- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek is meg fogja érezni. Az itt szerzett sebesülések fájdalmát érezni fogja, bár nyomot nem hagy, valódi sérülést nem okoz, csupán az érzet lesz valóságos. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több fájdalmat okoz.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 2:01 pm-kor.
Már korábban megmondtam Abinak, hogy idén nem kockáztatok, épp ezért a Protektorátus területén maradtam, mikor megláttam a Vörös Holdat. Nem tagadom, rettegtem, és nem akartam, hogy megint valaki megtaláljon olyan borzalmakkal, mint legutóbb. Nem akartam, hogy Alignak a képembe röhögjön, és közölje, ha valaki, én aztán nem tanulok a hibáimból. Éppen ezért a Társalgóban fekszem az egyik kanapén, a plafont bámulva, fülemen telefonnal. - Tudom, nagyon buta kérés, de nem mesélnél nekem valamit? Talán attól képes lennék elaludni, és nem félnék ennyire. Nyöszörögtem a telefonba, Connor sem tudja, hogy tavaly ilyenkor én felajánlottam az életem Alignaknak, szinte könyörögtem neki, hogy vegye el azt, csak legyen végre vége az egész rémálomnak. Most boldog vagyok, nem akarom a közelemben tudni, a lelkem közelében. Nagyon-nagyon félek, és nem akarok ismét szembenézni a tavalyi borzalommal, a saját érzéseimmel, sem senki olyannal, aki esetleg fontos a számomra. - Talán jobb lett volna, ha elutazom. Közben Connor mesélni kezdett, talán megszánt, de hiszem, hogy mosollyal az arcán igyekezett elérni, hogy legalább egy kicsit megnyugodjak. Még jó, hogy a félelmem telefonon keresztül nem kúszhatott át belé, ingerelve a farkasát. Csak a sajátom volt. Már épp nehezültek el a pilláim, kezdtem magam biztonságban érezni, ám nem tartott olyan sokáig ez az érzés. Lehunyt szemeim hirtelen pattantak fel. - Ne… ne… ne… Suttogtam halkan, de talán még így is elérte a vonal másik végén beszélőt. - Connor… nem akarom. Szeretlek! Ez az utolsó, amit hallhat tőlem, de… el kell mondanom, talán soha többé nem tehetem. A szívem heves pumpálásától már azt sem hallom, ha ő bármi mást mond, a telefon mellettem landol a kanapén, és nem érkezik válasz, bár a vonal nem szakad meg, ám értelme sem sok van fenntartani azt. A vöröst elnyelik csillogó, boldog, zöldjeim, magába fogadva a vészterhes iszonyatot, lelkemet sötétbe öltöztetve, elűzve belőle minden fényt. Bizarr élmény kívülről szemlélni önmagam, azt a satnya, védtelen testet. Kész vagyok elbúcsúzni tőle, csakúgy, mint tavaly, feladatom van, és… megteszem, amit kell. Méltó módon búcsúzom. Gina, Abigail, Kate, Claude, Emmett, Xavier, Lynx, Alice, Eleanor, Panda…Ó istenem. Lelkem utolsó saját foszlányai kirezegnek belőlem, nem kell már, hogy bárkit is féltsek, bármilyen fontosak is legyenek számomra. Már semmi sem számít. Előre lépek, miként arra kérnek, kezem gondolkodás nélkül fonódik a fegyverre, megtisztítom, majd tolnám is hátra, hogy nadrágom korcába illesszem, de végül visszarakom, nem, ez nem a megfelelő, nem elég kegyetlen, túl gyors. A tőr könnyedén simul a kezembe, nem lehet olyan nehéz használni, nemde? Egy jól irányzott szúrás, és kész… Közben feszül meg a testem, s válok azzá, akivé rendeltetett, remek. Akkor ideje rájönni, mit van értelme tennem, ha B terv szükségeltetik. Fontosnak érzem tudni, mennyire érzi eme test az ezüst erejét, ha már Ezüstlány, hát nézzük csak, mennyire az. Apró vágást égetek a tenyerembe vele, fáj, pokolian, ami azt illeti, épp ezért úgy sejtem, Ő sem lesz immunis rá. Elégedett mosoly kúszik az arcomra, kihúzom magam, a lándzsa sem kell, nem tetszik, s különben is, legyen némi köze a fair playhez a dolgoknak. Bőröm fakóbb lesz, hajam színtelen, tekintetemben semmi nyoma az egykori csillogásnak, ruháim kopottak, szívem zöreje lassú, vontatottan fájdalmas. Ily módon emelem tekintetemet Paynere, az igazira, arra, aki ma éjszaka élete legnagyobb hibáját fogja elkövetni, amennyiben jól végzem a dolgomat. - Szervusz, te kis Szajha! Milyen érzés napraforgóként arra fordítani az orcád, hol neked a legjobb? Milyen érzés gyengének lenni, nem bírva a viharok fájdalmát? Milyen érzés elárulni MINDENKIT, aki tett érted? Nevetek fel keserűen, lazán fordulva körbe előtte, nézze csak meg, mivé lettünk a döntései miatt, milyen szánalmassá hervadozott kis életének egykor csodásan virágzó bimbója? - Nézz csak meg jól, a jövőd áll előtted. Lélektelen burokba csomagolva, egyedül a világban. Tárom szét karjaimat, a tőr még mindig engedelmesen simul ügyesebbik kezembe, rákacsintok, épp csak kezet nem nyújtok, az már igazán aljas lenne, nem? - Rossz döntések, ebből állsz te, ebből állunk mi, nem másból. Kocogtatom meg a kőasztal lapját a tőr hegyével, játékosan pörgetve meg lassan, fel-felsandítva szánalmas lényünkre. - Hidd el, visszakapod a sorstól, amit másoknak okoztál, s akkor azt fogod kívánni, bár véget vetettél volna szánalmas életünknek, de még ahhoz is gyenge voltál. Fúrtam lélektükreimet a sajátjába, rettenet lehet önmagunkkal szembenézni, nem kívánnám senkinek, ám engem, erről az oldalról rendkívüli módon szórakoztat a dolog. - De ne félj… itt vagyok, segítek. Hogy miben? Nem is lehetne ennél egyértelműbb. Tartom a kezét, hogy képes legyen meghúzni a ravaszt, ha úgy adódik, segítek mélyebbre szúrni a tőrt, vagy éppen a lándzsát fogadom mellkasomba, s teszek róla, hogy tökéletes munkát végezzen.
