Szinte megfojt az érzelmeivel a kocsiban. Mégsem hagyom, hogy megfutamodjak. Meg kell tenni, meg kell oldani, mert ez így nem mehet tovább. Nem vártam, hogy odalép hozzám, a válaszon gondolkodtam. Sejtettem, hogy vissza fogja kérni tőlem. - Valóban kéred? – tekintek a szemeibe. Egyre közelebb jön hozzám, ám már olyan mindegy. Teljesen ellepett, mióta az edzőterembe odajött hozzám, ezen az, hogy két halma teljesen hozzám nyomódik, s ajkai is súrolják az enyémet, nem oszt nem szoroz. - És ha azt mondom, hogy nem akarlak? – tekintek rá. – Mert… Hirtelen hajolok felé és megcsókolom, hosszan, mélyen, a szerelem érzését átadva. Aztán mást is. Az érzései lassanként, de átszivárognak vissza hozzá, abban a formában, ahogy elvettem tőle. Bár egy voltam az érzéseivel, emlékeivel, nem az enyémek, így teljességében átadom neki. A végére a lábam sem tart, megroggyanok, s végül csak egy másodpercre is, de minden sötét lesz előttem, hogy aztán a szemem kinyitva, ismét ránézzek. - Mindent megkaptál, amit akartál. – nagyon halk a hangom. – Nem vehetem el, ami a tiéd, s nem kaphatod meg, ami nem a tiéd. Hogy mit kezdesz mindezzel, nem rám tartozik már. Remélem, hagy a házig elmenni, teljesen kifacsarva érzem magam. Sosem érdekelt, hogy akibe szerelmes leszek egyszer, milyen testben lesz. Mert a test csak egy burok, míg a lélek az, amibe beleszeret az ember.
There's so much life I've left to live and this fire's burning still
Bár úgy lenne, bár ledöfném! Bár megtörténhetne az, hogy kitörlöm magamból, hogy eltiprom, leseprem valóságom felszínéről, mint egy kósza porszemet, vagy homokszemet, ami a gépezetbe szorult. Nem tudom viszont megtenni, s ez legalább annyira dühít, mint az, hogy egyáltalán dühít, s nem hagy hidegen. Ördögi körbe keveredtem általa. Egy morgás a válaszom arra, ahogy visszakérdez. Van egy határ, amit emberek között nem lépek át, így nem ugrom a torkának azonnal, de a farkasom dühösen ugrik az övé felé, jelezve ezzel fogcsattogtatva, hogy nagyon vékony jégen táncolunk, s félő, hogy hamarabb szakad be alattunk, mint kellene. - Fogalmam sincs róla, hogy mitől ekkora a pofád, mire ekkora az arcod. – húzom fel szám szegélyét emberi alakomban is, kivillantva kissé tökéletes, fehér foksoromat. ~Ugyan kivel törődtem? A húgommal, akit megöltem csak azért, mert szépnek nevezett? Hagyjuk már! Ezt te sem gondolhatod komolyan, még te sem lehetsz ennyire naiv! Megforgatom a szememet, azzal a lendülettel, amilyennel ő forgatja bennem a kést mindazzal, amit a száján kiejt. ~Bizonyítson neked az, akinek hat anyja van!~ csapom fel a hangomat sértődötten, elméjébe küldve mérgemet. Nem óhajtok bizonyságot adni arról, hogy szerettem őt, mert nem is kellene tudnia. Ez a legmélyebb magánügyem volt több száz évig, s most sem gondolom, hogy ki kellene szabaduljon a kelleténél jobban a szellem a palackból. Mennem kellene, jót tenne nekem némi pihenő elképesztően távol a hímtől, de nem tudok elszabadulni mellőle. Hagyom, hogy sértegessen, s minden szava után harapok, vagy emberi szóban, vagy mentálisan. Ajkaimon ugyan néha mosoly játszik, de őszintétlen görbeségbe csavarodva. ~Nekünk nem jár a boldogság, te pöcs, fájdalmat okozni pedig nem akarok magamnak.~ közlöm, s lenyelem a „sem neked”-et. Elég volt ebből! Szinte érzem, ahogy egyre puhulok bele a pillanatba, oszladozik minden falam, gyengévé válok, s ezt gyűlölöm. A falaimat elvette, hát nesze, megkapja azt, ami vagyok nélküle! Ám szerintem ez semmivel sem jobb annál, mint amilyen voltam. Sőt, mi több, még talán fullasztóbb szörnyeteggé tett az, amit a képességével lehántolt rólam akkor és ott, mielőtt kómába zuhant volna. ~Nem magamat sajnáltam!~ fröcsögöm elméjébe a szavakat. Tudom, hogy érti, s ez nekem itt és most elég. Őt sajnáltam, az egyetlent, aki számított valamit a Többiek közül. Elhagytam érte mások szerelmeiből jajongva szült hitét, eldobtam a testet, amiben addig éltem és újra férfi lettem, mert azt gondoltam, hogy Amosként nem fog fájni semmi sem. Nem is fájt, tompa lettem, érzéketlen és még szeszélyesebb. De Amos más volt, mint Autumn, s akármit is mondjanak mások, a testeink kihatnak a személyiségünk egy részére, így ezzel a cserével nem igazán jártam jól, hogyha a lelki életemet veszem górcső alá. - Ha mindent tudsz.. – csapom be magam után a kocsi ajtaját - ..akkor miért nem tudtad előre, hogy ez lesz a vége annak, amit tenni merészeltél? Költői kérdés. Legyintek. Elegem van belőle is, de elsősorban magamból. Ki kéne pattanjak és el kéne rohanjak, de nem moccanok. Csak akkor visznek lábaim másfelé, amikor már kiszálltunk a kocsiból. Felszegett állal hallgatom, metszőn nézek a szemébe. Ha azt mondja, hogy nem akar? Megölöm. Gondolatban biztosan. Úgy, ahogy megölne a szavaival engem. Nem vágom mindezt a képébe, csak keményen hallgatom szavait, s gyűjtögetem a mérgemet. Jó lesz az, majd egyben köpöm rá, úgy nyilán hatásosabb. Megfagyaszt a csókjával, szinte megfojt. Úgy érzem, hogy repedések keletkeznek a bensőmön, mint egy gáton, amikor feszíti a víz, s ahogy egyre mélyebbre folyik belém a szerelem, amit átad a saját elvett érzéseimmel együtt, úgy adja meg magát egyre jobban a gát, hogy végül mire eleresztik ajkai az enyémeket lelkem kitörjön belőlem, fekete mocskát, elfojtott szerelmét köpve Biisha lábai elé. Utánanyúlok és megtartom, ha meg akarna rogyni, pedig ellökni akarom inkább. - Sosem kaphattam meg. – lököm el magam tőle, de csakis akkor, amikor azt érzem, hogy már megáll a saját lábán. Hátat fordítok neki, nem kívánok bemenni vele. Tartásom feszes, számat pengevékonyra szorítom össze, s nagyon koncentrálok. Nem akarom, hogy csak egy másodpercig is megrogyni lássa vállaimat a történtek súlya alatt. Kivárom az ajtó nyílásának hangját, addig nem mozdulok. Megfordulok, hogy lássam őt, mielőtt átlépi a küszöböt. Reményeim szerint elméjében felcsendülő hangom megálljt parancsol neki egy pillanatra. ~Nem szokásom kérni, de most megteszem. Akármi történjék, ne haragudj a bátyádra miatta. ~ kis szünetet tartok, mint aki nem tudja eldönteni, hogy akar-e még mondani valamit. Végül mielőtt megindulnának lábaim, hogy messzire vigyenek ettől a háztól még kimondom azt, amit nem lenne szabad. ~Te vagy a párom, a lelkem téged választott.~ és egy farkas egy életre választ magának párt, ezt tudnia kell. Többet jelent hát ez annál, mintha csak az annyit emlegetett sz-betűs szót toltam volna az orra alá. Belesóhajtok elméjébe, csendesebben teszem hozzá búcsúszavaim. ~De mindketten tudjuk, hogy ennek a világon semmi értelme és jövője nincs.~
"It's either this or that way It's one way or the other It should be one direction It could be on reflection The turn I have just taken The turn that I was making I might be just beginning I might be near the end."
