Ez az egész találkozás annyira kizökkentett a kis világomból, hogy azt nehéz lenne szavakba önteni. Már azóta nem találom rendesen a helyemet, hogy kiderült, hogy az apám életben van, ám ez a mai beszélgetés még vagy három lapáttal rátett arra a zavarra, amit éreztem az elmúlt hetekben. Igyekeztem én visszafogni magam, de magamból csak nem vetkőzhetek ki, igaz? Ha pedig kérdéseim vannak, vagy véleményem, azt általában meg is szoktam osztani az illetővel, akivel kapcsolatos. Ő sem volt ez alól kivétel, és még az sem érdekelt, ha vitát generálok. Ugyan mostanra már lenyugodtam, de némi feszültség mégiscsak lappangott bennem. Amiatt is, hogy én a magam részéről elítéltem a saját múltamban tanúsított viselkedésemet, míg ő nem így tett. Egyszerűen nem tudtam ezt hová tenni. Nem voltam képes napirendre térni felette. Egyet kellett vele értenem, hogy más minden. Nem is nagyon reagáltam rá, csak hümmögtem, hogy ezzel adjam jelét az egyetértésemnek. Nem is akartam ragozni, nem akartam jobban belemenni a témába a továbbiakban, pont ezért is volt jó, hogy felvetette a következő találkozás lehetőségét. Igazából először az fordult meg a fejemben, hogy élből el kellene utasítanom, de valahol mégis ott motoszkált bennem, hogy esetleg valamennyit pótolhatnánk az elvesztett időből, bár teljesen szerintem sohasem sikerülhet majd, de egy próbát talán megért. Még nekem is, hiába voltam olyan ellenséges nem is egyszer azóta, hogy egymásba botlottunk. Egyszerűen nem tudtam más lenni, ugyanakkor mégis nyitni akartam egy kicsit felé. Legalábbis megpróbálni nyitni, mert nem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg sikerülni fog a jövőben rendezni a viszonyunkat. Kishitű lennék? Talán, de az élet tett ilyenné. - Rendben! – egyeztem bele végül jobb híján, mert én tényleg nem tudtam választani, hogy mi lenne a legjobb program számunkra. Így kezdésnek. – Mindenesetre elég meggyőzően adtad elő – ismertem be, ajkaion ott ült továbbra is egy halovány kis mosoly, hogy ennek segítségével érzékeltessem vele, hogy kezdtem megenyhülni. Persze még nem teljesen, de kezdetnek talán ez is megfelelő lesz egyelőre. Jobb, mint ahogyan eddig viselkedtem, ez kétségtelen, mert legalább már nem zárkóztam el teljesen a lehetőségektől. - Én meg egy ideig éltem Hollywoodban – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Ha már ő is csöpögtetett egy kis információt magáról, akkor én is igazán megtehettem. Egyébként abban én is biztos voltam, hogy egy filmben nem tudta volna azt megvalósítani, mint amit a fejében. – Talán majd a jövőben már képes lesz a technika arra, amire korábban nem – újabb kis mosoly, vagy inkább csak felfelé rándult a szám széle. Ez talán találóbb lenne. – Egyébként a mozi és a vacsora tökéletes lesz! – bólintottam rá, ha már kitalálta, hogy mi legyen. Innentől kezdve én rugalmas voltam a programot tekintve, mert amúgy sem nagyon mozdultam én ki, hiszen nem sok időm maradt rá, az az igazság. Végül én is felálltam, amikor érzékeltem, hogy menni készül és itt a búcsúzás ideje. Tanácstalannak éreztem magam és kissé talán kellemetlenül is, mert nem tudtam, hogy most hogyan tovább. A szavaira ugyan biccentettem, de nem mondtam semmit. Talán nem is tudtam volna, mert amint felém hajolt, egy pillanatra ledermedtem, csak azt követően tértem észhez valamelyest, hogy a puszi után eltávolodott tőlem. - Öhm… - haraptam be a szám szélét kissé zavartan. – Rendben, amint tudom, hogy mikor lesz alkalmas, felhívlak! – egyeztem bele, és ha elindult kifelé, akkor kikísértem egészen a bejáratig. Már most elszorult a szívem, ahogyan a távolodó alakját figyeltem. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, egyszerűen olyan kusza volt most minden a fejemben, hogy úgy éreztem, megfulladok itt.
Az, hogy felajánlottam Abigail ruhájának elkészítését, leginkább csak udvariasságból történt. Először is, fogalmam sem lett volna, hogy miféle ajándékkal lepjem meg őket az esküvő alkalmából, másodszor pedig szerettem volna legalább egy kis örömet szerezni az apámnak, ha már ennyire hullámzó volt a kapcsolatunk. Ennyit talán még én is meg tudtam tenni, ráadásul úgyis ez a munkám, és csinálni is szeretem. Egyáltalán nem okozott hát plusz rossz perceket, inkább kikapcsolódásként fogtam fel, és már készültem is a személyes találkozóra. Mivel mostanság nem igazán volt részem abban, hogy vendégeket fogadjak, ezért már teljesen el is felejtettem, mit is kell ilyenkor csinálni. Amiért nem lakom ebben a városban már évek óta, így értelemszerűen a lakásban feleslegesen nem tartottam semmilyen élelmiszert, ami romlandó. Kénytelen voltam hát elmenni egy kicsit bevásárolni, hogy legalább valamivel megkínálhassam a leendő mostohaanyámat, mert nagyon bunkó még én sem akartam lenni most. Ez az alkalom nem arról szólt, szóval a cukrászdában felszerelkeztem néhány csokis keksszel, meg még pár aprósüteménnyel, olyan biztos, ami biztos alapon. Más is akadt még, de csak a legszükségesebbek. Mire eljött az általunk megbeszélt időpont, szépen kipakoltam mindent a nappaliban lévő kisasztalra, a vázlatfüzetem és a különböző alkotáshoz szükséges eszközeim pedig ott pihentek a kanapé egyik sarkában. Arra vártak, hogy munkához lássak velük, de ahhoz először is meg kellett érkezni az arának, hogy elkezdhessük végre a közös munkám. Nagyon kíváncsi voltam egyébként a stílusára, arra, hogy végül mit fogunk mi ketten összehozni a jeles alkalomra. Sejtéseim azért akadtak, úgy tippeltem, hogy valami egyszerű és letisztult lesz az, amit kérni fog. Ha mégsem, én úgyis csak még jobban fogok örülni neki. Nem sokkal később, viszonylag pont időben hallottam meg a kintről érkező lépteket. Ugyan a hó valamelyest tompította a hangokat, a halk roppanások azonban nem kerülhették el a figyelmemet, ráadásul az ismerős szagot is megéreztem. Össze sem tudtam volna téveszteni igazából semmivel. Azért még megvártam, amíg becsengetett vagy éppen kopogtatott, csak azt követően nyitottam ki, akkor viszont már egészen hamar. Nem akartam elébe kerülni, a végén még azt hinné, hogy jobban vártam, mint amit bevallanék magamnak. Valahol azért a kezdeti nehézségek ellenére szimpatikusnak találtam, ráadásul nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy kiköpött anyám volt, csak szőke hajjal. Annyira hiányzott nekem évszázadokon át ez az arc, hogy most jól esett látnom, bevallani viszont nem voltam hajlandó. - Szia! – köszöntem udvariasan, és még egy halovány kis mosolyt is kipréseltem magamból. – Pontos voltál! – jegyeztem meg afféle dicséretképpen. – Gyere csak be, azt hiszem még nem jártál nálam… - természetesen biztos voltam benne, hogy nem járt nálam. – Vedd le nyugodtan a kabátodat, itt is le tudod tenni, vagy a nappaliban is – mutattam az előbb megnevezett helyiség irányába. – Kérsz papucsot? – próbáltam nagyon civilizáltan, és egy kicsit barátságosan viselkedni. Közvetlenebbül, mint ahogyan az átlagos vevőimmel szoktam az üzleteimben, mert ő mégiscsak afféle családtag, vagy mi a csoda. Egyébként rajtam természetesen akadt egy papucs, méghozzá szigorúan az itthonra felvett ruhámmal harmonizáló. Nekem ez mindig fontos volt, egyfajta kézjegye volt számomra a hozzáértésemnek, illetve ilyen szinten nagyon kínosan ügyeltem, szinte már betegesen a megjelenésemre. Erről és a precizitásról jól lehetett már ismerni engem.
