~ Remélhetőleg sose voltam olyan, de sok minden történt ennyi idő alatt és míg én talán nem lelépésnek gondolnék, az másnak az lenne. ~ Egykoron lemondtam a lányomról, hiszen a karmaim közül rabolta volna el a nővérem, míg én mit adhattam neki? Bolondnak néztek egykoron, mert abban reménykedtem, hogy a gyermekem apja visszatér. Vagy elég csak a nem túl távoli múltra gondolni. Biztos vagyok abban, hogy lesz olyan, ki úgy gondolja, hogy megfutamodtam, leléptem és talán igaza is részben. Viszont mindig is lesznek olyan érzések, amiket képtelenek leszünk elnyomni és nem tehetünk mást, mint engedelmeskedünk nekik. ~ Talán igazad van, de ez sose ennyire egyszerű, ha olyanról van szó, ki túlzottan fontos számodra. Család, mindig is fontos lesz számunkra, még akkor is, ha esetleg nem tarthat örökké. ~ Tudtam, hogy nem teljesen hibáztam. Más farkas is ezt tette volna. Védte volna a sajátjait, ha szép szóval nem lehet, akkor tettekkel, viszont most még ez se túlzottan tudta az enyhülést meghozni a lelkemre. Hibázunk, hiszen részben emberek vagyunk és pontosan emiatt néha oly nehéz feledni, vagy éppen megbocsájtani. ~ Persze, csak néha nem értjük, hogy az élet miért engedi azt, hogy elveszítsük azt, akik voltunk. ~ közben pedig Ericet fürkésztem. Sejtettem, hogy tudja mire célzok ilyen téren, hiszen a múltkori találkozásunk alatt kiderült, hogy egyszer ő is meglelte az igazi békességet, még ha nem is tarthatott örökké. Nekem viszont mostanában – főleg, hogy felkerestem azt a helyet – még inkább hiányzott, ami akkor az enyém lehetett. Szavaira csak bólintottam egyet, hiszen kár lenne filozofálni azon, hogy vajon mennyire lehet igaz a feltételezésem. Reménykedtem abban, hogy sose jut el addig az egyikünk, amikor is ez az állítás bizonyságot nyerhet. Képes lennék megállítani. Még akkor is, ha az életemet kockáztatnám, de a barátok ezt teszik. Akkor is megpróbálnak józanságot verni az illető fejébe, amikor az teljes képtelenségnek tűnik. Könnyedén nevettem el, majd a tincseimbe tűrtem és azt igazgattam egy kicsit, hogy véletlenül se legyen útban. A rakoncátlan, hullámos tincsek most a vállam mögött omlottak egyik oldalt a hátamra, míg a másik oldalt továbbra is hagytam, hogy előre bukfencezzenek a mellkasomra. – Ezek szerint még mindig szereted a kihívásokat. Ez igazán becsülendő és tényleg sokkal jobb lehet az egód növeléséhez is. – cukkoltam őt játékosan, a mosolyom viszont elárulta továbbra is, hogy csak húzom őt és én se gondolom komolyan. Eleve nem olyannak tűnt mostanában, aki bármelyik nőt meg is akarná szerezni magának. Másrészt meg semmi közöm se lett volna hozzá, maximum annyi, hogy ha túlzottan elvakulna, akkor visszaadjam a látását. - Még mindig szerény vagy. A rendőrségen még nem mondták, hogy a szerénység mintaképe vagy? – a kuncogás pedig természetesen csendült, hogy betöltse a köztünk lévő teret. – Igazán gálás vagy, hogy nem akarsz tuskó lenni a szememben, de megérteném, ha inkább frissebb húsra vágynál. – szavaim mellé még egyet kacsintottam is játékosan. Sose várnám el tőle, hogy akkor is elviselje a társaságomat, ha nem akarja. Nem akarnék teher lenni számára se, ahogyan senkinek se. Előbb még amúgy is nekem kell kitalálni, hogy mihez is szeretnék kezdeni itt. - A francba, akkor rossz helyre jöttem. Pedig az olyan buli tud lenni, amikor éppen vasvillás felvonulás van. – bosszankodásom se volt komoly, a szavaimmal meg még messzebbre akartam űzni a lelkemben lakozó űrt és szomorúságot, vagy éppen fájdalmat. Azt a fájdalmat, ami egyre erősebb lett és csak magamnak köszönhettem, mert elmentem oda. Aprót bólintottam ismét és kíváncsian pillantottam körbe, hiszen az emberek jöttek és mentek. – Erre mondják azt, hogy egyik elme se könnyen megfejthető és ha mindenki ugyanúgy gondolkodna, akkor a világ sose változna, hanem szép lassan elpusztulna. – nem mintha így nem állna fent ez a veszély, de mégis másképpen, mint amúgy. Én nem bántam azt, ha valaki másabb, viszont abban egyetértettem vele mélyen legbelül, hogy a kényszer alatt hozott döntések sose igazán jók. A kérdésére majdnem kiköptem azt a kortyot, amit éppen majdnem lenyeltem, de helyette inkább csak rövid ideig fulladoztam. - Nem túlzottan ismerem. Azt tudom, hogy közénk tartozik és szerintem szórakozni se annyira lehet vele. – feleltem végül még mindig meglepetten. Az energiái pedig eléggé beszédesek lettek, hogy valami nagyon nincs rendben. – Mi történt? – kérdezhetném, hogy miért, de szerintem ez a kérdés pontosabb tekintve azt, hogy miként változott meg az energiája.
~Hahh, milyen igaz. Nem tarthat örökké…~ Pár évig tartott csupán, már ami nekem jutott a család nagybetűs fogalmából, és azóta is visszasírom azt a keveset, de legalább kiélveztem. Tudom, milyen a saját véremet látni világra jönni, tudom milyen úgy szeretni, hogy a világon mindent feláldoznánk érte, és ezáltal azt is tudom, milyen, amikor a tulajdon kezünkkel tépjük ki a szívünket, hogy mások életét óvjuk. ~Talán nem jár nekünk a békesség, elvégre ragadozók vagyunk, előbb utóbb mindünk kezéhez vér tapad.~ Ami engem illet, jóval több a normálisnál, öltem embert, öltem őrzőt, öltem vérfarkast. Így alakult. Öncélúan csak őt, az elsőt, s fogom majd az utolsót, mert míg az első áldozatom a születésemet, gyermekkoromat döntötte romba, az utolsó jelöltem pedig a jövőmet törölte el sokkolóan könnyedén. - A kihívás csodálatos dolog. – Az egomat növelni szerintem már képtelenség, de egyébként csak vigyorgom a szavaira. Sok-sok évtizedembe került, hogy olyan legyek, amilyen, mint erőnlétileg, mind jellemben, és köszönöm, visszafelé nem haladnék. Úgy gondolom, van mire büszkének lennem, vannak, akik miatt dagadhat a mellkasom, és ez az, amit soha senki nem vehet el tőlem. - Ezt szerintem majdnem mindenki a képembe vágja, de hát istenem… Most jobb lenne, ha álszerénykednék? Az kinek szúrná kevésbé a szemét? – Igazság szerint a rendőrökkel relatíve kevesebbet közösködöm, lévén nem rendőr vagyok, csak besegítek nekik, meg általában zaklatnak a laborban az eredményekért. - Ha frissebb húsra vágynék, frissebb hússal lennék. Pont. Szerintem túltárgyaltuk. – Holt biztos, hogy még egyszer nem mondom el neki, hogy fontos része az életemnek, s ebből kifolyólag nyilván eszemben sincs lepattintani egy kósza numeráért. Hülye lennék. - Jah, azt Shrek pajti is mindig élvezte. – Húzódik mosoly vonásaimra, komolyan aligha lehetett venni a szavait, következésképpen nem így esett, de annak örültem, hogy képes viccelődni, akkor nem lehetett olyan nagyon mélyen lelkileg, legalábbis reméltem. - Milyen csodás és optimista gondolat. – Nem mintha ne illene a taglalt dolgokra, de attól még tőlem távol állnak az efféle drasztikus kijelentések. - Megfulladni azért nem kell. – A mosolyom ellent mond a belső viharomnak, ugyanakkor most már nem kell titokzatoskodnom előtte, nem a falka tagja. ~Röviden és tömören, majd kétszáz évig tartottam a legjobb barátomnak, míg nem pár éve úgy döntött, ideje törleszteni az adósságát. Megzsarolt, hogyha a családommal maradok, megöli őket. Ezért kellett eljátszanom a halálom, és eljönni otthonról.~ – Belekortyolok a kávémba, most határozottan jól fog jönni némi pótcselekvés, ez a téma még manapság is kicsinál.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
~ De legalább örökké kincsként fogod te is őrizni. ~ legalábbis a válaszából erre tudtam következtetni. Nekem is voltak olyan mozzanatai az életemnek, amiket sose fogok elfelejteni és örökké őrizni fogom a szívemben. Olykor jó elveszni kicsit a múlt boldogabb perceiben, még akkor is, ha már többé nem lehet igazán miénk és tényleg csak egy emlék marad és semmi több. ~ Persze, ez így van. Nehéz lenne úgy élnünk a másik felünkkel, hogy ne tapadjon vér a kezünkhöz. ~ azt meg inkább megtartom magamnak, hogy nem is egy vagy kettő halál tapad a kezemhez. Egykoron arra neveltek, hogy miként vegyem el mások életét, ami továbbra is meglelhető bennem, de azért már sokkal békésebb a helyzet szerencsére. Nem rontanék senkit se úgy neki. Nem akarok betörni se az éjleple alatt, hogy elvegyem valaki életét, mert éppen az ő halálával bíztak meg. Mindegy, nem is akarok erre gondolni, még ha az élet elengedhetetlen társa is a halál, ami előbb vagy utóbb mindenkit utolér. Könnyedén nevettem el magam és még kicsit a fejemet is megráztam. Nem is számítottam másra, hiszen ismerem már valamennyire, így jól tudom, hogy a kihívást is szereti. Meg melyik pasas ne szeretné? Szeretik, ha az egójukat simogatja valaki, talán túlzottan is. - Nem, akkor biztosan azt hinném, hogy belázasodtál. – mind ketten tudjuk, hogy ez nálunk lehetetlenség, de akkor is tuti valami nagy gond lenne nála, ha elkezdene álszerénykedni. Mindegy is, hiszen a stílusa számomra nem újdonság és amúgy is igazán szórakoztató tud lenni. Amikor ismét megszólal, akkor csak bólintok, de nem mondok már semmit se. Jobbnak látom azt, ha hallgatok, mert eleve nem akartam semmi rosszat se mondani, de mindegy is. Lapozzunk, hiszen az élet is halad tovább. Shrekes megjegyzésére ismételten nevetésben török ki, hiszen pontosan annyira válaszolt komolyan, mint amennyire én annak szántam a mondandómat. Legalább a humora még mindig a régi volt. Az optimista megjegyzésre pedig megrántottam a vállaimat, hiszen mindegy is. Nem kell mindenben egyetértenünk, de utána azért sikerül megfulladnom majdnem, amikor valakiről érdeklődött. - Igyekszem. – mondtam két köhintés közepette, majd végül sikerült meglelnem a hangomat és meg se fulladnom, így máris kapott egy kérdést a nyakába, amire kíváncsian vártam a válasz. – Mi van? – csak ennyi bukott ki a számon, amikor meghallottam a rövid verziót. ~ De miért akart megzsarolni és mit akart törleszteni? Én… Én sajnálom… ~ teljesen őszintén gondoltam, amit mondtam, így viszont már összeállt a kép, hogy amikor múltkor találkoztunk, akkor miért nem feleltem meg neki a kikérdezésre és hasonló dolgok.
