Jutottatok már valamire? Merre jártok? Valami nyom? Akármi?
Hiába nem volt minden tökéletes, azért még fontos volt nekem. Sok minden történt, de nem tudnék szó nélkül "lelépni", ez mégsem olyan téma, amit telefonon olyan szívesen megbeszélnénk. Nem tudom, mikor térnek vissza, de lehet csak akkor kerül szó erre a beszélgetésre. Szar egy szitu ez most így és ráadásul Madisonról sem érkezett még semmi hír.
Nem nagyon... (╥ᆺ╥；) Most épp Olaszországban, úgy tűnik megtaláltuk a családot, ahol Madi egy darabig élt. Érdekesnek érdekes, de sokra nem megyünk vele sajnos. Arra?
Vagyis... egyelőre még nem mentünk sokra vele. Talán annyi, hogy kicsit bővebb leírást kaptunk Madi volt nevelőszüleiről azt illetően, hogy a férje hogy néz ki, de... a "magas, sötét hajú és szemű fehér, kalapos férfi" leszünk őszinték, túl sokat nem szűkít a körön. Pláne, hogy Madisont 7 éves kora óta az itt lévők nem is látták.
Ez nem hangzik sem túl biztatóan, sem túl jól... : ( Nagyon félek és aggódom miatta, ha tényleg a volt férje vitte el, akkor ki tudja, mit művelt már vele ennyi idő alatt.
Pörögnek az események. Ennek kapcsán szeretnék is veled beszélni, de ha olaszban jártok, akkor nem mostanság fogtok visszajönni, szóval hiába nem telefontéma, lehet mégis az lesz...
Mi is... Legalább egy fokkal kevésbé érzem magam hasznavehetetlennek így, hogy keressük, bele sem akarok gondolni, otthon ülve várni milyen lehet... ):
Ne, csak azt ne mondd, hogy már megint meghalt valaki... De mire fel ez a nagy pörgés? o.O Vagy miről lenne szó?
Elég idegőrlő, az egyszer biztos, bár az utóbbi időben volt bőven történés, hogy ne akarjak a szobámban kuksolva azon tűnődni, vajon mi lehet vele, merre lehet. Nem, ne aggódj, senki sem halt meg, de.. inkább felhívlak jó? Tíz perc múlva végzek.
Betartva a beígért tíz percet, már az autóban ülve csörgetem meg Phil-t, ácsorogva a parkolóban. Itt senki olyan nem hallja, akinek nem kellene és én is jobban tudok figyelni, mintha vezetés közben akarnék beszélgetni vele. - Szia! - köszönök egyből a vonalba, amint felveszi. Milyen rég hallottam utoljára a hangját... - Lehet kicsit borúsan festettem fel az üzenetekben a helyzetet, szimplán csak annyi történt idehaza, hogy kialakultak a dolgok, rendeződni látszik végre ez az egész falkahelyzet - Castor távozásakor még itt voltak, ám tudtommal az új hierarchia híre már nekik is újdonság lesz. Ha nem kérdez, akkor néhány pillanatnyi szünet után csapok bele egyből a lecsóba. - Elmegyek, Phil. Személyesen szerettem volna ezt veled megbeszélni, de nem jöttök visszafelé belátható időn belül. Darrennel megyek, itt maradunk ugyan a közelben, de magam mögött hagyom a Lakot és a falkát egyaránt - csendesen, ám annál határozottabban érkeznek a szavaim, feszült csendbe torkollva, szám harapdálva várom a reakcióját.
Amíg Payne hívására várok, addig én is kisétálok az udvarra, keresve egy nyugodt helyet a telefonáláshoz, mert úgy érzem, kelleni fog, egy ilyen felvezetés után biztosan. - Szia! - amint megcsörren a telefon, már fel is veszem és visszaköszönök. Nem mint ha az elmúlt időszakban olyan sok időt töltöttünk volna együtt, mint korábban, de azért belegondolva, már több, mint egy hónapja távol voltunk, hogy Madisont keressük, jól esett más ismerős hangot is hallani, Darimén és Daisyén kívül. - Igen? Na, ez idáig egész jól hangzik. De...? - kérdezek vissza, mert ilyenkor szokott mindig ez a bizonyos „de” szócska következni... És nem is kell sokat várni rá, érkezik is. Csak hallgatom, amit Payne mond, és hirtelen nem is tudom, hogy mit is mondhatnék rá. Mit kéne mondanom rá? Marad hát a hallgatás, miközben a csend nyúlik, mint a rétestészta... - Értem. - bököm ki végül szűkszavúan, csak hogy mondjak valamit. Mert mégis, mit mondhatnék? Már döntött, és nem úgy hangzik, mint ha nagyon meggyőzhető lenne arról, hogy maradjon. Pláne így, hogy Darren is képbe került és láttam, mennyire megviseli az, hogy lelépett a teremtője, hátrahagyva őt. Arról nem is beszélve, hogy kis túlzással mondhatjuk, hogy majdnem a világ két átellenes pontján vagyunk jelen pillanatban. Mondjuk azért valahol vicces, hogy miközben én az eltűnt unokatesója nyomában vagyok, ő úgy dönt, hogy a Teremtője nyomdokaiba lépve elhagyja a falkát, de az ő életük, sok beleszólásom úgy se lenne, ha valamit a fejükbe vesznek. - Vigyázzatok magatokra, rendben?