Mivel azóta a februári titkolózós incidens óta Killian rendszeresen beszámolt róla, hogy alakulnak a dolgai Hollyval, – azt hiszem – tisztában voltam vele, milyen hullámzó a kapcsolatuk. Egyik jobban sikerül, a másik kevésbé… én pedig, kívülállóként szemlélve a dolgokat csak csendben szurkolok nekik, hogy inkább ez előbbiből legyen több. Nem mondom, váratlanul, amikor az egyik nap hazaállítva említette, hogy a lánya felajánlotta, elkészíti a ruhámat az esküvőre. Eleinte szóhoz sem jutottam meglepetésemben, utána azonban rá kellett döbbennem, hogy azon kívül, hogy szeretnénk esküvőt, szinte semmi konkrét dolgot nem beszéltünk meg… Igaz, esett róla szó, hogy milyen jó lenne tavasszal tartani, vagy ha a szabad ég alatt lenne megrendezve, de már ez a kettő is nehézkesen volt összeegyeztethető az időjárás miatt, szóval egyelőre annyi volt a biztos, hogy valami kis létszámú, családias összejövetelt szeretnénk. De hogy milyen meghívókat küldjünk, vagy mikor, vagy pontosan kiknek… Ahogy a ruháról sem volt semmi konkrét elképzelés eddig. Mielőtt eljutott volna hozzám Holly ajánlata, még az is megfordult a fejemben, hogy megkérem a szüleimet, küldjék el azt, amit Zachary mellett viseltem, hisz valahol még megvan a szekrény mélyén, vagy ha mást nem, akkor valami egyszerű kosztüm is megteszi, hisz nem ez lesz az első esküvőm, nem kell olyan nagy felhajtást csapni hozzá… Így viszont viszonylag egyszerűen eldőlt a kérdés – legalábbis ami azt illeti, hogy honnan lesz ruhám… a nagyobb kérdés, a „milyen ruhám lesz?”, még mindig hátra volt. Miután Hollyval sikerült megbeszélni, hogy pontosan hol és mikor találkozzunk, belebújtam a kabátomba, majd „lejelentkeztem” Killiannél. Igaz, a Vörös Hold óta főleg azért szoktam rá, mert egyrészt, így ő se idegeskedik amiatt, hogy épp merre csavargok, másfelől ha valami gond lenne, akkor tudja, hogy merre keressen. Kicsit zavarban voltam amiatt, hogy magam sem igazán voltam biztos benne, milyen ruhát is szeretnék a nagy napon, hiába törtem a fejem ezen az elmúlt pár napban… most is, a buszon ülve e körül forognak a gondolataim, mígnem meg nem érkezek Holly lakásáig, ám be kell valljam, most sem járok sokkal előrébb a témában. Reménykedek benne, hogy leendő mostohalányom – te jó ég, még belegondolni is furcsa – segít, hogy megtaláljuk a megfelelőt, hisz amíg én már több mint 10 éve nem foglalkoztam a témával, ő nap mint nap ebben mozog. -Szia! –köszöntem vidáman, miután a csengetést követően bebocsájtást nyertem, a megjegyzésére pedig csak halványan elmosolyodok - Igyekeztem, bár ez az időjárás nem könnyíti meg az ember dolgát… Egyszer majdnem sikerült elesnem idefelé jövet, pedig más sem hiányzik az életemből, mint egy kéztörés. -csóváltam meg a fejem, még csak az hiányzik… ilyenkor télen amúgy is több a beteg, mint egyébként, pláne, hogy a síparadicsomban van a rendelőm. -Nem, még valóban nem. -bújtam bejjebb, majd a kabátomtól megszabadulva itt is hagytam az előszobában - Ó, azt megköszönöm! Jut eszembe, mielőtt elfelejteném… Ezt neked hoztam. Remélem, szereted az ilyesmit. – nyújtottam át neki a díszdobozt, mely mindenféle aszalt gyümölcsöket és ropogtatni való magvakat rejt – az ősz és nyár ízei egy helyen, a téli hónapokra. Ami azt illeti, kicsit gondban voltam, hogy mégis mit hozzak, hisz ha már vendégségbe jöttem, nem szerettem volna üres kézzel beállítani, viszont tekintve, hogy eddig csak egyszer találkoztunk… nem ismertem még annyira Hollyt, hogy olyan biztos legyek az ízlésében. -Gondolom már édesapád is mondta, de szeretném én is megköszönni ezt a felajánlást. Igazán kedves gesztus volt részedről, és már csak emiatt is sokkal személyesebb, különlegesebb lesz a ruha. –hogy a párom lánya tervezte. -Viszont előre is szeretnék bocsánatot kérni, lehet, hogy nem leszek túl könnyű eset… -sóhajtottam, de aztán egyből el is mosolyodtam - Egy pár elképzelésem az akad, csak nem tudom, mit lehet majd kihozni belőle úgy, hogy a végeredmény is összhangban legyen.
Sokszor még mindig nem voltam teljesen biztos abban, hogy miként is kezeljem Abigailt, vagy hogyan is álljak hozzá. Elég nehéz volt valaki olyannak a szemébe nézni, akinek az arcát már jobban ismerted, mint a tenyeredet, ugyanakkor mégsem azoknak a vonásoknak volt a gazdája, akit ismertél. Persze ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy el kellett fogadnom, hogy ő lesz a mostohaanyám, vagy mi a csoda. Úgy, hogy jócskán az őse lehettem volna, és ki tudja? Lehet, hogy tényleg az voltam, hiszen a fiam életéről semmit nem tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi lett vele később, és ennyi generációval később akár ez is megtörténhetett, bár nem vagyok profi a biológia terén. - Szerintem elég könnyen meggyógyítanák neked az őrzőitek… - tettem szóvá halovány mosollyal, mert neki hiába nem voltak olyan fejlett regenerációs képességei, mint nekem, attól még a módszer meglett volna arra, hogy gyorsabban meggyógyuljon. Még azt is megkockáztattam volna, hogy otthon van mindenféle gyógykenőcs, meg ki tudja, hogy miket halmoz fel egy gyógyító, úgyhogy annyira nem féltettem. – De egyébként nyugodtan szólhattál volna, hogy menjek érted – tettem még hozzá, mielőtt jobban meggondoltam volna. Ma kínosan udvarias vagyok, úgy látszik. Egyébként nem lett volna nagy fáradtság, de talán elhamarkodott döntés volt tőlem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Legalább ő nem érezte meg rajtam, hogy nem volt teljesen biztos az elhatározásom az ügyben. - Máris! – azzal már elő is halásztam az előszobában lévő cipőtartó szekrényből egy kényelmes, jó minőségű papucsot. Másnak nem is lehetett volna helye a házamban. Azt pedig már meg sem kérdeztem, hogy hányas méret kell neki, mert elég volt csak ránéznem. Hiába nem cipőbolti eladó vagyok, attól még a divatszakmában dolgozom és van szemem a méretekhez. – Ó! Öhm… - kissé zavartan pillantottam a felém nyújtott dobozra, mert erre valahogy nem számítottam. Valószínűleg én is vittem volna neki valami apróságot, ha hozzá megyek, de attól még valahogy furcsa érzéseket váltott ki belőlem. – Nos, köszönöm! – vettem el végül, és még egy halvány mosolyt is mellékeltem hozzá. – Igazság szerint aszalt gyümölcsöket nem nagyon szoktam enni, de a magvakat szeretem, ha éppen nincs időm enni – válaszoltam, közben pedig már meg is indultam a nappali irányába. - Főztem egy kis teát, bár ha a kávét jobban szereted, azzal is tudok szolgálni – noha valami miatt úgy sejtettem, hogy inkább az előbbit fogja választani. Én azért szerettem mindenre felkészült lenni, de ez a precizitás átka. – Reméljük, hogy sikerül olyat alkotnom, ami tényleg tetszeni is fog! – hárítottam végül a hálálkodást, ahhoz pedig kétség sem férhetett, hogy tökéletes lesz a ruha. Még soha életemben nem adtam ki a kezemből olyat, amit ne vállaltam volna fel büszkén. Ez pedig több volt, mint az átlagos munkáim, ez számomra is teljesen egyértelmű volt. Még ha a külvilág számára ezt nem is mutattam szívesen, én komolyabban kezeltem, mint a többi munkámat szoktam. El lehet képzelni akkor, hogy mennyire akartam, hogy ez most jó legyen. - Mást amúgy sem nagyon tudnék adni nektek… - vallottam be őszintén. Én ehhez értek, én ezzel tudtam hozzájárulni. Ráadásul apámat azért valahol nyugodtan lehetett művészléleknek titulálni, én pedig ezt a két kezemmel fogom elkészíteni, csak és kizárólag erre a napra. Ez tőlem különösen nagy dolognak számított, meg amúgy sem ismertem még őket eléggé ahhoz, hogy mást vegyek. Ha csalódnának, azt én is abszolút kudarcként élném meg, ez pedig most valahogy nem hiányzott a mindennapjaimból. - Emiatt igazán felesleges aggódnod! – legyintettem egyet, miközben a kívánságának megfelelő forró italt szolgáltam fel neki, ahogy illik. – Nem te leszel az első menyasszony, akivel együtt dolgozom. Szerencsére elég profi vagyok ahhoz, hogy tudjam az ilyesmit kezelni, sokszor mások sem tudják, hogy mit akarnak igazán. Azért vagyok itt én, hogy segítsek olyat alkotni, ami megfelel az elképzeléseidnek, és persze az én stílusomból is van benne egy kevés – ez mondjuk jelenleg nem volt fontos tényező, de rám jellemző volt, hogy valamennyi tényleg megtalálható volt egy-egy általam készített ruhában a saját ízlésvilágomból is. Emiatt voltak olyannyira tökéletesek a ruháim. – Bízd csak rám, olyan ruhát varrok neked, hogy mindenkinek tátva marad majd a szája. Az összes elképzelésedet le fogom rajzolni, és aztán majd felvázolom neked az adott darabok ötvözeteit, ahogyan szerintem megfelelő lenne. Nem tudom, hogy mit gondoltál ki, de szerintem praktikus lenne a hosszú ujjú ruha, bár nem lényeges. Előbb szeretném tudni a te ötleteidet, a te vágyaidat, nem akarlak befolyásolni! – emeltem meg a kezeimet, közben pedig megráztam a fejemet. Reméltem, hogy idő közben nem volt annyira feszélyezett, hogy ne üljön le, mert én bizony elfelejtettem hellyel kínálni, de nem is tekintettem igazán vendégnek. Még ha ezt egyelőre én fel sem fogtam igazán.
