Egyáltalán nem tetszett nekem ez a felfeszegetett ajtó, de a helyzet az, hogy nem sokat tudtam kezdeni vele. A baj már megtörtént, és attól még, hogy most bosszantott Duane megjelenése, még mindig szívesebben engedtem be őt, saját akaratomból az otthonomba, mint valaki teljesen vadidegent. Márpedig valaki határozottan megsértette a magántulajdon szentségét, amivel alaposan kiverték nálam a biztosítékot. Valószínűleg akkor is el akartam volna intézni ezt a dolgot, ha egyedül találom így a házat, társsal azonban úgy számítottam, hogy még egyszerűbb dolgom lesz. Már nem is reagáltam a kutyával kapcsolatos megjegyzésre, helyette sokkal fontosabbnak éreztem azt, hogy megoldjam ezt a nem kívánt problémát. Az agyam száztíz százalékon pörgött, próbáltam végigvenni magamban, hogy mit és hogyan kellene célszerűen csinálni. Ez többek között azt jelentette, hogy a behatolási pontokat vettem magamban sorra, azt, hogy mennyi fegyverre lesz szükség, valamint hány behatoló lehet. Erre persze a választ csak akkor fogom megtudni, ha bementünk – már ha egyáltalán még itt vannak az ostobák -, de előzetes tervet magamban azért még készíthettem. Duane hála istennek úgy tűnt, hogy nem az a típus, aki ne tisztelné a tapasztalatot, így pluszként még nem kellett vele is vitába szállnom. Azt hiszem, hogy inkább ütöttem volna le kérdés nélkül, hogy addig se legyen láb alatt, ugyanis az akadékoskodással csak még inkább fel lehetett bosszantani, és most valahol amúgy is kétszázhúsz környékén volt a vérnyomásom. Én még ilyet esküszöm, hogy nem pipáltam, de hiába hívtam volna a rendőrséget, ahogyan a törvény előírná, ők lószart sem csinálnának. Arról már nem is beszélve, hogy ha megtalálnák a fegyvereimet, akkor elég nagy bajban is lehetnék, mivel hivatalosan nem mindegyikre volt engedélyem, őrzőként azonban szükségem volt rájuk. Miután egyedül maradtam, és úgy döntöttem, hogy ideje bent is körülnézni, fülemet nagyon hegyeztem a hangok után kutatva. Eközben a tekintetem erősen koncentrálva pásztázta a nappali impozáns terét, hogy hátha észreveszem azokat a dolgokat, amik el lettek mozdítva, amik rendellenesen állnak, vagy netán eltűntek. A gondot az okozta a nagy felderítésben, amikor meghallottam a hátulról jövő hangokat. Nem volt túl erős zaj, viszont a csendes házban, ahol a kinti forgalom zaja sem zavar be, egy jó hallású ember meghallhatta az apró neszeket is, nemhogy két ember kissé agresszív találkozását. Egyelőre nem törődtem azzal, amelyik felment, helyette megindultam arra, amerről Duanenek kellett volna előkerülnie. Egészen biztos voltam abban, hogy az egyik összekülönböző ő volt, hiszen a hátsó ajtó innen viszonylag közel helyezkedett el. Miközben lábujjhegyen közelítettem a párost, addig az adrenalin őrült sebességgel cikázott a testemben, az összes érzékem pedig a maximumon pörgött. Igaz, hogy nem voltak olyan élesek, mint egy farkasnak, de ennyi őrzőként eltöltött év után már megtanultam kiszűrni azokat a neszeket, amik nekem fontosak lehettek. Ilyen volt az is, amikor a halk szisszenés elhangzott az erőteljesen dübbenést követően. Úgy sejtettem, hogy valaki beverhette valamijét, de hogy ki és mit, az rejtély volt, és igazából abszolút lényegtelen is számomra. - Te pedig kurvára rossz házat választottál! – szólaltam meg nem sokkal a férfi mögött, miközben a pisztolyom kattant egyet, a jól ismert hangon. – És rohadtul szar megfigyelő is lehetsz, ha azt sem tudod, hogy kinek a tulajdonát rongálod, seggfej! – a hangom olyan jeges volt, olyan közönyös, hogy még Alaszka hóval borított tájai is megirigyelhették volna. – Most pedig jobb lesz, ha leengeded azt a pisztoly és átadod ennek a kedves úriembernek, különben bizony isten, hogy golyót repítek beléd. Hidd el, nem csak a szám jár, és nem te lennél az első! – azért annyira nem beszéltem hangosan, hogy a fentinek leessen, hogy valami félresiklott, az előttem háttal álló azonban tisztán hallhatta a szavaimat. – Minden oké? – ezúttal már a fiatal őrzőhöz intéztem a szavaimat. Tiszta szerencse, hogy Kyle éppen nem volt itthon, akkor mi történt volna? Erre egyelőre gondolni sem szerettem volna. - Most pedig megvárjuk a haverod, aki szintén volt olyan idióta, hogy jó ötletnek tartotta behatolni ide… - ha semmi olyat nem tett, akkor böktem egyet rajta a fegyverrel, de egyébként bármiféle támadást is kísérelt volna megtenni, úgy a lehető legrövidebb úton hárítottam is, valami egészen fájdalmas ütéssel párosítva.
Duane a nagy hallgatásból érezte, hogy a kutya kitárgyalása nem élvez most prioritást. Amíg a behatolók nincsenek lefülelve, addig nem lesz itt értelmes beszélgetés. Ő is hasonlóan reagált volna, ha hozzá törnek be vagy a barátnőjéhez. Elindult hátrafelé a dolgára és mikor összetűzésbe keveredett a hátul kutató betörővel, csak kicsinek érezte a zajokat, Kate-nek azonban minden simán ment elől és elég közel jutott ahhoz, hogy meghallja, mi megy a fürdőnél. A rászegezett pisztolyra fókuszált, hogy elég gyorsan ugorjon és reagáljon. Ha a fickó elsüti, akkor az a szomszédoknak is fel fog tűnni és még kihívják a rendőrséget a végén. El akarta ezt kerülni. A nő a legjobbkor érkezett. A betörő idegesen rántotta meg a fejét a hangra és a kattanásra. Duane magában megjegyezte, hogy Kate milyen tökéletesen osont. Hazai terepen könnyű, persze. - Szivi, leszarom, ki a majmod és hogy ki vagy te! Asszed, egyedül jöttem? - mondta a fickó jó hangosan. Nyilván a társainak jelzett, hogy baj van. Fentről erősebb dobogást lehetett hallani, legalább négy láb hangját. Lehet, hogy a csapat vezetője jobb megfigyelő volt és ő tudta, fent érdemes keresgélni, csak nem osztott meg mindent a mezei tolvajokkal, mint ez itt. A férfi nem akarta letenni a pisztolyt, hiába nyújtotta Duane a karját olyan tekintettel, amiben nem volt kímélet. A máskor alapvetően kedves és viccelődő kubai ilyen helyzetben nagyon szigorúan tudott fellépni és semmi jót nem ígértek a szemei. Ha Kate eddigre még nem ütötte le a fickót, akkor Duane cselekedett. Gyorsan mozdult és megpróbálta elrántani a fegyvert tartó kezet, nekicsapni a falnak, a másikkal pedig a betörőt próbálta állonvágni teljes erőből. Elölről közben közeledtek a lépések hangjai, valahol a lépcsőn tartott az egyik, a másik pedig távolabb, közel a bejárathoz.
Nagyon bosszantott, hogy idegenek jártak a házamban, méghozzá az engedélyem nélkül. Az ilyesmi azt hiszem, hogy nem csak engem idegesítene fel, de bárki mást is, akihez betörnek és van egy csepp birtoklási ösztön az illetőben. Senki nem szereti, ha engedély nélkül nyúlnak a dolgaihoz, igaz? Ez alól pedig én sem voltam kivétel, ráadásul az otthonom tényleg az intim szférámba tartozott, ettől volt még borzasztóbb az egész szituáció. Mivel nem telt sok időbe rájönnöm, hogy még mindig itt tartózkodnak a behatolók, ezért egyértelmű volt számomra, hogy mit fogok tenni. Akkor is, amikor átnéztem az alsó szintet, és akkor is, amikor Duane segítségére indultam. Elnézve a helyzetet, nem volt éppen rózsás, de reménytelen sem. Még szerencse, hogy mind a ketten elég fejlett tudással rendelkeztünk a harc terén. Persze Duane még a közelemben sem járt, egy emberrel szemben azonban nagyon jónak számított már most is, és hamarosan az erősebb farkasok sem fognak neki kihívást jelenteni, de most még nem tartott ott. - Nem, történetesen tisztában vagyok vele, hogy a többiek odafent vannak, és hamarosan bizonyára le fognak jönni ők is. Azt hiszem, hogy bánni fogják, hogy nem húztak el akkor, amikor még lehetőségük volt rá. És most nem mondom el még egyszer, add át a fegyveredet, vagy nagyon rossz vége lesz! – ismételtem el, hátha így még a gyengeelméjű támadónk is felfogja, hogy mit mondtam neki. Valószínűleg nem kezelt valós veszélyforrásként, pedig ez igazán bölcs döntés lett volna a részéről. Sajnos az emberek gyakran nem titulálhatóak eszesnek, főleg az olyanok, akiknek nagyobb az izma, mint az agyából használt terület. - Ezt meg tudod oldani egyedül is, igaz? – tekintetem ezúttal már az ifjú tanoncra siklott, a fegyvert azonban még mindig szilárdan fogtam rá az idegenre, a kezem meg sem rezdült egy pillanatig sem. – Én elintézem a többit! – jelentettem ki, ha kaptam valamiféle választ. – Ne kíméld, Alvarez, hallottad?! – néztem még rá szigorúan, mielőtt elindultam volna a nappali irányába. Éppen olyan halkan közelítettem meg őket, mint korábban a folyosót. Tekintetem éles volt, gondolataim csak és kizárólag arra koncentráltak, ami jelenleg a feladatom volt. Ezek tényleg nem jelenthettek számomra kihívást, ugyanakkor mégis száz százalékosan akartam ezt most csinálni. - Uraim, remélem, nem haragudnak, hogy nem kínálom meg magukat semmivel, ahogyan egy házigazdának azt illene, de maguk sem voltak éppen udvarias vendégek. Azt hiszem, hogy sokkal jobb megoldás lett volna, ha az ajtót kopogásra használják, és megvárják, hogy valaki kinyissa azt. Nem rajongok a gondolatért, hogy idegenek járkálnak a házamban! – a fegyvert még mindig rájuk fogtam, és ha valamelyik bepróbálkozott volna akármivel, akkor én gondolkodás nélkül tüzelnék rá, bár egyelőre nem végzetes helyre célozva. Azért ennyire én sem vagyok kegyetlen, és különben is válaszokat akartam tőlük. – Szóval, péppé veretik magukat, vagy esetleg leteszik a fegyvert, és elárulják nekem, hogy kinek fáj a foga arra a valamire, amit kerestek! Ó, és ha már itt tartunk, az is érdekelne, hogy mi ez a valami! – végig szemmel tartottam őket, kegyelmet nem ismerő tekintettel nézve őket. - Ha netán keménykedni akarnának, és ostobaságra adnák a fejüket, akkor nem ajánlom. Én is képzett vagyok a közelharcban, és a társam is, aki valószínűleg éppen hatástalanná teszi a maguk társát - elégedett mosolyra húztam a számat, ahogyan a két pasas egymásra nézett, így első reakcióként.
