Bölcsen inkább lenyeltem mindazt, amit mondott, bár elég nehezemre esett. Hiába nem vagyok domináns, de azt még egy ember sem tűrte volna el, hogy ilyen tiszteletlenül és sértőn beszéljenek vele. Én meg pláne nem, hiszen tudtam, hogy több vagyok ennél és az összes rágalma alaptalan. Nagyjából, mert abban igaza volt, hogy tényleg hazudtam neki, de bármennyire is tiltakozott ellene és volt a megértés ellen, attól még okkal tettem. Méghozzá jó okkal, olyannal, ami az ő érdekeit szolgálta leginkább, és csak részben a sajátomat.
Nem mondom, hogy nem bosszantott, amikor felajánlotta, hogy kikísér, ráadásul ilyen megkönnyebbülten és gondolkodás nélkül, de ezt szintén figyelmen kívül hagytam, és inkább nem közöltem vele, hogy eszem ágában sincs elhagyni a házat. Azt hiszem, erre magától is elég hamar rájött, amikor végre észrevette, hogy elkezdtem vetkőzni. Sejtettem, hogy azt fogja gondolni, hogy szexet akarok, de nagyon távol állt tőlem az, hogy szexuális kapcsolatot létesítsek ezen az estén vele. Pedig az lett volna csak az igazi elégtétel, ha őt használja ki végre valaki. Bár volt egy sanda gyanúm, hogy akkor is bemagyarázná magának, hogy márpedig ő jött ki jól a helyzetből. Ez is annyira tipikusan férfias lenne, hogy szinte már nevethetnékem lett a gondolatától is. Szinte!
- Máris félreértettük egymást… - még mindig éppen olyan lenéző volt a tekintetem, amilyen akkor, mikor felálltam a kanapéról és felé pillantottam. Nem érdemelte meg, hogy úgy bánjak vele, ahogyan eredetileg szerettem volna, és mivel határozottan nem tűnt úgy, mint aki moderálná magát a közeljövőben, ezért a terveimet minden téren kénytelen voltam módosítani. Pedig olyan szépen, olyan könnyedén lehetett volna ezt intézni, de ilyen az én formám! Mondjuk, azt sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog sérteni, és ennyire minősíthetetlenül fog viselkedni. Egy kis kiakadás és hitetlenkedés még rendben is lett volna, de túl messzire ment és olyan határokat lépett át, amiknek a létezéséről nem is tudtam. Amelyek átlépésének lehetőségéről még álmomban sem gondolkodtam.
Nem aláztam meg mind a kettőnket azzal, hogy reagálja az újabb sértegetésére, amit megpróbált viccesnek álcázni. Nem jött be, nekem nem nyerte el a tetszésemet, és nevethetnékem sem támadt tőle. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy mielőtt még bármi más is kicsúszna a száján, amivel tovább tüzeli a haragomat, inkább átváltozok. Gyors volt, de nem álomszerű, legalábbis számomra nem. Bosszantott, hogy ő meg félig részeg egy ilyen fontos estén, de valahol érthető volt, én mégsem értettem meg. Most nem. Tekintetem olyan élesen vetettem rá, mint amikor a prédát vizslatom, csak őt nem akartam levadászni, ezért is figyelmeztettem előre. Amikor aztán végre láttam az arcán a felismerést, a hirtelen jött pánikot és hitetlenkedést, valamiféle elégtétel hulláma áramlott végig rajtam. Ha ember lettem volna jelenleg, most egészen biztos, hogy szélesen mosolyognék. Így azonban csak vicsorgásnak látszott volna, úgyhogy inkább uralkodtam állatias vonásaimon.
Talán, de csak talán kapott volna még néhány percet arra, hogy magához térjen és képes legyen gondolkozni, de elég volt csak meglátnom azt a kétségbeesetten szorongatott üveget ahhoz, hogy valami elpattanjon bennem. Nehogy már komolyan egy ilyennel akarjon nekem jönni! Ez még viccnek is nagyon rossz volt, ráadásul roppant sértőnek is találtam. Elég volt két lépést tennem ahhoz, hogy a fotel és köztem lévő minimális távolságot majdhogynem nullára csökkentsem. Egyik lábamat feltettem a feldőlt ülőalkalmatosság szélére, és elég határozott mozdulattal léptem rá ahhoz, hogy a lendülettől újra álló helyzetbe kerüljön, a benne ülő/fekvő Rahimmal együtt. Ha volt mersze belenézni a szemeimbe, akkor világosan láthatta, hogy egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet a viselkedése, szemem sarkából pedig még mindig az üveget tartó kezét figyeltem.
Ha megpróbált vele felém csapni, akkor adott volt, ha nem, akkor is hirtelen kaptam felé, gyorsabban, mint ahogyan egy ember – különösen egy részeg – reagálhatott volna. Az éles fogak felé kaptak, könnyedén szakítva át az ing anyagát, majd a bőrt is. Inak és izmok szakadtak, csont roppant a hatalmas, összezáródó állkapocs erejétől. Nem esett nehezemre, ráadásul addig szorítottam, amíg ki nem ejtette a fegyverként használt üveget a kezéből. Igazából elgondolkoztam rajta, hogy lehetnék sokkal durvább is, de nem állt szándékomban teljesen szétmarcangolni őt, hogy aztán hosszú napokig ne lehessen vele semmit sem kezdeni.
Mivel még soha életemben nem csináltam ilyet, ezért fogalmam sem volt arról, hogy milyen érzés lesz beharapni valakit. Igazából felkészülve sem voltam rá, mégis, valamiféle izgalom szánkázott végig a testemen, ahogy szorítottam a tehetetlen kart. Ha esetleg megpróbált tenni ellene, és a fájdalom ellenére csapkodott vagy rúgott, szinte meg sem éreztem a próbálkozásait, úgy ráfogtam, mint egy satu. Nem tudtam, hogy tennem kell-e valamit a siker érdekében, vagy magától megtörténik, de mintha ösztönösen tudtam volna, hogy innentől már egyikünkön sem múlik. Az energiáim, a farkasom egy kicsiny része immár benne formált új testet, hozott létre egy új életet. Nem tartottam tovább a fogaim között a szükségesnél, de még néhány másodpercig kiélveztem, hogy végre hatalmam van felette, ami egyébként innentől kezdve ezután is lesz. Immár hozzám tartozott, akár akarta, akár nem. Gyanítottam, hogy inkább az utóbbi.
Még az előtt elengedtem, hogy a vér fémes íze olyan vágyakat csalt volna felszínre, amikkel most nem akartam törődni. Majd teliholdkor mindenképpen ki fogom élni, hagyni fogom a fehér bestiának, hogy szabadon nyargaljon végig a hóval borított erdőn, de nem most volt itt az ideje. Óvatosan léptem hát hátrébb, véres pofámat nyalogatva. Szemeimet le sem vettem az előttem ülő férfiről, miközben megráztam a bundámat, és rákényszerítettem a nőstényt, hogy húzódjon vissza. Mivel nem voltam sokat farkas alakban, és teret sem engedtem neki eléggé, ezért jóval nehezebb és fárasztóbb volt számomra, hogy a ketrecébe zárjon ismét, láncokra verve. De muszáj volt megtennem, mert így képtelen voltam kommunikálni vele igazából, és szükségem volt a kezeimre is.
A fájdalom ezúttal erősen mart a testembe, de kizártam a tudatomból, hiszen életem során már hozzászoktam. Valamilyen szinten ugyanis én is önsanyargatóan éltem a vérvonal képességem miatt, akárcsak Sura leszármazottjai. A visszaváltozás egyébként valamivel tovább tartott, mint alig néhány perccel az átalakulás, de jó tizenöt másodperccel később már emberként térdeltem a padlón, levegő után kapkodva. Még adtam magamnak jó öt másodpercnyi időt, aztán mit sem törődve azzal, hogy felöltözzek, közelebb sétáltam Rahimhoz. Ha nem vesztette el az eszméletét, akkor könnyű dolgom volt, ha igen, akkor addig rázogattam, míg magához nem tért. Ha kellett, akkor akár alkohollal átitatott kendőt is tartottam az orra alá, amíg fel nem riadt.
