Tudom, hogy tudja, itt vagyok. Pontosan mögötte, alig pár méterre tőle. Tudom, hogy észrevette, hogy őt is ugyanúgy sokkolta a felismerés tonnás súlya. Látom, amikor az izmai megfeszülnek, megváltozik a tartása, érzékelem, hogy milyen indulatok szabadulnak el benne. Hallom a hangját, hiába oly halk. Ugyanaz az édes tónus. Orromba szökik bőrének, hajának semmivel sem összetéveszthető, ismerős illata. Felé indulok minden terv nélkül, nem tudva, hogy mit mondok majd neki. Egyáltalán mit mondhatnék neki?! Elhagytam, nem kerestem, új életet kezdtem nélküle. És most itt vagyunk egy kávézóban, mondhatni a világ végén, ahol már több, mint két évtizede élek és ezen a reggelen pont ide sétált be. Felém fordul, ő is megindul és a következő pillanatban már a keze csattan az arcomon. Elhajolhattam volna, de megérdemlem ezt a pofont. Arcom elfordítom durva érintése nyomán, fájdalmat azonban nem a képemen érzek. Lassan fordítom vissza rá a tekintetem, íriszei után kutatva. Fel sem tűnik, hogy a kávézó közönsége minket bámul, mert én csak Angiet látom. Még mindig hihetetlen, hogy itt van, hogy ismét látom őt ennyi év után. - Mégis itt vagyok. – halkan és szelíden szólalok meg, kinyújtom a karom előre és gyengéden simítok végi az arcán úgy, hogy az álla alá csúsznak ujjaim. Érzem, hogy dühös és összezavart, mégis halvány mosoly szökik a képemre, mert örülök a viszontlátásnak. A felpofozás ellenére is. És akkor is, ha ő annyira nem osztozik velem ebben az érzésben. - Örülök, hogy jól vagy. – kicsit talán szemtelen dolog ezzel nyitni főleg azok után, ahogyan eltűntem az életéből, de legalább igaz, amit mondok. - Még mindig gyönyörű vagy. És… heves. – akkor is megéri ezt elmondanom neki, ha egy újabb képen csapásra számítok tőle ezek után. Legyen akárhogyan is, remélem, hogy nem fog el- vagy kiviharozni innen még, mert ha ennyi év után ismét összetalálkoztunk, örülnék, ha több időnk lenne. Ha egy kávényi, akkor annyi. - Leülsz velem? – mutatok nyitott tenyérrel felfelé az egyik hátsó boksz felé, ahol viszonylag nyugodtan lehetnénk, már ha persze elfogadja a meghívást. A kávézó közönsége még mindig lelkesen figyel minket, de én nem zavartatom magam emiatt. Ha akarnak, hadd nézzenek. Hosszú és bonyolult múltunk van ezzel a nősténnyel és ami azt illeti pontosan olyan, ami megér egy-két pofont vagy többet is. Ha nem utasít el, akkor előre engedem és a nyomában követem az ülőhelyek felé.
Csak úgy forrongnak bennem az indulatok megállíthatatlanul, akár a vulkánban a láva, mielőtt kitörne a mélyből. Bennem is pontosan úgy érlelődött már napok óta valami odalent, és most ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban ahhoz, hogy a dühöm elemi erővel törjön ki. Szerencsére ennyi év alatt már megtanultam felismerni a jeleket, így aztán éppen időben fogtam vissza a kitörni készülő indulataimat. Ha nem így lett volna, akkor valószínűleg hatalmas károkat okozva verném szét vagy ezt a helyet, vagy valami mást, itt a közelben. Mindegy, csak levezethessem mindazt, ami bennem van. Az örökké nyugodt felszín most bőven alábukott, ami egyáltalán nem egészséges sem nekem, sem a környezetemnek. Még jó, hogy ilyen távol voltam a falkától, így legalább nem rontottam semmit a renomémon. - Igen, azt látom! – sziszegtem alig hallhatóan, ugyanis nem szerettem volna, ha a nézőközönség mellé még hallgatóság is párosul. – És ennél rosszabb időpontot nem is választhattál volna a visszatérésre… - tettem hozzá kissé ellenségesebben, mint szerettem volna. Legszívesebben abban a pillanatban elrántottam volna a fejemet, vagy ellöktem volna a karját, amikor felém nyúlt, mégsem tettem. Csupán az állkapcsom feszült meg, ahogy dühtől izzó szemeim az ismerős arcot fürkészték. Dacosan szegtem fel a fejemet, és hatalmas tűrőképességre volt szükségem ahhoz, hogy ne forduljak azonnal sarkon, itt hagyva őt. - Valóban? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, szinte kedvem lett volna felnevetni azon, amit mondott, de ellenálltam a kísértésnek, és nem szóltam oda neki semmi bántót. – Igen, az vagyok – azt, hogy a hevességre vagy a külsőmre mondtam, már rábíztam. Valójában egyébként mind a kettőre utaltam, hiszen tökéletesen tisztában vagyok mind az erényeimmel, mind a hibáimmal. Talán pont ez a tulajdonság az, ami miatt egy embert tényleg felnőttnek, érettnek és bölcsnek lehet titulálni. Ilyen hosszú élettel a hátam mögött már szinte elvárás volt tőlem az ilyesmi, magammal szemben mindenképpen. – És elég megfontolt is ahhoz, hogy ne csináljak még ennél is nagyobb jelenetet azzal, hogy beledöngöllek a földbe ennyi ember előtt, pedig legszívesebben istenemre mondom, hogy megtenném! – közöltem olyan magától értetődően, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Tudhatta már akkor, amikor meglátott, hogy nem leszek elragadtatva attól, hogy betoppant ide annyi év után. Én nem vagyok az a típus, aki úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, mintha az évek megszépítették volna az emlékeket, elűzték volna a csalódottságot. Pontosan olyan élénk volt bennem az érzés, mint amikor a háborút követően nem jött vissza. - Jól van! Bár azt sem érdemled meg, hogy egyáltalán szóba álljak veled azok után… - félbehagytam a mondatot, ő is pontosan tudta, hogy mik után. Nem vártam választ, szó nélkül sarkon fordultam a méregdrága tűsarkaimon, és úgy vonultam el az előbb mutatott boksz felé, mint egy sértett királynő. A dáma szerepe még mindig nagyon jól ment, noha túl fáradt voltam ahhoz, hogy kifogástalanul játsszam az előkelő hölgyet. Elég volt levenni a kalapomat ahhoz, hogy szabaddá váljon az arcom, és láthatóvá váljanak a kialvatlanság és a stressz nyomai, amik rám nem jellemzőek túlzottan. Láttam a sminktükörben, mielőtt besétáltam ide, bár fel nem vidított különösebben a látvány. Csakis egy forró fürdő lebegett a szemeim előtt, a kiadós alvásra esélyem sem volt még egy ideig, de a kávé talán nyújthatott némi segítséget. Szükségem volt arra, hogy újra úgy lássam magam, hogy remekül nézek ki, nem úgy, ahogyan most. - Percekig álltam sorba azért a nyamvadt kávéért, és még mindig nem kaptam semmit! – panaszkodtam egyből nyafogósan, amint megszabadultam a szőrmés kabáttól, és elegáns mozdulattal leültem az asztal mellé.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Szavait hallva szökik feljebb az egyik szemöldököm a homlokomon. A visszatérésem a kontinensre nem éppen friss és ami azt illeti, nem is New Yorkban vagyunk, szóval visszatérésről igazából aligha beszélhetünk. - Huszonöt éve élek itt. – még egy mosoly is játszik ajkaim sarkában, hiszen negyed évszázadnyi ideje már annak, hogy ideköltöztem és itt is maradtam. Eredetileg csak átmeneti volt a dolog, aztán a tervezett napokból hetek, a hetekből hónapok és végül a hónapokból évek kerekedtek. Majd két és fél évtized. Százmillióképpen is megfogalmazhatom ugyanazt, a lényeg nem változik. Az a bizonyos időpont már régen megtörtént és el is szaladt, csupán csak mi nem találkoztunk, egészen mostanáig. - Igen, valóban. – bólintok is mellé. Nem hiába töltöttem el annyi időt tibeti szerzetesek között. Valamikor én is éppen olyan heves voltam, mint most ő és végtelenül sértett minden miatt. Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem lehet kihozni a sodromból, az előttem álló nőstény pontosan tudja, hogy ki lehet, mi több, ő tudja csak igazán a módját, most azonban semmi okom arra, hogy ugyanolyan vehemenciával álljak hozzá, mint ő hozzám. - Azt hittem kettőnk közül én vagyok a domináns. – megállom, hogy elvigyorogjam magam azon, hogy a földbe akar döngölni. A türelem megtalálása nem egyenlő a meghunyászkodással és még neki sem hagynám, hogy ilyesmit tegyen, szép emlékek ide vagy oda. A mi korunkban már nem olyan számottevő az a korkülönbség, ami közöttünk feszül. - Azok után, hogy a háború végén nem mentem haza hozzád. – mondom ki halkan a vádat, ami a hangjában van és amit nem formált szavakba az imént. Megkomolyodnak a vonásaim. Tisztában vagyok azzal, hogy másodszorra is elárultam, hiszen annak idején, mikor még Mary élt, akkor is én tehettem arról, hogy véget ért a kapcsolatunk. És másodjára is én szálltam ki a mókuskerékből. Mindketten éreztük, hogy a dolgok már koránt sem mennek olyan jól és simán kettőnk között, mint annak idején. Sokat veszekedtünk és vitatkoztunk és teljesen más elképeléseink voltak az életünket illetően. Mindkettőnknek jobb volt, hogy Amerika helyett Franciaországot választottam a háború után és ezzel együtt azt, hogy lemondtam róla és elhagytam. - Tudom. – szusszanok halkan, mert tisztában vagyok azzal, nem érdemlem meg azt, hogy szóba álljon velem. Mégis itt vagyunk és nem lehet a találkozásunk csupán egyetlen pofon. Ennél hosszabb a mi történetünk. Őt követve megyek végig a kávézón, odabólintok az egyik fiatal nőnek, aki műtősnővér a klinikán, gyakran van bent a műtéteimen. A nevét nem tudom – nem ismerek mindenkit névről, akivel együtt dolgozom – de látásból ismerem. Zavartan bólint vissza, hiszen ő is ugyanolyan jól látta az iménti kis jelentet, mint bárki más a kávézóban. - Ezen könnyedén segíthetünk. Most majd én állok sorba a kávédért. Milyet hozzak? – leveszem a szövetkabátomat és a sálat is a nyakamból. Mindkettőt a szék támlájára teszem, majd felhúzom a gyapjú garbó ujjait a karomon majdnem a könyökömig. - Reggelit kérsz? – nézek a nőstényre. Nem egyszer lezajlott már ilyen beszélgetés közöttünk, de a körülmények egészen mások voltam. Mintha egy egész élettel ezelőtt lettünk volna társak az életben és a munkában.
