- Jézus Mária, még csak az kéne! - sivítottam egyből. Így is több tanítást vállalok, mint amennyi egészséges - a tanulni vágyók szemszögéből -, ha még mentor is lennék... Az lehet ennek a Protektorátusnak a végét jelentené. - Jó fiú - simizem meg megint a buksiját, ezúttal viszont reflexből jött arra, hogy szórakozásból is használja a mágiát. Tudtam én, hogy nem véletlenül vagyunk mi barátok! A kettőnek mondjuk nem sok köze egymáshoz papíron, de azzal mindig könnyebb kijönni, aki az ilyen apróságokban megegyező véleményen van velünk. A nagy áramlatok úgyis inkább általánosak, ezek személyesebbek. - Negyedik szintű harcképzettséggel illik - húztam ki magam büszkén. Nem voltam egy egó-manó, de nem fogok álszenteskedve képességet letagadni. - Gyakorolunk még, semmibe nem kerül, főleg, ha fent leszek, még egyszerűbb lesz. Ahogy New Yorkban, úgy itt is nyitva állt előtte az ajtóm, nem csak egy városra él a segítségem, és ahogy mostanában elnéztem, rá fért az is, hogy olykor hisztizzen kiöntse a lelkét. Én pedig mesze nem voltam elzárkózó tőle. Nem erőltetem a további próbálkozást, ha kidőlne, nem szívesen vonszolnám vissza, egyrészt mert rettentő koszos lenne, másrészt azért van súlya a gyereknek! Inkább kérdezem a tervekről, hogy szükség esetén én is úgy noszogassam, hajtsam, vagy épp intsem még türelemre. - Tekintve, hogy Informátor vagy, kínos is lenne, ha erővel kéne megszerezned, amit akarsz - mosolyodtam el. - Mondanám, hogy összeírom, melyik farkasok hajlamosabbak alkura és boldogulhatnál velük könnyebben, de... - szélesebb lett a mosolyom, célzatos a félbemaradt mondta. Igen, ez is az Informátor mivolt miatt van, ha infó kell, szerezze meg. Bár szerintem ezzel ő sincs másképp, az eddigi tapasztalataim szerint szeret ő maga megdolgozni az eredményért. - Toppanj csak - bólintottam vidáman, pillantásom pedig anyáskodó lett, amikor hálálkodott. Tudja jól, hogy bármikor. - Igazából én se tudom, mikor dolgoztam együtt valakivel utoljára terepen például. - A legutóbbi közös munka Naomival volt, ám az mégsem ugyanaz, mint amikor Informátorokkal teljesítek feladatot. Nekem az a minor-kasztom, ha létezik ilyen fogalom, és valahányszor ha lehetőségem volt választani, melléjük kértem magam. Nem véletlenül volt annyi közös küldetésünk Kyle-al sem. Bár nem tudom, hogy ez az Informátorok felé tendálásom végül miatta, az ő asszisztálásával alakult ki, vagy eleve megvolt. Mindegy is már. - Na, gyere, meghívlak kávéra meg sütire, rászolgáltál - tápászkodtam fel és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem. Magától is képes lett volna felkelni, nem is ez volt a lényeg.
//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, nemolyankicsi padawan! //
A felvisításra akaratlanul is előtört belőlem a jóízű nevetés, annyira őszinte volt a reakciója a mentorkodással kapcsolatban. Mondjuk azt nem értem, miért tart tőle ennyire, szerintem tök jól csinálja, legalábbis amit eddig tapasztaltam belőle. Aztán ki tudja, lehet, hogy másokkal teljesen más hangulatban telnek a tanulós összeruccanások. Bár, merjünk nagyot álmodni, biiiiiztosan én vagyok az egyetlen "mentoráltja"! A buksisimire csak hálásan elmosolyodtam, bár lehet, ha tudná, hogy a "hogyan-csenjünk-törölközőt" mutatványnál is jó hasznát szoktam venni a mágiának, valószínűleg nem lenne ilyen büszke rám. Vagy sokkal büszkébb lenne, a korábbi megjegyzéseire alapozva... - Felvágós! -böktem oldalba, amikor nekiállt itt villogni a harcképzettségével, de tegyük hozzá, ennyi idősen azért illik is, hogy legyen mit felmutatni... Mondjuk nem mint ha a mágiájával nem nyomna le szinte bárkit így is. Mondjuk ha tudnám, milyen gondolatok fordulnak meg a fejében, biztos szívnám még a vérét egy darabig azzal, hogy mi az, hogy ilyen harcképzettséggel nem visz röhögve hazáig, de inkább nem kísértem a szerencsémet, mert csöpp lelkem nehezen viselné, akár, ha ölben, akár, ha vállra dobva cipelne vissza a városba. Még csak azt kéne... - Tudom, tudom... dolgozzak meg érte. Mondjuk nem sietek sehová, majd beleásom magam a krónikákba, aztán kiagyalom, kit kéne körbeudvarolnom érte... -legyintek, csodálkoztam is volna, ha valami egyszerűen csak az ölembe hullana anélkül, hogy nem kell megküzdenem érte. Nem int ha nem bánnám néhanapján... Arra, hogy betoppanhatok, én is csak bólintottam egyet, a terepmunkára meg csak elmosolyodtam. Mondjuk nem tudom, mágusoknak mennyire gyakori az ilyesmi, de nekem kimondottan tetszik, hogy mi, informátorok, amennyit aktakukacoskodunk a Krónikák termében, legalább annyit szoktunk nyomozni a terepen is, ha nem többet. Tisztára változatos! - A kávét köszönöm, de még mindig inkább kihagynám, ellenben a süti az jöhet. Vagy beváltom a kávét még egy sütire, az úgy ér? -álltam le alkudozni vele. Kac-kac, jó csel volt, de ilyen könnyen azért nem fog rászedni, akármennyire is legyen hihetetlen számára, hogy nem, nem iszom kávét. Ahogy a kezét nyújtotta, megragadtam azt, aztán már pattantam is fel a földtől, leporolva a ruhámra tapadt port és mindenféle fűszálakat, hogy aztán a hátamra kanyarítva a hátizsákomat, kövessem a kedvenc "túravezetőmet". Mondjuk arról nem szólt a fáma, hogy a kávét-sütit magával hozta, az első büféig, vagy egy rendes cukrászdáig szól a meghívás, de gondolom, majd rájövök idő közben...
// Én is köszöntem, te mentorok gyöngye! Aztán szólj, ha szükség van a padawanodra valami terepmunkához... //
Alig vártam már, hogy sötétedjen, hiszen akkor sokkal biztonságosabb farkas alakban szelni az erdőt. Lassan sétáltam egyedül az erdő felé, mivel végre úgy éreztem, hogy egyedül se lehet semmi baj. Csak nem futok olyan farkas(ok)ba, akik esetleg ártani szeretnének nekem. Az idő minden egyes nappal egyre hidegebbre fordult, így még erre a rövid időre is dzsekibe bújtam. Először rendbe raktam a konyhát, elpakoltam mindent, ha esetleg pedig Rhydian hazaér, akkor pontosan tudja, hogy merre talál ételt. Szerettem főzni és legalább most élhettem is eme szenvedélyemnek. Az éjszakai város magával ragadott és egy pillanatra még el is időztem a városban, majd a lehető legrövidebb irányba indultam el, hogy az erdőhöz érjek. Minél kijjebb éltem, annál inkább kihaltabb lett minden, de egyáltalán nem bántam. Jó érzés volt kicsit újra egyedül lenni és elveszni a csendben, s hamarosan már a természetben is. Amikor pedig elértem az erdő széléhez, akkor kíváncsian pillantottam körbe, de már a madár se járt erre, így egyszerűen elindultam a sűrűjébe. Nem szerettem a ruháimat túlzottan a szélén hagyni, hiszen onnan könnyen lába kélhet, vagy esetleg olyan látja meg, akinek nem kellene. Elég nehéz kimagyarázni azt, hogy mit csinálsz meztelenül az erdőben… Volt már rá példa, de szerencsére hamar sikerült kivágnom magam a dologból, de valószínűleg az is közrejátszott, hogy az illető zavarba jött, amikor megpillantott. Amint elég mélyre értem az erdőben elkezdtem szép lassan levetni a textíliákat. Összehajtogattam, egymásra pakoltam, majd pedig egyszerűen elrejtettem az egyik bokor tövében.