- Szép jó reggelt, Napsugaram! – köszöntöttem még mindig nem túl kedvesen, egyik kezembe fogva az állát. Még így is érezhette, hogy jóval erősebben szorítom, mint azt egy közönséges ember tehetné. Szándékos volt, még mindig sértett voltam és haragudtam rá. – Gondolom, most még elég nehezen forog az agyad, szóval tájékoztatásul közlöm veled, hogy üdvözöllek a vérfarkasok között! A harapásom megfertőzött, ha minden igaz, úgyhogy immár te is olyan vagy, amilyen én. Megmondtam, hogy ne bosszants fel, Rahim! Bár azt hadd tegyem hozzá, hogy nem bosszúból tettem, hanem eleve ezzel a szándékkal jöttem ide. Arra is figyelmeztettelek továbbá, hogy helyetted fogok meghozni egy döntést. Nos, ha még nem jöttél volna rá, akkor ez volt az! Az élet roppant igazságtalan, de egyikünket sem kérdezik meg róla, hogy akarja-e ezt az egészet… - vontam meg a vállaimat, még mindig mélyen a szemébe nézve. – Utálhatsz, gyűlölhetsz, de nélkülem nem éled túl, és ezentúl hozzám tartozol. Akár tetszik, akár nem. Kénytelen leszel megbarátkozni a tudattal, és most el fogom látni a sebedet! – közöltem tényként, és mivel időközben megkerestem az elsősegélydobozt, így nem volt nehéz dolgom a fertőtlenítéssel. Az sem érdekelt, hogy mennyire fáj és égeti a feltépett húst.

- Akkor ne mismásolj tovább, hanem nyögd ki végre miért vagy itt! Mert az nyilvánvaló, hogy nem azért vetkőztél itt monokinire, hogy csobbanj egyet a medencémben. Ha mégis, arra találod… - Tettem egy hanyag, legyintő mozdulatot a kezemmel valamerre arra, amerre a medence található volt.
Természetes emberi reakció a védekezés, jobb híján azzal, ami épp az ember keze ügyébe akad. Ha lenne dömperem, akkor egy rakománynyi homokot rázúdítanék, de mivel az épp nincs nálam, ezért be kell érnem a whiskey-s üvegemmel.
- Maradj csak ahol vagy, barackfavirágom… ne gyere közelebb! – Figyelmeztettem ezt a fehér nem is tudom mit… mert hát Csingilinghez mégse lehetett hasonlítani. Ő legalább nem volt szőrös, asszem…
Persze nem volt túl sok beleszólásom a dologba, mert a következő pillanatban felrándult a fotel, én meg majdnem katapultáltam belőle, úgy meglendültem előre, aztán háttal a támlának zuhantam.
- Milyen mucsaröcsögei pincéből szöktél te ki? – Hesamal több magyar származású nőt is megismertünk Dubaiban. Tőlük hallottuk először ezt a szót, ami nagyon röhejesen hangzott a mi füleink számára. Beszédbe elegyedtünk velük, és megtudtuk, hogy az egy helységnév, és azért emlegették, mert két „kolléganőjük” onnan való volt.
Azt szokták mondani, hogy sok szép nő él abban az országban, de amikor azt a két mucsaröcsögeit megláttuk, hát komolyan megijedtünk. Annyira rondák voltak, hogy elzárva kellett volna tartani őket. Azóta akárhányszor ijesztő külsejű nőt láttunk, mindig ezt a költői kérdést tettük fel magunknak.
A kérdésem elhangzásával egy időben lendült a kezem is, benne a whiskys üveggel, abban a hitben, hogy sikerül eltalálnom vele ezt a továbbra se tudom pontosan felfogni, hogy micsodát. Állat, ember… mindkettő? Nem tudom. Az életösztön viszont munkálkodik bennem is, és ha meg kell halnom, legalább ne várjam ölbe tett kézzel, nem igaz?
Az üveg megáll a levegőben, esélyem sincs elérni vele a fehér bundást, ami nem tudom hogy, de beelőzve engem… megmart. Éreztem az éles, hegyes fogakat, ahogy a húsomba martak, s ezzel egy időben akkorát üvöltöttem, hogy az összes levegőt kipaszíroztam vele a tüdőmből. Irtózatosan éles fájdalom szántott végig a testemen, ami perzselő forróságot hozott magával. Lepereg lelki szemeim előtt az egész életem, s a lehetséges végkifejlet is, amit életem lezárásának véltem gondolni ez idáig. Ennél azért hosszabb életre számítottam, hiszen még csak nemrég önállósultam teljesen… s annál, hogy széttépnek, még az is jobb halál lett volna, ha a prosztatarák visz el.
A szervezetem reagált, az agyam rövidre zárt, én pedig a szorító álkapocs rabságában elejtettem a whiskeys üveget, és szemeim lassú mozdulattal fordultak fel a plafon felé, mintha csak pókokat számlálnék odafent. Az öntudatlan állapot igazi áldás is lehet olykor, mert nem érezzük azt a fájdalmat, ami a testünket kínozza.
Valami esetlen, törékeny… bimbózó élet kezdte megállíthatatlanul behálózni testem egészét… eggyé forrott a csontjaimmal, beszőtte az agyamat, bebújt a húsomba, és megnyújtózott a bőröm alatt.
A rázogatás nem volt elegendő, hogy magamhoz térjek öntudatlan állapotomból, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy valami álomszerű hallucinációim legyenek. Úgy éreztem magam, mintha valami kocsinak az anyósülésén ücsörögnék, de nem érzem biztonságban magam, mert egy alkatrész elromlott.
Az hallucinációban elhangzó kijelentésem bukott ki belőlem akkor, amikor az orrom elé nyomta Jennifer az alkoholos rongyot, és hirtelen felriadtam.
- Elromlott a hidrotőke! – Kiáltottam fel krákogva, s mivel ezzel együtt össze is rándultam, a karom is mozdult, amibe istentelenül nyilallt bele a fájdalom. Szégyen, nem szégyen, én bizony akkorát ordítottam, hogy szinte az ablaktáblák is beleremegtek.
- Ez fáj. – Szűrtem a fogaim között, miközben az államat szorongatta. Álmodtam, vagy mi? Fájt mozgatni a szemeimet, de amennyire csak tudtam ebben a helyzetben, próbáltam a szemeim sarkából körbetekinteni. Határozottan nem tűnt úgy, hogy tényleg álmodtam volna.  A homlokomról úgy szakadt a forró verejték, hogy azt összegyűjtve akár egy törpevízművet is ki lehetett volna szolgálni belőle. A tekintetemen is látszott, hogy komoly fájdalmaim vannak.
- Mit tettél velem? – Érkezett a teljesen logikus kérdés, s a válasz se váratott túl sokáig magára.
- Csináld vissza… - Szűrtem továbbra is a fogaim között, kitágult pupilláimban a rémület ült… De valami más is. A felismerés… és a hit, aminek még a szikrája se volt látható korábban benne. A gondolatra, hogy én is ilyen szörny lettem, forogni kezdett a gyomrom, majd összerándult, s hacsak Jennifer nem enged el, akkor a „kisvukk” a farkas nyakába ugrik….

Még emlékeztem rá, hogy milyen érzés volt, amikor Kirill engem harapott be. Így hát engem senki nem vádolhatott azzal, hogy nem tudom, mit él át ez a szerencsétlen most, hiszen minden egyes farkas tisztában volt vele, amikor a kölykévé tett valakit. Én ugyan megfogadtam, hogy soha nem fogom ezt művelni senkivel sem, de az élet úgy tűnik, hogy másképp hozta, és mégis így kellett alakulnia. Nem voltam kifejezetten ellene, különben másként is megoldhattam volna ezt az ügyet, ettől függetlenül még mindig bizonytalanság tanyázott a lelkemben.
Mire magához tért, már pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni, és hogyan fogom csinálni. Arra ugyan még ötletem sem volt, hogy miként fogom helyrehozni a ma okozott kárt a kapcsolatunkban, de igazából mind a ketten tehettünk erről. Én tényleg az ő érdekében döntöttem úgy, ahogy, míg neki semmi oka nem volt annyira túlzásba esni a sértegetéssel, mint ahogyan azt ő előadta. Még mindig rosszul estek a szavak, pedig igazán nem lehet azzal vádolni, hogy törékeny lelkű virágszál lennék. Sőt, nagyon is távol álltam ettől a jelzőtől, de attól még nekem is van lelkem, érzéseim, méghozzá nem is kevés.
Amikor felkiáltott, egy pillanatra hátrahőköltem ugyan, de a másodperc tört része alatt ez el is múlt, inkább csak meglepődtem. Valamint túl hangos és sértő volt ilyen távolságból a fülemnek is ez a hanghatás, de annyi baj legyen, a hallásom azért még mindig teljesen rendben volt.