Aprót kortyolok a teámból, majd visszateszem a bögrét az éjjeliszekrényre. Ölembe veszem ismét a laptopomat és törökülésben helyezkedem el az ágyon. A legutóbb lőtt egész tetemes mennyiségű fényképsorozatot rendezgetem, retusálom kicsit, alakítgatok rajtuk, hogy minden tökéletes legyen - vagy legalábbis valami olyasmi. Szeretek az ilyesmivel szöszmötölni, leköti a figyelmem az aprólékos munka és csak úgy suhan az idő mellette. Először a lábam zsibbadására leszek figyelmes, úgy vélem a sok töröküléstől érzek ilyesmit, így engedélyezek magamnak egy rövidke kis pihenőt, hogy újabb teát főzhessek magamnak és megmozgassam kicsit magam. Csakhogy a felállás is nehezebben megy, ennyire soha nem ültem még el a lábam, homlokráncolva megyek tovább az ajtóhoz, ám alig simul kezem a falapra, a zsibbadtság tovább terjed, már az ajtót sem tudom kinyitni, lecsúszik a kezem róla, kifut a lábam alól a talaj, sikítva kiáltanék Darrenért, hogy valami baj van, de csak egy erőtlen, elhaló nyögésre futja. Mintha a testem felmondta volna a szolgálatot. Aztán lebegek, saját testem szemlélem, azt a törékeny kis valamit ott a padlón heverve. Könnyű most minden, olyan, mintha meghaltam volna és igazság szerint egy pillanatig fel is merül bennem a gondolat, ám még mielőtt rájöhetnék, hogy farkasoknál nem ilyen egyszerű a dolog, már egészen máshol járok. A sötétségből lassan bontakoznak ki az alakok és a középen elterülő asztal, riadtan lépnék hátra, de képtelen vagyok, fogalmam sincsen, hol vagyunk, félek, remeg a kezem. Tekintetem ismerős után kutat, kiáltok, de hangom elveszik a sötétségben. Körülvesznek, mégis egyedül érzem magam, megriaszt a látvány, leguggolok, ölembe hajtom az arcom, erősen szorítom össze a szemem, hátha csak álom, hátha csak képzelődöm. Még meg is csípem magam, de fáj és nem ébredek fel, a halál pedig egészen biztosan nem ilyen. Hol vagyok? Csak akkor kapom fel a tekintetem, amikor valaki megszólal, felpattanok az illetőt látva, hátrálok, szabadulnék innen, legszívesebben elszaladnék, de akármerre fordítom a fejem, csak a végtelen sötétséget látom. Kétségbeesettem szemlélem a bal és a jobb oldalt, még hátrafelé is pillantok, de sehol semmi, a félem egyértelmű jelei ülnek ki arcomra, hogyan visszafordulok az illető felé. Csak ekkor veszem igazán szemügyre, a látványtól pedig tátva marad a szám. Ő.. Az ott én vagyok. Egy teljesen más, fakóbb, élettelenebb kiadásban. Összeráncolom a szemem, mi a fene..? A tőr a kezében pedig ráadás, mely szívem egyébként is heves tempóját még gyorsabbra ösztökéli. - Nem vagyok szajha! - kiáltok vissza neki, kétségbeesés színezi hangomat. - És nem árultam el senkit! - sírás fojtogatja a torkomat, nem értem, miről beszél. Azt tagadni sem próbálom, hogy gyenge vagyok, mert tudom jól, hogy az vagyok, kevés vagyok én ehhez a világhoz, de én próbálkozom! Én igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, mégis mit akar ez itt? A szavai megijesztenek, a fejemet rázva lépek ismét hátrébb, mintha eltűnhetnék előle és az átkos szavai elől. - Ez nem igaz! Hazudsz! - kiáltom ismét, holott fogalmam sincsen már, mire mondom egyáltalán. Nem akarok itt lenni, vissza akarok menni a szobámba és soha nem akarom ezt az izét látni! - Nem kell a segítséged! Tűnj el és hagyj békén! - továbbra is kiabálok, de tekintetem már az asztalt pásztázza, van-e még rajta esetleg fegyver, amit szükség esetén használhatok. Kész vagyok megvédeni magam, ha úgy adódik, de egyelőre nem mozdulok, tekintetem is inkább a másikra szegezem. Kétségbeesés ül a kékek mélyén, könny fátyolozza a tekintetem. Egyetlen mozdulattal igyekszem kitörölni őket onnan, de a mozdulat is csak erősíti bennem; valóban gyenge vagyok.