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak Holly fejében, akkor valószínűleg én magam is zavarba jönnék, mást nem már csak a gondolatától is, hogy még ha több száz éven átívelően távoli is, de akár az is lehet, hogy vér szerinti kötelék is van köztünk… Nem is tudom, hogy fogadnám, vagy hirtelen mihez kezdenék vele, de tény, hogy akár ez is magyarázatul szolgálna arra, miért hasonlítok annyira az édesanyjára. -Igen, a tudással nincs is akkora gond… A probléma csak az, hogy jelenleg alig vagyunk Fairbanksben, mint gyógyítók. Konkrétan ketten vagyunk, plusz egy tanonc. –osztom meg vele ezt a kis érdekességet, nem hiszem, hogy épp ezt az információt felhasználva akarna ártani nekünk… Amikor azonban meghallom a következő megjegyzését, csak meglepetten rázom a fejem. -Ugyan, már így is hatalmas segítség, hogy legalább a ruha miatt nem kell aggódnunk. Egyébként meg amennyit dolgozok, ennyi mozgás igazán kell mellé. Ha már sportolni nem nagyon van időm. – igaz, nyáron egyszerűbb, olyankor a tömegközlekedés helyett kerékpározni szoktam, de ilyen időben azt inkább mégsem kockáztatom meg. Csúnya vége lenne, ha azt nézzük, mennyire nincs tapasztalatom a téli időjárással – konkrétan, mielőtt ide utaztam volna, havat sem sűrűn láttam. Úgy látszik, az ajándékválasztásom ezúttal nem sikerült a legszerencsésebbre, de annyira talán még sem veszett fejsze nyele – mindenesetre tanulok belőle, hogy legközelebb okosabban választhassak. Közben pedig már masíroztam is Holly után a nappaliba. -A tea tökéletes lesz, pláne, ha még meleg. -feleltem. Nem mint ha bajom lenne a kávéval, de reggel már ittam egyet, és nem szeretném túlzásba vinni a koffeint sem. -Én bízom benne. -mondtam magabiztosan, hisz miután már volt szerencsém a szalonjában is megfordulni és láttam, milyen ruhákat tervez… biztos voltam benne, hogy együtt is sikeresen vesszük majd az akadályt. -Ne butáskodj, nem is várnánk el… Úgy értem, nem az ajándékozáson van a hangsúly, hanem hogy megosszuk az örömünket azokkal, akik fontosak számunkra. -feleltem, pláne, ha azt nézzük, hogy ez már a második közös esküvőnk lesz… Nincs az a tudat alatti stresszelés és kényszer, hogy mindennek rendben és tökéletesnek kell lennie, hogy sikerüljön, hisz már tudjuk, nem ez a lényeg. -Ó, azt gondoltam! –nevettem el magam… szép is lenne, ha én lennék az első, akinek tervez, bár kétségkívül az is megtiszteltetésnek számítana - Remélem, hogy nem is a legproblémásabb leszek. -tettem azért még hozzá. Hallgattam, ahogy a tervezésről mesél, közben pedig már egész belelovalltam magam ebbe az egészbe – ami nem kis teljesítmény, ha azt nézzük, hogy hány napja rágódok azon, hogy vajon mire fogunk jutni. Azt hiszem, az mindenesetre már haladás, hogy a bizonytalanság miatti félelmem kezd alábbhagyni, hogy helyette a lelkesedés vegye át a helyem. Belekortyoltam a teámba, majd miközben a két kezemet rátapasztottam a meleg porcelánra, bele is vágtam, hogy megosszam az elképzeléseimet a tervezővel. -Hogy őszinte legyek, én is hosszú ujjú ruhában gondolkoztam… Részben az időjárás miatt, hisz még nem sikerült eldönteni, hogy kinti vagy benti esemény legyen, sőt… lehet, hogy szégyen, de még a pontos időpont sincs meg egyelőre, csak annyi, hogy a tavasszal… Viszont ettől eltekintve van egy másik „probléma is”. Hogy őszinte legyek, imádom az olyan ruhákat, amik szabadon hagyják az ember hátát, és a rövid ujjú és pánt nélküli darabokat is kedvelem, de... Mondhatni, Indiában az teljesen megszokottnak számított… és akkoriban még jóval kevesebb tetoválásom volt, mint most. -igaz, ez nem feltűnő, hisz amikor nem otthon vagyok, igyekszem olyan öltözéket összeállítani, ami a lehető legtöbbet takar belőle -Nem tudom, mennyire vagy képben az őrző tetoválásokkal… Esetleg megmutassam…? Mert személy szerint én szépnek tartom őket, de ettől függetlenül nem szeretem mutogatni őket, úgyhogy ha lehet, inkább olyan ruhát szeretnék most is, ami takarja…-kérdezem óvatosan, hisz nem tudom, mennyire kíváncsi rá – elég, ha nagyjából megmutatom a helyüket, vagy a mintára is kíváncsi? -Egyébként inkább valami egyszerű, letisztultabb darabra gondoltam, a sok fodorral, strasszal, masnival meg társaival telezsúfolt darabokhoz szerintem már egy kissé öreg vagyok, meg egyébként sem annyira a stílusom… Ilyen szempontból inkább a klasszikusabb darabok tetszenek, fehér ruha, földig érő szoknya… vagy ha már anyagban gondolkozunk, akkor a csipke-díszítéseket is szeretem. -lovalltam bele magam egyre inkább a témába, egymás után adva az ötleteket, ami csak eszembe jutott.
- Ó, értem… - bólintottam kurtán, mert az ilyen őrzős dolgokkal igazából sohasem voltam tisztában. Találkoztam én már velük életem során elég sokszor, valójában nekik köszönhettem azt is, hogy a háborús perek után a kivégzésemen nem haltam meg. Ettől függetlenül azonban soha nem folytam bele különösebben a dolgaikba, mert nem volt miért. Most, hogy úgymond egy családtagom – vagy inkább leendő – is a tagjaik közé tartozik, már más volt a helyzet. Meg, valljuk be őszintén, hogy az információgyűjtés sohasem lehet negatív dolog. – Az nem túl sok. Ezek szerint jobb, ha nem üt be semmilyen háború közöttünk – konstatáltam, némi kis mosolykezdeményt is felvillantva. Egészen biztos, hogy én nem folynék bele ilyen harcokba, mert már nem vágytam arra, hogy bizonyítsak vagy kivegyem a részem ilyen küzdelmekből. Megtenném, ha muszáj lenne, de amennyiben van választási lehetőségem, én úgy tökéletesen jól megvoltam Anchorageban is, ezekkel a hetente-kéthetente történő látogatásaimmal. Végül csak megvontam a vállaimat, amikor hárította a felajánlásomat. Nyilván nem fogom ráerőszakolni a segítségemet, ha nem akarja. Ennyire azért soha nem voltam jótét lélek, szerintem nem is fogok azzá válni. Most egyszerűen csak próbálkoztam, igyekeztem rájönni, hogy miként is kellene kezelnem ezt a helyzetet, és hogyan is viszonyuljak ehhez a nőhöz, aki anyám szakasztott mása volt, és ettől szerintem soha nem fogok tudni teljesen elvonatkoztatni. Nem is tudom, hogy apámnak, hogy sikerült. Szerintem egyébként sehogy, de ezt neki nem fogom előadni, mert a végén még leharapja a fejemet érte a nagy sértettsége közepette. Ráadásul nála sajnos nem is képletesen kellett érteni, mert határozottan belefért szó szerint is. Azért szerettem volna azt gondolni, hogy nem tenne ilyet, de sohasem lehet biztos benne az ember. - Természetesen, az előbb főztem! – azzal a lendülettel pedig már ki is szolgáltam Abigailt. Nem is számítottam másra, és ilyenkor egyfajta elégedettség lett úrrá rajtam. Pontosan úgy, ahogyan akkor is, mikor kitaláltam egy ara kívánságát, az ízlésének megfelelő ruha pedig megalkotásra került. Én sajnos az a típus voltam világéletemben, aki szereti, ha igaza van – mondjuk ki nem?! -, még jó, hogy őrzőként ő ezt nem érezhette meg rajtam. Biztosan egy kicsit furcsa lett volna, hogy ilyen apróság ekkora elégedettséget vált ki belőlem. Egyébként tényleg röhejes! - Az egy dolog, hogy most ezt mondod, de igazából mindenki elvárja, ez egyfajta íratlan szabály – vonogattam a vállaimat. Nem láttam értelmét annak, hogy megjátsszam magam előtte, vagy hazudjak. Általában egyébként is kimondtam a véleményemet, akkor is, ha másokat nem érdekelt túlzottan. Ez együtt járt az én csodás személyiségemmel, hiába voltam tökéletesen tisztában azzal, hogy mikor hogyan illik viselkedni, és mit szabad mondani. Teljesen hidegen hagyott, csak akkor figyeltem oda ilyen apróságokra, ha nagyon muszáj volt. Egyébként bátran kifejeztem szavakkal is azt, amit gondoltam. – Ugye tudod, hogy egyébként ez nagyon elcsépelt és közhelyes volt most? – kérdeztem először teljesen komolyan, ám utána elmosolyodtam, hogy elvegyem a szavaim élét. Sosem hittem abban, hogy valaki csak azt akarná, hogy megossza az örömét másokkal. Ennél az ember sokkalta önzőbb, és inkább megmutatni akarja, hogy mennyivel szebb, mennyivel jobb volt minden, és még napestig lehetne sorolni. - Meg fogom oldani, ne aggódj! – jelentettem ki határozottan, mert tényleg hittem abban, hogy nem lesz probléma a tervezés során. Legfeljebb én fogok variálni egy csomót, de ez már nem az ő gondja volt. Neki annyi volt a dolga, hogy majd válasszon, amikor eljön az ideje. Az sem lesz egyszerű, ezt garantálni is tudtam volna, hiszen elég jól dolgozom ahhoz, hogy az ötleteim általában mind jók legyenek. Nem, még véletlenül sem voltam egoista – talán egy kicsit -, egyszerűen csak tisztában voltam a saját képességeimmel. Míg ezen gondolkoztam, hagytam, hogy végre kifejtse a véleményét. Én hiszem azt, hogy egy nő élvezi az ilyesmit, amikor tervezgethet és magáról beszélhet. Én nem annyira, de akikkel eddig dolgoznom kellett, azok mind ilyenek voltak. Biztosan az az oka, hogy már jó sok évet leéltem ahhoz, hogy ez megkopjon az én esetemben. - Értem – biccentettem egyet, közben pedig odanyúltam egy süteményért, amely szintén az asztalon pihent egy tálban. – Szóval nem szeretnéd, hogy látszódjanak a tetoválások. Pedig akiket meghívtok, azok gondolom, hogy tisztában vannak azzal, hogy őrző vagy… - tettem szóvá tapogatózva, mert a magam részéről én imádtam a nyitott hátú darabokat, Abigail pedig elég csinos volt ahhoz, hogy rá lehessen adni nyugodt szívvel egy ilyen fazont. – Láttam már néhányat, de a tervezés szempontjából igazából nem nagyon számít. Nem mellesleg, úgyis fogom majd látni, ha levetkőzöl – nem akartam, hogy máris elkezdjen itt vetkőzni, mert az még úgyis odébb volt. Most egyszerűen csak ki akartam találni, hogy mi is lesz az, ami neki megfelel, és én is hajlandó vagyok megalkotni. - Rendben, akkor a nyitott hát kilőve. Pedig az igazán fel tudja dobni, de így is szépen meg lehet oldani – biztosítottam róla gyorsan. Egy jó tervező ugyanis olyat alkot, ami mindenkinek elnyeri a tetszését. Ízléstől és nemtől függetlenül is. – Pontosan ilyet gondoltam neked én is – bólogattam, kopogtatva a ceruzám végével a vázlatfüzetem üres lapját. – Nem illenek hozzád! – értettem egyet. A kor itt nem számított, egyszerűen nem érezné jól magát benne, ezt biztosra vettem teljesen. – Csipkét gondoltam neked, legalábbis a hátra és az ujjakra mindenképpen. Szerintem valami szép esésű, egyenesebb fazonú szoknya állna neked jól. Nem olyan sellős, nem is abroncsos, valami egyszerű. Masnikkal amúgy is csak külön kérésre dolgozom, a strasszok meg egyáltalán eszembe se jutottak – osztottam meg vele a gondolataimat, miközben elnagyolt vonalakat kezdtem rajzolni. – Mindjárt csinálok akkor első körben egy vázlatot, hogy az mennyire tetszik neked – közvetítettem közben, mintegy mellékesen. Gyors, határozott mozdulatokkal dolgoztam. Azért bennem is megvolt az a művészi véna, ami az apámban, így nem kellett sokat várni, az első forma máris alakot öltött a papíron. - Első körben ilyesmit gondoltam – mutattam felé a rajzot, ha meg esetleg közelebb ült hozzám, akkor csak odafordítottam. – De akár lehet kicsit másabb szoknyarésszel is, valahogy így – a második már jóval elnagyoltabb volt, ott csak a szoknya esése volt a lényeg. – Nem tudom, hogy uszályt szeretnél-e majd… - tekintettem felé kérdőn.
