. - Szeretném, naná. De mondd, van hozzá mackónaci is? - próbálkozom azért úrinő lenni, még ha kicsit sokat akar a szarka üzemmódban tolom is. Ledobom magamról a kabátot, alóla lekerül a pulóver és a póló is, melltartóban maradok. A pólót köszönömmel elfogadom, s rántom át fejemen, hogy boszorkányos ügyességgel nyúljak fel eztán mindkét ujján, s húzzam ki kezemet a melltartópántból, hogy a végén a pólón keresztül csatoljam ki a kapcsát és a feketeség alá nyúlva rángassam le magamról azt is. A gatya egyelőre marad. Ha nem adott semmit, amit átvehetek, akkor elég lesz azt a takarója alatt lerángatnom magamról. Mégse illene bebizonyítanom, hogy tényleg nem viselek alsóneműt. - Nem alszol a kanapén, ugye? Nem, mintha láttam volna, hogy van-e. Sötét van nálatok, mint az eb seggében. - nevetem el magam, orromig húzva a takarót, pofátlanul kényelmesedve el ágyában. Farkasok vagyunk, az ég szerelmére, nincs abban semmi, ha vágyom a test-test közelségére. Ha félre próbálja érteni nekem, amellett, hogy Chenának megyek, még előtte meg is búbolom.. Őt, nem a folyót.
- Nem tudok róla, hogy az lennék! - Szélesedik vigyorom kitételére, megfejelve az egészet egy szemtelen, szinte már kihívó kacsintással. Na mi lesz? Akad még kifogásod, dárlin' vagy kanyarodjak a templom felé? Persze, játék az egész, nem úgy a kölyöktéma. Egy pillanatra felötlik bennem, hogy esetleg mesélhetnék Bellamyról, de elhessentem a gondolatot. Senkinek, semmilyen körülmények között. A város farkasainak épp elég a tudat, hogy Pascal a kölyköm, apa és nagyapa meg így is rendre odaszúrnak a fel-felemlegetésével a Gyermeknek, hát nem hiányzik nekem, hogy mindenki tudjon róla! Még olyanok se, akiket történetesen kedvelek. Valahogy hazakeveredünk, fel a lakásba, egészen a szobámig meg sem állva. Ott azért kis híján kezemben marad a kilincs visszakérdezésére, de poénnak tudva be a dolgot, nevetve csukom be az ajtót magunk után és a szekrényhez lépve pólót vadászok elő neki. Telhetetlenségét hallva bukkan elő fejem a szekrény ajtaja mögül, félvigyorra húzódik szám. - Te rohadtul nem vicceltél az előbb, mi? - Ténymegállapítás, nem kérdés, de lássa, kivel van dolga, akad melegítőalsó is a pakkban, amit felé nyújtok. - Aztán jól húzd össze a derekánál, nehogy elhagyd útközben valahol... - Cukkolom, nem mintha annyira szívbajos lennék egy elővillanó hátsótól. Pascal már inkább, éljen az elnyúló serdülőkor, meg hogy ritkán járunk csajokkal együtt vadászni. De ő meg csak ne nézegesse Willow-t, van a nősténynek így is elég baja. És én is kiakadnék kissé, ha a gyerek hirtelen Fairbanksbe vágyna vissza. Szusszanva, derekamon megtámasztott kezekkel figyelem helyezkedését, hogy nevetős megjegyzésére szélesebbre húzódjon meg nem szűnő mosolyom. - Megnyugtatlak van. Meg kávéfőzőnk és mosógépünk is, mint a tisztes agglegényeknek! - Vicceltem el a dolgot és az igazat megvallva megfordult a fejemben a kanapé lehetősége, mert mégse szeretném, hogy bárki úgy érezze a történetben, akár egy szemernyit is visszaélnék a helyzettel. Hanem a kérdése elhangzása felpiszkálja a bennem szunnyadó "ki, ha én nem"-et, s szavaimmal együtt lerúgom a nadrágomat magamról, s póló-boxer összeállításban dőlök az ágyra, elhagyva magamat, minek következtében a becsapódáskor rugózni kezd az egész matrac. Oldalt fordulok, karomra támaszkodva, ám ahogy látom Willowon, hogy járatná a lepénylesőjét, megelőzöm: - Csak fogd be és aludj! - Nevetős a hangom, még át is karolom kissé, hagy bújjon, ha ez segít az elalvásban. Én elég gyorsan kidőlök, hosszú nap megkoronázása volt ez. A cseresznye a tetején pedig esélyesen a reggeli lesz, melynek illata idejekorán betölti a lakást Willownak hála.