Biisha farkas énem csak feláll négy tappancsára és nyugodtan fogadja az acsargást. Biisha farkas énem csak feláll négy tappancsára és nyugodtan fogadja az acsargást. De tudom, hogy kezdjük megunni azt, folyton acsarog ránk mindkét felével. - Csak azt tükrözöm vissza, hogy a tiéd mekkora. – nézek rá komolyan. ~De igen. És ez nem naívság. Akkor ezek szerint az, hogy aggódtál értem, az nem a törődés?~ Behunyom egy pillanatra a szemem, ahogy belémsajtolja direkt a dühét. Hagyom és elnyelem. Adta és én elveszem. ~A kettőnkben csak az egyik mondta ki most a véleményét. Én azt mondom: jár. Mindenkinek jár. Neked is.~ zöngéssé, puhává válik mentális hangom felé. Elnémulok a kifakadására, csendben maradok, majd elmosolyodom. - Nem mondtam, hogy nem tudom. – felelem neki tömören. – És azt sem, hogy igen. – teszem hozzá. Nem vagyok mindenható. Érzem, hogy mi történik benne. Mégsem akarom feladni. Talán itt van ennek az ideje. Aztán pedig minden más másodlagos lesz, amikor visszaadom az emlékeit. Gyengülök, fogy az erőm. Mégis hagyom, hogy áradjon belőle minden felém, mert nem hadakozom ellene. Érzem, ahogy meg akar tartani, átölelem, még jobban. - Mert nem akartad észrevenni saját magadtól. Túlságosan lefoglalt a magaddal való foglalkozásod. – a kocsinak dőlve mondom ezt, remegő lábakkal, halkan. Visszafordulok az ajtóban, mielőtt belépnék, s talán tekintetünk is találkozik. Nem fordulok el, csak az ajtót csukom be kettőnk között. Érzem, hogy jó lenne, ha most itt lenne, de nem fog jönni. A gondolata megállít a mozdulatban, s szemeibe tekintek, míg válaszolok. ~Nem szokásom előre ígérni semmit. ~ várok, látom, hogy hezitál, előttem már minden csak fekete-fehér, a külső hangok távolról érnek el. De ő itt van velem, mellettem. ~A lelkem téged szeretne páromnak.~ elmosolyodok, bár erőtlenül. ~És éppen ezért fogunk kitartani mellette.~ Végül becsukódik kettőnk között az ajtó. Elhagy a lábam, sok ez így, eldőlök a fal mellett ülésbe csúszva. Vibrál minden körülöttem, kimerültem. Egy ideig még elnézegetem a szemközti falat, mire visszatérek a mostba és az ittbe. Utána kell mennem!
Csendben várakozom. Mondhatnám, hogy megkönnyebbülés, azok után, hogy annyi energia és érzelem fogott körbe és közre a kúriában. Az érzeteim azonban változtak, tágultak és bővültek, mindegy, milyen messze vagyok. Mégis, jó ez a burok érzés, amit a ház sejtet számomra. A nappali foteljében ülök, lehunyom a szemem, egy pohár brandy van a kezemben, de elég volt egy korty is, azóta csak tartogatom a kezemben. Ahogy hazajöttem, már kitakarított, rendbe tett ház várt, mint ahogy az irodában is eltüntették a nyomát mindannak, ami azon az éjjelen történt, híre sem maradt. Nem tudtam azonban nyugodtan pihenni, azonnal nekikezdtem mindennek, csak néha pihentem le. Nem vágattam a hajamból, a szakáll és bajusz is maradt, csak némi fazont adattam neki. Felhívtam Ginettet, szerettem volna hallani a hangját, és hogy én is meg tudjam nyugtatni. Küldhettem volna gondolatban is, a hangok erejében viszont hiszek. Marlenesből rendeltem, sajnos a kedvenceim pár hete eltűntek, így tortát és aprósüteményeket, csokoládékat kértem, forró csokival egyetemben, a konyhában várakoznak. Jó volt újra hallani a hangját és mardosott a bűntudat. Ahogy a sarkon befordul a kocsi, felállok, és a bejárathoz megyek, hogy kinyissam az ajtót. Nem rohanok, a sok mozgás még kimerít és alapjáraton nem tudok rendesen levegőt venni. Nagyon vártam, hogy lássam, hogy átöleljem ismét. - Ginette! – tárom ölelésre a karom a lépcső tetején a teraszon, fáradt, de annál örömtelibb mosollyal. Alig tudom elengedni. Nem érdekel, ki látja, ki nem látja. - Éreztelek akkor, Ginette. Lányom… Megsimítom az arcát, haját, többször is, mintha nem akarnám elhinni, hogy újra láthatom.