- Elhiszem, hogy fáj, azt is, hogy a karod is fáj, de ez még semmi ahhoz képest, amit még meg kell majd tapasztalnod! – nagyon biztató vagyok ám ezen a mai estén, igaz? Meg is érdemelte, hogy ne legyek az, mert ha rendesen viselkedett volna, akkor sokkal kíméletesebben bonyolítom le ezt az ügyet, így azonban most már nekem jelentett elégtételt a fájdalma, akárcsak neki nem is olyan sokkal ezelőtt az, hogy sértegethetett. Nem kellett volna magamra venni, de egyszerűen képtelen voltam elengedni a fülem mellett az efféle negatív szavakat. Talán mind a kettőnknek jobb lett volna, ha így teszek, de tényleg képtelen voltam rá, így is túl sokat viseltem már el a férfiaktól hozzám méltatlan viselkedést. Ezek után pedig, hogy mindenféle szinten az alárendeltem lett és az élete tőlem függött, pláne nem! Én ezt már tudtam akkor, amikor beléptem az ajtón, ő azonban csak most szembesült vele. Ez azonban ennek ellenére továbbra sem enyhített meg irányába.
Mivel szinte egyből megválaszoltam a kérdését, így egyelőre nem kezdtem hosszasan taglalni azt, hogy mi is történt pontosan. Úgysem fogta volna fel a jelenlegi állapotában, ahhoz meg nem volt hangulatom, hogy feleslegesen járassam a számat. Voltak helyzetek, amikor mindez nem okozott gondot, de ez éppen nem egy olyan eset volt.
- Nézd, Drágám, ez olyan dolog, amit nem lehet visszacsinálni. Mint ahogyan a születést sem. Ha úgy vesszük, te most történetesen kaptál egy új életet. Ott növekszik benned, bár még kicsi és gyenge. A segítségemmel azonban olyanná fog válni, mint amit az előbb láttál – magyaráztam viszonylag türelmesen, amiért gondolatban vállon is veregettem magam nagy büszkén. – Remélem, nem tervezed, hogy engem fogsz lehányni! – szóltam rá, amikor láttam rajta, hogy kezd még a jelenlegi sápadtságánál is jobban elfehéredni. Nemes egyszerűséggel arrébb álltam, ha esetleg tényleg kiadta a gyomortartalmát, és nem nyugodott meg végül. – Látod, én mondtam neked, hogy jobb lett volna, ha előbb megesszük azt a vacsorát… - mondtam sajnálkozva, még a fejemet is megráztam hozzá.
- A helyzet a következő… - fontam össze az ujjaimat magam előtt, miközben járkálni kezdtem. – Mindent el fogok neked mondani, ha eljön az ideje és eléggé érdeklődő leszel ahhoz, hogy be is fogadj mindent. Igazából nem lettél más, Rahim, ne így fogd fel! Az ember ugyanaz maradt, aki eddig volt, csak éppen te most már valami több vagy annál, mint a legtöbb körülötted élő. Ezt soha ne felejtsd el! Meg foglak tanítani arra, hogyan élj ezzel együtt, és arra is, hogyan legyél olyan, aki később egyedül is tökéletesen boldogul. Nem te vagy az egyetlen, aki most csöppent bele ebbe a világba. Vannak még rajtad kívül mások is, szóval nem leszel egyedül, aki ebben a cipőben jár. Ők meg fognak érteni, és én is megértelek, mert mindnyájan ugyanott kezdtük, ahol most te vagy! – ajkaimon halovány mosoly jelent meg, de abban a pillanatban el is tűnt, ahogyan felé fordítottam a tekintetemet.
- A kezed egyébként hamarosan elkezd majd begyógyulni. Az ostoba filmek legalább azt jól eltalálták, hogy a farkasok sokkal gyorsabban regenerálódnak, mint az ember. Most már a génjeidben van, úgyhogy néhány nap, vagy esetleg egy-két hét alatt semmi nyoma nem lesz ennek itt a karodon. Lehettem volna kegyetlenebb is, csak hogy tisztázzuk! – dörgöltem az orra alá. – Ezért azonban most még nem várok hálát, sem mást. Hamarosan úgyis megtanulod, amit muszáj. Ezzel pedig el is érkeztünk oda, hogy átadjam neked az első leckét – két karomat magam előtt fontam össze, továbbra is olyan könnyedséggel mozogva meztelenül, mintha állig fel lennék öltözve.
- Az első, amit meg fogsz tanulni, az lesz, hogy tisztelj engem. Tiszteld a szavam, tiszteld azt, aki vagyok neked. A hierarchiában a többiekkel szemben is elengedhetetlen lesz, de te hozzám tartozol, és Castoron kívül nekem tartozol a legtöbbel, világos? Tudom, hogy nagyon nehéz lesz elfogadnod, hogy míg emberként vezető szerepben tetszelegtél és mindenki a te utasításaidat leste, addig most pont fordítva lesz, és te fogod azt tenni, amit mások mondanak neked. Jelenleg te állsz a tápláléklánc legalján. Ha hallgatsz rám és tanulni akarsz majd, akkor ez idővel változni fog, de ahhoz sok gyakorlásra lesz szükség, amihez az kell, hogy együttműködj velem. Hogy ne csak a szám járjon, inkább nyomatékosan a fejedbe vésném, hogy tudd, hol a helyed! – szemeim összeszűkültek, miközben pajzsomat leeresztettem.
Energiáim olyan könnyedén szöktek felé, hogy még magam is meglepődtem. Befurakodtak a bőre, a húsa, az izmai alá, ahol ott éledezett az új élet, hiszen pajzzsal még nem rendelkezett, így nem volt min áttörnöm. Nem vagyok ugyan domináns, nála azonban sokkal erősebb vagyok, ráadásul a saját kölyköm, egy darab belőlem, így nem túl megerőltető számomra, hogy minden befolyásomat latba vetve felette, megfogjam a grabancánál és előrángassam belőle. Ugyan nincs még telihold a fasorba sem, és semmiféle hirtelen érzelmi hatás nem érte, de ma este kénytelen lesz túlélni élete első átváltozását is. Tekintetem mereven szegezem rá, egyetlen pillanatra sem fordítom el a fejemet, inkább csak várok. Várok arra, hogy miként bukkan a felszínre a kölyköm, hogy életemben először jól megnézhessem magamnak. Ha nehézkesen megy, annál nagyobb erővel nehezedek rá, annál több energiát zúdítok a nyakába, amíg meg nem törik az emberi akarat, és helyét át nem kezdi adni az állati ösztönöknek, amik bizony egyre erősebben kívánnak a felszínre törni. Most még nincsenek láncok, amelyek visszatartanák, nincsen semmi, csak én vagyok neki, és kénytelen hallgatni a hívásomra, amivel szó szerint is térdre kényszerítem az emberi testet.

Tervezem-e vagy sem, nem tudom kikerülni, mivel előttem áll… hacsak el nem húzódik, akkor bizony lehányom. Tényleg az utolsó pillanatban ugrott félre, ezért nem jutott belőle rá, csak a szőnyegre, aminek most már szerintem egy alapos tisztítás se javítana az állapotát. Öklendeztem, éreztem, ahogy a megivott alkohol visszatolakszik a nyelőcsövemen, újra végigmarva maga körül az utat, és előre görnyedve próbáltam nem belefulladni a saját hányadékomba.
A „pocsék” egyáltalán nem megfelelő kifejezés arra, ahogy most érzem magam. Szerintem nincs is olyan szó, amivel kellően jellemezni tudnám az állapotomat.
Össze vagyok zavarodva, nem értem mi történik velem. Nem értem azt a fura érzést, ami beköltözött a csontjaim közé. A karom irgalmatlanul fáj és lüktet, az idegek úgy rándulnak össze, mintha izzó vassal bökdösnék.
- Ne beszéljünk kajáról… - A hangom egy kicsit rekedtessé vált a hányástól, és ahogy a kaját emlegette, éreztem, hogy az a maradék benne levő étel… de főként ital is megfordul párszor. Nem szerettem volna még egyszer idehányni, az első is elég megalázó volt.
Egy kukkot se értettem abból, amiket mondott. Mintha kínaiul beszélt volna. Nem értettem miket kell megtanulnom, milyen hierarchiáról beszél… vagy miért tartoznék neki, és a hotel tulajdonosának engedelmességgel. Zúgott a fejem, nem bírtam követni és felfogni mindazt az információt amit rám zúdított, holott ez még csak a jéghegy csúcsa volt.
Mit, és miért kell gyakorolnom? Mi az, hogy én vagyok a tápláléklánc legalján?
- Fogalmam sincs miről beszélsz… - Ahogy felnéztem rá, kék szemeim élénken csillogtak a fájdalomtól, és szemfehérjémen vékony vérágak futottak.