Tovább pörgetem a tőrt az asztalon, kíváncsi vagyok, miképp sikerül a nem épp elegáns nyitóbeszédem, de az előzetes elképzeléseim szerint ütni fognak, és ez volna a cél. Szétszedni egy gyenge lelket nem oly lehetetlen kihívás, nincsenek kétségeim afelől, hogy sikerülni fog. - Innen nem nagyon van kiút, legalábbis addig nincs, amíg nem róttad le a bűneidet. Szögeztem le ellentmondást aligha tűrve, mikor láttam, hogy körbehordozza a tekintetét. Felettébb fölösleges mozdulat, nincs esélye menekülni, semerre sem juthat, ez a világ fogva tart minket. Hogy meddig, arról fogalmam sincs, de nem fogom megvárni az utolsó másodpercet, megteszem, ami a kötelességem. - Nem vagy? Biztos ez? Nem reppennél szíved szerint virágról virágra? Nem örülsz, hogy feloldozást leltél a kötelék alól, mi a párodhoz fűzött? Kérdések, újra csak kérdések, ajkaimon, mik az övéi is egyben, hideg, számító mosoly. - Ezt a kijelentésedet gondold át jó alaposan, kérlek. Valóban nem árultál el senkit? Kapásból három lelket is képes volnék felsorolni, s meg is fogom tenni, ha ő magától nem tudja, kik ellen vétett olyat, ami megbocsáthatatlan bűn a szememen. Nem buta kislány, tudom, hogy csak egy kicsit kell megerőltetnie magát, és a háromból legalább egy menni fog, ha nem kettő. A harmadik annyira nem érdekli, hogy esélytelennek látom, de okozzon nekem meglepetést, legalább még büszke is lennék rá utolsó perceinek keretében. - Hazudok? Valóban? Állítod, hogy nem fordult meg a fejedben, hogy könnyebb lenne a túlvilágon? Még mielőtt egy vacak rongyként dobtad volna el a társadat? Hogy melyikre gondolok, az kétesélyes, de hamarosan egyértelműsíti az előtte megjelenő farkas alakja, az első farkasunké, a játékosabb, bájosabb példányé, kinek nem része a hideg számítás, ki szívből szeretett, s kit viszont szerettek. S kit a legnagyobb szenvedés ért mindközül, hisz elpusztult a gyengeségünk miatt. Kétségkívül őt sajnálom a legjobban. - Ne hisztizz már, könyörgöm. Az kislányoknak való. Örökké az akarsz tán lenni? Ha nem, viselkedj úgy, mint egy értelmes, felnőtt nő, elvégre már az vagy. Annak kellene lenned. Saját, felelős döntésekkel megélni az életedet, nem másokra támaszkodva túlélni. Dorongolom le, közös tekintetünkben düh szikráit csalva. Felnevetek az ellentmondásán, és rögvest megcsóválom a fejem. - Nem mondták még, hogy a saját lelkiismeretedet nem küldheted sehová? Nem győzheted le? Zavarhatod el? Megpróbálhatod, élvezettel nézném, de szerintem még ahhoz is szánalmasan gyenge vagy. Dühös, ez jó, dühösen ostobaságot csinálnak az emberek, hát még a vérfarkasok. Sírj csak kislány, sírj, amíg még teheted, gondoskodom róla, hogy ne lehessen több könnyed. Soha. Mikor meglátom, hogy az asztalt vizsgálgatja, elégedett mosoly kúszik ajkainkra, mi abban a szent pillanatban tűnik tova, mikor esetleg felpillant. A remény talán még élhetne, hogy valaha nem csupán haszontalan tagja lenne a világnak, de nem fogom megadni számára az esélyt, hogy ez bebizonyosodhasson. Nincs több lehetősége, túl sokat hibázott már így is. - Vegyél el egy fegyvert nyugodtan, itt vannak, és bizonyítsd be, hogy nem vagy pusztulásra ítéltetett. Mutasd meg, hogy lehetsz hasznos, hogy nem csak egy mindenki számára holt teherként létezel. Gyerünk! Várok! Pillantottam az asztalra, majd a tőr hegyével intettem is magam elé. A pisztoly és a lándzsa még ott árválkodtak, felőlem aztán mindkettőt elveheti, rohadtul nem érdekel, mennyire játszik fair játékon, csak csináljon valamit, aminek van akár egy kevés értelme is. Ez a szegény megsebzett kislány vagyok műsor rohadtul unalmas. Komolyan, majdhogynem fáj, ha még sokáig csinálja, fog is.
- Neked ahhoz semmi közöd! - kiabáltam rá, amikor a Ryan-nel való kapcsolatomat említette meg. Az nem tartozik senkire, csak rám és Ryan-re, ne szóljon bele! Még akkor se, ha ő én vagyok, ha én ő vagyok, vagy mi a fene történik itt most. Nem értem, nem akarom, hagyjon békén, menjen el! Legszívesebben megint a földre kuporodnék és addig ki nem nyitnám a szemem, amíg ez az egész meg nem szűnik. Minden rémálmomnál szörnyűbb… - Nem, én nem.. - suttogom elhaló szavaimat, de tekintetem már a földet pásztázza, cikázva láthatatlan pontok között, miközben még egy lépést hátrálok. Gondolkodom. Elárultam őket? Ryan-t igen, hogy a gyengeségemmel szégyent hoztam a fejére és a halálba hajszoltam azt a részem, amit tőle kaptam és, hogy utána még csak esélyt sem adtam neki mindarra, hogy jóvátegye, hogy újra megpróbálhassa. Felemelem a fejem, nem akarom ezeket a gondolatokat, nem akarom tudatosítani magamban, kinek ártottam még Ryan-en kívül, kit árultam még el.. - Mit számít, hogy gondoltam-e rá?! - vágom a képébe a szavakat. - Azzal csak még nagyobb csalódás lettem volna! - kétségbeesve szöknek ajkaimról a szavak, hiszen a szememben az öngyilkosság aljas, piti, gyávaságból fakadó cselekedet. Nem voltam képes szembenézni a múltammal, azzal, ami történt, de az, hogy odáig aljasuljak, hogy öngyilkos legyek… Valóban nem akartam, vagy tényleg csak gyáva voltam hozzá? Nem! Pusztulj, távozz innen, megfertőzöd a gondolataimat is! Az előttem megjelenő farkas újabb döfés, kipréseli a tüdőmből a levegőt. Mondhatni megbarátkoztam már az új bundásommal, de a régi ettől függetlenül ugyanúgy hiányzik. Ugyanolyan fájdalmas, ha emlékeztetnek rá, mit veszítettem, mit löktem el magamtól a duzzogásommal és a gyengeségemmel. Igen, valóban gyenge voltam… Közelebb lépek, kinyúlok a hófehér nőstény felé, meg akarom érinteni, hogyha vissza nem szerezhetem, legalább ennyit had kapjak. - Nekem szükségem van rájuk… - könnyfátyolos hangon érkeznek a következő szavak, letörlöm a könnyeimet. Igaza van, ismét csak igaza van, a fenébe is! Nem vagyok már kislány, minduntalan csak ezt hangoztatom, most mégis képtelen vagyok felnőtt nőként viselkedni. Mély levegőt veszek, ismét letörlöm az újabb könnyeket és felszegem a fejem. Igenis megmutatom, hogy nem vagyok már kislány! - Fogd be! - kiáltok dühösen, habár a kétségbeesés és a félelem továbbra is ott vibrál a szavaim mögött. Ökölbe szorítom a kezem és visszatartom a könnyeimet. Lenyelem azt a hatalmas gombócot, ami a torkomban képződött és felveszem a szemkontaktust, miután egy gyors pillantással felmértem a fegyvereket. - Mégis hogyan? - teszem fel a kérdést, miközben bizonytalanul, de megteszem az első lépést az asztal felé. Én tényleg szeretnék jobb lenni, én tényleg szeretném elérni, hogy ne kolonc legyek a többiek nyakán, hogy hasznos lehessek. Végül az asztalhoz érek, az ott pihenő dárdát és a pisztolyt nézem. Egyiket sem tudom használni. Soha nem fogtam még egyiket sem a kezemben, egyedül tőrrel gyakoroltunk, de mivel az nála van.. A pisztolyért nyúlok, talán könnyebb lesz azzal, hiszen az elsődleges célom talán az lenne, hogy megszerezzem a tőrt.. Magam mellett tartom a fegyvert, leeresztve, úgy fordulok szembe saját magammal. Kész vagyok cselekedni.