Nincs túl jó kedvem ma. Sosincs, amikor újra és újra azzal szembesülök, hogy bármennyire is szeretném – szeretnénk a nejemmel –, nem kaphatjuk meg a normális és átlagos családok életét. Hiába próbálkozunk és teszünk meg mindent ennek érdekében és előtte még csak nem is mutathatom ki mennyire nehéz nekem is, mert látom rajta mennyire megviseli őt maga a tény; megint nem jött össze. Minden hónapban ugyanazzal szembesülni elég fárasztó és cseppet sem vidító, az pedig, hogy az éjjel már aludni sem tudott – és így én is ébren voltam –, nem segít a hangulatomon. Fáradt vagyok, kialvatlan, frusztrált, mert nem adhatom meg neki azt, amire vágyik. Amire én is ugyanannyira vágyom, amennyire ő. Ilyenkor pedig a legkevésbé vágyom mások társaságára, főleg nem a farkasokéra, ezt kizárandó pedig a fejem búbjáig zár a pajzsom. Nem vagyok kíváncsi mások kéretlen energiáira és főleg nem akarom, hogy az enyémeket érezzék. Mindenki elmehet melegebb éghajlatra igazság szerint. Ma így vagyok vele. A hajnali két órás kelés, majd jégkrém evés és rajzfilmezés a kanapén, kevéske alvás, és munkába indulás után szükségem volt úgy egy liternyi kávéra, hogy legalább ébren maradjak, a kedvemen azonban semmi sem változtatott. Nem is akarom, hogy változtasson. Nem meglepő hát, hogy nem sok mindenhez van kedvem. Napközben kiugrom némi kajáért, visszafelé tartva pedig amikor simán elhúz mellettem egy jármű, egyértelműen túllépve az ötven mérföldes sebességkorlátozást, úgy döntök, hogy nem hagyom meglépni. Hadnagy vagyok, már nem szoktam ilyen feladatokat ellátni, de ez most nem számít. Rendőrként ez is a dolgom. Az autó nyomába szegődöm és megkülönböztető jelzéssel adom röviden a volánnál ülő tudtára, hogy szeretném, ha lehúzódna és amikor így tesz, én is megállok. Kiszállok, előre sétálok és bekopogok az ablakon, hogy húzza azt le, de nem nézek be az üvegen keresztül. Elkezdem megírni a büntetést, vagyis csak hozzáfognék, és ez köti le a tekintetem. - Jogosítványt és forgalmit kérek. – automatikusan mondom el a szavakat, semmi extra felhanggal vagy hangsúllyal. Csak a munkámat végzem, semmi másról nincs szó.
