Érzem a gúnyt hangjában, de ha ettől jobban érzi magát, hát csinálja. Maximum egy idő után kiborul a bili, és a tyúkszemére lépek, de egyelőre még tűrök. Ez kell a nőhöz. Kib@szott sok türelem, ha az emberben nincs meg az alattvalói öntudat. Bennem pedig nyoma sincs ilyesminek. Ahogyan benne sincs, de ő született kis hercegnő, ez nem az ő hibája. Az én tiszteletemet viszont előbb ki kell vívni, a nő pedig még halvány jelét nem adta számomra olyan erénynek, amire fel is nézhetek. Az, hogy Ő a béta, nem feltétlen a rátermettségét jelenti... nahde már megint rossz májú vagyok. Ez már csak egy ilyen nap lesz. Amikor a kaszinóról beszél, illetve arról, hogy szükségük van könyvelőre, visszafogom magam attól, hogy látványosan is kifejezzem a véleményem. Mint például szemforgatással. Erről már beszéltem Duncannel minap. Neki nemet mondtam, most sem teszek másként. Meg is rázom a fejem, hogy válaszoljak. - Napokon belül üzletvezető leszek, nem könyvelő.. - már csak azért sem, mert ezt önmagam értem el. Blackwolf kettőbe azért hívnának, mert hivatalosan még tagja vagyok a falkának, nem mellesleg maga a falka alfája az én nemzőm. Az Upper üzletvezetője meg azért leszek, mert bőven megdolgoztam érte. A mérleg elég egyértelműen billen az utóbbi opció felé, vagyis arra hogy maradok ahol vagyok. - Viszont a segítségemet már felajánlottam Duncannek. Megígérte, hogy szólni fog ha szükség lesz rá. Még valami?
Azt hiszem, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mindketten érezzük a másik ellenszenvét, de jelen esetben, azt hiszem, nekem van több okom rá. Szóval beszélt Duncannel. Remek! A másik szakadár fazon. - Tudod, Tara, szánalmas vagy. Azt mutatod, hogy roppantul büszke vagy az önállóságodra, pedig ez csak egy szánalmas kapálózás arra, hogy ápold a saját kis megtépázott egócskádat. És mellette még messzemenően kihasználod azt, hogy Castor az apád, és ezért mindenki megpróbál elnézően állni a hisztijeidhez. Nem közösködsz a falkával, nem teszel le semmit az asztalra. Hangsúlyozottan elkülönülsz tőlünk, szinte kérkedsz azzal, hogy úgy tartozhatsz hozzánk, hogy közben a pokolba kívánsz minket. És ezzel mélységesen vérig sérted azokat, akik veled ellentétben a lelküket kiteszik a közösségért. Halkan beszélek, de elég nagy indulatokkal. - Megbeszélted Duncannel, hogy majd besegítesz? Igen? Na, idefigyelj! Ha annyira jól tudtok kooperálni egymással, akkor alapítsatok egy külön falkát! Szóval vagy rövid időm belül azt látom, hogy mindketten beilleszkedtek, vagy kezdeményezem Castornál, hogy rúgjon ki titeket a falkából. Ezt megbeszélheted a volt főtestőr úrral is. És nyugodtan szemberöhöghetsz most, hogy titeket úgyse fog kirúgni, az is csak azt bizonyítja, hogy nekem van igazam. Legszívesebben fognám, és elfenekelném, de csak szemtelenkedjen még egy kicsit, és meg is fog ez történni.