- Legalább annyi közöm van hozzá, mint neked. Ha nem tűnt volna fel, egy tőről valók vagyunk. Homályosítom fel beszűkült kis tudatát, hogyne lenne közöm hozzá, mindenhez van, amit ő mond vagy tett, tesz, vagy tenni fog, mindenhez. - Nem ártana gyakorolnod a hazudozást, nem megy valami jól, hitegesd csak magad. Nyomja tovább a teher a lelked anélkül, hogy kimondanád. Húzódik ajkainkra fanyar mosoly, a fejcsóválásom hamar elhal, nevetés lesz a mosolyból, a felháborodása rendkívüli módon szórakoztat, akarok még belőle, annyira vicces. Ostoba kislány, hát semmit sem ért a világon. Semmit. Soha nem is fog, ha rajtam múlik. Minden rezdülését figyelem, lelkének minden zöreje visszhangot ver bennem is. Értem és érzem őt. Ez épp elég ahhoz, hogy ne akarjam kiengedni a kezem ügyéből a gyeplőt. - Meg kellett volna tenned. Köptem az arcába gondolkodás nélkül. Ennél nagyobb csalódás? Ó ugyan. Az lehetetlen volna, ha mégis, mindenképpen hazavihetné a semmirekellőség és sikertelenség örök trófeáját. - Mindenkinek jobb lett volna úgy. Főleg a bundásnak, meg Ryannek, és igen, még neked is. Nem kéne nap mint nap azzal a tudattal élned, mennyire életképtelen voltál egyedül. Még falkában is. Darren csak megsajnált. Ashley pótléknak talán elmész… Végigmérem még egyszer, majd lemondóan megcsóválom a fejem. - Nem, bocs, a legutolsót visszavonom. A körmeimet kezdtem piszkálni a kés hegyével, próbáltam nem megsérteni a bőröm, bár olykor kicsit megszúrtam. Fel-felpillantottam dühös, kétségbeesett vonásaira, a feszültségét akkor is vágni lehetett volna, ha nem érzem tökéletesen. - Az öngyilkosság a legbátrabb dolog a világon. Mérhetetlen erő kell ahhoz, hogy beismerjük, kevesek és fölöslegesek vagyunk erre a világra, és hogy nem akarjuk tovább csinálni. S aztán megtenni azt a végzetes lépést… A legtöbben gyengék és visszatáncolnak. A legtöbben azt hiszik, érdemes tovább próbálkozni, de a szomorú igazság, hogy sokszor már nincs. Mutatok végig magamon, lássa csak, mi lett belőlünk, mennyire tönkrementünk, pedig alig három-négy évvel vagyok idősebb nála, és mégis csupán szánalmas mása vagyok egykori vidám ragyogásunknak. Ami azt illeti, már ő is fakóbb, még ha nem is látja. Egykori farkasa hátrál tőle, dühösen, sértetten vicsorog, már nem szereti, érződik minden mozdulatából, lesunyt fülei, lábai közé csapott farka mind-mind arra utalnak, hogy legszívesebben torkát harapná, ha tehetné. - Szükséged? Komolyan? Mondd csak, ki lesz a következő, akit eldobsz, mint egy rongyot? Vajon van tipped? Édesen simogatják lelkemet a könnyei, harag, fájdalom, jöjjön csak mind, oda vezetnek, ahová tartani vágyom, a vörös ködbe, a másvilágba, a fátylon túlra. Csak még egy kicsit, talán csupán egy szalmaszál az, ami elválaszt minket tőle. Őt is, engem is, hisz egyek vagyunk. - Ha azt akarod, hogy fogjam be, tegyél róla. Vagy ne legyen kihez beszélnem, vagy ne legyek képes beszélni. Közlöm hanyagul, felfestve az alternatívákat, remélve, belátja, hogy ennek pusztán egyikünk halálával vethet véget. Nekem őszintén mindegy, melyikünk lesz az, eddig is biztos lehetett benne, hogy nekem így is, úgyis lószart sem ér az életem. Az övé tán még menthető, ha bármit is megfogad abból, amit ma hallott, ha elgondolkodik a szavakon, és magába száll. - Mondtam. Csak el kell sütnöd a fegyvert. Pusztítsd el a fertőzött részedet, azt, aki meggátol abban, hogy jobb és több legyél. Pusztítsd el minden keserű emlékedet. Pusztíts el engem. Azzal hirtelen az asztalon ülve termettem, közvetlenül előtte, a pisztoly csövével szemezve. - A fejlövés egyszerű, biztosra kell menned, nem hibázhatsz, most az egyszer nem. Kibiztosítani sem árt. Húztam ki magam flegmán, tovább játszadozva a tőrrel, ki nem mondott fenyegetésként biztosítva arról, hogyha engem életben hagy, ő tűnik el a föld színéről, és vele minden jó, ami bennünk valaha is megvolt.