- Én három. Egyébként az életembe gondoltam… - javítottam ki egyből, a talán félreértett mondatomat. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mikor jött vissza az Államokba, hiszen nem találkoztunk, nem volt része az életemnek. Eddig a bizonyos napig, az alig néhány perccel ezelőtti pillanatig. Olyannyira nem számítottam rá, hogy hirtelen még azt sem tudtam eldönteni, ennek most örüljek, vagy inkább legyek miatta dühös. Túl sok volt bennem a feszültség és az indulat ahhoz, hogy különbséget tudjak most tenni, és túl nagy a fáradtság, hogy megjátsszam magam. Előtte amúgy sem ment volna, ahhoz már túl jól ismertük egymást. - Ez még most is így van, viszont mind a ketten tudjuk, hogy megérdemelnéd, ahogyan azt is, hogy nem a dominanciám bizonygatása miatt tenném – az volt a szerencséje, hogy nem vigyorodott el, mert akkor egészen biztos, hogy én sem tudtam volna megállni, hogy a kezem újra lendüljön, arcon csapva őt. Igazából nagyon ambivalensek voltak az érzéseim vele kapcsolatban, mert legszívesebben meg is öleltem volna, ugyanakkor addig ütöttem-vertem volna, amíg el nem ájul, amíg nem látom kiserkenni a vért. Talán tényleg túl sok volt ez nekem, de nem is baj, hogy nem megyek vissza Fairbanksbe addig, amíg helyre nem teszem magam. Úgyis feladat miatt érkeztem a városba, ennél fogva teljesen megengedett volt számomra az eltáv. Vajon mi képesek vagyunk az idegösszeomlásra, ha túl sok nehezedik hirtelen a vállunkra? Sőt, a kérdés inkább úgy lenne helyes, hogy én képes vagyok rá? - Igen, én is nagyon jól tudom, hogy mi után! – csattantam fel elveszítve az épp csak visszatérő nyugalmamat. – Teljesen szükségtelen volt kimondanod is, mert jobb szeretek nem rágondolni. Sőt, sokáig inkább szerettem volna azt hinni, hogy halott vagy, mert akkor legalább nem szabad akaratodból tettél volna így… - vallottam be őszintén már így nyitásnak is. Miért kellett volna szükségtelenül lefutnom azokat a bizonyos felesleges köröket? Szerintem anélkül is teljesen egyértelműek voltak az érzéseim, a gondolataim, a nyilvánvaló megbántottságom. Ha nem lettem volna éppen olyan hangulatban, amilyenben, akkor nagyon valószínű, hogy másképp kezeltem volna mindezt, és inkább a hűvös távolságtartáshoz nyúltam volna, semmint a felfokozott érzelemnyilvánításhoz. Ennek azonban már lőttek, és előtte különben sem kellett úgy tennem, mintha nem ilyen lennék. A hűvös, kimért, mindig nyugodt viselkedés inkább csak a külvilágnak szólt, nem azoknak, akik kicsit is ismertek. Még akkor is fortyogtam egy kicsit magamban, amikor leültem az asztalhoz. Hosszú lábaimat előrenyújtottam, bokáimnál kereszteztem őket, úgy pillantottam fel a hímre. Túl sok idő telt el, és valószínűleg vele is rengeteg dolog történt, viszont ez még mindig nem vigasztalt egyetlen pillanatig sem a történtek miatt. - Dupla feketét, egy kicsi cukorral. A lényeg, hogy jó erős legyen. Rám fér ezek után… - ingattam a fejemet, ezúttal a mi találkozásunkra utalva. Jó, nem csak arra, de így most már pláne kellett az a koffein adag, hogy valamelyest összeszedjem magam végre. – Igen, kérek. Mindegy, hogy mit, csak szilárd legyen! – el sem gondolkoztam azon, hogy visszautasítom, és majd magamnak szerzek valami táplálékot, ha innen elmentem. – Ki tudja még, hogy mikor foglalhatom el a szobámat – forgattam rosszallóan a szemeimet, mikor újra eszembe jutott, hogy jártam nemrég a hotelben. Egyébként sem esett nehezemre hagyni, hogy valaki gondoskodjon rólam, ha az a valaki történetesen ő volt. Egyébként remekül elboldogultam én egyedül is, de mellette valahogy mindig más volt az élet, mint amikor csak magamra támaszkodhattam. Vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy csak magamra számíthatok.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Nos, nem előre elgondolt vagy eltervezett dolog volt ez a találkozás, mint ahogyan annak idején arra sem számítottam, hogy a hajón összefutok vele, amin először jöttem az új világba és aminek köszönhetően majdnem meg is fagytunk végül a jeges óceánba merülve. Az események azonban máshogyan alakultak és talán a későbbi együtt maradásunkat annak a tragédiának is köszönhettük egy egészen kicsi részben. Ha az ember – vagy farkas – túlél egy olyan katasztrófát, akkor máshogy értékeli az életet. Természetesen azaz esemény még kevés lett volna ahhoz, hogy három évtizedet lehúzzunk egymás mellett. Azt hiszem örülök annak, hogy mennyire nem változott meg némely tulajdonságában. Szinte azonnal kijavít és én hagyom, hadd tegye. Régen is megesett és valahol meg is melengeti a szívemet az, hogy visszakaptam egy pillanatra egy egészen vékonyka szeletet a közös életünkből, már csak ezzel az aprósággal is. - Nem mondtam, hogy nem. – emelem meg kissé a szemöldökeimet, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy nagyon is megérdemelném. De ettől még nem hagynám. Érdekes látni, hogy ennyi évtized távlatából is még ilyen érzéseket váltok ki belőle. Látom rajta, hogy még mindig fáj neki, megbántottam és ez az érzés élénken dolgozik benne. Én legalábbis ennek tudom be azt, ahogyan reagál rám, amiket mond, amit érzékelek belőle. Nem reagálok azonnal a következő szavaira. Akaratlanul is eszembe jut a lányom és az, amikor közölte velem, hogy jobb szeretné, ha halott lennék. Talán így volna helyes. Lehetett volna egy egyszerű életem a tizennyolcadik században, ahol felneveltem volna a gyermekeimet, talán újranősültem volna a gyászidő lejárta után, láthattam volna az unokáimat, játszhattam volna velük, megtaníthattam volna őket lovagolni, a fiúkat vívni és végül a családom, a szeretteim körében haltam volna meg. Szép és talán kissé unalmas, de emberi életem lehetett volna. De nem az lett, a dolgok nem úgy alakultak, és nem én kértem, hogy azzá tegyenek, amivé váltam. Viszont megtanultam együtt élni a bestiámmal, az elsővel is bennem volt a szándék, a másodikkal pedig véghez is vittem. - Sajnálom, hogy megbántottalak, Angelique. – rábízom, hogyan is érti, a múltra vagy arra, hogy most kimondtam az ő be nem fejezett mondatának másik felét. Azt hiszem talán mindkettőt sajnálom. Sok hibát elkövettem, sosem voltam tökéletes és azt hiszem sosem leszek az. - Tehát úgy iszod, mint régen. – bólintok a rendelését hallva. - Hozom a kávédat és reggelidet is. – a pulthoz megyek és hamarosan leadom a rendelést. Két fekete, méreg erős dupla kávé, az övét egy kevés cukorral, a sajátomat üresen kérem. A kávék mellé pedig két-két hatalmas muffint is pakolok, csokoládésat, majd visszamegyek Angiehoz. - Parancsolj. – leteszem elé a kávéját és a reggelinek szánt süteményt is, majd leülök és a kávémat veszem a kezembe. - Hol szálltál meg? És meddig maradsz a városban? – teszem fel a kérdéseket mielőtt még beleinnék a koffeinlébe. - Ha gondolod… nálam is maradhatsz. – hirtelen ötlettől vezérelve szalad ki a számon a dolog, mintha csak az időjárásra tennék valami megjegyzést, de ettől még komolyan gondolom, amit mondtam. Szívesen látom, ha esetleg elfogadja a meghívást…
- Igaz… - hagytam végül rá, mert, ahogy kicsit csillapodtam, be kellett látnom, hogy egyáltalán nem bizonygatta az ártatlanságát, ahogyan azt sem szerette volna elhitetni velem, hogy ő nem tehet semmiről, és csak én túlzom el ezt az egészet. Egészen különös, hirtelen nem is tudtam már, hogy eddig is ilyen volt, vagy csak az utóbbi külön töltött évtizedek során állt be nála ez a változás. Megkérdezni viszont nem akartam, így is fel kellett dolgoznom magának a találkozásnak a tényét, és mindezt anélkül szerettem volna megtenni, hogy rá kell jönnöm, ő bizony pozitív irányba fejlődött, és csak még jobbá vált azóta, hogy mi együtt voltunk. Akkor csak még erősebben települne rám a veszteség érzése. A kicsi időre beálló csend egyáltalán nem zavart, mert addig legalább maradt annyi időm, hogy összeszedegessem a gondolataimat, bár még mindig nem tudtam eldönteni, hogy miként kellene ehhez a találkozáshoz hozzáállnom. Annyi bizonyos, hogy nem tehettem úgy, mintha nem történt volna semmi rossz a múltban, viszont azt sem játszhattam meg, hogy teljesen hidegen hagy ez az egész. Nem hagyott, és szerintem ő sem hitte volna el egy percig sem, hogy már nem érdekel engem. Ahhoz túl sok időt töltöttünk együtt, életünknek elég meghatározó időszakaiban. Lehet, hogy már nem lennénk együtt akkor sem, ha visszajön, hiszen voltak problémák, viszont a mód lehetett volna más, ahogyan kilépett az életemből. Azt ugyanis semmilyen körülmények között nem lehetett korrektnek titulálni, elfogadni pedig pláne nehéznek bizonyult. - Igen, én is – hagytam végül rá, miután sajnálkozott a maga visszafogottságával. Tényleg sajnáltam, hogy az lett, ami, ahogyan azt is, hogy most nem tudtam felhőtlenül örülni annak, hogy újra betoppant az életembe, méghozzá akaratomon kívül. Ha én kerestem volna meg, az teljesen más lapra tartozna, de így egyáltalán nem találtam olyan jónak. Az efféle meglepetések valahogy nem tartoztak a kedvenceim közé, de az élet nem kívánságműsor, igaz? A véletlenekben meg amúgy sem hittem soha, úgyhogy biztos most is oka volt. Csak azt nem értettem, hogy tényleg miért éppen a legrosszabb pillanatban. Vagy talán pont ezért? - Köszönöm! – motyogtam végül, mielőtt magamra hagyott volna. Ezt követően csak kifejezéstelen arccal bámultam a tökéletesen manikűrözött, pirosra festett körmeimet, érzékeim szépen letapogatták az egész kávéházat, bár érdemlegeset nem találtam. Kivéve természetesen a hímet, aki máris visszafelé tartott hozzám. Vagy protekciója van, és hihetetlen gyorsasággal került sorra, vagy annyira elgondolkoztam, hogy a percek rohanva repültek el a fejem felett. Talán is-is. – Ennél valamivel táplálóbbra is szükségem lesz, de a kávéhoz tökéletes! – nem akartam én kötekedni, vagy kritizálni, hiszen egy kávézóban nyilván mást nem fognak adni. Ettől függetlenül nem bírtam ki, hogy teljes elégedettséggel bólintsak. Elsőként a kávéért nyúltam, és a forrósága ellenére is jó két-három korty lement, mire félretettem, és a muffint vettem magam elé. Hosszú ujjaim finom mozdulatokkal csippentettek belőle aprócska falatot, hogy aztán némi rágást követően végre legyen valami szilárd is a hasamban. - A Captain Cookban, ha minden igaz. Reggel még ki sem költöztek, valahogy nem volt kedvem várni – vontam meg a vállaimat, két falat között. – És fogalmam sincs, hogy meddig maradok. Attól függ, hogy mennyi idő alatt sikerül elvégeznem a dolgomat, amiért idejöttem! – nem adtam konkrét választ, mert egyrészt nem tartozott rá, másrészt nem gondoltam, hogy annyira nagyon érdekelné. Ha többet szeretne megtudni, akkor úgyis rá fog kérdezni, én meg kénytelen leszek eldönteni, hogy mennyi információt bocsáthatok a rendelkezésére. Elég baj az, hogy még ezzel is foglalkozni kell, pedig lehetett volna rutinmunka is, hiába személyes az ügy. Muszáj így kezelnem, így gondolnom rá, mielőtt teljesen bekattannék. - Tessék?! – kérdeztem vissza hitetlenkedve, még az evést is félbehagyva. Kezem félúton megállt a mozdulatban, még ott virított egy muffindarab a mutató és a hüvelykujjam között, ahogyan kutató tekintetem az arcára kalandozott. Már csak az kellett volna, hogy éppen rágjak és még félre is nyeljek. Annál kellemetlenebb, ugyanakkor nevetségesebb helyzetet már igazán nem tudtam elképzelni. – Úgy gondolod, hogy ez annyira jó ötlet lenne? – finoman ívelt szemöldököm épp csak egy picit emelkedett meg, míg vonásaim nem sokat árultak el arról a vívódásról, ami most éppen bennem zajlott. Lehet, hogy kényelmesebb lett volna, mint a hotel, nagyobb szabadságom is lett volna, noha ki nem szolgálnának úgy. Vele tölthetném az időmet, viszont lehet, hogy bajt is hoznánk mind a kettőnk fejére. Megért ez ennyit? És egyáltalán akartam én ezt? Azt, hogy újra az életem része legyen, ha már a sors ilyen kegyetlenül megtréfált bennünket?