Apám nem tudta, hogy merre vagyunk, hiszen jelenleg nem volt falkánk, legalábbis ezt kellett hinnie mindenkinek utunk során, mert így legalább még kevesebb veszélyt hozhatunk azokra, akik várnak rám. Tegnap érkeztünk meg a városba, találtunk is egy elhagyatott viskót a városszélen. A fiúk úgy örültek neki, mintha az lenne a világ legjobb szálása, de én? Egyszerűen csak azt akartam, hogy ennek vége legyen és már rég vége lehetne, ha nem avatkozok bele, ha inkább maradok csendben és nem teszek semmit se azon kívül, ami a dolgom lenne. Bár az is a feladatom lenne, hogy elsők között tépjem ki a szívét a hímnek, aki elméletileg áruló, de egyre kevésbé tudtam elhinni, hogy Lydia kölyke az lehet. Sietve csúsztattam a pénztárcát a táskámba, és az iratokat vele egyetemben, amiket az egyik benzinkúton találtunk meg. Nem volt egyszerű elterelni a figyelmét a pultosnak, de végül összejött. Ennek köszönhetően pedig lett egy kocsink is. Bár az engem pont nem érdekelt. Sietve bújtam bele a kabátomba és a csizmámba, de mielőtt elérhettem volna az ajtóig meghallottam a mozgolódást és mire megfordultam addigra három farkas állt mögöttem készenlétben. - Csak én megyek, ti pihenjetek kicsit. Még szükség lesz rátok, de most nekem kell valamit elintéznem. – feleltem teljesen komolyan. Szavaim mellé pedig még egy morgás is társult, ha netán valamelyikük feleselni akart volna. Mindannyian untuk ezt a kiruccanást, de én tudni akartam az igazat. Tudnom kellett, hogy valóban megérdemli-e a halált, amire az Alfánk olyannyira áhítozik, vagy csak apám ismét valaki szívét ki akarja tépni a tettével. Nem volt könnyű a nyomára bukkanni a város forgatagában, de szerencsére a szellő is kedvezett, amikor felém sodorta a szagát. Nem most először tűntem el a tömegben megfigyelőként, így most se ment túlzottan nehezen, miközben a pajzsomat teljesen felhúztam, hiszen már megvolt az, akit keresek. Talán már félórája is követtem őt, és szemmel láthatóan az elmúlt két hét alatt egészen helyre is jött. Amikor pedig betért az egyik üzletbe, akkor sietve követtem őt, majd pedig közvetlen mellette, vagy vele szemben foglaltam helyet a pultnál, vagy éppen az asztalnál, amikor helyet foglalt. - Remélem nem bánod, ha csatlakozom. – egyetlen egy mozdulattal lehúztam a fejemről a kapucnimat, így pedig könnyedén felismerhetett, hogy ki vagyok. Sejthette, hogy miért vagyok itt, hiszen talán szép lassan össze fogja rakni a képet, hogy miért érzett ismerős szagot múltkor. Az energiáimból továbbra se mutattam semmit se, viszont valamennyire már ismertem, hiszen mégis csak Lydia kölyke volt és ott élt apám falkájában. - Ezt azt hiszem elhagytad. – miközben beszéltem az asztalra is pakoltam a cuccait, amit megszereztünk. Tudtam jól, hogy nem lesz sok időnk és követni fognak apám ölebei, ami talán én is vagyok, vagy mégse? Ezért szegültem ellen egykoron a parancsnak és azért él még mindig a férfi? Magam sem tudom, de mielőtt megjönnek a kéretlen fülek, azelőtt kell válaszokat kapnom. Itt nem esnének neki, túlzottan nyilvános hely, ezt pedig én nem bántam, legalább nem kell őket még inkább kordában tartanom, mint eddig kellett.
Végre kimerészkedtem a városba, össze akarom kapni magam, mára tűztem ki magamnak a határidőt a döntést illetően. Maradok, vagy megyek. Fejkiszellőztetéssel fog ez csak menni, s nem lóghatok örökké Sym nyakán sem. Nagyon hálás vagyok neki azért, mert befogadott, s igyekeztem egyrészt nem zavarni, másrészt, ahogy javulgattam, úgy a segítségére lenni. Még nem tudom, mivel tudnám majd neki viszonozni mindezt, csak reméltem, hogy lesz időm, s lehetőségem rá. A családomat nem kerestem, mert védeni akartam őket. Gyógyulásom eléggé felgyorsult, a gondos kezeknek és törődésnek köszönhetően. Kávéra vágytam, és némi másféle csendre. Mellbevágott, mennyire hozzászoktam, hogy valóban csend van, s nem kell elmémet folyton treníroztatni a gondolatok és érzelmek zuhatagai ellen kontrollálni. Ha megyek, azt holnap már meg kell tennem, mert utol fognak érni, feltéve, ha már nem késtem el már most. Az elmúlt időben a falka nélküli lét átformált, sok gondolat és elképzelés egészen más irányba indult el, mint eredetileg terveztem. Az egyik sarokasztal üres, s egyedül szeretnék lenni, így a pulttól egyenesen oda mentem, szendviccsel a kezemben, s egy bögre kávéval. A cukor papírtasakját akarom összehajtogatni, amikor a vészriadó hirtelen kapcsol be, leült velem szembe valaki. Felnézek, s megáll a kezem a levegőben, úton a támaszkodás felé. A szám is kinyílik meglepetésében, elég ostoba képet vághatok, még így, napszemüvegben is. A seb gyógyulóban van a szememen is, de látványnak még nem szívderítő, s éppen most van a lehetetlen gyógyulási fázisban, így aztán végképp nem mutogatom senkinek. - De.... – jön ki belőlem a szó, amit akár annak is lehetne venni, hogy de, bánom. Aztán a bal kezem mutatóujja elindul felé, s rámutat. – Te... Nem éreztem őt, sem az illatát. Máshol viszont igen, mégpedig az erdőben, amikor túléltem. Akkor nagyon zavarodott voltam, s most, hogy megérzem ismét az illatát, előtör ez az emlék. Körbenézek, keresve a többieket. Ha vadásznak, nem egyedül vannak. - Mit? – nézek rá értetlenül, majd a kezeire, ahogy elém teszi a cuccokat, amit a benzinkútnál hagytam. Összeráncolom a homlokom. Nem értem. Most akkor kész, ennyi volt? Ellep a hideg. Már nem akarok meghalni, s nem fogok beletörődni, az erdőben is küzdöttem magamért, most meg végképp fogok. De itt egészen biztosan nem fognak balhézni, ők is tudják a határokat. Egy pillanat alatt ugranak helyükre a mozaikok, s feltolom a napszemüvegem, nem foglalkozva azzal, ki látja, s ki nem. - Te voltál – így gyorsabb és egyszerűbb. – Valami oka volt, hogy megtetted. Mit akarsz tudni? – megváltoztam, határozottabb lettem, vagy magabiztosabb. Azokon, amiken keresztülmentem, ha megtörök, már akkor halott vagyok. Erősebb lettem. Még ha nem is okosabb. Ha ő mentett meg, és itt tényleg egyedül van, akkor furdalja valami az oldalát.
Nem kellene itt lennem, nem kellene ezt tennem, hiszen szembemegyek mindazzal, amiben eddig hittem, amiben felnőttem és pont azt kezdem el hátba támadni, akit már mások is megpróbáltak és látjuk azt, hogy mi lett a vége. Sose hittem volna, hogy a hűségem is képes lenne megtörni, megbilleni az apám irányába. Miért nem a bátyámat küldte? Miért nem őt állította erre a hímre? Miért engem küldött utána? Tudta, hogy meg fogok inogni, hogy az ellenem elkövetett lépései egyszer ellene fognak fordítani? Erről lenne szó? A legjobb voltam mindig is, nem bukhattam el sose, hiszen nem hozhattam szégyent az apámra, vagyis az Alfára, ahogyan nem is akartam örökké az árnyékában élni. Ezért is lett belőlem kicsit talán maximalista, mert azt akartam, hogy azért emlékezzenek rám, amiket tettem és nem azért, mert annak a személynek vagyok a lánya. A lépteim lelassulnak, ahogyan belépek az üzletbe, vagyis a kávézóba, mintha hirtelen elbizonytalanodnék. A farkasom egyszerre szorítaná a másikat sarokba, ugyanakkor futna is oda a régi ismerőshöz, hiszen lehet másabb a vérvonalunk, de nem egyszer edzettünk már együtt Lydia kérésére. Miért? Miért kellett ezt kérned tőlem Lydia? Miért fohászkodtál hozzám akkor, amikor hirtelen mindent elveszítettem, még ha nem is végleges, de ahogyan elhagytuk a falkát, már többé nem volt otthonom, nem voltak barátaim. Magányossá váltam, egy vadásszá, amivé sose akartam. Kezem ökölbe szorul, ahogyan az emlékek tömkelege végigcikázik elmémben, de aztán megindulok és hamarosan helyet is foglalok. Meg kéne lepődnöm a reakcióin, de nem tudok. Biztos voltam abban, hogy nem számított arra, hogy az Alfa pont a lányát fogja a nyakára küldeni, azt a személyt, akit ismert. Apám újabb remek játéka lenne? A hűségemet kellene bizonyítanom, vagy inkább egy újabb darabot akar kitépni a lelkemből, mert nem volt elég az, hogy édesanyámat miatta veszítettem el, vagy az, hogy a kölykömet széttépte? Még ha nem is előttem tette meg, de ő volt… - Lydia nem tanította meg, hogy nem illik mutogatni, maximum talán még az óvodában? – a hangomból pontosan érezheti, hogy nagyon nem akarok itt lenni, hogy az egész mindességet a hátam közepére kívánom. Legfőképpen azt gyűlöltem az egészben, hogy hirtelen úgy éreztem, hogy kötéltáncos vagyok és elegendő egyetlen egy lépés… aztán pedig az a kérdés, hogy melyik mélységbe fogok zuhanni, a falkáéba, vagy a saját vermembe… Tárgyak helyettem is beszélnek, így nem felelek. Oldalra billentettem a fejemet és várok, de mire? Mit akarok? Miért nem ölöm meg egyszerűen és sétálok ki innen? Eléggé eldugott sarokban ülünk és senki se láthatta eddig az arcomat, csak a hím, akinek én lennék a halálangyala, vagy mégse? - Hmm, ha én voltam, akkor lehet csak azért tettem, mert szélütést kaptam ezen a vidéken, itt még a pokol is befagyna. – hangom megvetéssel teli és mintha kicsit őt hibáztatnám azért, hogy most itt kell lennem, de mégis megmentettem. Ez a kettőség meg egyre inkább pokolian kínzó tudott lenni. – Bármennyire is meglepő, de azt akarom tudni, hogy pontosan mi történt. Nincs sok időm, hiszen nem egyedül küldött utánad Aaron, bár erre gondolom rájöttél. – mondom neki félvállról, - mintha nem számítana, pedig nagyon is számít, mert a saját életemmel is szórakozom így -, majd a szendvicséből önkényesen kiszolgálom magam és letörök belőle egy kisebb darabot, bármennyire is nem illik. Mintha szemének a látványa se lenne képes elvenni az étvágyamat. Láttam már ennél borzalmassabbat is és annyira már az se vészes, ahogyan gondolom a többi sérülése se. – Lydia aggódik érted, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem át részben, hogy miért teszi, de másrészt... érdekes, hogy neked adott második esélyt azzal, hogy kölykévé tett és most újabbat akarna azzal, hogy elmenekülhess. – egy apró sóhaj kiszökik ajkaim között, hiszen Cortez sose fog nyugodni addig, amíg nem tartja tálcán Kram fejét. Az se kerülte el a figyelmünket, hogy egy idősebb nősténynél húzta meg magát, de mindent a maga idejében. Ahogyan talán egy kisebb féltékenység is örökké élt bennem, hogy őt befogadta az Apám, az én kölykömet pedig megölte…
A kérdésen meglepődöm. Ezt a nejem akkor alkalmazta, amikor idegileg a plafonon volt és ki akarta engedni. Rajtam. De meg nem mondta volna, hogy mi is a helyzet. - Ammm – még egy ideig mutatok felé, majd visszatámaszkodom a karomra. – Örülnék, ha Lydia még mindig taníthatna – jegyzem meg csendesen. Hiányzik. – Sajnálom – folytatom kis szünettel. – Hogy téged bíztak meg ezzel. Kedvelem Hellát, és kifejezetten megy az apjához ez a mostani kiszúrás. Sosem lennék képes ilyet tenni a lányommal, és az unokámmal. Erre a gondolatra muszáj vagyok lejjebb nézni. Bízom a családomban, s ők viszont. Nem érek a holmikhoz. Felesleges, látom innen is. Követtek. Sym! Remélem, nem fogom bajba keverni azzal, hogy nála szálltam meg. Mosolyognék, ha más hangsúllyal mondta volna mindezt. - A helyes utat járni akaró lélek azonban tudja, mit szükséges itt is tenni – komolyan csendül a hangom. – Komoly kockázatot vállaltál ezzel – bólintok még hozzá. Megmentett, szembeszállt a többiekkel. – Mert az igazat keresed, s úgy véled, nem az, amit láttatni akarnak veled – ez az igazi vezető mérve. Ez az, amit atyjában nem láttam az utóbbi időben. Újfent bólintok, igen, a nyomok láthatóan nem csak egy főre utaltak. A tányért felé tolom, hozzá sem értem még a szendvicshez, majd az államra támaszkodok. Belekezdenék, a folytatásra azonban még csak a kezdődő nyílásnak indult számat becsukom. Lydia megkérte? És Hella a józanabbik felére hallgatott. - Sokkal inkább vagy vezető, mint apád árnyéka – mondtam már hasonlót neki párszor, de úgy vélem, most igazán érvényes rá. Újfent államra támaszkodok. - Beatrice és én beszélgettünk az elutazásom előtti este. Hiába beszéltem apáddal... – az Alfa szót kihagyom, nyilvános helyen vagyunk – a vezetővel, egyszer sem volt hajlandó meghallgatni a szavaim, mely szerint a csoportban vannak elégedetlenek, és észrevételeiket orvosolni kéne. Ezért Beatricet próbáltam hűteni, hogy próbálják meg máshogy megoldani a helyzetet, megbeszélni Aaronnal. Én még kevés vagyok ehhez, kevés a szavam is. A közvetítéshez is – csendes a hangom. – Úgy távoztam reggel, Aaron megbízásával, hogy biztos voltam abban, meglesz a megoldás, erőszak nélkül – újabb szünetet tartok. – Aztán már csak az üzenetet kaptam. A szemeibe tekintek, együttérzés van benne. - Nem a legjobb érzés, látni és tudni azt, hogy mindahhoz a játszmához, amit a nagyok játszanak, kicsi vagyok, s hogy én iszom meg a levét a nélkül, hogy lenne benne bármi szavam is – hiába magamra fogalmazok, az egész mondat, a mondanivalójával, mindkettőnkre érvényes. S nem fogalmazok apjával kapcsolatban negatívan és elítélően. Ha a volt falkámról képes lennék úgy beszélni, annak vezetőjét szapulom, akkor valóban nem érdemlem meg, hogy a tagja voltam. - Nem tudom, miért pikkel rám apád – vallom be végül. - Mert tény, hogy voltak vitáink, de ha felkerestem, mindig közvetítő, megoldási szándékkal tettem. Először leordította a fejem, aztán kidobott, végül be se engedett, így én felhagytam azzal, amit úgy éreztem helyes - Ezt ő is tudja, volt, hogy neki parancsolta meg Aaron, rakja ki a szűröm, inkább szó nélkül távoztam, nem akartam én nagyobb bajt. - Talán... még jobban ki kellett volna állnom a célomért. Akkor talán más lenne a helyzet a csoportban – a hangomban a vége felé önirónia csendül. Hol vagyok én még ahhoz, hogy kiálljak dolgokért, ha egyszer a képembe tolták folyamatosan, hogy száz év alattiak még csecsemők, nekik kuss a nevük.