. Felpillantottam az égre, majd pár pillanattal később már csontok ropogása töltötte be az erdőt és nem sokkal később már az új bundásom állt a korábbi helyemen. Mélyen a levegőbe szippantottam, majd elkezdtem figyelni, de senkit nem éreztem…még. Így egyszerűen elindultam az erdőbe, hogy felfedezzem, vagy éppen elejtsek egy-két finom falatot. Gyakorlásnak se rossz egy kis vadászat, legalább az új farkasom is szokja a dolgokat. Talán már több mint egy órája voltam itt, de vadászatra még mindig nem került sor, amikor megéreztem valakit. Figyelni kezdtem és egy pillanatra még le is ültem, hogy még inkább koncentrálni tudjak és az új vérvonalam előnyeit kihasználjam, de amint az energiái ismerősek voltak és még az illata is egyből rohanni kezdtem, majd mielőtt teljesen elérhettem volna hozzá, lassítottam… Osonni kezdtem, majd mint egy őrült és régi jó szokásomhoz hívem neki iramodtam és mondhatni kicsit ráugrottam. Az, hogy most talpon maradt vagy nem, az már más kérdés…. Ahogyan az is, hogy lehet nem kellett volna, hiszen az új bundásomat nem ismeri és a múltkori találkozás is eléggé érdekesen sikeredett. S ha abból indulunk ki, akkor nem biztos, hogy túlzottan örülni fog nekem, vagyis az új jövevénynek… ~Szia.~ köszöntem neki boldogan. Nem kizárt, hogy érzett már korábbról is, hiszen a szél se mellékes, de igyekeztem gyors lenni és meglepetést okozni, úgy, mint egy őrült farkas, amilyen régebben is voltam…
Elengedtem a szürkét. Olyan rég vadásztunk egy jót, egy igazit. Csak a gondok voltak mostanában, csak a stressz. Mindkettőnknek kijárt egy kis rohanás. Száguldottam, heves tempóban szeltem át az erdőt. Bokrok hajoltak meg, fák kérgét téptem fel, ahogy a törzsükről elrugaszkodva vetődtem alá; a talajra. Hatalmas mancsaim erőteljesen huppantak a deres avarba, majd hagyták is el nyomaikat, ahogy már jó pár méterrel tovahaladtam. Idővel... jó pár percet felőrölve fékeztem csak le. Erdei patakra leletem, én pedig nem átalltam meg közel lépdelni hozzá, majd fölé hajolva nyaltam bele a fagyos vízbe. Jól esett, hosszan el is nyújtóztattam mellső lábaimat, ahogy megráztam a bundámat. Körbepillantottam, mintha ismerős szag tódult volna az orromba, de mégse... Zavaró volt, hiszen nem volt idegen, mégse tudtam hova tenni a dolgot. Csak azt tudtam, hogy közeledik, vagy közel van. Több, mint háromszáz év után ez már nem kerül el. Egyelőre még se foglalkoztam vele, noha füleim lelapultak, az agyaraim pedig apránként elővillantak vicsorgó pofám alól. Ez nem szarvas... nem bölény... Ez farkas. Épp olyan, mint én. Pontosan tudtam azt is, hogy nőstény. Hátat fordítottam neki, visszahajolva a patak fölé. Minden zsigerem jelzett, minden talpdobbanásával tudtam, hogy közelebb van. Aztán megszűnt rohanni, sunyul, de cuki! Párat hátra léptem, fejemet alulsó irányból fordítottam hátra. Összeszűkültek a szemeim, a karmaim belemartak a kitaposott fűbe. Felmorrantam, az izmaim feszesen lüktettek a bőröm alatt. ~ Mi lesz már ~ türelmetlenkedtem, vártam... Mégis elég hirtelen ért, ahogy a semmiből előugrott, elgázolt. Noha tartásomból nem mozdított el, acélosan álltam súlyának terhét, ahogy lekanyarodott rólam. Már támadnék, felsőbbségteljesen villantva rá agyraimat dobogtam előtte. A hátam homorult, a karmaim feltépték az avart. A hangja viszont belekondult a tudatomba, körbejárta elmém minden zúgát. Irányosan seggeltem le előtte. A képem kisimult a tekintetem meglágyult. ~ Hülye vagy?! Majdnem megöltelek! ~ morogtam, de ezúttal már nem vészjóslón. Végül felálltam, körbejártam, mintha csak elejtett prédám volna. Feszengtem kicsit az új "kölyök" jelenlétében, de hamar továbbléptem a dolgon. A múltkor már átrágtuk ezt, nincs más dolgom mint előre nézni... ~ Vadászol? ~ érdeklődtem, ahogy mellé lépdeltem, majd álltam meg előtte. ~ Kíséret nélkül? ~ pillantottam el mögötte, mert eléggé furcsálltam, hogy a teremtője csak úgy elengedi. Főleg, hogy nem olyan régóta kapta meg az új bestiát. De meg kellett állapítanom, hogy bizony egyedül van. Kicsit rosszalltam is a dolgot, de ez már tényleg nem az én dolgom. Újra ledobtam magam a hátsófelemre. ~ Egész helyes vagy. ~ utaltam itt arra, hogy bár nem teljes odaadással, de barátkozom az új döggel, aki életet nyert benne. ~ Képesség? ~ mert ez bizony nem utolsó. És ez az egy, amit azért nehézkes lenne leolvasni róla. Abban biztos voltam, hogy már nem Zsizsik. Már nem az a vér lüktet benne, ami bennem. Már nem Unalaq-é.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Jó érzés volt kicsit szabadjára engedni a foltoskát. Nem kértem ki Rhydian véleményét, vagyis nem szóltam előre, de nem féltem. Úgy éreztem, hogy nem lehet baj, hiszen nem volt veszélyes a farkasom. Kíváncsi volt, de nem olyan, mint a régi, hogy szerette kísérteni az életét és bajt kavarni. Ő nyugodt és barátságos teremtés volt. Lézengeni jöttem az erdőbe és azért, hogy kicsit szabadjára engedjem őt, illetve esetleg vadásszak is kicsit. De ahogyan egyre beljebb értem az erdőben valami megváltozott. Hirtelen újra úgy éreztem magamat, mint azon a napon, amikor elkövettem egy ostobaságot és hagytam, hogy a szívemet apró darabokra törje valaki. Figyeltem az erdőt és próbáltam nem meghallani ama sugallatokat, amik azt súgták, hogy fussak és fussak, amíg a lábam bírja… Egy apró része a szívemnek azt súgta, hogy menjek és hagyjak itt mindent és mindenkit, míg a másik fele, a nagyobbik része a szívemnek és lelkemnek azt szerette volna, hogy maradjak… Maradjak és küzdjek. Túl sok minden kötött már ide, túl sok olyan személy volt az életemben, akik fontossá váltak az elmúlt évtizedekben és nem szerettem volna elveszíteni őket újra, vagy éppen csalódást okozni nekik. Pedig eltűni annyira egyszerű lett volna, de még se… Végül lassan felkeltem a földről és folytattam a bolondozást és az erdő megismerését egészen addig, amíg egy ismerős illatot meg nem éreztem. Sietve indultam el abba az irányba, majd mielőtt túl közel értem volna megálltam, vagyis lassítottam. Figyeltem őt, s hagytam, hogy az ismerős illat és a megérzéseknek köszönhetően még inkább biztosabb legyek. A tetteiből ítélve tudta, hogy társasága van, de ez engem annyira nem zavart. A gondolataira meg nem reagáltam, vagy legalábbis nem úgy, mint illet volna. Egyszerűen csak futni kezdtem, majd ugrottam, ahogyan régebben is tettem… néha. Láttam azt, hogy támadni készül, de még se hátráltam. Azzal talán csak rontanék a helyzeten, figyelem őt, majd egyszerűen mielőtt túl késő lenne köszönök. Ezek után pedig várok, hiszen ha esetleg mégis nekem esne, akkor is küzdenék, mert talán nem egyből ölne meg, de szerencsére a hangom észhez téríti és még idejében sikerül leállítania magát. A szavaira legszívesebben megforgatnám a szemeimet, de az elég fura és érdekes dolog lenne egy farkastól, így inkább csak figyelem őt és egy kicsit oldalra is billentem a fejemet. ~ Én is örülök, hogy láthatlak és ismersz már... Amúgy meg nem történt semmi baj, így kár ezen rágódni. ~ válaszolok neki habozás nélkül. Túl sokszor voltam már majdnem a halál karmai között, így inkább meghalnék egy barát által, mint kínok között egy ellenség kezei között. ~ Valami olyasmi. ~ vadászatnak indult, de majdnem angolos távozás lett belőle… újra… Majd a következő kérdésére egy pillanat erejéig nem válaszolok. ~ Kereshetsz bárkit, de nem fogsz rajtam kívül mást lelni. Egyedül jöttem. Szükségem volt egy kis magányra. Ez akkora vétek? ~ kérdeztem tőle kíváncsian. Jó pár hét eltelt már azóta, hogy átharaptak és nem voltam már zöldfülű teljesen, de elismerem még profi se az új bundással, viszont gyakorlás teszi a mestert. Amikor pedig ledobta magát a földre, akkor közelebb léptem hozzá, majd leültem vele szemben és a fejemet az övéhez fúrtam, ha hagyta. ~ Köszönöm és örülök, hogy tetszik. ~ mondtam boldogan, bár tudtam, hogy még mindig nem teljesen tudta megszokni ezt az új helyzetet. Amikor pedig elkezdett szaglászni, akkor legszívesebben egy lemondó pillantással néztem volna rá és olyan arckifejezéssel, hogy ez most komoly? De inkább csak ültem és tűrtem, vagyis inkább vártam, arra, hogy vége legyen eme szaglászásnak. ~Látók közé tartozom most már, érzékelés. ~ válaszolok neki készségesen, majd játékosan eldobom magam és úgy pillantok fel rá. ~ Te mit csináltál? Vadásztál vagy éppen magadat csodáltad a víztükrében? ~ mindig is szerettem őt cukkolni, majd sietve pattanok fel én is és mellé sétálok. ~ Merre tovább? Vadászat vagy csak játszadozás? ~ kíváncsian kérdeztem tőle, mert az se gond, ha nem vadászunk, azt megtehetem máskor is.
Nem történt. De történhetett volna. Komolyan, néha annyira hebrencs ez a lány! Simán letéphettem volna a fejét, ha nem kapcsolok időben... De annyiban hagyom a dolgot, csupán egy halk morranás az, amivel illettem semmi több. Kérdésére azért kicsit kijjebb húzom magam, halkan dobbantva a mancsommal. ~ Nem vétek. Csak nem kéne... ~ tudom, hogy már nem kölyök, tudom, hogy már van ilyenben tapasztalata. De azt is tudom, hogy ami új, azt szokni kell, és tanulni. Nem is értem a teremtőjét hogy engedhette el. Vagy... Megmozgatom tarkóm vonalán a bőrt. ~ Tud egyáltalán róla? A fickód? ~ nem túl szépen illetem az atyját, de nem is érdekel. Részemről még mindig nem szívügyem a pasi, ez van. Talán így is marad. Viszont a farkasát valóban helyesnek tartottam, mindattól függetlenül is, hogy a létezése valahol nem volt a kedvemre való. De majd megszokom, és teljesen el is fogadom. Prim miatt, mindenképp. Követem a mozdulatát, ahogy eldobja magát a deres avarba, játékosan ficánkol, mancsai felhúzva lógnak mellkasa felé. Istenem, lökött! A szó legjobb értelmében. Megrázom a bundám, ahogy leheverek mellé, noha részemről semmi hempergőzés nincs a dologban. ~ Látók... ~ ciccenek fel elméjében ~ Ezért kár volt eladni Unalaq lelkét. ~ csak húzom az agyát, nem nézem le egyik vérvonalat se. Mindnek vannak előnyei, és hátrányai is. Mind önmagában szép, amire képessé válik általa a farkas. ~ Egyik se. Vagyis, a vadászatot még fenn tartom, csak nem jutottam el odáig. Valaki letepert... ~ vágom mancsomat a mellkasára, fejemet az oldalába túrva. Végül felpattanok, hosszan elnyújtózom mellette. ~ Nos. Részemről a farkas gyomra ételért kiált, szóval én kergetőzni megyek. Ha akarsz jössz, ha nem... hát bukfencezz még itt párat. ~ összecsattogtattam előtte a fogaimat, újfent csak az agyát húztam. Persze, hogy velem jön. Amúgy is ígértem egy vadászatot neki, plusz: szeretem a társaságát. ~ Csak bele ne gurulj a patakba! ~ szökkentem párat, majd futásnak eredtem. Energiáim átfogták, hívták; természetesen vele kívánom folytatni az utat.