Szeretem ezt a bordó dögöt, már abban a pillanatban fellobbant a szerelem, amikor beletettem pár órával ezelőtt formásan párnás hátsómat. Tove véleménye szerint ez valamiféle betegség nálam, de engem nem nagyon érdekel. Ahogyan a sebességkorlátozás sem, ami azt illeti. Jóleső érzéssel tölt el, ahogy a lehúzott ablakon beáramló, az általam megszokotthoz képest jegesnek mondható - pedig nincs is tél - szél belekap tincseim közé, s arcomba csiklandozza azokat. Gondolkodtam rajta, hogy jó ötlet-e egyáltalán frufrut vágatni, de végül arra jutottam, hogy úgyis hamar megnő, jó lesz ez így. Mostanra pedig kifejezetten megszerettem. Feltolom fejbúbomra hajpántnak fél kézzel a napszemüveget, farmerrátétes magassarkúmmal a gázra lépek, épp csak egy hangyányit, amikor látom, hogy lemeszelnek. Cifra káromkodás szalad ajkaimra, de csak eltátogom azokat, nem óhajtom magam alatt éppen itt elvágni a fát. Pajzsomat nem lobogtatom mélyen, ez nem az ő területük, meg egyébként is. Bár, amikor meghallom a hangot, ami megüti a füleimet, komolyan elgondolkodom azon, hogy le kellene dobjam. De azért olyan forrón azt a kását nem eszik. - Tartok tőle, hogy ez a név nem lesz ismerős, biztos úr! - trillázom és közben pofátlanul végigsvenkelek rajta, kikönyökölve az autó lehúzott ablakán. Kallentoft csak nem rég vagyok, konkrétan egy éve, előtte Malin voltam, azt hiszem. Bár egy idő után már nem követtem a vezetékneveim váltakozásait. - Az vagy, akinek gondollak, vagy káprázik a szemem? - lendülök túl nagyvonalúan szabályszegésem ténye fölött. Kíváncsi vagyok, hogy tetőtől talpig pajzsban is felismer-e. Nehezen hiszem, hogy ne tenné, ha tényleg ő az, aki. Bár a szaga már kikúszott az orromból egy ideje és momentán nincs kedvem alámászni a pajzsának. Ám ettől függetlenül nem hiszem - tudom, hogy nem - tévedek.
//Az egyik kedvenc gifemet választottad JLH-ról //
Nem, továbbra sem nézek konkrétan rá, az orrom azonban ilyenkor is működik és bár ismerősnek hat, azonnal nem ismerem fel. Ehhez a hangja és a látványa is kell, hamarosan pedig mindkettőben részem lesz, amikor előbbivel hívja fel magára a figyelmem. Kiszalad tüdőmből a levegő egy szusszanással és magam mellé ejtem mindkét kezem. - Hát ez nem igaz. – az orrom alatt jegyzem meg, sokkal inkább magamnak, semmint neki. Nincs se negatív se pozitív felhangja, csupán tényként hallik, mert az is. Komolyan nem hiszem el, hogy itt és most futunk össze. A pajzsom továbbra is zár és bár több, mint száz évet ver rám, lássuk be, végtelen nagy pofátlanság és szemétség volna akár megpróbálnia elkezdenie szétverni azt, amikor észrevehetően szándékosan zárok ki mindenkit. És nem, nincs szükségem ahhoz, hogy az energiáit érezzem, a vonásait is remekül fel tudom ismerni, nyilván ő is az enyémeket, máskülönben nem úgy kérdezett volna, ahogyan azt tette. - Azt ne mondd, hogy te is ide költöztél. – emelem meg ismét mindkét kezem – egyikben a toll, másikban a papír, amit elkezdtem kitölteni az előbb. Kész átjáróház ez a város, szóval akár az is lehet, hogy a székhelyét ide helyezte át, erről meg azért nem árt tudni ugyebár. Meg amúgy is érdekel. - Bár a falkaszag alapján… jössz vagy mész? – nem tudhatom, lévén, hogy elég messze van innen Fairbanks, de ahhoz azért elég közel, hogy felismerjek egy falkást. Nem ő az első, akit erre téved és valószínűleg nem is az utolsó. - Szóval mi szél hozott erre? – a nyilvánvalón túl, mert azt én is látom a bordó négykerekű elsősorban, amiben ül, de értelemszerűen nem ennyire szó szerint értem a dolgot.