-Annak sosincs jó vége, amikor a vérfarkasok háborúzni kezdenek. -jegyeztem meg egy fáradt sóhajjal, bár gondolom, a mostani, falkaegyesítés előtti állapotokat nem kell említenem neki - Nem mint ha bármilyen háború jó lenne. -korrigáltam magam némileg. -Nagyszerű! -mosolyodtam el én is a forró tea gondolatára, ahogy pedig megkaptam a sajátomat, a kezemet a bögrére téve egyből közelebb is húztam magamhoz. -Tudom… -fújtam ki a levegőt lassan, ahogy a bögrém alját kezdtem vizslatni… - De valahol azért szomorú dolog, hogy napjainkra így vélekednek róla. -jegyeztem meg, hisz így vagy úgy, attól még igaz volt. Lehet, hogy az első esküvőkben még mindenkiben teng némi bizonyítási vágy, hogy megmutassa a többieknek, azonban tekintve, hogy ez már a második esküvőm lesz… ugyanazzal a férfival… És ha úgy nézzük, még az előző házassági eskünk is él, hisz ”…míg a halál el nem választ.” – az pedig nem választott el… Legalábbis az övé nem. -Abban egy percig sem kételkedtem! -mosolyodtam el szélesen, hisz az eddigiek alapján rendkívül céltudatos nőnek ismertem meg, csodálkoznék rajta, ha nem birkózna meg vele… Belekezdjek, hogy így első körben elmondjam, ami eszembe jutott, mint használható ötlet, hogy aztán Holly, mint hozzáértő, véleményt nyilvánítson róla – valójában mennyire használható, vagy összeegyeztető a kívánságaim tárháza. -Hogy őszinte legyek, még mindig nincs pontos vendéglista… Hiába noszogattam apádat, hogy most már ideje lenne leülni, és eldönteni, viszont… Még nem tudom, hogy csak őrzők és vérfarkasok lesznek-e jelen, vagy emberek is. -vallottam be, hisz illene meghívni néhány embert… ez viszont sokat bonyolítana az egész helyzeten, attól tartok – ha meg még a szüleimet, vagy rokonaimat is meghívjuk, arról nem is beszélve, hisz azzal sincsenek tisztában, hogy őrző vagyok. -Nincs semmi gondom velük, tetszenek, meg minden, csak nem tudom, mennyire illenének egy esküvői ruhához… Arról nem is beszélve, hogy orvosként azért illik odafigyelni az embernek a megjelenésére, én pedig világ életemben rejtegettem a tetoválásaim a civilek elől… Nem tudom, nem érezném-e zavarban magam, ha most csak úgy mindenki szeme láttára bocsájtanám. -vallottam be őszintén. Nem szégyelltem őket, csupán nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő alkalom a mutogatásukra, és stílusban sem túlzottan illenének az ilyen „nyugati” stílusú ruhákhoz. Ha nem, hát nem. Beletörődően biccentettem a megjegyzésére, majd tovább tárgyalva a dolgokat ismét elmosolyodtam, ahogy Holly jelezte, ő is hasonló stílusban gondolkozott. Bár nem az én lányom volt, valahol azonban mégis büszke voltam rá, hogy ennyire jól ráérez. -Egyébként nem feltétlenül szükséges hosszú ujjú ruha, ha tudsz valami jó megoldást helyette. Nagyjából idáig borítja a vállam és a karom tetoválás, és az is csak az egyiken. -mutattam a pulcsimon keresztül a jobb felkarom körülbelül közepéig. Bőszen bólogattam a megjegyzésére, idáig jól hangzott, amit ketten összeraktunk. Amikor rajzolni kezdett, székestől kicsit közelebb húzódtam, mellé, hogy jobban láthassam, mit rajzol. S bár én is szerettem rajzolni, mégis, néma tisztelettel adóztam előtte, hogy mennyivel jobban és magabiztosan bánik a ceruzával. A rutin meg az évek, ugyebár… -Érzem, ez nem lesz könnyű… Mind a kettő tetszik. Ennek az elsőnek különösen ez a része, itt a derékrész alatt… Mint ha egy gyöngyvirág lenne. -tettem szóvá a gondolataimat, majd a másik rajzot közelebb húzva folytattam - Viszont ennek jobban tetszik ez az alsó, szoknya része, hogy egyszerűbb az esése, kevésbé hullámosodik, vagy hogy is mondjam. -kerestem a megfelelő szavakat, amikor azonban szóba került az uszály, töprengve vakargattam meg a tarkómat. -Ez jó kérdés… személy szerint én annyira nem ragaszkodok hozzá, csak megnehezítené a mozgást… És az eddigi tapasztalataimat tekintve az esküvőkről, a menyasszony-vőlegény páros általában örül, ha legalább a vacsora idejére leülhet, azt leszámítva egész nap talpon vannak… Szerinted? -kérdeztem vissza, miután kifejtettem a véleményem.
- Így van, én is így gondolom – bólogattam egyetértően. Igaz, hogy itt végül nem lett annyira véres a vége, de nekem volt már részem falkaháborúban, és nem hiányzott még egy az életemből. Bőven elég volt az az egy is, hiszen nem sokon múlt, hogy túlélem. Pedig már akkor sem voltam ám valami fiatal! – Te vagy annyira szerencséd, hogy egyet sem kellett átélned, ugye? – nem voltam benne teljesen biztos, de kíváncsi tekintetem azért rászegeztem. Az, hogy nem kellett egyetlen háborút sem átvészelnie, az nagyon szerencsés dolog szerintem. Én aktívan részt vettem benne, a másodikban különösen. A továbbiakban azonban nem akartam ezen törni a fejemet, vagy túlzásba vinni az agyalást a rossz dolgokon. Helyette sokkal jobb ötletnek tűnt, ha a munkára koncentráltam és a lassacskán közelgő esküvőre, ha már valamennyi részem lesz benne mindenképpen. Persze azon túl, hogy én leszek a vőlegény családja, a lánya, azért a ruha is egészen fontos kelléke volt egy ilyen eseménynek. - Az emberek ilyenek – vontam meg a vállaimat, és részemről ezzel már le is volt zárva a téma, mert akármennyire nem ítéltem el azokat, akik nem farkasok, valahol mégis volt bennem velük szemben egyfajta lenézés. Akárhonnan nézzük is, mi többek voltunk náluk. Tovább éltünk, erősebbek, gyorsabbak voltunk, egyszerűen több tudást volt lehetőségünk felhalmozni, így az intelligenciaszintünk is sokszor verte az övékét. – Úgy látszik, hogy nem az a kapkodós típus – a szám szegletében megjelent egy halovány kis mosoly, szinte fel sem fogtam, hogy ez megtörtént. Akkor valószínűleg egyből igyekeztem volna visszafogni magam, de így ez nem történt meg. Nekem még szoknom kellett azt, hogy az érzelmek kimutatása annyira nem is borzalmas dolog, mint ahogyan az utóbbi évtizedekben én gondoltam. - Ha kell majd esetleg valami szervezési segítség, csak szólj. Kapcsolatban állok néhány virágossal, meg dekoratőrrel, ilyesmi. Tudod, ilyenkor ajánljuk az ügyfeleknek egymást… - magyaráztam könnyeden, és ha kellett, akkor tényleg tudtam telefonszámokat adni. Nekem ugyan nem lett volna időm arra, hogy ténylegesen is segítő kezet nyújtsak, de végül is, nem voltunk túlzottan közeli barátnők, hogy ennyire kivegyem a részem ebből a dologból. Sőt, még épphogy futó ismerősnek tituláltam volna magunkat jelenleg, de idővel ez talán még változhat majd. Sosem lehet tudni, hiszen arra sem számítottam, hogy az apám még életben van, arról meg aztán főleg ne beszéljünk, hogy léteznek a vérvonalak legelső tagjai. És mind itt vannak ebben a városban… - Jól van, megértettem. Még olyan megoldás lehet, hogy alapvetően nyitott a háta, de csipkével van fedve, úgyhogy annak a mintájától a tetoválás nem nagyon fog még csak átsejleni sem az anyagon – vetettem fel az ötletet, de ha ez sem fog neki tetszeni, abból sincs semmi probléma. Általában szerettem megfejteni és kitalálni, hogy kinek mire van szüksége, mi illik bele leginkább az elképzeléseibe. Amikor pedig az én és az ara tervei is találkoztak, abból sültek ki a legjobb dolgok. Bár csak elég nagy összegért terveztem személynek ruhát, általában azokat vették meg, amelyek már az üzletben voltak, vásárlásra készen. - Szerintem szép és elegáns lenne a hosszú, csipke ujjal. Ha pedig a háta is abból lesz, akkor remekül fog mutatni a kettő együtt – vélekedtem némi gondolkodást követően, mert ilyenkor azért nekem is magam elé kellett képzelnem az összképet, méghozzá úgy, hogy Abin volt rajta a ruha. Elég művészi véna szorult belém ahhoz, hogy ez gond nélkül menjen, de még nekem is kellett hozzá néhány másodperc. Egyszerűbb lett volna, ha az apám vérvonalába tartozom, és akkor meg tudtam volna neki mutatni, hogy miként állna rajta. - Ennek örülök! – mosolyogva pillantottam fel rá, de valami egyéb véleményt azért mégiscsak vártam. – Rendben! Megoldható az is, hogy a kettőt összefésüljem egy ruhává – ezt megnyugtatásnak szántam, hogy ne aggódjon, nem kell kifejezetten ezek közül választania, hiszen a lehetőségek tárháza szinte végtelen volt, már ha az én fantáziámra és problémamegoldó képességemre hagyatkozunk ezen a téren. – Ebben van valami, viszont olyat is tudunk csinálni, hogy le lehessen szedni az uszályt a szertartást követően, ha az neked úgy kényelmesebb, és csak amiatt nem szeretnél uszályt, mert utána azzal kellene mozognod – ajánlottam fel, kíváncsian várva, hogy mit fog választani. Közben fel is vázoltam egy újabb rajzot, immár az előző derékrészével, a második szoknyájával. Hosszú ujjakat rajzoltam hozzá, és egy másfél méteres uszályt. Csak ezt követően fordítottam felé. – Ez jobban tetszik? – érdeklődtem türelmesen. Hihetetlen, hogy alapvetően mennyire türelmetlen tudok lenni, de amikor dolgozom, akkor megszáll a világ minden nyugalma.