Csak perekkel később fékeztem alább az iramot, amikor a fák mögött henyélő szarvasbikát érezte meg az orrom. Lelapultam, tompa, nesztelen léptekkel kúsztam el egy közeli bokor tövéig. Reméltem, hogy Prim sem ver zajt, reméltem, hogy újdonsült farkasa is tudja, hogyan is kell vadászni. ~ Ha jelet adok. Te kifutsz balról, én pedig jobb oldalról, fölülről kapom el a fejét. ~ instrukciót adtam, hogy miként szeretném abszolválni a vadászatot, ha pedig jelét láttam, hogy egyetért, és együtt működik, úgy már csak pár másodpercet hagytam hátra... Három... kettő... egy... ~ Most! ~ aztán előugrottam a bokorból...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Új farkasom volt, új volt még a város is és ez a fajta élet is szokatlan volt, s emellé még több, mint 9 évtized után szőke hajkoronám is lett. Azt hiszem, hogy itt még lesznek váratlan pillanatok. Érdekesen sikeredett az este Nonóval, de talán az ébredés még inkább váratlan dolgokkal lepett meg minket, amikor rájöttünk arra, hogy szőke lett a hajkoronánk. Eltűntethettem volna, de inkább csak megcsináltattam normálisan, hiszen ittas állapotban se lehet tökéletes hajat készíteni. És amúgy is azt mondják, hogy a változás jó. Tudtam, hogy kicsit felelőtlenül leptem meg őt, de most nem túlzottan érdekelt semmi se. Figyelem a reakcióját, de nem mozdulok meg. Mondhatni talán kicsit szemtelen is vagyok, mert legszívesebben megforgatnám a szemeimet is. A szavaira csak megrázom a fejemet és mellé még szívesen meg is rántanám a vállaimat, mert most tényleg nem érdekel az, hogy mit kéne és mit nem tennem. ~Először is nem a fickóm.~ szólalok meg egy kicsit bosszankodva, mert eleve nem tetszik az, ahogyan beszél róla. Más részt meg jelenleg nem akarok hímekről beszélgetni. Mindegy, hogy Rhyd-ról vagy csak a szomszédfiúról van szó. ~Másodszor meg nem vagyok pólyás, hogy állandóan vigyázni kelljen rám. ~ közben pedig őt figyelem, majd hogy megnyugtassam, sietve hozzáteszem. ~ Hagytam neki üzenetet, most elégedett vagy? ~ bár kötve hiszem, hogy eme válaszomnak örül, de ő ismer már annyira, hogy tudja képes vagyok bármire, s ha magány kell, akkor egyszerűen csak eltűnök és rosszabbik esetben még üzenetet se hagyok. Sose voltam teljesen normális, de azokat sose zavarta ez a tény, akik igazán ismernek, mások véleménye meg nem túlzottan érdekel. Szerettem bolondozni, szórakozni, hiszen olyankor még távolabb tudtam üldözni a rossz érzéseket, a nyomasztó gondolatokat, vagy a világ hívószavát. Figyelem azt, ahogyan mellém telepszik, de szemmel láthatóan ő túl komoly most, de még se teszem szóvá. Hamarosan pedig már a vérvonalam a téma… Figyelem őt és legszívesebben megforgatnám a szemeimet ismét. ~Ennyire azért ne örülj ennek…~ jegyzem meg csöppet se komolyan, hiszen érthető a reakciója és őszintén mondva nekem is hiányzik picit a régi vérvonalam, de már ezt is kicsit megszoktam és idővel jobb lesz. Ugyanakkor ezzel együtt én is higgadtabb teremtés lettem, mert szerintem, ha még a régi bestiám élt volna bennem, akkor nem lett volna ennyire békés a tisztáson való elvállás se… Végül kicsit megrázom a fejemet. ~Legalább többször játszhatod el a hős szerepét.~ ezt még inkább nem komolyan gondoltam. Akkor már igazán szorulnia kell a huroknak, ha én segítséget kérek valakitől. Legyen szó róla, vagy másról. Szeretem magam megoldani a gondjaimat… ~Biztosan fontos teremtés lehet, ha még mindig életben van ennek ellenére~ fordulok felé, de továbbra is a földön maradok, mint egy gondtalan kölyök. De legalább ez is segít elterelni a gondolataimat. Amikor megérzem a mancsát rajtam, majd azt, ahogyan a fejét oldalamba fúrja, én se habozok „megszeretgetni” őt a mancsaimmal. Mintha csak kicsit megölelgetném őt vagy valami olyasmi, csak hogy érezze a törődést, meg amúgy is mindig szerettem a közelében lenni. Amikor pedig felpattan, akkor csak figyelem őt, de én tovább dagonyázom az avarban… ~Legalább tiszta is leszek akkor…~ majd amikor elindul, akkor nem mozdulok. Még akkor se, amikor csábítgat, hadd higgye csak azt rövid ideig, hogy képes vagyok nemet mondani még eme hívogató energiáknak is. Még ha nehezemre is esik, de végül én is felpattanok és elindulok utána. Hol futok, hol pedig néha szökkenek egyet, vagyis ugrok. Az se érdekel, hogy mekkora zajt csapok. Főleg, hogy talán a zaj hangja képes elnyomni minden mást, ami legbelül kavarok bennem… De ahogyan ő, úgy én is lassítok. Talán kicsit olyan leszek, mint egy vénség, de pillanatokkal később én is megérzem a vad csábító illatát, mire a hasam kicsit megkondul. Végül pedig mellé sétálok, majd rápillantok. ~Látom még mindig szeretsz parancsolgatni… ~ próbálom a lehető legkedvesebben küldeni felé a szavakat, de igazából csak húzni szeretném őt. Lassan bólintok, hogy nekem megfelel. Amikor pedig a „lámpa zöld” lesz, akkor habozás nélkül ugrok, hogy megsebesítsem a vadat. Bár kicsi az esélye annak, hogy egyedül sikerült volna, mert ahhoz még túl új a farkasom. Ha pedig mind a ketten sikerrel jártunk, akkor meg is van a vacsoránk. ~Szép példány…~ jegyzem meg elégedetten, majd kicsit neki is megyek, dörgölődzöm vagy valami olyasmi, hogy utána megszemlélhessem a vacsorámat. S a farkasom ösztönei még erősebbek lesznek és pár pillanattal később be is bizonyítja azt, hogy milyen ragadozó.
Elégedett? Mondjuk. Mindenesetre egy könnyed morranás a válaszom, nem több és nem is kevesebb. Ezt meg ráhagyom, végül is az ő dolga. Ha pedig a teremtője telibe szarja mit csinál, nekem édes nyolc. Legalábbis, amíg baja nem esik. Mert annak marhára nem örülnék! Játszadozott, én pedig értékeltem, még ha kicsit komolynak is tűntem. Szeretem, hogy ilyen hóbortos, életvidám. Ez mindig kölcsönöz belém is valami melengető boldogságot, és jó kedvet. Még akkor is, ha épp híján vagyok az ilyesféle érzelmeknek, érzéseknek. Az, hogy hősködhetek - kacagnék -, csak megráztam a bundám, lapos pillantással üdvözölve az övét. Jól esik, hogy élcelődik, fel is jogosít arra, hogy az oldalába fúrjam a fejem, majd röpke másodperc alatt pattanjak négy lábra. ~ Biztosan az. Ezt garantálhatom. ~ dobbantottam egyet játékosan, hiszen ő is pontosan tudja, hogy mennyire fontos nekem. Vagy, legalábbis sejtheti. Nem titkoltam soha, ezt kár lenne.
Vadászni hívtam - a csalogattam erős túlzás lenne. Örülök, ha jön, de ha nem, hát attól se verem magam a földnek. Fogtam már jó pár vadat egymagamban is, és a farkasom nem is nagyon csípi, ha meg kell osztania mással a zsákmányát... de ez most más helyzet. Prim más. Nekem más. Hallottam eleinte a csendet, a nesz néma zaját, ahogy nem mozdult, várt... váratott. Míg végül megindult, trappoló, csattogó dobogással eredt futásnak utánam. Vigyor helyett vicsor, amivel jutalmazom az érzést; jön. Mégis, csak akkor pillantottam rá, mikor lefékeztünk, és besorolt mellém. ~ Te pedig dacoskodni. ~ utaltam az előbbi hatásszünetre, amíg nem eredt utánam. Egyébként nem, a parancsolgatás nem a kenyerem. Egyszerűen csak jobb szeretem, ha a vadászat nem légből kapott, hanem némi tervezet is kerül mögé. végül nem vártam, csak jelet adtam, és már robbantam is ki a bokrok mögül, egyenest a szarvas képébe vetődve. Karmaim a bőrébe vájtak, tépték, szint nyúzták. Primre való tekintettel viszont nem akartam kínozni, amúgy sem szeretem ha szenvednek. Szóval villámcsapásként martam meg torkát, roppantottam át a gigáját, majd téptem ki azt a helyéből. A jól termett jószág pedig már holtan hullott alá a földnek, hangos robajjal vágódva a talajba. A dér meghajolt körülötte, a vére pedig lassú folyamban kezdte átszínezni a nedves avart. ~ Laktató. ~ jegyeztem meg szavaira, melyek az elmémbe kúsztak. Hanyag módon ejtettem, köptem ki pofámból az ott maradt bőr- és hús kombóját, majd a legyilkolt bak mellé léptem. Egyik mancsommal arrébb löktem, ha tetszik: fellöktem, majd hirtelen, gyors mozdulattal téptem fel a hasát. Gőzölögve buktak elő a belsőségek, az ízesebb falatok. A szívét egyből, szinte rágás nélkül nyeltem le.
Miután végeztünk - kivégeztük... jóllakottan henteredtem le a földre, belenyomva vértől ittas képemet az avarba. Majd a hasamra pördültem, mellső mancsaimat elégedetten keresztezve át egymáson. ~ Hogy hívják? ~ a tagot, aki átrágta őt. De nyilván nem kellett ezt neki magyaráznom, hanglejtésem elég volt talán, hogy értse, mire gondolok. ~ Csak, hogy ne tépjem véletlenül se ketté, ha kakaskodna egy rapid randin. ~ csak hülyülök. Ehhez a név, amúgy is kevés lenne. Viszont érdekelt, nagyon is. Ahhoz, hogy teljesen elfogadjam, és szokjam... ez is kell.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Morgására nem válaszolok, mert felesleges lenne. Lehet, hogy nem kellene egyedül császkálnom, de nem akarok állandóan otthon ülni. Ha meg valami van, akkor meghallom innét is a telefonom hangját és semmiből se tart visszavedleni. Fura dolog az élet, hiszen úgy általánosságban nem volt jó kedvem, se olyan, akinek kedve lenne bolondozni, de most még is ment. Úgy éreztem, hogy egy-két ember, farkas közelében kicsit könnyebb ez az egész. Remélhetőleg hamarosan az egész dolgon túl jutok és képes leszek alapból mosolyogni csak úgy, mint régebben. Mosolyognék, de csak állom a pillantását, amikor meg odafúrja magát hozzám, vagy legalábbis a fejét, akkor csak a mancsaimmal szeretgetem meg őt, majd pedig figyelem, ahogyan újra talpra szökken. A szavaira meg egy kisebb boldogság hullám kerít hatalmába. Jó érzés tudni azt, hogy ennyi kaland és ennyi távol töltött idő után is így van, bár ezt már a korábbi találkozásainkból is tudtam. S örültem annak, hogy ő képes volt olyannak elfogadni, amilyen vagyok, vagyis szeszélyesnek, aki egyszer komoly, míg máskor játékos, csintalan, de ugyanakkor néha kicsit veszélyes is.