Csaknem eldobtam ijedtemben a telefont, amikor megláttam a kijelzőn a nevet. Nem vagyok a technika ellen, szeretem az újdonságokat nem csak a szakmámban, hanem minden másban is, így a telefonnal sincs bajom, de amikor a Julien nevet láttam a kijelzőn villogni, szinte úgy nyúltam a ketyeréhez, mint aki először fog a kezében ilyesmit. - Én.. persze! Azonnal.. - hebegtem és igyekeztem nem elsírni magam. Nevetséges lett volna, hiszen örülnöm kellene. Mindenesetre amint letettem a telefont már rohantam is, de Darren ajtaja előtt megtorpanva inkább bekopogtam hozzá, s úgy döntöttem, hogy jelentést teszek. Egyrészt azért, mert kérvényeztem, hogy hadd legyek én Julien kapcsolattartója, másrészt pedig szeretném látni, hogy nem álmodom. Hogy élő személyt találok, s a telefonhívás sem véletlenül történt meg velem. Még Lilihez is belépek egy puszira, mert ehhez van kedvem, s Joanát is csak azért nem látogatom meg, mert nála jártam már ma többször és csekkoltam az állapotát. Talán ez sosem fog elmúlni, hiába mondták a szellemek azt, amit. Egyszerűen nehezen sikerül túltennem magamat a dolgokon, s tudom, hogy másoknak is nehéz, de ettől nem vagyok képes könnyebbé tenni. Nem érdekel, hogy mi van rajtam, egyszerű, térdénél szakadt farmerban és kinyúlt, otthoni pulcsiban indulok el, a hajamat út közben vágom lófarokba a csuklómról leszedett hajgumival, hogy ne zavarjon vezetés közben. Nem szeretek vezetni, sose szerettem, de így érek oda a leggyorsabban, márpedig nagyon szeretném már látni őt. Nem jön ki hang a torkomon, csak állok a lépcső alján ajkaimra tapasztott kézzel és nagyon próbálom nem elbőgni magamat. - Igaz? – szalad ki számon a buta kérdés, miközben szabadjára engedem a farkast, hadd szaladjon apja mellé, hadd üdvözölje kiszabadulva a pajzs mögül. Én pedig az ölelésében veszek el, felérve a lépcső tetejére. - Hagytam, hogy elvigyenek. Bajt csináltam.. ne haragudj! – fúlok bele szinte a bűntudatba, mely azóta mardos, hogy beszéltem Lilivel. Nem tudok szabadulni tőle, hát ki kellett mondanom. Én is éreztem őt, de nem mondom neki. Nem hangozna jól, olyan lenne, mintha bűntudatot akarnék kelteni benne amiatt, mert éreztem a halálát megint. - Elmeséled? – kérdezem csendesen. Lilitől is ezt kértem. Valamiért úgy vagyok vele, hogy jobb tudni, mint nem tudni. - Jól vagy? Ellépek tőle, fürkészőn nézek rá. Nem akarok önző lenni, hogy ölelem, amikor esetleg alig áll a lábán. Segíteni szeretnék, nem a terhére lenni. Nem arra valók a gyerekek.
Nem számítottam arra, hogy azonnal pattan, annál jobban örültem ennek és lettem izgatott kissé. Az érzelmekkel még vigyáznom kell, ezért nyugtatom magam. Nem bírok betelni Ginette látványával. Kegyesek hozzám a szellemek, hogy harmadjára is láthatom őt. Most már jó lesz, most már jól lesz. Tudom. És akarom. - Igen, igaz. – mosolyodom el röviden, majd várakozva tekintek rá. Biisha mindig is én voltam, sosem volt ő meg én, hagyom Ginette farkasát, hogy üdvözöljön, s finoman simítom meg fejét, s bökdösöm farkasorrommal a füle tövét. Szorosan, olyan szorosan ölelem Ginettet magamhoz, amennyire tudom jelen pillanatban. Amit érezni rajtam, az egy olyan magabiztosság, belső nyugalom, ami eddig, ha csak nyomokban volt érezhető rajtam, mostanra erős tartóoszloppá alakult bennem. Nem érzem már többé az elhatároló falakat másoktól, érzéseiktől, emlékeiktől, bennük és velük történek, úgy, ahogy annak alapvetően lennie kellett volna az elejétől fogva. A magamra hagyatottság érzete eltűnt belőlem. Én én vagyok, ezen senki véleménye és hozzáállása sem fog se megváltoztatni, se bántani. És azok, akik az életemben fontosak, megvédem és támogatom. - Nem csináltál semmi bajt, Ginette. – tudom, miről beszél, éreztem, és később meg is erősítették bennem ezt az érzetet. – Nagyon jól esett a törődésed… a közelséged. Most már itt vagyok. – halk a szavam, de annál igazabbak. – Nekem kellett volna melletted lennem… mindvégig… bocsáss meg… - az a tűz nem volt véletlen, már akkor is tudtam. S nem annak a szándéka miatt, aki a tüzet gyújtotta. Ha úgy veszem, én voltam az a kéz, magamnak okoztam. És most ez. Csak sejtésem lehet, mennyire fájt neki, amikor meglátott. - Elmesélem, gyere. – megállok a mozdulatban fürkésző tekintetére. – Már jobban vagyok. Hiszen élek. – simítom meg mosollyal arcát, majd átölelve a vállát, beljebb megyünk a házba. A nappaliba készítettem már mindent, hogy minél többet együtt lehessünk. Üdítők, csoki, bonbon és sütemények. Még fagyi is van, hidegen tartó dobozban. - Hozattam süteményeket és más egyebeket is, üdítőket is. – leülök a kanapéra, nem igazán érdekelnek az édességek, Ginette érdekel. - Szeretném tudni, hogy érzed magad, Ginette. – megsimítom újra az arcát. – Hogy te hogy vagy. Kérhetek még valamit? Nem kötelező és nem is erőltetem. – tudom, hogy érez irántam és ennek már korábban is tudatában kellett volna lennem, mégsem mertem kérni. - Ha szeretnéd… szólíthatsz Papának… apának… - Ginette mindig is a lányom lesz, és ezen az érzésen az idő sem változtat.