- Meg fogok halni, ha nem hívsz orvost! – Éreztem, ahogy a pánik eluralkodik rajtam. Muszáj kiszabadulnom innen, nem bírom tovább a falak között. Megpróbálok felállni, és tántorogva oldalra lépek egyet, érezve magamon Jennifer szúrós tekintetét.
- ÁH! – Üvöltök fel, amikor olyan éles fájdalom mar a mellkasomba, mintha egy mozdulattal akarnák kiszakítani az összes bordámat. A hátam egy pillanatra megfeszül, majd összegörnyedek, és térdre esek a földön.
- Rosszul vagyok… mentőt kell hívnod! – Lihegem, miközben csípőcsontom reccsenve adja meg magát. Ezután az idő, mint olyan… megszűnik létezni. Emberi lényem erős akaratú, ezért kisebb hadjárat indul a testem és a szellemem feletti uralomért. Még szerencse, hogy nincsenek szomszédjaim, ezért fájdalmas üvöltésemet Jenniferen kívül nem hallhatja senki. Az emberi lényem szívósan, és sokáig kitart, ezért Jennifert is alaposan megizzasztja, mire sikerül elérnie, hogy a farkas kikandikáljon életében először a külvilágra.
A testem lassú, kínkeserves folyamattal kezd átalakulásba. A ruhák, amiket viselek, nemes egyszerűséggel szétszakadnak, majd leesnek rólam, és az átalakulás közben előbújnak a sűrű, fehér szőrszálak is, ami a bundás győzelmét hivatott előjelezni az emberi én felett. A fotelek, és a kanapé borul… az asztal törik, ahogy átváltozás közben a még esetlen „óriás” neki esik, majd a lábaival kapálózva próbálja felküzdeni magát. A kék szemek eltűnnek, helyére kissé riadt, de kíváncsi… homokszínű szempár ül… s tekint ki a külvilágra. Oldalán fekszik, próbálja magát felnyomni állásba, de szörnyen kifárasztott a harc az emberi oldalával, ezért ahogy kíséretet tesz a felállásra, visszaesik az oldalára. A fehér pofa előre mozdul, a levegőbe szimatolva érzi meg anyja illatát, és a homokszín szempár megállapodik a nőstény tekintetén, miközben halkan nyöszörög…

A hányást követően akaratlanul is fintorogtam egyet, hiszen én jóval élénkebben éreztem azt a tipikus, mindent átható szagát. Sőt, most már Rahimnak is jobban kellett éreznie, még ha egyelőre nem is tűnt fel neki, hogy élesebb lett a szaglása. Talán holnapra még szembetűnőbbé fog válni számára is, most viszont még csak egy picit irritálhatja talán jobban. Már ha törődik ilyesmivel, és nem éppen magát sajnálja buzgón. Igazából együttérzést is tanúsíthattam volna, de valahogy nem volt hozzá hangulatom, hogy kedves és aranyos legyek a mai este folytatásában vele. Majd akkor, amikor már képes lesz rendesen beszélni velem és nem úgy, mint ahogyan más még a kutyájával sem.
- Ne aggódj, hamarosan úgyis enni fogsz! És muszáj is, mert erősnek kell lenned! – jelentettem ki teljesen magától értetődően, felszegve egy kicsit a fejemet. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogunk mi boldogulni ebben a mind a kettőnk számára új és ismeretlen helyzetben. Én nem estem kétségbe, igazából nagyon reméltem, hogy minden rendben lesz. Egyelőre inkább csak a bosszúságot éreztem, de ez úgyis meg fog változni, amint valami csoda történik a hozzáállásával kapcsolatban, addig viszont nem reménykedtem semmiben.
- Semmi baj! Majd lesz… - hagytam rá, bár ha most figyelt volna egy kicsit is, akkor már sokkal több dologgal lenne tisztában, mint én voltam annak idején. Őt elnézve azonban rá kellett jönnöm, hogy ez egyelőre egy halálra ítélt ötlet a javából. Nem is tudom, hogy mit vártam, a férfiak amúgy is képtelenek egyszerre több dologra koncentrálni, neki pedig éppen elég volt véleményem szerint az, hogy a karja úgy nézett ki, mint amit jól megcsócsált egy méretes farkas. Micsoda meglepetés, hiszen tényleg ez történt! – A lényeg, hogy majd később figyelj arra, amit mondok neked! – tettem még hozzá, de volt egy olyan érzésem, hogy hiába. Most minden sokkal fontosabb volt, mint az, amit beszéltem.
- Dehogy fogsz meghalni! – forgattam a szemeimet. – Elmondtam az előbb, hogy jóval gyorsabb lesz a regenerációd, mint egy embernek. Ha alaposan megnézed, egy kicsit máris csillapodott a vérzés, holnapra pedig már sokkal jobban fog kinézni. Higgy nekem! – úgysem fog hinni, de azért jobban éreztem magam, hogy így fogalmazhattam. Közben persze minden erőmet összeszedtem ahhoz, hogy elő tudjam belőle csalogatni a farkast, de mivel ő fiatal volt, ráadásként az én kölyköm, ez nem is volt annyira nehéz, mint ahogyan én azt előzetesen elképzeltem. Mindenesetre az oda-vissza változásom és az idegesség miatt jóval több energiámba került, de akkor is meg kellett tanulnia, hogy miként kell viszonyulnia hozzám.
- Nem hívom ide a mentőt, hogy megedd vacsorára az ápolókat! – közöltem hanyagul, miközben néztem a fájdalmát, hallottam a csontjai roppanását. Sosem szemléltem még meg ilyen tüzetesen, miként megy végbe valakinél az első átváltozás, de most legalább volt alkalmam tanulmányozni. Még ma is emlékeztem, hogy rohadtul fájdalmas ám! – Nem lesz semmi baj, csak átváltozol! Még szép, hogy rosszul vagy, és lesz ez még rosszabb is… - tájékoztattam tovább arról, hogy mi várható még a mai estén. – Most el fognak törni a csontjaid, és át fog alakulni a tested. Valószínűleg alaposan ki fog esni a fejedből az elkövetkező időszak, de én itt leszek melletted – ígértem meg még éppen akkor, amikor emberi tudata szertefoszlott, helyét átadva a kölyöknek.
Miként a fehér bunda előbújt az emberi bőr alól, úgy enyhültem meg Rahim irányába. Jobban mondva a kölyköm felé, aki most először kandikált ki a világra, ismerkedett meg az élettel. Engem abszolút nem zavart, hogy néhány bútor összetört és arrébb lökődött. Ajkaimon halovány mosoly jelent meg, miközben odaléptem a földön fekvő, fehér színű hímhez.
- Nyugalom, itt vagyok! – mindenféle félelemérzet nélkül guggolok le mellé, és érintem meg a fejét, simítok végig az oldalán, ujjaimmal beletúrva a dús bundába. Farkasom természetesen hozzám hasonló kíváncsisággal üdvözli az utódját, orrával bökdösve meg a még védtelen kölyköt. Mivel ennek a nappalinak már úgyis mindegy, nekem pedig nincs jobb ötletem, ezért még egy kísérletet teszek az átváltozásra. Ezúttal egy kicsit lassabban megy, de mára már úgysem tervezem, hogy ismét emberként lépdeljek végig ezen a házon. Ugyan el kell gondolkoznom azon, hogy a riasztót miként kerüljük ki, de egy ponttól kezdve már nem túlzottan zavar, nemes egyszerűséggel segítem lábra a hímet, és ha képes egyedül is megállni a lábán, akkor töröm át az egyik ablakot, hogy az erdő felé vegyem az irányt, arra ösztönözve, hogy ő is kövessen engem. Ideje, hogy életében először fusson, hogy megismerkedjen az erdővel, és talán az sem ártana, ha látna legalább engem vadászni.

A fehér fülek azonnal mozdulnak, a hang irányába „kagylóznak”, ahogy Jennifer megmoccan. A hím minden kis neszre érzékenyen reagál még, és valószínűleg ez jó darabig így is fog maradni. Zavarja a vér szaga, ami a levegőben terjeng, és sokkal erősebben érzi a vízipipa füstjének a szagát, ami pluszban facsarja az orrát. Egy dolog van, ami nyugtató hatással tud lenni rá, az pedig teremtője energiái. Szívja magát, mintha mérföldeket futott volna, pedig csak az alakváltás merítette ki.