A pofátlanságért sosem kellett a szomszédba mennem. Igazság szerint volt olyan korszaka az életemnek, amikor kifejezetten szórakoztatott, hogyha mocskosul másztam bele mások személyes szférájába, de mondjuk úgy, hogy most utazni és nem szórakozni jöttem, szóval hagyom az intimitását békén és még egy kósza, rosszízű megjegyzést sem teszek arra, hogy úgy vélem vihar van a biliben. És persze mi más oka lehetne erre, ha nem az amiről már annyit vitatkoztunk annak idején? Nem, mintha nyomon követném az életét. Dunszton sincs a nejéről, a gyerekcsinálási akaratáról. Épp csak ismerem. Annyira, amennyire. Se jobban, se kevésbé. De legalább ez a se-se most arra jó, hogy ne rongáljam a védőfalait. - Ide nem igazán, inkább pár órányi autóúttal odébb. És a költözés is csak folyamatban van egyelőre. - jegyzem, ezzel tudatva vele, hogy Anchorage semmiképpen sem célja, csak állomása az utazásomnak. Ahhoz meg semmi köze, hogy kit akarok meglátogatni itt. Mondjuk amúgy lehet, hogy már nem kerül rá sor. Tove próbál megtanítani arra, hogy udvariatlanság hívatlanul beállítani valakihez, így talán hallgatok rá és nem lépek Cressi küszöbére. Majd kiderül. Államat alkaromra támasztom, felpillantok az ablakon kilógva Loganre. Az igazolványomat persze nem adtam még oda, csak emlegettük, de egyelőre nem került rá sor, amúgy meg siessen vele a nehézség. Nem száguldoztam és egyébként is. A karhatalmat csak farkasszinten tisztelem, egyébként nagyon szarok rá, már elnézést a kerek aprópénzekért. - Szag, úgy bizony. Majd lesz. Ideje, hogy rendet rakjon valaki egy bizonyos szemétdombon. - ismernek, akik ismernek, ez nem ítélet volt részemről, csak egy megjegyzés. Amúgy semmi bajom nekem a testőrökkel, hiszen a társaim voltak és nyilván most is azok, meg azok lesznek. De azt nem lehet elvitatni, hogy minden férfiaktól túlnyüzsgő hímtársadalomba kell az avatott nőstényi stílus és szigor. - Visszakövetelem, ami jár nekem, s amit kölcsönadtam, de amivel nem tudnak a síron túl élni. Jövök, mert kellek. Egyébként semmi más. Itt meg lakik egy barátnőm, de ő nem szél és nem is hozott. Hát téged? - nevet nem fogok mondani, tengernyi barátom lehet. Falkadolgokba pedig nyilván nem avatom. Sem őt, sem mást. Nem vagyok hülye. De ha már falkaszagról beszéltünk, azt azért nem átallom megjegyezni magamnak, hogy neki még mindig kínosan emberszaga van. Öregem! Én értem, hogy mindent a gyökereinkért, s ezt lehet többféleképp is értelmezni, de ez azért felfoghatatlan számomra. Vagyis.. pont nem az. És talán ezért dühített mindig ennyire. - Nem úgy tűnik, mintha örülnél nekem. - ciccegek. Hogy ítélkeznék? Egyértelműen - mint mindig - azt teszem, igen.
Máskor se szoktam bokáig tolni a pajzsomat, most sem teszem. Világ életemben zárkózott alkat voltam és ez semmit sem változott az utóbbi évtizedekben. Persze, a pajzsom se zár örökké teljesen, de gyakran húzom fel, mert jobb így. Nekem jobb. - Magyarán Fairbanksbe tartasz. Költözöl. – nem volt nehéz ez alapján ennyit összetenni, akkor sem, ha nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy igazam van-e. Mondjuk úgy, inkább bepróbálkozás, mégis tényként tudni vélt csomagolásban. Nem ő az első, akinek a falkához van köze és itt hajt keresztül, jön nyaralni vagy épphogy pont előlük érkezik ebbe a városba, maga mögött hagyva az egész farkas-bulit odaát. Kinek mi oka van rá ugyebár. Egyelőre eltekintek