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Nem tudom még, hogy mit is gondoljak erről a találkozásról és a nőről, aki így vagy úgy, kisebb-nagyobb megszakításokkal, de végigkísérte az életemet. Pontosabban a váratlan viszontlátáshoz nem tudom még miként álljak. Ehhez hasonló gondolatok kergetik egymást a fejemben, amíg a kávékra és a muffinokra várok a pultnál, közben pedig Angelique felé pillantok gyakran, észre sem véve, hogy a tekintetem nem egyszer felejtem rajta. Gondolataim forgatagából az ránt vissza a valóságba, hogy leteszik elém a rendelést. Visszatérek a vörös nőstényhez és lepakolom elé a kávét és a sütemény, majd én is helyet foglalok vele szemben. - Vadászni is elvihetlek éppenséggel, de úgy nehezen menne a kávézás is egyszerre. – pillantok fel rá a saját koffein adagom felett. A hangomból kiderül, hogy nem piszkálásnak szánom, de ami tény az tény. Komolyabb volumenű reggelit egy ilyen helyen nem szolgálnak fel, mert nincs meleg konyhájuk. - Megértem, hogy nem volt kedved ott várakozni, amíg felszabadítják a szobádat. – elhúzom a számat, mert ebben én is hasonlóképpen gondolkozom, ha nincs még kész a szobám, akkor sokkal inkább várakozok máshol. A bögréért nyúlok és én belekortyolok a fekete és keserű, forró lébe. - Oké, értem. Gondolom nem olyasmiről lehet szó, amit egy kávé mellett elmesélhetsz. – ismerem annyira, hogy tudjam, ha akarna beszélne a dolgáról, ha meg nem akar, akkor annak nyomós oka van. Hiába, hogy évtizedek óta nem láttam őt, van, amiben nem változunk meg és abban biztos vagyok, hogyha nem akarja, akkor úgy sem húzhatok ki belőle egyetlen szót sem. Magam sem tudom, honnan jön az ötlet az, hogy maradjon nálam. Talán az emlékek és a régmúlt érzések miatt lehet így, talán valami más az oka, de annyira magától értetődő volt, egészen addig, míg meg nem látom a meghökkentséget vonásain. Na meg persze, az sem mellékes, hogy csípőből kérdez vissza. - Nem tudom. – vonok vállat, jelezve, hogy ennél őszintébb nem is lehetnék vele. Talán igaza van és ez ostoba ötlet, de mégsem tűnik annyira idegennek. - Talán nem. – tudom, hogy illene hosszasan kifejtenem, ha már én dobtam fel a labdát, de most valahogy határozottságom igen ingatag lábakon áll. - Csak egy ötlet volt. Eszembe jutott, ennyi. – talán ostoba ötlet volt, talán nem. Fogalmam sincs őszintén szólva. - De ettől függetlenül. Ha már úgyis úgy tűnik, hogy hosszabb lélegzetvételű lesz az itt tartózkodásod… együtt tölthetnénk némi időt. – ötlik fel bennem a gondolat, hiszen azt hiszem bőven lenne mit megbeszélnünk vagy csak nosztalgiázhatnánk, amihez éppen kedvünk van. Mondjuk sejtem én, hogy a háta közepére se kívánna, főleg azok után, ahogyan bántam vele – nem is egyszer a múltban – de bízok abban, hogy talán nem utasít el. Jelentenie kell valamit annak, hogy az életünk folyton folyvást keresztezi a másikét. - Már… ha te is akarod. – toldom még meg az egész mondandómat és felveszem a bögrémet, hogy egy újabbat kortyoljak a kávémból.
- Inkább kihagyom, köszönöm! Amúgy is túl fáradt vagyok most hozzá… - legyintettem egyet érdektelenül. Még csak az kellett volna, hogy futkorászni kezdjek. Csak akkor erőltettem volna meg magam a jelen helyzetemben ennyire, hogyha összeakadok azzal, aki miatt meg kellett ölnöm egy hozzám közel álló személyt. Ám ideális esetben előbb szerettem volna pihenni, aludni egy kicsit, hogy energiát gyűjtsek az elmúlt másfél nap után. Igazán rám fért, ezt el kellett ismernem magamnak is, hiába esett nehezemre bevallani, hogy bizony nekem is vannak efféle szükségteleim. Sokkal jobban szerettem volna inkább a feladatra koncentrálni, de nem vagyok ostoba, ilyen kimerülten nem voltam elég hatékony. - Nem, valóban nem szívesen beszélnék róla! – erősítettem meg a feltételezésében. – Nem egyszerűen a hely miatt, hanem amúgy sem. – tisztáztam le gyorsan a helyzetet, bár ettől függetlenül még nem vetettem el teljesen annak lehetőségét, hogy később majd beavatom. Ez a hely azonban tényleg nem tűnt alkalmasnak számomra, még akkor sem, ha egyébként tudtam volna róla, ha kihallgatnak. De nem hallgatott minket senki, mindenkinek megvoltak a maga dolgai, így aztán én is inkább a muffin elfogyasztására koncentráltam, mert már az is segített valamelyest az állapotomon. A teli has egy kicsit mindig javít a rossz kedélyállapotom, csak sajnos valami azt súgta, hogy nálam nem fog beállni a várva várt csoda. Egy pillanatig sem titkoltam előtte sem a meglepettségemet, sem a bizonytalanságomat az ötletével kapcsolatban. Számomra a régi dolgok voltak azok, amik miatt pont nem volt olyan magától értetődő az invitálása. Miért is lett volna? Hiszen ő hagyott hátra szó nélkül, nem pedig fordítva, így aztán persze, hogy különösnek találtam azt, hogy szeretne befogadni a házába. Az otthonába. Beengedni a saját intimszférájába, amit kialakított magának a ki tudja, hogy hány eltelt év alatt. Még csak arról sem volt fogalmam, hogy mióta élhet itt. Több évtizede, vagy csupán néhány hónapja? Vajon eddig is egy államon belül laktunk, és ilyen kicsi lenne valóban a világ? Sok kérdés merült fel bennem, de válaszaim egyelőre egyikre sem akadtak. - Én sem tudom… - vallottam be őszintén a tanácstalanságomat, néhány mérlegeléssel töltött másodpercet követően. Tényleg nem tudtam, hogy mi lenne a legbölcsebb döntés ebben a szituációban, amibe most belekeveredtünk. Egy részem elfogadta volna, a másik azonban élből utasítaná el, ha tehetné. Legyen bármennyire is hívogató az invitálás, a dac és a sértettség erősebb lenne. Mi ilyenkor a megfelelő döntés? Valaki igazán elárulhatta volna nekem, mert most a józan ítélőképességem lassacskán kezdett elhagyni. – Értem! – zártam végül ennyivel. Mi ez a mélyen lévő, kissé maró érzés? Talán a csalódottság ütötte fel a fejét bennem, még így a gyász mellé? Azt hittem, hogy jobban fog ragaszkodni ahhoz, ami eszébe jutott, de ezek szerint tényleg nem volt több egy kósza ötletnél, és nem a személyem miatt fogant meg a gondolat, hanem puszta udvariasságból. - Lehet, hogy csak két nap, de lehet, hogy egy hétbe is beletelik. Tényleg nem tudom! – magyaráztam elgondolkozva, majd lassan kiszáradó számat megnedvesítettem néhány kortynyi kávéval. – Nem tudom, hogy akarom-e… - sóhajtottam gondterhelten, miközben ujjaimmal végigszántottam a vöröslő tincseken, fésülés gyanánt. – Lenne egyáltalán értelme? – tekintetem eddig elkalandozott a bögrémet fixírozva, ám most acélos íriszeim az övéit kutatták kíváncsian, miután felemeltem a fejemet. – Miért szeretnéd, mondd?! – nem követelőzően tettem fel a kérdést, de azért volt benne egy halovány él, amit meg sem próbáltam leplezni. – Biztosan nem véletlenül hagytál magamra, és mind a ketten tudjuk, hogy ha elfogadom a meghívásodat, akkor annak mi lesz a vége. Kész vagy arra, hogy néhány napra újra az életed része legyek? – tettem fel a nagy kérdést, majd folytattam is, szinte egyből. – Mert én nem tudom, hogy készen állok-e egy ilyen lépésre. Most nem. Lehet, hogy csak egy hét lesz, de nem maradhatok itt semmiképpen sem, ez biztos! Még így is képes lennél kockáztatni? Úgy, hogy talán mind a kettőnket veszélybe sodrom? – a hangnem komoly volt, szórakozottságnak nyomát sem lehetett bennem felfedezni.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Oké, vettem az adást. - emelem fel mindkét kezemet, mert ennyi idő után már egyáltalán nincs jogom faggatni a dolgairól, pláne úgy nem, ahogyan annak idején elváltak útjaink. Tudom, hogy csinálhattam volna tisztességesebben is, de ezen már kár keseregnem utólag, Ami történt, megtörtént és ennyi. Nincs rajta mit szépíteni, és nem is akarom az egészet más színben feltüntetni, mint amilyen. - Na akkor már ketten vagyunk. - egy apró mosolyt azért megeresztek felé, bár nem sok mindenen van mosolyogni. De mégsem tudok vele ennyire mereven szemben ülni, amikor róla van szó. Mert Angelique a történtek ellenére mindig is fontos volt nekem. Egészen azóta, hogy megpillantottam abban a bálteremben alig tizenhat évesen. - Emlékszel az első találkozásunkra? - bukik ki hirtelen a kérdés belőlem, annak kapcsán, hogy eszembe ötlöttek az emlékek. Nem mostanában volt és azóta rengeteg minden történt és hosszú idő eltelt. - Úgy tűnik, akkor jobban tudtuk mit is akarunk. - egy szélesebb mosoly szeli ketté ajkaimat. Nem akarok a régmúltról ilyen módon nosztalgiázgatni, csupán eszembe jutott. Kellemes emlék számomra és nagyon régen nem gondoltam már rá. Csendesen hallgatom végig őt, ahogy elmondja aggályait. Nem szakítom meg egészen addig, amíg meg nem kérdezi, miért is akarom. Élesen szívom be a levegőt és mélyen, a bögrét pedig leteszem az asztalra. - Túl sok minden közös van bennünk ahhoz, hogy ne legyen értelme. Ráadásul... szerinted mennyi esélye van annak, hogy véletlenszerűen ilyen gyakran keresztezzük egymás életét? Ennek csak jelentenie kell valamit, nem?! - nem tudom mennyire hiszek a sorsban vagy bármi másban, de tény, hogy egyszer sem azért futottunk egymásba bizonyos idő elteltével, mert így terveztük. Így alakult, mintha képtelenek lennénk huzamosabb időn át külön lenni és újra meg újra találkoznunk kell. Nem tudom van-e ennek egyáltalán értelme. - Szerintem tudod erre