~Ismersz már annyira, hogy tud nem szokásom csak úgy egy hím után futkosni vagy csak úgy megtenni nekik valamit.~ küldöm felé játékosan a szavakat, hiszen ő fontos volt számomra és utána futottam volna bármikor. Ha kell, akkor megmentettem volna őt újra és újra, vagy csak mellette lettem volna, hogy megóvjam őt a bajtól, vagy csak egyszerűen amiatt, mert fontos nekem és szeretem vele elütni az időt. Mellette mindig könnyű volt boldognak lenni, még ha nem is volt minden fényes. Hamarosan pedig már nem csak figyelünk, hanem le is csapunk. Nem kellett kétszer kérlelni, mert simán benne voltam vadászatban és amint zöld utat kaptam támadtam is. Nem állítom azt, hogy egyedül egyszerű lett volna leteríteni, mert hiába tudtam mit kell tenni, attól még a farkasom új volt és még nem sokat vadászott, de annál inkább lelkesebb volt és őrült a lehetőségnek, meg talán kicsit bizonyítani is akart a hímnek, hogy még inkább el tudja fogadni. Ugyanakkor örültem annak is, hogy sok farkassal ellentétben most Alec nem játszadozott a szarvassal, hanem egyből megöltem. S hamarosan pedig el is kezdődött a lakoma, ami nem kellett az csak arrébb raktam, vagy egyszerűen kiköptem és igyekeztem én is minél többet megkaparintani a jóból. Régóta nem vadásztunk már együtt, meg amúgy se gyakran tettünk ilyet, de utoljára Rhydiannal volt közös vadászatom, bár akkor meg a farkasom első vadászata volt. Most meg Alec-el vadásztam együtt, de egyáltalán nem bántam. Amikor pedig már jól laktam, akkor kicsit hátráltam.
~Ki fogok durranni~ szólaltam meg, majd pedig igyekeztem arcomról eltűntetni a vért és minden nyomát annak, amit nem olyan régen tettünk. Figyeltem őt, néha kicsit még a fejemet is oldalra billentettem közben. Amikor pedig a földre heveredett, akkor odamentem hozzá, majd leheveredtem mellé és arcomat kicsit az övének fúrtam amolyan szeretet jeleként, vagy valami olyasmi, majd végül a földre heveredtem teljesen. ~Milyen biztató, azért remélem, hogy nem csinálsz semmilyen őrültséget.~ fordítottam felé a fejemet, de még mindig nem emeltem fel a földről. ~Rhydian Winter, a helyi kórházban orvos és hidd el, hogy remek ember, így nincs miért aggódnod.~ válaszoltam neki komolyan és őszintén. Ez volt az igazság, hiszen hálás volt sok mindenért neki. ~Te meg mesélsz róla? Arról, aki miatt részben erre jöttél vagy a szomszédságba? ~ s a fejemet a lábaimra teszem és úgy mozdulok, hogy lássam őt. Nem kötelező válaszolnia, de tényleg kíváncsi vagyok rá(juk).
Fátyolosan pislogtam rá, ahogy a hasamon heverve pihentettem az emésztendő kaját. Az arca az enyémhez simult, én pedig hagytam, hogy így legyen. Egyébként is jól esett, szeretem Prim közelségét. Mindig meg tud nyugtatni. Talán épp azért, mert ő is hasonszőrű, mint én. A két véglet... ~ Úgy ismersz, mint aki nem csinál? ~ mert nagyon jól tudja, hogy amúgy csinálok. Hülyeséget. Nem is keveset. Mondjuk az utóbbi időben erősen visszafogtam magam, úgyhogy mindenki boldog lehet. Ez esetben sem kívánok semmit tenni. Csak na... minél többet tudok a teremtőjéről, annál nyugodtabb vagyok a témát illetően. Az információt természetesen raktároztam, a nevet mentettem; és csak remélni merem, hogy tényleg olyan jó ember, mint azt állítja. ~ Igyekszem nem aggódni. ~ dobbantottam egyet a mancsommal puhán; semmi felhajtás. Amúgy meg hiába mondja, úgyis aggódni fogok. Olyan ő nekem, mint a húgom. Persze, hogy aggódok érte. Legyen bármi, legyen bárkivel... Kérdésére mégis megfeszültem egy pillanatra, tekintetemben pedig valami nagyon mély és nagyon távoli fény derengett fel. Nem akartam igazából erről beszélni, egyébként sem vagyok az a sztorizós fajta. Ez a csajok dolga. Általában, legalábbis. Mégsem akarok kifarolni a kérdése elől, a múltkor azt tettem. De úgy látszik, nagyon is érdekli a téma. Én pedig pont előle nem kívánok semmit sem elhallgatni. ~ Mesélek... ~ ezúttal a hátamra pördültem, finoman nekikoccanva Prim oldalának. Tekintetem a csillagokban úszó eget pásztázta; halk mégis erőteljes sóhaj színezte át előttem a hűvös levegőt. ~ A neve, Joana. Régen... elég sok időt voltunk együtt ~ ezt érti, ahogy szeretné. Nem vagyok hajlandó magyarázni. ~ Sok hülyeségbe belerángattam, akkoriban elég faszkalap is voltam ~ mondjuk ez most sincs nagyon másként! ~ Igazából, szerettem őt. Bár a hogyan nem túlzottan behatárolható, de a'sszem sejted. Ahogy már én is. Mindegy is... Mert marhára elbasztam. Évtizedeken át evett a lelkiismeret. Átvertem, talán meg is aláztam... és ott hagytam. Ez a legnagyobb bűnöm. Se szó... se beszéd. ~ nem folytattam tovább, ez ennél sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb. A miértek, az okok, a viszonyok, amik egymásra hatnak... Még én is belecsavarodok. Visszafordultam a hasamra, majd felnyomva magam, négy lábra egyenesedtem. ~ Sétáljunk picit, cicc. ~ böktem meg homlokommal az övét, noszogatva őt a feltápászkodásra. ~ Tudom, nem loholsz hímek után. Most nem is kell. Egyébként meg szenya vagy. Sose akartam, hogy megtegyél nekem bármit is, szóval lehetnék én egy különálló hím számodra? Amelyiknél nem érzed és gondolod úgy, hogy éppenséggel futsz utána?! ~ nevettem volna ,de farkasbőrben maradt a morgással egybekötött vinnyogós akármi. Megvártam míg feláll, aztán random elindultam az erdő gyomrába, amerre épp jól esett...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
~Reménykedni szabad, hogy egyszer benő a fejed lágya.~ küldöm felé játékosan eme szavakat, hiszen tudom, hogy képes hülyeségeket csinálni, ahogyan én is. Ebben eléggé hasonlítunk. Ha nem így lennennak, hogy rá találtam vagy ő rám, ez már csak részletkérdés. Majd előbb vagy utóbb ő és a Rhyd is találkozni fognak, de abban eléggé reménykedek, hogy nem kakasviadal lesz abból a találkozásból, mert akkor egyik hím se fogja megköszönni azt, amit kapni fog tőlem. A neve nem titok, hiszen vannak olyanok, akik tudják azt, hogy kinek a kölyke vagyok és inkább tőlem tudja meg Alec, mint mástól. ~Én meg majd igyekszem nem ősz tincseket előcsalni vagy fejfájást okozni neked…~ fordulok felé valami mosolyszerű grimasszal az arcomon, de inkább tűnhet hülye vicsorgásnak. Emberként tény, hogy könnyebb kifejezni az ilyen fajta érzéseket, de szerintem így is érti, hogy mire gondolhatok. Nem vagyok ártatlan angyal, de sose akartam az lenni. Ő pedig ezt pontosan tudja. Nem állt szándékomban tágítani a kérdésemtől, de még se volt kötelező választ adnia, s ezt szerintem tökéletesen érezhette. Kíváncsi voltam, de ez szerintem nem akkora bűn. Fontos volt számomra, így érthető, hogy tudni szerettem volna arról vagy azokról a személyekről, akik idevonzották őt. Kicsit jobban felé fordultam, s néha kicsit odafúrtam a fejemet is, de türelmesen vártam. Ha esetleg nem kaptam volna választ, akkor nem firtattam volna tovább, viszont amikor elkezdett beszélni, akkor kicsit felkaptam a fejemet és még az se zavart, hogy kicsit meglökött, miközben ő pozíciót váltott. Néha kicsit oldalra is döntöttem a fejemet és úgy hallgattam azt, amit mondott vagyis a gondolatait, amiket felém küldött. ~ De azóta megbántad és csak ez számít. ~ „szólalok” meg egy kisebb hallgatás után, mert tény, hogy Alec nem egyszerű eset, de szerintem egyik farkas se az. Csak néhányan kicsit szelídebbek. Pár pillanatig újra habozok, de végül újra megszólalok, miközben őt fürkészem. ~ Szereted még mindig őt? ~ Nem hiszem, hogy csak barátság lett volna köztük, vagy legalábbis a szavai alapján nem arra tudok következtetni. Kíváncsian fürkészem őt, bár lehet nem kapok választ rá, de attól még egy próbát megért. Amikor pedig talpra szökken, majd amikor a homlokunk összeér, akkor kicsit még inkább odafúrom magamat. Jó a közelében lenni, mert sikerült kicsit megnyugtatni a tomboló vihart, illetve mellette minden könnyednek tűnik, még ha nem is az. Amikor befejezi a monológját, akkor sietve pattanok fel én is, majd picit oldalra billentem a fejemet. ~Ohh, eddig nem érezted a törődést vagy azt, hogy különleges vagy? ~ küldtem felé a szavakat játékosan, majd picit meglöktem őt. ~Mindig is másabb voltál, mint a többi hím. Amúgy meg sose futottam utánad, melletted vagy érted futottam. Van különbség azért…~ s fejemet belefúrtam a bundájába, amolyan ölelés, szeretet jeleként. ~Senki se lesz olyan, mint te számomra~ pillantottam rá komolyan, majd hamarosan el is indultam én is a messzesége. Mellette sétáltam vagy éppen futottam, nem különösebben érdekelt a tempó, s egy darabig még a csönd se zavart, de végül megtörtem azt. ~Ha egyszer úgy adódna, hogy többé nem jönnék vissza, akkor melyik lenne jobb, ha szólnék „előre” vagy csak eltűnnék? ~ Fura kérdés, de tényleg tudni szeretném. Nem akarok elmenni, de már megfordult a fejemben és ez pedig nem Rhyd hibája. Ő semmi rosszat se tett. Viszont most talán amiatt is érdekel ez a dolog, mert mind a ketten „letelepedtünk”, de régebben ez nem volt gond. Mind a ketten vándoroltunk, felfedeztük a világot, viszont most picit másabb a helyzet.