- Ha egy tőről vagyunk, akkor tudnod kell, mit éltem át akkor! - préselem ki magamból a szavakat, félek, ha kiabálni kezdenek, előtörnének a könnyek és képtelen volnék abbahagyni. A legszörnyűbb időszak volt. Sokkal rosszabb, mint amikor Ryan elhagyott. Kitéptek belőlem egy olyan darabot, amit soha nem kaphatok vissza. Aminek a hiánya akkor is fáj, ha már nem látszik, ha már nem mutatom ki, ha már valami más él a helyén. Akkor is hiányzik. - Nem fogom kimondani… És te sem fogod, megértetted? Soha nem akarom azokat a neveket hallani! - próbálom magam abba a hitbe ringatni, hogy amíg valamit nem mondunk ki, amíg nem gondolunk rájuk, addig valami megfoghatatlanságot képviselnek, mintha nem is lennének. Naiv, ostoba tévképzetek. - Azért, hogy végképp megpecsételjem a gyengeségem? Hogy én magam is aláírjam azt, hogy egy csődtömeg vagyok? - kérdezem kétségbeesetten és éppen olyan dühösen. A legnagyobb döfés azonban akkor ér, amikor elér a kis monológ végére. Darren csak megsajnált. A pótlék, majd a kijelentés visszavonása pedig olyan mélyen mar a lelkembe, hogy legszívesebben felordítanék fájdalmamban. - Ez nem igaz! Fontos vagyok neki! Jobb vagyok, mint Ashley! - már magam sem tudom, mi igaz mindabból, amit elmondok neki. Igaz ez? Fontos vagyok neki? Vagy csak én ringattam magam ebbe a tévképzetbe? Mi van, ha tényleg teher vagyok a számára? Ha csupán megjátssza ezt az egészet azért, hogy nehogy szégyen érje azért, hogy újabb csalódást teremtett? - Ne mondd ezt! Nem lehet, hogy ez legyen! Nem lehet igaz, hogy ez lesz belőlem! Nem, soha nem leszek olyan, mint te! Te nem hozzám tartozol! - képtelenség volna megmondani, hogy a pánik, vagy a düh a domináns érzelem a szavaimban, az energiáimban. Még én magam is képtelen volnék választani és pontosan meghatározni. Újabb tőrként ékelődik lelkembe az egykori bundásom távolodása, a morgása és valóban attól félek, hogy rám ugrik és menten a torkom tépi, vérem fakasztja, elégtételt vesz azért, amit én tettem vele. Megérdemelném… - Nem fogok senkit sem eldobni. Ők a családom, fontosak nekem! - miért érzem úgy, hogy szélmalomharcot vívok? Hogy bármit is mondok, ez az alak itt előttem, aki azt állítja, hogy az én másom, megcáfolja és képtelen elhinni a szavaimat? Tényleg mindenkit el fogok lökni magamtól? De én soha nem tennék ilyet.. Úgy vagyok képes pusztítani, hogy észre sem veszem? Tényleg elárultam úgy a barátaimat, a családomat, hogy észre sem vettem? Az igazság csúf és fájdalmas. - Honnan tudjam, hogy azzal, hogy téged megöllek, elpusztítom a keserű emlékeket? Hogy nem fogsz többé kísérteni? Hogy sikerül végleg, végérvényesen megszabadulnom tőled? - teszem fel a kérdést, amikor az asztal terem, hátrálok egy lépést, nem akarom őt ilyen közel tudni magamhoz, feszélyez. Felemelem a fegyvert, egy kézzel tartom, remeg a kezem, így ráfogok a másikkal is, de a remegés nem szűnik. Összeszorítom a fogaimat és a fegyvert is olyan erősen markolom, hogy szinte belefehérednek a bütykeim. Kibiztosítom, hála égnek ez megy, a filmekben már láttam ilyet. Fogalmam sincsen, mennyi ideig állok így, önnön képemre fogva a fegyvert, mielőtt leereszteném. - Nem megy… - ismét a sírás fojtogat - Gyenge vagyok. És nem akarom hallani a hangod! - már előre látom, hogyan fog kioktatni és ismét a képembe vágni, hogy egy korcs vagyok, egy gyenge kis semmi, roncshalmaz. Közelebb lépek és határozott ütésre emelem a fegyvert, a fejét célzom, a halántékát, minél erősebben próbálom bevinni az ütést. De hogy egyáltalán sikerül-e a közelébe érnem, vagy eltalálnom a célpontot, könnyfátyolos szemeimen át már nem is látom. - Hallgass el!
- Nem, tényleg nem fogom kimondani őket, hisz tudod mindet, egytől egyig. Mosolyodtam el, minden az anyánkkal kezdődött, elhagytuk, s vajon azóta visszanéztünk vajon? Mondhatnánk, hogy megérdemelte, de valóban ez jár annak, aki a világra hozott bennünket? Nem, egyáltalán nem. Ryan… aki a szívét adta, aki megmutatta, hogy ebben a mocskos világban van jó is, és olyan utat mutatott, amire örömmel léptünk. S végül ő, a legkisebb, legártatlanabb, az, aki előtt annyi év állhatott volna még, de elmúlt a gyengeségünk miatt. Ám nem azért hallgatok, mert ő azt mondja, hanem azért, mert ezen a fronton már elértem, amit akartam, és tudom, hogy megértette, mire akartam kilyukadni vele. Ha mégsem, hát még mindig visszatérhetünk rá. - Azért, hogy békében nyugodhassunk. Vele. Az elsővel, aki igazán mi voltunk, akit eldobtunk a gyengeségünk miatt. Azért, hogy visszataláljunk hozzá. Szöknek sokkolóan valósághű könnyek a szemeimbe, tökéletes a műsor, de haragtól elvakultan, lelkileg gyötörve tán azt sem venné észre, ha nem így volna. - Tényleg nem tartozom hozzád. Én te vagyok. Egyszerű a válasz, nem árt nyomatékosítani úgy látom, hisz nem érti a kis drága. Sosem lesz olyan, hogy ő vagy én, csak mi vagyunk. Addig bizonyosan, amíg nem szánja el magát valami drasztikus lépésre, valamire, ami megváltoztathat mindent. Eltörölheti a fájdalmat, a penész rágta részeket, valamit, ami velejéig romlott és sötét. - Az anyánk is a családunk volt. Ryan is a családunk volt. A farkasunk is a családunk volt. Vágom végül a képébe, hisz még mindig nem látja, hogy minden szava fölösleges kapálódzás, hogy bármit mond, megvétózható mérhetetlenül könnyedén. - Ha ilyen a családunknak lenni, én bizony nem vállalnám épp örömmel senki helyébe ezt a becstelen címet. Nemlegesen csóválom meg a fejemet, nem, nem éri meg kötődni hozzánk, szemen köpünk mindenkit, aki kicsit is fontos, aki segíteni akar, belemarunk a vállba, ahelyett, hogy kisírnánk magunkat rajta, kitépjük magunkból lényünk egy részét, hogy az északi jegességet