a választ. - szűkülnek össze valamelyest a szemhéjaim, ahogy megszólalok. - Mindig az életem része leszel, a kezdetektől fogva az voltál. De ostobaság lenne, ha nem vallanánk be, szükségünk volt a külön töltött időre. - tekintete után kutatok és kíváncsi vagyok, vajon mennyire látjuk ezt hasonlóan. Nem tudom mi lett vele azután, hogy elhagytam, de azt tudom, hogy nekem akkor el kellett jönnöm, Európában volt a helyem. - Kételkedtél abban valaha is, hogy nem adnám az életem érted? - szemöldökeim feljebb csúsznak a homlokomon. Tisztában vagyok az eltelt idővel, de ettől még együtt töltöttünk annyi időt, hogy ez ne legyen kérdéses. Lehet, hogy az évek, évtizedek változtattak rajta, ahogyan engem is formáltak, de a legbelső valónk aligha hiszem, hogy gyökeresen megváltozott volna. Ma Rhydiannek hívnak, de még mindig azaz Amadieu vagyok, akit megismert. Némileg higgadtabb verzióban, de ettől még nem lett más a lényem, az engem azzá tesz, aki vagyok. Te vajon mennyire változtál meg Angelique? - És én egyáltalán nem bánnám, ha elfogadnád a meghívásomat és annak az lenne a vége, ami egyikünk számára sem titok. - meglepetést nem tudom, hogy képesek lennénk-e még okozni egymásnak. Túl sok minden van ahhoz a hátunk mögött. - De megértem, ha nem akarsz kockáztatni. - szusszanok végül, mert eszemben sincs semmit sem erőltetni. Eddig sem tettem, eztán sem fogom.
Vele ellentétben én arra sem voltam képes, hogy legalább kínomban elmosolyodjak. Eleve nem volt vidám apropó, aminek köszönhetően ma egymásba futottunk, így aztán az most pláne csak fájdította a fejemet, hogy nem tudtam eldönteni, mi lenne a legjobb. Pedig általában én tényleg el szoktam tudni, hiszen elég karakán és határozott nőszemélynek vallom magam, már hosszú évszázadok óta. Úgy látszik, hogy ha róla van szó, akkor bizony megáll a tudomány az én esetemben is. Ettől függetlenül tudtam, hogy végül úgyis nekem kell majd meghoznom a döntést mind a kettőnk helyett, mert én vagyok az, aki invitálva lett, ezen kívül úgyis mindig a nő dönt. Válasz helyett egyelőre csupán egy sóhaj szökött ki ajkaim között, amit vehetett úgy, hogy a dilemmánkra reagáltam, de vehette úgy is, hogy az első találkozásunkkal kapcsolatos kérdésre. Végül utóbbi miatt szóra nyitottam a számat, a bögrémet két tenyerem közé fogva, mintha csak melegedni akarnék. Mind a ketten tudtuk, hogy nem szorulok rá effélékre. - Persze, hogy emlékszem! – nem volt él a hangomban, nem kértem ki magamnak a feltételezést, hogy esetleg ne maradt volna meg az emlékeim között az a bizonyos este. Hamarabb vettem őt észre, minthogy rájöhetett volna, hogy egyáltalán a teremben tartózkodom, és mégis… talán a mai napig azt hiszi, hogy miatta találkoztunk, pedig ez korántsem igaz. Valahol mélyen melengette a szívemet a gondolat, ám jelét nem sokat adtam. Maximum egy egészen picit megrándult a szám széle, de ennyire telt tőlem jelenleg. – Igen, azt hiszem, hogy régen minden sokkal könnyebb volt, és a hátunk mögött lévő múlt sem árnyékolta be a találkát – természetesen most már nem mondtam ki kerekperec, hogy a szó nélküli távozásáról beszélek, de szerintem anélkül is tisztában volt vele. Talán még mindig nem változtunk olyan sokat, és fél szavakból is értjük egymást. Vagy ehhez már túl sok idő telt volna el? - Fogalmam sincs, Amadieu… - ráztam meg a fejemet lemondóan, őszintén. – Bizonyára a Sors fura fintora, hogy folyton egymásba botlunk, habár nem hiszek a véletlenekben még most sem – tettem hozzá tétován, kicsit elmélázva a feltevésen. Az eleve egymásnak rendelés gondolata olyannyira romantikus volt most számomra, hogy el is űztem szinte egyből. Nem kellett volna, hogy most ilyesmik járjanak az eszemben, hiszen komoly dolog miatt érkeztem a városba, amire nem ártott volna jobban odakoncentrálni. Túl akartam lenni rajta, szinte bármi áron, és ő most csak elvonta erről a feladatról a figyelmemet. - Hát még mindig nem érted? – kérdeztem őszinte meglepettséggel. Tipikus férfi. – Nem magával a külön töltött idő gondolatával van bajom, hanem a móddal, ahogyan megtetted azt az utolsó lépést! – világosítottam fel, bár a higgadtságomból már következtethetett, hogy régen túlléptem rajta, még ha kicsit piszkálja is a csőrömet, jelenetet nem fogok rendezni miatta. Most legalábbis nem. Amúgy sem volt hozzá hangulatom, ráadásul a fáradtság is ólomsúllyal húzta le a vállaimat. Túl sok történés volt ez egy napra, és még csupán alig pár órája jött fel a nap. – Mind a kettőnk helyett döntötted el, hogy mikor van szükségünk rá, és mennyi időre. Én pedig elég nehezen viselem még mindig azt, ha helyettem döntenek valamiről, amihez nekem is van szavazati jogom. Márpedig ez nem a te életed volt, hanem a kettőnk közös élete! – nem lovalltam bele magam, bár nem sok hiányzott hozzá, ezt bizonyára érzékelte is a körülöttem megugró energiából, és a hangom kissé élesebbé válásából. - Azt sem gondoltam volna, hogy nem tisztelsz annyira, hogy elköszönj! – rendben, talán mégsem sikerült annyira elfogadnom a tényt, hogy szó nélkül lelépett. – De nem… abban nem kételkedtem – tettem hozzá csendesebben, őszintén. Néhány percig némán figyeltem őt, nem szóltam semmit az elhangzottakra, csupán a kávémba kortyoltam bele időnként. Kezdett elhűlni, de ez a koffeintartalmát aligha befolyásolta, ráadásul a muffint is meg tudtam enni, ami alatt alaposan átgondoltam magamban a lehetőségeinket. – Rendben! – szólaltam meg végül, a hosszúra nyúlt hatásszünetet követően. – Elfogadom a meghívásodat! – határoztam el magam, bár még mindig nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy ez annyira jó ötlet lenne. – Remélem, hogy nem kell majd megbánnom! – tettem hozzá, azt pedig már csak gondolatban jegyeztem meg, hogy majd ne lepődjön meg, ha én is szó nélkül lelépek tőle. Talán kicsinyes dolog a bosszú, és esetében nem is ez vezérelt, de éppen ilyen okból találkoztunk most össze, így nem lett volna meglepő, ha egyik pillanatban fogom magam és lelépek én is. Szó, és üzenet nélkül.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Igen, igazad van. - tény, hogy a közös múlttal csak nehezebb lett az életünk, de azt hiszem valahogy jobb is. Vagyis nem akarok és nem is fogok úgy tekintetni az együtt töltött időre, mintha az kellemetlen lenne a számomra. Első alkalommal és másodjára sem ért szépen véget, de talán azért, mert nekünk az a fajta lezárás nem létezik. Akkor talán örökre elvágnánk a jövőben adódó többi lehetőséget. Próbálok legalábbis erre gondolni, akkor is, ha a valósághoz ennek az elméletnek vajmi kevés köze van. Szavaira egy újabb mosoly jelenik meg ajkaimon. Nem hisz a véletlenekben, régen sem tette. - És ennek ellenére mégis itt vagyunk... - jegyzem meg csendesen, mert ha ez nem a véletlen, a sors vagy akármilyen más, nálunk nagyobb erő, akkor nem tudom mi. Jó egy évtizede már, hogy ebben a városban élek és most sikerült először egymásba botlanunk olyan nagyon hosszú idő múltán... Képem komor ábrázatot vesz fel, amikor a szememre olvassa - megint -, az elválásunkat. Tudom én is, hogy szó nélkül tűntem el, ő is. Sosem tagadtam, most sem szándékozom. - Tisztában vagyok azzal, hogy ez nem vigasz, de amikor bevonultam, nem tudtam előre, hogy nem fogok visszatérni az államokba. - szusszanok egyet és a kávésbögrével matatok, de közben Angelique tekintete után kutatok. - A háború annyi mindent megváltoztatott. Kellett valami, ami feledteti az ott átélteket. Még akkor sem terveztem, hogy ott maradok, amikor az egész öldöklés véget ért. Aztán pedig... a dolgok egyszerűen úgy alakultak ahogyan. - nem tudok magyarázatot adni arra, hogy miért nem tértem vissza hozzá vagy miért nem értesítettem. Talán nem akartam szó szerint véget vetni annak, ami közöttünk volt. - Nem keresek kifogásokat, szeretném, ha ez tudnád. Csupán... ennyi a történet. - nem akarom tovább cifrázni, mert nincs értelme és tulajdonképpen nincs is mit. Tudom, hogy vétkes vagyok. - Igen, tudom. - csendesen felelek neki és közben a szemeibe nézek. A kettőnk élete volt, de egyedül hoztam meg a magam döntését, akkor is, ha nem terveztem előre. Egyszerűen így tűnt akkor jobbnak... vagy csak így alakult. Nem arról volt szó, hogy nem tiszteltem és fáj, hogy ezt gondolja, de nem javítom ki és nem kezdek magyarázkodni. A dolgokon az mit sem változtatna, így nem fűzök a szavaihoz semmit. - Ennek örülök. - szusszanok egyet röviden. Tényleg az életem adtam volna érte, ma is megtenném. Nem számít, hogy annyi év eltelt a háború óta, mert olyan sok minden van a hátunk mögött, amely közös, hogy ezen nem változtat az a pár külön töltött évtized. Számomra legalábbis. Nem mondom, hogy nem lep meg, amikor végül mégis elfogadja a meghívásomat, de örülök neki. A keze után nyúlok az asztalon és, ha elérem, akkor egy pillanatra megfogom. Hüvelykujjam a kézfején simít végig, közben pedig nem tudom és nem is akarom titkolni azt a csibészes és jó kedvű vigyort, ami kiül ajkaimra. - Ez esetben reggeli után hazaviszlek. - végül elengedem őt és kihörpintem a kávém maradékát. - Mit csináltál a háború után? - hirtelen szalad ki a kérdés ajkaim közül, ahogy elnézem őt, miközben a muffint csipkedi szét. Tényleg érdekel, hogyan is alakult a sorsa.