Csak sóhajtok egyet a szavaira, mert elhiszem, hogy örülne még a Teremtőjének és sok mindent tanulhatna még tőle, de bármelyik nagyobbtól is. Igaz, aki a vérvonalában van, attól még többet, de most ez mindegy is. Amikor pedig kifejezi azt, hogy sajnálja, akkor keserűen csendül a nevetésem és még a fejemet is megrázom. – Bármennyire is sajnálod, mert nem fog ez az egy szó semmit se megoldani. Ez már többről szól, mint egy sajnálómról. – felelem teljesen komolyan, miközben a farkasom figyel és kicsit engedek a pajzsomon is, hogy megérezzem azt, ha valaki közeledne. Figyelem a hímet és még mindig nem értem, hogy miért kockáztatok, hogy mi vezérel pontosan. Most pedig nem vagyok rest az energiáimban is olvasni, ha netán nincs fent a pajzsa. Elmosolyodom és még a fejemet is megrázom. – Tényleg a nőstény miatt aggódsz? Ennyire ostobának gondolsz, hogy neki mennék egy idősebbnek? – kérdezem meg kíváncsian, miközben továbbra is őt fürkésztem. Persze, én csak annyit érzékelhettem, hogy aggódik valaki miatt, de a családja eléggé messze van innen, így jobb ötlet nem maradt, mint az, aki befogadta őt. - Minden egyes lépésünk kockázattal jár, nem? És helyes út? Talán ez a téves és a másik lenne a helyes. Sose volt ennyire egyszerű eldönteni, hogy melyik a helyes, nemde? – kérdezem tőle türelmesen, pedig nagyon nem voltam az. A farkasomnak se igazán tetszett ez a játék, amibe kezdtünk. – Valóban lenne miért aggódnom, de szerencsére azok hűségesek totálisan a parancshoz, vagyis hozzám is, mert én vagyok a vezető ebben az egész nyomorúságos vadászatban. – legszívesebben valamit még a falhoz is vágnék, mert tényleg egyre frusztrálóbb kezd lenni ez a helyzet, de helyette csak megjelenik a pincérnő, mire sietve rendelek egy kávét, majd ismét a hímet keresem meg az íriszeimmel. - Mikor lettél ennyire bölcs? – majdnem elnevettem magam azon, amit mondott, hogy az igazságot kutatom, de igazából az volt a legszarabb, hogy mellbe vágott minden egyes szava, mert igaza volt. Így pedig még a nevetéstől is elment a kedvem. Ujjaimmal lassan kopogtattam az asztalon, mint aki türelmetlen, vagy maga se tudja, hogy mihez kellene kezdenie. Amikor felém tolja a tányért, akkor csak megrázom a fejemet. Nem kérek többet, mert nem enni jöttem, ahogyan nem is a régi barátságot, kapcsolatokat feleleveníteni. Más miatt voltam itt, szívet tépni… már csak az volt továbbra is a kérdés, hogy kinek a szívét. Amit viszont mond… meglep, és hitetlenkedve rázom meg a fejemet. - Sokan nem így látják és talán tévedsz Kram. – hamarabb hinném azt, hogy a bátyám fosztja meg a tróntól apámat, mint én magam, vagy még se? Ez is annak az előszele lenne? A lázadásé, amivel szembe akarok fordulni végre apám akaratának? Csendesen hallgatom azt, amit mond és nagyon reménykedem, ha eddig fel volt húzva a pajzsa, akkor lejjebb engedte már, mert biztosra akarok menni, hogy nem hazudik és az energiái úgyis bűzlenének, hiszen a hazugságnak szaga van. Ha pajzsa továbbra is fent lenne, akkor idővel úgyse lennék rest akarattal megfosztani tőle, hiszen jóval több erő lakózik ilyen téren bennem. Nem mintha egyébként nem hinném el azt, amit mond, de nem tévedhetek. Most nem, most nem hagyatkozhatok a szavakban lappangó érzésekben, a gesztikulációra se, ez nem olyan dolog, hogy mit is kéne felvennem, vagy menjünk vadászni. Ez olyan dolog, ami sok mindent változhat meg, még akkor is, ha bármelyik is fog végül teljesülni. Mielőtt viszont felelhettem volna a szavaira, azelőtt megérkezett a pincérnő is és meglepő módon még reagált is arra, amit hallott. - Ha egy ilyen csöves kinézetű férfi akarná elvenni a lányomat, akkor én is habozás nélkül kidobnám az utcára, már bocsánat aranyom. – alig, hogy kimondta ezt zavarodottan pillantok körbe. – Bocsánat, én nem akartam… - biztos azt hitte, hogy csak magában mondja ki. – Kérnek valamit? – kérdezte meg sietve, majd sietve inkább távozott is. Eléggé érdekes helyzet volt, de bármennyire is pocsék volt a hangulat mégis ezen nevetnem kellett. Talán egy kicsit igaza volt, hogy egy kis borotválkozás, vagy hajnyírás ráférne, de ha menekül az ember, akkor valahogy nem ezekkel törődik. Végül inkább megköszörülöm a torkomat, hogy végre visszatérjünk a témához, mert most nem érünk rá ilyenekkel foglalkozni. - Miért nem Lydiához fordultál, vagy hozzám? - kérdezem meg, majd barna fürtjeimbe túrok. – Tudod, fiatal vagy és apám szemében ez már részben vétek, hogy háborgatni merted ilyenekkel. Ha jobban kiálltál volna magadért, akkor úgy végzed, mint Zoé…. – csuklik el a hangom, mert lehet akkor még nem volt ott, de mindig mindenki tudott a szerencsétlenül járt Alfa lányáról, akinek a kölykét a saját apja ölte meg. Nagyot nyelek, majd íriszeimmel a helyet mérem végig, de még nincs itt senki se, ahogyan nem is érzem a közeledtüket. – Remélem tudod, hogy szerencsés vagy azért, hogy ennyi évet túléltél és nem egyszer más vitte el helyetted azt, hogy háborgatni merted őt. – pillantok vissza rá komolyan, hiszen apám nem csak tettekben tudott kegyetlen lenni, hanem olykor illúzióval is, ha valakit meg akart törni. Talán emiatt tartok még inkább attól a nősténytől is, aki befogadta őt, mert pontosan tudom, hogy mennyire kegyetlen tud lenni. Ahogyan arra is később jöttem rá, hogy nem csak megölte a kölykömet, de elhitette azt is vele, hogy én tettem… Eme gondolatnak köszönhetően pedig a kezem ökölbe szorul és a farkasom hirtelen, mintha bosszúra vágyna… - Mi a terved? Tovább menekülsz, vagy megszeretted a pokol befagyasztóját? – ha legalább marad, akkor könnyebben el tudjuk kapni őt, ha nem, akkor meg minél hamarabb kell cselekedni, de abban se voltam biztos, hogy tényleg még mindig az ő vérét akarom-e magamon érezni, vagy inkább másét.
- Lehet. Ha nem mondanám ki, nem tudnám kifejezni, miként gondolok ezzel kapcsolatban – nem vagyok fennhéjázó. Vak igen, ám nem olyan szempontból... vagyis de, igen. Volt időm átgondolni dolgokat és nehéz volt beismerni, sok mindenről azt hittem, tudom, hogy működik. Hogy hittem úgy magamban, hogy nem vettem észre dolgokat. - Arra a szóra nem gondoltál, hogy hála és tartozás? Az ostoba a legutolsó szó, ami rólad eszembe jutna – kedvesek a szavaim, nyugodtak. – Tudod, hogy nem támadok, miért érzem mégis támadónak minden szavaid? Mint látod, nem vágyom arra, hogy bántsalak. Szóban sem. Egészen más az, amit tenni szeretnék és azt már elmondtam az imént – mégpedig azt, hogy sajnálom. – Nem szokásom hazudni, éppen ezért nem rejtem pajzsok mögé a gondolataim – nézek Hella szemeibe. – Mégis, készen vagy arra, hogy ha lenne, áttörd – hagyok egy kis szünetet. – Megértem, ha nem bízol már senkiben – szomorú a hangom. Nem fogom bizonygatni, hogy az igazat mondom, mert mindig azt mondtam, még ha igyekeztem úgy bánni a szavakkal, hogy elérjem, amit tervezek. Ez emberek között ment, ebben a világban még kiscsikó vagyok, s nem is vágyok mások feletti uralomra, mint ahogy a legtöbben, eddigi meglátásaim szerint, a fajtáink között tették. - Én kicsi vagyok. Az én lépteimnek nincs súlya – a mondat vége a levegőben függ, sokféle értelmezést rejtve. Ha nem is helyes, mit számíttól kezdve egészen addig, hogy ellenben ő nagy, s amerre lép, annak súlya van. Nem lennék a helyében, ezzel a tudással, amim van, biztosan nem. – Azért vagy ott, ahol, mert a lépés rád vár – én összetörnék alatta, már ezt is alig tudom megtenni a nélkül. Legalábbis az elmúlt hónapot mindenképpen. - Nyomorúságos? – biccentem oldalra a fejem rövid időre, kíváncsian, majd elgondolkodom. Akárkit küldhetett volna az apja utánam. Neki csak a fejem kell, aztán voltaképpen el is fog felejteni. A kérdésre adott némaságom adja meg a választ a bölcsességemmel kapcsolatban. Találtak a szavaim, s egyáltalán nem bántani akartam ezzel, hanem bátorítani. A tányért azzal a lendülettel tolom oldalt, mint amivel elé. Már nem vagyok éhes. - Lehet. Vagy lehet, hogy nem – ismétlem meg magam. Ahogy érkezik a pincérnő, automatikusan visszaveszem a napszemüveget, hogy aztán zavartan nézzek le a ruhámra, még szét is nyitom a kabát gallérjánál. - Igen. Még két kávét, kérnénk, köszönöm – mosolygok fel a pincérnőre. Az, hogy hamarjában távozik, nem tartom fel, elég zavarban van. Én meg nagy bajban. Némán nézek rá egy ideig, tisztelve azt, amit most érez. Indul a kezem a keze felé, aztán félúton leparkol az asztalon. Szeretném kimutatni az együtt érzésemet, de már egyáltalán nem tudom, mi a helyes, vagy mi nem. A makacsságommal magamra hoztam a bajt, az érzéketlenségemmel vagy tolakodással meg másnak nem akarok sebeket feltépni. - Azt hiszem, ez az első lecke, amit már előbb meg kellett volna tanulnom – nem akartam megtanulni, mert hiába van szigorú rangsor a fakabátoknál is, van átbeszélés. Elég makacs voltam és ostoba is, hogy nem adtam fel. - Hogy? – nézek értetlenül Hellára. – De... miért? – most én túrok a hajamba zavartan, el tudnék süllyedni. – Ez a része sosem ért el hozzám – talán hamarabb észbe kaptam volna, nem tudom. Talán igen. És talán mégis vannak barátaim, még mindig, a falkában. Akik, talán, nincsenek is olyan messze most, mint gondoltam volna. Érzem a dühöt felőle. - Maradok – úgyis utolérnek, akkor meg, ha mindenáron meg akarnak ölni, tegyék. – Ideje szembenéznem ezzel a valósággal. Ahogy ezt kimondom, helyére kerülnek a mozaikdarabkák, államat ismét megtámasztom könyökre támasztott kezemen, látni, hogy valamire rájöttem. Lehet, hogy csak nekem újdonság, és lehet, hogy nem is igaz. De attól még úgy érzem, ki kell mondanom. - Nem az apád volt az, aki igazán utánam akart küldeni téged. A bátyád – megdörzsölöm az állam. – Tart elég erősnek, hogy vetélytársat lásson benned. Ha ez igaz...egész végig a bátyád állt az egész mögött – egyik sem kecsegtet jó megoldással, de legalább Hellának tudtam segíteni. Na, persze, én, a fiatal, a vén rókának. Farkasnak.