A kubainak az volt a benyomása, hogy ezek nem lehetnek valami nagystílű, alapos bűnözők. Képesek voltak pofátlanul nyitva hagyni a bejárati ajtót, mintha őket aztán senki nem kaphatná el, erre most tessék, az egyik már meg is van. Kiabál, sértésekkel próbálkozik, de ebből nem lesz zsákmánya. Csak egy karperec a csuklójára meg a többiekére is. Nem fogta fel. Duane már gyorsabban tudott reagálni, mint egy átlag ember, hiszen kapott már erre mágikus tetoválásokat és a fogásokról is tanultak. Mielőtt a fickó meghúzhatta volna a ravaszt, a kubai sikeresen kivitelezte, amit akart. A lövés eldördült, de nem adott ki nagy hangot. Ennyire legalább készült a csapat, tompítós pisztolyt hoztak a betörésre. A golyó a falon valahol biztos lyukat ütött. Duane nem ért rá ezzel foglalkozni. A betörő könyöke fájdalmasan csattant az ajtófélfán és a betörő ordított egy rövidet kínjában. Még megpróbált a másik kezével ütni, egy gyomrost be is vitt Duane-nek, de nem elég erősen. Az állára mért ütés után csak pislogott, biztos meg is szédült. - Megleszünk - mondta Duane röviden, hogy Kate mehessen a többi után, nehogy gerinctelenül itthagyva a társukat meglépjenek a nő értékeivel. A kubai a férfi csuklóját kitekerte és az ujjakból kicsúszott a pisztoly. Az Őrző még elrúgta a fegyvert, a folyosón messze csúszott a fürdőtől a kis kaliberű pisztoly. A másik kezével most nyakonragadta a férfit és a földre nyomta. Az még próbált gáncsolni, de nem sikerült neki. Duane rátérdelt a hátára, bal lábával a betörő bal kezére lépett, jobbal pedig lefogta az ügyesebbik kezét. - Most így maradsz, amíg begyűjtjük a barátaidat, oké, madárkám? - mondta a szárnyaszegett galambra emlékeztetően vergődő férfinak. Közben fogást váltott és megpróbálta mindkét kezet hátrafogni, szemével pedig valamit keresett a fürdőben, amivel megkötözheti a betörőt. Az megint a nyelv fegyveréhez nyúlt: - Alvarez... A bevándorlási hivatal tud rólad? Fogalmad sincs, kik vagyunk, igaz? A kubai kinevette. Róla tudott minden létező hivatal, sőt az újságokban is szerepelt, mikor megtalálták és a segítségével leleplezték az embercsempészeket. Ahogy idekerült, az illegális volt, de méltányosságból és könyörületből elrendezték neki, hogy maradhasson. Nem volt félnivalója semmilyen hivatalnoktól. - Juj, de félelmetes! Kár, hogy nem tudsz szólni nekik, kíváncsi lennék azokra a korrupt alakokra... - mondta Duane, miközben kötélnek valót nézett. - Alvarez, az úriember! Alvarez, az úriember! Alvarez, az úriember! - mondogatta a rabló eszelősen, gúnyos gyerekmondókához hasonlóan és egyre magasabb hangon, aztán röhögni kezdett, mint akinél tényleg elmentek otthonról. A kubai nem tudta sajnálni, hogy most mondta fel az idegrendszere a szolgálatot. Ez már zavarta és a fenti akcióba is bekavarhatott, úgyhogy itt volt az idő egy durvább intézkedésre. A csuklókat ballal szorította, jobb könyökkel pedig egy lendületeset odasózott a férfi nyakcsigolyáira, majd a fürdő kövébe verte a betörő fejét többször. Csend lett és a szorításban elernyedtek a kezek is. Duane végre nyugodtan felállhatott, az ájult már nem mászott sehova, míg meglincselte a kubai.
Igazság szerint, nyugodt szívvel hagytam hátra az újdonsült harcost, mert úgy voltam vele, hogy egy emberrel azért még csak elbánik ő is. Elég ciki lesz, ha nem, de akkor egészen biztos, hogy beszélni fogok a mentorával, vagy én magam veszem kezelésbe. Ha egy ilyen ostoba fazonnal nem tud egymaga végezni, akkor mi lenne egy farkassal szemben? Erre most inkább nem is gondoltam, a végén csak még idegesebb lennék, pedig most sem voltam éppen rózsás hangulatban. Kénytelen leszek beszélni Kylelal, hogy szereljünk be egy riasztót, hátha jó hasznát vesszük. Az is lehet, hogy a kutyát többször kellene itthon hagynom, ha már van, de úgy megszoktam, hogy kicsi kora óta folyton hurcolom magammal, hogy fel sem merült bennem az elválás gondolata. Sajnos sikerült több olyan idiótát is kifogunk, mint amilyen a hátsó is volt, így aztán hiába beszéltem ezeknek a barmoknak, semmire nem mentem velük. Azt hitték, hogy viccelek, és csak játékfegyver van nálam, de könyörgöm, hát tényleg ennyire pitiánernek nézek ki? Nem mondhatnám, hogy áldozattípus vagyok, vagy a megrettent nő megtestesítője. - Nézd már, azt hiszi a kicsike, hogy megijedünk egy fegyvert lóbáló nőtől! – bökdösték egymás oldalát, nagy röhögések közepette. Úgy döntöttem, hogy felesleges mindenféle kommunikációra való próbálkozásom, így végül csak az egyik szemöldökömet vontam fel kérdőn, kissé talán még értetlenül is. - Azt hadd jegyezzem meg, hogy nem játékkal hadonászok, és mint már említettem, használni sem félek! – hívtam fel rá újra a figyelmüket, aztán mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül sütöttem el a fegyvert. Csak az egyik lábát céloztam meg, de éppen annyival a térd felett, hogy ne legyen maradandó károsodás, csak a húsba fúródjon bele. Ahhoz viszont éppen eléggé vérzett és fájt, hogy az áldozatom összeessen, összemocskolva a padlómat. Ezt határozottan nem néztem jó szemmel, ám a tekintetem máris az épen maradt társára kalandozott, teljesen kizárva a jajveszékelést, és a káromkodást. - Tudni akarom, hogy küldött-e valaki, vagy egyszerűen csak túlságosan ostobák vagytok, és a kívül eső ház könnyű célpontnak tűnt?! – váltottam át hirtelen tegezésre, szúrós szemekkel nézve a férfira. Vicsorgott, lüktetett a halántékán az ér, ahogy minden teketóriázást mellőzve lendült felém. Nekem sem kellett több, egy jól irányzott ütéssel tántorítottam hátrébb, habár sikerült eltalálnia az állkapcsomat még az utolsó pillanatban. Ennek az lett az eredménye, hogy kiserkent a vér az alsó ajkamból, de nem zökkentett ki egyáltalán, máskor is előfordult már ilyesmi. Kicsit majd fel fog dagadni, de hát annyi baj legyen! Ügyesen hajoltam el a támadásai elől, hárítva, amit csak lehetett. Próbálkozott még néhányszor ütni, de a fegyvert már rég kiütöttem a kezéből, és a gyenge próbálkozásait sem volt nehéz egy olyan képzett harcosnak kivédenie, mint amilyen én vagyok. Így is csoda, hogy egyáltalán eltalált, főleg, hogy nekem még az erőm is jóval nagyobb volt. Könyörgöm, egy több száz éves vérfarkast könnyedén elintézek, akkor nehogy már éppen egy ilyen semmirekellő adja fel a leckét! Míg ezen gondolkoztam, és éppen szidtam az ellenfelemet a fejembe hasító lüktető fájdalom miatt, addig olyan speciális fogással szorítottam a nyakát, hogy néhány percre elájuljon. Csak akkor engedtem el, amikor már nem küzdött, a másik pedig még mindig a sebét elszorítva fetrengett, úgyhogy nem kellett a meneküléstől tartanom. Úgyis utolértem volna, ha már itt tartunk, a frissen esett havon nem lenne nehéz követni a vérnyomokat. Ez a tél átka! - Itt mi a helyzet? – kérdeztem kissé szaporábban lélegezve, a vérző számat törölgetve. Ez holnap rohadtul fog fájni, ám holnaputánra már kutyabajom sem lesz, mikorra vissza kell mennem tanítani. – Komolyan összemocskoltad a fürdőszobámat? – volt néhány vérfolt, valószínűleg azért, mert beleverte a padlóba a szájaló fejét. Meg tudtam érteni miatta, és az én jó voltomból is mocskos lett odakint a nappali, de az teljesen más, hogy én mit csinálok a saját házamban, meg az is, hogy más mit tesz. – Mindegy, majd feltakarítod! – legyintettem végül nemtörődöm mozdulattal. – A másik kettőt ártalmatlanná tettem. Mindjárt felébred az egyik, és akkor majd megkérdezem, hogy mi a jó büdös francot keresnek itt. Ha akarsz, maradhatsz még, és kihozhatod ezt is a nappaliba, de ha nem fekszik neked a rendőrség nélküli munka, akkor még most lépj le, és nem keveredsz bele még jobban! – hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, megadva egyúttal a távozás lehetőségét.