Nah úgy látom a hercegkisasszony tökéletesen félreérti a helyzetet. Nem hallgatom végig a fröcsögését, inkább a szavába vágok fáradt, de nyugodt hangszínben, ő meg gondol amit akar. - Nem tartozok neked beszámolóval sem az életemről, sem semmi másról. Ha a hatalmadat akarod gyakorolni, keress gyengébbet, aki hagyja, hogy kiéld rajta a perverziódat. Én köszönöm, nem kérek belőled. Sem a hisztidből. - mert mondjon amit akar, jelenleg ő az egyetlen itt aki hisztizik. Elő is vette a kedves természetét amint olyan választ kapott ami neki nem tetszik. Vagy nem viseli túl jól a visszautasítást, ami könnyen meglehet, vagy szándékosan arra játszik, hogy kigolyózzon a falkából. Egyszerű dolga lesz, hisz én magam sem érzem úgy hogy tagja lennék a vidám kis közösségnek. A következő monológ már mély barázdák jelennek meg a homlokomon. Honnan veszi azt, hogy én szívesen vagyok bármelyik falkában, vagy netán sajátot akarok? És ha nem ismer, hogy pofája így vagdalkozni, meg fenyegetni? Nah álljon már meg a menet... - Te ebből rendszert csinálsz, igaz-e? Ha már semmire nem mész önerőből, hát Castor nevével dobálózol, hátha az úgy már ér valamit? Na látod, ez a különbség közöttünk. Én egymagam is megállom a helyem, míg neked kell valaki a hátad mögé, hogy meg merj szólalni. Te vagy szánalmas, Patrisha. Nem én.
Egy ideig némán állok vele szemben, és csak nézek rá szúrós szemmel. De megtépném most! De egyszerűen már most annyira megvetem, hogy nem akarnék hozzáérni. - Hogy én nem állok meg a saját lábamon? Tényleg azt hiszed, hogy félelemből foglalkozom a hotel ügyeivel napi 16-18 órában? Jellemző a saját kis önző világodra, hogy fel sem tételezed, hogy valaki másokért is cselekedhet. Azért csatlakoztam egy falkához újfent, mert úgy gondoltam, hogy amit a másikban megtanultam bétaként, annak máshol is hasznát veszik, és hiba lenne elpazarolni. Nem elismerésért tettem, vagy jutalomért, hanem mert úgy véltem, hogy így helyes. De még ha vártam is volna valamit cserébe, nekem bőven elég jutalom Castor szerelme. Egy olyan kincs, amit nem reméltem, de a végletekig megbecsülöm, ha már nekem jutott. De azt hiszem ezek a szavak neked túlságosan magasztosak, nem érsz fel eddig. Önző kis dog vagy, Tara! Ha nem okoznék vele fájdalmat Castornak, talán itt helyben kinyírnám ... Az ilyen nem való egy falka közelébe. Csak a baj van vele.
Azért csatlakozott volna, hogy máshol is hasznosíthassák a tudását?! Nah ezt se hallottam még. Esküszöm, ha nem lennék ilyen fáradt, még ki is röhögném. A barázdák viszont kisimulnak a homlokomon. Nincs itt miért dühbe gurulni. Csak vagdalkozik, tényeket úgy sem tud felállítani. Hisz ahhoz ismernie kéne azt amiről állítja. Nem tud ez semmit. A fene se tudja miért állok le egyáltalán beszélni vele. -Hát persze, hogy ezért csatlakoztál... A döntésnek semmi köze nincs ahhoz, hogy a vérfarkaslét többnyire szívás egyedül, hogy az alfa ágya megfelelő anyagi hátteret is biztosít számodra, hogy mániákusan akarsz irányítani másokat, és hogy nem tudod elviselni, ha nem te vagy a legjobb, "aranyba foglalt" farkas, vagy ha ezt nem ismerik el. Nem önzetlenül cselekedsz, akármennyire is szeretnéd ezt a látszatot kelteni. És még mielőtt meg akarnál cáfolni, csak gondolj vissza arra, hogyan kezdtünk, és most hol tartunk. Kaptál egy nemet, erre én vagyok a szánalmas, meg az önző dög... Akkor most miről beszélünk? Olyan nyugodt hangon beszélek vele, ami még engem is elképeszt. Még a gyomrom is émelyegni kezd tőle, és a legszívesebben már faképnél hagytam volna. Csakhogy nem én fogok előbb távozni innen. - Nah menj. Váltsd be az ígéreted, rúgass ki a falkából.