Kizárt. Már, hogy benő a fejem lágya. Szerintem anyám jó párszor fejre ejthetett, vagy franc tudja. De igazából, nem is akarom, hogy bármi változzon. Legalábbis ilyen téren semmiképp. Annak pedig mindig is végtelenül örültem, hogy ő is hasonló ilyen szempontból, mint én. Talán ezért is találtunk egymásra, talán ezért is ment olyan könnyen az első perctől kezdve. ~ Nem okozol. Bármit is csinálsz, még ha nincs is mindig az ínyemre, én melletted állok. ~ kevés olyan ember van, akit feltétel nélkül a bizalmunkba, vagy épp a szívünkbe fogadunk. Ő ilyen a számomra, azon kevesek közül, akikről még ezt elmondhatom. Tényleg nem számított mit tesz, vagy mit nem. Ameddig kára nem, öröme annál inkább származik belőle. Többek között ezért is válaszoltam a feltett kérdésre, még úgy is, hogy a legkevésbé sem volt hozzá kedvem. Nem szeretek alapból sem ilyen dolgokról beszélni, lelkizni meg pláne nem. Részemről lerendezem az ilyesmit egymagam. Aztán vagy így, vagy úgy... de lesz valami. ~ Meg. ~ tény, ez nagyon tény. ~ Nem mintha sokat számítana. A dolgon ez még nem változtat. ~ megvontam volna a vállam, ha tudtam volna... helyette maradt a hanyag fújtatás, és erős mancsom önkéntes dobbantása. Az újabb kérdés mégis akaratlan gócot növesztett a torkomba. Már-már fojtott, ahogy ereimben a vér is dermedésnek kezdett. mit kéne erre válaszolni? Amikor még magamnak se vallanám be... ~ Szerettem. Azt hiszem. ~ elfordítottam a tekintetem róla. Az államat a földre pihentetve fürkésztem a bokrok alatt megbúvó fűszálak játékát. ~ Ah. Nem tudom, cica. Lehet. ~ adtam végül választ, mégis kétest. Még magamnak is. Nem akarom szeretni, annyi idő eltelt. Mégsem tudok ellent mondani a késztetésnek, mikor úgy érzem: látnom kell. Közhely, kétség... önvalóból való megsemmisülés. Minden, ilyenkor mindent érzek. Nem tudnám a sok ezer, kuszaság közül kicsípni ezt az egyet. Ez az egyetlen egy: tényt. Közben talpra szökkentem, fejemmel finoman bökve meg az övét. Nem akarok, és nem is tudok lelkizni, tényleg. Sosem voltam ilyen téren a szavak embere... Talán hátrány. Talán nem. Nem is érdekel. Már indulnék; fejembe felszökő hangja mégis torpanásra int. Testem vonala mentén pillantottam vissza rá, majd irányosan faroltam be magam mögé. Felé fordultam. Még a lökés sem érdekelt, egyszerűen annyira jól estek a szavai, hogy a világ is megszűnt egy pillanatra. Még a levegővételem is kihagyott egy billentyűt. Ahogy a bundámba fúrta a fejét, ösztönösen döntöttem hozzá a homlokom; mindegy volt, hogy hol érem. Csak érjem el, csak viszonozzam a gesztust. Mégis, reakcióm eleinte elcsapta az érzelmes megnyilvánulást. Amúgy sem kenyerem... Prim mellett mégis sikerül néha megvillantanom ezt az oldalamat is. ~ Nem vagyok különleges. Te is tudod. Barom annál inkább. ~ indultam meg vele, mellette, néhány percig lassú galoppban hagyva magunk mögött az elhullott tetemet. ~ De én is... a világ végéig is elfutnék érted. Mindig ott leszek neked, ahol kellek. ~ nem tudom úgy kifejezni, mint ő. De mindenképp azt akartam érzékeltetni vele, hogy számomra se lesz soha senki olyan, mint ő. Ő több, mint egy barát, több, mint egy villanó szerelem, ami elhamvad az idővel. Nem vagyok képes definiálni. Talán a lelki társam... Talán ez áll hozzá a legközelebb. Aztán futásnak eredtem, egyenlőre nem akartam folytatni a túláradó érzelemkitörést. Még megnyílnék, még több lennék, mint aminek lát. Kibújnék abból a mocskos kis zacsiból, amibe nagyon komótosan bezártam magam. Habár... azt hiszem, tőle nem sajnálnék némi belátást, abba a zacskóba. Jó pár percet futottunk, élveztem az arcomba csapódó szél erejét, ahogy a bundámba mart. Életveszélyesen szeltük az erdőt, mint két árny, sötét hurrikán a fák alatt. Egészen addig, míg végül lassulni nem kezdtünk... a tempó enyhült, a felszabaduló adrenalin pedig érezhetően kicsent belőlem némi energiát. Jól esett. Csak akkor pillantottam Primre, mikor megtörni kívánta a csendet. Le is fékeztem; megálltam. Hezitálón toporogva a talajon. Na, nem a kérdés miatt... Sokkal inkább azért, mert nem tudtam hova tenni a kérdést. ~ Sose tűnj el. De ha mégis... ~ léptem oda hozzá ~ Sose felejts el megkeresni, ha szükséged van rám, vagy csak egy társra, aki elkél a sötétben. ~ nyeltem egyet, ezzel együtt pedig puhán ejtettem le magam a földre. ~ El akarsz menni? ~ döntöttem oldalra a fejem, a füleim ide-oda ficegtek. Tudni akartam, hogy miért tette fel a kérdést...
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
~Köszönöm és ez fordítva is igaz…~ küldtem felé eme egy szót szeretettel átitatva, hiszen jó érzés volt tudni azt, hogy egy ember, vagyis farkas mindig mellettem fog állni. Nem szerettem volna elveszíteni őt, mert fontossá vált az elmúlt évek alatt. Hasonlítottunk egymásra és ennek köszönhetően talán még inkább megértettük a másikat szavak nélkül. Képesek voltunk egymás hülyeségeit elfogadni, támogatni benne a másikat, ha öröme származott belőle, de ugyanakkor óvtuk egymást a bajtól, ha egy helyen tartózkodtunk, ha meg egymástól kicsit távol, akkor se számított, mert ott teremtünk a másik mellett, amint tudtunk… Tisztában voltam azzal, hogy nem olyan típus, aki csak úgy beszél ilyenekről, de azért egy próbát megért és szerencsére sikerrel is jártam, mert választ kaptam. ~ Hidd el, hogy többet számít, mint gondolnád. Mindent valahol el kell kezdeni és egy megbánás tökéletes kezdőlépés. ~ a szavaimat komolyan gondoltam, hiszen egy dolgot már megtanultam, hogy megbánni és bocsánatot kérni nem éppen könnyű dolog, de ha őszintén gondolja az ember, akkor mennyei érzés az, amikor a másik fél megbocsájt. S hiába tűnik jelentéktelennek ez a dolog, mert többet ér minden szónál, vagy tettnél, vagy legalábbis a legtöbbnél. A jelek szerint lehet, hogy inkább csöndben kellett volna maradnom és nem kellett volna rákérdeznem a dologra, de már nem tudom visszaforgatni az idő kerekét és semmisé tenni. Így inkább türelmesen várok a válaszára, miközben őt fürkészem és néha picit oldalra billentem a fejemet. A válaszát hallva biztosan feljebb szaladt volna a szemöldököm, de helyette inkább csak a mancsommal „dobbantattam”, zavartam meg kicsit a földet a közelében. Majd egy pici morgás hagyta el a számat, ami inkább sóhajnak indult, de hát farkasként nem olyan könnyű ezeknek a dolgoknak hangot adni, vagy kifejezni. ~Nálad a lehet felér egy igennel, vagyis legtöbb esetben tuti. ~ s még az se érdekelt, hogy már felpattant. Nem bírtam megállni, hogy ne mondjak semmit se a hallottakra. Tisztában vagyok azzal, hogy meg kellene tanulnom lakatott tenni a „számra”, de ez nem olyan egyszerű ennyi évtized után. Amikor a fejével megbökte az enyémet, akkor viszonoztam a dolgot, majd egy aprót „bólintottam”, hogy vettem az adást és nem fogom tovább faggatni őt. Nem olyannak ismertem, aki csak úgy beszél az érzéseiről, de szerintem nekem egész sokat elárult már az évek alatt és ennek örültem. Majd hamarosan elindult, miközben én tovább jártattam a számat, vagyis az elmémet és ostromoltam őt a szavakkal, de nem hiszem, hogy sok újdonságot mondtam volna neki. Viszont jó érzés volt látni azt, hogy a szavaimmal képes voltam megállítani őt, így még bátrabban mondtam tovább, majd pedig vártam kicsit. Ezek után pedig újra odafúrtam magamat, ő pedig hozzám. S egy pillanatra elhittem azt, hogy a világ megszűnt, s csak ketten maradtunk. S még az se érdekelt, hogy ő nem volt a szavak, vagy az érzelmes tettek emberre, mert ebben a pillanatban sikerült kicsit azért megvillantania azt a felét is. ~Akkor te vagy az én különleges barmom! ~ szólaltam meg játékosan, legszívesebben kuncogtam is volna mellé, de helyette újra egy morgás jött ki, csak kicsit másabb hangnemben, mint amúgy szokott. ~Amúgy meg, ha te az vagy, akkor én is.~ mert tényleg sok mindenben hasonlítottunk, majd lassan elindultam volna, de a szavai visszatartottak. Újra felé fordultam. ~Tudom Alec és sose fogom tudni igazán meghálálni azt, hogy mindig mellettem voltál, amikor kellett. Köszönöm mindent!