- Igen, itt… - bólintottam rá végül, mert ezt nyilván tagadni sem lehetett volna. Talán az lett volna a legegyszerűbb, ha fogom magam, és amint megéreztem őt, gyáva módon lelépek. Valószínűleg elég gyorsan eszmélt volna ahhoz, hogy még utánam jöjjön, de lehet, hogy még úgy is képes lettem volna előbb beszállni az autóba, minthogy meglásson. Ezt már sohasem tudjuk meg, azt hiszem. – Bár még mindig nem jöttem rá, hogy mégis miért. Miért nem hagyja az élet, hogy egyszerűen csak kisétáljunk egymás életéből? – tettem fel a bennem megfogalmazódott kérdést, holott egyik alkalommal sem én voltam az, aki magára hagyta őt, hanem éppen fordítva. Mással viszont megtettem ugyanezt, bár erre most semmiképpen sem szerettem volna gondolni. - Hát persze! Erre a legkönnyebb fogni mindig, hogy a dolgok csak úgy megtörténtek. Nos, jól figyelj, egy üzenet, egy távirat belefért volna, ha nagyon szeretnél magadról hallatni. Hittem benne, hogy nem haltál meg, és amikor nővérként segítettem a katonákat, valahogy folyton néztem, hogy közöttük vagy-e, de nem voltál. Aztán egyszerűbb volt haragudni rád a makacsságod miatt, és így el is teltek az évek. Nem tudom, hogy milyen szörnyűségeket láttál, de hidd el nekem, hosszú életem során én is átéltem már ezt-azt, amit senkinek sem kívánok! – szavaim határozottan csengtek, a fojtott hangerő ellenére is. Szemeimben láthatta azt a kis szikrát fellobbanni, ami a bennem feszülő indulatról árulkodott, de elég idős vagyok már ahhoz, hogy képes legyek visszafogni magam. - Talán most örülsz neki, de attól még nem kell ténylegesen is az életedet adnod értem! – ezzel próbáltam érzékeltetni, hogy márpedig most benne volt a pakliban. Fogalmam sem volt arról, hogy pontosan kivel állok szemben, miért akar ártani nekem, és azt sem tudtam, hogy Castor mit szólna a vele való viszonyomhoz. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem lenne tőle elragadtatva. Erre az elmúlt néhány évtizedben már számtalan példát láttam, és nem akartam én az lenni, aki miatt újra gond van. Így is bűntudat mardosott amiatt, hogy egy hozzám közelálló bajt hozhatott volna az egész falka fejére. - Rendben, a holmim kint van a kocsiban – böktem fejemmel az utca irányába, amerre leállítottam a járművet. – Messze laksz? – érdeklődtem kíváncsian, hogy ezáltal arra is fényt deríthessek, ő kocsival érkezett-e a kávézóba, vagy sem. Ha igen, akkor egyszerűen csak követnem kell majd, ha nem, akkor viszont máris be kell kicsit engednem a személyes terembe, és még mindig nem voltam teljes mértékben meggyőződve arról, hogy jelen pillanatban én készen állok erre. Miért mindig a legrosszabbkor történnek a zavaró dolgok? - Chicagóba költöztem, és csatlakoztam a helyi falkához. És te? – dobtam vissza a labdát, Liam témáját pedig bölcsen elhallgattam, hiszen nem kellett tudnia egyelőre, hogy van kölyköm abból az időből. Talán majd beavatom, de nem itt és nem most. Ugyan nem feltételeztem, hogy valakinek segítene abban, hogy csőbe húzzon engem, de biztos csak később lehetek majd benne, addig fenntartottam a gyanakvást, még ha jó mélyre is száműztem. – Hol voltál egyáltalán? – bukott ki belőlem végre az, amire már évtizedek óta kerestem a választ.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Erre nem tudom a választ. De ezt szeretnéd, mondd? Ha soha többé nem látnál? - nincs bennem harag, ha így érzi, de azért némi csalódottság igen, ha mégis ez a kívánsága. Tudom, hogy az elválásaink sosem voltak szépek, ahogyan eleve a kettőnk kapcsolata sem volt soha nyugodt vagy békés. De mindezekkel együtt, mindig fontos szerepet töltött be az életemben és ahányszor összesodort bennünket az élet, én annyiszor örültem ennek. Csendesen és figyelmesen hallgatom kifakadását és bár bennem van, hogy ellenkezzek, nem tudok. Azért nem, mert egyetértek vele. Tényleg üzenhettem volna neki, sok mindent tehettem volna másként, de a múltat már nem tudom megváltoztatni. - Ezt megérdemeltem. - nyugtázom a fejemre olvasást. Látom a tekintetében az izzást, amit mindig is nagyon szerettem benne és örömmel tölt el, hogy még mindig megvan benne. Megmagyarázhatatlan a dolog, de ettől még igaz, egyszerűen így érzek és kész. - Ez pedig azért megkönnyebbülés. - egy kis mosolyt azért megengedek neki és remélem, hogy nem veszi rossz néven a dolgot, amiért próbálom elütni a téma kemény élét. A tényen nem változtat, hogy szívesen adnám érte az életemet. Egy bólintással és egy szélesebb mosollyal adom tudtára, hogy mennyire örülök a döntésének és annak, hogy elfogadta a meghívásomat. Az elmúlt évek alatt nem egyszer eszembe jutott és gondoltam rá, azon elmélkedve, hogy vajon mi lehet vele és merre lehet. Most pedig itt van velem szemben, csupán egy karnyújtásnyira tőlem... - A kertvárosban. Van egy kisebb házam, egyedül élek. - gyakran eszembe jut, hogy jobb lenne egy nagyobba költözni, de aztán elvetem eme gondolatot minden egyes alkalommal, mert saját magamnak felesleges volna venni egyet. Az is csak üresen állna, mint a mostani a legtöbb alkalommal, mert jóformán a kórházban élek. - Toulonba mentem és csatlakoztam a helyi falkához, noha nem teljesen saját indíttatásból, de végül ott ragadtam elég hosszú időre. Ráadásul Gaëlle lányommal is összefutottam ott annak idején. Nem sokáig maradt a falkában, viszont képzeld, ő is orvos lett. - foglalom össze röviden és tömören a dolgot Angeliquenek. Annak idején a Titanicon láttam a lányomat először azóta, hogy a farkassá válásom okán elhagytam a családomat. - Akkor te most a néhány éve Chicagoból Fairbanksbe érkezett falka tagja vagy? - a hírek átjutnak ide is, szó beszédet mindig hallani, én pedig elég régen élek már a városban, megvannak a kapcsolataim.
.:Időben az Alaiával való megérkezés után valamikor:.
Átérzek mindent abból, amit Eliana mondott. Ez a város kikészíti az idegeket, s akkor még nagyon finom voltam a megfogalmazással. Napi öt kávé a minimum, amit fogyasztok, pedig régen egy is elég volt arra, hogy a reggelit helyettesítse. Sosem azért ittam, mert fel akartam ébredni tőle, egyszerűen jólesett. Ahogy most egy szál cigaretta is rám férne, de nem gyújtottam rá már vagy öt éve, nem most akarok visszaesni. Pláne, mivel a kórház területén amúgy sem lehet és Alaia is érzékenyebb a szagokra, mint régen. Sterilizáltnak érzem a lelkemet, kimosottnak és rommá cincáltnak, a sok fehérítéstől szétmállottnak. Akármennyire is akartam megmagyarázni, hogy helyes, amit cselekszem, tudom, hogy nem az. És el fogom vinni a hátamon mások balhéját megint, mert ahogy micve jár a micvéért, úgy ez fordítottan, negatív felhanggal is igaz. Nem vagyok szent, nem áll távol tőlem a bosszú, mégsem az szülte az egész utazást, hanem a kétségbeesés. De aligha tudnám ezt megmagyarázni, s már nem is akarom ecsetelni a bizonyítványomat. Csak vagyok, teszem a dolgom és próbálok úgy segíteni, ahogy tudok. Ha közben én leszek a bűnbak? Belefér. A kávézó egyik félreeső, hátsó asztalánál ülök, látszólag újságolvasásba merülve. Valójában viszont csak nem-lenni igyekszem, jólesik egy kis magány.