Kate acélszívű, parancsnoki stílusát Duane fel se vette, szinte nem is észlelte, mert épp el volt foglalva. Nem az a típus volt, akit ilyennel ki lehet zökkenteni. Csak akkor gondolkodott el egy kicsit, mikor már a kőbe verte a betörő fejét és végre csend volt. Nem igazán talált semmit, ami kimondottan kötözésre alkalmasnak volt mondható. A ruhaszárítóból azért mégse tépte volna ki a kötelet, jobb pedig nem akadt, úgyhogy a kötözés helyett átkutatta a fura alakot. Megtalálta a kis szerszámkészletet és gyorsan el is kobozta, mert bicskát is tartalmazott. Nem akart hátbatámadást, ezért tovább keresgélt és végül talált spárgát. Szorosan megkötözte a gazfickót, kezét-lábát szinte húsbavágó kötéssel. Hátha mégis magához tér, akkor pedig ne okozzon kellemetlen meglepetést, úgyhogy szépen itt hagyta megkötözve. Hagyta volna, mert mire indult segíteni, Kate már a fürdő küszöbén volt. - Te jól vagy? - kérdezte a kubai, mielőtt válaszolt volna. A szájseben kívül más hasonlót nem látott. Kate -ből nem nézte ki, hogy félmunkát végez, tutira vette, hogy odafönt minden kész. Csak az volt a kérdés, mennyit kapott a nő. Ezektől nem sokat várt a kubai, egy igazán erős és képzett Őrző ellen esélyük se lehetett. Ha mégis odavertek, akkor is van gyógyító mágia, ami hamar helyrehozza, de ettől még fontos volt neki, hogy a társával mi történt, milyen állapotban van. - Muszáj volt kiütni, ordítozott össze-vissza. Nagyon megtetszett neki a nevem, a bevándorlásiakat emlegette, hogy vannak ott kapcsolatai, aztán... A többit talán hallottad: "Alvarez, az úriember!" - utánozta Duane azt a hülye hanglejtést és bele is nevetett a képtelen reakcióba. - Feltakarítom én, azzal nem lesz gond. Amúgy szívesen! - lökte oda Duane. Az azért nem esett neki jól, hogy csak számonkérés van, összeszidás a mocsok miatt és semmi köszönet. A vér persze nem szép látvány, lehetett volna diszkrétebb is, de nem érezte, hogy ezt érdemelné. Egy alapos felmosás és nyoma se lesz a behatolásnak. Nem a szekrénysort törte össze... Biztos az ilyenek miatt utálják Kate-et, mert néha úgy viselkedik, mintha csak körülötte forogna minden. A felajánlás viszont korrekt volt és a kubai átlátott a szúrós stíluson. Valami eltört odabent, valószínűleg egyszer régen. Nem rosszindulat volt ez, hanem a sebzett vad stílusa. Amit lehet mérsékelni, ha jobb belátásra bírják és Duane ezt nem tartotta reménytelennek. A laptopnál is harciasan reagált a nő, utána viszont ki tudta mondani a bűvös szót. - Jól van, akkor mindened megmaradt. Ja, még egy apróság. Meghúzta a ravaszt... - mutatott Duane a golyónyomra a szemközti folyosófalon. - Nem tartok a rendőröktől, amúgy is elcsicseregné a kismadár, hogy volt itt más is. Minek bonyolítsuk? Lenézett a kiütött betörőre. A száját még meg kellett törölni, hogy ne húzzon bíborvörös kondenzcsíkot végig a lakáson. - Na, lepucolom és mindjárt viszem. A kubai letette a kisbicskát maga mellé és nekilátott a tisztításnak. Zsebkendővel vagy vattával elkezdte felitatni a vért a betörő arcáról, homlokáról és orráról, mert azok szakadtak fel. Nem a szidás miatt, amúgy is így tett volna, nem akart felesleges mocskot csinálni máshol is, ha nem muszáj. Az előbb sürgősen kellett reagálni, most már ráért.
Elég régen volt már példa arra, hogy valaki érdeklődött úgy őszintén a hogylétem felől. Persze, a bátyám meg szokta kérdezni, de az teljesen más, ő a rokonom. Teljesen idegenektől azonban nem számítottam soha ilyesfajta gesztusra, így egy percre meg is akadtam az elhangzott kérdésem. Azért hála istennek elég gyorsan össze is szedtem magam ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a pillanatnyi csend. Úgy tűnhetett, mintha azt mérlegelném, hogy mennyire súlyos a sérülésem. Végül önkéntelenül is megérintettem a máris dagadó államat, hogy aztán lazán vállat vonjak, és nemtörődöm mozdulattal legyintsek egyet. - Volt már rosszabb is, de két nap múlva már semmi nem fog látszani! – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igazság szerint, a mi életünkben tényleg lehetett úgy venni, csak éppen a körülmények nem voltak jelenleg mindennapiak. Pont ezért voltam még a szokottnál is mogorvább, az meg egyszerűen eszembe sem jutott, hogy megérdeklődjem, Duane hogy van. Nekem bőven elég volt, hogy első pillantásra felmértem, és a mozgásán nem láttam semmi szokatlant, ami annak a jele lehetett volna, hogy súlyosabb sérülést sikerült elszenvednie ettől a földön fekvő idiótától. – Ez is csak azért lehet, mert egy pillanatig nem figyeltem rá, vagy egyszerűen csak szerencséje volt – ezt a két alternatívát tudtam csupán elképzelni, mert ha valamiben jó vagyok, akkor abban, hogy hogyan gyepáljak el másokat. - Jól tetted! Lehet, hogy már hamarabb meg kellett volna tenned – vetettem fel, bár nem kritikának szántam kivételesen, inkább csak tippnek. Ha egyből kiüti, akkor megelőzhette volna az ordibálást, amit egyébként nekem is volt szerencsém hallani, mint ahogyan azt ő is sejtette. Az ilyeneknek nem szabad esélyt adni, vagy már csak én váltam kevésbé empatikussá ezen a téren. Egyszer majd ő is képes lesz rá, ha annyi év lesz a háta mögött, mint nekem. – Hallottam. A legjobb lenne, ha kivágnánk a nyelvét, az ilyenek nem tanulnak más leckéből – persze nem gondoltam ám komolyan, inkább csak eljátszottam a gondolattal. Ha farkas lenne, akkor tényleg meg is tenném, ezt akár még Duane úgy is leszűrhette a szavaim komoly hangzásából, hogy nem ismert engem túl jól. Azoknak visszanőtt volna előbb-utóbb, de egy emberrel sohasem tettem volna ilyet, pszichopata még nem vagyok azért. - Semmi gond, majd megoldjuk, nem olyan vészes ez. Sőt, még rusztikusabbá teszi a házat – próbáltam pozitívan hozzáállni ehhez az egészhez, mert jobban is szétverhették volna a házat, kárt téve a jegyzeteimben, meg minden más fontos dologban. Attól igencsak begőzöltem volna, ennyi bizonyos. – Majd felhívom Mandyt, ő intézkedik ilyenkor… - hagytam végül annyiban, de rendesen tényleg nem akartam ebbe belevonni a rendőröket. – Jobb esetben leviszik őket Anchorageba, ott hátha szigorúbb a börtön – ez lehet, hogy már csak hiú ábránd felőlem, nem több. Nem vagyok az az álmodozós típus egyébként sem. A hálálkodás helyett csak biccentettem egyet, aztán a magam könnyed lépteivel már ki is vonultam a helyiségből, magára hagyva a srácot. Nem kellettem én oda nézőközönségnek, és arra sem vágytam, hogy ez a kettő itt valamilyen csoda folytán kereket oldjon. - Nos, fiatalurak, eljött a beszélgetés ideje! – csaptam össze a két kezemet, mire a lábát markoló, lassan a vérveszteségtől aléló összerezzent, a másik pedig most kezdett lassacskán magához térni. Azért nem vagyok kegyetlen, levágtam a sérült felsőjéből egy nagyobb darabot, és azt kötöttem a seb fölött jó szorosan a lábára, hogy csökkenjen a vérzés. Amikor ezzel megvoltam, a másikat húztam fel ülőhelyzetbe, és löktem neki a hátát a kanapé kemény oldalának. – Szóval, most, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültünk… - közben ráültem a kinyújtott lábakra, hogy még véletlenül se bírjon mocorogni. – Lenne néhány kérdésem, ahogy azt már korábban is mondtam. Kezdve azzal, hogy mégis ki a fene küldött titeket. Ahhoz túl ostobák vagytok, hogy magatoktól agyaljátok ezt ki – ingattam a fejemet lenézően, végigpillantva a sötét ruhát viselő betörőkön. Istenem, mintha valami szar filmből sétáltak volna ki, komolyan! - Nem küldött minket senki! – vetette oda, megszívva a vérző ajkait. - Ne hazudj, mert olyan cellát keríttetek neked, ahol kislányként fogsz visítani holnapután, valami benga állat mellett! – ugyan fenyegetésnek szántam, de ezt biztos, hogy képes lettem volna megtenni. Végül is, ezzel csak közvetve okoznám én a lelki sérüléseket, de ezek után mosom kezeimet. – Szóval? – szorítottam rá a nyakára, várva a választ. Már-már szuggeráltam, hogy halljam az általam áhított szavakat, a szemeim kissé össze is szűkültek, miközben őt figyeltem. Hallottam ugyan, hogy a hátam mögött Duane is megérkezett, de csak pár feszültséggel teli pillanat múlva néztem hátra a vállam felett. - Sikerült? – itt a takarításra gondoltam, mert abban nem kételkedtem, hogy az ájult testet képes lesz kivonszolni ide. – Próbáld meg kideríteni, hogy ki küldte őket. Előbb-utóbb valamelyik lesz olyan beszari, hogy köpni fog – mertem remélni, hogy így lesz, mert ha nem, akkor keményebb módszerekhez leszek kénytelen folyamodni. Nem tudtam, hogy a kedves tanonc itt mögöttem mennyire bírná az ilyesmit.