Feljebb szalad a szemöldököm, amikor megszólal. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg az egész ostobaság volt. Nem kellett volna ide jönnöm, nem kellett volna esélyt adnom arra, hogy a káosz bennem még nagyobb legyen, hogy még inkább ne tudjam eldönteni, hogy kinek a gyilkosa is leszek, mert azt tudom, hogy valaki(k) meg fognak halni, már csak az a kérdés, hogy mennyi idő is fog eltelni addig, amíg az első vér színesre nem festi a környezetet, vagy éppen engem. - Megérted, hogy nem bízok senkiben se? – kérdeztem meg egy lemondó nevetéssel. – Sok mindent nem tudsz a bizalomról, Kram. Nem tudod, hogy milyen érzés az, amikor úgy érzed, hogy szép lassan megfosztanak a saját akaratodtól. – pillantok rá komolyan, majd pár másodperc erejéig oldalra pillantok. – Nem érted tényleg, hogy miért olyan a hangom, amilyen vagy éppen a szavaim? Szerinted itt akarok lenni? Élvezem azt, hogy hetek óta olyan vagyok, mint egy megtépázott farkas, akinek soha egyetlen egy percre sincs nyugta? Aki csak arra vár, hogy a másik három hiéna megszűnjön létezni? – kérdezem meg kíváncsian, mert nem hiszem, hogy tudja. Talán tudja milyen üldözöttnek lenni, ami szintén nem lehet kellemes, de vadásznak se. Főleg akkor nem, ha az ember nem is akart sose az lenni, csak azzá nevezték ki és nem tehetett semmit se, mert még élni akartam, de vajon most is ennyire rettegnék? Most, hogy apám ennyire messze maradt? – Egyébként miért lennél hálás nekem? – ezt az egy dolgot nagyon nem értettem, hiszen részben én hoztam rá a veszedelmet, én találtam rá, majd pedig többé nem kutattam. Megtették mások, mióta az első alkalmat elszalasztottuk miattam. - Néha a kicsik lépése sokkal inkább befolyásoló tény, mint egy nagyobbé. A kicsiknek még ott a világ… - kezdek bele a gondolatba, de inkább nem fejezem be. Rövid időre lehunyom a szemeimet és elmerülök a gondolataimban. Lassan fújom ki a levegőt, hiszen látom azt, hogy mik a lehetséges kimeneteli a döntésemnek, de egyiket se mondanám biztosra. - Szerinted élvezem ezt? Nem akarok itt lenni, nem akarok dönteni… - azt hiszem elegem van! de ezt már nem mondtam ki hangosan. Nem akartam báb lenni továbbra se, de ha régebben megpróbáltam elhagyni a falkát, akkor is mindig vissza kellett térnem. Sose jött össze, akkor miért most járnék sikerrel? Nem akarok Alfa lenni, én csak kicsit szabaddá akarok válni, ami mindig egyre inkább távolabb kerül és el is felejtek erről ábrándozni idővel, mintha csak elnyelhetné valamiféle mocsár. Nem szólok bele a beszédbe, hiszen érdekes elgondolás, hogy esetleg ő lehetne az, aki megszöktet, és talán tényleg így van, de másképpen. Nem úgy, ahogyan a pincérnő gondolja, de ezt nem kell neki tudnia. Amikor a hím közelít a kezével, akkor figyelem őt, de aztán nem ér hozzám, én pedig elhúzom végül a kezemet és az ölembe ejtem, ahogyan hátrébb dőlök. Sok leckét kell mindig megtanulni és hiába ennyi év, mert nekem is bőven van mit megtanulni. Ráébredni ezernyi dologra, ami belül lappang és merni ismét álmodni, vagy szárnyalni, miután eltörték a szárnyaimat. - Vannak olyan dolgok, amiről nem kellett tudnod Kram. Fontos vagy Lydianak, ahogyan másoknak is. Képesek voltunk kiállni érted, meglátni azt, amit más nem látott meg a szavaidban… - azt is mondhatnám, hogy apám vaksága nem az ő hibája, csak rossz emberhez fordult. A múltat már úgyse lehet megváltoztatni, a jelen pedig pontosan annyira kifürkészhetetlen számomra jelenleg, mint a jövő. - Bátrabb vagy, mint hittem volna. – elismerés csendül ki a hangomból, hiszen tényleg az. Vakmerő, de nem ostoba, mint apám mondta oly sokszor. Meglepettség ül ki az arcomra, hirtelen nem tudok megszólalni, hiszen eléggé sokkolt az elmélete, de a legrosszabb az egészben, hogy lehet benne igazság. – Miről beszélsz? Úgy érzed Gabriel így akarná átvenni apám helyét? – nem, ez lehetetlenség. Szemből támadna, és azt is tudja, hogy nem akarok vezető lenni, én csak végre nem akarok apám tökéletes kislánya maradni, a parancsokat követő. – Ő nem tenne ilyet, ez abszurd. – hiába próbáltam határozottnak tűnni fiatal létére egészen jól vágott az esze. - Remélem tudod, hogy vagy együtt bukunk, vagy csak egyikünk fog… - pillantok rá komolyan, sietve témát váltva, ebből pedig még inkább egyértelműbbé válhat számára, hogy nem tudom mit fogok tenni. - Egy jó okot mondj, hogy miért ne kellene megtennem...
A nevetés, majd a szavai hallatán voltaképpen semminek érzem magam. Ráadásul megszégyenülve is. Szavaival sok dologra rávilágított, miért is tartok ott, ahol tartok. Sokáig hallgatok, a maradék önbizalmam kaparom össze, hogy legalább egy értelmes szót ki tudjak tolni magamból. - Igazad van. Sok mindent nem tudok – veszek egy mély levegőt és ránézek. – Ha valaki élvezi, amit éppen csinál, az nem ilyen szavakkal válaszol – ha már szavak és annak ismerete, abban legalább jó vagyok. Nem, nem vagyok jó, akkor nem itt tartanék. Erre is elég pocsék ráébredni. A korábbi csillogtatása a szavaknak, mondatoknak mostanában darabokra tört üvegként szóródnak ki számból és elmémből is. - Mert kaptam némi haladékot? – a választ kérdő hangsúllyal teszem meg. – Megkímélted akkor az életemet. Ehhez még hozzájön az is, hogy szóba állsz velem. S hogy mindig is szóba álltál velem. Válaszolnék a kicsiknek áll a világra, de érzem a csendet belül, s nem akarom azt megtörni. Az élvezetre és a döntésre egy zavart, éppen süllyedek mosolyt küldök felé, meg nem szólalnék, mert az éppen nem a legkifejezőbb lenne, beszél helyette a többi. - Mit akarsz? – ha dönteni nem akar. Csak felteszem a kérdést. Talán még senki sem tette fel neki olyan őszinte érdeklődéssel, s nyitottsággal, nem tudhatom. De valóban szeretném tudni a válaszát. Meredten bámulom az asztalt, mintha csak azt nézném, éppen milyen mélyen tartok süllyedésben. Tartották a hátukat értem és én még csak észre sem vettem! Szám elé teszem a kezem, csöndben maradok egy ideig. Hittek nekem, bíztak bennem és kiálltak értem. Minden zsibongani kezd bennem, néma gondolataim dermedten kavarogni. Hogy aztán hirtelen zökkenjen vissza a kerékvágásba minden, a kérdésre. - Ezt elismerésnek veszem – halvány mosoly jelenik meg az arcomon, el is tűnik, ahogy felbukkannak emlékek s a helyükre kerülnek. De vajon tényleg jól látom? Nem elmém csap be? Hella válasza, annak milyensége azonban határozottabbá tesz ebben a megérzésben. - Amilyen erősen tagadod, annyira lehet szavaimban valóság – nem igazságot mondok, s így kapja meg valódi jelentését. Váltástól rábámulok, próbálom követni. - Együtt bukni? A kibukó utolsó félmondatra hasonlóan kibukó szavakkal válaszolok. - Én legalább tudom magamról, hogy hülye vagyok. Most már, legalábbis – teszem hozzá. Érzem a komolyságát és velejét a dolgoknak, de amennyire furcsán jött ki belőlem, s más talán tréfának vehetné, tenné, komolyan gondolom. Ráébredtem saját helyzetemre, saját korlátaimra és ostobaságomra. Sokan nem jutnak el eddig. Nekem is sok időbe került.
Nem akartam a lelkébe taposni, de mégis megteszem, még akkor is, ha talán olykor jobban látja a helyzetet, a dolgok mélységét, mint én magam teszem. Nem rá kellene dühösnek lennem, hanem apámra, de ő van itt. Ő ízleli meg a bennem lappangó káosz egy-egy szeletkéjét. - Hatalmat kaptam, de olyat, amit sose kértem és sose akartam. Nem akartam senki mészárosa lenni, nem így. – az teljesen más, ha én akarnám megtenni, mert az illető megérdemli, de egyre kevésbé éreztem azt, hogy Lydia kölyke megérdemelné. A percek múlásával egyre nehezebben tudtam elhinni mindazt, amit apám mondott. Nem, Kram nem volt ostoba, a szíve és az esze is a helyén volt, még akkor is, ha sokszor tépázták meg a szavai miatt oktalanul. Ízlelem szinte a válaszát, mintha a saját ki nem mondott kérdéseimre keresném benne a választ, végül egy barátságos mosoly kúszik az arcomra, ahogyan a múlt feldereng előttem, a korábban eltöltött idő, amikor először találkoztam vele. Tisztán emlékszem arra, hogy eleinte csak messziről figyeltem a jövevényt napokig, majd minden megváltozott. – Ezen nincs mit megköszönnöd. Eleinte a kíváncsiság vonzott, hogy ki lehet Lydia kölyke, mit láthatott meg benned, utána pedig… - elhallgatok, mintha csak keresném a megfelelő szót, vagy csak nem akarnám kimondani, de végül mégis megteszem. – megkedveltelek. – a falkában nem ritka az ilyen, hiszen ez is a befogadáshoz tartozik, nem mindenki kedvel mindenkit, ennek köszönhetően pedig az együttélés se mindig felhőtlen, de nem véletlen edzettem vele is egykoron. Ismételten meglepetten pislogok párat, hiszen bátorság kell feltenni azt a kérdést, amit az ember még saját magának se mindig tud feltenni, vagy éppen válasszal szolgálni. - Veled kapcsolatban, vagy egyébként mit akarok? – hiszen részben az ő élete a tét, így nem mindegy, hogy erre érti-e a kérdését, vagy sokkal inkább arra, hogy a törött szárnyú madár miről álmodik még, ha egyáltalán álmodik… Hagyok időt neki, hogy megeméssze, amit hallott. Ismeri az apámat, de a legsötétebb oldalát még nem és nem is kell neki megismernie. Legfeljebb akkor, ha elég idős lesz hozzá és apám még élni fog. A királyok olykor elbuknak, s legtöbb esetben pontosan azok által, akiktől nem várnák. Tagadok, ami sokszor beismerést is jelent. Tagadásban élek, harcolok önmagammal, a tetteim súlyával számolok, de még se billen semerre se a mérleg. Mind a két serpenyőjébe pakolok a mérlegnek, de még se billen, én pedig ott állok a vékony peremen és várok, várom azt, hogy melyik lánc fog magával rántani az ismeretlen mélységbe… - Tételezzük fel, hogy igazad van. Mi haszna lenne Gabrielnek abból, hogy én most itt vagyok? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen érdekel, hogy a hím mit gondol. Megöljük őt, majd velem próbál végezni a három hiéna? Ennyire vak lennék, hogy nem tűnt fel, hogy talán nem is apámhoz hűségesek, hanem már máshoz? Tényleg lehetséges lenne ez? - Ha meghagyom az életed, és másokét veszem el, akkor szerinted még hazatérhetek? Lesz még helyem ott, vagy inkább kitépné az én szívemet is az, aki a tiédre vágyik? – teszem fel burkoltam a kérdést, hogy értse mire is gondolok. Ha életben marad, akkor belőlem is üldözött lesz és mégis mihez kezdhetnék itt? Befagynak a tavak, befagy a pokol és mellé ismeretlenek között kellene életben maradnom? Vagy pont ez rejtené magában az új esélyt, hogy itt senki se ismer rajta kívül? Más esetben szavain felnevetnék, de most tényleg nem tudok. - Nem vagy hülye, csak fiatal. A kettő nem ugyanaz, ezt sose felejtsd el, bármi is fog történni később. Fiatalságod ellenére is az eszed nagyon is helyén van és ez még hasznodra lehet. – teljesen őszintén mondom ezt. Azt, amit egykoron is gondoltam róla és most is gondolok. A fiatalság pedig nem bűn, ha megtanul élni és küzdeni az életéért, akkor még sokra is viheti egyszer, ha elméje épségét is megőrzi. – Hmm, lássuk, ha másképpen teszem fel a kérdést. Mit tennél fordított helyzetben? – pillantok rá kérdőn. Ő vajon megölne engem, ha én lennék az ő helyében és ő pedig az enyémben? Egy barátja kölykét megölné, annak a parancsára, akinek hűséget esküdött, de mégis annyiszor tépte ki a szívét már, hogy néha talán nem meglepő, hogy már abban se vagyok biztos, hogy marad bármennyi is belőle. Hűség, amely olykor meginog és a porba hull. Most is ez fog jönni? Ezért oly csendesek az éjszakák? Itt a vihar, le fog sújtani és magával fogja ragadni valaki(k)nek az életét.