Nem mozdul el, a földön fekve hagyja, hogy anyja megérintse, és a bundájába túrjon. Mintha minden egyes szőrszálán érezné az érintést. Kellemes érzéssel tölti el, és szusszan egyet. Pofáját a tenyér felé fordítva szimatol bele anyja tenyerébe, majd puha meleg nyelvével megnyalogatja azt, mintha így akarná üdvözölni a közeledését.
Kushadva figyeli ezt követően az alakváltását, majd érdeklődve felkapja a fejét a földről, hogy megnézze magának a nőstényt. A noszogatásra visszagördül a hasára, behúzza maga alá a hátsó lábait, majd a fenekét felnyomva próbálkozik meg ismét a felállással. Farkával esetlenül csapkod a levegőben, mintha annak segítségével akarna lendületet venni, végül csak sikerül neki feltápászkodnia, bár eléggé esetlenül áll még meg a négy lábán. A feldőlt fotelnek dől az oldalával, és ahogy elfordul, tol is rajta egy kicsit. Láthatóan gyakorolnia kell még, de ez egyáltalán nem csoda.
Óvatosan indul el a szoba padlóját szimatolgatva, léptei olyan bizonytalanok, mint egy erősen ittas emberé, de legalább már nem akar összecsuklani. A farkát csóválva oldalba csapja magát, fejét oldalra kapva morran fel, majd abbahagyja a vicsorgást, amikor rájön, hogy az csak a saját farka volt, és nem más támadt rá.
Megrázza a fejét, aztán a bundáját is, és visszafordulva az anyja felé, odalépdel mellé. Farát leengedve puffan ülő helyzetbe, és próbálja méltóságteljesen kihúzni magát, miközben busa pofáját enyhén félrebiccentve bámul rá várakozó kíváncsisággal.
A nőstény mozdul… az ablaküveg törik, amit éles vijjogó hang követ. A hím fülét bántja a hirtelen… éles hang. Tarkóján sorba rendeződnek a szőrszálak, majd morogva felvinnyog, és idegesen mozdulva követi anyját a szabadba, hogy minél messzebb kerüljön ettől a hangtól. A szél azonnal a bundájába mar, meglepetten pillant körbe, majd ingerülten egy kisebb hóbuckába mar, amiből fel is szippant az orrába, ezért prüszkölni kezd. Farát enyhén félrecsapva, kissé még esetlenül próbálja felvenni az iramot, és követni anyját be az erdőbe, hogy most először tapasztalja meg azt a világot, ami körülveszi őt…

Enyhén szólva megszeppentem, amikor egyszer csak „audenciára” jelentkezett hozzám Jennifer nagyapja… aki a farkasom dédnagyapja. Ez egy olyan dolog, amit még szintén időbe telik feldolgoznom. Az otthonomban akar találkozni velem.
Mostanában nem sokat tartózkodtam a házamban, hiszen az időm nagy részét a Farkaslakban töltöttem, de nem mertem volna nemet mondani. Ha Darren és Jennifer is tart tőle, azt hiszem nekem se árt tartani tőle. Bárcsak inkább anyósom lenne… A nők mindig elragadónak szoktak tartani.
Felkerestem telefonon a takarítónőt, aki ki szokott járni a házamhoz, hogy rendbe tartsa, és kiadtam neki a munkát. Csillogjon-villogjon minden, mire ma hazamegyek.
Fogalmam sincs, hogy vajon mit velem megbeszélni Mr. Wainwright, de az, hogy családi dologról van szó… hát nem is tudom. Egy kicsit aggodalommal tölt el. Jennifernek egyelőre nem szóltam a dologról. Nem akartam, hogy idegeskedjen miatta. Egyébként is. Felnőtt férfi vagyok, nem futhatok mindennel hozzá.
A ruhatáram csak jó minőségű ruhákból áll, ezért nem is nagyon kellett gondolkodnom azon, hogy mit vegyek fel erre az alkalomra. A jó benyomás keltéssel valamennyire már elkéstem, hiszen kire vetne az jó fényt, hogy részegen nősül Vegasban? A helyzeten talán csiszol valamennyit, ha látja, hogy a körülményeim rendezetek, és nem valami csavargó vette el az unokáját. Gondolom már rég utána nézett a dolgaimnak. Ha lenne gyerekem, vagy unokám, én biztos megtenném.
Hozattam ételt, ha esetleg úgy adódna, akkor legyen itthon valami, mert amúgy üresen áll a hűtőm. Az alkohol az eláll, úgyhogy annak nem voltam híján… bár nem tudom, hogy inni szokott-e.
Amikor meghallottam a csengő hangját, átsiettem a nappalin a bejárathoz, és egy mély lélegzetvételt követően kinyitottam az ajtó. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire feszélyezve érzem magam a látogatásától, bár nem tudom, hogy mennyire sikerül ezt álcáznom!? Valószínűleg semennyire.
- Üdvözlöm az otthonomban, Mr. Wainwright. – Az öreget nem merem a keresztnevén szólítani. Esetleg akkor tenném, ha felajánlaná. Magamtól nem vetemedek ilyesmire. A kezemet nyújtom üdvözletképp, aztán beljebb invitálom. – Kérem, jöjjön be. – Intek a ház belseje felé.
- Könnyen ide talált? – Érdeklődök, aztán eszembe jut, hogy mekkora hülyeséget kérdeztem. Évtizedek óta itt élnek… szerintem nincs olyan hely a környéken, ahova ne találna oda könnyen.
- Szeretné megnézni a házat? Szívesen körbevezetem. – Ajánlom fel.
- Vagy halaszthatjuk későbbre is. – Próbálok a kedvében járni, bár nem igazán tudom, hogy lehetne. Talán mégis csak meg kellett volna ezt beszélnem Jenniferrel.
- Leülhetünk a nappaliban, vagy a teraszon is. Pazar a kilátás a környékre. – Ráadásul a tűz kellemes meleget is biztosít, szóval a hűvösebb időkben is el lehet odakint ücsörögni.

- Igen, így igaz. Építészmérnök vagyok… A belsőépítészet mellett látványtervezés a fő profilom. A posztmodern, és az organikus stílusok felé húz a szívem. – Magyarázom. A munkám mindig jó téma, pláne ilyen helyzetekben. Kevésbé érzem magam feszélyezettnek tőle.
- Kérem, fáradjon utánam. – Intem beljebb a nappali felé.
A terek tágasak, és nappal eléggé világosak a hatalmas ablaktáblák miatt. A fa, a bőr, és a fehér színek dominálnak. Láthatóan minden részlet pontosan megtervezett, a legapróbb berendezési tárgyig minden harmonizál mindennel.
- Szeretem a tágas tereket, és a visszafogott eleganciát. Emellett fontosnak tartom, hogy a ház mind külseje, mind belseje tekintetében harmonizáljon a környezetével. Alaszkában a hegyek által a sziklák, az erdők által a fák… a hó által pedig a fehér hangsúlyos. Mindezt ha belecsempésszük egy otthon kialakításába, véleményem szerint kiegyensúlyozottabbá válhatnak a mindennapjaink. Ezt például egy helyi fafaragó mesterrel készíttettem. – Állok meg a nappali falával szemben, ahol egy hatalmas fa kép díszeleg a falon, mintegy dombormű. A tájkép pontosan azt a látványt tükrözi vissza, amit a nappalim ablakából látni lehet.
Egyébként minden tiszta, és minden rendezett. Persze sejtheti, hogy nem én voltam a házitündér, aki kitakarított, de az én státuszomban megengedhetem magamnak, hogy erre személyzetet tartsak. Annyi a különbség, hogy manapság olyan ritkán találkozom velük, amennyire csak lehet. Nem akarok kockáztatni, hiszen még egyáltalán nem vagyok ura a vadamnak.
A kandalló fölött kép látható a nevelőszüleimről. A nevelőapám egy fotelben ül, a nevelőanyám pedig mögötte áll, és a vállát fogja.
- Ők a nevelőszüleim. A nevelőapám Naser Alidad, és a nevelőanyám Kadijah Alidad. A nevelőapám szintén építészmérnök, de ő nem tervez házakat, inkább építkezésekbe… hotelekbe és kaszinókba fekteti a pénzét, és a Közel-Keleten vannak érdekeltségei. Ha őt kérdezik, inkább üzletembernek vallja magát. A nevelőanyám egy alapítványt vezet, ahol írni és olvasni tanítják a szegényebb családok gyerekeit. 16 éves koromig Teheránban éltünk, aztán a nevelőapám üzleti érdekeltségei miatt átköltöztünk Dubai-ba. Ők jelenleg is ott élnek. – Nyilván szeretné tudni, hogy kiféle-miféle emberek neveltek fel. Nagyon sokan nehezen értik meg, hogy hiába vagyok fehér… amerikai születésű férfi, én akkor is az arab világban nevelkedtem, és nőttem fel. Inkább vallom magam arabnak emiatt, mint amerikainak.