Duane-nek nem számított, ismeri e-az illetőt, ha segítségre volt szükség. Múltkor az utcán talált rá egy gyerekre, akit összeharapdáltak a kutyák és kihívta a mentőket, megvárta az orvost, hogy mit mond, sőt még a szülőket is, hogy beszéljen velük. Persze nincs mindig ennyi ideje, de ha van, akkor megteszi, amit tud, érdek nélkül segít. Ha csak egy kérdéssel lehet jelezni a törődést, akkor azt teszi. Átgondolta, hogy mivel ebből lesz még kihallgatás és hasonlók, amikkel a betörés jár, mégse jó ötlet elvarázsolni a sebeket. Túl nagy magyarázkodást igényelne. - Akkor jól van. Gondoltam is, hogy nem maradsz alul ilyen hétköznapi arcok ellen. Amúgy nem tudom, mit gondoltak, amatőrnek tűnik a munkájuk. Duane élt utcagyerekek között, ahol a bűnözés mindennapos volt. Tudott néhány trükköt is, amit a rutinosabbak mondtak el neki. Ezek itt felnőtt ember létükre nem voltak olyan alaposak. Hiába, ha valaki a túlélésért lop, jobban odafigyel és tervez, még gyerekfejjel is. Hamarabb leüthette volna, ez igaz. Bízott abban, hogy a fickó belátja, esélytelen. Nem így lett, a betörő azt hitte, a társai elintézik a finom tanárnőt és aztán Duane-t is. Hívta őket a kiabálással, mint farkasok a többieket vonyítással. A nyelv kivágására a kubai felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott. Ezt már nem hitte el. Nem akarta elhinni. Okosabbnak tartotta Kate-et, minthogy csonkítási ügybe keveredjen és áldozatból elkövető legyen. A kegyetlenséget viszont képes volt társítani hozzá az eddig látottak alapján. Ellenségnek nem kívánta volna a nőt. A golyónyomról mondottakra elnevette magát. Már végeztek, lehetett időt szakítani a vidámságra. A többit megbeszélték és Kate elment, a kubai pedig takarított. A sebet kitisztította, fertőtlenítővel le is kezelte. Ennyit megérdemelt a férfi, akármit is tett. Mielőtt lekaparhatatlan lett volna a vér, alaposan felmosta a követ, aztán a felmosót és a vödröt is kitisztította. Otthon ő vezette a háztartást, nem volt idegen tőle a takarítóeszközök használata. A nappaliban már állt a bál, mikor kötélen kihúzta a pasast. Az előzményeket félig hallotta a kubai, annyit megértett, hogy tiltakoznak, nem vallanak. Egészen a többiek mellé helyezte el a harmadikat. - Persze. Már enni lehet a kövezetről. Duane a két férfi szemeibe nézett azzal a tekintettel, amivel fejükre olvasta a tettüket. Megvető és kérlelhetetlen nézés volt ez, ami csak az igazi rosszfiúknak járt az alapvetően barátságos Őrzőtől. - Vannak ennél könnyebben kifosztható és gazdagabb házak is. Miért ide jöttetek? És gratulálok, bénábban aligha lehetett volna megszervezni! A barátotok azt se tudta, ki a tulaj, nyitva hagytátok az első ajtót, mikor van hátsó is. Nem kaptatok volna nagy részt a zsákmányból, igaz? A sebesült, akinek a lába volt megkötve, bamba arccal nézett. Meglepődött, hogy milyen részleteket emelt ki a kubai. Nem mert moccanni, Kate szigorú fellépése és az előbbi, rövid harc megrettentette. A másik még kábult volt, hunyorogva hallgatta a beszélgetést. - Te ki a fene vagy? - kérdezte felszisszenve a sebe miatt. - Úgy tudtuk, hogy egyedül lakik...az egyetemen tanít. És fura barátai vannak... - szólt a másik. - Ha elmondom, kiknek dolgozunk, minket elengedtek? Duane közelebb lépett az állon vágotthoz. Melléguggolt és fixírozta, idegesítően. A férfi nem állta a nézést, csak a másik tartotta a kubain a szemét. - Miről beszélsz, Samson? - kérdezte a sebesült hallható felháborodással. - Nem mindegy egyébként is? Hívják ki a rendőröket, maguk nem zsaruk, nem hallgathatnak ki. Az ügyvédemet akarom! A kubainak muszáj volt ezen nevetnie. Kate-re nézett, akit biztos nem hatott meg a nagy kérés. A jelek szerint Samson volt a főnök és nem mondta el, hogy nem saját szakállukra jöttek betörni, se azt, hogy kihez. Most már a másik is kíváncsi volt, a főnök pedig szabadulást remélt, ha vall. - Szóval kik a ludasok, Samson? - nyomatékosította a kérdést a kubai. A férfi idegesen megrázta a fejét. Nem gondolta végig az előbb, hogy mi lesz, ha mindent elmond. - Nem tudom pontosan... Csak egy összekötővel találkoztam, ő adta az előleget. Nem vittünk volna el semmit. A házra fájt volna a foguk és ha kinyírjuk a csajt... A másik odavert a társának és kiabálni kezdett: - Semmit? Azt mondtad, tele van pénzzel és sosincs otthon! Átbasztál? Gyilkosságba akartál belerángatni? Ha Kate nem ül rajta, talán neki is ment volna a főnöknek.