- Csakis tőled függ, mihez kezdesz, mit teszel mindezzel – felelem komolyan. - Senki sem mondhatja meg másnak, mivé váljon, csakis saját maga teheti magát azzá. Sokat láttam emberek között, keveset farkasoknál, ezt azonban mind a két helyen megláttam. A mosolyra halvány, rövid mosollyal válaszolok. Megkedveltem, elég hamar, azért, ahogyan látta saját magát az egészben. A tiszteletet nem azért kapta meg tőlem a legelső perctől fogva, mert az alfa lánya, hanem saját magáért. Aztán komolyan tekintek rá. Felidéződik előttem a kezdeti időszak, ahogy ő közeledett hozzám, s végül ahogy egymás mellett voltunk. -Te mit szeretnél, saját magaddal kapcsolatban – tekintek rá. – Vannak céljaid? Terveid? Álmaid? - Úgy távolíthat el az esélyesek pozíciójától, hogy neki az ujját sem kellett mozdítania. Sokáig hallgatok a kérdésére. A nyomozói ösztönök, a ráérzések, a farkasom képessége mind egyre mutat. Alig észrevehetően, szomorúan ingatom meg a fejem, lassan. Ahogy összeállt a feltételezett kép, úgy tisztult ki az, hogy mennyire szépen (alattomosan) megkomponált mű mindaz, amiben mind Hella, mind én, csupán egy madzagon rángatható bábok voltunk. A jó szívünk miatt. Nekik az gyengeség. Számomra mindig ez jelentette az erősséget. Ó istenem, voltaképpen sosem tartoztam abba a falkába! És Hellának sem kéne visszamennie oda. - Ha végzel is velem, kérlek, ne menj oda vissza – halk a hangom. Meglepve pillantok rá, figyelem egy ideig, ami a kíváncsi meglepődöttség, majd újfent a kávémra tekintek. Akkor is ostobának érzem magam és önámítónak. - Ebben a helyzetben? Tudni akarnám az igazat, s ezért szóba elegyednék azzal, aki után küldtek. Mert valamiért nagyon nem tetszik az, ami van. Vagy tud valamit az, aki után küldtek, vagy éppen, hogy engem akarnának megszégyenítő helyzetbe hozni. Kis falat a préda, miért küldtek volna pont engem, az alfa lányát? – nézek Hellára. - És szerinted? – a szemeibe tekintek, s úgy figyelem.
Érdekes volt ezt hallani tőle, de nem feleltem rá semmit se. Szerettem volna hinni a szavaiba, de saját bőrömön is megtanultam, hogyha nem is könnyedén, de idővel az emberek képesek másokat saját képmásukra formálni, ha nem is teljesen, de részben igen. - Egykoron voltak álmaim, de mindig megfosztottak tőle, így egy idő után többé nem létezett az álmodozó lány, az, aki többre vágyott, aki fel akart kutatni helyeket. – felelem komolyan, hiszen ez volt az igazság. Pár pillanat erejéig még a szememet is lesütöm, hiszen nem vagyok erre büszke, de az Apám akaratával hiába mentem szembe, mert eddig mindig elbuktam és volt olyan eset is, amikor ez valakinek a halálával járt, egy ártatlan teremtésnek a halálával. - Nem kizárt, hogy igazad van, hogy tényleg vágyott a bukásomra, hogy távol akart tartani, de sose akartam Alfa lenni. Ha egyszer meghalna az Alfa és nem árulás, trónbitorlásban, hanem balesetben, vagy ki tudja mitől, akkor se hiszem, hogy engem akarnának vezetőnek látni. – miközben beszélek végig a hímet fürkészem, hiszen komolyan gondolom azt, amit mondok. – Néha a máz erősebbnek mutatja magát, mint amilyen belül valójában. – fűzöm még hozzá, hiszen nem vagyok olyan erős, mint aminek talán néha tűnhettem, vagy éppen tűntem eme feladat közben. A kétely pedig egyre erősebben üti fel a fejét, ahogyan a percek egymást váltják. Ahogyan az se biztos, hogy jó lenne egy olyan személy vezetőnek, aki néha inkább a szívére hallgatna, mint az eszére. Még akkor is, ha néha már én se tudom, hogy úgy igazán maradt-e még bármi is a szívemből, vagy az Apám mindent kitépett-e már. Amikor meghallom a kérdését, akkor sietve kapom fel a fejemet és meglepetten pislogok párat. - Miért ne? Mégis mit kellene tennem, ha nem megyek haza, akkor fel fog kutatni és… - vissza fog rángatni. Nem fogja hagyni, hogy a lánya csak úgy eltűnjön, hiszen milyen bukás lehet egy Alfának az, hogy a tulajdon gyermeke lázadt fel ellene? Szeretnénk nem visszamenni, de úgy érzem, hogy bármit is teszek, akkor is valahogyan vissza fogok kerülni. - Talán azért, mert tesztelni akart? Tesztelni azt, hogy a hűségem töretlen-e felé, vagy ha barátról van szó, akkor képes vagyok-e megszegni a parancsot és vállalni a büntetést. – ez persze mind csak feltételezés volt, de másra nem tudok gondolni, meg nagyon kit küldhetett volna? Ezt a három hiénát valakinek felügyelnie kell, egyedül nem mehettek csakúgy neki a világnak, mert abból nagybajok származtak volna. - Én azt… - de már befejezni nem tudom, mert hirtelen ismerős energia csap meg, sietve kapom fel a fejemet, majd a következő pillanatban már csak azt látom, hogy valaki a hím felé kap. Sietve lököm a falhoz közelebb a lábammal, miközben az asztal felett átnyúlva hagyom, hogy az illető karmai kicsit alkaromba fúródjanak. A fogaimat szinte préselem, hogy egy hangot se adjak ki. A következő pillanatban pedig csak azt lehet látni, ahogyan mellém kerül az egyik hiéna, aki nem bírt megülni a seggén. Karmaim egy része kicsit oldalába mar, hogy elengedje végre a kezemet, ami be is következik. De közben nem vagyok rest megtépázni farkasát se, ahogyan őt se az energiáimmal. Idősebb vagyok, nem is kevéssel. - Kram, bemutatom neked Jace-t. – szólalok meg végül mosolyogva, miközben a sérült kezemet az ölembe ejtek, hogy senkinek se tűnhessen fel a vér és a kicsit megtépázott bőr. – Lehet itt lenne az ideje meginni a kávét és távozni. – szólalok meg költőien, hiszen itt nem fog senki se senkinek neki menni, ahogyan könnyedén érezheti mind a kettő, hogy a békesség elillant és eléggé fel lettem húzva, amit talán majd meg is tapasztalhat Jace, vagy ha van esze, akkor ő is elhúzza a csíkot és nem kerül a szemem elé napokig.
Ha nem is fogadta el szavaim, eljutottak hozzá. Nem vágyom arra, hogy egyet értsen velem, ilyen természettel sosem vert meg az élet, tiszteletben tartottam, hogy másoknak más a véleményük. Még akkor is, ha éppen ez miatt vagyok most óriási bajban. Mert meg akartam ugyan győzni az alfát, értsen már meg végre dolgokat, ám tudtam, hogy hol állhatok meg, mert úgysem fogja megtenni. - Akkor az a keret nem éppen a fejlődésedet szolgálja, mint ahogy így te sem tudod az adott környezetedet szolgálni. Az álmok pedig álmok maradnak, mindig is. Hacsak nem valósítjuk meg – vajon kiléptem volna a falkából, ha tudom, nincs tovább lehetőség? Furcsa ráébredni, hogy igen. A gondolat már megszületett akkor a fejemben, hogy elhagyom a falkát, vállalva, hogy akkor is utánam lihegnek esetleg, de úgy éreztem, megfulladok közöttük. Keserű volt erre is ráeszmélni. - Ezt lehet, hogy csak te látod így. Attól ő még kezelhet potenciális ellenfélként – nézek rá komolyan. Hella válaszai ráébresztenek arra, hogy mennyire vakok tudunk lenni saját magunkkal és környezetünkkel kapcsolatban. Most éppen ugyanúgy gondolkodik, mint amennyire én voltam kétségbeesve, hogy senki sem akar meghallgatni. Így csak némán hallatok szavaira. Azt hiszem, most süket fülekre találnának szavaim, s meg is érteném Hellát, ha így tenne. Csak arra van időm, hogy feltartsam a kezem, aztán a fejem már csapódik is a lendülettől a falnak, a sérült szemem oldalánál, így egy ideig csak a nem látható csillagokat látom, mert a látóidegeim még nem teljesen épültek vissza. Fognám a halántékomat, de helyette a támadó állást veszem fel, farkasom is felborzolja bundáját, még ha egy másodperccel ezelőtt fel is nyüsszentett. Nem támadok az érkezőre, nem akarok bajt. - Majd én fizetek, menjetek – felelek halkan. Nem tudnék most felkelni, szédülök az érkezéstől, kell még pár perc, mire menni fog. Ha eltűnnek, kikészítem a pénzt. Ennyi volt, tényleg nincs tovább. Nem akarom Hellát bajba keverni, azt hiszem, hogy ideje végleg pontot tenni a dolgokra. Előveszem a mobilt, és egy üzenetet küldök Symnek.
„Utolértek, nem szeretném, ha bajod esne, az erdőben keresek menedéket, míg le nem zárul végleg az egész. Ha nem jönnék, szeretném, ha tudnád, hálás vagyok, hogy befogadtál, s szerettem volna viszonozni, amire sajnos már nem fog sor kerülni ez esetben. Vigyázz magadra! Kram”
Valahol jó érzés volt ezt megírni. Hiszen döntöttem, maradok. S van valaki a röpke életemben, akivel megoszthattam az utolsó időket. Hálás vagyok neki érte.
//Köszönöm a játékot s akkor térek át máris a másik színre :3 //
Olykor nem feleltem arra, amit mondott, vagy csak be nem vallottam volna, hogy mélyebbre hatoltak a szavai, mint mostanában bárki másé. Túlzottan is jól bánt a szavakkal és talán ez volt a mázlija, hogy azzal, amiket mondott, ha számomra nem is vált abban a pillanatban egyértelmű, akkor is a bőröm alá férkőzött és olyan változásokat indított el, amikről még magam sem tudta; nemhogy azt tudnám, hogy mi lesz két nap múlva, v agy pár óra múlva. - Mindig is lesznek olyan álmok, amik sose válnak valóságossá. Lehet, hogy jó álmodozni, tenni a vágyainkért, de ez nem mindig annyira pofon egyszerű, mint azt mások hiszik. – nem úgy nőttem fel, hogy volt egy igazán barátságos Teremtőm. A beharapóm is apám emberre volt és az ő parancsára tette. Nem értem, hogy miért nem ő maga tette meg, de aztán megvilágosodtam, hogy a bátyámat ajándékozta meg az Apám a saját vérvonalával. A vicc pedig az volt, hogy sokáig még a beharapás után se tudtam, hogy van egy vérszerinti testvérem. - Nem fogom azt mondani, hogy nincs igazad, bármenyire is szeretném kijelenteni, mert tudom, hogy mennyire veszélyes tud lenni és mennyire hasonlít az Apánkra, de… - pár másodperc erejéig elhallgatok és egy aprót sóhajtok. – De ha tényleg igazad van, akkor nagyobb szarban lehetek, vagy akár idővel lehetünk is, mint azt mi most gondoljuk. – fogalmazhattam volna talán finomabban, de most semmi kedvem nem volt ehhez. Nem akartam finomkodni, megválogatni azt, hogy miként fejezem ki az érzéseimet is. Meg egyébként is, annyira nem is fogalmaztam nem hölgyhöz méltóan. Időm sincs nagyon ezen rágódni, hiszen az asztal alatt a lábammal próbálom a hímet távolabb lökni az érkező idiótától, aki nem volt képes szót fogadni annak, hogy várjanak rám abban a lepukkant faházban, amit találtak. ~ Sajnálom és vigyázz magadra! ~ csak ennyit mondok még gondolatban Kramnak, miközben őt figyelem, majd pedig az asztalra rakok egy kis pénzt, hogy ne ő fizessen mindent. Utána pedig megfogom a hiéna kezét, mintha csak egy pár lennénk. Talán még Kram is hallhatta azt, ahogyan egy kicsit csont repedt, hiszen megszorítottam, hogy ne merjen hülyeséget csinálni, sietve haladtunk ki az üzletből, hogy aztán kicsit talán úgy essünk egymásnak az utcán, mint egy megőrült szerelmespár, pedig semmi ilyenről nem volt szó. A világért se engedtem volna el őt, és még kicsit meg is tépáztam, mielőtt visszatértünk volna a többiek közé, hogy megtanulja mégis hol a helye és hallgasson a parancsra… én naiv, aki azt hitte ez működni is fog.