Hogyne pattantam volna? Nem láttam semmi okot arra, hogy ne tegyem. Persze normál esetben nem biztos, hogy ennyire sietősre fogtam volna magam, hiszen vannak kötelességeim, de azért nem mindennap értesülhetek arról, hogy akit halottnak hittem, az tényleg újra él. Ezt nem lehet természetesnek tekinteni, így eldobtam mindent a kezemből, s igen, rohantam. Pontosabban száguldottam, rettegve attól, hogy egy rendőr lemeszel. - Azt nem tudhatod, amíg el nem mesélem. – jegyzem meg szomorkásan. De, csináltam és szerintem nem is kicsit, viszont nem itt az ajtajában kellene elmesélnem neki, így hagyom, hogy bevegyük magunkat a ház belsejébe. A felhozatalt látva leesik az állam. - Élsz, igen, ahogy élnek a többiek is. De ettől még nem hiszem, hogy jól vannak ahogy azt sem hiszem, hogy te jól vagy. Meghalni és visszajönni is elképzelhetetlen számomra, de úgy gondolom, hogy nem egyszerű. - fejtem ki nézeteimet. Ezzel akarok célozni arra, hogy előttem lehet őszinte, hogyha esetleg nincs jól, akkor elmondhatja azt is. Már nem vagyok gyerek, nem vagyok kölyök, bár neki mindig a kislánya maradok, ebből nem tudok kinőni és nem is akarok. - Jó szagú ég! Nem apróztad el. – nevetem el magam. Utánanyúlok csak úgy odafigyelés nélkül egy kis aprósüteménynek, ám figyelmem inkább arra koncentrálódik, amit mond nekem. - Nem olyan jól, mint amilyen jól lennem kellene. – szólok őszintén. Erről beszéltem, hogy előttem neki se kell legyenek titkai, s nekem sincsenek előtte. Minek rejtegessem, hogy még nem találtam meg újra a mosolyom? Bólintok, ezzel jelezve, hogy persze, kérhet akármit, amit csak akar. Amikor meghallom mi is az, már nem érdekel se sütemény, se semmi, s bár nem ejtem ki a kezemből, mégsem foglalkozom vele. Egyszerűen a nyakába vetem magam, szorosan megölelem, hogy aztán bocsánatkéréssel gyengítsek az ölelésen, s köszönetemet arcára pusziljam. - Attól féltem, hogy már sosem lesz rá lehetőségem, Papa. – suttogom. Még egy puszi, s csak aztán engedem el, hogy teret adjak neki a kanapén, s ne fojtogassam nagy örömömben. - Jelentenem kellett rólad.. – vallom be szégyenlősen, ha már itt tartunk. Azt hiszem ennek is itt van a helye. Aztán pedig csendben maradok, s várom, hogy elmeséljen mindent, amit csak szeretne.
- Meghallgatom. – simítom meg a haját, mosollyal. Jó hallanom, jó látnom. A meglepődésen szélesen elmosolyodom. Szerettem volna többet adni, a bánkódás helyett most adok, hiszen itt vagyok, s most tudok adni. Közvetlenül mellé ülök, hogy érezzen, hogy bármikor hozzám bújhasson, végül átkarolom, s ha akarja nekem is dőlhet. Annyira cukorból már nem vagyok és a háttámla is megtart kettőnket. - Senkinek sem volt könnyű. Látni, ahogy meghalt valaki, akit szeretsz, aki fontos részét képezi az életednek, lényednek. És te nem először tapasztalod ezt… aztán pedig visszatér, mintha valaki csak játszana veletek. – óvatosan veszek egy mély levegőt. - Nem voltam jól, meghalva lenni nem jó érzés. – nem viccnek szánom a mondatot, de nem is tragédiának. Ténynek. – Nem vagyok jól, még szükségem van gyógyulásra, hogy rendbe jöjjek. Nem vagyok jól, mert benne van a pakliban, hogy hiába kaptuk az esélyt, nem fogjuk tudni teljesíteni a feladatainkat. És nagyon jól vagyok, mert élek. Nagyon jól vagyok, mert te itt vagy velem és átkarolhatlak. A mosolyom őszinte, még ha nem is széles, s érezhető, hogy felnőttként kezelem. Mindig is érettebb lesz a koránál, és mindig is szüksége lesz valakire, támasznak. Lényéből fakad, s örömmel venném a sorstól, ha egyike lehetnék azoknak, akikre támaszkodhat. - Nem. – nevetem el magam, de az első után csak egy mély levegőt veszek. Még nem megy a nevetés. Komoly ugyan az arcom, a tekintetemben azonban ott van a mosoly és a biztatás. - Az idő segít. És … bár jogom kevés van mondani, melletted leszek. Ahogy a nyakamba vetődik, átkarolom és nem érdekel, mennyire fájdalmas és kimerítő nekem, szorosan átölelem, ha ki akarna bontakozni, most kivételesen nem engedem. - Hiányoztál, Ginette. Nagyon hiányoltalak lányom és aggódtam érted, ez soha nem fog elmúlni. Sajnálom, hogy nem tudhattam ezt előbb kérni tőled. – behunyom a szemem, érezni akarom az illatát, a bőrének tapintását, a szívének dobogását, lélegzetének ritmusát. Nem érdekel, mennyi ideig tart, de tartani akarom a karjaimban. A puszira elmosolyodom, majd bólintok. - Nem is gondoltam másként. A falka tagja vagy, s a szemükben én csak egy kóbor. Neked ne essen bántódásod, nekem ez a fontos. És tudom, hogy el kell mondanom. - Új lehetőséget kaptunk arra, hogy elvégezzük a feladatainkat. Nem szerettelek volna elveszíteni. Ha lehet azt mondani, azzá váltam, akinek mindig is kellett volna lennem. Nem könnyű saját magunk hibáival szembenézni, mert néha úgy érezzük, az, ami másnak hiba, az nekünk nem számít annak. Viszont mindez hatással van másokra is. Tupilek hozott vissza minket az életbe. Nem fogja sosem Alignakot megállítani, amit megértek. Ez olyan, mintha saját testvéreim ellen fordulnék, s meg akarnám fosztani attól, aki. Viszont… azért vagyunk testvérek, hogy ha valaki átlép egy határt, meg tudjuk állítani, mert a természet törvényeivel szemben megy. Hibázni nem csak emberi vagy farkas dolog. Mindenki tévedhet és hibázhat. Már nem nagyon akarok elmúlt dolgokról beszélni, részemről lezártam, de tudom, ahhoz, hogy Ginette és én is fel tudjuk mindezt dolgozni, ki kell mondani. És soha nem fogok azzal egyetérteni, hogy ha a között kell választanom én vagy az utódom haljon meg, akkor önző módon magamat mentem. Az utód a jövő, hogy tovább formálja a világot, és egyik szülő sem tenné meg, hogy ilyen helyzetben a gyermekét veti oda, hagyja veszni. Tupilek tévedett ebben.