~ tényleg hálás voltam azért, hogy mindig megjelent és megmentette a seggemet, vagy csak egyszerűen mellettem maradt, amíg kellett. Azt is mondhatnám, hogy egy fura és megfoghatatlan kapocs kötött minket össze, de nem is akartam megfejteni, hogy mi lehet eme kapocs, mert csak az számított, hogy egy biztos pont mindig is volt és lesz is az életemben, még pedig ő. Hamarosan pedig futottunk, a szellő a bundákba kapott. Olyanok voltunk, mint egy elmosódó árny. De nem érdekelt se a tempó, se a zaj. Egyszerűen csak jó érzés volt futni, de egy idő után eszembe jutott az is, hogy mi elől akartam újra elfutni. Egyszerűen csak tovább akartam állni, de még se ment. Maradtam, mert maradnom kell és maradni szeretnék. S egészen addig nem is volt baj, amíg meg nem szólaltam, amíg újra meg nem kívántam törni a csendet. Tudtam, hogy benne bízhatok és valakivel muszáj volt beszélnem erről, még ha nem is nyíltan, hanem kérdésbe bújtatva azt, amit majdnem megtettem, viszont egy pillanatra se kételkedtem abban, hogy ő érteni fogja, hogy ez nem csak egy kérdés. Amikor megállt, akkor én is lassítottam, majd pár lépéssel mögötte álltam meg. Álltam a pillantását. Szavai jól estek, de ugyanakkor fájt is kicsit legbelül, mert tudtam jól, ha lelépnék, akkor neki is és másoknak is fájna, s azt hiszem egyedül ez tartott itt, meg az, hogy nem szerettem volna újra elszúrni. Amikor ledobta magát a földre, akkor én is közelítettem felé, majd a messzeségbe bámultam, de végül követtem a példáját és ha engedte, akkor a fejemet ráhajtottam. ~El akartam, majdnem elsétáltam. Egyszer jó pár napja, majd pedig most, mielőtt beléd botlottam…~ kezdtem bele a dologba, majd hirtelen újra talpon voltam és a közelben lévő víz hang felé sétáltam és leheveredtem a vízforrás mellé és figyeltem saját magamat a víz tükrében.~Újra futni akartam, menekülni, de még se ment. Úgy éreztem, hogy maradnom kell és még több dolgot nem szúrhatok el.~ nem akartam letámadni vele, ha akarta meghallotta, ha nem, akkor egyszerűen el is engedhette a füle mellett, de muszáj volt kiadnom magamból. ~ Sajnálom, felejtsd el…~ szólaltam meg sietve, mert tényleg jobb, ha elfelejti, majd az orrommal megérintettem a vízfelszínét és hagytam, hogy rövid időre elmossa a tükörképemet…
Nem akarom, hogy felérje egy igennel. Maradjon csak lehet, és ha úgy van, legyen kedves és múljon is el a picsába! Sosem voltam reménykedő, vagy épp ezen marhaságok kergetője. Inkább a tények, az érvek, és a valóság, amit kultiválok. Mindenesetre egy idétlen vakkantásféle ami járt a szavaiért, miközben a bundámat is megráztam. Nem akarok most ezen gondolkodni, vagy elmerülni bármiféle kimenetelben, lehetőségben. Még csak az sem érdekel, hogy jár e a megbánásomért megbocsájtás. Lesz ahogy lennie kell. Én pedig vagy így, vagy úgy... de járni fogom az utamat, ahogyan eddig is. Egyébként is, sokkal jobban lekötött az, hogy Primmel tölthettem az időt. Ő bújt, én pedig továbbra is hozzásimítottam a fejemet, arcomat... épp amivel értem őt. ~ Nemes cím, sose dobnám el! ~ és valóban. Már attól jobbnak, és többnek érzem magam, hogy számára különleges vagyok. Pláne azért, mert nekem is ő. Nem kellenek közhelyek, körjátékok, unos-untalan szájtépés. Én érzem őt, és bíztam benne, hogy ő is engem. Más nem számított. ~ Ne már! Te nem vagy barom. ~ csíptem rá fogaimmal a bundájára, persze csak finoman. ~ De különleges mindenképp! ~ nem tudom miért gondolkozik így magáról, talán csak elfogultság, vagy önbizalomhiány... de biztos vagyok benne, hogy ő nem barom. Még csak fele annyira sem, mint én. ~ Ne viccelj, kislány. Főleg te vagy mellettem, nem pedig fordítva. ~ tekintve, hogy én heti szinten csinálok magamnak valami marha nagy faszságot, amiből aztán ki kell kaparni. Jó, jobbára megoldom magam, de van, hogy még nekem is segítségre van szükségem. Ilyenkor pedig őt hívom. Ki mást hívnék? Josh-t? Ott röhögne rajtam órákig. Ő más... Más, mint Prim. Ezek alapján nem is néztem jó szemmel azt, amit kérdezett, még akkor sem, ha tisztában voltam vele, hogy farkasok vagyunk... megyünk amerre épp úgy érezzük, hogy tartunk. Ez nála és nálam is mindig így volt. Mégis torkomra szorult a góc, ahogy elkezdett mesélni, milyen tervei voltak. Felegyenesedtem, hagytam őt arrébb sétálni, a folyó pereméig. Lassú, tompa léptekben indultam meg utána, odaérve a fejemmel bökve meg a válla tövét. ~ Nem felejtem el. ~ nem heveredtem le mellé, csupán leültem, mancsaimmal meglapogatva a fagyos talajt. ~ Mi elől akartál futni? Valami bánt? ~ hiszen eddig nem úgy tűnt. Azt hittem most jó neki, az új farkasa meg minden... most mégis fejbe vágott ezzel a mondattal. ~ Prim, tudok segíteni? ~ ezúttal már lehasaltam mellé, orrommal párhuzamosan nyúlva el az övé mellett.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A reakcióját látva eléggé hamar elengedtem a dolgot. Egy dolgot már megtanultam, hogy a hímnek felismerni azt, ha valaki igazán fontos nekik az nem mindig oly egyszerű, mint egy nősténynek, vagy mint egy közeli ismerősnek. Nem akartam se bosszantani őt, se nyaggatni ezzel, mert a végén esetleg felpattanna és hátat fordítana nekem. Ahhoz pedig túlzottan is jól érzem magam a közelében és most mindennél jobban szükségem van a társaságára, s a jó kedvre, amit a közelében érzek. Lehet, hogy emiatt kicsit önző vagyok, de minden teremtmény az valamilyen szinten. Nem gondoltam volna azt, hogy találkozni fogok vele ma, de örültem, hogy így alakult a dolog. Még néha a sors fura játéka is elsülhet jól. S most határozottan jól sült el ez a véletlen találkozás. ~Ezt örömmel hallom. ~ tényleg örültem annak, hogy nem vette sértésnek, de néha vannak olyan dolgok, amiket szavakkal nem lehet kifejezni, ilyen volt a mi kapcsolatunk is. Éreztük mind a ketten azt, hogy mennyire vagyunk fontosak a másiknak, ahogyan azt is, hogy mindig számíthatunk a másikra. S ez számomra mindennél többet jelentett, hiszen mellette mindig úgy éreztem, hogy semmi baj se érhet, mellette minden csak jó és szép lehet. Megráztam magam, amikor játékosan bundámba csípet és felpillantottam rá hitetlenkedő szempárral. ~ Nem fair a kisebbet „bántani.” Talán csak egy hangyányit, vagy csak túl elvakult vagy velem szemben. ~ s ha emberi alakban lettem volna, akkor most tuti még nyelvet is nyújtok rá, de helyette inkább csak kicsit meglöktem őt játékosan. ~ Örülök, hogy így gondolod. ~s picit újra odafúrtam magamat, de az egész csak pár másodpercig tartott. ~ Ez csak azért van, mert az én megmentésemre többen sietnek, mint a tiédre. Tudod a női praktikák. ~ húzom tovább az agyát, mert tény, hogy sokkal több férfi kell egy nő segítségére, mint fordítva, de soha se hívnék más segítségül, mint őt. Benne bízok teljes mértékig, s tudom, ha az életemet bíznám rá, akkor az is jó helyen lenne. Hamarosan pedig kicsit másabb vizekre evezünk. Én is távolabb sétálok és figyelem a közeli vízben a tükörképemet, majd egyszerűbb orrommal megzavarom a felszínét így az is tova illan. Tényleg egész kis helyes lett az új kölyköm. Hallom a lépteit, de nem mozdulok meg, még akkor se, amikor a fejével kicsit megbökdös. ~Pedig jobb lenne. Ostobaság volt felhozni. ~ de úgy éreztem, hogy neki elmondhatom. Fura volt hosszabb ideig egy helyen lenni és túl sok minden történt. Túl sok minden kavargott a fejemben, én pedig ilyenkor általában mindig leléptem mindenhonnan, ehhez elég jól értettem. ~ Nem tudom, talán csak úgy, mert már megszoktam azt, hogy úgy igazán sehova se tartozom. Meg talán picit gyáva is voltam. ~ válaszolok neki egy kisebb habozás után, majd felemelem a fejemet és őt figyelem. A mancsaimmal megtalálom őt, de csak gyengéden. ~Ígérd meg, hogy bármi is történik, te akkor is mellettem leszel.~ nem akarom sose elveszíteni őt. Ő volt az egyetlen biztos pont az életemben eddig és mindig is az lesz, legfeljebb most egyre több személy fog hasonló „címet” kapni, mert tudom, hogy Rhydianra is számíthatok, de Alec másabb. ~Volt még mára terved, vagy csak a bendődet akartad jól lakatni? Karácsonykor itt leszel?~ szegeztem neki két kérdést is, mert jobbnak láttam inkább másról beszélni. Nem akartam semmire se gondolni, csak a jelenre, rá és a jövőre, nem pedig a múltban elkövetet ostoba lépésekre.