- Vagy pont ez volt a cél, és igazából valami más miatt vannak itt, nem a rablás miatt, vagy tényleg amatőrök – vélekedtem, még mielőtt magára hagytam volna az ifjú harcost. Bosszantott ez az ügy, mert máskor is történtek már velem rázós dolgok, viszont a saját otthonomban elég ritkán mert akárki is háborgatni, mert tudták rólam, hogy veszélyes vagyok. Már akinek volt némi sütnivalója, de ez ugyebár nem olyan sok emberről mondható el, ami elég szomorú. A mai világban már sokat el lehet azzal érni, ha valaki okos, az erő ész nélkül soha nem ér semmit, ezt még én is tudom. Persze az esetemben ezt már korántsem lehetne mondani, hiszen az intelligenciám elég magas, amihez párosul ugyebár a kevéske agresszív hajlam, és a kiváló harctudás. - Pazar, szép munka! Majd szólok a kutyának, hogy a következő vacsoráját ott tálalom fel! – leginkább csak félvállról vetettem oda a szavakat, és miután meggyőződtem róla, hogy tényleg minden rendben van, éles tekintetem máris visszatért arra a férfira, akin olyan könnyedén trónoltam. Nem éreztem magam különösebben rosszul emiatt, ugyanis szerettem fölényben lenni, méghozzá mindenféle téren. Sajnos kevés olyan férfi volt, akit férfi számba is vettem, bár nem mondanám azt, hogy nem akadtak kivételek. Ezek itt értelemszerűen nem tartoztak a kivételesek közé. – Nyugi, tigris! Hagyd őket is szóhoz jutni! – szóltam rá a kubaira, ám szemeim abban a pillanatban össze is szűkültek, szigorúan nézve a betörőre. – Nos? Hallgatlak! – szorítottam meg a ruhájánál fogva az ismeretlent, amíg az értetlenkedő kérdés elhangzott. - Teljesen lényegtelen, hogy ő kicsoda. Vegyétek úgy, hogy itt sincs! – talán nagyzolónak tűnhetett a viselkedésem, ám igazából csak a tanoncot szerettem volna védeni azzal, hogy fel se figyeljenek rá. Igaz, hogy megvolt az alaptudása, de távol állt még attól, hogy olyan szinten legyen, mint én, ebből kifolyólag pedig nagyobb veszélynek is lehetett kitéve egy esetleges orvtámadás miatt, mint én. Nem voltam ám én sem sérthetetlen, sajnos erre újra és újra rá kellett döbbennem, amikor sikerült beszereznem valamilyen sérülést, egy-egy harc során. Akár gyakorlás volt, akár éles helyzet, a figyelmem nem volt állandóan lankadatlan, de nagyon erősen törekedtem rá. - Már az első állításotok megbukott! – jelentettem ki némi várakozást követően. A bátyám szerintem távolról sem nevezhető senkinek, így aztán különös megfigyelők lehetnek, ha nem tűnt fel nekik Kyle. Igaz, hogy újabban kevesebbet volt itt, de attól még megfordult itt olykor-olykor. Szerettem volna még a kérdésére is reagálni az ostobának, de sajnos a másik közbeszólt, ezzel fojtva belém a szót. Szemöldököm érdeklődően ugrott meg egy pillanatra, tekintetem pedig követte a hang tulajdonosát. – Ez édes, de sem rendőrök nem fognak jönni, sem pedig ügyvédek. Ez az én házam, ha úgy tetszik, az én területem. Kicsit sajátosan élek, mondjuk így, ezért itt az van, amit én akarok. Ha meg akarlak kínozni, és aztán hidegvérrel eltenni láb alól, akkor pontosan ezt fogom tenni, úgyhogy ne bosszants. Mondd el, hogy mit kell tudnom a megbízótokról, utána talán lehet szó arról, hogy a saját lábatokon távoztok! – nyilvánvalóan ez semmiképpen sem lehetett opció, de elhitetni velük, ezzel adva némi reményt, sokkal könnyebb megoldásnak tűnt most számomra. Valamivel mégiscsak kellett őket ösztönözni, nem? Arra már igazán nem is tudtam mit szólni, hogy volt olyan hülye a sérült, hogy elárulta nekünk a főnökszerű nevét. Meg is jegyeztem ám magamban, ám reakció helyett csak arra vártam, hogy még valamit kikotyogjanak a nézeteltérésük miatt. Nem is volt olyan rossz dolog hagyni, hogy egy kicsit beszéljenek, én meg közben továbbra is lefogva tartottam azt, amelyik nekem támadt. - Ha közbeszólhatok! – nem engedélykérés volt, mert egyből folytattam is. – Nem vagyok tele pénzzel, csak egy tanár vagyok – vontam meg a vállaimat, mintha tényleg csak ennyi rejtőzne bennem, pedig már nekik is egyértelmű lehetett, hogy nem így van. – Másrészt, engem nem könnyű megölni, bár szerintem már erre is rájöttetek – egy kis szünetet tartottam, majd jött a következő: - Szóval, mit is kell tudni erről az összekötőről? Innen addig nem mentek el, amíg nem válaszoltok. Telefonszám, külső leírás, bármi, aminek hasznát vehetem! Ha nem tetszik, amit mondotok, majd kitalálom a büntetést! – tekintetem egy pillanatra Duanere siklott, adtam neki is egy kis esélyt arra, hogy érvényesüljön, ha akart. Ha nem, akkor sem volt gond, megoldottam én egyedül is, de ez neki is jó lecke lehetett.
Duane nem is gondolt arra, hogy nem betörni jöttek ezek a szerencsétlenek. Vérfarkasok bosszúja nem igazán lehetett, attól profibb kivitelezést várt volna, bár lehet, hogy valamelyik bundás mellényúlt a csapat kiválasztásával. Inkább úgy gondolta, amatőrök ezek, azt hitték, minden flottul fog menni. Kate szavain jókat derült a kubai, a nő most is tudott viccelődni, korántsem volt olyan kibírhatatlan, mint amilyennek mondták. Kezdte egész jól megérteni, belátni a rigolyái mögé és akit ott talált, az csak egy jól elzárkózott, tüskés barikád mögött rejtőző, de valójában elfogadható nőszemély volt. Talán még szerethető is, bár ilyen mélyre még nem hatoltak a társalgás közben ma este. A vallatás nehezen, döcögősen ment, mivel a betörők egymás előtt se voltak őszinték és érdekes elképzeléseik voltak arról, milyen lehetőségeik vannak. A főnökük lecsapott a kimentő szavakra, ráérzett, hogy nagyon is fontos, ki a kubai. Vigyor ült ki a képére és Kate szemeibe nézett: - Ő is egy olyan, ugye? A titkos harcosok közül való, de nem számítottunk rá, hogy itt lesz valamelyik. Úgy tűnt, a megfigyeléseikkel tudhattak valamit a harci gyakorlatokról vagy Kate fegyverekkel járkáló ismerőseiről, azonban a lényeg még rejtve maradt. Szerencsére, mivel nehéz lett volna kimagyarázni. Egy memóriatörlő varázslat persze csodákra képes, lehet, hogy majd az is sorra kerül és hívnak egy elég magas szintű mágust hozzá, ha máshogy nem megy és szükséges. Duane nem felelt a vádra, a lényeget tartotta szem előtt. - Itt mi kérdezünk és ti válaszoltok. Egyszerű a szabály - mondta kemény hangon, amiben már nyoma se volt a szokásos kedvességnek. A vérző lábú megijedt és idegesen rázni kezdte a fejét. A társára nézett tágra nyílt szemekkel. Kate közbeszólt és próbálta tisztázni a helyzetet. Világosan fogalmazott és egyben őrizte a titkokat is, már amennyit még lehetett. A sérült ámult és bámult, a másik nem volt olyan meglepett, csak kicsit szaladtak fel a szemöldökei annál a résznél, hogy Kate-et nem könnyű megölni. - Akkor ezért akartak három embert? Látja, mi se tudtuk, mire számíthatunk. A vérző, akinek lábain Kate ült, egyre idegesebbé vált és a földre csapott. Kiabálni kezdett a társával: - Mibe rángattál bele? Ki a franc ez? Úgy tanár ez a nő, ahogy én vágódeszka vagyok! A nigger meg egy pszichopata - kiabálta, majd visszafordult Kate-hez: - Nem, ehhez nincs jogod! Nem csinálhatod...önbíráskodás, azt büntetik! Terroristák vagytok vagy miért rejtőzködtök? Miféle harcosok vagytok ti? Duane csóválta a fejét és egy gúnyos vigyort eresztett el. Egy betörő, aki a jogszabályokkal vagdalkozik. Ráadásul mind rasszisták, majmokat meg niggert látnak egy sötétebb bőrárnyalatban. A pszichopatán majdnem hangosan elröhögte magát. Ez jobban illett volna arra, akit lecsapott a fürdőben. Samson elég sokat tudott ahhoz, hogy bajt keverhessen, de keveset mondott. A kubai nem akart itt éjszakázni, ezért tettekkel nyomatékosította, amit Kate mondott. Egy újságot vett el az egyik szekrényről, összehengergette és rácsapott vele a lábsérülésre. Ez komoly bajt nem okozott, de a fájdalom erősödése hatott. A betörő ordított, Duane túlkiabálta és Samsonhoz fordult: - Vele finom voltam. Neked durvábbat tartogatok, ha nem köhögöd ki végre a részleteket. A vérző lábú nyivákolt és ráborult a lábára, mintha a szorítással csillapodna a fájdalom. Samson nézte a kínlódót és már ő is ijedtnek tűnt. - Az O'Connors-ban kellett találkoznunk a fickóval. Rejtett számról hívott, megfenyegetett, hogy ha nem vállalom, a zsaruk értesülnek a korábbiakról. A fickó már puhulni látszott, gyakorlatilag bevallotta, hogy nem ez az első betörése. Vagy gyilkossági kísérlete... - Samuel néven mutatkozott be, olyan negyvenes, magas ember vékony, de szálkás testalkattal. Volt egy vágás a bal szemöldökén, alig egy milliméteres. Egyfolytában szivarozott és ő mondott el mindent magáról. Illetve nem mindent, mint látom... A vérző lábú zokogni kezdett, halkan potyogtak a könnyei. Duane-t nem hatotta meg, hogy most kezdett benne tudatosulni, mennyire át lett verve és mekkora lúzer. Bólintott, hogy mehet tovább a mese. - Adott 2000 dollárt előlegnek és kétszer ennyit ígért, ha megöljük magát. Azt mondta, ne az egyetemnél próbálkozzunk, mert ott vannak fura barátai, akik veszélyesek. A ház viszont értékes - ezt kiemelte, ebből gondolom, hogy a lakásmaffia lehetett - , elég nagy is, szóval kérte, hogy hárman jöjjünk a biztonság kedvéért, nehogy elslisszoljon a tulaj. Említette, hogy csak ritkán szokták látogatni, a kutya pedig veszélytelen. Ezért jöttünk ide. Sima ügynek ígérkezett. Könyörgöm, nem tehettem mást! Nekem családom van, nem engedhettem, hogy lecsukjanak. Most akkor elmehetünk? - fejezte be már kérlelő hangnemben. Duane felállt és karbatett kézzel fixírozta Samsont. Neki az volt az érzése, nem a lakásmaffia ez, hanem mégiscsak valaki olyan, aki Kate haragosa és tud az Őrzőkről. Valami mégse stimmelt. Azt hitte, három ember elég lesz és nem mondta el nekik, hogy harcra is készüljenek? Három profi bérgyilkos talán bajt okozott volna, de ezek? Pisztoly is csak a lentinél volt... Az összeg viszont elég nagynak tűnt előlegként. Mandy, a rendőrségen dolgozó Őrző kell ehhez, gondolta a kubai. Csúnya egy ügy... Vagy valaki hazudik. A folytatást Kate-re bízta, ő volt a háziúr illetve a ház úrnője.