- Lehet, hogy játszik is. Lili szerint nem, de én nem tudom. Képtelen vagyok feldolgozni, s elhinni, hogy nem pukkad ki a szappanbuborék. Lesütöm a szemeimet. Nem akartam én ilyen lenni előtte, azt szeretném, hogyha vidámnak látna, de egyszerűen nem tudom nem megmondani neki az igazat. Pontosan azért nem, mert ő is tudja, hogy másodszor vesztettem el, sejtheti, hogy az első alkalommal még tudtam hinni, hogy örök marad a megkapott, évszázaddal későbbi csoda, de másodszor? Nem lettem volna képes századokat várni rá, hogy megint lássam őket. Túl sok volt egyszerre a veszteség. - Darren azt mondta, hogy nem fájt. Hogy békés volt.. eszerint ha így gondolja, akkor meg akart halni? Akkor feladta? Feladott mindent, ami ideköti? Szalad ki a számon a kérdés. Ezt nem mertem tőle személyesen megkérdezni és talán nem szép így a háta mögött, de valaki, aki szintén átélte azt, amit Darren.. talán tudja. Talán nem is kell tudnia. Ettől viszont bennem munkál a kíváncsiság. - Pihenned kellene. Simítom meg a kezét. Melléhelyezkedem a kanapén, hallgatom a hangját, s közben nem eresztem el. A sütemények nem olyan érdekesek, mint az, hogy itt lehetek vele. Ölel, ölelem, bár kicsit rossz érzésem van, bűntudatom. Hiszen feltartom, érzem rajta, hogy gyenge még, hogy gyógyulnia kell. Nem tudom viszont nem megölelni, fizikailag fáj szinte a távolság. Csak akkor bontakozom ki az ölelésből, hogyha ő ereszt el. - Semmit se sajnálj, hiszen itt vagy velem. És azt, hogy valaha el kellett menned, nem te választottad. Sosem szerettelek kevésbé attól, hogy halott voltál. A szeretet nem múlik el, belőlem soha. Suttogom eleinte, majd normál hangerőre váltok. Szeretném, ha ezt tudná, ha örökre megjegyezné. - Én ezt nem értem és soha nem is fogom megérteni. De örülök, hogy visszajöttetek, hogy nem kellett örökre elmennetek más bűnei miatt. Megpiszkálom a kanapé anyagát, nem merek papára nézni. Nem azért, mert olyasmit mondana, amivel zavarba hoz, hanem azért, mert én mondok olyat, ami nem teljesen méltó ahhoz az évmennyiséghez, amennyit megéltem. Nem kéne így beszéljek Alignakról, hiszen az ő legendája a fajunk születése, kvázi miatta vagyok és lehetek én is az, aki. S ha nem így lenne? Akkor soha nem kaphattam volna vissza az apám, vagy másokat. Ám ettől még amit mondtam, azt kimondtam, s nem tudom és nem is akarom visszaszívni. - A szemükben is az vagy, aki. Az apám. Ezt mondtam Darrennek és ezt mondom mindenkinek, aki kérdezi. Nem érdekel, hogy kóbor vagy, nem érdekel, hogyha valaki szerint nincs jogod itt lenni. Negyedannyit sem tudnak a valóságról, mint amit én tudok és őszintén szólva nem is kell, hogy tudjanak. Annyi kell, hogy tisztában legyenek azzal, hogy te vagy az, akit apámként szeretek, s hogy mi van még a háttérben, azt nem fogom elárulni nekik. Én.. Enyhén kipirul arcom attól a hevességtől, ahogy kiejtem mindezen szavakat. Felpillantok Bastianra, tekintetemben egyszerre villámlik elszántság, s szégyenérzet is. - Azon az éjszakán szinte mindenkit holtan találtam, akit szerettem valaha. Holtan vagy ájultan és én nem tudtam segíteni. Nem doboghatott a szívem sem Lili, sem Darren, se Jo szíve helyett. És a tiéd helyett sem. Elveszettnek éreztem magam, kicsinek és semminek. Nem lett volna szabad hazavinnem téged, de megtettem. Azt akartam, hogy ott fulladjon némaságba a szíved, ahol az enyém még dobog. Hiba volt, de vállalom a következményeit. Érted mindent vállalok. Bármit vállalok. Ahogyan értük is. Furcsa, de mintha már nem tudnék sírni. A hangom remeg ugyan és megint érzem azt a fájdalmat, amit minden alkalommal, hacsak az az éjszaka eszembe jut, de már nem születnek könnyeim. Meggyógyulok, úgy tűnik. Ahogy ők.. ez volna hát a remény?
- Nem feltételezhetünk a szellemekről és annak világáról csak jót vagy rosszat. A jó is lehet szeszélyes, kegyetlenséget csinálhat kiváncsiságból. Vannak, kik játékszernek tartják az emberi… farkas lelket, s vannak, akik bár értékesnek tartják, hibáznak, és vannak, akik tanító célzattal avatkoznak bele az itteni világba. Bennük is megvan az önzőség és az elvakultság. Csak mert szellemek, nem bölcsebbek tőlünk feltétlenül. Megoldást ők sem tudnak mindenre hozni…. és a szappanbuborék sorsa az, hogy előbb vagy utóbb, de szétpukkan. Darren nevére elmosolyodom. Felnéz rá, s fontos neki, nem pusztán azért, mert rangban felette van. Aztán elgondolkodom. - Kérdezted őt erről? – kis szünet után folytatom. – Némely vízió képes akkora fájdalmat okozni a léleknek, hogy inkább választja a megsemmisülést, mint hogy kibírja ezt. Vagy mert ezt találta a legjobb megoldásnak, hogy megvédjen olyas valakit vagy valakiket, akiket szeret és fontos a számára. – én ezt tettem. Egy leszármazott sohasem halhat meg előbb, mint akitől származik. Az idősebb védi a fiatalt, mert ő a jővő, az élet. Ha ezt élete árán kell megtenni, akkor úgy teszi meg. - Nekem ez a pihenés. A lelkemnek is. – jó érezni mellettem, átölelni. S nem engedem el, csak ha ő akarja. Hevesen kezd dobogni a szívem a szavaitól. - Szeretlek, mindig is szeretni foglak. – egy csókot nyomok a hajára, s neki döntöm a fejem. Lecsukom egy pillanatra a szemeim. - A lényeges az, hogy mi itt vagyunk egymásnak. És megnyílik a szíve. Ömlik belőle az érzelem, mint csobogó patak friss és hűs vize, olya erőteljesen, kitartóan és mégis dallamosan, csillogóan. Meleg mosoly költözik az arcomra, ahogy nézem szavai közben, hogy aztán annál inkább megdöbbenjek. Régebben megszokott volt, hogy akár tizenhét testvérből is csak egy vagy két testvér maradjon, vagy háború miatt egy egész család tűnt el, oldalágakkal együtt. Ma már azonban más a helyzet és éppen ezért lehetetlen szinte feldolgozni azt, amit most hallok Ginettetől. Átölelem, percekig csak simítom a hátát, majd nyelek egyet. - Ha szeretünk valakit, s az utolsó percéig, míg a nap fénye vagy a holdvilág süt rá, vele szeretnénk maradni, az nem hiba. Az egy olyan szeretet, amit csak nagyon kevesek képesek átélni, megélni és átérezni. El sem tudom képzelni a fájdalmadat… köszönöm, hogy mellettem voltál. - becsukom a szemeim, s amennyi telik erőmből, annyi biztonságot és szeretetet adok át képességemmel, hogy körbevegyem és megnyugtassam. - Ez az elszántság akkor is a szívedben dobogott, amikor összetalálkoztunk. Tudtam, hogy sosem fog kihunyni belőled. Viszont szeretnék neked mutatni valamit. – ha engedi, akkor felállunk, s megfogom a kezét, a folyosóra, majd a lépcsőn felmegyünk, míg végül megállok az egyik ajtónál, kinyitom, majd előre engedem. Egy tágas, kellő ízléssel berendezett szoba, melyből egy gardrób és egy fürdőszoba nyílik. - Szeretném, ha otthon éreznéd magad, s akkor jössz, amikor kedved van. Nem várhatom el, hogy elszakadj a falkádtól, ám ha szeretnéd, akkor minél több időt szeretnék tölteni veled. Nem erőltetem, s nem kötelezlek elfogadni, csak tudd, hogy itt otthon érezheted magad.