még a jogosítvány és a forgalmi újra kérésétől, sejtésem szerint nem fog annyival elhajtani, hogy letudjuk a kötelező kört, ha már megállítottam. Teljesen jogosan és jogszerűen, ha már itt tartunk. - Ha épp így érzed... – vonok vállat. Nem én emlegettem a falkáját, a területüket vagy éppen a tagjait szemétdombnak degradálva és egyébként sem az én dolgom, hogy miként is áll hozzájuk. Sosem vágytam falkában élni, pedig semmi bajom a farkasokkal vagy a sajátommal. Az elállatiasodással viszont igen. Jobban kedvelem az emberek társaságát, ez mindig is így volt és igencsak kétlem, hogy valaha is megváltozna. - Aha, oké. – vonom feljebb egy pillanatra a szemöldökeimet, ahogy végighallgatom a se füle, se farka monológot. - Itt élek, hosszú évek óta már, ezen túl nincs semmi extra, amit barokkos körmondatba tudnék csomagolni. – nem tudok és nem is akarok alapvetően. Az meg nem újdonság sem itt, sem pedig odaát, hogy nem öt perce dekkolok a városban. Bár, hogy odaát mit tudnak, arról inkább csak elképzelésem van, semmint konkrét információm. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a falka azért nagyjából szemmel tartja, hogy a közelükben milyen egyedek élnek még. Akár ezen város példányaival együtt is, amennyien megfordulnak itt, onnan. - Mert nem is örülök, de rossz érzéseim sincsenek, ha erre volnál kíváncsi. Amúgy meg miért? Kellene, hogy örüljek valamiért? Csak nem hiányoztam netán? – vonom feljebb a szemöldökeimet és még egy halvány mosolyféle is éledni látszik a képemen. Sosem voltunk jóban, sosem gyűlöltük egymást, megmaradtunk az egészséges, sem egyik – sem pedig másik életérzésnél egymást tekintve. Vagyis nálam pontosan ezen kategóriába esik és nem máshová.
- Ez így igaz. - mosolyodom el. Van olyan, aki nem híve a felesleges szóvirágoknak, de engem szórakoztat az ilyesmi, az meg hab a tortán, hogy igazság szerint még logika is van abban mindig, hogy így beszélek. Aki túl hülye, úgyse érti meg Akire nem tartozik, az úgyse veszi le a lényeget, aki meg elég intelligens hozzá, így is megért. De utólag nem érheti szószátyárságért szó a ház elejét. Van az a pont, amikor azt érzem, hogy egy fridzsiderrel is kellemesebb lenne társalogni. Hát ja, ez az, ami el szokott gondolkodtatni az emberek és a farkasok társasága közötti különbségen. És itt most nem a vérfarkasokra gondolok. - Mindenkinek más a beszédstílusa. Csak kis mértékben függ az élőhelytől. - jegyzem meg, hiszen nyilván, aki olyan helyen él, hogy az uff is elég bő lének számít, az nem fog hosszan kifejteni semmit. Mindazonáltal régen is ilyen voltam, akinek így nem jön be a velem való társalgás, az mindig tehetett egy szívességet. - Bármennyire is imádjam saját magam, nem azért jeleztem, hogy nem örülsz nekem, mert a nekem volt a mondat lényege. Konkrétan akárki is lehetnék. Olyan vagy, mint aki szart evett, ha nyersebben akarok fogalmazni. - nyilván semmi közöm a bajaihoz, de sugárzik belőle a "jókedv". Vagy csak én értem félre. Igazából mindegy is, ez is a beszélgetés egy formája. Vagy kijavít és kikéri magának, vagy megosztja velem, vagy megannyi egyéb reakciója lesz és lehet. Kinyitom a kocsiajtót, kilógatom rajta lábaimat, de nem szállok ki. Csak így kényelmesebb társalogni. Már ha nem űllta el az ajtónyitási utam. Mert ha igen, akkor továbbra is marad a lehúzott ablakon való kitámaszkodás nyaktörő mutatványa. - Tévednék netán?