Ha eddig csak megvetettem, most egyenes gyűlölöm ezt a szukát. Közelebb lépek, és az arcába sziszegem a mondandómat. - Hogy hol kezdtük? Ott kezdtük, hogy ez a poszt a tiéd volt. Te voltál a béta. Semmit nem kellett érte tenned, az öledbe hullott, Castor megelőlegezte a bizalmat neked. De amikor én megérkeztem, és csatlakoztam a falkához, mint egy egyszerű senki, akkor Castor azt mondta, mindent magamnak kell elérnem, ő nem ad semmi rangot nekem. De aztán mégis hozzám fordult a gondjaival, rám terhelte a falka bajait, és tette ezt akkor, amikor még te voltál hivatalosan a helyettese. És én megkérdeztem, mért teszi. Azt mondta, azért mert gyenge vagy, és nem terhelhet rád semmit. Te, drágám, kudarcot vallottál, én pedig megálltam a helyem. Ennyit erről a nagy életrevalóságról. A saját apád is csalódott benned, csak túlontúl szeret, hogy a szemedbe mondja. Te meg azzal hálálod ezt meg, hogy tojsz a fejére magasról. Azt hiszed magma miatt vagyok itt? Bassz@s, amit ignorálsz, az Cator falkája nem az enyém! S most, hogy elmondtam, amit akartam, megkapja a magáét. Cska megbillentem a fejem, ha már ilyen közel van az övéhez, és teljes erőből lefejelem. Szándékom szerint a homlokom találkozik az ő orrával, szóval neki fog jobban fájni. Aztán sarkon fordulok és otthagyom.
Ez a béta poszt már övön aluli volt. Ne keverjük össze a Chicagói százas nagyságrendű falkát ezzel a maroknyi csapattal. Elbuktam? Igen! De nem azért, mert nem foglalkoztam a falkával, hanem mert amikor Castor megőrült, nem álltam mellé a tébolyban, hanem megpróbáltam megfékezni őt. Ami szintén ki lett forgatva, de ez jelen pillanatban egyáltalán nem számít. Az számít, hogy amikor én voltam béta, több felé kellett szakadnom. A falka "selejtje", ahogy a többiek mondják, hozzám jött panaszkodni az alfára, és az irányítási készségeire, míg a díjnyertesek, akik most is itt vannak, az utazást tervezgették velem/előttem. Annak ellenére is álltam mindkét oldalon a sarat, hogy az én repjegyemet senki nem lobogtatta az orrom előtt. Hát ennek a szukának mi dolga van itt? Ő engem ne becsméreljen, mikor a lelkemet kitettem egytől egyig mindenkiért, és volt elég vér a pucámban szembe szállni az alfával, nem csak az egóját csiszoltam. Az ütésre számítottam már akkor amikor közelebb lépett. Míg beszélt, nem hátráltam, hisz az annak a jele, hogy van félni valóm tőle, és amúgy is meg akartam várni, hogy ő lépjen előbb. Hát megtette, én meg elhajolok a közelgő szőke ciklon fej elől, de ha már volt elég bájos ahhoz, hogy kezdeményezzen, én sem leszek rest, amint kiegyenesedik, ráküldök visszakézből egy jobb fonák pofont. Kihasználom a vérvonalamra oly jellemző gyorsaságot is, aztán vagy hárítja, vagy nem. Szóban ehhez nem fűzök semmit. Sikerült megint olyan dologba tenyerelnie velem kapcsolatban, amiről alapjáraton halvány milkalila fogalma sincs. Ehhez csak gratulálni tudnék, ahhoz meg nem kellenek szavak.
Elhúzódott a fejelés elől, de ez már engem nem érint igazán, az sem, hogy felém kap, az ütése a tarkómat súrolja, hiszen azonnal hátat fordítottam neki, és eltávolodtam. Nem is lassítok, megyek kifelé az útvesztőből, csak a jobb kezemet lendítem hátra, és a középső ujjammal felfelé mutatva fejezem ki a véleményemet. A szavak nála nem hatásosak, ha pedig tettlegességet viszonozza, akkor meg kéne ölnöm, de ezt Castorra való tekintettel nem teszem meg. De ha még egyszer az utamba kerül, akkor véresre verem, és félholtan dobom le Castor elé, aztán azt csinálnak egymással, amit akarnak. De addig, nekem ez a nő tovább nem létezik.