beengedjük… - Várj csak… megmutatom, milyen lennék, ha én nem lennék. Az orra előtt szárnyal el belőlem a sötétség, fizikai testet öltve emelkedik ki a testemből, haragos felhőben gyülekezve a fejem fölött, majd pillanatok múlva sosem volt köddé válva tűnik el. S ha újra az arcomat, engem néz, láthatja, hogy a vonásaim tökéletesen kisimultak, a tincseim makulátlanok és kellemesen illatoznak, a bőröm ragyog, ajkaimon olyan boldog mosoly, mi még sosem volt rajta tán, nyakamba a legszuperebb fényképezőgép, ami létezhet, kezemben egy magazin, az asztal lapján magazinok, miknek lapján az én fotóim díszelegnek. Sugárzik belőlem, hogy imádom az életet, imádom azt, aki vagyok, hogy semmi sem lehetne ennél jobb. Darren alakja jelenik meg mellettem, büszkén karolva át, megszorongatva vállamat, amolyan apukás könnyedséggel. Testemen mindenhol ezüst csodák díszelegnek, nem marva vadul a bőrömbe, nyoma még van, de egyre többet bírok elviselni belőlük. Mindenki jobbal lehet rám büszke, nem csupán a Teremtőm. Beletolom az arcába, csalogassa csak, vágyja magának is, vágyja végre elűzni a félelmet, a rosszat, ragadja meg a lehetőséget, és tegyen érte. A fegyver nem dördül el, bár békés mosollyal fogadtam volna a golyót, tudva, hogy ő most már rendben lesz, ám nem történik ilyesmi, felsóhajtok, de nem hagyom elillanni a csodálatos jövőképet. - Ha nem akarod hallani a hangomat, tenned kell érte, Payne. Suttogom lágyan, hangom a simogató szellő hűvös finomságával érinti bőrét, nincs több kioktatás, annak már vége, elmondtam, amit el akartam, ez már egy másfajta játszma. Egy olyan, amiért érdemes lenne küzdenie, de talán tényleg nem erős kinyúlni a csodáért, és elvenni magának. - Nem kell gyengének maradnod, csupán egy apró mozdulat, és a világon minden helyreáll. Nincs több fájdalom, nincs több könny. Kérlek… Hát nem ezt szeretnéd? A testi fájdalomról nem szól a fáma, hisz az kell, hogy erős farkasok legyünk. Nem fordítom el a fejem, az ütése könnyedén ér célt, de nem várom meg, hogy ismét hátrébb lépjen, a tőr már addigra az asztalon van, nem kell, kezeire kulcsolom hát sajátjaimat. Minden porcikám azt sugallja, én segítek, én csak neki szeretnék jót. - Hallgattass el! Suttogom, majd lehunyom a szemeimet, hogy még azzal se kelljen megbirkóznia, miközben megemelem a kezeimet, hogy homlokom közepéhez nyomjam a fegyvert, vagy ha úgy nem megy, hát homlokomat a fegyverhez. Csak egy apró kallantyú, ehhez nem kell bátorság Payne, veled vagyok.
- És ha én nem akarok visszatalálni hozzá? - teszem fel a kérdést, megsemmisülten, halkan, hiszen mindenben igaza van. Tényleg mindenkit elárultam, eldobtam magamtól azokat, akinek az életem, a létem köszönhetem. Mégsem.. mégsem akarok visszamenni és máshogyan csinálni, megbékéltem a gondolattal, megbékéltem azzal, ami most van. Talán pontosan azért fáj annyira, hogy felemlegeti a múltat. Eltemettem. Mélyre, hogy soha ne kísérthessen, erre most mégis ez történik. Fáj. Mert rá kell döbbenjek, hogy hiányzik. Hogy dönthettem volna másként. Hogy mindenért én vagyok a hibás. - Igen, egészen addig, amíg el nem dobtak maguktól! Ha egyek vagyunk, akkor tudnod kell, mit éltem át akkor, amikor a tulajdon anyám elfordult tőlem. Amikor Ryan minden szó nélkül itt hagyott holmi szaros gyémántok miatt! - kiabálok, ismét, dühösen, keserűen, mert ne csak engem merjen hibáztatni! Nem akarok ujjal mutogatni, éppen olyan sáros vagyok a dologban, mint az említett személyek, de nem én vagyok egyedül a hibás.. - Ne mondj ilyet… - kétségbeesett kérésem hamar hal el a sötétségben, minden szava fáj, minden szava í bőrömbe, a lelkembe mar. Nem akarom. Tényleg így van? Tényleg borzalmas vagyok? Tényleg olyan volna a családomnak lenni, mint ahogyan azt ő felvázolja? Várok. Még a szám is résnyire nyílik, amikor azt látom, hogy kiszáll belőle valami sötétség, majd szertefoszlik. Amit utána látok saját magammal szemben, az megdöbbentő. A ragyogás, amely belőle árad, amely belőlem árad, az életerő, a boldogság.. A megannyi újság a fényképeimmel.. Darren, amint büszkén áll meg mellettem. Mindig is ezt szerettem volna. Amit látok, az az álmom. Befutott fotók, büszke Teremtő, erős farkas. Tényleg mindezt megkaphatom, ha meghúzom a ravaszt? Ha elpusztítóm önnön lényem azon részét, mely visszatart? Ha elpusztítóm a fájó emlékeket, a keserű múltat? Igaz ez..? Akkor sem tudom megtenni. Valóban gyenge vagyok. Hiszen ő a részem. Hiszen ő én vagyok. Azzal, ha megteszem, elpusztítom mindazt, ami formál, ami azzá tett, ami most vagyok. De mi van akkor, ha tényleg csak jobb lehet? Ha tényleg jót teszek magamnak és mindenkinek is, ha megteszem? - Megígéred? - újra könnyek csíkozzák arcomat. Csak egy igent szeretnék hallani, azt, hogy valóban igaz. Hogyha megteszem, akkor nincs több fájdalom, nincs több könny, akkor boldog lehetek, akkor Darren is büszke lesz rám. Mert igen, ezt szeretném. Pár lépést hátrálok, kihúzva ezzel a fegyvert a kezéből, de stabilan tartom. Már amennyire tőlem jelen pillanatban telik. Mutatóujjam begördül a ravaszon, egyenesen a fejére célzok. Könnyfátyolos minden, de így is látom azt a boldog mosolyt az ajkain. Add nekem. Az az enyém, nem a tiéd. Remeg a kezem. Folynak a könnyeim. Egyetlen, gyors mozdulat, tudom, hogy könnyű, mégis peregnek a szemek, peregnek a pillanatok. Nem tudom, meddig állok ott, remegő kézzel, fegyverrel. Nem húzhatom tovább az időt. Tűnjön el és váltsa valóra mindazt, amit ígért, amit megmutatott nekem. Vegye el a félelmemet, vegye el a megannyi fájdalmamat és engedje, hogy bátor és erős legyek. Mert igen, ezt szeretném. Egyetlen mozdulat. Egyetlen aprócska mozdulat. És én megteszem. Meghúzom a ravaszt.