Továbbra sem látom sok értelmét a barokkos körmondatoknak, de ha neki arra van ingerenciája, akkor csak egészségére, tulajdonképpen nem izgat a dolog különösebben. - Ami miképpen is lényeges…? – nyilván lemaradtam az élőhely kontra beszédstílus kapcsolatáról. Nem baj, nem is az a dolgom, hogy a nőstények észjárását valami- vagy akármiképpen is nyomon tudjam követni. Nem tudom és igazság szerint nem is akarom. - Hát a kis virágos jó kedv nem része a munkának, szóval nem vettem a fáradtságot, hogy arra fordítsak bármennyi energiát is. A végén még hazugságon kapnál. – idősebb nálam, így kb semeddig sem tartana neki kiszagolni, hogy mi is a helyzet, meg egyébként sem vágyom arra, hogy játsszam itt a jó pofit. Erre egyébként korábban sem volt semmiféle okom vagy ingerenciám és hát mit mondjak, sosem voltam egy humor-herold sem. Ahogy nyitja az ajtót, úgy teszem az egyik karom az ajtó tetejére, részben annak támaszkodva. - Mármint azzal kapcsolatban, hogy szar kedvem van? Nem tévedtél, tényleg szar kedvem van. Megesik az ilyesmi. – rántom meg a vállamat, ennyiben hagyva az egészet. Mint mondottam, igen semleges az egymáshoz fűződő viszonyunk, de ha közeli barátok lennének, akkor sem biztos, hogy az orrára aggatnám, mi is az, amitől nem tudok tejbe tök és hülye gyerek módjára vigyorogni. - Neked viszont úgy tűnik, hogy rendkívül jó a hangulatod. – ha már erről volt szó esetemben is, akkor az ő kapcsán kénytelen vagyok megjegyezni a dolgot, félig nyitva hagyva a mondatot, ha akar hozzáfűzni bármiféle reakciót...
Én szeretek így beszélni, mindig szerettem és mindig műveltem is, ekképpen a van ez így lenne a szereti vagy nem szeretijére a válaszom. Egyébként bírom a fejét, a maga módján kifejezetten kedvemre van a társasága, de ez nem jelenti azt, hogy neki is emígyen kell lennie irányomba. - Nem mindegy, hogy dadogóként élsz a némák földjén, vagy olyan társadalmat kapsz a nyakadba, ahol szónokonod kell, vagy annyi neked. Egyébként semennyiben sem lényeges, csak eszembe jutott. Rég beszélgettünk, ennyi a monológszerűségem lényege. - hagyom ennyiben. A majom és a házi cérna effektusa, de mindez kedélyes mosollyal párosul, s semmi rosszalló fitymálás vagy efféle nincsen a hangomban. - Szerinted zavarna? - kérdezek vissza kis szemtelenséggel a hangomban. Voltak olyanok az életemben - és lesznek is - akikkel szemben nem támasztottam annyi elvárást, mint másokat illetőn. És ha már így volt, akkor nem volt számomra lényeges, hogy igazat szólnak-e avagy sem. Most nem egy falkaügy miatt társalgunk, nem kell egyenesnek lennünk egymással, így tényleg nem érdekelne az sem, ha valótlant állít nekem. A válaszára mindenesetre lággyá válik amúgy sem éppen durva színezetű mosolyom. Megmelengeti a lelkem egy bugyrát vele. - Az én hangulatom általában rendkívül jó. Szeretem élvezni az életet. - siklom el nagyvonalúan afölött, amit nem akar elmondani. Nem az én dolgom, s ilyen felállásban nem is érdekel. A disznótor nem erőszak, de a kaput nem én csuktam be, maradjunk ennyiben. - És igazából nincsen okom panaszra. Végre hazatérhetek.