Amikor beint a szuka, emlékeztetnem kell magam a fogadalmamra, miszerint többet falkaügy miatt nem verekedek. Ha elverem, az a baj, ha ő ver el akkor az megint olyan tök nagy rendben lesz, mint amikor Raffaello tépett szét. Pedig olyan szívesen leszakítanám azt a kezét amelyikkel beintett, aztán lenyomnám a torkán, hogy megfulladjon... Nem ér annyit az egész nő, mint a tortúra ami utána jönne, így jobbára csak ökölbe szorult kezekkel nézem hogyan távolodik. Így állok amíg el nem kezd forogni a gyomrom, aztán már én is a távozás mellett voksolok. Ettől a kis vitától én a következő néhány órában úgy fogok aludni mint a tej. Vagy hogy szokás ezt mondani. Aztán este mehetek vissza Upperbe. Hálás vagyok a munkahelyemért, mert most, hogy az ottani teendőkre gondolok, már elszállt az a pillanatnyi haragom, és már a gyomrom sem émelyeg. Megjegyzés későbbre: a szállodából vagy ismeretlen számokról érkező hívásokat elutasítani... Ezen még fáradtan elmosolygok, aztán többé már nem is gondolok rá.
Ez a Fairbanks rohadt hideg! Na, nem mintha marhára meghatna, csak ténymegállapítás. Egy hét alatt még nem volt időm megszokni, és ugyan nem furcsállom az időjárás eme gigászi vívmányát, mint a fagyos levegő, de nem fogok vele egyhamar lepacsizni. Mindettől függetlenül úgy terveztem, körbe járom a várost, és mivel jobb dolgom nem akadt ezért el is mászkáltam mindenfelé. Estére sikerült annyira elkavarodnom, hogy tényleg nem tudtam hol vagyok, noha azzal gond nem volt, hogy az orromig se láttam, mit nekem sötétség, a legjobb barátom. De csessze meg, arról nem volt szó, hogy kikötök ebbe a bozótos susnyásba! Lassan lépegettem, olykor elmerengve valami baromságon, hogyha Kat itt lenne, biztos valami őrültséggel rukkolna elő, és még azt is eltudom képzelni, hogy jobb híján, bogarakat kezdene tudományosan feltárni. Bár, az is megeshet, hogy már megtért, és ő lett Szűz Mária kettő pont nullás verziója! Áhh, ez kizárt... - a gondolatnak pedig jócskán adva löketet megráztam a fejem, és valami iszonyat elb@szott röhögést is imitáltam mellé. De hamar félbe szakadt. Éppen az egyik útvesztő "folyosóról" fordultam át a másikba, mikor beindultak a jelzők a fejemben, szirénázva csapva hangzavart bennem. Felemeltem az orromat és olyan mélyen szívtam be a nőstény szagát, mintha csak a képembe tartanék egy adag speed-et. ~ Csodás álmok jönnek... Izgalmas éjszakám lesz. ~ és még a szám szélét is megnyaltam, sötét íriszeimben sátáni tűz lobbant fel. Nem tudtam ki az, nem is érdekelt, de követtem az illatfelhőt, ami úgy rántott magával, mintha csak két marokkal szorítana karjai közé, fojtón. Gyorsult volt a tempóm, de mégis hangtalan. Vagyis majdnem. Ez az átkozott, idehányt tuja belekapaszkodott a kabátomba! ~ Szívd már le magad, te mezei muskátli! ~ robbantam el csak magamban, miközben egyetlen mozdulattal téptem ki a bokrot a helyéből, és vágtam a földhöz. Nem foglalkoztam vele, hogy az idegen nőstény megérzett-e, vagy most meghallott-e, ahogy élet-halál harcot vívtam a tujával! Azonmód indultam tovább, és néhány elporladó percet követően, a következő kanyarban szembe találtam magam vele. Ő a másik végében volt, mégis szinte kivehetően láttam alakzatának rajzolatát. Ajkaimra ravasz, eltorzult vigyor siklott fel, amint határozottan megindultam felé, a lehető legerőteljesebben törve be elméje kapuját, amennyire csak tudtam. Fiatal még... Ezt enélkül is éreztem... Közvetlen előtte álltam meg, ha tovább ment, vagy megpróbált elpucolni, akkor is elkaptam, és fölé magasodtam. Még az is megeshet, hogy a mellkasommal meglöktem, nem erre figyeltem... Egyelőre nem nyúltam hozzá, de ami késik az jön! Elég hamar, ami azt illeti... Nem szólaltam meg, csupán márványosan tapasztottam lélektükreibe az enyémet... Vártam a hiszti rohamot, a beszólást, akármit, amit ilyen helyzetben produkálnak.