Nem volt különösebben bajom Anchorage városával, bár szándékosan nem költöztem ide. Nem azért, mert nem szeretem a nagyvárosokat, hanem egészen egyszerűen a Fairbanks melletti terület volt olyan gazdag a leletekben, hogy inkább amellett döntsek. Ráadásul a holtidőben taníthattam az egyetemen is, ami külön jó volt. Szerintem ennél jobb döntést nem is hozhattam volna, még akkor sem, ha télen itt lennék, nyáron pedig ott. Egyszerűen nem lett volna hangulatom ingázni, hébe-hóba azonban belefért egy utazás. Ez alkalommal a munka volt az, ami idehozott, mivel az ásatás jelenleg ugyan állt, de szükség volt egy kis médiafelhajtásra ilyenkor is, vagy támogatók szerzésére. Azt is terveztem, hogy megjelentetek egy tanulmányt, de ehhez kellett olyan ember, aki érdeklődik az iránt, amit mi csinálunk ott északon. Így hát, jobb híján olyan helyen próbálkoztam, ahol több esélyt láttam arra, hogy megkapjam, amit akarok. Anchorage jelenleg ennyit jelentett számomra, nem többet. Ráadásul, olyannyira bebiztosítottam magam, hogy nem is csak egy találkozót beszéltem meg, hanem kettőt is, ha már itt vagyok. Két legyet akartam ütni egy csapásra. Az elsőn már túl voltam, nem vettem biztosra a sikert, de úgy láttam, hogy komolyan érdeklődött néhány gazdagabb ember a kutatás iránt. Olyanok, akik szeretnek fellengzősen viselkedni, és azt gondolták, hogy ha ilyesfajta dologhoz adják a nevüket, akkor ugyanolyan elismerést kapnak, mintha ők ásták volna ki a leleteket. Nem oszlattam el a reményeiket ezzel kapcsolatban, inkább rájuk hagytam a dolgot. A szünetemben nem ebédelni akartam, hanem csak egy kávéra vágytam, méghozzá jó erősre. Nem valami íztelen löttyre egy automatából, hanem minőségire, pont olyanra, amit tartottam az egyetemi irodámban, meg természetesen otthon. A Starbucks az általam kedvelt helyek listáján szerepelt, és mivel pont elhajtottam egy előtt, az első adandó alkalommal visszafordultam, és leparkoltam a padka mellett. Sebesen szaladtam át a több sávos úttesten, és csalódottan vettem tudomásul, hogy bizony sorba kell állnom. Mintha ilyenekre lenne időm, de sajnos mégsem vehettem elő valami igazolványt, hogy meggyorsítsam a kiszolgálást a saját részemre. Így jobb híján vártam. És vártam, és vártam, már legalább hét perce. Kész örökkévalóságnak tűnt, de ez alatt az idő alatt volt alkalmam alaposan szemügyrevenni azokat az embereket, akik bent ültek az asztalok mellett, és nem csak úgy beugrottak, ahogyan én terveztem. A tekintetem újra és újra visszatért ugyanahhoz a férfihoz, akit már első körben is kiszúrtam. Halványan éreztem még ebből a távolságból is az energiákat, ráadásul ismerősnek is találtam valahonnan, csak az újság miatt egyelőre nem voltam biztos abban, hogy a sejtéseim helyesek. Nem mintha szokásom lenne tévedni, de most már felkeltette az érdeklődésemet eléggé ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban. Persze annyit nem ért, hogy kiálljak miatta a sorból, de azért innen tisztes távolságból is figyeltem, hátha egyszer csak láthatóvá válik az arca. És bingó! Az egyik lapozás alkalmával sikerült elkapnom a vonásokat, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek, meglepődjek, vagy kellemetlenül érezzem magam amiatt, hogy régi ismerősbe sikerült belebotlani. Végül az általam rendelt kávéval felszerelkezve, a magam egyszerű, mégis határozott módján ballagtam a férfihoz, és álltam meg mellette a lehető leglazábban. - Vajon miért nem lepődöm meg, hogy ebben az elcseszett államban minden létező ember megfordul, és úgy tűnik, hogy semmi sem lehetetlen? - vágtam bele a közepébe egyből, köszönés helyett. - És szerinted mennyi esély van arra, hogy pont egy régi ismerős tanyázik annál az asztalnál, amit én néztem ki magamnak? Úgy látom nem csak én szeretem a félreeső helyeket... - nem hagytam túl sok szünetet, épp csak annyit, hogy futólag, a lehető legóvatosabban belekóstoljak a kávéba. - Andrzej Krakowski! Nem láttalak már vagy tíz éve... hogy fújt téged ide a fagyos északi szél? - nem követeltem a választ, ezúttal tényleg csak érdeklődtem, és mielőtt még hellyel kínált volna, hát kiszolgáltam én magam, és lehuppantam vele szemben.
A világon 90 percenként hangzik el a következő mondat: „Az ön betegsége limfóma”. Ennek ellenére a limfómás betegek 73 százaléka azt nyilatkozta, hogy a diagnózist megelőzően nem hallott erről a nyirokrendszer sejtjeiből kiinduló daganatos megbetegedésről. A limfómának két fajtája a Hodgkin és a non-Hodgkin kór, utóbbi az ötödik leggyakrabban előforduló rosszindulatú daganat hazánkban, ahol évente mintegy ezer új limfómás megbetegedést fedeznek fel. - jutok idáig a cikkben, amit olvasok épp, mikor meghallom, hogy valaki közeledik felém. Nem vagyok informátor, de ettől még ezer szemem és fülem van, s különben is, fényesebb koromban még szórakoztatott is mások figyelése, így kiszűröm a kávézó zajai közül az érkezőt. Pincérnőnek hiszem, aki a fogyasztásom után kíván érdeklődni, vagy netalán valakinek, aki nem talál más helyet ezen a napon a délutáni kávéjára, s a velem szemközti kell neki. Nem is néznék fel, ha nem csendülne fel egy számomra ismerős hang, mely kiránt az újság lapjai közül. - Nem tudom pontosan eldönteni, hogy ez egy örülök, hogy látlak akart-e lenni, vagy valami egészen más. - Csukom össze az újságot, s fektetem akkurátusan az asztallapra magam elé, majdnem kiürült bögrém mellé. Felkelek ültemből, s Kate mellé lépve - ha nem siet nagyon azzal a leüléssel - megfogom az általa kinézett szék támláját és kiemelem azt neki az asztal alól, hadd segítsem illendőn leülésbe így. - Én a magam részéről örülök a szerencsének, Kate. - Engedek meg magamnak - vele szembe visszaülve - egy mosolyt, mely fáradtságról árulkodik ugyan, de valamelyest a régi fénytelen fényében tündököl. Nem magázódtunk, ő se teszi, én sem teszem, s a Miss Valaktiől is tartózkodom. egyrészt, mert ha csak magamból indulok ki, a mi fajtánk gyakrabban váltogatja a vezetékneveit - vagy a keresztneveit is és a vezetékneveit is - mint más az alsóneműt, s különben sem siklott pillantásom kávésbögrét forgató ujjaira gyűrű után, tévedni jegyesség ügyében pedig nem szeretek. A keresztnéven való szólítás marad hát, ez a tőlem érkező üdvözlés maga. - Untam a vándorlást, úgy éreztem, hogy ideje egy kis fagyos levegővel teleszívni a tüdőm. Mióta koptatod a város utcáit, mondd? - Érdeklődöm kíváncsian, hiszen amikor elmentem innen - elmentünk Elianával innen és Fairbanksből is - még biztosan nem lakott errefelé. Arról csak tudnék azért.
- Nos, ezt még én sem döntöttem el, de amint sikerült, majd tudatom veled! - jelentettem ki kissé kötekedően, a hozzám tartozó, kissé egyedi stílusban. Mivel az utóbbi években éppen ilyen voltam, ez nem lehetett újdonság neki sem. Egyébként épp csak hajszál híja volt, hogy meg tudott előzni, és kihúzhatta nekem a széket. Ugyan tudtam, hogy ő ilyen jól nevelt, de akkor sem vagyok hozzászokva az ilyesmikhez. - Ugye tudod, hogy velem szemben még mindig nincs szükség erre... - utaltam arra, hogy talpig úriemberként viselkedett az előbb. Közben hanyag mozdulattal leültem a székre, hogy ezzel is kompenzáljam valamelyest az ő gesztusát. Nem akartam én bizonygatni soha senkinek, hogy kemény csaj vagyok, és önigazolásra sem volt szükségem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy tényleg ez az igazság. Már nagyon régóta nem szorulok rá senki védelmére, az udvariaskodásra pedig abszolút nincs szükségem. Persze olykor-olykor elfogadtam az ilyen gesztusokat, nem volt ez másként most sem. Ha ő ettől jobban érzi magát, nem fogok elkezdeni azon pattogni, hogy márpedig én egyedül is le tudok ülni. Akkor sem, ha egyébként tényleg meg tudom tenni önállóan is. - Akkor ezek szerint nem zavar, ha ideülök, és nem vársz senkit! - vontam le a következtetést, ha meg tévednék, akkor úgyis megjelenik majd az illető, én meg ülök itt tovább nyugodtan, mintha mi sem történt volna. - Szarul nézel ki, Andrzej, mint a mosott szar! - bókoltam, cserébe azért, hogy ő örül nekem. Mondjuk úgy, hogy nekem sem volt ellenemre, hogy összefutottunk, de ezt kimondani már jóval bonyolultabbnak tűnt. - Miért nem alszol? - semmi közöm nem volt hozzá, de ez sosem zavart, ha valamit meg akartam tudni. Én egyszerűen ilyen vagyok, mindig érdekel valami, és szeretek jól informált lenni. - Aha... - nem teljesen hittem el, de mondjuk azt, hogy én általában amúgy is gyanakvó típusú ember vagyok, és nem hiszek el egyből mindent, amit hallok. - Nagyjából négy órája... - feleltem komolytalanul, bár tényleg ez volt az igazság. Csupán ma érkeztem, és nem is terveztem sokáig maradni, aminek szintén hangot adtam. Valahogy akármennyire nem bízom senkiben, az őrzők mégis kivételek ez alól. Vele szemben minek hazudtam volna? Hiszen nem volt érdeke, hogy ártson nekem, meg amúgy sem volt a jövetelemnek semmiféle titkos oka. - Csupán átutazóban vagyok, még lesz egy találkozóm, aztán megyek vissza Fairbanksbe. Ott már nagyjából két és fél éve élek, egy ásatást vezetek. Igazság szerint emiatt vagyok most itt - árultam el a "nagy titkot". - És te, miért vagy itt valójában? - érdeklődtem ezúttal most már őszintén, miközben beleittam a kávémba. Aztán kibújtam a kabátomból, és magam mögé gyűrtem a székre, a derekam körül. Tudom én, hogy egészen egyedi volt az összkép a megjelenésemet illetően, de a magas sarkaktól már megszabadultam, és visszavettem a kényelmesebb lábbelit, a kabátomat pedig nem voltam hajlandó lecserélni csak azért, mert kivételesen kicsit elegánsabban öltöztem. Muszáj volt, ilyenkor én is megteszem, máskor azonban a szekrény mélyére száműzöm az ilyesfajta darabokat. Erre talán még ő is emlékezett.
