Ne jöjj el sírva síromig Nem fekszem itt, nem alszom itt Ezer fúvó szélben lakom Gyémánt vagyok fénylő havon. Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén. Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, Nincs is halál.
Halál körülményei: Eva a legnagyobb áldozatot hozta, életét adta nem csupán azért, hogy megmentse Protektorát a halál torkából, de azért is, hogy ezzel megakadályozza egy újabb háború kitörését - Eeyeekalduk áldozatát.
Tettének és életének, munkásságának emlékét nem csupán e rideg kőtömb, hanem Krónika, s az őrzők szentélyében örökmécses őrzi.
Azt hiszem, a legkevésbé sem hazudok azzal, ha azt állítom, hogy amikor kitűztük az esküvő időpontját, számítottunk rá, hogy mennyi minden fog még addig történni. Azt valahol éreztem, hogy valami történni fog… mert miért ne történne? Történt is, nem kevés, hisz túl egyszerű lenne az élet, ha pont velünk nem történne valami. Ám hogy ismét egy társunkat veszítjük el úgy, hogy még csak lehetőségünk sem volt búcsút venni tőle… Félelmetes belegondolni, hogy mióta Fairbanksbe jöttem, már a harmadik olyan személyt veszítem el ily módon a városban, aki ilyen vagy olyan módon, de fontos szerepet töltött be az életemben. Lehet, hogy másoknak talán különös vagy meglepő lehet a döntésem, de az esküvőm előtti délutánt egyedül akartam tölteni. Vagyis… inkább fogalmazzunk úgy, hogy a temető csendjéhez menekültem az eddigi nyüzsgő szervezkedés elől – amit eddig nem sikerült elintézni, annak már úgy is mindegy. Ahogy a sírok között sétáltam, Eva sírjához tartva, önkéntelenül is eszembe jutottak a közelmúlt pillanatai – Dimitris váratlan telefonhívása, majd ahogy összefutottunk Elle-lel az egyetemen, és naiv tudatlanságomban magammal „rángattam” az orvosiba, hisz akkor még magam sem tudtam, hogy miért, de sürgős szükség volt a gyógyítókra… Őszintén? Nem tudom, hogy ha tudtam volna, mi vár ránk… hogy KI vár ránk, akkor is ugyanígy teszek-e, de utólag már nem volt idő változtatni a döntésen. A feszült várakozás, a harcosaink, ahogy megérkeznek a sérültekkel és az elhunyt társunkkal… Akármennyire is imádom a szakmámat, azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amikor néha sajnálom, hogy annak idején nem döntöttem másképp… Hisz akármennyire is fáj, egy orvosnak mindig észnél kell lennie, nem engedheti meg magának, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek olyankor, amikor valamelyik betegében éppenséggel egy hozzátartozóját, barátját ismeri fel. Súlyos sérülésekkel, vagy ami még rosszabb, a halál beálltát kell megállapítania egy kedves ismerősénél. Az orvos az, akinek ilyen helyzetekben tartania kell magát, kézben tartani a helyzetet akkor, amikor mindenki más megengedheti magának, hogy gyenge legyen. Nem, most nem… Csak remélni tudtam, hogy Elle is képes lesz hasonlóan látni a helyzetet, ellenkező esetben biztos nem engedtem volna, hogy maradjon, akár a férje volt az egyik sérült, és a protektor, akár nem. Ellenben nekem is szükségem volt a segítségre, és ha a szakterületünk el is tér egymástól, sokkal nagyobb segítség, mint egy olyan őrző, akinek köze nincs a gyógyításhoz, orvostudományokhoz. Igaz, nem volt túl rózsás a helyzet, de azért Eva áldozata nem volt hiába, egyik sérültünknek sem volt életveszélyes az állapota attól függetlenül, hogy sérülésük az akadt, szép számmal. Ezen is túl vagyunk, igaz, a temetés óta még nem volt alkalmam rá, hogy egyedül kilátogassak egykori tetoválómesterünk sírjához – igaz, én sem kapkodtam túlságosan… részben azért, mert nyughatatlan betegeinket próbáltam minduntalan ágyba parancsolni, hogy pihenjenek, másrészt pedig azért is, mert az első pár napban biztosan sokkal többen jöttek tiszteletüket leróni, mint később, és még véletlenül sem akartam társaságot magamnak. A történtek után nagy volt a kísértés, hogy elhalasszuk a szertartást, de tekintve, hogy Eva sem akart volna ilyesmit, meg hiába várunk, úgy sem lesz soha tökéletes alkalom rá – hiszen mint láthattuk, mindig történik valami – végül maradt. Ellenben nem akartam úgy nézni elébe, hogy nem jövök el előtte, „meglátogatni” azt, aki már ezen fizikai valójában nem ünnepelhet holnap velünk.