A szakmám okán fordultam meg alkalomadtán Alaszka délebbi részén is, többek közt: megesett, hogy a szakmai tapasztalatom és közelségem miatt szükség volt rám egy-egy műtétnél, vagy kisebb előadásnál, ahol végre úgy tudtam beszélni korlátok nélkül, ahogy éppen jól esett. Olyanok társaságában, akik ezekben az elcsípett órákban értékelték mindazt, amit mondtam és amilyen stílusban kifejeztem. Erről a falkám tudott, kimenőm volt, és a helyi szabadlelűek is megtűrtek, mivel soha nem zavartam több vizet annál, mint amit az emberi világ álcája megkívánt. Emiatt is voltam jelen most is, az alkalom szinte ünnepinek minősült: egy hét éves páciens szívtranszplantációja végett kaptam meghívást. Mr. LaChazarnak még az autóba beszállás előtt küldtem egy üzenetet az érkezésemről - a távozásom bizonytalan, nem tudom, mikor végzünk a műtéttel. Viszonylag késő este érkezett a telefon, az idő sürgetett, bár mire én autóval leértem, addigra a szív is megérkezett repülővel az anchorage-i kórházba. Az életvitelem, a személyiségem és a munkám miatt mára már nem okozott nehézséget, hogy szükség esetén gyakorlatilag robotként működjek, kiaknázva az emberi test, és a farkas esszenciája által elérhető képességeket. A műtőasztal felett állva a világ megszűnik, az időnek nincs jelentősége, amikor a precizitásról van szó. Pusztán arról vettem észre, hogy nem egyhelyben áll a pillanat, hogy az egyik nővér rendre letörölte a homlokomon gyöngyöző izzadtságcseppeket. Ahogy a műtét véget ért, az életjelek stabilak voltak és sikeresen zártuk a mellkast, a műtőben lévők tapsolva örültek a sikernek és a szívhangnak, azt hiszem, hogy a fertőtlenítő, a vér és a kollégáim szagán túl a könnyek sós aromája is piszkálta a farkas orrát. A magam részéről egy újabb feladatot zártunk sikeresen, és minden különösebb reakció nélkül indultam el átöltözni, pusztán egy betanult "köszönömmel" reflektálva a hozzám intézett gratulációkra. Amint a civil ruhám után a karórám is felkerült, most először ránéztem az időre: reggel 11:03. Az öltözőben a szemeimet lehunyva mélyet lélegeztem, és éreztem, hogy a fáradtság lassan átveszi az uralmat a testem felett. De várt rám még egy hat órás út haza, a koffeinhez fordultam hát megoldásul. A kórházat elhagyva az első kávézó felé vettem az irányt, ami éppen a nagyvállalat színeiben pompázott zölden és fehéren. Minden sallang nélkül kértem egy dupla eszpresszót, Arthur névre, majd mikor a nevemet hallottam, az átvevőpulthoz sétálva a bal kezembe vettem át a poharat. A következő nevet is hívták eddigre, én pedig, amint fordultam, a mögöttem álló nőnek ütközve okoztam némi kellemetlenséget azzal, hogy beleütköztem. - Elnézést. Mivel volt fedő a kávémon, így hála az adott körülményeknek, nem forráztam le. És már mentem is volna tovább a magam dolgára, de az első szippantás után már megéreztem, hogy a gyors egymásutánban szólított neveink miatt összecserélhettük a rendelt italokat. Reflexből fordultam vissza, mert akármire is vágyott a hölgy, az az én kezeim közt landolt. - Elnézést... - még egyszer, ahogy visszaléptem a nő mellé - Azt hiszem, hogy elkeveredett a rendelésünk, én dupla eszpresszót kértem, ez pedig egészen biztosan nem az. Önnél van az Arthur nevű pohár? Szerettem volna hatékonyan és gyorsan megoldani a helyzetet, mivel el kellett hagynom a várost minél előbb, de úgy tűnt, hogy még a számomra ehhez segítségül rendelt koffein adag is rossz útra tévedt.
A toxikusnak is nevezhető kapcsolatom a kávéval már több éve tartott. Állandóan kerestük egymás társaságát és soha nem volt elég belőle. Mindig többet akartam tőle és belőle. Talán emiatt nem volt mással normális kapcsolatom sosem. Hehe. Az igazat megvallva, a mai nap sem indult másként. Szabadnapos voltam, így eldöntöttem, hogy felkapok egy csinos kis ruhát és egy jó könyvet, majd beülök a közeli kávézóba olvasni. Határtalan izgalmak, de pont erre volt szükségem. Sokáig álltam a könyvespolcom előtt, mire kiválasztottam egy olyan könyvet, amit még nem olvastam és érdekelt is. Ezek után felöltöztem és útnak indultam. A kellemesen csípős reggeli levegő jót tett, segített valamennyire felébredni. Beérve a kávézóba rendeltem egy pohárral, majd azt iszogatva beültem a sarokba és kényelmesen elhelyezkedtem. Az italt kortyolgatva belemerültem a könyvbe. Egy idő múlva feltűnt, hogy üres a poharam, így nagyot sóhajtva becsaptam a könyvem és beálltam a sorba kérni egy újabb adag koffeint. Mondom, mindig több kell belőle, nem elég, ami van. -Igen, kérek rá fahéjat is meg kakaóport is. Nem, nem kell bele szirup, csak jeget kérnék rá. És ha lehet, akkor kókusztejjel kérném, köszönöm -mosolyogtam rá az eladóra és fizetés után átálltam a másik sorba, hogy várjak a kávémra. Végre meghallottam a nevem és alig bírtam elhinni, hogy mindjárt enyém lesz az a koffeinbomba. Jó, lehet, hogy van egy enyhe problémám. Átnyúltam a pulton és a kezembe vettem a poharat. Végre! Ezzel egy időben egy férfi majdnem rám borította a poharát, dios mio, miért nem tudnak figyelni az emberek? Vettem egy mély levegőt és barátságosan rámosolyogtam, rosszabb is előfordult már velem, nem ezen fogom felcseszni az agyam. -Semmi baj Señor, előfordul. Mielőtt végre beleihattam volna a kávémba, ismét megszólított az ismeretlen férfi. Mi lett a csendes reggelekkel? Megnéztem a kezemben tartott poharat és bólintottam. -Egészen biztos, hogy engem nem Arthur-nak hívnak -néztem végig magamon kuncogva. -Úgyhogy én visszaadnám a jogos tulajdonosának az őt megillető koffeinadagot. Valahogy úgy érzem, hogy nem is lennék jó Arthur, szerintem a Dora jobban áll nekem -vigyorogtam, majd átnyújtottam neki a poharát. Még jó, hogy nem ittam bele, szegénynek vehetnék egy másikat a rúzsfoltok miatt. Összehúzott szemöldökkel néztem fel a férfi arcába. Mintha… -Elnézést Señor Arthur, nem ismerhetem Önt valahonnan? Olyan ismerősnek tűnik, mintha már olvastam volna az újságban magáról. Ne haragudjon, ha nem így van, csak nem tudom elhelyezni és ez így megzavart. Bocsánat, nem akartam így letámadni, de… Érti, ugye? -pirultam el. Rohadt pirulás. Utálok elpirulni, semmi értelme nincsen, mégis mindig elárulja, ha zavarban vagyok. -Esetleg, ha van egy kis szabadideje, akkor üljön le az asztalomhoz. Mármint, az csak kényelmesebb, mint itt az ajtóban ácsorogni. Reménykedtem benne, hogy nem ijesztettem meg ezzel és nem menekül el futva. De egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy ennyire ismerős az arca és nem tudtam hova tenni. Ha igennel válaszolt, akkor csak mosolyogva bólintottam, örültem neki, hogy nem kell tovább magányosan ülnöm az asztalnál. A könyv úgyis megvár. -Mit szólna egy süteményhez? Ma meg nem reggeliztem és jó lenne valamit enni végre. Meghívhatom Önt egy muffinra, vagy valami más jobban tetszik? -túlbuzgó Dora ismét akcióba lendült, az a Dora, aki szeret ismerkedni és vágyik bármiféle tudásra. Csak ne ijedjen meg szegény férfi. Utoljára az egyetemen találkoztam ezzel a Dora-val és az igazat megvallva, hiányzott ez az énem, aki a tudás szeretetéért ült az előadóban, nem azért, hogy a legújabb pletykákat hallja, aminek úgysincs semmi jelentősége.
Illedelmesen elnézést kértem, amiért sikerült beleütköznöm a mögöttem lévő nőbe. Egy kicsit engem is kizökkentett a saját békémből, kiváltképp azért, mert ha nem lettem volna ébren megközelítőleg harminc órája, vezettem volna hat órát Fairbanksből idáig és csináltam volna végig egy szívátültetést, ilyesmi egészen biztosan nem fordulhatott volna elő. Veszítettem a figyelmemből, ami többek közt arról is szólt volna, hogy még véletlenül se érjek hozzá másokhoz, ha nem muszáj - ebben a helyzetben pedig egyáltalán nem volt muszáj. Halovány, fakó félmosollyal válaszoltam pusztán akkor, amikor a hölgy biztosított róla, hogy nem haragszik - megkönnyebbülve indultam volna tovább egy kicsit megrázva magam, lerázva magamról az érintését, amikor a poharat a számhoz közelítve az orromba kúszott a fahéj és kakaópor kettősének tömény illata. Eddig szerencsére megúsztam kiabálás és veszekedés nélkül, ám ismerve az emberi lélek elvetemült irracionalitását, tartottam attól, hogy másodjára már "nem lesz bocsánat". De a hiba akkor is megtörtént, az pedig, hogy ezt korrigálás nélkül hagyjam, jobban frusztrált, mint egy esetleges konfrontáció lehetősége. Úgyhogy megint elnézést kérve visszaléptem a nőhöz és elmagyaráztam neki, hogy úgy vélem, elcseréltük az italainkat. - Köszönöm, Dora. Egyszerűen feleltem, miközben poharat cseréltünk, ő pedig a lényegi információk mellett mindenféle olyan irreleváns információt zúdított rám, ami voltaképpen nem vitt közelebb minket a megoldáshoz. Hiszen tényleg egészen biztos, hogy őt nem hívhatják Arthurnak, kivéve persze, ha azok közé a genderfluid emberek közé tartozott, akik a törvényi lehetőségek okán nem csak nemet, de nevet is változtattak. De ha még így is lett volna, arra statisztikailag roppant kevés esély lehetne, hogy pont egy, ebben az évezredben nem túl populáris nevet választva magának őt is úgy nevezzék, ahogy én ma magamat hívatom. Nem veszekedett velem, úgyhogy a köszönetem után szándékomban állt megindulni a kifelé, ám a vonásaiból azt értettem meg, hogy számára nem egy egyszerű tranzakcióról volt szó kettőnk közt. Fogalmam sem volt, mi más érdemlegeset mondhatna még, de szoborként kivártam. Kissé oldalra döntött fejjel néztem rá és hallgattam, hogy mégis miért tartott még vissza. - Elég általános arcvonásokkal rendelkezem, nem kizárt, hogy összetéveszt valakivel. - adtam választ az elsőként felmerült kérdésére, ám amikor az újságokat emlegette, kissé elgondolkoztam - Igen, volt rá alkalom, hogy cikkeztem tudományos folyóiratokba vagy megjelentem néhány egyetemi felületen. Ez a szám elenyésző volt, de megugrott kissé azok után, hogy a falka Alaszkába költözött, hiszen itt híján voltak valóban jó szakembereknek. Tehát az állítás, hogy olvashatott rólam, nem volt hamis, csupán az lepett meg, hogy a Cosmopolitan pletykarovata helyett olyasmit forgat a kezében, amiben a nevem és az arcképem feltűnhetett. - Dr. Arthur Foley. Csak nem kolléga? A továbbra is általánosan kedves, de egyébként kifejezéstelen arcvonásaim álcája mögött megfeszültem a meghívására. Egyébként sem szívleltem a szociális interakciókat, de jelen állapotomban azt hiszem, hogy kezdtem sokkal nyűgösebb lenni, mint egyébként. Azonban a tény, hogy talán egy szakmabelivel fogyaszthatom el a dupla eszpresszómat, sokat javított a helyzeten. És a lista. Légy nyitott a kérésekre. A legutóbb Catherine-nel is megtettem, és azt diktálta a protokoll, hogy most is igent mondjak. Az érzéseim szerint a bőrt szaggatták le rólam, a gondolataim szerint érdekesnek tűnt a ehetőség, amikor némi hallgatás után rábólintottam. - Vezetés közben amúgy sem tanácsos ételt-italt fogyasztani. Legyen. De nem érek rá túl sokáig, még Fairbanksbe kell vezetnem, lehetőleg minél előbb. - lehetőleg még azelőtt, hogy az Issumatar megérkezne és kérdőre vonna, hogy miért vagyok még mindig a városban - Merre van az asztala? Elmosolyodott bólintott és már haladtunk is az említett berendezési tárgy felé, ahol a dolgai voltak, egy könyv és egy üres kávéspohár. Megfordult a fejemben, hogy rászóljak kéretlenül a túlzott koffeinfogyasztás ártalmaival kapcsolatban, de már megtanultam, hogy ez nem lenne helyénvaló. Úgyhogy csak helyet foglaltam, egyenes háttal igazítottam egyet a szürke szövetkabátom gallérján és végre beleittam a kávémba. - Nem vagyok édesszájú, de egy sonkás szendvicset elfogadok, köszönöm. Végső soron már tegnap est óta nem ettem egy falatot sem - okosabb lett volna ételt is rendelni a kávém mellé, de ha már erről elfeledkeztem, most alkalmam lehetett bepótolni. Ha nem szólt, nem kérdezett mást, akkor én csak csendben kémlelve tettem, amire kért - az asztalánál ültem. Olykor-olykor beleittam a kávémba, Dora társaságában, de anélkül, hogy bármi kényszert éreztem volna, hogy társalogni kezdjek. Nemazért hívott. De igaza volt, ülni valóban kényelmesebb volt, mint az ajtóban ácsorogni.