- Szíved joga. A te döntésed. Még, ha hibás is, hisz holthoz visszatalálni már lehetetlenség, elmúlt, egy szebb életet él már, máshol, nem a Földön, de jobb úgy neki, jobb, mint tehetetlenül vergődve egy olyan testbe és lélekbe zárva, mi újra és újra ostorozza önmagát. - Visszajött. Mondom csendesen. Hisz nem ez volna a lényeg? Elment, mert mennie kellett, de ha igazán szeretünk valakit, akkor hagyjuk menni, elengedjük, még ha nem is szól, de visszavárjuk, nem zárjuk be előtte a szívünket, nem szűnik meg érte dobogni, csak mert valahol máshol van. Féltjük, talán tovább is lépünk, hisz a végtelenségig nem megy, de nem dobjuk el miatta az egész életünket, lényünk egy részét, bármennyire is fájjon. - Az igazságnak rossz szokása, hogy fájjon… Suttogom végül halkan, nem bántva többet éles szavakkal, a meghasadt lelkén tátongó űr már így is épp eléggé hatalmas, összefoltozni már sosem lehet, s nem is kell, vannak, amiket át kell élnünk, hogy végül azok legyünk, akiknek lennünk kell. Mindegy, hogy boldogok leszünk, vagy földönfutók, az utunk csakis arra vezet, ami meg van írva. Látom, hogy tetszik neki a kép, kezd hinni benne, hogy ez lehet így, s a szívem repes, hogy elértem, amit el akartam. Bízz csak bennem, kicsi Payne, bízz, és a valóságod maga lesz a legrondább pokol, amit valaha átéltél. - Megígérem, Payne! Jobb lesz, nekem legalábbis biztosan, de hát én ő vagyok, s ő én. Alignak elégedett lesz, hű katonájává lettem, megtettem, amire kért, remélem, méltó lesz a jutalmam. Büszke vagyok magamra. Már tudom, hogy megteszi, így hát nem tartom vissza, hagyom, hagy dőljön le végül az összes lepakolt dominó darab, végül gondoskodva arról, hogy a ravaszon megfeszüljön az ujja. - Erősebb vagy, mint hinnéd, Payne. Én bízom benned. Mondom még halkan, utolsó szavaimat lehelve ezen a világon, és nincs más semmi, amit tennem kell, nem kell újabb csel, újabb hamis vád, sem feloldozás, bűnbocsánat. Viszlát, Payne, a lelkedre hintesz örök pecsétet, beleégetve a tudatot, képes lettél volna rá. Megölni valakit, hogy neked jobb legyen. Halált osztani úgy, hogy nem foghatod a vadabb oldaladra. A te döntésed, a te bűnöd, a te szégyened. Szívem dobbanásai betöltik a vibráló csendet, megteszi, biztos vagyok benne, de az elfojtott sóhajok, elsuhanó pillanatok félelmet csalnak a szívembe. Nincs már visszaút, elégedett és büszke vagyok… de félek. S akkor végre eldördül a fegyver, ám abban a pillanatban, hogy húsomba mar a golyó, lefoszlik rólam minden, aminek hozzá volt köze, minden külvilági erő, minden, ami ámította és becsapta. A földre már a vörös üstökű Őrző tanonc lány érkezik. Holtan. Boldogsága nem tarthatott hát sokáig, nem kaphatta vissza a lányát, vagy épp lehetett olyan erős, hogy szabadon szerethesse Connort, nem érte meg, hogy Pandorát boldognak lássa, hogy magába szívja az összes tudást, mit lehetséges, hogy büszkévé tegye Mentorát. Tehetetlenül terül el csupán a földön, keresztüllőtt fejjel, fakószürke, élettelen testtel és soha többé nem dobban már egyet sem a szíve, az a hatalmas szív, amibe mindenki belefért. Payne még láthatja, mielőtt visszakerül a valóságba… a valóságba, ahol borzalmasabb dolgok várják, mintsem azt elképzelni tudná…
***
Hirtelen kelek fel, olyan erővel és sebességgel, hogy lezúgok a kanapéról, még szerencse, hogy a szőnyeg felfogja az esés nagy részét. Mi… mi történt? Emlékszem, hogy éreztem valami furát, hogy… Istenem, ugye nem bántottam senkit? Nem vérzem sehol. Jaj ne… Megpróbálok felkelni, de olyan őrületesen fáj a fejem, hogy visszahanyatlok a földre a kanapénak dőlve, ám amint ráhajtanám a halántékom, olyan fájdalom nyilall belé, hogy rögtön felkapom. Kitapogatom, nagyjából olyan érzésem van, mintha agyonvertek volna egy kalapáccsal, és én túléltem. Vajon miért csöng a fülem? Telefon… Connor… Panda… Utóbbit hívom először, reszket érte a lelkem, nagyon félek valamiért, borzalmas érzésem van. Nem veszi fel. Mennem kell… Nem tudom, mi hajt előre, de elindulok, feltépve az ajtót, gondolkodás nélkül próbálom meg elhagyni az egyetem területét, bár jobbára csak kóválygok, mint valami szellem, és valahol a társalgótól pár lépésnyire be is szippant a sötétség újra, bár ez már más, békésebb fajta. Egyszerűen nem bírja olyan könnyen feldolgozni a szervezetem az őt ért sokot…
//Nagyon szépen köszönöm! <33333 Isteni szerencse, hogy csak soft. //