A választ hallva a megszokott, kissé keményen metszett, hűvösnek tűnő, de valójában meglepően jókedélyű félmosolyomra fakadok. - Megköszönöm, előre is. - Válaszolok neki, s közben hellyel kínálom, lovagias módon. Így diktálja a neveltetésem, az illem és egyébként zsigerből is ez fakad. Nem is ő lenne, ha valamilyen módon nem hárítaná el. Bár fejlődött, nem csípőből taszít el, s ennek tudok örülni. Mert van benne valami nosztalgikus, még a görög időkből. - Tudni vélem, de biztos vagyok benne, hogy te pedig tudod erre az örök válaszom. Az évek során mit sem változott. - Kínálom meg ezzel az információval, s ha még mindig emlékszik a régi beszélgetéseinkre, akkor fülébe csenghet hangom, s a következő mondatom: Egy hölgy nem a szükségtől hölgy. Visszaülök vele szembe, lehajolva felemelem az aktatáskámat a földről, kinyitom és belesüllyesztem az előbb olvasott újságot, hogy visszaállítsam magam mellé a táskát is. Ezzel jelzem, hogy nem akarok visszasüllyedni az olvasásba, Kateé minden figyelmem. Ez válasz arra is, hogy zavart-e leülése és várok-e valakit. Nonverbális válasz. - Pontosan olyan kedves vagy, amilyennek emlékeztem rád. - Küzdöm le a késztetést, hogy orrnyergemet mutatóujjam és hüvelykujjam közé szorítsam egy karcos felnevetés közepette. Valóban fáradt vagyok, de sokkal inkább lelki fájdalom ez, semmint fizikai. Sejtettem, hogy látszik rajtam, de meglep, hogy ennyire. - Még nem álltam át. - Mondom ezt, mert bár nem a teljes igazság, de nem is valótlanság, így nem érzem rosszul magam attól, hogy bárkinek a szemébe hazudtam volna. - Munka vagy magánügy? - Nézek bele szemeibe, melyeket látva még mindig szíven talál az eltemetett múltam. Anyámat látom visszanézni rám, s nem vagyok képes Katere máshogy tekinteni, semmint úgy, hogy a nővérem tükörképe is lehetne, ha ugyan Julita élne még. - Értem. - Válaszol közben arra, amit hamarin megelőztem, így csak nyugtázom a szavait. - Fairbanks is szép, de Anchorage-et mindig jobban szerettem. - Vallok színt, mert úgyis meg fogja tudni, hogy nem először járok itt, ha kicsit utánam nyúl a magunkfajták között. És nem előtte kell - mindent - eltitkolnom, hanem Anchorage népe előtt. - Ideiglenes áthelyezést kérvényeztem egy meglehetősen személyes ügy miatt. Nem hivatalos minőségemben vagyok itt. - Ennél többet akkor sem fogok mondani az Alaia-Eliana-Solomon helyzetről, hogyha tovább kérdez. Terelek is természetesen. - Fairbanksbe csak a munka hozott, vagy volt más is a háttérben? - Fogalmam sincs, de bonyolult faj az ember, sose lehet tudni, ezért is kérdezem. Meg mert kérdezni kell valamit azért. Pláne, ha a saját témámat lapoznám szívesen. ÉS egyébként is érdekel.
Miként az ő szája mosolyra görbül, úgy az enyém is leutánozza a mozdulatsort. Nekem sem olyan szívből jövően vidám, hiszen az nálam ritka vendég. Inkább afféle kárörvendő, kötekedő, kissé erőltetett félmosoly, de akkor is mosoly. Nem is tudnám már felidézni, hogy utoljára mikor örültem valaminek úgy igazán. A munkámat élveztem és szerettem, az őrzői feladataimat szintén, de a magánéletem kész katasztrófa volt. Sőt, nincs is már magánéletem, kár szépíteni a helyzetet, mert ezek tények, amelyek a legtöbb őrző számára ismeretesek. Elég csak rám nézni, munkamániában szenvedek már hosszú évtizedek óta, azóta főként, hogy Jack-kel rosszul alakultak a dolgok. - Igen, tudom! És ha nem haragszol, most nem foglak ismételni! Én sem igazán vagyok hajlamos a változásra, úgy látszik! - valószínűleg akkor sem vallanám be magamnak, vagy látnám a változást, ha esetleg mégis történt volna némi javulás. Igazság szerint lett volna rá hajlamom, ha lenne valami olyan dolog az életemben, de sajnos nem volt semmi igazán pozitív, ami kibillentene ebből az állapotból. Egy ideig, amíg házas voltam, volt némi jobb időszak, aztán még rosszabb lettem, mint előtte. Bezárkóztam, falakat emeltem, és nagyon nehéz azon átmászni, ennyi bizonyos. Igazán senkinek nem sikerül, maximum egy nagyon kicsit lebontani belőle, de ennyi. - Hát persze! - szűkültek össze egy kicsit a szemeim, mintha csak a veséjébe akarnék látni. - Mást lehet, hogy megetetsz ezzel, és tudom, hogy nem könnyű az időeltolódás, de... - végül nem fejeztem be, csak a fejemet ráztam meg. Egyértelmű lehetett számára, hogy nem most jöttem le a falvédőről, és nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy amit mond, az valóban úgy van. Nem csak ez volt az ok, ezt már egyből sejtettem, nem ilyennek emlékeztem rá. Különös volt egy kicsit így látni őt, mint aki szét van csúszva és nem teljesen önmaga. Mint akit valami leszívott, és nem több, mint egy leeresztett lufi, egy váz, de belül tátong az üresség. Mindezen gondolataimat nem osztottam meg vele, csupán magamban jegyeztem meg őket, még a végén azt hinné, hogy túlzottan törődöm a lelkiállapotával, holott nem szokásom. Oké, a Kyle-é még érdekel is. - Én pedig pont fordítva. Választhattam volna, hogy a hideg időszakban itt vagyok inkább, talán több is a lehetőség, de jó ott nekem. Nem szeretem az ingázást, öreg vagyok már hozzá! - az utolsó mondatnál szélesen vigyorodtam el, mert mind a ketten tudtuk, hogy mennyire igaz ez, ugyanakkor mégsem éreztem egyáltalán magam annak. Kilenc évtized rengeteg idő, de én remekül éreztem magam és úgy éreztem, hogy sok dolgom van még az életben. Amúgy is harc közben szándékoztam meghalni. Egyszer. Majd később, nem most. - Értem! És nem szándékozol beszélni róla, hiába visel meg annyira ez a bizonyos személyes ügy! - nyugtáztam egy biccentéssel az elhangzottakat. - Megértem, én sem szeretem hangoztatni a problémákat - szerintem senki sem, nem csak mi ketten vagyunk ilyen csodabogarak. - Akkor ezek szerint már beszéltél Willel! - ez magától értetődő volt számomra. - Mióta vagy itt? - mivel nem állt még át, biztosan nem olyan régóta, de ki tudja. Azért kíváncsi voltam rá, talán otthon majd utána fogok kérdezni ennek. Úgysem tudok majd meg semmi többet, mint amit ő elmondana, de fúrta az oldalamat. - Most már ő a Protektor. Ezek szerint voltál már ezen a környéken - nem volt nehéz kitalálni a szavaiból. - Leginkább az előbbi! Mindig is szerettem volna az indiánokat kutatni, és most jött ez a lehetőség. Nem hagyott nyugodni, meg kellett csípnem a lehetőséget, és hát elég jó kapcsolataim, meg nevem van a szakmában! - nem szerénykedtem, ezek tények. Az egyik legjobb vagyok, így ki is húztam magam. - Aztán megjelent egy nem várt rokonom, azóta meg a bátyám is a protektorátus tagja, szóval már nem kifejezetten csak a munka tart ott, de főként még mindig az. Meg... szükség van ott rám! - az utolsó mondatot szerényebbre vettem. Tudtam az Elsők létezéséről, sok dologgal voltam tisztában, és tényleg hasznos tagja vagyok a harcosok közösségének.
- Eszemben sincs haragudni, miért tenném? - Kérdezek vissza mosollyal. A változásra szerintem mindenki hajlamos, s olyan nincs, hogy valaki ne változzon, de egy hölgyet mégse illik úton-útfélen kijavítani, éppen ezért csendben maradok, hagyom közöttünk lebegni egy kicsit a félmondatát, mielőtt a nem ragozottság semmijébe siklana. - Mindig tudtad, hogyan kell úgy kérdezni, hogy ne kérdezz. - Dicsérem meg, bár nem tudom annak veszi-e. Emlékeim szerint nem volt ínyére, ha a nővéremmel hasonlítgattam össze, így most sem akarok ennél masszívabb célzást tenni rá, de ez azért ott van, észrevétlenül. - Igazad van, akad némi személyes jellegű, megoldhatatlan probléma is a képletben az időn kívül. - Szólok ennyit, s nem többet, érezhetően becsukva ezt az ajtót, jelezve ezzel, hogyha kérdezne esetleg, akkor sem fogok a részletekbe belemenni. Ez Jane élete, nem az enyém, nem adhatom ki számolatlanul még akkor sem, ha a jelen helyzetbe való keveréshez én is tevőlegesen hozzájárultam. - Öregember nem vénember. És egy nő különben is mindig kortalan. - Mosolygok rá, majd egy finom bókkal megtoldom még szavaim. Semmi őszintétlenség nincs benne, csak mondom, ami jön. - Jól nézel ki, Kate. És még most is remekül olvasol a sorok között. - Biggyesztem a végére ezt, s ég valamit. - Köszönöm, hogy elfogadod. - Teszem hozzá. Ha nem tenné, azzal se tudnék mit kezdeni, de így azért jobb. Nem akarok én senkit megbántani, soha nem is akartam, de mint feltűnt, az én életem már csak olyan, amikor ez halálosan fordítva sül el. - Azért itt sem löki ki a kutya a nyelvét télen, de Fairbanksnél valóban jobb az idő. - Emlékszem vissza ingázós korszakomra, amikor az egyetlen ok, amiért szerettem átjárni az az volt, hogy láthatom Janet és a lányokat. A hidegből a "melegbe" pedig szintén jó lett volna visszajönni, de mindig hiányérzettel érkeztem haza. És egy idő után már nem volt több darabja a lelkemnek, amit fairbanksi legjobb barátomnál hagyhattam volna. - Beszéltem, igen. Telefonon egyeztettünk, mielőtt megkezdtem az utazás megszervezését. Nincs még egy hete sem, hogy itt vagyok. - Válaszolok a kérdésére, majd figyelmesen hallgatom, amit mesél. - Az igen! Előtte rég volt, hogy utoljára találkoztatok? - Kérdezek rá a bátyja témakörére. Azt mégse kérdezhetem, hogy "soha se" találkoztak, hiszen testvérek. Bár a mai világban azon sem kellene meglepődnie senkinek.