- De ez gonosz dolog. – fogalmazom meg őszintén a véleményemet. Szellemekről, élőkről, teljesen mindegy. Játszani mások világával, érzéseivel és úgy egyébként bárkivel nem szép dolog. Én nem vagyok tán igazi farkas. Ismerem a mocskot, tudom, hogy mire vagyunk képesek és tudom, hogy én is ragadozó vagyok, de mégis.. a gonoszságot legalább annyira elítélem a fajtársaimban, mint bárki másban. A háború is ezért készített ki annyira, mert az emberek esztelen gonoszságát sem tudtam elfogadni. Nem lenne egyszerűbb szeretni egymást? Talán utópisztikus, de én nem hiszem, hogy a negatív tapasztalatoktól erősebbek leszünk. Nem ezen múlik, egyáltalán nem. - Nem kérdeztem. Mármint kérdeztem, de nem emlékszik sokkal többre annál, amit itt elmondtam. Szerinted megtudhatja valaha, hogy mi történt vele? Te emlékszel, te tudod? Láttatok odaát valamit, amivel megválaszolhatnám a felmerülő kérdéseit? Azt ígértem, hogy segítek neki megtudni, hogy ki volt ott vele, mert azt mondta, hogy nem volt egyedül.. – ha egyszer belekezdtem, akkor nehéz befejezni. Most is csak úgy dőlnek belőlem a szavak. Ilyen ez, a világ összes gondját szívesen megoldanám, ott segítek, ahol csak tudok, s ott is akarok, ahol nem tudok. - Volt a nyakán egy harapásnyom. Nem hiszem, hogy akárkinek hagyta volna, hogy belémarjon. És ugyan mit jelent, hogy a lábfején ütött lyukat valami fegyver? – nem voltam ott, nem tudom, hogy miylen fegyvereket kaptak, én csak arra emlékszem, amit gyógyítóként a sebeikből tapasztaltam. Láttam már különböző fegyverek által okozott sérüléseket, nem vagyok teljesen vak az ilyesmire. Nem tudom, hogy miért éppen Papának mondom el ezeket. Hiszen honnan kellene tudnia, hogy volt még valaki, akinek ugyanilyen sérülései voltak? Nem tudhatom, hogy vele épült egy fedél alatt, hogy látta a szőke nyakán is a harapást, s láthatta lábfején is a lándzsa nyomát. Csak mondom mindazt, ami eszembe jut, mert ígéretet tettem, s szeretném betartani. Ám ez csak az egyik ok. A másik az, hogy jólesik beszélni Papához, jólesik tudni, hogy akárhány kérdést tegyek fel, képes rájuk válaszolni, hiszen él. A nem tudom is egy válasz lenne, az is megdobogtatná szívemet. Mert hallanám a hangját, mert láthatnám mozogni száját és minden érzékemmel bizonyost érezhetném, hogy nem illúzió, hogy él. - Szeretne találkozni vele. De én még csak azt sem tudom, hogy tényleg volt-e ott valaki vele.. Mit láttatok odaát? – fogalmazódik meg ebben a kérdésben már Papa iránt is az aggodalom. A sajnálkozás azért, amit át kellett élnie. Érteni vágyom, s hiszem, hogyha kiadja magából, azzal átvehetek belőle egy kicsit. Mert mondják, megosztott öröm dupla öröm, s megosztott bánat fél bánat. Vinném a másik felét. Akár az egészet is, csak Papa – és a többiek, Lili, Darren, Jo, Lynx – boldog legyen. - Miért vittek el? – bukik ki belőlem a vékony hangú, panasznak is betudható kérdés. Ösztönösen érzem, hogy a „ki”-re nem szabad rákérdeznem, mert veszélyes lenne a tudás számomra. Így is van egy súlyos titkunk, nem kell több, nem szabad többet, mert ki tudja mikor törnek meg az információért cserébe. S én nem akarok ártani senkinek. Legfőképpen Papának nem. Megyek vele, hagyom, hogy vezessen, s attól, amit elém tár egyszerre mosolyodom el, s erednek meg könnyeim. Én mindig az voltam, aki hitte, tudta, a boldogságtól sírni is lehet. Lám, pontosan így. - Nagyon köszönöm. Elfogadom! – azt, hogy vele legyek. Azt, hogy szeret, hogy felajánlotta nekem újra az életét. És bár nem költözhetek ide, mert a falkához köt a munkám, ott van szükség rám, leszek itt, nem is keveset. Hiszen nem kötelező a Lakban laknia senkinek. Ebbe igazán nem szólhatnak bele. Egyikük sem, azt hiszem.
- Sosem lehet tudni, hogy egy adott, gonosznak tartott dolog nem hoz-e jó eredményt, dolgot. Játékszernek tekinteni valakit, valóban nem a leghelyesebb tett. Csendben figyelem a szavakat, a kimondatlan szavakat és érzéseket is mögötte. - Nem tudom, Ginette. Azt hiszem, a keresés is egyfajta megismerés. És ha Darren megérett arra, hogy megkapja a válaszokat a keresés során, az úton, ami a válaszokhoz vezet, meg fogja kapni. És meg fogja találni, biztos vagyok benne, ha eléggé keresi a válaszokat. Ezt rá kell bíznod, annyit tudsz tenni, hogy mellette vagy és támogatod. – mosolygok rá. Nem tartom ezeket nehéznek kimondani, már nem. Mindenkinek a saját útját kell járnia, néha kap útitársakat és segítőket, és tudom, hogy Darrennek Ginette lesz az egyik útitárs, mint ahogy ez fordítottan is igaz. - Egy olyan szellem tombolását, akit nem értek, hogy a szellemvilág miért nem akadályozott már meg ebben. Talán ez is egy tanulás a számára, azok számára, akik vele vannak. Nem mondhatom, hogy most már csak úgy tudjuk megállítani, ha globálisan összefogunk, akik itt vannak, kevesen vannak hozzá. Az utódaim közül, akik a Szellemvilágban jártasak, már kapcsolatba lépnék, hogy találjunk megoldást, erőt és támogatást. Össze kell fogni és a testvéreinkkel is, az Őrzőkkel. De nem mondom. Úgy gondolom, hogy ez Alignak, Tupilek, a tizenhárom testvér és a szellemvilág feladata. A többiek vétlenek és ártatlanok az egészben. Amint jobban leszek annyira, hogy tudok a szellemek világával kommunikálni, megteszem a szükséges lépéseket, mert ez a feladatom. - Hogy a testvéreim mellett legyen a végső nyughelyem. – egyszerű és csendes szavak. Nem fogom neki elmondani, hogy mert Alignak kiszámíthatatlansága is benne volt, és az erőnk túl nagy ahhoz, hogy kiszabaduljon a szellem a palackból. - De most már itt vagyok. – átölelem. Hagyom, hogy a szobáját felfedezze, még ha szerényen is berendezett. - Úgy rendezed be, ahogy jól esik, ahogy szeretnéd. És a szokásos: a falkának nyugodtan mondd el, szeretném, ha bíznának bennem annyira. Ennyire. Leülök az egyik székre. - Nem tudom meg nem történtté tenni, hogy pár év után eltűntem az életedből. Hogy nem lehettem melletted, amikor a legnagyobb szükséged volt rám. A feladataim nem csak ide kötnek, de szeretném, ha tudnád, ez mindig az otthonod lesz és szeretnék minél több időt veled tölteni.