- Egy micsoda? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Ez nagyon nem jó, hogy tudtak a harcosokról, vagy egyáltalán arról, hogy léteznek valamifélék, akik titokban tartják a kilétüket. – Milyen titkos harcosok? – ettől függetlenül tökéletesen meg tudtam játszani a hitetlenkedő, semmit nem tudó nőt, a nevetésem is pontosan erre a benyomásra erősített rá, ha minden igaz. Nagyon ez volt a célom, valamint magamban máris azon gondolkoztam, hogy kivel kellene majd egy emlékmódosítást végeztetni ezen a három idiótán. Nem jó, ha tudják, hogy létezünk. Bár ez még a kisebbik gond volt, hiszen esetükben tudtunk lépni, ám arról még mindig nem derítettünk ki semmit, aki felkérte őket a munkára. Bizonyára tőle tudtak valamit szórványosan az őrzőkről, nála ennél fogva nem lehetett végrehajtani efféle beavatkozást, amíg nem derül ki a kiléte. Mindenesetre azt szívből tudtam értékelni, hogy Duane képes volt átváltani a kedvesebb feléről az igazi harcoshoz hasonlóra, mert ezek szerint nem véletlenül volt ebben a kasztban. Ez máris bizakodásra adott okot, és még az is megfordult a fejemben, hogy komolyan fogok vele foglalkozni egy kicsit. - Az engem egy cseppet sem érdekel, hogy mit tudtatok és mit nem arról, hogy mit találtok itt. Ha ennyire ostobák vagytok, akkor magatokra vessetek! – vetettem oda foghegyről, mert kezdett nagyon bosszantani ez a helyzet egyrészről, másrészről meg folyamatosan járt az agyam, hogyan oldjam ezt meg. Nem nevezhettem éppenséggel egyszerű helyzetnek, az már egyszer biztos. – Először is, jobb, ha vigyázol a szádra! – olyan erővel vágtam képen a szájaló idiótát, hogy egyből ki is serkent a vére. Helyes, hadd érezze csak, hogy mennyire sebezhető és esendő velem szemben. – Másodszor, mivel tanár vagyok, úgy ezek szerint kénytelen leszek vágódeszkát csinálni belőled… - ajkaimon ravasz, gonosz mosoly jelent meg, cseppet sem az a kedves, megértő fajta. Sokkal inkább a fenyegető, rosszat sejtető típus. - Én pontosan azt fogok csinálni a saját házamban, amit akarok! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ráadásul, birtokháborítást követettek el, úgyhogy ötünk közül én jelenthetnélek fel titeket a legnagyobb joggal, ráadásul önvédelem lenne részemről az is, ha hidegvérrel lepuffantanálak. Hidd el, ez a fiú igazolná! – böktem a fejemmel Duane felé. Persze erre nem lett volna szükség, tekintve, hogy volt őrző a rendőrségnél, de ők erről nyilvánvalóan nem tudhattak semmit, ami nem is feltétlenül gond. Így is többet tudtak már, mint amennyit lehetett volna, és ez cseppet sem nyugtatott meg. – Nem mondanám éppen rejtőzködésnek az egyetemen való előadást, és a tévében szereplést… - ugrott meg a szemöldököm értetlenül, hiszen én aztán tényleg mindent csináltam a rejtőzködést leszámítva. Aztán végre komolyan vettek minket, vagy túlságosan beszartak tőlünk, de akkor is megtört a jég. Elégedetten hallgattam azt a hevenyészett információhalmazt, amelyet a rendelkezésünkre bocsátottak, de sajnos sokkal okosabb nem lettem tőle, már ami az indokokat és az okokat illeti. Szerettem volna rájönni, hogy mi húzódik meg a háttérben, de ez egyelőre úgy látszik, hogy a jövő zenéje lesz. - Jó, tehát se nevet nem tudtok… - kezdtem bele, mivel biztosra vettem, hogy nem Samuelnek hívják a megbízót. – Se rendes értesüléseitek nincsenek. Egy rakás balek – puffogtam magam elé, a fejemet rázva lemondóan. Azt már nem tettem szóvá, hogy legalább a személyleírás valamelyest segíthetett, mert ezek alapján a fickó nem nagyon álcázta magát, ahhoz valószínűleg túl hiú. Ráadásul, elég egyedi megjelenése lehet a hallottak alapján, úgyhogy talán lesz esélyünk, még név nélkül is. – Ne bőgj már, az istenit! Megfájdul tőled a fejem... – szóltam erélyesen a zokogó férfira. Szánalmas látványt nyújtott, ugyanakkor roppant nevetségesnek találtam. - Remek rájönni, hogy mennyit ér az ember, ugye? – Duanere pillantottam a vállam felett, amikor meghallottam az összeget, amit a likvidálásom fejében kaptak volna. Jobban mondva inkább a felbosszantásomért, mert csupán ennyit értek el ezzel az egésszel. – A kutya igazából veszélyes, és ha utasítom, akkor máris készséggel harapja le a töködet – morogtam, a fejemben azonban lázasan forogtak a fogaskerekek. Ki a franc akar megölni, és mégis miért? – Sajnálom, de nem mentek sehová, amíg én úgy nem döntök. Azt hiszem, hogy az éjszakát egészen biztosan a rácsok mögött fogjátok tölteni, ha még mondotok valami hasznosat, különben sokkal rosszabbat teszek veletek, mint amit el tudtok képzelni. Ó, és remélem nem gondoltad komolyan, hogy meghatsz ezzel a család maszlaggal! – közben felálltam, fel-alá kezdtem járkálni. - Ezeket el kell innen tüntetnünk a lehető leghamarabb. El akarsz menni, vagy akarsz még segíteni? – kérdeztem az ifjú harcos felé fordulva.
Duane arca rezzenéstelen maradt. Ritkán mutatkozott ilyen közömbösnek, most sikerült felöltenie az ártatlanság álcáját. Kate még jobb színész volt, fapofával kérdezett rá. Samson nem tudott többet mondani, csak ugyanazt hajtogatta: - Nem tudom pontosan, csak hallottam magukról. Harcosok, akik az egyetemre járnak és titokban gyakorolnak. Ez így nagyon homályos és megfoghatatlan volt. A kubai gondolatban már ott tartott, hogy akitől ezek, illetve a főnökük hallotta, azt kell megcsípni, különben mások is jönnek a három balfék után. Még Kate se állhat ellen profi bérgyilkosoknak, ha eleget küldenek jól felszerelve, alapos tervezés után. Ezt nem szabad megengedni, gondolta magában. A társa kiosztotta Samsont, szembesítette a hülyeségével és a fickó megszeppent. Most tudatosult benne igazán, hogy semmi esélye, nem is volt soha, átverték a megbízói és el lett trehánykodva az ügy. A másik kapott egy olyan pofont, hogy nézni is rossz volt. Ebből és az újságcsapásból már végre értett és nem beszélt sületlenségeket, csak óbégatott. Az egy fokkal elviselhetőbbnek tűnt és Samson végre kitálalt. - Ez a világ nem a nevekről szól! Aki sokat kérdez, az nem kap zsíros megbízásokat. De már megbántam... - mondta Samson. Valószínűleg csak azt bánta meg, hogy ész nélkül belement az egészbe és nem kérdezett, nem nyomozott maga is. Többet is megtudhatott volna, de szerencsére nem így történt. Így is épp elég bajt okoztak a betöréssel. Az ordítós nem hagyta abba a bömbölést, mert fájt a lába meg a szája is, amire a maflást kapta. - Azt mondják, mindenkinek van egy nettó értéke. Méghogy véget ért a rabszolgatartás világa... - tette hozzá Duane gúnyosan. Eközben a harmadik, akinek a feje bele lett verdesve a fürdő kövezetébe, mozgolódni kezdett. Párás szemekkel nézett fel és kiabálni kezdett, mikor meglátta a vérzőt és az egész jelenetet a szobában: - Mi a faszt csináltatok a bátyámmal? Rohadj meg a ribancoddal együtt, te mocskos mexikói! Elvitetlek a bevándorlásiakkal! A fickó még köpött is egyet. A kubainak ez már sok volt az alakból. Nem várta meg, hogy Kate bosszulja meg a jelzőt, rátérdelt a férfi hátára és a padlóba nyomta a meglincselt betörő fejét. - Szeretettel várom a korrupt hivatalnokaidat! Én hivatalosan lakom az országban, te betörtél egy házba és gyilkosságra készültél. Érzed a különbséget? A zsaruk érezni fogják... - mondta kemény hangon, szinte érzéketlenül. Aki a lábát fájlalta, az megpróbált közelebb mászni most, hogy Kate leszállt róla. Vérben forgó szemekkel nézett a kubaira: - Hagyd békén! Ő is csak áldozat. Matthew, Samson átbaszott minket, kamuzott a szemétláda! Ő tehet mindenről! Amíg a főnöküket szapulták ezek ketten, Samson csak vörösödött a sarokban. Ha nem ültetik le, akkor a társai verik agyon. Duane-nek támadt egy ötlete. Nem úgy tűnt, hogy Kate ráismerne a leírt illetőben valamilyen haragosra. Ez a Samuel közvetítő volt, a főnökéhez kellett eljutniuk. A családra hivatkozás Duane-t jobban meghatotta, mint Kate-et, de ahhoz nem volt elég, hogy csak úgy futni hagyja a bűnbandát. Kate-re nézett, aztán a két testvérre, majd Samsonra. Az Őrző nőhöz kezdett beszélni még mindig Matthew hátáról: - Ahhoz mit szólnál, ha ők vezetnének el minket Samuelhez, az pedig a megbízójához? A fasiszta öcsikét megtartjuk zálognak, hogy ne trükközzön a bátyja meg Samson. Halljuk, főnököm, mit kellene pontosan tenned, ha végrehajtottátok volna a gyilkosságot? Matthew csak kapkodta a fejét. Neki még az se volt tiszta, ki a ház tulaja, most szembesült egy rakás újdonsággal és tátott szájjal nézett Samsonra, hogy mégis mi lesz. Láthatóan nem tetszett neki a túsz szerepe, pedig ha a bátyja így kiállt érte, akkor az Őrzők simán kihasználták ezt. Duane nem volt híve az ilyesminek, de ez egy nagyon mocskos ügynek tűnt és valahogy meg kellett oldani. Várta Kate válaszát, mert lehet, hogy ő nem tenne ilyen látszólag nagylelkű ajánlatot. Duane nem azt tervezte, hogy ezeket elengednék. Elég hülyének látta őket ahhoz, hogy belemenjenek egy alkuba, azt gondolván, így fognak megszabadulni a tanárnőtől és mehetnek majd Isten hírével. Valójában persze nem így lesz, a titkos megbízóval együtt kerülnek sittre, ha minden jól megy. Kate-en és a banda főnökén múlt most minden.