- Nem igazán rajongok az emeletes vagy a földszintes lakóházakért. Saját használatra jobban kedvelem az eltolt szintes házakat. Van egy házam Arezzo-ban is. Néhány évvel ezelőtt vásároltam. Régi olasz kúria. A belsejét felújítottam, a külsejét restaurálták, hogy megmaradhasson az eredeti állapotában. – Remélhetőleg egyszer Jenniferrel elutazhatok oda, de addig még nagyobb önuralmat kell tanulnom. Nevelőapám magángépére is csak fenntartásokkal mernék felülni. Alapvetően nem stresszelek a repüléstől. Annyit repültem már, hogy számomra ez mindennapos… de vajon a farkasom hogy reagálna rá? Jó kérdés…
A nappaliból a tágas étkezőbe, és a konyhába navigálom. Na ez az a hely, ahol én a legkevesebb időmet töltöm. Nincs is nagyon mit hozzáfűznöm, inkább csak hagyom, hogy szemrevételezze, majd tovább kísérem egy kis folyosón át egy öt fokos lépcsőhöz, ami a hálómhoz visz fel. Innen igazán pazar a kilátás. A berendezésben itt is a fa, a bőr és a fehér szín dominál. Leginkább mégis a hatalmas ablaktáblák nyújtotta kilátás vonzza a tekintet. - Ön honnan származik?

- A legszélsőségesebb, vagy talán legsokoldalúbb megvalósításokkal Abu-Dzabi-ban, Dubai-ban és Las Vegas-ban találkoztam eddig. Ezek mind olyan turista központok, ahova a világ minden tájáról érkeznek főként tehetős vendégek. Tapasztalataim szerint kétféle turista létezik. Az első, aki bárhova utazik, szereti ha kicsit otthon is érezheti magát. A másik típus az, aki egyáltalán nem akarja otthon érezni magát, hanem azonosulni a helyi élettel. – Nevetek röviden. – Ezekben a városokban mindkét igényt bőven kielégítik. Van olyan szálloda, amiben felépítettek egy alpesi falut sípályával. Mindent a vendégek kedvéért! És ez csak egy példa a sok közül. Ha ezt vesszük alapul, akkor nem meglepő, hogy nem csupán a vendéglátóhelyekre jellemző ez a sokszínűség. Sokakat hidegen hagy az, hogy az álmukat milyen környezetbe akarják beilleszteni. Nekem is voltak már olyan ügyfeleim, akik olyat kértek tőlem, ami szerintem nem passzolt a környék arculatához. Tudja, vannak akik szeretnek minden téren kitűnni. Egyébként az emberek nagy része szereti az építészre bízni, és a kivitelezőkre, csak az irányokat adják meg, hogy mik azok, amiket mindenképp szeretnének. Ha szabad kezet kapok, akkor én odafigyelek arra, hogy milyen környéken épül a ház. Inkább az egységesség híve vagyok, ami természetesen nem egyenlő a sablonossággal. – Kicsit talán hosszúra nyúlik a véleményem kifejtése, de ezzel kompenzálom azt, hogy izgulok. Legalább lekötöm a figyelmem a beszéddel, addig se gondolok arra, hogy feszélyezetten érzem magam.
- Természetesen! A nevelőapám mindenben támogatja őt. Örül neki, hogy a nevelőanyám örömét leli ebben, és értelmesen elfoglalja magát. Hagyománytisztelők, de a nevelőapám nem akarja bezárva tartani őt a négy fal között. Sokszor van távol az üzleti ügyek miatt, és a nevelőanyám nagyon magányos lenne, ha nem foglalná le magát így. – Sok perzsa férfi nem engedi meg a feleségének, hogy dolgozzon, hanem otthon kell lenniük. Amíg gyerek voltam, a nevelőanyám sok időt töltött velem, de amióta Amerikába jöttem, nagyon megüresedett az élete. Örülök neki én is, hogy boldoggá teszi, hogy másokon segíthet. Mindketten jó emberek, és ezt nem csak azért gondolom így, mert örökbe fogadtak. Nagyon jó életet biztosítottak nekem. Szeretnek, és soha semmiben nem szenvedtem hiányt. Mindent nekik köszönhetek.
- Mindketten meghaltak. – Nem nehéz beszélnem erről, mert soha nem ismerhettem őket.
- Az apám még a születésem előtt. Katonaember volt. A konvoja volt a nevelőapám és a nevelőanyám kocsijának a kísérete, amikor támadás érte őket. A nevelőanyámat ő mentette meg, s ekkor vesztette életét. Az anyám a születésemet követően vesztette az életét. A nevelőszüleimnek nem lehetett gyereke, és amikor megtudták, hogy a katonának árván maradt a gyereke, úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak. Állítólag volt élő rokonom, de ő nem akart.
Többek között ezért is jöttem vissza Amerikába. A szüleim Anchorage-ban éltek. Egy darabig én is ott éltem, de az összes megbízásomat Fairbanksből kaptam, ami miatt hónapokig a Holiday Inn egyik lakosztályában éltem. Felvettem a kapcsolatot egy magánnyomozóval, hátha megtalálja azt a bizonyos rokont, de azóta se hallottam felőle. A sok munka miatt költöztem át végül Fairbanksbe. – A többit pedig már Mr. Wainwright is tudja.
- Párszor megfordultam Olaszországban. A nevelőapám néha magával vitt az üzleti útjaira. Mindig is tetszett az, hogy a legtöbb nyugati országhoz képest mennyire meg tudta őrizni a régi jegyeit. Persze a nagyobb városok már ott is populárisabbak, de a kisebb vidéki városok hangulata mit sem változott. Talán a nosztalgia sarkallt a ház megvásárlására, vagy az, hogy legyen egy hely, ahova bármikor elvonulhatok kicsit feltöltődni. – Mindenkinek szüksége van ilyen helyre.
A Las Vegas-i házamba főként akkor megyek, amikor a munka szólít a városba. Arezzo-ban viszont nincsenek üzleti érdekeim, és nem is akarom, hogy ott legyenek. Az a hely tényleg azért van, hogy pihenjek.
Nem lep meg, hogy Angol, bár ezt azért nem mondom ki hangosan, még a végén megsérteném, és ezt szeretném elkerülni, ha lehet. Az angolokban van egy bizonyos mértékű tartás. Sokan nevezik merevségnek, vagy karót nyeltségnek, bár szerintem nem az. Minden nemzet mentalitása más. Az angolok komolyabbak az átlagnál… az olaszok például zajosak, a görögök meg folyamatosan táncolnak.
A hálóból a full-extrásan felszerelt konditerembe kísérem Mr. Wainwright-ot. A legmodernebb testformáló gépek sorakoznak itt, minden feltételt biztosítva arra, hogy megfelelő kondícióban tarthassam magam.
- Sok időt töltök a tervezőasztalnál, ezért elengedhetetlen, hogy biztosítsam magamnak az itthoni mozgás lehetőségét. – Sokszor nincs időm arra, hogy beugorjak a városba… és azért valljuk be. Egy otthoni konditeremben edzeni jobb, mint bemenni egy olyan edzőterembe, ahol tolonganak az emberek. Pláne egy kölyöknek nem lenne túl szerencsés olyan helyre járni.
Tolóajtón keresztül kísérem át a medencetérbe.
- Az első pár hónap elég nehéz volt. Most már egy kicsit könnyebb. Leülepedtek bennem a dolgok, és a rengeteg információ ami rám zúdult, lassan a helyére került. Ami még elég nagy problémát okoz, és gondolom egy darabig fog is, hogy megtanuljam szétválasztani a farkas felemet, és az emberi oldalamat. Ha például ingerültté válok, nem tudom eldönteni, hogy a haragom mértékéhez hozzájárul-e a farkasom, vagy az csak az enyém!? Én muszlim vagyok, bár ezt gondolom Ön is tudja. A vallásom bizonyos ételek fogyasztását tiltja, illetve a böjti időszakot is eddig mindig betartottam. A nevelőszüleim ebben neveltek fel. A farkasom pedig kétlem, hogy ezt figyelembe venné. Ennek a lelki hátterével is meg kell birkóznom. – A farkasomat totál hidegen hagyja az egész. Megeszi, amit megkíván… és a Ramadán se fogja visszatartani ettől. Ha pedig visszaalakulok, az én gyomromban is ugyanúgy jelen van. Megfordult a fejemben, hogy meghányatom majd magam, de tudom, hogy ez hosszútávon nem lehet megoldás.