Annak ellenére, hogy nem azonnal kortyolhattam bele a koffeinbombámba, nem voltam sem ideges, sem dühös. Ittam ma már két kávét, ez némileg megnyugtatta az idegeim. Csodás ez a kapcsolat köztünk, még egy ilyen nincs a világon. El se tudtam volna képzelni, hogy mennyire lettem volna kedves, ha ez az első pohár előtt történik valami ilyesmi. De így nem izgattam túlságosan magam az apró kis incidensen. Még csak balesetnek sem nevezném azt, hogy nekem jött, hát istenem, kivel nem fordult még elő ilyesmi? Az, hogy nem a saját kávémat kaptam meg elsőre, valahogy meg sem lepett. Sosem neveztem magam túlzottan szerencsésnek, nem is voltam az. Csak valahogy mindig én kerültem ilyen lehetetlen szituációkba. Bezzeg, ha film lenne az életem, akkor már csak a bakiparádé tartana két óráig. Rettenetes. Miután normálisan, civilizált emberek módjára visszacseréltük a poharainkat, nem tudtam elsiklani afelett, hogy mennyire ismerős. Aki New York-ban lakik, az látja naponta ezerszer ugyanazt az arcot, ugyanazzal az unott kifejezéssel, de ez most valahogyan más volt. Nem mondom, hogy tökéletes az arcmemóriám, viszont ez a Señor valahogy mégis más volt. Ezek szerint legalább most nem tévedtem olyan nagyot, legalább nem derült ki, hogy mittudomén, valami Jason Momoa hasonmásnak nézem. -Ah, akkor jól gondoltam, hogy valamelyik újságban tűnt fel -jó néhány online és papíralapú sajtó lelkes előfizetője vagyok a mai napig, így tényleg bárhol láthattam. -Sajnos azt nem tudom, hogy melyik egyetemeken járt már Ön, de érdekesen hangzik az előadás lehetősége is -mosolyogtam rá. A bemutatkozása miatt a kezemet nyújtottam neki és én is elmondtam a saját nevem. -Theodora Zoe Morano, de a Dora-t használom leginkább, mint ahogyan a poháron is láthatja -utálom a második nevem, mégis megszokásból minden egyes alkalommal elmondom. Igazából mindig reménykedem benne, hogy szelektív hallása van az illetőnek és nem fog elkezdeni Zoe-nak hívni, az tragikus lenne. -Fogalmazzunk úgy, hogy jövőbeli kollega, még sajnos nem végeztem teljesen az egyetemmel. Jelenleg gyakornokként dolgozok itt, mármint nem a kávézóban, hanem a rendelőben, plasztikai sebészetet tanulok. Dolgozok. Na, szóval, ha nagy leszek, sebész leszek. Nem akartam túl tolakodónak tűnni, de azért mentálisan lepacsiztam magammal, amikor elfogadta a kis szerény meghívásom. Minden nap ünnepeljük meg az apró sikereket, vagy mi. -Mi járatban van errefelé Arthur? Egyébként, én vezetés előtt jobban szeretek egy kicsit rápihenni az útra, így biztosan nem indulok el fáradtan. Úgyhogy nyugodtan helyezze kényelembe magát -arrébb húztam a könyvemet, hogy kényelmesen elférjen. Miután leadta a rendelését nekem, beálltam újból a sorba. Lehet, hogy egy sorban fogok megöregedni, szép kilátások. Míg vártam, elgondolkoztam azon, hogy mit kérdezzek tőle, de egyszerűen a nagy szürkeség volt előttem. Szerettem volna megtudni, hogy melyik újságban szerepelt, ha már kiderült, hogy orvos, de ezt is csak olyan üres kérdésnek éreztem. Nem tűnt túl beszédes típusnak, én pedig nem akartam őt egyből lerohanni az átlag 120 szó/másodperces beszédemmel. Kikértem a sonkás szendvicsét, az utolsó darabot, és kértem magamnak egy sajtosat és egy muffint. Miután fizettem, visszatáncikáltam az immár közös asztalunkhoz és letettem elé a tányért. -Jó étvágyat Señor Arthur -mosolyogtam és beleharaptam a saját ételembe. Borzasztóan elborult az étkezésem, de ezt ráfogtam arra, hogy egyetemistaként mindenkinek ilyen elcseszett az étrendje. Azt hiszem a koffeinfüggőségem is erre fogtam, de ez a kifogás csak ideig-óráig lesz alkalmas. Egy darabig csendben figyeltem őt a szemem sarkából. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy a baltás gyilkos is így figyelné őt, de megint nem bírtam magammal, milyen meglepő. Lenyeltem az éppen aktuális falatot és végre rendesen ránéztem az előttem ülő férfira. -Ha nem túl tolakodó a kérdésem Arthur, ugye szólíthatom így? Szóval azt szeretném megkérdezni, hogy milyen tanácsa lenne egy kezdő orvosnak? Kérem, az ilyen általános tanácsoktól kíméljen meg, minthogy tanuljak jól, mert életemben nem volt rosszabb jegyem ötösnél. Valami olyat szeretnék megtudni, amit Ön tapasztalatból tudna mondani. De tényleg csak akkor, hogyha ez nem indiszkrét -sose tudom, hogy mikor érdemes tényleg befogni, de inkább ráharaptam az ajkamra és beleittam a kávémba. Egyszer még nagyon meg fogom járni ezzel a lepcses számmal a dolgokat.
Érthető okokból azt nem tudtam neki megmondani, hogy egészen pontosan hol láthatott, de egy leszűkített irányt tudtam neki mutatni, és meg is tettem. Az viszont valóban meglepett, hogy a látszólagos fiatalsága ellenére hasonló érdeklődéssel bírhatunk. De nem hazudott: a Maszatos Fürkészem nem érzett felőle sem ferdítést, sem pedig hazugságot. És ha csak nem az Árnyak vérvonalába tartozó nő volt, aképpen az emberi energiákon kívül semmi mást sem. Csupán a lassú természetességgel a személyes terembe tévedő kezére lettem figyelmes. Egy hosszú pillanatig csak az ujjait néztem, majd megerőszakolva magamat - mint ma már oly sokszor - erőtlen rövidséggel tudtam le a magam részéről a protokollt, hogy aztán a jobbomat eltüntessem a kabátom zsebében, az eldugott térben morzsolva egymásnak az ujjaimat, mintha ezzel morzsaként lerázhatnám magamról az idegen érintés nyomát. - Azt hosszú lenne felsorolni. Nem hazudtam, valóban az lett volna, főleg, hogy a huszadik század elején kellett volna kezdenem egészen mostanáig. A fejemben már megjelent a részletes lista arról, hogy melyik év melyik napján hol fordultam meg egyetemi körökben, miközben egy másik "fakkban" elraktároztam a Theodora Zoe Morano nevet, mellette a "Dora" címkével, ha már valóban ennyire nem ragaszkodott a formalitásokhoz. Még annak ellenére sem, hogy én a címemet is hozzátettem a saját nevemhez. De ha egyszer ez a nevem... - Értem. - néztem rá kissé összevont szemöldökkel, ahogy barokkos körmondatokban kifejtette, hogy azért van a városban, mert leendő plasztikai sebészként gyakornok - Remélhetőleg, majd túl fog lépni a szakosodásán idővel. Nem vagyok túl jó véleménnyel a plasztikai sebészekről. Jószerével az emberi hiúságot és a szociális réteg magasabb szintjeit szolgálják ki azzal a tudással, amikkel hozzá tudnának járulni a tudomány és a világ fejlődéséhez. Elenyésző százalékban jutnak olyanok közelébe, akiknek valódi segítségre van szükségük, mint mondjuk a súlyos égési sérültek és sorolhatnám. De nem fogom, hisz nem ezért vagyok itt. Sőt, igazából azért sem, hogy vele vagy bárki mással diskuráljak, de mégis úgy döntöttem, hogy meggondoltabb dolog inkább itt ülve elfogyasztani a kávémat, mintsem egy balesetet kockáztatva a vezetőülésben. - Tegnap este hívtak le Fairbanksből egy kiskorú életmentő szívtranszplantációjához. - olyan tárgyilagos tónusban feleltem a kérdésére, mintha bárki más azt mondta volna, hogy a rokonait látogatta meg - Ideális körülmények közt magam is pihennék, de este nyolc órától ügyeletben vagyok, úgyhogy nem maradhatok. Süteményt nem, azonban egy szendvicset kértem, és amíg Dora sorban állt, én csak a tágas ablakokon át néztem ki a világba, és kortyoltam a kavémat. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor visszaült. Kissé előre döntöttem a felső testem és egy apró mosolyt imitáltam. - Köszönöm, Önnek is, Miss Morano. A sonka illata kissé savanyúbban mászott az orromba, mint ez teljesen egészséges lett volna, de igyekeztem nem tudomást venni róla. Fogyaszthatónak ítéltem meg, olyannak, amit egy ember észre sem venne, ami neki sem ártana - nekem pedig kiváltképp nem fog. Beleharaptam, majd rögvest, még rágás közben megtöröltem a szám a szalvétával - és tettem ezt után minden újabb falat után. Dora kérdése végül megvágta a kettőnk közti békés csendet, én pedig újra gondolkodóra fogtam, holott a tény hogy a keresztnevemen akart a kettőnk közti fél-kollegiális viszonyban szólítani, annyira nem tűnt helyesnek, de mégsem ágálltam. Nyitottság, kedvesség. Azt hiszem, ez is egy ilyen gesztus volt részemről. - Orvosnak vagy plasztikai sebésznek? - bukott ki belőlem ártatlanul, mert mindkettőre mást mondtam volna, és a plasztikai sebészeket nem igazán tartom még mindig "orvosnak" - Elnézést, azt kérdezte, saját tapasztalatból, úgyhogy erre válaszolok. Minél előbb jöjjön rá, hogy van-e gyomra mindahhoz, ami magára vár. A rezidensek többsége itt bukik ki. - szép dolog a hivatástudat, de a járulékos vér és undor a legtöbbeket még a diploma előtt ráébreszti, hogy ezt nem tudják vállalni - És, ami a legfontosabb: ne kezelje a pácienseket emberként. Egy újabbat haraptam a szendvicsembe, éreztem, hogy a majonéz nyomot hagy a szám jobb sarkában, úgyhogy megint megtöröltem, a nő arcára bambulva megrágtam és lenyeltem a falatot. Eddigre vagy visszakérdezett - vagy nem, de egyébként is szándékomban állt elaborálni a gondolatot. - A test is csupán egymással összefüggő rendszerek halmaza, a maga célja pedig az hogy ezt a valamiért éppen hibás rendszert megjavítsa, amennyire magától telik. Nem számít, hogy egy elítélt bűnöző, egy kiskorú, egy hajléktalan vagy családanya. - legyintettem hetykén - Csak egy hibás rendszer, és a maga dolga rendet tenni a káoszban. - orvosnak lenni ilyen szempontból könnyű volt, könnyebb legalább is, mint mondjuk olyan asztrofizikusnak, aki az Ősrobbanást kutatja - Mint plasztikai sebész... Nem tudom. Talán maguk úgy fogják fel, hogy "alkotnak", mint egy szobrász, de ha mindenképpen ehhez ragaszkodik, tegyen magának egy szívességet, és kozmetikus helyett legyen valóban orvos. A hibás rendszerrel foglalkozzon, és ne azzal, ami a páciense szerint "nem úgy működik, ahogy azt akarja". Egy botox itt, némileg nagyobb keblek ott... Az emberi faj tökéletlen tökéletességére való, soha véget nem érő törekvés. Ebben nem láttam célt. Ebben nem láttam szépséget vagy szükséget. A rendszer - néhány esettől eltekintve - jó. Ha hibás, azt megjavítjuk. Ha csak nem tetszik, azzal pedig megtanulunk együtt élni.