A múltkori edzésen kiharcolta, hogy meghívjam valamire a jó teljesítményért cserébe, én meg aztán nem vagyok semminek az elrontója! A motiváció fontos, minden kézikönyv ezzel van tele, amiket Hannah olyan szívesen búj a hűvösebb napokon, mint amilyen ez a mai is. Az ősszel együtt a fos idő is szép lassan ránk szakad, sosem igazán kedveltem az átmeneti időszakot ezen a vidéken. Mérsékeltebb éghajlatú területeken, na ott tényleg szép időszak ez, de errefelé csak extra melót ad mindenkinek. Most mégis hosszabb, másfél órás utazást tervezgetek, melyet megtehetnék egyedül is ám... hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Dakotát, volna-e kedve beváltania azt a "kupont" a múltkori edzésről. Mert ha igen, tegye szabaddá az egyik napját és uccu neki! Ha rá is kérdezett, miért kell ehhez egy teljes napot kivenni, nem mondtam semmit. Mindent a maga idejében. A zsarujával meg nem nekem kell elszámolni, szóval... okos lány, megoldja. Kocsival érkezem az általa megjelölt találkozási pontra, megkímélve másfél óra kapaszkodástól a motoron mögöttem ebben a szutykos-esős időben, ami ma ránk virradt. Kezemben kávé és cigi, lehúzott ablaknál töltöm magamba a kombót, míg rá várok, hogy felbukkanását rövid dudaszóval jutalmazzam, s egy kiszélesedő vigyorral a zavarát látva. Az éppen arra sétáló öreg néni felé csak intek egyet, bocsánat kérően, amiért ráhoztam a szívbajt. Nézesse meg a lelkiismeretét is legközelebb, ha orvosnál jár... - Heló, mennyi lesz egy kör? - Szélesedik képemen a mosoly, ahogy közelebb ér a nőstény, ugyanakkor már ki is lököm az ajtót az anyósülés felől neki, foglaljon csak helyet. Elnyomom a cigit is, míg elhelyezkedik kényelmesen, ennyire futja két pasas neveléséből azért.
Dakota Miles
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 113
◯ HSZ : 582
◯ IC REAG : 527
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Nem volt szívem a társasház elé hívni Zach-et azok után, hogy Henry nyilvánvalóan nem repesett a gondolattól, hogy várhatóan egy napot a hímmel töltök - hiába mondtam, hogy mire hazaér, addigra én is, meg egyébként se valami titkos szexorgiára megyünk, és igen, nyilván őszinte voltam vele, hát mi fasz titkolnivaló van ezen? Naszóval... Pékséget adtam meg találkahelyül, méghozzá olyat, aminek a kirakata fölé benyúlt az elsőemeleti lakás erkélye, így nyugodtan élvezhettem az esőt elázás nélkül, ráadásnak kétpofára zabálhattam a húsosbatyut. Henry hibája, megszerettem. Meg hát ki tudja, mikor jutok legközelebb élelemhez, kellett a muníció, főleg miután a második kávémat is megittam és kidobtam a papírpoharat. Kényelmesen nyammogva lélegeztem be a nedves aszfalt illatát, elrévedve figyeltem a fedezék alá siető, vagy esernyőt nyitó embereket és hagytam, hogy a borongós idő kellemesen átöleljen. Sose volt bajom az esővel, bár tény, a viharokat jobban szerettem, de ez is megtette épp. Így pedig, hogy ennyi mindennel elfoglalhattam magam végképp nem éreztem késztetést a kézfej sebe vakarására. Mondjuk az utóbbi időben egyre kevesebb ilyen volt, meg hát az is segítette a gyógyulását, hogy bekötöttem a kezem és akadályoztam magam a kapargatásban. Fürdéskor láttam meg, mennyire szembetűnő a változás és milyen szépen gyógyul. Annyira hagytam csak fel ezzel, amíg visszamentem a második batyuért, és azt majszolva léptem ki amikor meghallottam a rövid dudaszót. A hang irányába kaptam a fejem és az autó mellett az ismert energiákra is egyből felfigyeltem, meg a vigyorra. Én is elmosolyodtam, a járdán csoszogó öreg nénivel ellentétben aki a dudálás miatt megugrott és rondán meredt Zach-re. Biztos