Hideg van, de ez most jó. Ez most kell! Túl sok a fennforgás, az újdonság köröttem és a hűvös idő józanítón hat elmémre. Nem tudom, hogy keveredtem már ide, őszintén megvallva csak sétáltam és... megtetszett. Kezeimet hófehér, kapucnis kabátom zsebébe rejtem, ahogy sétálok az útvesztőben hol erre, hol arra. Kedvem lenne letesztelni, vajon ha mindig jobbra tartok, ahogy a városi legenda tartja, tényleg kijutok e. Gyerekes egy dolog ilyesmivel törődni, mégis ezerszer jobban lázba hozott most ez, mint a holnapi látogatásom a kórházban, a falkám tagjainak viszont látása és az, hogy eldöntsem, mit is kívánok kezdeni magammal az itt fennálló helyzet közepén. Lőporos hordó tetejére keveredtem, melynek már csak szikra kell, hogy robbanjon, elborítva és magával sodorva mindent, mindenkit. Itt még az is sérülni fog, aki csak nézelődne. És pont ez a szép benne, azt hiszem... Ahogy lépek, talpam alatt halkan reccsen egy elszáradt ág, s a kavicsok jellegzetes nesze töri meg a csendet, ahogy cipőm talpával érintkeznek. Ekkor még nem, de a következő kanyar után már érzem, hogy valaki közeledik. Az érzékeim most sem hagynak cserben így az elágazás bal oldali járata felé kapom a fejem. A sötétben egy alak bontakozik ki - széles vállai, megtermett alakja egyre kivehetőbb, ahogy közeledik. Én meg csak állok, mint akinek földbe gyökeredzett a lába. Ő nem láthatja, de mindezen látszat ellenére mégis negédes, apró mosoly suhan át képemen a sötétben, mikor azt látom, hogy valamivel nagyon küzd. Átlagember nem nő ekkorára, hacsak nem szed valami "tápot" plusszban, na meg, úgy jön felém, mint valami felajzott dúvad... Most meg kellene ijednem? ~ Vaddisznót vacsoráztál, hogy nem bírsz magaddal? ~ üzentem felé gondolatban, szinte már majdhogynem cinikusan, nevetve. Ellépnék, kacérkodva a gondolattal, hogy esetleg elszórakozok vele és becsalom a labirintus sűrűjébe, mint macit szokás a málnásba... erre elcsípi karom és határozottan fordít maga felé. Hát... jó. Te akartad. Tekintetem dacosan, a maga semmitmondó fagyosságával állja a másikét, miközben igyekszem érzelmeim rejtve tartani előle. Az adrenalin pumpál, hívón lüktet az eremben és felpörget. Fuss és játssz vele, mint macska tenné az egérrel! Hisz látod, mennyire rád van állva... Jah, látom. Ehhez még különlegesnek sem kell lenni, egyszerűen kiül a tekintetébe, hogy nem a hazautat keresi. ~ Neked nem tanították meg, hogy udvariatlanság kérdezés nélkül belemászni egy hölgy aurájába? ~ firtatom szótlanul, finoman de határozottan kiszabadítva karomat az övé szorításából.