Ha egyszer valaki alacsonyabbal hozna össze az élet, én esküszöm letérdelnék és összetenném a két kezem. De nem, Dora-nak sose lesz ekkora szerencséje, csupa vidám és jó kilátás számomra. Éppen ezért érdeklődően néztem fel a Señor arcába. Egyszer még el kell mennem a magas emberek miatt csontkovácshoz, hogy helyre tegye a nyakamat. Vagy magasabb talpú csizmákat vásárlok magamnak a következő szezonban. Megértettem, hogy nem akarja felsorolni minden egyes helyszínt, ahol valaha járt előadást tartani. Ha az ember egy viszonylag híres doktor, akkor biztos hosszú a lista. Igazából szegény férfi elég antiszociálisnak tűnt, vagy csak baromi fáradt volt, de azért a kézfogás az udvarias dolog. Én pedig mindig illedelmes vagyok az esetek nagy részében. Lehet, hogy ez lett belém nevelve, de szeretek lázadni néha. Már megint túl sok felesleges szó hagyta el az ajkaimat. Szerintem értette volna annyiból is, ha azt mondom „Dora, plasztikai sebész gyakornok, heló”, de ezt még én is túl bunkónak találtam. Arthur rövid válasza után megfogadtam valamit. Megpróbálok egy kicsit visszavenni a beszédes önmagamból, igaz, hogy nem túl sok sikerrel, de legalább megpróbáltam. Valaki nem osztogat jutalmakat ezért? -Legyen igaza Señor -mosolyogtam. Türelmetlen típusként alig vártam, hogy végre a tettek mezejére lépjek és valóban Dr. Dora-nak hívhassam magam. De tudtam, hogy addig még jó sok éjszakának kell eltelnie, így lenyeltem a gondolataim. Ráérek ezekkel később is foglalkozni, amikor otthon bámulom a plafont magányomban. Sajnos túl sokszor fordul ez elő. -Legalább sikerrel járt? Mármint a műtétet illetően -érdeklődtem. -Remélem minden rendben lesz az esti műszakban, hallottam már pár rémtörténetet onnan. Bár még nem túl sok orvossal tudtam beszélgetni személyesen és nyugiban, ez volt a tapasztalat. Mindig káosz van a sürgősségin éjszakánként. Bár Fairbanks-ot nem ismertem, sőt, el se tudtam volna helyezni egy térképen hirtelen, de lehet, hogy ott nyugodtabb egy-egy ilyen műszak. Az éhes pocakomnak nagyon jól esett az első falat sajtos szendvicsdarabka. Istenem többször kéne ilyeneket ennem. Vagy egyáltalán ennem. Gondolatban megvontam a vállam. Hadd legyen még egy darabig jó az a kifogás, nem sok kedvem van újat keresni. Lehet, hogy érdemes lenne konzultálnom egy rendes orvossal erről, de… egyszerűen nem mertem ezekről beszélni. Terelésképpen és a kíváncsiság miatt feltettem a kérdésemet Señor Arthurnak és vártam a válaszát. -Szerencsére ezek nem ijesztenek el. Vettem már részt éles műtéten, de igaza van, vagy három szaktársam is kirohant a műtőből közben -bólogattam. A következő pillanatban megdöbbentem. Mert enyhén szólva nekem nyers volt ez a megfogalmazás. -Ne haragudjon Arthur, de ezt hogyan érti? Nem sok kedvem volt ezek után többet enni, így letettem a tányérra a félig elnyammogott szendvicsem. Mert azt hiszem, hogy valahol mélyen értettem a gondolatmenetét, de nehezemre esett elképzelni, hogy én valaha így álljak hozzá a műtőasztalon fekvő személyhez. És azok után, amin Abuela keresztül ment, azt hiszem, hogy csak az emlékét mocskolnám be azzal, hogyha nem így lenne. De mivel ez volt a férfi saját véleménye, így elfogadtam. Mert joga mindenkinek van ehhez, és ezt tiszteletben tartottam. Sosem gondoltam magam teljesen butának, de bevallom, nem egészen fogtam fel, hogy mire céloz. Bár lehet, hogy a tapasztalatlanság beszél belőlem. Még csak igazán a szakmában sem voltam. És ezzel sajnos oda is veszett a fogadalmam, amit tettem magamnak az előbb. Egyszerűen kikívánkoztak belőlem a szavak, mindenképpen reagálni akartam a mondataira. De talán ez a szép abban, ha két távoli kolléga beszélget. Elmondhatják egymásnak a saját gondolataikat. Remélhetőleg minden sértődés nélkül, ha már két ennyire más munkaterületen mozognak az illetők, mint Arthur és én. -Tudja Señor Arthur, nem gondolom magam szobrásznak, sőt kozmetikusnak sem. De megértem azokat az embereket, akiknek szüksége van egy ilyesfajta kis pluszhoz ahhoz, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben. Mert vannak az olyan szerencsés típusok, mint én, akik természetesen szépek, bár nekem is megvoltak a saját küzdelmeim a testképemmel. Viszont, ha már őszinte perceket játszunk -kortyoltam bele a kávémba, hogy összeszedhessem egy kicsit a gondolataim -akkor elmondom, hogy én miért léptem erre a pályára. Segítséget akarok nyújtani azoknak, akiknek szüksége van rá. Ha ez egy ajakfeltöltés, legyen, megcsinálom. De legfőbbképpen az vonzott, hogy egy kis beavatkozással helyrehozhatom valakinek az egész életét. Mert ha a műtőben lévő ember komoly baleset után visszakap mindent, amit szeretne, nos, az csodálatos érzés lehet. Eltűrtem egy hajtincset a fülem mögé és felnéztem a férfira. Én nem akartam megsérteni őt, csak szerettem volna, ha tudja az én véleményemet. -Nézze a jó oldalát a dolognak Arthur. Ön, mint orvos, helyrehozhatja azt a „hibát”, ami a testben keletkezett akár egy autóbaleset következtében. Ön így életet ment. De a hegek megmaradnak, és akkor jövök én a képbe. Azon túl, hogy meggyógyul a teste, kap egy második esélyt, hogy ugyanolyan szép legyen, mint előtte. Mintha mi sem történt volna. És megkímélem őt a furcsa, sajnálkozó tekintetektől. És a mai világban, ahol mindenki az agyonphotoshopolt képeket nézi az Instagram-on, ott sajnos gyakran előfordulnak ilyen tekintetek.
Azt mondta, hogy legyen igazam, az arcán közben pedig mosolyt véltem felfedezni - ezzel egy hosszú pillanatra teljesen összezavart. Ha valóban azt kívánja, hogy nekem legyen igazam, akkor nem örülnie kellene, hanem szomorúan belátni, hogy a szakosodása nem éppen a legjobb választás. Vannak dolgok az emberi reakciókban, amikben még Sabine listája sem segít - ez is egy ilyen helyzet volt. - Természetesen igen. - azt talán túlzás lenne állítani, hogy rutinműtét volt, de ha egy pácienst elvesztettem, az sosem rajtam múlott. Ez talán önteltséget mutatott részemről, pedig én csak a statisztikáimra alapoztam - Köszönöm, de csak ügyeletes vagyok, nem kell bent lennem a forgatagban. Ha szükség lenne rám, majd felhívnak. Szívsebész vagyok, a legtöbb esetben beütemezett műtéti időpontjaim vannak, nem én vagyok az, aki egy felrepedt állat összevarr az éjszaka közepén. Azokon az éveken már túl vagyok, de én azt is szerettem. Hasznosnak lenni, aktívan elfoglalni magam ahelyett, hogy a büfénél kellett volna kávéznom tizenkét órában. Miután helyet foglaltunk és a reggelink is megérkezett, Dora volt az, aki megtörte a csendet, belőlem pedig automatikusan bukott ki a válasz. Az érző emberek számára könnyebben átérezhető ugyanúgy, mint a kevésbé. Nekem nem volt különbség a két dolog között, pontosan ugyanolyan alapbeállítás volt nem összeesni műtét közben, mint az, hogy nem kezelem emberként azt, akin dolgozom. - Nem vagyok meglepve, ez elég tipikus. Azt nem részleteztük, hogy egészen pontosan hol tart a tanulmányaiban, hogy mennyire aktívan vett már részt megfigyelőként éles helyzetben. Tudom, hogy már most "gyakornok", de plasztikai sebész... Ennek okán kötve hiszem, hogy gyakran találkozik például felnyitott mellkassal és annak minden barbár szépségével. A szemmel látható, és a Maszatos érzékeivel érezhető döbbenete nem váltott ki belőlem különösebb reakciót. Tovább folytattam, még mindig szinte "lelkesnek" tetsző hangon, hiszen én élveztem, hogy a szakmáról beszélhetek, ráadásul olyasmiket mondhatok el neki, amik kifejezetten hasznosak. Ha az érzésekkel hadilábon is állok, azt meg tudom érteni, hogy a legtöbbeket az érzelmei irányítanak - ködösítik el a gondolataikat -, az viszont nem lenne szerencsés, hogy az ebből fakadó plusz stressz a hatékony munkát veszélyeztesse. Ha valakinek ez a fontos, legyen szociális munkás, esetleg ápoló, ha már kórházi körülmények közt kíván dolgozni. Az a tapasztalatom, hogy az ápolók furcsa kielégülést lelnek abban, hogy a páciensek mentális állapotával is foglalkozzanak. Még az ágálás ellenére sem gondoltam azt, hogy a szakosodását illetően bármi sértőt is mondtam volna. Degradálót? Talán. De csak egy bizonyos kontextus tekintetében, éppen ezért adtam építő jellegű tanácsot is, hogy a tudását és a (talán létező) tehetségét olyanokra fordítsa, akiknek valóban szüksége van rá, nem puszta önértékelési zavarból adódóan fizetnek százezreket némi korrekcióért a testükön. - A szépség csak az emberi elme illúziója, eképpen nem csak megfoghatatlan, de relatív is. - sehogy sem tudtam megérteni, hogy sokakat ez mennyire foglalkoztat - Attól, hogy Ön úgy gondolja magáról, hogy "természetesen szép", belőlem nem vált ki különösebb elragadtatást. - rántottam meg a vállam hetykén - Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem nyújt esztétikailag kielégítő látványt bárki másnak, csupán a fogalom relativitását próbáltam érzékeltetni. Ahogy az őszinte percek végén nyitva hagyta a mondatot és újabb kortyot ivott a kávéból, már tudtam, mire számítsak. Megtanultam. Úgyhogy csupán egy hosszabb pillanatra hunytam le a szemeimet, és én is kihasználtam ezt a felkészülési időt arra, hogy olyan dolgokat fogok hallani, amik lényegtelenek, és amikből nekem kell majd kihámozni a valóban fontos információkat. - De hát én is ezt mondtam. Mire a hosszas mondandója végére ért, már tényleg nem értettem, hogy miért ismétli el a saját szavaival mindazt, amit nem sokkal ezelőtt tanácsoltam neki. Hogy foglalkozzon hibás rendszerrel, a hegekkel, a roncsolódásokkal ahelyett, hogy magánpraxisban ajakfeltöltésekre és implantátumok beültetésére fecsérelné a tudását. Most először láthatóan kiült a zavar az arcomra, mert próbáltam keresni valamit a mondandójában, ami lényeges és elkerülte a figyelmem, de nem találtam. Az agyamban vadul lapozgattam az emberi érzelmek vastag címke kötegét, hogy megpróbáljam legalább nagyjából megtippelni, mi válthatta ki belőle egészen pontosan ezt a reakciót. A legjobbnak tűnő választásom a lappangó sértettségre esett. Hát, akkor menjünk eszerint. - Sajnálom, én nem akartam megsérteni. - kissé előre döntöttem a felsőtestemet, ahogy az ilyen helyzetben talán elvárható mondatot formáltam - Sem pedig megkérdőjelezni a motivációját. Egy csepp sajnálatot sem éreztem - belül üres voltam, a helyzettől legfeljebb kissé feszült, de úgy gondoltam, hogy ez illendő, ezzel talán nem rontom tovább a helyzetet. Nem azért, mert nem lett volna helyes - egyszerűen képtelen voltam rá. Aztán csend lett, de a fejemben hatalmas volt a zaj - a káosz közepén rengeteg dolog repkedett, amivel egy ilyen helyzetet talán át kellene vagy lehetne hidalni: megragadtam hát azt, ami a legevesebb kárt okozza, és témába vágó. - Ámbár, az első feljegyzett plasztikai műtét is szépészeti beavatkozás volt, időszámításunk előtt 800-ban. Egy indiai orvosi jegyzeten csupán úgy hivatkoztak rá, hogy az "orr munka". - még el is nevettem magam, a mai világban lévő kutatások után egy ilyen hétköznapi megfogalmazás szórakoztatott - Bár, arra kíváncsi volnék, hogy javítottak vagy rontottak-e a helyzeten... Tényleg szívesen megnéztem volna, hogy miből mi lett adott időben és körülmények közt. És mivel ennél jobb áthidalással nem tudtam előrukkolni, inkább visszatértem a kissé savanykás szagú szendvicsem második feléhez, a szalvétához és a dupla eszpresszóm maradékához.
Kezdőlap