Ahogy Holly visszakérdez a háborúk kapcsán, egy pillanatra hezitálok a válasz előtt… Igaz, nem volt mindig „béke” körülöttem, de ha belegondolok abba, hogy ő, vagy akár Killian miket élhetett át a világháborúk és egyéb kisebb háborúk alatt, ahhoz képest semmiség volt, amiben nekem volt részem. -Hála az égieknek, nem. Legalábbis az igazán nagy háborút nem éltem át, a második világháború után pár évvel születtem. Igaz, kisebb-nagyobb összecsapásokba, falkaháborúkba meg vallási nézeteltérésekbe sikerült belecseppennem, de az közelről sem ugyanaz. -feleltem a nő kérdésére. Te jó ég, valahol fura és félelmetes belegondolni, hogy ők miket élhettek át… Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen „fiatal” vagyok és remélem, hogy a későbbiekben sem lesz „szerencsém” ilyesmihez. Azonban ennyi elég is a rossz dolgokból, hacsak Hollynak nincs több kérdése, én sem erőltetem tovább ezt a témát, nem szeretnék hangulatgyilkos lenni, amikor egy ilyen kellemes esemény kapcsán találkoztunk. -Nem éppen, de talán nem is baj… Ellenben látnád néha, ha belelkesedik valamin! Mint valami türelmetlen kisgyerek, úgy fel tud pörögni. Láttad volna a könyvesbolt kialakításánál! -csóváltam a fejem mosolyogva. Igaz, ott is megvoltak a szokásos hullámvölgyek, de amikor épp lelkes volt… akkor nagyon lelkes volt, tagadhatatlan. -Ó… azt megköszönöm. -mosolyodtam el hálásan Holly felajánlása hallatán -Majd még megbeszéljük apáddal, neki milyen elképzelései vannak, aztán majd jelentkezem… bár a ruha miatt így is, úgy is fogunk még találkozni. -feleltem, ahogy hangosan gondolkoztam. A ruhával kapcsolatos újabb ötlet hallatán egy pár pillanatig csak csendben dilemmázok, de végül bólintok rá. -Hmm… Ez a megoldás egész jól hangzik. -egyezek bele végül, hogy ebben a megoldásban visszavegyük a lehetséges ötletek közé, amikor pedig felvetül, hogy mellé hosszú ujjú ruha legyen, határozottan kezd tetszeni az ötlet -Meggyőztél! Úgy értem, nézhetünk pár ilyen ötletet is. Tényleg, és ha már csipke… abból is választani kell, hogy pontosan milyen legyen, vagy azt te választod ki, melyik illene hozzá? -kérdezgettem, hisz annyira nem voltam tisztában vele, mennyire bonyolult vagy összetett egy ilyen ruha megtervezése… Bár azt hiszem, nem meglepő, hogy ha anyagok terén is nekem kell választanom, mindenképp segítséget kérek hozzá. -Rendben. Esetleg tudsz ahhoz is készíteni egy egyszerű kis skiccet?-bólintok az összefésülős megoldásra, de ha nem nagy munka számára, akkor szeretném papíron is látni… Mert gondolatban jól hangzik, de lehet, hogy a szemem előtt látva már más lesz a vélemény róla… Az uszállyal kapcsolatos felvetésen is elgondolkozok, elképzelve magam, hogy mégis hogy mutatnék benne, de végül csak megrázom a fejem. Nem is tudtam, hogy ilyen trükkök is vannak… de… inkább nem szeretnék uszályt. Vagy maximum valami nagyon rövidet, de akkor meg akár maradhat is, nem feltétlenül kell, hogy lecsatolható legyen. De ha már témánál vagyunk… van valami minimum hossz uszályoknál?-érdeklődtem, majd közelebb hajoltam, hogy megnézzem, milyen az új skicc a leendő ruháról. -Igen, így jobb. -bólintottam határozottan, majd egy kevésbé határozott mozdulattal ejtettem le a vállaimat, apró szusszanás kíséretében -Na jó, lehet, hogy mégiscsak jobb lenne azzal a lecsatolható uszállyal… Mondjuk a templomi esküvőre nem sok esélyt látok, és igaz, hogy tavasszal még elég hűvös az idő, de ha mondjuk mégis szabadtéri esküvő lenne, az uszály nem okozna gondot? Vagy az csak beltéren ajánlott? Bár, ha lecsatolható… akkor azt hiszem, azzal meg van oldva a probléma, vagy nem?
- Akkor jól gondoltam! – nyugtáztam végül, hogy igazam lett. Az ilyesmi mindig örömmel szokott eltölteni, habár elég gyakran bekövetkezik. Szeretem, ha igazam van, na! – Nem, az tényleg nem ugyanaz. Szerencsés vagy… - bólintottam végül, de tovább nem kívántam fűzni a téma fonalát. Már csak azért sem, mert bennem olyan emlékeket hozott felszínre, amelyeket jobb szerettem volna elfelejteni és magam mögött hagyni. Úgysem fog sikerülni soha, de egy kicsit jobb még lehet a helyzet. Apámat ugyan beavattam abba, hogy milyen részem volt a második világháborúban, de Abigail esetében már nem kívántam megtenni ugyanezt. Sokszor én is elítéltem magam érte, nem kellett más ferde pillantása még pluszba. Máskor meg elfogadtam és az életem részének tekintettem az egészet. Azt hiszem, hogy ez hangulattól függ leginkább. - El tudom képzelni! Egy bolt megnyitása amúgy is mindig jó, meg izgalmas dolog. Még emlékszem, amikor a sajátomat nyitottam meg. Innentől már csak arra van szüksége, hogy sikeres legyen az üzlet, és akkor talán lesz esélye egy nyugodtabb életre – ez hazugság volt, és ezzel szerintem mind a ketten tisztában voltunk, noha én nem mondtam ki. Úgy sejtettem, hogy ő sem fogja, de tudtuk, hogy ki ő valójában és milyen szerepe van a mi világunkban. Teljes nyugalom sohasem lesz körülötte, hiába is vágyik majd arra, hiába teremti meg saját maga számára az illúzióját. Valahol azért sajnáltam, de ezt a világért sem vallottam volna be senkinek. - Igen, valószínűleg – bólintottam újra, további hozzáfűznivalóm pedig nem akadt, hiszen ezt kár lett volna tovább ragozni. Majd úgyis megbeszéljük a részleteket, én meg addig körbekérdezek az ismerősöknél, hogy ki tudna majd segíteni a szervezési feladatok lebonyolításánál. Volt egy sanda gyanúm, hogy majd mindent sikerül elrendeznem időre. Főleg, hogy még több hónap választott el minket a tavasztól, addigra pedig a ruha is tökéletes állapotban lesz, meg minden más is, aminek készen kell lennie. - Örülök neki, hogy tetszik! – küldtem felé egy szolid kis mosolyt, miután felvázoltam, hogy mit is gondoltam ki azok alapján, amiket elmondott. – Nem, majd én a csipke kérdését megoldom. Olyan kell, ami nem látszik át túlzottan, ugyebár. Viszont az anyagot neked kell majd kiválasztanod mindenképpen, a csipke pedig ahhoz fog igazodni, ami az általad választotthoz legjobban illik – magyaráztam el neki, hogy emiatt azért már ne fájjon a feje. Sejtettem, hogy annyira azért nincs oda meg vissza ezért az egészért, de nekem ez a munkám, és szerettem is csinálni. Nekem igazán nem okozott ez gondot, ahogyan a sok kérdés, vagy a kívánságok sorolása és cserélgetése sem. - Persze, máris mutatom! – azzal gyorsan fel is vázoltam abban a változatban a ruhát, amiben most sikerült megegyeznünk. Nem volt olyan profin kidolgozott, de úgy voltam vele, hogy azt később is meg tudom tenni. Egyelőre elég volt, ha a formára és az elnagyolt vonalakra rábólint, a többi meg majd kialakulhat később is. – Nos? – kérdeztem rá, amint befejeztem, és felé mutattam a rajzot. Azért meglepődnék, ha máris rábólintana, mert akkor akár még könnyű dolgom is lehetne. Más arák sokkal rosszabbak és kötekedőbbek. Ahogy kigondoltam ezt, máris zúdultak a kérdések és az észrevételek. Csodával határos módon még mindig nem jöttem ki a béketűrésből, csak türelmesen hallgattam. - Akkora lesz az uszályod, amekkorát csak akarsz – vontam meg a vállaimat, olyan magától értetődő módon. Számomra ugyanis teljesen evidens volt, hogy minden úgy lesz, ahogyan a megrendelő szeretné. – Rendben, akkor legalább ennyivel is előrébb vagyunk! – újabb elégedett kis mosoly rajzolódott ki az arcomon, főleg a szusszanás hallatán. Ha ő ebbe belefáradt egy kicsit, akkor én mit mondjak a sok hasonló munka és nehéz eset mellett? – Nézd, Abigail, ne gondold túl, rendben? Azt döntsd el, hogy szeretnél, vagy nem szeretnél. A többit meg bízd rá az összes többi emberre, akinek majd a feladata lesz, hogy mindezt megoldja. Egyébként, ha hosszú uszályod lesz és kinti esküvő, az sem probléma, mert valószínűleg valamiféle szőnyeg azért lesz leterítve, amin bevonulhatsz. Így pedig nem lesz semmi baja a ruhának, a továbbiakban pedig leveheted, ha nagyon zavar. Ha engem kérdezel, szerintem a fotózáson is jól mutat, már ha lesz fotózásotok… - mivel nem tudtam, így végül függőben hagytam a mondat végét. - Szóval, mi az amit választanál, ha semmi másra nem kellene gondolnod, csak arra, hogy te mire vágysz? - kérdeztem még egyszer rá, az egyértelműsítés kedvéért.