valami hülye suhancnak nézte, pedig az ük-üknagyapja vagy dédapja, vagy a bal herém tudja, milyen felmenője is lehetett volna. Ha sokat lóbálta a pecabotot ész nélkül, lehet az is volt... A hülye gondolatokat elhessegettem magamból, és ahogy nyílt az anyósülés felőli ajtó, odasiettem, a batyu egy nagy falatjával a számban bevágódtam, és egyből: - Fia! - köszöntem tömött szájjal, a levelestészta morzsáival ajándékozva meg őt és az autó belterét is. - Bofi! Bafki... - Még egy adag, mert miért ne, aztán inkább rászorítottam a számra a kezem, mielőtt a kitörni készülő nevetésemben nem csak zsurmázok egyet. - Ezt leveszem az árból - mondtam jókedvűen miután végre lenyeltem mindent. Ha igényelte, bekötöttem magam, amúgy nem vesződtem az övvel, ha hirtelen fékezni kell, hadd szálljak ki szabadon a szélvédőn át. Ne akadályozzanak holmi szíjjak. - Kérsz egy harit? - fordítottam felé a kajám még érintetlen részét, hát legalább ennyi kárpótlás legyen, ha már egyszer itt szutykoltam a kocsiját. Meg őt. Fura volt amúgy csak így és ilyen közegben találkozni, nem mondjuk a Pitben random összefutva, vagy a megbeszélt edzéseken az alagsori teremben. Emberi volt, hétköznapi, normális. Meg hát az sem utolsó, hogy azért gyűltünk ma itt össze, hogy a jutalmamat beváltsuk. - Merre lesz az arra? Könnyedén faggattam, mert igazából gőzöm nem volt, hogy hova megyünk. És egy percig se aggódtam miatta. Talán könnyelműség volt, de annyi éven át voltam 0-24 készenlétben, hogy egyrészt belefáradtam kicsit, másrészt épp általánoságban is próbáltam több bizalmat szavazni mindenkinek. Aztán egyszer majd pofára esek vele és baszhatom, de az majd az akkor Dakotájának a problémája lesz.
Fél napot. De nyilván ő ismeri a hímet, én meg telibe leszartam, hova kell menjek, amíg megoldotta, hogy elszabaduljon. Megígértem azt a burgert, ráadásul ez egy olyan túra volt, amit nélküle nem szívesen tettem volna meg. Persze, vihettem volna Ronny-t is, de kevéssé értékelte volna kedvenc sofőrünk az ottani... közeget, mint a kis nőstény. Amikor kiszúrom a pékségnél, jelzem is neki, merre kellene orientálódni, s nyitom az ajtót bentről. Mondjuk azzal nem számolok, hogy máris teleszórja nekem a kocsibelsőt. Felröhögve tárom el a kezeimet kissé, végig tekintve művén. - Baszki, te nő...! - Pöcköltem át vissza rá a vállamra került morzsát ezt követően, nevetéstől rázkódó vállakkal. Még szép, hogy leveszi! Vagy marad porszívózni, én azt se bánom - lehetőleg a nyílt utcán, legyen már jó napja a szomszédoknak is, persze. - Öv. - Csak ennyivel jeleztem, hogy igényt tartanék rá, hogy bekösse magát, mielőtt tovább hajtottam volna az üzlet elől, kifelé haladva a városból a főúton keresztül. Nem magamban nem bíztam a latyakos utakon, sokkal inkább a többi autós rutinjában. Sose lehet tudni, s akarja a faszom a nyakamba még a hímje rosszalló tekintetét is, ha esetleg baja esik itt a hercegnőnek. (Ha tudnám...) - Aha! - Dőltem oldalt ültemben némileg kínálására, s fél szemmel az utat figyelve haraptam a batyuból, hogy jól végezve dolgomat helyezkedjek vissza "alapállásba". - Ühm... a halas jobb szerintem. - Ízlések és pofonok, képemre az érdeklődő kérdés nyomán széles vigyor kúszik ezzel együtt. - Hát beváltani a jutalmadat! Az öböl legjobb burgere mondjuk kicsit távolabb van, de ez is elég jó lesz, hidd el. Mást nem, a gleccserek látványáért. Ééés... lehet, desszert is lesz. - Ezt biztosra nem tudom mondjuk ígérni, révén csak egy megbízható füles nyomán szereztem tudomást róla. Mindeközben délnek vesszük az irányt, jobbra fordulva a Gambell utcára.
Kezdőlap
//
//