Élesre vágták a nyelvét, az már egyszer biztos. Ja, hogy mókás kedvedben vagy angyalom? Szóljál... Nem vertem magam a földhöz a beszólást követően, sőt még inkább dobott rajtam a dolog. Lehet így is, nem muszáj jó pofizni, szeretem, ha élve kínálják fel magukat. Amint odaérek nincs mese, egész testemmel elállom az útját, amint ráfogok a csuklójára. Ohh, nem. Nem mész sehova... Ha már ilyen szép estét b@szott elém a jó isten, biztos, hogy meg fogom neki hálálni. Mondjuk a pici lány vérével... De majd még eldöntöm. Engedtem, hogy kirántsa a kezét a markom szorításából, és néhány lélegzetvételnyi másodpercig még mindig dermedten magasodtam előtte. Végül a fejemet kissé eldöntöttem jobbra, állkapcsom megfeszült. Közvetlenül mellette szaladt el a lendülő karom, kitépve a helyéből egy bokrot, és elhajítottam, miközben nem emeltem el róla a tekintetemet. Talán lefoglalta a jelenet, de sok időt nem hagytam rá... Erősen ráfogtam a kis kabátjára, szemrebbenés nélkül, rezzenéstelenül, és a tuja helyére löktem, teljesen elzárva őt immár. - Ha nagyon vered a nyálad kis cicám, akkor megnézhetjük mit bírok. - nem fogok holmi gondolatátvitelt erőltetni, a hangom érce mindig is tetszetősebb volt. Már amikor egyáltalán használtam. Bármit is akart tenni, próbáltam hárítani, elkapva újfent a csuklóját, ám ezúttal olyan erősen rászorítottam, hogy még csak kapálózni se akarjon vele. - Szerinted mennyire érdekel a pszicho-blablád? Ameddig nem rajzolod magad köré piros zsírkrétával, a mega nagy aurádat, addig dobálózhatsz vele. - és ennek örömére még jobban bele másztam a személyes terébe, egész közelről fúrva íriszeimet az övébe. Pontosan tudtam, hogy nem lenne sok esélye ellenem, úgy meg nem izgi, így próbáltam kicsit hergelni, húzni a kis fejét. Egyik kezemmel a csuklóját tartottam míg a másikkal az állára fogtam, ami azt illeti elég erőszakosan. Hol érdekelt engem, hogy nőből van? Ha egy ezer éves műemlék lenne is átmennék rajta. Hölgy... - Látod, ha csöndben maradsz, most nem tartanál itt. Csss... Olyan kár lenne a két szép kis szemedért... - érdesen húztam végig ujjamat arca élén, majd egy határozott mozdulattal elengedtem őt, de nem hátráltam el. Semmi móka nincs abban, ha helyből összetöröm a csontjait, úgy izgalmas, ha kicsit eljátszadozom vele... Komoly voltam, egy percre se rezdültem meg, szinte már elborult képet vágva vizslattam őt végig újra és újra, mintha élve akarnám ketté tépni... Bár, akár azt is gondolhatta, hogy most azonnal meg is akarom erőszakolni... Hmmm... Nem is olyan rossz ötlet. Még fenntartom eshetőségnek. Nem mozdultam, csak vártam a reakcióját, hihetetlen egyébként, hogy sok nőstény milyen elvadult tud lenni ilyen helyzetben... Kész gyönyör!
Élve? Kínálni? Bocs, haver, de akármilyen hízelgő a főfogás, vagy a desszert szerepe, kihagynám. Ma mindenképpen. Kellett még ez az őstulok nekem... A "pici lány"-t pedig kikérem magamnak - a magam 175 centijével teljesen átlagosnak számítok, talán erősebb csontozatom az, ami inkább kitűnik. Nem én vagyok kicsi, hanem ez a pasas egy benga nagy állat. Állom a tekintetét, szinte meg se rebben pillantásom, ahogy a karja mellettem nyúl el. Pusztán szőke tincseimet libbenti meg a hirtelen mozdulat szele. Áhá, szóval így udvarolsz! Bocs, de nem jön be. El is lépnék mellette, erre megragad és a bokrok közé taszajt. Megvetem a lábam, biztosan állok, szavaira pedig más esetben elvigyorodnék és negédesen visszadobnám a labdát, de őszintén szólva nem tudott eddig meggyőzni a másik, hogy