A nő szavaira csak halványan elmosolyodok. Szerencsés? Talán, bár így is volt szerencsém olyan eseményekhez, amiket az ellenségeimnek sem kívánnék, nem hogy másnak. A bolttal kapcsolatos megjegyzésre bólintottam egyet, mert bár nekem még sosem volt saját üzletem, de azért a könyvesbolt készületeinél valamennyire én is kivettem a részem – sajnáltam is kissé, hogy nekem szakmámból adódóan nincsenek ilyen „problémáim”, egy rendelő berendezése azért még mindig nem ér fel semmi ilyesmivel, még ha ott is van némi minimális esély a kreativitásra. -Igazán ráférne már. -fűztem hozzá Holly szavaihoz -Bár amilyen nyüzsgő élete volt eddig, nem tudom, mennyire lenne képes csak nyugodtan ülni és pihenni. Mindig talál magának valamit, ami miatt idegeskedhet… Vagy ha mégsem, akkor meg az a valami találja meg magának őt. -sóhajtottam, hisz tényleg, néha a legapróbb bolhából is képes elefántot csinálni. De sebaj, így szeretjük. No de vissza az ötleteléshez, mert ha így haladunk, akkor sosem leszünk kész időben, és így is ég a fejem, hogy vajon hogy fog minden beleférni az időnkbe. Inkább nem is akarok gondolni rá, de azt hiszem, most már tényleg nem árt elcsípni Killiant és megbeszélni vele ezt az egészet, hogy hogy is legyen. -Nagyszerű, köszönöm! Az anyag pedig rendben, majd ha ott tartunk a tervezéssel…-mosolyodtam el hálásan, mert bár azokat is szívesen nézegettem volna, de félő, hogy az én szememnek túlságosan is hasonlóak lennének és képtelen lennék választani belőlük. Holly ízlésében ilyen téren jobban bíztam, pláne, hogy eddig is milyen jól sikerült ráéreznie, melyik stílust szeretem. Ahogy ismét ceruzát ragad, kíváncsian figyelem, ahogy a ruha sötét körvonalai kirajzolódnak a fehér háttéren, amikor pedig meghallottam Holly rövidke kérdését, egyetértően bólintok. -Így „összekombinálva” tényleg jobb. -feleltem, mielőtt még belementünk volna az egész uszály-problémába. Valahol akartam is, meg nem is, teljesen talán magam sem voltam biztos benne, hogy melyik lenne a jobb, így csak hallgattam, mi Holly véleménye erről az egészről. -Igazad van. A túlgondolásból soha semmi jó nem született még. -szólaltam meg valamivel később, ettől függetlenül még egyszer gyorsan megpróbáltam elképzelni, hogy a papíron testet öltött ruha hogy mutatna uszállyal, illetve anélkül… Hogy aztán azt képzeljem el, én hogy érezném magam benne. -Ne legyen uszály. Döntöttem. Ha már az első véleményem is ez volt… És inkább gyorsan váltsunk is témát, mielőtt még megint meggondolhatnám magam. -fészkelődtem egy sort a helyemen, majd miközben közelebb húztam a rajzot. -Ó, kettőt és könnyebbet! Én szeretném, ha készülnének képek, remélem, hogy apád sem idegenkedik az ötlettől. Annak idején nem volt semmi kifogása ellene, de ki tudja, azóta hogy látja a dolgokat. -feleltem, majd a rajzon a ruha nyakrésze felé mutattam az ujjammal – rábökni nem szerettem volna, ne maszatoljam el, még ha csak vázlatról is van szó. -A ruha nyak része… Azt tudom, hogy kerek nyakkivágást nem szeretnék, de túlságosan kivágottat sem… Erre tudsz valami jó megoldást? Vagy szerinted milyen lenne jó, ha már azt beszéltük, hogy maradunk a hosszú ujjú ruhánál? Valami magasabb galléros, vagy kisebb kivágás, esetleg ilyen „pánt nélküli” változat…? -érdeklődtem, hátha van valami megszokott trend, amit ilyen esetekben szokás alkalmazni, vagy akad-e bármi íratlan szabály arra, hogy mit mivel szabad kombinálni, hogy a végeredmény szép legyen?
- Azt hiszem, hogy ebben akkor nagyon hasonlítunk egymásra! – állapítottam meg végül, miután Abigail elmondta a véleményét az apámmal kapcsolatban. Nekem is nehezemre esett csak ülni, és semmit nem csinálni. Már több évtizede annak, hogy ilyesmire példa akadt volna, mert a legtöbbször még hétvégén is dolgoztam, vagy valamivel elfoglaltam magam. Ha nem is az üzletben, de otthon készítettem a terveket, telefonokat bonyolítottam le, esetleg hivatalos eseményeken jelentem meg, ha esetleg meghívtak valami ilyesfajta estélyre. Egyszóval éltem az elfoglalt üzletasszonyok életét, és ebbe nem fért bele a pihenés, csak nagyon ritkán. Az már más kérdés, hogy én talán nem idegeskedtem annyit, de időm sem lett volna rá igazán. - Ne aggódj, semmi túlzottan előkelőt nem akarok, inkább valami finoman elegáns anyagra gondoltam – vetettem fel az ötletet. Nem azért nem akartam előkelőt, mert nem illett volna hozzá, hanem ő maga szerette volna az egyszerűséget, az eddig tervezett ruhához pedig amúgy is valami ilyen illene. A selyem mondjuk nekem tetszett volna, valami visszafogottabb anyagváltozatban, nem az a nagyon fényes, amire a legtöbben először gondolnak. Az amúgy sem illene a ruha stílusához, ez egyértelmű. Míg rajzoltam, éreztem magamon a tekintetét, de nem zavart különösebben. Szerettem, ha értékelték a tehetségemet, ha lenyűgözhettem másokat annyival, hogy miket tudok kihozni egy sima ceruzavázlatból. Hát még akkor, ha mindez kézzel foghatóan meg is fog valósulni! Már nagyon szerettem volna látni rajta, és ha másik vérvonalba tartoznék, akkor erre most lenne lehetőségünk, még neki is. Akkor a tervezés sokkalta egyszerűbb lenne, de a hagyományos módjával sem voltak problémáim, volt ebben valami szép a maga módján. Majd talán megmutatom a rajzokat az apámnak, és megkérem, hogy teremtse meg illúzióként Abigailre, hogy ő is lássa. Bár, általában szoktak ragaszkodni ahhoz a szokáshoz, hogy a vőlegény nem látja a menyasszonyi ruhát az esküvő előtt. Igaz, hogy nekik nem ez az első, de attól még ugyanúgy esküvő lesz, ugyanazokkal a dolgokkal együtt. - Én is hajlamos vagyok rá időnként, de nem! Tervezésnél amúgy is azt szeretem, ha az első gondolatból születik meg a műremek. Általában mindig az a szívünk legmélyebb vágya, amit először bökünk ki. Nem gondolod? – pillantottam fel rá a papírba, kék szemeim az ő kékjeit keresték. Sőt, talán még egy halovány kis mosoly is megjelent a szám szegletében, bár lehet, inkább csak ajakrándulásnak lehetne titulálni, a szándék azonban bennem volt. – Rendben van – egyeztem végül bele, mert én igazán nem szerettem volna semmit ráerőltetni. Ez az ő napja lesz, és ha neki nem kell az uszály, akkor nem fogom csak azért rábeszélni, mert szerintem úgy lenne szebb. Így is gyönyörű lesz a ruha, hiszen én készítem! - Oké! – nevettem fel most már jóval oldottabban, mint amikor megérkezett. Azért a két lépés távolságot valahogy igyekeztem tartani még mindig, de előbb-utóbb ezek is le fognak omlani, ahogyan általában lenni szokott, ha jobban megkedvelek valakit. Ő pedig hamarosan családtag lesz, úgyhogy elkerülhetetlenek a találkozók, amik majd ránk fognak várni az elkövetkező években. – Mindegy is, ha nem lesz uszály, akkor csak a képek kedvéért nyilván nem fogjuk megvarrni, így is remek lesz! – jelentettem ki, miközben előrenyúltam az asztalon pihenő bögrémért. Az én teám már erősen langyos lett, de még mindig iható hőmérsékletű volt. – Vannak fotós ismerőseim is egyébként, ha majd szükséges lenne, csak egy szavatokba kerül! – komolyan, nagyon jól jártak velem, akár mindent el is tudnék intézni nekik úgy, hogy egy szalmaszálat sem lenne szükséges keresztbe tennie egyiküknek sem. - Én sem terveztem, hogy kerek lesz – bólintottam, de azért magamban máris elraktároztam az információt. – Talán a kicsit szögletesebb lenne a legjobb megoldás. Nézd, valami ilyesmire gondolok! – azzal el is kezdtem gyorsan felrajzolni egy nagyon elnagyolt vázlatot. – Esetleg, még ez is megoldható a csipkeujj miatt… - mielőtt megmutattam volna neki, egy másik változatot is felfirkáltam, és csak ezt követően fordítottam felé a papírt.
Holly megjegyzésére csak elmosolyodtam, ezek szerint annyira még sem esett messze az alma a fájától… vagy legalábbis nem annyira, amennyire azt hinni vélik. Remélem, lassan sikerül visszatalálniuk egymáshoz, megtalálni a közös hangot, apró kis kompromisszumokat kötve egymással… Tényleg hiszek benne, hogy mindkettőjüknek jót tenne. No de most vissza a ruhához… - Rendben. -bólintok Holly megnyugtatására, bízok benne annyira, hogy együtt sikerül kiválasztanunk a megfelelő anyagot a tökéletes ruhához. Amíg a ceruza határozott mozdulatokkal siklik a papíron, csendben figyelem a szemem előtt kirajzolódó végeredményt. Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak Holly fejében, akkor bizony most heves ellenkezésbe kezdenék, hogy ne! Még ha egy átlag indiaihoz képest nem kimondottan tartottam magam babonásnak, ehhez én is ragaszkodtam – mármint ahhoz, hogy a vőlegény csak az esküvőn lássa a menyasszonyi ruhát. Egyébként is, amikor arról faggattam Killiant, hogy van-e bármi kérdése, kérése, óhaja, sóhaja a ruha kapcsán, csak az volt a válasza, hogy olyan legyen, ami nekem tetszik és amiben jól érzem magam… Azt hiszem, akkor talán azt is túléli, hogy a kislánya keze munkája meglepetés marad a nagy napig előtte. - Dehogynem! Magamon is sokszor tapasztaltam, hogy az első gondolat, megérzés bizonyul a legjobbnak. Még ha sokszor nagy is a csábítás, hogy ne azt válasszuk. Csak néha olyan „nehéz” az embernek a megérzéseire, ösztöneire hivatkozni. Vagyis… gondolom, nektek ez sokkal természetesebb, mint nekünk. -utaltam a vérfarkasokra, és velük szemben az őrzőkre, emberekre, akik kevésbé voltak ösztönlények. Csak tudnám, miért olyan nehéz hallgatni rá, amikor visszagondolva, szinte sohasem bántam meg, ha „rájuk” hallgatva hoztam meg másoknak talán elhamarkodottnak tűnő döntést. - Ó, azt megköszönném, ha meg tudnád adni az elérhetőségeiket! -csillant fel a szemem a fotósok hallatán - Igaz, azt nem tudom, apádnak mi a véleménye, de nem hiszem, hogy különösebb kifogása lenne ellene… Én szeretném, ha fotókon megörökítenénk a napot, mindenképp! Még úgy is, hogy otthon lassan a fél könyvespolc fotóalbumokkal van tele… Mondjuk vicces, hogy szinte alig akad köztük olyan, amit én készítettem volna… -feleltem, többnyire csak kértem belőlük, ha valaki készített, no meg tekintve, hogy az apám és a bátyám is hivatásos fényképész… Talán nem meglepő. Ahogy ez eszembe jutott, egy kissé össze is szorult a szívem, hisz akár ők is lehetnének, akik a képeket készítik az esküvőmön, de úgy néz ki, hogy ez csupán álom marad. Akármennyire is szeretném, hogy ők is részesei legyenek... Jöhet a nyakrész, Holly újra rajzolni kezd, én pedig kíváncsian figyelem, hogy milyen variációkat ajánl nekem. Bár az első variáció is tetszett, amit felvázolt, de amint megláttam azt a változatot, ami a vállakat szabadon hagyja, egyből sikerült meggyőznie. - Ó, ilyet szeretnék! -mutattam a skicc felé - Azt hiszem, erre mondják, hogy szerelem első látásra…? Már ha a ruhákkal kapcsolatban lehet ilyesmi érzése az embernek. -nevettem csendesen, hogy némi töprengés után újra megszólaljak - Így papíron annyira jól mutat, már alig várom, hogy ott tartsunk, hogy élőben is testet ölt! Vagy akár a próbálásnál. -feleltem izgatottam, ahogy a bögrém után nyúlva, hátradőlve a széken, ittam néhány kortyot a teámból. - Körülbelül mennyi idő, amíg egy ilyen ruha elkészül? -érdeklődtem Hollytól, hogy szerintem én még tippelni sem tudnék, annyira nem vagyok képben az ilyesmivel… Néhány nap? Néhány hét? Esetleg pár hónap? Mondjuk gondolom, itt is attól függ, mint sok minden másnál, hogy mennyire sürgetik a dolgot, de szerencsére, nekünk még bőven van időnk.