Csak nemes egyszerűséggel a vállaimat vontam meg, miután kényelembe helyeztem magam az asztal mellett. Aztán a megjegyzése hallatán akaratlanul is nevetés bukott ki belőlem. Nem sűrűn fordul elő velem, de nagy igazságot mondott, úgyhogy ez megérdemelt egy efféle reakciót részemről. - Azt hiszem, ezt bóknak veszem! - emeltem meg felé a papírpohárba rejtett, gőzölgő feketémet. - Van, amihez az embernek isten adta tehetsége van, de ezzel még nem kenyereztél le! - figyelmeztettem mindenféle él nélkül. Sejtettem, hogy mire gondolt, de inkább ne merengtem el rajta, szerintem mind a kettőnk érdekei ezt kívánták tőlem. Amúgy sem vagyok az a típus, aki szívesen lovagolna egy őt bosszantó témán. Mi értelme? Akkor csak magamat is felbosszantom vele még jobban. - És nem kívánsz beavatni! - vontam le a következtetést ismét, hiszen már az előbb is megállapítottam, hogy úgysem fog róla beszélni. - Ne aggódj, nem akarom beleütni az orrom, csak gondoltam esetleg... - nem mondom azt, hogy szeretné megbeszélni valakivel, mert én nem szívesen lelkizek senkivel sem. Talán a kutyámmal, de az más lapra tartozik, ő kivételes eset. - Te aztán tudod, hogy kell levenni egy nőt a lábáról. Igazán kár, hogy nálam az ilyenek soha nem jöttek be! - élcelődtem egy kicsit, mindenféle bántó szándék nélkül. Eszem ágában sem volt a lelkébe gázolni itt nekem, mikor amúgy is olyan ramaty állapotban volt. Azért annyi még bennem is van, hogy ne rúgjak bele a földön fekvőbe még egy nagyot. - Hazudsz! De azért igyekszik az ember... - tudtam én, hogy az én megjelenésem sem kifogástalan. Oké, talán ma éppen jobb napom volt, de alapvetően nem az rítt le rólam sem, hogy mennyire boldog lennék. Félreértés ne essék, amiért itt voltam, az boldoggá tett engem, de a szakmai sikerek az csak egy dolog. Egyelőre elég volt, de mi lesz, ha egyszer már többre vágyom? Például arra, ami egyszer már megvolt? És ha örökre elveszett? Kár ezen filozofálni, hiszen egyedül is remekül boldogultam, ha arról volt szó. Nem hiába hárítom a férfiakat szinte mindig. - És itt bukott volna meg az a kamu szöveged az időeltolódásról. Ennyi idő alatt már hozzá lehet szokni - fűztem hozzá, mintegy mellékesen, ráadásul egy kört is spórolt nekem, mert így nem én leszek az, akinek intézkednie kell Willnél miatta. Nagy fiú már, megoldja ő ügyesen a saját ügyeit. - Elég régen, igen. Amikor fiatalok voltunk, egy ideig egy Protektorátuson belül tevékenykedtünk, de aztán az élet másfelé szólított minket. Azért a kapcsolatot hellyel-közzel tartottuk, de hosszú idő óta most először élünk újra ugyanazon a helyen. Még nem döntöttem el, hogy ennek örülök-e, vagy sem... néha a testvérek az ember agyára mennek! - forgattam a szemeimet, Nicholasra pedig szándékosan nem tértem ki. - És a te családod? - természetesen emlékeztem, hogy neki több testvére is volt, nem voltam hát rest rákérdezni. - Ők is erre vannak, vagy megszakadt a kapcsolat közöttetek? - puhatolóztam óvatosan, hátha ezzel kapcsolatos indok hozta fel újra Alaszka hűvösébe.
Mindig megmosolyogtat Kate jelleme. Szó nincs arról, hogy kinevetném őt, egyszerűen csak a maga módján szórakoztat azt figyelni, hogyan bújik meg egy csodálatos nő külseje mögött egy férfi jelleme, s hogy nyomja el benne a törődésre vágyó női ént. Nyilván mindennek oka van, nála sem hiszem, hogy véletlenül alakult ez így, de távol álljon tőlem, hogy analizáljam. Nem vagyok pszichológus és sose akartam ilyesféle babérokra törni. - Tisztellek az éleslátásodért. - Hagyom ennyiben udvariasan a beavatást. Nem arról van szó egyébként, hogy nem kívánom, hanem arról, hogy nem tehetem meg, hogy beavassam. Ha csak a saját dolgaim lennének, akkor lehet, hogy megtenném - bár nem egy kávé melletti kellemes téma a viszontlátás örömét erősítendő, de ez nem vetne vissza véleményem szerint - de így, hogy én csak előidézője vagyok a dráma egy részének, inkább megtartom magamnak. - Tudom, hogy nem tennéd, nem is feltételeztem. Elmondanám, de nem tehetem. Más titkait kiadni nem tisztességes még akkor sem, hogyha rint engem egy részük. - Adok magyarázatot neki, bár nem kérte, de szeretném, ha tudná. Így könnyedebb lélekkel engedem el a témát. - Sosem szoktam hazudni. - Jegyzem meg nagyon komolyan. Nem háborodom fel, de a hangom mélyülése és az a tény, hogy szavaim súlyosan koppannak kettőnk között az asztalon világosan jelezheti Katenek, hogyha valamivel, hát ezzel mellélőtt. A hazugság távol áll tőlem, a magánéletemben nem élek vele, s egyébként is igyekszem mindent úgy megfogalmazni, hogy igaz legyen, de ne is mondjak sokat. Janenek sem hazudtam soha mindannak ellenére, hogy a fél élete a fejemben van, elvéve tőle. Egyszerűen csak az igazságot tagadom el legeljebb. Ám ettől még nem leszek hazug. Szembe köpne a tükör, ha megtenném valaha. - Az igazság elkendőzése még nem hazugság. - Mosolygok rá, enyhítve az előbbi szigorúságomat. Inkább rátérek a kérdezősködésre a testvérét illetőn. Érdeklődéssel hallgatom válaszát. - Igen, azt mondják. Én már csak halványan emlékszem arra, hogy ez igaz lehet-e az esetemben, vagy sem. - Fűzöm hozzá némileg keserűen. Az évek megfakították az emlékeimet és erre minduntalan rádöbbenni fájdalmas, hiszen a családomról van szó, a saját véreimről. A testvéreimről. Katetel szemben ülve ez még jobban kapargatja a fájdalomküszöbömet, mint bárkit illetőn. Hiszen ő annyira hasonlít anyámra. - Nem tudok róluk semmit azóta, hogy elkezdődtek a deportálások. - Nem emlékszem így hirtelen, hogy mennyit meésltem Katenek a családomról, a vallásomról, a származásomról, de tulajdonképpen amennyi terhet lapátoltam a saját nyakamba - és másokéba is - azzal, hogy idejöttem, ez a téma sem ronthat a kedvemen. - Őszintén megvallom nem mertem kutattatni utánuk. Meggyászoltam őket, eltemettem az emléküket és így egy kicsit könnyebb. Nem hiszem, hogy az egész családom lehetett olyan szerencsés, hogy túlélte Auswitzot. Ha pedig mégis, ugyan hogy állhatnék eléjük úgy, amennyinek kinézek? Öregek lehetnek már, ha élnek is, hagyni kell a múltat békében nyugodni. - Nem vonok vállat, de a hangsúlyomban van egy ilyen utánérzet. - És mi történt veled még, amióta nem találkoztunk?
Itt volt már az ideje annak, hogy végre teljes értékű életet éljek, s végre meggyógyuljak. Természetesen hegek maradtak utána, de az meg nem érdekelt. Annyira erősek azok se voltak, meg idővel egyre halványabbak lesznek már. Azt nem mondom, hogy teljesen valaha el fog tűnni, de azért annyira rikító se lesz. Ahogyan a levegőváltozás ideje is már eljött, mert nagyon is érdekelt az a leányzó, akiről tudtam, hogy Lester szívesen járkál hozzá, vagy talán szívesen is jutna be a bugyija alá. De szerintem Lester minden élő nőnemű bugyijába bebújna, aki neki kicsit is bejön. Nem is értem, hogy nem rohadt le még neki. Talán csak amiatt, mert farkas, de rosszabb, mint egy hormon túltengéses kamasz. Viszont jelenleg most ez nem is az én problémám. Most teljesen más dolgoknak akarok utána járni. Így nem sokkal azelőtt, hogy a nap felkelt volna szereztem is egy kocsit, majd sietve indultam el a szomszédságba, ami jó pár óra vezetést jelentett. De legalább addig is van időm kicsit összeszedni magam, meg szeretek vezetni, kár hogy itt nem lehet annyira száguldozni, mert a végén még lemeszelnének, az pedig eléggé ciki lenne. Nem kell senkinek tudnia, hogy Honore merre is járkál, főleg nem a múltamnak. Mosoly kúszott az arcomra, amikor megláttam a várost jelölő táblát, majd lassítottam ahogyan illik, hogy utána a szalon felé kanyarodjak, de nem láttam őt ott, így sietve vettem az irányt egy kávézó felé. Leparkoltam, majd rendbe szedtem magam, hogy utána könnyedén sétáljak be a boltba, a kávém kikérte után az egyik pultnál álltam meg, ahol meg is jelent egyből egy idióta, aki már a sorban is többször zaklatott, s már majdnem csöppet se kedvesen kezelném a helyzet, amikor is valaki olyan sétál be az ajtón, akire nem számítottam itt, de remek. Legalább házhoz jön és nem kell újra végig böngésznem azt, hogy merre felé is szokott járkálni, vagy pont ez a kávézó szerepelt a listán is? Mindegy. Alig, hogy helyet foglal, kicsit hangosabban szólalok fel, ahogyan egy kiakadt nő tenné, amikor nem akarja a férfi békán hagyni, hiszen már korábbi szemtanúk is vannak arra, hogy én próbáltam lerázni őt. Amikor nem áll le, akkor sietve kapom fel a poharamat, majd sietek az éppen most helyett foglalt nő felé. – Ohh, drágám már meg is érkeztél? Annyira örülök neked, olyan régen láttuk már egymást. – köszöntöm őt úgy, ahogyan egy régi barátnő tenné, majd helyet foglalok vele szemben. – Bocsánat, de az a férfi nem hagy békén… - vallom be a szorult helyzetemet ártatlanul, ami részben igaz, csak annyira nem vagyok védtelen, mint amilyennek tűnök, de ezt neki nem kell tudnia. S persze ezt szinte suttogtam és reménykedtem abban, hogy bele fog menni ebbe a játékba…
Kezdőlap