Nem tett boldoggá az, amit hallottam. Nagyon nem. De megdorgálni nem fogom. A múltkor már így is eléggé kiakadtam a farkasára, azt kéne még, hogy azon nyavajogjak, hogy jaj de miért kérdezte!? Egyébként sem vagyok egy rinyálos szuka, szóval jobb, ha hagyom hagy mondja. Aztán valahol úgyis kikötünk. ~ Nem volt ostobaság. ~ sarkítom le az a megannyi gondolatot ami a fejemben cikázik. Nem akarom bántani. Őt nem. Semmiképp! Pláne úgy, hogy saját zavarodottságának legmélyén üldögél, ezt tisztán érzem. Akár bevallja nekem, vagy magának... akár nem. ~ Mindig van hova tartoznod. Lehet nem egy Hilton, de én mindig itt leszek. ~ ezzel válaszolva meg ígéretre kérő szavait. De nyomatékosítok, nyugtatón. Tudom, hogy jól esik. Ahogy azt is, hogy néha nekem is le kell dobnom a mókás bundám, és felnőttként reagálnom. ~ Ígérem, Prim. Csak hívnod kell. ~ tolom a képemet az övébe, homlokommal az övét érintve, röviden. Nem akarom, hogy egyedül érezze magát, vagy gyávának... elesettnek. Ez nem ő. Legalábbis nem volt rá jellemző. Persze megeshet, csak én kaptam belőle mást, egy falatot csak abból, aki ő. Ez több. Sokkal több. És talán fogalma sincs róla mennyire boldog vagyok attól, amit most ad magából. Ellépek végül, újabb szavaira kissé oldalra döntött fejjel pislogva rá. ~ Csak vadászni jöttem. Még van dolgom, sajnos. ~ nem is kevés, ami azt illeti. ~ Ezt pedig nem tudom. A közelben leszek, de lehet egy várossal arrébb. ~ ez még sok mindentől függ, és egyelőre még azt se tudom hogy holnapra mit tervez nekem a sors. ~ Gyere... menjünk haza. ~ azzal, ha nincs ellenvetése elindulok, mellette. És addig nem is hagyom el, míg az utunk nem kényszerül ketté válni...
Az első olyan hosszú hétvégén, ami két éjszakát is magába foglalt, és egyikünk sem dolgozott, lett a tökéletes arra, hogy megejtsük a korábban beszélt kempingezést Lorral. Sajnos nem az együtt töltött éber éjszakát követő első péntek-szombat-vasárnap lett – amiben jó részben én vagyok a hibás, mert vagy hétvégére osztottak be, vagy kaptam hétvégi és soron kívüli behívást –, de azt hiszem a lényeg az, hogy végre sikerült magunkat szabaddá tenni. A magam részéről még a telefont is kikapcsoltam és szóltam és az őrsön is jeleztem, hogy konkrétan elérhetetlen leszek – megelőzve azt, hogy esetleg megint berángassanak –, mert ezt a pár napot tényleg szeretném, ha magunkra tudnánk fordítani, teljes mértékben. Rengeteg pillecukorral és más egyéb élelmiszerrel, a sátorral, hálózsákokkal és takarókkal, zseblámpával és minden olyan táborozáshoz szükséges kellékkel felszerelkezve, ami kellhet, ülök be a kocsiba és indítom be a motort, amíg a nejemet várom, hogy ő is bepattanjon mellém. Egy darabon kocsival megyünk, aztán majd gyalog, hátizsákkal felszerelkezve, ahogy azt kell, ha már nomád módról volt szó, hogy abban fogjuk végig nyomni. - Elraktad a konzerveket? És a serpenyőt? – fordulok a nejem felé, és bár én ellennék nyers húson is – köszönhetően a bennem élő bestiának –, Lor egészen biztosan nem, arról nem is beszélve, hogy a farkasénemről nem is tud. A látszat kedvéért így nekem is fontos az ehető étel és minden, ami az elkövetkezendő három nap túléléséhez kellhet. - Meg a plusz takarót? – kérdezek még rá erre, miközben kikanyarodunk a hegyekbe felvezető útra. - Elvileg nem lesz eső a napokban, szóval, ha nagy szerencsénk van, akkor jó időnk lesz végig. – pillantok ki a szélvédőn akaratlanul is a tiszta eget leellenőrizve. Bár nem mondom, a szakadó esőnek is meglenne a maga bája, főleg, hogy akkor nem kellene kimozdulnunk a sátorból… aminek nem lennék ellene igazság szerint…
Attól a perctől kezdve vártam már ezt a hétvégét, hogy Logan feldobta az ötletet, menjünk el valamerre egy hétvégére, csakhogy aztán mindig közbejött valami. Hol őt hívták be, vagy kapott egy plusz műszakot hétévégére, hol én nem tudtam elcserélni a vasárnapomat, vagy sóztak rám egy nemvárt műszakot. Száz szónak is egy a vége, végre elérkezett az a pillanat, amikor az indulásig egyikünk telefonja sem csörrent meg, senki nem kapott extra műszakot. Ahogyan Logan, úgy én is közöltem odabent, ne is keressenek, nem leszek elérhető, ez a hétvége a kettőnkké, nem hagyom egyik kollégámnak se, hogy belerondítson. A túrazsákom már a kocsiban, egy nagyobbacska szatyorba/zsákba pakolom még be azokat a holmikat, amik utolsó pillanatban jutottak eszünkbe és amíg Logan a kocsit indítja, addig én bezárom a lakást, hogy aztán a kezemben tartott pakkot dobjam be a csomagtartóba, majd beüljek az anyósülésre a férjem mellé. - Igen, konzervek és a serpenyő is a szatyorban - emlékszem, a konzerveket még tegnap este összepakoltam, a serpenyőt pedig az előbb dobtam a zsákba. - Két plusz takarót is belesuvasztottam a zsákomba, ártani nem árthat - mert habár jó időt mondanak a hétvégére, az éjszakák nagyon le tudnak hűlni, pláne az erdőben, úgyhogy jobb elővigyázatosnak lenni, inkább cipeljük feleslegesen, minthogy aztán fázzunk. - Az esőnek is megvan a maga varázsa, de remélem én is, hogy inkább jó időben lesz részünk - nem mondom, hogy szomorkodnék, ha esősre váltana az időjárás, de inkább kirándulnék, meg fürdenék a patakban, még ha hideg is a vize. - Egek, tiszta lázban égek! - adok hangot lelkesedésemnek, amikor már a hegyekbe vezető úton kacskaringózunk. - Azt sem tudom, mikor csináltunk ilyet utoljára! A sátorállítás, a tűzifakeresés, a tűzgyújtás, az esti összebújások, mhmm - már előre elképzelem és valami fantasztikus! Tényleg elképesztő, hogy hamarosan sor is fog rá kerülni, rég volt ilyen kalandban részünk. A kocsiban is csak csacsogok, mindig ezt csinálom, ha lelkes és izgatott vagyok.
- Azt nem oda kellene tenni? - mutatok arra a pontra, ahová szerintem illene az a tartórúd. - Hihetetlen, hogy megint meggyűlik a bajunk ezzel a sátorral! - sóhajtva simítok hátra egy arcomba hullott göndör tincset. - Lehet jobban járnánk, ha nem szólnék bele és rád bíznám? - zavart mosollyal tekintek a férjemre, mert lehet már állna a sátor, ha az elején nem szólok bele. - Mit szólnál hozzá, ha összedobnám a tüzet, te pedig addig összevarázsolod a sátrat? Vagy kell a segítség? - érdeklődöm, mert ha szükséges a plusz két kéz, akkor maradok, de egyébiránt lehet jobban jár, ha nem kontárkodok bele a munkájába.
Egy-egy bólintással fogadom az információkat, amelyekben megerősíti, hogy mindent el lett pakolva, amikre rákérdeztem, mi több, takaróból plusz egy is van még. Az is inkább őmiatta fontos, mert én nem fázom, köszönhetően a bennem élő bestiának. Lazán hátradőlve figyelek a nejem szavaira, ahogy a kényelmesen fogom a kormánykereket és kanyargok az utat követve, fel a hegyek közé. Kaján vigyorral a képemen sandítok oldalra és a szemöldökeim is megemelkednek enyhén az estét illető megjegyzésével kapcsolatban. - Valld be asszony, az összebújást várod. – nevetem el magam, ahogy kicsit pimaszkodom vele. - Én is azt várom. – jelentem be nagy komolyan, hogy aztán az álkomolyságomat elmossa egy újabb nevetés, ahogy rákanyarodok a szerpentines útra, aminek a végén hagyjuk a kocsit az elkövetkezendő pár napban.
A táskákkal és szatyrokkal felszerelkezve folytatjuk az utunkat be a fák közé, hogy megkeressük a táborozáshoz tökéletes helyet. Most a pajzsomat is lejjebb eresztem a megszokottnál, hogy időben tudjak mindenről, amiről tudnom kell – bármi megtörténhet ugyebár –, továbbá nyugodt szívvel bízom a farkasom hallásában és szaglásában, ami segítségünkre lesz. Nem szeretnék természetben élő társaimba sem futni, főleg, hogy tudom Lor miként is érez a farkasokkal szemben. És mi tagadás, medve társaságra sem vágyom… Megtalálva a tökéletes helyet, leteszem a hátizsákot és a kezemben hozott cuccokat, hogy a sátorállításnak essek neki nagy elánnal. Éppen két tartórudat illesztek a helyére, amikor Lor megszólal. - Mindjárt ki fog derülni. – a válasz közben tovább ügyködöm a dolgon. - Legutóbb is megállapítottuk, hogy lecseréljük és azóta sem csináltuk… olyan ez a sátor, mint egy rossz nagybácsi, akitől nem lehet megszabadulni. – villantok egy vigyort a nejemre, miközben igyekszem egy másik tartórudat is a helyére varázsolni, hogy végre felálljon az egésznek a váza és el lehessen kikötözgetni ott, ahol kell a zsinórokat. - Nem zavar, hogy beleszólsz, úgyis úgy csinálom, ahogy akarom. – szemtelenkedek, de csak szeretetből ugratósan, ami a hangsúlyomban is benne van, viszont a biztonság kedvéért felkészülök arra, hogy esetleg felém repül a serpenyő… rosszabb esetben az egyik konzerv. - Nem-nem, megoldom és jó ötlet a tűzrakást kivitelezni. – bocsánatkérőn pislogok hátra, amíg befejezem a sátorállításból, ami még hátravan. Amúgy tényleg egy ősi darab már ez, és nagyon-nagyon ráférne, hogy lecseréljük egy újabbra. - Utána kiránduljunk vagy inkább pancsoljunk? Van nem messze egy forrás, ott nyugisan lehet lubickolni. – felemelem a karom, hogy a pólóm ujjába dörgöljem a képem és nagyjából az irányt is mutatom, hogy merre is van az a hely, amire gondoltam. Azon meg nem izgatom magam, hogy a tudtára hozom, nem ismeretlen a terep a számomra, hiszen szoktunk kirándulni járni együtt is. Én pedig minden teliholdkor kötelező jelleggel...