Szeretem a vérvonalamat, de sokkal inkább azért, mert ezt kaptam Papától, mint sem azért, mert azt gondolnám, hogy jó vagyok benne. A foglalkozásomhoz sem nagyon illik, ennyi erővel Új élethez is tartozhatnék, vagy az Mártírok közé. A kérdéseimre viszont szinte előre tudhattam volna a kapott válaszokat. - Attól, mert nekem elmondtad volna a rendes választ mindazon kérdésre, amit itt feltettem, Darren még kereshette volna az övéit. – szalad ki a számon kissé talán dacosan. Nem szokásom, általában nem szájalok feleslegesen senkivel, de Papa az más, amellett, hogy imádom és hálás vagyok a sorsnak azért, mert van nekem még létezik közöttünk tipikus apa-lánya kapcsolat is. És ahhoz hozzátartozik egy kicsit az odamondós lázadás. - Egy szellem nem harap ki a nyakadból egy darabot, nem tépi le az állkapcsodat, nem lyukasztja ki a szívedet. Ez nem így működik. Valaki volt veletek, aki legalább annyira hús-vér, mint ti magatok. Tudom én, hogy egyedül volt mindenki, amikor megtalálták, ám ettől még ezt így ebben a formában nem tudom elfogadni. – húzom el a szám. Azt el tudom fogadni, hogy Papa nem tudja a választ a kérdésre, de a szellemekre kifejezetten zabos vagyok jelenleg. Nyilván nem mondhatom, mert Lili Suttogó, Papa meg az aki, de.. robbanni tudnék, pedig ez rám ritkán jellemző. A kedélyeimet némiképpen lehűti az, amit hallok. Ezen a ponton kellene fülemre tapasztott kezekkel laláznom, hogy ne jusson el a tudatomig mindaz, amit hallok. Mert tudom, hogy kik a testvérei, mindenki tudja, aki ismeri a legendákat, de azt nem tudja mindenki, hogy az én Papám egy a Régiek közül. És nekem sem biztos, hogy életbiztosításommal egyenlő az, hogy tudom. - Óh. Az.. óh.. szép tőle. És most kérdeznék, de azt hiszem nem tudhatom a válaszokat és annyira nem is akarom tudni. Durva. Nyelvemre forr, hogy a Villám vagy a Hajnali köd volt-e. Ismerem a vérvonalakat, de csak elméleti szinten. Az is elég meredek, hogy a Megoldó a Teremtőm, de azt tudni, hogy a többi testvére is itt van még befogadhatatlanabb. Vajon hányan vagyunk tisztában ezzel a ténnyel? Inkább nem merek belegondolni sem. - Darrennek semmi kifogása ellened. Ő az Ikkuma. A többieknek se legyen, lehet. – közlöm a véleményemet, mely ebben a témában kifejezetten markáns. - De ugye most sokáig maradsz? ~Úgy értem ha nem akarnak a szellemek megint megkaparintani..~ Ezt nem teszem hozzá. Így kettőnk között csak a reménykedő kérdés marad a szoba közepén.
- Azok az ő kérdései. A te kérdésedre akkor tudok csak válaszolni, ha feltetted, megfogalmaztad. Megigazítom a hajam, helyezkedem egy rövid ideig. Nem zavar a dacos, odavágós válasz. Fontos neki Darren, én is attól kérdezném meg, akinek elfogadom a válaszait. És ez a megközelítés nagyon jól esik, vissza is tükrözi a tekintetem. - Egy szellem képes rá. – felelem komolyan. – Ha mást irányít, igen. De ez nem a fizikai síkon volt, egészen máshol. Lélek csapott össze a lélekkel. És felvehet az a lélek bármilyen formát, pontosabban rávetíthet más képzetet az a szellem, amelyik irányítja. Ha nincs akaratereje, hogy felülkerekedjen rajta. Amilyen sérülést szerzel ott, azt megkapja a test is. Még a testvéreim szót sem mondom ki teljesen, elhallgatok, s nem fejezem be a mondatot. Azt a hirtelen ajtócsapódást, amit felőle érzek, és kívánalmat, hogy nem akarja hallani, megértem és ezért nem mondom tovább. A következő kérdésére is néma vagyok, ugyanezen okból, s mert érzem, hogy önkéntelen kifakadása volt csupán. Sok okból mosolyt csal arcomra a válasza. Makacs és ragaszkodó. És érthető még sok dolog ebben a válaszban, ám már sokadjára hallom Darren nevét. Örülök, hogy talált más lelket is, aki fontos az életében. - Akarok maradni. Hogy a szellemvilág ebben hogyan dönt, nem tudhatom. – az életem felett ők rendelkeznek, ezt már elég korán megtanultam. Viszont azt is, hogy az elragadás egy olyan szélsőséges eset, amikor más megoldás nincs. – Ám nem hinném, hogy most, amikor összetalálkozva, rendezni akarjuk és élni az életünket, ismét szétválasztatnának. Sokat változtunk, mind a ketten. De te mindig a lányom leszel és ezen az érzésen semmi sem tud változtatni. – ölelem magamhoz. - És hogy ne csak egy házban lehessünk együtt… tervezek kirándulást, ahogy jobban leszek. Volna kedved velem jönni? Tudom, hogy most nem vágysz el innen és meg is értem. Nem mennénk messzire, akármikor visszatérhetsz rövid időn belül, nem hosszú kirándulások lennének. – érzem, hogy itt otthonra és közösségre lelt, s azt is, mennyire.. Tenyerembe fogom arcát, úgy tekintek rá. - Tudom, mennyire megviselt mindaz, amit itt átéltél, nem olyan régen. Érzem. Szeretnék rajta enyhíteni.