600. reag, kedves leendő-mostohalányomnak, ez is családban marad ^^
- Igen, én is azt hiszem, hogy nálunk ez másképp van. Magától értetődő, hogy a megérzéseinkre hagyatkozunk… - egyetértően bólogattam, bár közben még néhány pontosítást elvégeztem, a vonalak tekintetében. Azt akartam, hogy ez a ruha igazán jó legyen, bár egyelőre még előttem is rejtély volt, hogy mégis miért van bennem ez a késztetés. Mindenesetre feltett szándékom volt, hogy majd a saját megjelenésem is elég elegáns és kifogástalan legyen, ahogyan az elvárható volt tőlem. Nem csak úgy, mint a vőlegény lányától, hanem úgy is, mint egy neves tervezőtől. Ha már az esküvői ruha olyan jó lesz, akkor meg kellett mutatnom, hogy nem csak abban, de az egyszerűbb alkalmik területén is tapasztaltan mozgok. - Persze, semmi akadálya! – valahol meg is voltak a névjegyek, és majd elég lesz csak rám hivatkoznia ahhoz, hogy minden rendben menjen. Ha meghallják a nevemet, akkor valószínűleg majd jobban oda fognak rá figyelni, mivel már nem egy arának ajánlottam ezeket a szakembereket, így mindenképpen honorálták nekem valahogy a szívességeket. Nem pénzben, hanem például úgy, hogy az én ügyfeleimre kiemelt figyelmet fordítottak, én meg bízhattam abban, hogy esetleg egy elegáns estély előtt is inkább hozzám fognak jönni ruháért, ha már nem csak esküvőkre tervezek. - Szerintem lesz helye egy ilyen közös esküvői fotónak is – mosolyodtam el halványan. Én nem tudtam, hogy milyen ez, mert nálam nem voltak fényképek sehol a lakásban. Nekem nem voltak közeli hozzátartozóim, akikről kirakhattam volna, és amúgy is felesleges érzelgősségnek tituláltam. Én ingáztam két város között, még ha az idő nagyobb részét Anchorageban töltöttem is. Magamról meg nyilván nem pakoltam ki semmit, mert önimádó még én sem vagyok, de talán majd erről az esküvőről én is kirakok egy-két fotót, hogy egy kicsit otthonosabbnak tűnjön a lakásom. Nem mintha olyan sokan megfordulnának a küszöbön belül, de sohasem lehet tudni. Így talán túl ridegnek tűnnék egy külső szemlélő számára. - Pompás, akkor ilyen lesz! Látod, ezt milyen könnyen eldöntötted?! – azért a lelkesedésemet már képtelen voltam visszafogni, pedig nem lett volna annyira rossz. Így leromboltam a rólam kialakított kép egy részét, de ha azt csináltam, amit igazán szerettem, akkor ez előbb-utóbb elkerülhetetlen volt. Ha olyan elviselhetetlen lennék tényleg, akkor megjátszani sem tudnám a készséges eladót, ha valaki bejön az üzletembe és én foglalkozok vele. Nem is vagyok olyan reményetlen eset, néha rá kell erre jönnöm. Egyszerűen csak könnyebb volt szúrósnak lenni, mert úgy kevesebb az esélye annak, hogy megbántanak. Túl sok rossz történt már ahhoz, hogy újra esélyt adjak rá. - Ha csak erre koncentrálok pár napig, akkor két hét múlva már lehet, hogy meg tudjuk ejteni az első ruhapróbát. Egyébként, ha nincs annyira előtted, és szeretnéd látni, valamelyik nap benézhetsz, vannak olyan ruháim, amiknek hasonló a nyakrésze, vagy éppen a szoknya. Felpróbálsz többet is, és lassan összeáll a három-négy ruhából az, amilyen a tiéd lesz vegyítve – vetettem fel az ötletet készségesen, mert én sosem tudtam, hogy azoknak milyen nehéz lehet maguk elé képzelni egy ruhák, akiknek nincsenek olyan művészi hajlamai, mint nekem. Nem tudtam, hogy Abigailnél ez mennyire van jelen, ha már az anyagokban sem mozog annyira otthonosan. Nem is elvárás ez, de így megkönnyíthettem volna a helyzetét. Az előbbivel pedig meg is válaszoltam a valószínűleg épphogy felmerült kérdését. Szerettem, ha egy lépéssel az előtt jártam, akivel együtt dolgoztam, mert akkor azt is ki tudtam találni, hogy mire vágyik igazán.
A névjegyek említésére hálásan elmosolyodtam, ahogy a fotózással kapcsolatos meglátására is. Én mindenképp szeretném, ha lenne fotózás is, bár szerintem Killiannek sem lesz ellenvetése ezzel kapcsolatban, még ha annyira nem is érzelgős ilyen téren, hogy annyira ragaszkodjon a különféle fényképek meg emléktárgyak évtizedeken át való őrizgetéséhez. Közben figyelem, ahogy Holly csendben javítgatja a rajzokat, a vonalakon finomít… megannyi apró vonás, mégis, milyen sokat számítanak egy-egy skicc esetében! - Meg is lepődtem magamon… -nevettem halkan a nő megjegyzésére, mert ahhoz képest, milyen értelmetlennek tűnő apróságokon is mennyit tudok dilemmázni… igaza van, tényleg hamar sikerült dűlőre jutnom. Aztán kíváncsian hallgatom, hogy mennyi időbe telhet, amíg a rajz a való életben is kézzel tapintható formát önt, és azt kell mondjam, magam is meglepődök azon, hogy milyen hamar… Két hét? Belegondolva, hogy hány hónap múlva lesz az esküvő… már attól féltem, hogy így is ki fogunk futni az időből, de úgy tűnik, akkor emiatt végképp nem kell aggódnom. - Húha… Az ötlet az tetszik, mindenképp! Bár nagyjából el tudom képzelni, hogy élőben milyen lehet majd, de látni, tapintani mégiscsak más, mint elképzelni… Még ha nem is a lerajzoltról van szó! A baj csak az, hogy elég kiszámíthatatlan, hogy mikor meddig húzódik el a munkám, meg mellette még az egyetemen is van némi elintézni valóm, de… mást nem, ha valamikor úgy adódik, majd felhívlak, neked megfelel-e, aztán akkor hazafelé menet teszek egy kitérőt. -töprengek hangosan, majd bele is kortyolok a teámba, ahogy hátradőlve elgondolkozok egy kicsit… Néhány pillanatig csak szótlanul meredek magam elé, pihentetem a tekintetem a papíron lévő rajzon, mielőtt magam sem vagyok benne egészen biztos, hogy miért, beszélni kezdek… - Azért valahol vicces… belegondolni ebbe az egészbe, hogy mennyit változtak a dolgok. Amikor még Indiában éltünk… igaz, ott is volt munka, kötelesség őrzőként, de valahogy mindig tudtunk időt szakítani a fontos dolgokra, egymásra… Most meg? Magamban azon kell sakkozzak, hogy hogy tehetném szabaddá valamelyik délutánomat, pedig ha azt nézzük, hogy apáddal most szinte csak a hétvégéket töltjük együtt, nem pedig minden napot. Szörnyű, hogy megváltoztunk mindketten. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi idő lesz, mire megtaláljuk a közös nevezőket… -feleltem töprengve. Abban nem kételkedtem, hogy fogunk valami megoldást, mert eddig is sikerült találnunk mindenre, vagy ha azt nem, legalább valami kompromisszumot kötni… de hogy mennyi időbe fog telni, vagy hány veszekedésen, félreértésen és magyarázkodáson kell túltennünk magunk hozzá, az igazán jó kérdés. Mert újabban meglepően sokszor sikerült ilyenekbe futnunk, legalábbis ha azt nézzük, hogy Delhiben szinte soha nem hangzott el egy hangos szó sem… - Jajj, ne haragudj. Nem akartam így rád zúdítani ezt az egészet… Én csak… -kaptam észbe néhány pillanattal később, hisz Holly felnőtt nő, nem valószínű, hogy ilyen szinte kíváncsi az apja magánéletére, vagy a gondjaira… A másik oldalról viszont ott volt a Killiannek tett ígéretem is, hogy nem fedhetem fel a kilétét senki előtt… Kivéve a Protektor, de mégis, hogy nézne ki, ha pont vele beszélném meg azokat, amik aggasztanak? Tőle eltekintve pedig elég szűk a közös ismerőseink száma…