Szerencsére nem kell sokat gondolkodnom a válaszon. Ha túl sokat gondolkodnék, az azt is sugallhatná, hogy sok felszínes munkát végzek, és nem tudok közülük egyet se megemlíteni, amire igazán büszke vagyok. Ez nincs így. Megtehetem azt, hogy munka és munka között válogassak. Sok építész kénytelen minden munkát elvállalni, hogy meg tudjon élni. Nekem viszont ha valami nem fedi a stílusomat, az elképzelésemet, vagy nem tudok jól együtt dolgozni a tulajdonossal, akkor nem vállalom el.
- Ön már régóta itt él a városban. Bizonyára nagyon jól ismeri a falka minden tagját. – Ha nem is mindenkit, de a régi falkáét biztosan. Ez már tiszta nekem is. Jennifer elmagyarázta a két falka összeolvadását, hogy miért hívják egyik farkast betolakodónak, míg a másikat őslakosnak. Jennifer is az őslakosok közé tartozik, ahogy a legtöbb farkas, aki odafent él a hegyen. A hotelben javarészt meg a betolakodók élnek. Érdekes, hogy az összeolvadást követően is inkább megtartották ezt az elszigeteltséget, és nem keveredtek, holott egy falka lettek. Pontosabban lettünk, mert már én is a falkához tartozom. Csak még mindig szokom a gondolatát.
- Mr. Elvis Dunway kért meg a múlt évben, hogy a klubjának új belsőt álmodjak meg. A klub Elvis Presley emlékhelyként működött, de már nem ment olyan jól az üzlet, mint régen. Szerette volna, ha a fiatalabb generációt is bevonzaná, és a mai korhoz illő lenne a belső tér. Mivel a klub a North Pole nevet viseli, ezért azon az úton indultam el, hogy a design igazodjon a klub nevéhez. Egy olyan stílust álmodtam meg, ahova belépve az emberek úgy érezhetik, mintha kint lennének a hó… vagy a jégmezőn az északi fény alatt, nem pedig egy félig pincébe süllyesztett klubban. Ezt jéghatású üveg bútorokkal, speciális vakolattal és világítással oldottam meg. Ha már járt odalent, mióta újra megnyitott, akkor bizonyára kialakult önben is egy vélemény a helyről. – Hát nem mondom, hogy könnyű volt zöldágra vergődnöm a fazonnal, mert néha azt se tudtam, hogy mit is akar. Van egy fura stílusa, mintha kissé zakkant lenne. A lényeg, hogy végeredménytől el volt ragadtatva, és ha minden igaz, azóta is jól megy a klubnak.
Egyszer összefutottam vele a Farkaslakban, hát nem kicsit lepődtem meg rajta, hogy ő is vérfarkas. Nem hittem volna. Bár sok olyan személyről derült ki, hogy az, akiről nem hittem volna. Semmi se az, aminek látszik, erre már rájöttem, mióta vérfarkas lettem.
- Igen, ez így van. Általában az arab világról csak rémhírek jutnak el nyugatra, de semmi se csak fekete vagy csak fehér. Az élet ott is árnyalt. Vannak családok, akik a régi hagyomány szerint élnek. Olyanok, akikre ön is utalt az imént. Van az a réteg, amihez az én nevelőszüleim is tartoznak… és vannak, akik „nyugatizálódtak”, hogy az ottani kifejezéssel éljek. Az utóbbi csoport az, akik inkább számítanak már nyugati embereknek, mint az arab világhoz tartozóknak, mert annyira elhagyták a régi szokásokat, és idomultak a nyugati élet modern formáihoz. – Magyarázom. Én belülről szemlélhettem meg ezeket a dolgokat, és ezért se szeretem azt, ha valaki külső szemlélőként úgy elítéli az arab világot, hogy még a lábát se tette soha arab földre.
- Az apám vélhetőleg abban a pillanatban nem tartott más a szeme előtt, mint az élet megmentését. – Én nem tudom másképp elképzelni a dolgot, csak így. Van, hogy nem gondolkodunk, csak cselekszünk, hogy mások életét megmentsük. Hősként halt meg, és a nevelőszüleim mindig tisztelettel beszéltek róla. Őszinte hálával, hiszen nélküle a nevelőanyám már nem élne.
- Nem adtam fel, de egyelőre szüneteltetem a dolgot, amíg kissé kiegyensúlyozottabb nem leszek ebben az új létformában. – Ami szerintem teljesen érthető. Nem akarom senki életét veszélybe sodorni feleslegesen. Nem tudhatom előre, hogy mit váltana ki belőlem, ha egy vér szerinti rokonommal találkoznék. Ha eddig tudtam várni a dologgal, akkor most már muszáj leszek.
- Igen… jobb ilyen formán levezetni. – Bár már gondolkodtam rajta, hogy ha úgy igazán kieresztené a farkasom minden energiáját, akkor vajon meddig bírnák a strapát a kondigépeim? Valszeg nem az lenne az első gondolata a farkasomnak, hogy felpattanjon a fekve nyomó padra, hanem elmenne vadászni „jó” szokása szerint, szóval remélhetőleg nem lesz leamortizálva a házam. Már így is egyszer javíttatni kellett ezt-azt, meg ablakot cseréltetni, amikor Jennifer beharapott. Szép kis rumli volt utána.
- Jenniferrel? – Kérdezek vissza. Igen, nyilván ővele, hiszen ő a teremtőm… csak hát meglepett a kérdés, pláne mert az előtte mondottakra bambultam rá.
Most kezdem érezni, hogy kissé kezd melegem lenni. Erre a kérdésre nem voltam felkészülve. Most mégis mi a fenét mondhatnék? Ha olyat szólok, lehet, hogy több lehetőségem már nem lesz megszólalni, mert legjobb esetben „csak” a nyelvemet tépi ki.
- Odafigyel rám. Gondolom mindent megtesz, ami tőle telik. – Nem volt még kölyke előttem, ezt tudom. Nekem se volt előtte teremtőm, szóval nincs viszonyítási alapom.
Ez egyébként kissé kényes téma, hiszen még mindig nem tudtam megbarátkozni azzal, hogy a feleségem a teremtőm, aki jóval erősebb nálam. A házasságunkra egyáltalán nincs jó hatással, hogy ő lett a teremtőm, de ezt nem fogom Mr. Wainwright-nak elmondani. Inkább terelem a témát.
- A legfőbb helyek ezek voltak a házon belül. Remélem tetszett, amit látott. Mivel kínálhatom meg? – Kérdezem, miközben kifelé indulok, hiszen arról volt szó, hogy odakint ülünk le…

Eszembe se jutna jóval idősebb vérfarkasokat sértegetni, szóval alaposan átgondolom, hogy nyilvánulok meg Dunway-ről.
- Igen, nem voltak problémák a pénzügyek tekintetében sem. – Amennyiben megegyeztünk, azt meg is kaptam. Prémiumot nem vártam, mivel eleve nem olcsó a díjszabásom, így csak valóban a módosabbak engedhetik meg maguknak, hogy igénybe vegyék a tudásomat.
- Ha jól sejtem, akkor szoros viszony fűzi őt a közösséghez. Láttam a Vörös Hold éjszakáját követő napokban többször is. Lynx macskáját hordozta a kezében. Könnyeitől még jobban elázott amúgy is vizes bundája. Bevallom egy pillanatra a legrosszabbra gondoltam, hogy talán Lynx állapota rosszabbodhatott, finoman érdeklődtem tőle, mire azt mondta, hogy a macska nem nyávog, mióta Lynx megsérült, és hogy: Kérlek, folytasd dalban. – Az már nem derült ki, hogy mit kellett volna dalban folytatnom, mert inkább leléptem. A klubja eredeti funkciójából kiindulva gondolom tényleg nagy fanatikusa lehet Elvis Presley-nek, de ha meg szeretné őrizni az emlékét, és nem akarja, hogy beszennyezzem szörnyű énekhangommal, akkor soha többé nem kér meg arra, hogy énekeljek neki.
- Igen, így van. A világ minden pontjára igaz ez. Afrikában, vagy a Dél-Amerikai esőerdőkben rengeteg elszigetelt hely van, ahol a törzsek megrekedtek a fejlődésben. Nekik például teljesen természetes a kannibalizmus, amit a mi civilizált világunk elítél. Az ítélkezés túl könnyen megy mindenkinek, a saját háza táján pedig csak kevesen hajlandóak körbe nézni.