Felsóhajtok. Akármennyire is bosszantson, hogy megint ostobának érzem magam mellette, rá kell jöjjek, ez így természetes. Ő az én Papám, s mindig okosabb lesz, mint én, nincs ebben semmi szégyellnivaló. Rámosolygok épp ezért. - Azért annak örülök, hogy nem változol Papa. Tudom, hogy nem kéne mindig megszólítanom, hiszen hozzá beszélek, tudjuk mindketten, de nagyon kedvelem a hangzását s az érzelmi töltetét az apát kifejező, franciául az angolba csempészett szavamnak. Remélhetőleg elnézi nekem. - De mégis hogyan lehet képes rá? - kerekednek el a szemeim. Vérvonal ide vagy oda, leélt évek száma szintén, ezt nem vagyok képes felfogni. Elfogadni pláne nem, de az akkor sem fog valószínűleg menni, hogyha korrekt választ kapok és agyam befogad minden információt. A gonoszságot nem bírom elviselni, hát elfogadni még úgy nem fogom soha. - Tehát csak úgy odarángatott elétek egy másik lelket és megöletett vele titeket? - képedek el. Eszembe sem jut először, hogy én is lehettem volna, de aztán ráébredek a szörnyű igazságra, s ettől tarkómon glédába állnak a pihék és a farkas is nyüszíteni kezd bennem. - Mi lett volna, ha én.. ha téged? Ha vallásos lennék, akkor ezen a ponton mormolnék el egy Jézus Máris, Szent József-et. Így viszont csak arcomra ül ki a teljes döbbenet, hogy a végén tiltakozón megrázzam a fejem. Nem akarom tudni, nem akarom elképzelni. Mondhatnám, hogy sose lettem volna rá képes, de ha egy szellem játszott velük, akkor talán mégis. És ez rettenetes. - Nem haragszol arra, aki megtette? - kérdezem. Tudatosan nem arra vonatkozik érdeklődésem, hogy tudja-e ki tette. Azzal Darrennél már lyukra futottam, nem hiányzik még egy kis paprika az orrom alá, a rossz érzésből akkor és ott épp elég volt a beszélgetés folyamán. A válasza örömmel tölt el, de el is keserít. - Tudom, hogy szeretnem kellene a szellemeket, hiszen a te véred vagyok.. én mégis gyűlölöm őket azért, mert gonoszak. Már amelyik az. Honnan tudhatod, hogy mikor akarnak jót vagy rosszat? Miért kell fájdalmat okozniuk? Lesütöm szemeimet. Olyan keveset tanított nekem a vérvonalunkról, olyan kevés időnk jutott rá. De talán majd most megérteti velem a dolgokat, s betömi elmémben a Megoldósággal kapcsolatos luftokat. - Remélem, hogy nem. - szólalok meg csendesen, ezzel téve pontot a szellemek - vagyis a velük kapcsolatos elveszik-nemveszik beszéd - végére. Megölelem Bastiant, kiélvezve a valóságot, s azt, hogy megtehetem. - Hogyne volna! - csillannak fel a szemeim, majd el is komolyodom egy pillanat alatt. Úgy érzem magam, mint egy leeresztett lufi. - De csak akkor mehetek, ha de Luca elenged. - vallom be töredelmesen az igazat. Az egy dolog, hogy nekem mindig Darren marad az Alfám akkor is, hogyha "csak" Ikkuma, de tudom, hogy fölötte áll a másik, hát nyilvánvaló, hogy kinek a szava dönt. És Darrent sem hoznám soha olyan helyzetbe, hogy tartania kelljen a hátát miattam. Hálátlanság lenne a részemről. - Segítesz. Azzal, hogy itt vagy, hogy élsz. - simogatom meg arcomat fogó kézfejét. Hagyok neki időt, hogy elmondja, ha más segítségre gondolt. Nyitott vagyok rá, de az igazat szóltam. Az, hogy dobog a szíve, hogy él nekem mindennél több segítséget jelent.
Meghökkenve hallgatok el és nézek rá. Figyelem egy ideig. Óvatosan, mert egy olyan mondatot kaptam tőle, amiben úgy érzem, megkaptam valóban a választ. Elmosolyodom és megsimítom az arcát, behajlított ujjaim, külsejével. - Nagyon köszönöm. Félrebiccentem a fejem. - Mire kérdezed? A sérülésre, vagy amit tett? – pontosíttatom a kérdését, és így nagyjából benne is van a válasz. - A végeredménye ez volt, végtére is. Igen. – bólintok. Nehezen megy a válasz a kimondott kérdésére. Tudtam, hogy nem ő az, ő erre nem lenne képes, de nem ezért tudtam, hogy nem ő az. Hanem mert én magam végeztem magammal. - A lelked nem olyan. – mosolygok rá, őszinték a szavaim és a tekintetem is, mert így is gondolom és vélekedek erről. Komolyan nézek rá, majd megingatom a fejem. - Nem. Aki velem volt, vétlen az egészben. Egy mozgatott báb volt, senki más. A szellemek szeretetére halkan felnevetek, de abbahagyom. Nem megy a nevetés. - Nem minden szellem gonosz és nem csak jó szellemek léteznek. És nem kell szeretned senkit, csak mert.... kell. Ha mész az utcán, honnan tudod, hogy valaki nem jó szándékkal közeledik feléd? Honnan érzed, hogy akit régóta ismersz, és kedves veled, valójában utál vagy irigykedik rád? – megvárom, amíg végiggondolja. Jó a karjaimban tartani. Soha nem lehetett volna gyerekem, főleg, hogy pár nap, és nem vagyok, abban a testben. Jó érezni a karjaimban azt, akit a gyerekemnek tudhatok, aki saját tudattal bír, mégis van közös bennünk és a lányomnak hívhatom. Behunyom a szemem, élvezem a pillanat ajándékát és hálát adok a szellemeknek ezért. Az izgatottság utáni leeresztésre nem kérdezek rá, látom, hogy ki fogja mondani. - De hiszen ez természetes. És addig maradsz, amíg mondja. Nem szeretném, ha e miatt gondod adódna a falkával, az alfáddal. Ugye... nem volt gond, hogy odavittél, akkor éjjel? – ha lett volna, tudnám, de nem hinném, hogy volt. - Szeretném a gond felhőit elűzni feletted. Hogy ismét boldog légy. – érintem hozzá a homlokom. - Szeretlek, lányom. – behunyom a szemem.
Kezdőlap
//
//