megérdemelné. Untat a fajtája... Sajnos volt már szerencsém párhoz, és lám, azért Fairbanks sem a világ vége, itt is megteremnek a gyökerek! Térnék ki előle újfent, de elcsípi a csuklómat. Fel nem szisszenek - keményebb fából faragtak jóval ennél - de állkapcsom érezhetően megfeszül. - Bocsáss meg, hogy untatlak, Mr. ... áh, mindegy, nálad a bemutatkozás is luxus. - szemeim összeszűkülnek, s vizsgálón, firtatón állják egészen közelről a másik pillantását. Testünk olyan közel van egymáshoz, hogy szinte sajátomnak érzem a szíve heves, feldúlt ritmusát. Hangom mégis nyugodtan, halkan cseng, mint valami hideg fuvallat az éjszakában. Szinte várná az ember, hogy dér telepszik köröttünk a tujákra. Ha tudnám kezelni a mágiát, egyáltalán konyítanék hozzá bármit is, isten bizony, hozzádobnám ezt az effektet a dologhoz! Elfordítanám arcom, de ekkor meg másik kezével állam után kap és erőszakosan fordítja maga felé. Kicsit meg is emeli, én pedig kénytelen-kelletlen, dacos pillantással és összeszorított fogakkal tűröm mindezt. Szavait hallva kedvem lenne szemen köpni, érintésére fintor suhant át képemen. Elkövette azt a hibát, hogy elengedett. Máris kapásból több tervem volt kikerülni a kelepcéjéből, mégsem mozdultam, csak finoman köröztem azzal csuklómmal párat, amit olyan nagyon szorongatott. - És most mi lesz, nagyokos? Elengedsz, körbekergetsz párszor a sövény közt és újra elkapsz? - vonom fel a szemöldökömet, mert igazából, ha akart volna bármit is komolyan, mindenféle játszadozás nélkül, rég meg lett volna az esélye rá, hogy megszerezze. Nem, neki volt egy terve. Vagy séma, ha úgy jobban tetszik. És ami a legjobb: nekem több is volt ellene.
Érdekes... Semmi hiszti, semmi idegbeteg kirohanás, támadás... Hmmm. Most vagy a "ha hagyja magát, előbb szabadul" elvet alkalmazza, vagy szimplán nem százas. Nekem hulla mindegy, ami azt illeti. Szigorú pillantással mértem végig, jobban mondva inkább csak a szemére összpontosítottam. Ne már, hogy elrontja a játékom! Csúnya, csúnya dolog! Azért éreztem rajta némi viszolygást, és ez némileg növelte bennem az elégedettség egy fonalát. De most... Mért nem játszik velem? Grrr... Mocsok húzás... Mindenesetre én nem hagytam alább a magam szórakoztatását, és ugyan felfogtam a szavait, még nem méltattam válaszra. Úgy álltam előtte, mint egy megkövült felhőkarcoló, mikor hirtelen ötlettől vezérelve ismét rámarkoltam a karjára, és magamnak háttal fordítva szorítottam meg vállát, hogy a lehető legjobban simuljon a mellkasomhoz. Egész alkarom átcikázott nyakának íve alatt, ahogy azzal fejét kissé hátra tartva hajoltam a füléhez. Igazán szép látvány lenne, ha most letépném, de áhh... Hát nem akar hergelni! Úgy meg nem izgi... - Elárulom, ha jó kislány leszel... - csúsztattam fel ujjaimat az állára, hogy arcát erőteljesen tartva tudjam elsuttogni a szavakat. - Ha már ennyire érdeklődsz. - vágtam egy cinkos mosolyt, amint beleszagoltam a hajába, hátha kellően irritálom már. Az illata meglepő mód finoman szivárgott az orromba, pedig azért ez ritkán szokott meghatni. Most sem hat meg. De azért, meg kellett jegyeznem... Nem mindennapi, hogy én erre felfigyelek. - Egyébként, ha van kedved részemről fogócskázhatunk. Csípem, ha önként felajánlják magukat prédának. - engedtem el újra, ellépve egyet hátra, ravasz, sejtelmes vigyorral arcomon. Nos, mivel elég eltérően viselkedik, mint az átlag felhozatal, így már mégsem annyira kívánatos, hogy a vérét ontsam... Megér egy misét. De szabad játszani a mézesmadzaggal, nem? - De, ha