Nem jöttem üres kézzel – igaz, a zord időjárás miatt kevesebb mindennel készültem, mint eredetileg terveztem volna, ennek ellenére, ahogy megérkeztem és helyet foglaltam a sírkő mellett, nekiláttam a készülődésnek. Füstölők, apró, díszes olajmécsesek, mint amik Indiában a különböző házi oltárokat díszítik, és csupán jelképként néhány szál fehér virág. A hinduk szerint csupán a test halandó, a lélek örök… S ha ez igaz, kedves, öreg tetoválómesterünk valahol, a Föld egy távoli részén talán már új életet kezdett. Vagy vajon még a szellemek közt vár arra, hogy visszatérhessen? Egyáltalán nem csodálkoznék azon sem, ha ezért a páratlan bátorságra valló önfeláldozásáért cserébe felszabadulna a lelke, és mentesülne a további reinkarnációktól, elnyerve a végső békét… Mert az életkor nem kifogás, nem tudom, hányan lettek volna képesek hasonló döntést meghozni a helyében, hogy megmentsék egy társuk életét – egy közösség békéjét, a várost egy újabb háborútól, nem sokkal azután, hogy végre béke honol a farkasok között. Vajon Eeyeekalduk tudja, hogy az „áldása” mekkora szerepet játszott a város eseményeinek alakulásában? Azt hiszem, ha tudná, biztosan egyfajta megtiszteltetésként venni az idős hölgy önfeláldozását, és ha volt is bennem korábban kétség vagy bizonytalanság, hogy magam is megpróbálkozzak azzal a bizonyos rituáléval, akkor az mostanra teljesen szertefoszlott. Ezek után nem kérdéses, bár nem tudom, lesz-e lehetőségem az életben valaha is olyan áldozatot hozni az őrzőtársaim iránt, mint amit ő hozott. Nem tudom, végül mennyi időt töltök el a sír mellett álldogálva, visszaemlékezve az utóbbi pár év közös pillanataira, amiben Eva is szerepet játszott, csak az zökkent ki a gondolataimból, hogy egy hópihe épp az orromon landol, majd azon nyomban el is olvad. Havazik. Akárhol is van most, pár néma imával kérek a szellemektől – az isteneiktől – megnyugvást a lelkének, ezáltal a sajátomon is könnyítve, hogy aztán egyfajta békességtől átszellemülve induljak hazafelé. Holnap lesz a nagy nap, és a történtek ellenére szeretném, ha a lehető legjobban sikerülne – amihez az első lépés talán az, hogy nem átfagyva, betegen, vagy kialvatlanul jelenek meg, akármennyire is szívesen időznék még itt kint, Eva porhüvelyének közelében a kemény alaszkai mínuszokban.
Ma van az esküvő. Ó Szellemek, az a meghívó még rútabbul végezte, mint amit Tipvigut a legénybúcsúra küldött, már meg se próbáltam megszámolni rajta a késszúrás nyomokat - a dohányzóasztal is ehhez mérten kezdett egyre viharvertebbnek tűnni, holott nem volt régi darab. Végül mindkét meghívó a lángok martaléka lett kora hajnalban a kandallóban. Jobb volt így. Kora reggel hagytam el a házat, nem voltam ott Nagojut összekészülésénél, se vele se Yee-vel nem küldtem ajándékot vagy üzenetet. Nem volt mit kívánnom, nem volt mit adnom, csak ismét ez a távolságtartás, amivel egész kezdtem megbékélni. Legalábbis látszólag, ám belül, mélyen fortyogtam, amiért nekem valamiféle felsőbb jó, magasztosabb cél és áldásos, pillanatnyi béke érdekében vissza kellett húzódnom. Sértett némi régről maradt önérzetet és hiúságot, ezeken azonban felül tudtam emelkedni. Teljesen felhúzott pajzsom mögé bújva indultam gyalogszerrel a temetőbe. Nem ismertem a nőt, ő sokkal többet tudott rólam, mint fordítva, s habár ez aligha méltó mind hozzá, mind hozzám, nem volt több közvetítőnél. Valakinél, aki tolmácsolta a társai felé elégedetlen zúgolódásomat, felzubogó élni akarásomat. És mégis... nélküle talán nem lélegezhetném ismét szülőföldem hideg levegőjét, nem csípné arcomat a kora reggeli fagyos fuvallat, ugyanolyan árnyéka lennék a létezésnek, mint annyi más élők közt ragadt lélek. Ez a hála indított el, ez a csendes megbecsülés, amit életében sosem fejeztem ki felé, csak ifjonti hévvel megörültem második születésemnek, hogy aztán a nyakamba vegyek mindent, amit elszalasztani voltam kénytelen. A sírnál állva azonban továbbra se akadt semmi, amit nagyívű szónoklatként közölhettem volna a hideg márvánnyal. A "köszönöm" üres, elcsépelt frázisnak tűnt, más azonban nem jutott eszembe, így csak álltam ott, hosszú perceken keresztül, mialatt elmémbe kúszott egy kényelmetlen gondolat. Nem voltam biztos benne, hogy én is véghez tudnám vinni azt, amit ő tett. Hogy feláldoznám magam, mert tudom mi vár odaát, és irtózom attól, hogy a közeljövőben ismét megtapasztaljam. Ő pedig ilyen fiatalon is... saját népe körében ugyan nem számított annak, e - számomra - kevés évvel azonban csodálatraméltó volt, hogy ilyen békével tudott távozni. Harcoshoz illő magatartás. Rátettem a kezem a vékony rétegben hó borította sírkőre és halvány mosolyra húztam a számat. - Alattam nyugszol a földben, de felettem jársz az égben. Békés vándorlást, atausetuar tonrar.
Kezdőlap