- Nos, barátom, megnyugtathatlak, hogy semmiféle önvédelmi kurzust nem oktatnak az egyetemen, az egyetlen fegyverem ott a tankönyvek, és a jegyzeteim! – közöltem nemes egyszerűséggel, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Duane még véletlenül sem fog semmi olyat reagálni, ami gyanút kelthetne ezekben a tökkel ütött betörőkben. Bár volt egy olyan gyanúm, hogy ezeknek már az sem tűnne fel, ha pirossal kiírnánk a homlokunkra, hogy őrző harcosok vagyunk. Teljesen berezeltek – hála istennek, meg nekem! -, és most már az összevissza beszédnél tartottunk. - Egyem a kis szívedet! – megrándult a szám, már-már szánalmasnak találtam ezeket a fickókat. Nem, ezeknek túl könnyű büntetés lenne a halál, elég az nekik, hogy ilyen kevés ésszel kell tovább élniük az életüket. – Késő bánat… - nem fejeztem be a mondást, szerintem mindnyájan tudtuk a befejezését. – Nekem azonban nevekre lenne szükségem, és ha a föld alól is, de kerítened kell nekem valami kézzel foghatót. Nem érdekel, hogyan csinálod, csak csináld! – közöltem parancsként, ahogyan a diákjaimat, vagy a gyakornokaimat szoktam utasítgatni. Nem volt nehéz határozottan beszélnem ezekkel a pasasokkal, mivel ilyen az alaptermészetem is. - Minden csupán nézőpont kérdése – legyintettem egyet Duane szavai hallatán, aztán amikor meghallottam a harmadik felől érkező neszezést, felegyenesedtem és odamentem. – Virágos reggelt! – miközben beszélt, leguggoltam mellé, és olyan erősen fogtam össze a szája két oldalát, hogy megroppant az állkapcsa. – Na, ide figyelj! Az én házamban csak én szidhatok akárkit. Először is, ő nem mexikói, hanem kubai, te seggfej! – azért felpillantottam futólag, hogy jól mondom-e. Nyilvánvaló egyébként, hogy jól mondtam, de a tanoncokkal kapcsolatban nem mindig voltam teljesen képben. Ők annyira nem foglalkoztattak engem, lévén, hogy nem tetszelgek mentor szerepben soha. Talán majd most lesz egy kivétel, még nem lehet tudni… Mivel idő közben Duane is támadásba lendült, hogy megtorolja a sértést, én hátrébb húzódtam, és úgy figyeltem a jelenetet. Mintha csak egy gyakorló edzés lenne, és felügyelném, hogy minden rendben van-e. Persze ez esetben azt felügyeltem, hogy a fickó ne ússza meg szárazon, némi pofonnal. - Maradsz, ha jót akarsz magadnak! – oldalra sem néztem, amikor mocorogni kezdett a lábfájós idióta. Csak a kezemet tartottam ki, mutatóujjammal bökve egyet felé. – Igazából egyikük is elég ahhoz, hogy kiderítsük, ki ez a fazon. A többi pedig mehet szépen a hűvösre, csak be kell szólni az őrsre! – jelentettem ki magától értetődően. Meggondoltam magam, mégsem készültem tömeges mészárlásra, az valószínűleg igencsak megviselte volna a kicsi tanoncot, ráadásul arra esküdtem fel, hogy az embereket védem. Legyenek bármilyen ostobák, vagy veszélyesek is rám nézve, akkor sem bánthattam őket csak úgy. Hárman is kevesek lettek volna ellenem, így a küzdelem nem volt éppen kiegyenlített. Miután válaszoltam, hagytam, hogy Duane feltegye a kérdést, majd közösen vártuk a választ rá. Nagyon reméltem, hogy gyorsan kiköhögi, amire szükségünk van, mert annál hamarabb kezdhetjük el a keresést. - Szóval fiúk, ki lesz az a szerencsés, aki kezét-lábát töri – akár szó szerint is – azért, hogy előkerítsük a megbízót? Csak egyik kiskatona győzhet, melyikőtök akar lenni? – néztem végig mind a három férfin, arra várva, hogy miféle döntést hoznak meg. Amelyikük bevállalja, az ugyan kockáztat, viszont később is kerül sittre. Vagy esetleg azt is hiheti, hogy nem kerül.
A kubai egy szót sem szólt arról, hogy mitől olyan penge egy egyetemi tanár a közelharcban és hogy ő mit keres itt. Már sokat beszéltek eddig is a témáról, főként a betörők. Még mindig nem fért a fejébe, hogy hogy képes valaki ennyire trehányul végezni a dolgát, mikor tudhatja, hogy lecsukják, ha lebukik. Havanna utcáin a kölykök ezerszer profibbak voltak ezeknél és sokkal meredekebb dolgokat is megúsztak. Mert felkészültek, utánanéztek minden fontosnak és használták a józan eszüket is. Ezeknek az luxus volt, úgy tűnik. Kate követelőzésére Samson csak rázta a fejét. A rémület ott játszott a szemeiben és közöttük. Egyszerűen nem tudott többet és most már attól félt, hogy ezért lesz kinyuvasztva. A kubai megjegyzésére Kate is tett egy hasonlót és ezt megbeszélték. Duane bizony tudott volna mesélni a modernkori rabszolgatartásról. A fajgyűlölet szavait még el tudta engedni a füle mellett, de mikor Kate-et ribancnak titulálta a legnagyobb hangú, aki már a fürdő kövén megőrült, a kubainál is elgurult a gyógyszer. Tett gyorsabb volt a gondolatnál és Duane a térdével akarta kipréselni a mosatlan szájú betörőből a tisztességes modort. Ő a hátát nyomorgatta, Kate pedig az állkapcsát kapta el. Tiszta kínzás volt ez és a másik kettő meredten nézett. Ilyet nem vártak a tanárnénitől... Látszott rajtuk, hogy nem értik az egészet, de a szívük úgy dobog, mint egy maratoni futóé. A haláltól való félelem ült ki az arcukra. - Mi a faszért véded a négert, ha azt se tudod, honnan jött? - szólt közbe a visítós, akinek az előbb Duane rácsapott a lábára az újsággal. A kubai olyan tekintetet vetett rá, ami szúr, akár a rózsa tüskéi. A fájdalom még visszatartotta a fickót, de a száját már nem átallotta kinyitni. Balszerencséjére. Duane még egyszer odaverte a szőnyeghez Matthew fejét, vállból, jó erősen, aztán felpattant és elindult a bőgőmasina felé. A karjait szélesebben tartotta, hogy már a fellépésével is megijessze. A fickó elindult hátraflé, araszolva a fenekén, de csak egy grimasz lett belőle, mert túlságosan is hasogatott a lába. Megállt a menekülésben és a fejét nem tudta elkapni, ahogy a kubai edzőcipője becélozta. A fogai játszottak egy körmérkőzést a bennmaradásért és fröccsent a vér. A szőnyegből talán ki se jön, csak ha időben nekiállnak. A kubai most nem foglalkozott ezzel. A sarkára kellett állnia, hogy elhallgattassa azokat, akiknek kuss volt a nevük ebben a kéretlen vendégségben. - Jól mondta. Ő nem a levegőbe beszél, hanem azt mondja, amit tényleg tud. Ellentétben veletek, akik puszira jöttök gyilkolászni és aztán ügyvédet akartok. Befogod a szádat vagy én fogjam be úgy, hogy többet ki nem nyitod? Az általában kedves és mosolygós Duane ilyen helyzetekben keményebb tudott lenni a betonnál. A hangjában nyoma sem volt a barátságosságnak. A fickó a száját tapogatta és mömmögött, ahogy a fogaiba és az egyiknek a helyébe hasított a fájdalom. Úgy látszott, ért a szóból, most, hogy megkéselték, megkínozták és egy fogát is kirúgták. Csak magának köszönhette, hogy erre volt szükség. Duane ránézett Samsonra, aki szintén egy kis féreg volt csak a szemében, gerinctelen és gátlástalan, sunyi alak, de ő mondta eddig a legtöbb érdemi infót. - Őt kell elvinni Samuelhez, a többi nem tud viselkedni - mutatott a főnökre. - A tesókák pedig kapnak egy jó kis priccset ingyenes fegyveres őrséggel. A kubai elfogadta Kate meglátását és most már ő is kezdte belátni, hogy nem jó ötlet ezekkel tovább foglalkozni. Túl labilisak voltak. A lábsérült nem mert megszólalni, félve nézett a szája elé tapasztott keze mögül. Szakadt róla a víz és dudorodott egy ér a homlokán. Duane lassan kezdett megijedni, hogy szívrohamot is kap a fazon. A másik