- Ó jajj - emelem a szám elé a kezemet, mintha tényleg olyan nagy baj történt volna. - Most lebuktam, egek, mi lesz? - játszok rá továbbra is a dologra, hogy aztán én is elnevessem magamat. - Hát azt egyből gondoltam! - forgatom meg a szemeimet, a hangomban megbújó nevetős él azonban minden ellenérzést, vagy elítélést kivesz a hangomból. Sejtem ám, hogy nem gondolja komolyan, éppen olyan bohókásság ez is, mint az összes többi tőlünk megszokott.
- Tökéletes megfogalmazás! Még mázli, hogy nekünk csak ez az egy nagybácsink van - csóválom meg a fejemet. Mondjuk a másoktól hallottak alapján az anyósokkal rosszabb lenne, de pech, sajnos nekünk az sincsen.. Régóta feldolgoztam már a történteket, hogy ne kerítsen hatalmába a szüleim hiánya, szóval most is képes vagyok mosolyogva megosztani vele a szavaimat. - Most viszont fogadjuk meg, hogy amint hazaérünk, beszerzünk egy újat! Bár.. az igazat megvallva azon kívül, hogy nehéz felállítani, semmi baj nincsen vele - tártam szét a kezeimet, nem ázik be, nem omlott még egyszer se ránk - csak amikor legelőször rosszul raktuk össze -, szóval mindent összevetve tökéletesen szuperál. - Héééj! Egyetlen szerencséd, hogy nincs a kezem ügyében sem konzerv, sem serpenyő! - továbbra is nevetős a hangom, akkor sem vágnám hozzá egyiket sem, ha nálam lennének. - Csak aztán nehogy véletlenül megbotoljak az egyik tartórúdban! - öltök rá nyelvet, ha éppen felém néz. Nem rúgnám fel direktbe a sátrat sem egyébként, de ha ő is szemtelenkedik, hát én is hasonlóan teszek, ez már csak így megy közöttünk, a szeretet kifejezése ez is, nem bántó célból születnek a szavaink. - Okés, máris csinálom! - szerencsére elég sok tűzifának való akad a közvetlen közelben, úgyhogy talán pont egyszerre leszünk készen. Én gyűjtögetem és egy kupacba hordom őket, ő pedig a sátrat rakja addig. - Amondó vagyok, mossuk le az út porát, kirándulni pedig elmegyünk délután, vagy holnap. Mit szólsz? - dobom fel az ötletet, mert mindkettőhöz volna kedvem, de inkább pancsoljunk együtt egyet, a többi jöhet utána. - Fürdőruhában, vagy anélkül? - kacér pillantással nézek Logan felé, pimasz kis mosollyal szám sarkában. - Hoztál egyáltalán fürdő alsót? - komolytalankodom el a végét, mielőtt felkapnék egy újabb adag tűzifának való vastagabb ágat.
- Akkor itt a magyarázat arra, hogy miért nem cseréltük le, kettőnkre jut ez az egy nagybácsi. – vonom összébb és egyszerre feljebb is a szemöldökeimet, de nem a csodálkozás vagy a harag, esetleg értetlenség jeleként, hanem, mert rájövök, ez a vénség már tényleg családtag. Jó, nem, de attól még vicces akként aposztrofálni. - Megvan a maga trükkje, de nézd csak, már egészen jól kiismertem. – mutatok rá az egyik éppen elkészült részre. Osztom a véleményét egyébként, nem ázik be, elég tágas és nem szokása összeesni még esőben-szélben sem, szóval elég strapabíró egy darab. - Tudod, hogy szeretlek. – fordulok felé nagy szemeket meresztve és egy kisfiús mosolyt is mellékelve a szavaimhoz, hogy teljes legyen a hatás, meg persze önös érdekből is, hogy eztán se jusson eszébe megtalálni a konzerveket dobálózás céljából. - Azt kénytelen lennék könyörtelen csiklandozással megtorolni, szóval úgy vigyázz hová teszed a lábaidat, asszony. – játékosan helyezem kilátásba azt a csiklandozást, mert sosem tennék semmi ilyesmit, mármint, ha keresztül botlana az egyik tartórúdon, akkor is érte aggódnék inkább és nem a hülye a sátor miatt. - Köszi. – szólok hátra a vállam felett, de a tekintetem a sátorállításon marad, már tényleg csak a vége van hátra és készen is lesz. Amíg Lor összeszedi a gallyakat és ágakat, meg a köveket, amik a tüzet fogják majd közre, addig a tartó rudakat nyomom le a helyére és kötözöm hozzájuk a zsinegeket, végül pedig késznek ítélem ideiglenes lakóhelyünk a hétvégére. - Na, áll ez, mint hímszerszám a lakodalomban. – vigyorodok el, ahogy végignézek a művön. - Kell segítség? – fordulok a nejem felé, hogyha még a tűzrakással foglalatoskodik, akkor abba be tudjak segíteni. - Oké, akkor pancsolni megyünk és az „anélkül” verzióra szavazok, mert... – szemtelen vigyort eresztek meg felé, ahogy közelebb lépek és átkarolom a derekát, rávéve arra, hogy felém forduljon ezáltal. -...nem hoztam. – vallom meg bűnöm, de azt elhallgatom, hogy szándékosan hagytam ki a csomagból, majd pedig közelebb hajolok, hogy a fülébe súgjak. - És a te fürdőrucidat is kivettem az este a csomagból. – elhajolok tőle, hogy lássam a reakcióját aljas gaztettemet hallva. Tudom-tudom, nem volt szép dolog, vállalom a tettem következményét…
- Kicsit zsémbes, kicsit nehezen találni fogást rajta, de attól még hálás és igazán jól bírja a strapát. Máris nem akarom lecserélni - nevetek fel röviden, mert igazándiból azt leszámítva, hogy kicsit bajos összerakni, minden igényünket messzemenőkig kielégíti. - Lassan már csukott szemmel is menni fog - mosolyodom el, mert tényleg egyre jobban és jobban megy neki, azt meg kell hagyni. - Mertél volna mást mondani - öltök rá nyelvet, ál-durcizással karöltve. Ennyivel nyilván nem fog kihozni a béketűrésemből és ilyen kis semmiségeken amúgy sem fogok megsértődni. Azt meg tudom, hogy szeret, de mindig jól esik hallani. - Atyaég, micsoda fenyegetések! - vágok riadt képet, de sokáig nem bírom, hamar megjelenik az a széles mosoly. Csikis vagyok, szóval elég kemény megtorlás lenne az olyasmi, de annyi baj legyen, eddig mindig jól végződtek a csikizéseink. Bár csak azért tuti nem rúgnám fel a sátrat, elég csúnya húzás lenne. Nekem sem kell sok a tűzhöz, valószínűleg más is sátrazott errefelé, mert elég szép köveket is hamar találok, amikkel körberakhatom a tüzünket, így nagyjából akkorra leszek én is kész, mire ő befejezi a sátrat. - Nem, kész is vagyok! - igazítom el az utolsó adag faágat, majd egyenesedek fel, hátradobva a hajamat az arcomból és úgy adva meg neki a választ a következő programpontot illetően. - Meeert..? - szalad feljebb szemöldököm, ahogyan pedig átkarolja a derekamat, mellkasára simítom tenyereimet, felemelve a fejem, hogy rá tudjak nézni. - Biztos véletlen felejtetted ki a csomagból, mi? - nézek rá, ám ahogyan folytatja, kénytelen vagyok felnevetni. - Borzalom, nem is tudom, miféle büntivel illessem gaztettedet - csóválom meg a fejem, összébb húzott szemekkel nézve rá, mint aki nagyon gondolkodik azon a büntetésen. - Táncot kérek. És egy fuvart a forrásig - döntöm enyhén oldalra a fejemet, miközben közlöm az ultimátumot. Nem engedek belőle. És nyilván nem bécsi keringőzni invitálom, hanem amolyan szemet gyönyörködtető táncot szeretnék, lent a patak partján.
- Na ugye! Mondom én, hogy nem kell másik. Kitartunk mellette, míg be nem ázik. Vagy szét nem szakad. Vagy meg nem eszi az idő vasfoga. Esetleg szomszéd kutyája… Tényleg, meséltem? Wallace-ék vesznek egy dobermannt, épp a minap mesélte, amikor füvet nyírtam. – na ez érdekes lesz majd, a kutyával kétlem, hogy jól kijönnénk. A bestia nem kifejezetten kedveli és tolerálja őket jól a legtöbb esetben. - Meghiszem azt. – vigyorodok el miközben még mindig a sátor felállításán dolgozom. A nyelvöltésén és az áldurcin megrázom a fejem, de a vigyorgás azért ott marad a képemen. - Még, hogy nem élek asszonyi terror alatt! Na tessék, ha mást merek mondani, a végén még kikapok, mi?! – nézek hátra megint a vállam felett, megjátszva az áldozatot – nyilván poénból –, mert igazság szerint jobb feleséget elképzelni sem tudnék. Lauren nem is sejti szerintem, hogy mennyire fantasztikus… - Bizony-bizony. – fűzöm tovább a játékosságot. Végre a sátor felállításának végére érek, akkor az első napirendi pontot le is tudtuk. Most már jöhet égzengés-földindulás, sátrunk már van, biztos, amit biztos. A karomba vonom és bevallom a fürdőruhákat kihagytam a csomagból, a magamét direkt, az övét meg utólag kilopva, mindenféle hátsószándékkal. Az orrom alatt még ott van egy kis bazsalygás, ahogy lepillantok rá és hamarosan egy mosollyá szélesedik, ahogy elneveti magát. - Büntivel? Mert könnyítettem a csomagon? Ehh, még ilyet... – álméltatlankodással rázom meg a fejem és eszemben sincs elereszteni őt. Egy darabig oldalra billentett fejjel figyelem őt és nem válaszolok azonnal a kiszabott büntetésre. Bizony-bizony kicsit bizonytalanságban tartom őt, de nem nyújtom túlságosan hosszúra az időt, pár elnyúlt másodperc után megkapja a reakciómat, de azt hiszem nem úgy, ahogyan esetleg számított (volna) rá. Hirtelen kapom fel a vállamra úgy, hogy a lábait fogom és tartom és elvileg előre hajoljon a hátam felé. Röviden megpaskolom a formás – és általam olyan nagyon imádott – hátsóját. - Értettem asszony, a fuvarról máris gondoskodom. Kényelmesen vagy, ugye?! – nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem ez a legkényelmesebb „utaztatás” módja, de eszemben sincs engedni vagy letenni őt. (Max akkor, ha nagyon ellenkezik.) - A táncra még visszatérünk. Na, ne tessen annyit ficánkolni, baleset-biztosítást nem kötöttünk. – komolytalankodok egy sort, ahogy a patak felé igyekszem a világ legszemrevalóbb kis puttyonyával.
Kezdőlap
//
//