Rengeteg döntést hozunk életünk során, némelyik könnyebb, némelyik nehezebb. Szinte nap, mint nap találkozunk velünk, kezdve azzal, hogy milyen színű pólót vegyünk fel aznap reggel, egészen addig, hogy milyen választ adjunk egy fontos meghívásra. Apró-cseprő kis dolgoknak tűnnek és legtöbbször talán észre sem vesszük, milyen súlyos következménnyel jár a tettünk. Ezek mellett a döntések mellett azonban néha olyannal találkozunk, melyek fölött órákat is képesek vagyunk ücsörögni, melyek könnyeinket fakasztják, görcsbe rántják a gyomrunk és kínszenvedés minden pillanata. Tudjuk jól, hogy bárhogyan is döntsünk, egyik sem lesz megfelelő, egyikkel sem fogunk tudni megbékélni, mert akármelyik utat is választjuk, elhagyunk közben valamit. Saját magunkból egy darabot. Azzal, hogy én most meghúztam a ravaszt, olyan pecsétet ütöttem a lelkemre, amelyet sehogyan sem fogok tudni levakarni onnan. Foghatnám arra, hogy kétségbeesett voltam és mindenképpen meg akartam szabadulni attól a képtől, amivé lehetek. Meg akartam szabadulni önnön részemtől, hiszen az is én voltam.. De valóban csak ezért tettem? Olyan vonzó képet vázolt fel előttem, én csak boldog szerettem volna lenni.. Vére pettyezi arcom, ruhám, hajam és egyáltalán nem érzek semmiféle megkönnyebbülést most, hogy nem hallom a hangját. Sőt, ahogyan az alak változni kezd… Tompa puffanással ér földet, a látványtól elnyílnak ajkaim, izzadt tenyeremből kicsúszik a gyilkos fegyver. Mintha kirántották volna alólam a talajt, vasmarok préseli össze a mellkasom, nem kapok levegőt, úgy érzem menten megfulladok. - Naomi… - suttogom a szavakat, miközben térdre rogyok mellette. Nem bírom elszakítani a tekintetem az arcáról, arról a valamiről, ami maradt belőle.. Én okoztam. Megöltem őt. Miért? Azért, hogy boldog lehessek, hogy sikeres, hogy büszkék legyenek rám. Képes valaki kitépni a saját lelkét? A porba tiporni saját magát? Undorodni saját magától? Zokogok, teljes testem rázza a sírás, a fejem Naomi hasára hajtva gömbölyödök össze így, térdelve, egyik kezem az övére fog rá, a másik pedig a pólóját markolja. Mit tettem? Mit..? Legszívesebben a pisztoly után nyúlnék, hogy a saját halántékomhoz emelve vessek véget mindennek, de a kép változik. Valami elránt onnan, messze Naomi-tól, sikítok, ellenkezem, itt akarok maradni, itt akarok vele maradni! Nem hagyhatom csak úgy itt! Még nem végeztem…
Hideg verejtékben úszva, kapálózva és könnyáztatta arccal térek magamhoz, a gyomrom összerándul újra és újra, négykézláb állásba tolom magam, hogy aztán megszabaduljak a nem is olyan régen megevett szendvicsemtől. Túl sok.. Hogyan lehet képes valaki ennyit elviselni? Hogyan tehettem.. Meg kell keresnem. Meg kell keresnem Naomit, bár fogalmam sincsen, merre menjek, hiszen nem tudom, hol voltunk, nem tudom, ott van-e még, de meg kell találjam! Fogalmam sincsen, mit akarok vele, de meg akarom találni, meg akarok róla bizonyosodni, hogy mindez valóban megtörtént.. Megöltem őt. Megöltem a barátomat! Mit tettem..?
Fogalmam sincsen, hogyan botorkáltam ki a szobámból, de azt tudtam, hogy Darren-re van szükségem, meg kell neki mondanom, mit tettem, segítenie kell, hogy megtalálhassam Naomi-t. A gondolat azonban nem sokáig tanyázik elmémben, mert ott állok. Ott állok a szobájának ajtajában és képtelen vagyok felfogni mindazt, amit látok. Vannak olyan helyzetek, amikor azt hinnénk, többet már nem vagyunk képesek elviselni, ennél rosszabb nem lehet, ennél mélyebbre nem süllyedhetünk, de az élet akkor közbelép és megmutatja, hogy dehogynem, igenis van lejjebb és lejjebb, tud még fájdalmat okozni. El tudja érni, hogy teljesen megsemmisülj, hogy ne maradjon belőled semmi más csak hús, csont és bőr. Fájdalmas sikítással lépek közelebb, a farkasom nyüszítve ugrik a rácsoknak, kevés vagyok én ahhoz. Az én fájdalmam az övé és az ő szenvedése az enyém. Lépés közben törik el lábam csontja, hogy a padlóra zúgva kezdjem meg percekig tartó fizikai kínomat. Lelkileg megsemmisültem. Ideje, hogy testileg is szenvedjek, fájdalomtól eltorzult hanggal fetrengjek a földön, olyan megváltásért könyörögve, ami nem létezik. Ami nekem egyszerűen nem juthat ki. Könnyem áztatja arcom, a pokoli kín testem és lelkem is marcangolja. Pofámmal böködöm az arcát, kérlek, térj magadhoz, mondd, hogy ez csak egy buta tréfa, hogy csak a bolondját járatod velem. Kelj fel és nevess a képembe! Nyisd ki a szemed és vigyorodj el, kócold össze a hajam és közöld, hogy ez nem igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Rohanhatnék segítségért, jöjjön valaki, bárki, de a szív már tudja, amit az ész talán még képtelen felfogni. Elveszítettem. Megmentette az életem. Amikor végre minden egyenesbe jött volna! Megízlelni a boldogságot, hogy utána kitépjék a kezeink közül, hogy utána mindent elveszítsünk, hogy a sors a képünkbe röhögjön; soha nem lesz a tiéd! Fájdalmas vonyításom tölti be a szobát, a lakot, farkasom is sír, én is sírok. Elveszítettem egy jó barátot, a megmentőmet, az apámat. Összekuporodom mellette, minél közelebb hozzá, kicsiny fejemet helyezve a karmazsin áztatta mellkasára. Nem érdekel, hogy hófehér bundám vértől lesz piszkos, most semmi sem számít. Elveszítettem.. Megszűnik az idő, megszűnik a külvilág, csak a fájdalom marad és az üresség, a kongó, sajgó semmi. Magával ragad a sötétség, ezúttal teljesen más, mint az előző. Békés csöndesség, jó pár percnyi nyugalom, amikor semmi nem fáj. Ismét megízlelek valamit, hogy amikor majd tudatomra ébredek, újra és újra szembesüljek mindazzal, amit elveszítettem. Mindazzal, ami lett belőlem. Mindazzal, ami maradt belőlem.
Kezdőlap
//