A tökéletes harmónia soha nem fog megteremtődni a világban, a történelem miatt sem, és a különbözőségek miatt sem. Én szerencsésnek mondhatom magam abból a szempontból, hogy a keleti és a nyugati világot is megtapasztalhattam. Mindkét világnak vannak szépségei, és árnyoldalai. – Gyerekként mindig nagyon foglalkoztatott, hogy milyen lehet az a hely, ahonnan származom. Ha akarták volna, se tudták volna a nevelőszüleim eltitkolni, hogy örökbe fogadtak, hiszen külső jegyeim nagyon kirívóak. Iskolatársaim is valamilyen szinten kívülállóként kezeltek. Nekik én voltam a színes bőrű, aki bár beszéli a nyelvüket hibátlanul, és arab nevet visel, de nem arab vér csordogál az ereiben.
Amerikában a furcsa pillantások csak akkor szoktak érni, ha bemutatkozom. Itt egyedül csak a nevem számít kirívónak. Boldogulni mégis itt tudok nehezebben, hiszen nem ebben a környezetben nevelkedtem.
Egy pillanatra meghökkenek. Mr. Wainwright humorizálni próbált éppen? Vagy teljesen komolyan gondolta? Nem egyszerű eligazodni rajta!
- Igazság szerint nem hiszem, hogy ezzel előrébb haladna az ügyem. – Jegyzem meg zavartan. Nem az én stílusom az ilyenfajta beszólogatás. Persze ha a gyenge pontomra tapintanak, akkor nálam is elszakadhat a cérna, de azért igyekszem moderálni magam. Ennél jobb neveltetést kaptam.
- Nagyon gondoskodó. Mindenkivel törődik. Önt és Darrent nagyon szereti. – Azt hiszem ezzel nem árultam el Mr. Wainwright-nak titkot. Jennifer nagyon szereti mindkettejüket, ami miatt amúgy nem érzem magam elhanyagoltnak, csak odafigyelek rá, már amikor épp a szemeim előtt van. Ő már nem kölyök, szóval szabadabban tud járni-kelni, mint én.
Ha csak arra gondolok, hogy milyen volt Darrennel az első találkozásom, mosolyoghatnékom támad.
- Ennek őszintén örülök! – Kisebb sziklatömb gördül le a mellkasomról, és fellélegzek. Ki is kísérem a pazar panorámás teraszra, majd hellyel kínálom a tűz melletti kanapéknál.
- Helyezze magát kényelembe. Máris hozom az italt! – Igyekszek vissza a házba, pár percre magára hagyva az öreget.
Előveszek két whiskey-s poharat, jeget szórok mindkettő aljába, aztán kiveszem a hűtőből a minőségi whiskey-t, és visszatérek hozzá.
Amikor kilépek a teraszra, látom, hogy a két kitömött madártrófeát nézi a falon.
- Ez egy madagaszkári óriás csőrű varjú. Még az apám ejtette egy ottani vadászata során. Mellette pedig egy pötyös tollú korbilla. Ugyancsak a varjúhájfélék családjába tartozik s hazája is Madagaszkár. – Nyújtom át az egyik pohár italt.

Mosoly húzódik az arcomra, de gondterheltségemet megpróbálom palástolni, már amennyire képes vagyok erre egy… ötszáz év fölötti, és sokkal tapasztaltabb vérfarkas előtt.
Némileg paranoiássá váltam, mióta én magam is vérfarkas lettem, mert soha nem vagyok biztos benne, hogy a gondolataimat nem hallja-e más is!? Szeretem Jennifert, és hálás is vagyok neki, de minél inkább szerettem volna közel kerülni hozzá, annál jobban érzem azt, hogy mint nőtől… egyre távolabb kerülök farkassá válásom óta. Nem tudok más lenni, mint aki vagyok. Amerikai szülőktől fogadtam, de az arab világban szocializálódtam, és kegyetlen háborúk dúlnak bennem, mert nem érzem azt, hogy Jennifer mellett férfi lehetek. Fogalmam sincs, hogy birkózzak meg ezzel… vagy valaha képes leszek-e túltenni magam azon, hogy nem én vagyok a domináns fél, ahogy az egy… általam ideálisnak vélt kapcsolatban lennie kéne.
- Nem él belőlük szinte egy sem Madagaszkáron kívül. Ebben a tekintetben ritkaságszámba mennek. Az ottani klíma és körülmények… táplálékforrás kielégítik szükségleteiket annyira, hogy ne kelljen új lakóhelyet keresni. Nem vándormadarak. Ha azok lennének, már védetté lennének nyilvánítva, de Madagaszkárban az ilyen dolgok másodlagosak. – Vannak olyan szegény régiók, ahol a fókusz teljes mértékben az emberek megélhetésén, vagy inkább túlélésén vannak. Inkább hagyják, hogy a turisták és a kalandorok szabadon vadásszanak, mert ez is anyagi bevételt jelent nekik.
Koccintásra emelem a poharam, aztán hátradőlök, jobb bokámat bal térdkalácsomra támasztom. A pattogó tűzbe pillantok, ami ebben a hűs időben kellemes meleggel szolgál, aztán Mr. Wainwright felé fordulok. – Hogy lehet feldolgozni egy ennyire hosszú életet? – Kérdeztem óvatosan, remélve, hogy nem veszi sértésnek a kérdésem. – Sokan hallhattak ki Ön mellől, akiket kedvelt… látott két világháborút, és olyan dolgoknak volt szemtanúja… amiket fiatal vérfarkasként még fel se bírok fogni. – Azt szokták mondani, hogy egy emberöltő is bőven elég ahhoz, hogy az ember beleőrüljön abba, ami körülötte folyik, amiket embertársai és a világ művel. A világ pedig óriási változáson ment át, mióta Mr. Wainwright a földet tapossa.

Lassan bólintok. Igen, ez az, amire leginkább kíváncsi vagyok. Jelenleg eléggé káoszos az életem… és fogalmam sincs igazából merre haladok. Minden annyira zavaros és bizonytalan lett, mióta vérfarkassá váltam. Olyan, mintha kihúzták volna alólam a talajt… mintha teljesen elveszítettem volna önmagam. Mindazt, ami voltam. S most ki vagyok? Fogalmam sincs. Csak egy dolgot tudok: már nem vagyok az, aki előtte voltam… és akit szerettem, hogy vagyok.
Figyelmesen hallgatom végig a sokat megélt Wainwright szavait, akit habár még csak most kezdek megismerni, de a kora miatt felnézek rá. Ennyi időt megélni azért nem kis teljesítmény. Emberek számára szinte elpusztíthatatlan, de számtalan ellenséges vérfarkassal találhatta magát szembe, akiket legyőzött. Ha nem így lenne, most nem ülne itt a teraszomon, és nem borozgatna velem. Talán én se lennék itt.
- Nagyon bölcs ember. – Remélem nem sértem meg az ember-jelzővel. Persze, hogy van egy farkas oldalunk is, de van egy ember oldalunk is. Legalábbis Jennifer mindig kihangsúlyozza, hogy a kettőt válasszam szét egymástól, amennyire csak tudom. Egyelőre eléggé nehezemre esik.
Tudom, hogy az Amarok elnevezésű tanács tagja, amit nem is csodálok ekkora élettapasztalattal a háta mögött. Felnézek rá, adok a szavára. Szégyen, de talán jobban is, mint Jenniferére, holott ő a farkasom Teremtője. Ő tett azzá, amivé lettem.
Mégis… neveltetésem okán talán nem is szándékosan, de egy férfi szavaira többet… és jobban adok, mint egy nőére. A szüleim felvilágosultak, és úgy is neveltek… mégis, a férfi-női szerepek ha nem is annyira élesen, de elkülönültek így is.
- Milyen volt az, aki Önt teremtette? Él még? – Remélem nem sértem meg a kérdéseimmel, és nem érzi túlságosan tolakodónak őket. Ha mégis… akkor úgyse válaszol. Gondolom…
Csak azért érdekel, mert szeretném kipuhatolni, hogy csak én vagyok annyira elcseszett, hogy ennyire nehezen viselem ezt az egészet, vagy más is hasonlóképp ment át a kezdeti nehézségeken, mint én?
Mr. Wainwright elég idős már. Ha jól számolok, legalább 650-700évesnek kell lennie annak, aki annak idején őt teremtette. Természetesen ismerem a teremtésmítoszunkat. Jennifer elmondta már, hogy honnan eredeztethetőek a vérfarkasok. Én viszont csak sokadik ágon vagyok származtatva őseinktől.
Mr. Wainwright elég közel lehet a tűzhöz, de hogy mennyire, azt pontosan nem tudom.