Jól hangzik, igen, nem úgy, mint az, amit eztán kívánok megosztani vele. Egy pillanatra megfordul a fejemben - újra -, hogy megvárom, amíg visszajön és csak akkor mondom el neki, személyesen megbeszélve ezt az egészet, de gyorsan elvetem. Jobb, tisztább így, hogy tőlem tudja meg, még ha csak telefonon is, mintha eljutva hozzájuk a hír egyik este csak úgy felpendülne közöttük, mint beszédtéma, vagy akárhogyan, akárkitől a fülébe jutna. Szeretném, ha tőlem tudná meg, ha meg tudnánk beszélni. Bár amilyen határozottan kijelentem, hogy megyek, valóban nem sokat tehetne azon kívül, hogy kifejezi esetleges nemtetszését. Hosszúra nyúlik a csend, már épp megszólalnék, amikor egyetlen szóval szinte le is zárja ezt az egészet. Érti? Ennyi? Semmi más? Nem kérném tőle azt, hogy jöjjön velem, mert tudom, mennyire fontos a teremtője jelenléte, de az, hogy mindössze ennyit kapok.. Semmi felháborodás, semmi keserűség, én pedig hirtelen nem is tudom, hogy a dühöm, vagy a keserűségem a nagyobb-e ebben a pillanatban. Vagy csak simán túlreagálom az egészet. - Nem akartam, hogy így érjen véget kettőnk között - mert számomra így, ebben a formában ez az egész egy lezárásnak tűnik. Kimondatlanul is, de az, hogy egyrészről én is ennyire nyíltan jelentem ki, hogy elmegyek és nem feldobom az ötletet, hogy mi lenne ha, másrészről pedig az, hogy ő is ennyire könnyen beletörődik és elfogadja, minden ellenérzés kifejezése nélkül.
A magam módján, csendes beletörődéssel próbálom feldolgozni a hallottakat. Mert az, hogy úgy döntött, elhagyja a falkát, esetünkben többről is szól, még úgy is, ha az utóbbi időben nem alakultak a legjobban a dolgaink. Eldöntötte, és ennyi, fogadjam el. Nem beszéljük meg, nem számít, hogy én mit gondolnék erről az egészről. Nem ad esélyt, hogy meggyőzzem, maradjon, nem ér neki annyit, hogy megkérdezze, nem-e tartanék vele... És lehet, hogy nekem sem kéne ilyen beletörődéssel fogadni a hírt, de mindezek után abban sem vagyok biztos, hogy változtatna-e bármit is az, ha határozottabban próbálnám maradásra bírni. Csak veszekedés lenne belőle, és egy békés, de fájdalmas búcsú helyett egy egy ronda nagy veszekedést őriznénk emlékként az elmúlt időszak lezárásaként. - Elhiheted, hogy én sem így képzeltem... - végül is, mondhatjuk, hogy túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Vagyis... bár igaz volt, a számtalan külső hatás mégis megváltoztatott minket annyira, hogy hiába állt vissza a rend, látszólag, mégsem volt minden ugyanolyan. „Ha a virágszirom lehullott a fáról, már nem térhet vissza rá.” Nem tudom, hogy találkozunk-e még valaha, hisz ha a közelben maradnak nem kizárt, abba azonban bele sem akarok gondolni, hogy az milyen lehet majd... És bár igaza van, nem így kellett volna, telefonon, de valahol mégis hálát adok a sorsnak, hogy itt vagyunk az Isten háta mögött, távol a falkatársaktól, abban a biztos hitben, hogy most biztosan nem fogunk összefutni. Legalábbis amíg fel nem dolgozom ezt az egészet. - Ég veled, Payne. - búcsúzok végül, hogy aztán várva néhány másodpercet, amennyiben nincs más, úgy bontsam a vonalat.
Csalódott vagyok, de talán a dühöm erősebb és nem csak rá haragszom, saját magamra is. Máshogyan is tálalhattam volna, kikérhettem volna a véleményét, de a furcsa megdöbbenés az igazándiból az, hogy ez csak most esik le. Annyira határozott és biztos voltam a döntésemben, hogy eszembe sem jutott, kellene, csak most, ahogyan nagyjából semmi reakciót nem kapok a beletörődésen túl. Mondjuk valahol azért arra is számítottam, hogy ellenkezik, vagy kifejti ellenérzéseit, bedobja a saját ötleteit. Valahol megértem, hogy jobbnak érzi a békességet és nem szembeszállni, de a másik ének örült volna neki, ha küzd kicsit. Szeretném azt mondani, sajnálom, hogy idáig jutottunk, hogy sajnálom, mert nem kérdeztem, mert nem beszélgetést kezdeményeztem, hanem tényként közöltem vele a dolgot. Valahogy mégsem jönnek a szavak, csak a néma hebegés-habogás. Ahogyan a sajnálat, úgy a dühös szavak is elmaradnak, mert ez így tényleg nem telefontéma. Mondjuk bele sem szeretnék gondolni, milyen lesz, ha esetleg újra összefutunk majd a közeljövőben. - Ennyi? - csendesen érkeznek a szavaim, mégis ott ül bennük az a hitetlenkedő él, mely azon részem sajátja, mely nem akarja elfogadni, hogy így, ennyivel elenged. Aztán csak a fejem rázom meg egy apró fújtatás kíséretében, elengedve ezt az egész dühös kavalkádot magamban. - Köszönök mindent, Phil - apró mosolyra szalad ajkaim párosa, hallatszódik a hangomból. Nem búcsúzom, nem mondom azt, ég veled, mert tudom és bízom benne, hogy találkozunk még.
Kezdőlap
)
//