bezzeg most se fogta be, hiába nyomták újra és újra a padlóra. Megrögzött volt és a faji előítéletek dúltak benne. - Vagánykodj csak, nigger! Ez egy szarrágó! Átbaszott minket, azt hiszed, téged nem fog? Ostoba majom! Samson megremegett a sarokban. Először a társára nézett, akinek a szavaiban volt igazság a mocskos stílus ellenére is. Lüktetett az arca jobb oldalán az állkapocscsont, idegesen rángatta és egyre szaporább lett a légzése is. Duane-re és Kate-re nézett olyan szemekkel, hogy a kubaiban ez felidézett valamit. A farmon, ahol a gyerekeket dolgoztatták, többször kaptak a nadrágszíjjal, ha rosszak voltak. Akkor néztek így, mikor nem tudták, melyik őrtől féljenek jobban, melyik fogja kicsapni a szemüket a bőrrel. Mégsem tudta sajnálni a fickót. Gyilkosságra készült, kegyetlenül megfontolva. Nem érdemelt ez könyörületet. A kubai csak sóhajtott és ha Kate eddigre még nem ütötte ki Matthew-t, akkor odafordult, hogy villámgyorsan féltérdre ereszkedjen mellette és olyat bokszoljon a tarkójába, hogy megint átküldje az álmok birodalmába. Ahonnan majd a rabkórházban fog visszatérni, láncra verve, rácsok mögött. Ezután pedig leguggolt az "agytröszt" elé, kezeit maga elé vetette és tárgyalni próbált. - Az embereid leszerepeltek. Nos, küldjünk téged is a dutyiba vagy együttműködsz velünk? Használhatnád már végre az agyadat is... Samson kihúzta magát, amennyire tudta. Ijedt tekintete találkozott a vérző szájú félős szemeivel. Most árulta el újra a társait. Látszott rajta, hogy fél velük egy cellába kerülni. Remek csapat volt, tényleg, gondolta Duane. A belső bomlás mindig ide vezet. Már kicsit határozottabb hangon érkezett a válasz: - Rendben. De utána elengednek, ugye? Ne végezzenek ki, könyörgöm! A feleségem halálos beteg és a gyerekeim egyedül maradnak, ha én nem... Duane tenyerével a padlóra csapott és arcizmait megfeszítve nézett a fickóra. Samson megrázta a fejét, nagy levegőt vett és a szőnyeget kezdte nézni. Duane keze mellé fókuszált. Már nem akarta tartani a szemkontaktust. - A Wendy's Bunches virágüzlet mellett kell megjelennünk hajnali 3-kor. Nem lesz gond, hogy csak én megyek. Lezárt borítékban fényképeket kell mutatnom a holttestről. Valami perverz lehet Samuel főnöke, mert a meztelen karokat és lábakat is látni akarja rajtuk... Ott átadja a lóvé másik felét, ha minden stimmel... Duane elmosolyodott. Ebben a mosolyban már volt egy kis hála is. Végig figyelt, hogy hazudik-e Samson, trükközni próbál-e. Az volt a benyomása, hogy nem. Az a hely elég lepukkant volt, hajléktalanok és drogdílerek kedvelt környéke. A virágbolt is csak valami pénzmosodaként működött a hírek szerint, mivel jó ízlésű ember nem oda megy ajándékcsokorért. A kubai felállt Samson elől és hátat fordított neki. Csak most emelte fel a szemét a csapat főnöke. A kubai Kate-re nézett kérdően. Sejtette, hogy a tetoválások miatt kell az illetőnek a kar- és lábfotó. Lehet, hogy nagy megdöbbenés lesz, mikor kiderül, ki az. Kate múltjából kell lennie valakinek, aki felismeri őt a tetoválásokról. Nagyon mocskos ügy volt ez és a kubai már a szívén viselte. Kate nem egyszerű személyiség, de így vele se lehet bánni.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a kis Alvarez is begőzölt egy kicsit, akárcsak én. Úgy látszik, hogy a nyugodtnak és vidámnak látszó srácnál is elérték azt a határt, amit nem volt jó feszegetni. Azért, ha jobban belegondolok, harcosnak nem viráglelkűek mennek, így elég valószínű, hogy ő sem véletlenül vetődött ebbe az irányba. Csupán nehéz volt kihozni a sodrából, de vannak, akiknek különleges tehetsége van az ilyesmihez. Ez a három barom nagyszerűen ráérzett, hogy mit nem kellene tenni, és ami a nagyobb baj, hogy engem is sikerült istenesen felbosszantaniuk, pedig eleinte nem terveztem, hogy ténylegesen megtorlom tettel azt az arcátlanságot, hogy be mertek törni a házamba. Most már egészen másképp álltam hozzá, ostobák voltak, hogy járatták azt a fene nagy, okosnak hitt pofájukat. - Azt hiszem, hogy felbosszantottátok! – szólaltam meg, leplezetlen elégedettséggel. Láttam a lehetőségeket a fiúban, még ha nem is mondtam ki hangosan a dicséretet, ráadásul szórakoztatott is az egész szituáció. Arra pedig roppant kíváncsi lettem, hogy ha egyedül kellene ezt megoldania, akkor miként tenné. Oké, hogy hosszasan úgysem fogom kibírni, hogy ne szóljak bele, de azért igyekeztem csendben maradni valamennyit, hátha még többet láthatok abból, amit olyan lelkesen elnyom a mindennapokban. Mondjuk azt, hogy felfogható volt egy esetleges edzésnek is, amit én vezetek? Nem szokásom, de ezúttal kivételt tettem volna, ha már így sikerült belekeverednie a véletlen folytán. - Én is pont így gondoltam! – jelentettem ki végül, miután összecsaptam a kezeimet, ajakimon pedig megjelent egy szélesebb mosoly. Kíváncsi voltam, hogy ezek után mennyire fognak berezelni, és kinek jut eszébe még valami plusz információ. Mert szerettem volna, ha így lesz, de lehet, hogy ezek voltak tényleg annyira idióták, hogy annyit tudnak csupán, amennyit előadtak nekünk. Így azonban nehezebb dolog lesz lenyomozni azt, aki utánam küldte őket, ráadásul kedvem se nagyon volt a továbbiakban ezzel a három hülyével vesződni. Ahhoz se lenne eszük, hogy eleget tegyenek a feltételeimnek, már ha bocsátanék alkut feléjük. De nem akartam, nem kockáztathattam, hogy az én akciómat is elszúrják úgy, ahogyan megtették ezt most is. A megbízójuk tuti, hogy nem lesz elragadtatva ettől az eredménytől, amit produkáltak. - Istenem, könyörgöm, tömj valamit a szájába, mielőtt kivágom a nyelvét! – szóltam oda Duanenek, amikor az idióta pasas csak nem bírt lakatot tenni a szájára. Kezdtem attól tartani, hogy ha én hallgattatom el, akkor az bizony végleges lesz, és ha nem is a halálát értem ez alatt, de maradandó sérülése egészen biztos, hogy lenne jócskán, ha a kezeim közé kapnám a jelenlegi hangulatomban. – Ugye nem hiszed, hogy bevesszük ezt a maszlagot, barátocskám? – kotyogtam közbe, bár igazán nem volt szívem félbeszakítani a kubait most, hogy kezdett végre kibontakozni. Kíváncsi voltam, hová fog jutni, mi sül ki abból, hogy ennyire felhúzta magát. Idővel talán remek harcos válik majd belőle. Tényleg. Nem mindenkiben láttam a lehetőséget, első körben benne se, de legalább most teszteltem, hogy milyen tudást szedett magára az elmúlt években, és ha úgy alakulna, akkor már nem kellene a felméréssel foglalkoznom - Te is akarsz jönni, vagy ez már túl sok a tiszta lelkednek? – kérdeztem némi habozás után, miután arrébb sétáltam, és lehalkítottam a hangomat. – Nincs mese, háromkor én mindenképpen odamegyek. Tudni akarom, hogy ki a franc utazik rám. Valószínűleg valaki, aki haragszik, mert a munkámat végeztem egyszer, és eltettem láb alól valami mocsadékot. Nem tudom… - őszintén mondtam, mert tényleg nem volt ötletem. Elég hosszú volt az a lista, amire az esetleges haragosaim rákerültek volna. Sokszor volt már, hogy őrzőként tönkretettem egy-egy bundás életét, és azoknak sokszor voltak hozzátartozóik is. Sajnos ez ezzel jár, ha valaki őrült, vérengző fenevad rokonaként kell, hogy az életét élje. Igazából át tudtam érezni, még ha az itteniek nem is tudtak a Nicholashoz fűződő viszonyomról.
Kezdőlap
//