Míg ő nevetett, addig én csak haloványan elmosolyodtam, figyelmemmel ugyanis a rajzolásra összpontosítottam. Nyilván az volt a célom, hogy átadjam neki mindazt, ami éppen a fejemben megfordult a ruhája kapcsán. Valószínűleg benne nem volt meg a művészi véna, és ugyan emiatt nem néztem le egyetlen pillanatig sem, mégsem hiszem, hogy célszerű lett volna szavakkal leírni az ötleteimet. Sokkal inkább beszédesnek tűnt a rajz, amit még ő maga is el tudott képzelni, hogyan festene benne. Legalábbis bíztam benne, mert ha megcsinálom a ruhát, és akkor derül ki, hogy mégsem erre vágyott, akkor biztosan megetetem valakivel, de az nem én leszek. - Nos, a nyitva tartással tisztában vagy, ha azon belül beugrasz, akkor megoldható. Ha később, de mégis érzel késztetést a próbára, és tudod, hogy itt vagyok a városban, akkor bármikor bemehetünk megnézni. Akár este is – vetettem fel, tőlem szokatlan módon, roppant rugalmasan. Általában ragaszkodtam ahhoz, amit megszoktam, vagy amit elterveztem, de ez egyszer mégiscsak tehettem egy kicsi kivételt, igaz? Biztosan nem fog rám senki ferde szemmel nézni emiatt. – Rendben, nekem ez is megfelel! – egyeztem bele ebbe a lehetőségbe. – Ha gondolod, majd előre szólok, hogy mikor fogok jönni Fairbanksbe! – tettem még hozzá, azt ugyanis nem akartam, hogy más foglalkozzon vele. Nem lett volna semmi gond az alkalmazottakkal sem, hiszen máskülönben nem vettem volna fel őket, de azért mégiscsak mások, mint én. Abban a pillanatban, ahogy személyesebb vizekre eveztünk a témában, úgy álltam meg a rajzolásban, és néztem fel a mellettem ülő nőre. Igazán kíváncsiságot nem olvashatott le az arcomról, mégis érdeklődően hallgattam, amit mondott. Általában, ha valamire kíváncsi voltam, de úgy osztották meg velem, hogy nem kérdeztem rá, akkor mindent alaposan eltároltam magamban, de mégsem adtam jelét annak, hogy égnék a vágytól, hogy minden aprócska részletet tudjak. Csak akkor szólaltam meg végül, amikor Abigail elhallgatott. - Semmi gond! – hagytam rá végül, könnyedén legyintve egyet. – Nézd, én nem vagyok valami tájékozott újabban ebben a témában… - kezdtem bele lassan, miután megfogalmazódtak bennem a gondolatok. – De ennek ellenére úgy gondolom, illetve hiszek abban, hogy ha két ember igazán fontos egymás számára, akkor tudnak időt szakítani a másikra. Ha nehézség adódik, akkor azt megoldják – vontam meg a vállaimat, mintha olyan magától értetődő lenne mindaz, amit mondtam, pedig a mai világban ez korántsem volt igaz. Sajnos. – Szerintem az apám szeret téged. Ennyi idő elteltével is, és ha el akar venni megint, annak biztosan oka van. Nehéz mindenkinek ez az új helyzet, de ha magára talál egy kicsit, akkor biztos menni fog neki. Ebben csak te segíthetsz neki, én nem vagyok már úgy része az életének, ahogyan eredetileg lennem kellett volna – az utolsó mondatot már csak halkan mondtam ki. Nem örültem egyáltalán neki, de mégis úgy éreztem, hogy ki kell mondanom. Ez a nő itt mellettem sokkal jobban ismerte a tulajdon apámat, mint én magam, és ezt valahol még mindig nehezményeztem, de már nem érzékeltettem annyira velük, mint a találkozásunk utáni időkben. Ennél őszintébb reakcióra pedig nem nagyon számíthatott tőlem sem ő, sem pedig a mellettem ücsörgő őrző.
Holly szavaira beleegyezően bólintottam. - Azt hiszem, ezzel végképp nem lesz gond. A mondás is úgy tartja, hogy mindenkinek arra van ideje, amire időt akar szánni, szóval… Így, hogy a városon belül meg tudjuk oldani, jó pár sokkal egyszerűbb a helyzet, mint ha mindig Anchorage-ba kéne menni érte. Igaz, néha arra is megfordulok, de azért annyira nem mondanám gyakorinak… -magyaráztam, amikor pedig felajánlotta, hogy szól, mielőtt a városba érkezne, hálásan elmosolyodtam - Rendben, az nagyszerű lenne. Nem is tudom, hogy mi ütött belém, hogy ennyire érzelgős, személyes hangnemre és témára váltottam, mindenesetre ahogy belekezdtem, csak úgy jöttek a szavak, egyik a másik után, és mire észbe kaptam, hogy talán nem a legmegfelelőbb hallgatóságot céloztam meg vele, már nem volt mit tenni, csak reménykedni, hogy nem érinti rosszul... Az a fránya eskü, hogy senkivel nem lehet hasonlókat megbeszélnem… vagyis, akivel lehetne, annak a legkisebb baja is nagyobb az én magánéletemnél, amúgy meg elég kevés a közös ismerőseink száma. Mindenesetre, ahogy hangot ad a véleményének, csak kíváncsian, érdeklődve hallgatom, hisz még ha annyira nem ismerjük egymást, mégiscsak Killian lánya… mégiscsak családtag, és örülnék neki, hogy ha nem is leszünk soha a legjobb barátnők, de legalább nem lenne ellenséges, vagy kellemetlen egymás számára a társaságunk. Ki tudja, talán némi idő elteltével a különböző családi összejövetelek is elképzelhetetlenek lesznek egymás nélkül… - Értem, és… igyekszem. Segíteni neki, hogy mielőbb a korábbi önmagára találjon, de meg kell hagyjam, kimondottan makacs tud lenni, ha úgy tartja kedve. Akár egy nagyra nőtt gyerek… -sóhajtottam, hisz elég felidézni azokat a napokat, heteket, amikor szinte már sztrájkolva gubbasztott a szobájában naphosszat, úgy, hogy senkihez sem volt hajlandó egy szót sem szólni. - Ez nem annyira a ti hibátok, mintsem külső tényezőké. Halandó emberek számára is nehéz lenne egy hasonló helyzetet kezelni, pedig az jóval kevesebb külön töltött időt jelentene, mint vérfarkasok esetében. De… -kezdtem bele csendesen, hogy én is néhány bíztató szóval illessem Hollyt - Még ha így is alakult… nem jelenti azt, hogy így is kell maradnia. Persze, kényelmesebb lenne annyiban hagyni, de ha nem akarjátok, az csak rajtatok múlik. -mosolyodtam el, hisz tudom, mennyit jelent a férjemnek a lánya, hogy mesélt róla még akkor is, amikor nem tudta, hogy ő is közéjük való. Ahogy azt is tudom, mennyire nehezen viseli, amiért ennyi nehézségük adódik és ilyen döcögős a kapcsolatuk… még mindig úgy hiszem, hogy mindkettőjüknek jót tenne, ha végre megtalálnák a közös hangot, annyi év, évszázad után újra. Letettem a bögrémet, majd ha Holly engedte, közelebb húztam és magam felé fordítottam a skicceket, hogy újra megnézzem őket, azt azonban még ha akartam se tudtam voltam elképzelni, hogy pontosan milyen lesz az esküvő, hónapokkal később. De! Legalább az első mérföldkő megvan a készülődés hosszú útján: a menyasszonyi ruha.
// Mivel lassan esküvő, így azt hiszem, részemről most ez is záró lesz Köszönöm a játékot és a ruhát! Nem tudom, hogy szeretnél-e még te is írni, amennyiben nem, úgy kérnél majd egy zárót? //
- Akkor ezt megbeszéltük! – őszintén örültem neki, hogy mindezt sikerült tisztáznunk. Nyilván könnyebb lett volna, ha átjár hozzám Anchorage-ba, mivel ott többet tartózkodtam jóval, de azért itt is akadt dolgom, úgyhogy emiatt nem volt probléma. Máskülönben elég nagy az esély rá, hogy nem ajánlottam volna fel ilyen nagylelkűen, hogy majd én utazgatok miatta, hanem sokkal jobban tetszett volna, ha azt a pár alkalmat kibírja és ő utazik át. Kár, hogy nincs a két város egy egészen kicsit közelebb, sok gondtól lehetne megkímélni magam, de azért így sem panaszkodom. Annyira vészes sohasem volt a helyzet, különben már rég bezártam volna az itteni üzletet, hogy kerüljem a kényelmetlenségeket. - Igen, tudom – bólintottam, szám széle egy egészen kicsit megrándult. Azt hiszem, hogy ezt tőle örökölhettem, mert sokszor én is pont olyan makacs tudtam lenni, bár egy idő után azért képes voltam beadni a derekamat. – Már nem tudom pontosan, hogy milyen volt a korábbi önmaga, az én emlékeim elég hiányosak vele kapcsolatban. Bizonyára boldog volt az az időszak, amikor velünk volt, de én nem tudom felidézni, túl kicsi voltam, és régen is történt már… - ezt igazából sajnáltam, de tenni ellene nem tudtam semmit. Talán majd egyszer megkérem, hogy mutasson emlékképeket a közös életünkből, akármilyen rövid volt is. Lehet, hogy akkor egy-kettő nekem is eszembe jutna jobban. - Igen, ez igaz. Majd meglátjuk, hogy a jövőben miként fognak alakulni a dolgaink, egyelőre még mindig elég távol állunk az idilli családmodelltől. Azt hiszem, a magunkfajta számára erre amúgy sincs esély – magam előtt is kénytelen voltam beismerni, hogy ez bizony így van. Persze jó lett volna, ha megtalálhatjuk a boldogságot és rendes családi életet tudunk élni, de ez csupán keveseknek lehetséges, és én egyértelműen nem tartoztam a szerencsések közé. Ezt egész életemben tudtam, hiszen a saját családomat is szétszakították, összezúzták, akár egy törékeny vázát. Gondolataimat gyorsan igyekeztem elterelni erről a cseppet sem vidám témáról, mert ennek csak az lesz a vége, hogy vagy felidegesítem magam a gyengeségem miatt, vagy rossz kedvem lesz és a nap hátralévő részére teljes depresszióba zuhanok, merengve a régmúlton. Nem vágytam egyik alternatívára sem, így a legjobb az lesz, ha megtervezem részletesebben is a felvázolt ruhát, az legalább elvonja a figyelmemet. Hagytam is, hogy Abigail még utoljára vessen rá egy pillantást, és ha még kért, akkor hoztam neki teát, vagy süteményt. Amikor pedig a távozás mezejére lépett, udvariasan kísértem ki, még mindig kissé távolságtartóan viselkedve, de már korántsem annyira, mint az első találkozásaink valamelyikén. Azért néhányszor már volt szerencsénk összefutni, szóval annyira nem feszélyezett a dolog, csak amennyire az normális az én, illetve a mi helyzetünkben.
Kezdőlap
^^
//
Köszönöm a játékot 
Nem tudom, hogy szeretnél-e még te is írni, amennyiben nem, úgy kérnél majd egy zárót? //