elkaplak, ne sírj a szép kabátod miatt, hogy összekoszolódik... Biztos, jól fog állni a bíborvörös. - szemeimben lángra lobbant a vadság tüze, noha egyelőre teljesen ártalmatlanul. Már nem volt ínyemre, csak úgy darabokra tépni... Pedig, milyen szép látvány lenne! Ötletem lett volna, számos és számtalan... Egyetlen pillanat alatt véget vethettem volna az életének, pláne, hogy ilyen stílust vett fel. Nem becsültem alá, csak tisztában voltam önmagammal... Mégis most valami más kezdett bennem életre kelni. Lassan léptem újra felé, határozottan hátráltatásra intve őt, különben beleroncsolok egész testemmel. Amennyiben így tett, de ha nem, akkor is visszatessékeltem a kitépett susnyás helyére, és csupán arasznyiról mélyesztettem pillantásomat az övébe. A sötétlő éjszakában felcsillant a szemembe szikrázó íriszek fénye, az életre kelő hideg szellő pedig jótékonyan táncolt körbe mindkettőnket. Olyan kib@szott romantikus, hogy mindjárt eret is vágok... - Nem tudom eldönteni, hogy bolond vagy-e, vagy túlságosan merész. - nem voltam szívbajos, abban a pillanatban, hogy elejtettem a szavakat, máris ráfogtam a kabátjára, és ketté téptem rajta. Provokáltam, igen... És a legkevésbé se tanúsítottam sajnálatot a fehér textil miatt, ami a földre rogyott... Na, most már lesz hiszti? Mrrr...
Noha nem mondanám, hogy olyan könnyen adom magam, mégis körbepördít, hogy hátam éri a mellkasát. Tompa puffanással simulok a széles, izmos mellkashoz. Ha nagyon oda koncentrálnék, talán még a kockákat is meg tudnám számolni rajta - bár sejtem, meg van mind, sőt több is -, de jelenleg jobban leköt az, hogy ne szedessem feleslegesen szét magam vele. Nyakam finoman, szinte már engedelmesen dől hátra kicsit, s tenyere alatt érezheti, ahogy mozdul - aprót nyelek idegesen, ám fojtottan. Nem fog megölni, hiába tehetné meg... Abban nincs neki semmi izgalmas. - Erre igyekszem alapozni nyugalmam, magamban talán kicsit mantrázom is, hogy higgadt tudja maradni. Örök érvényű és igaz a mondás, hogy a hidegvér megkettőzi a képességeket és az erőt. - Megtisztelnél vele. - sandítok felé valami önironikus, apró mosolyfélével, már amennyire a helyzetem engedi ezt. Leheletét érzem az arcomon, tarkómon és végigfut a hátamon a hideg. Ne, ne most blokkolj le kislány! Akkor akár kérhetnéd is, hogy szedje le a fejed itt azonnal... Utána már úgyis mindegy minden, nem igaz? - Efelől nincsen kétségem. - súgom - noha a bordó sosem volt az én színem -, ahogy ellök magától, vissza a bokrok közé. Szinte azonnal perdülök vele szemközt, mozdulataimból pedig kiérezni az elfojtott idegességet, dühöt. Hátrálok, mert ő meg közelít. Csak lassan, nyugodtan... csak lassaaan... Szavaiban van némi igazság, meg kell hagyni, ám nem hagy időt arra, hogy kifejtsem, melyik jellemzés miért is helyt álló irányomba. A fehér kabát cipzára, anyaga fájdalmas hanghatás következtében adja meg magát. Az alatta viselt felsőm vállától is sikerül az ujját elválasztania a tettével, hogy rohadna meg! Tisztában van vajon vele, mennyibe került az az ing, melynek most az ujja erőtlenül lifeg karomon, alig tartja pár rojt? Állkapcsom megfeszül, de nem, még mindig nem adom elő a hisztis szőke nő című magánszámot. - Csak hogy tudd... egy szóval sem mondtam, hogy prédának jelentkezem. - vetem oda neki, és a következő pillanatban még egy határozott lépés hátra... és eltűnök a bokrok között, melyek ugyan felsértik a karjaimat, nyakamat karcolják, de legalább kikerülök a másik szorításából, át egy másik ösvényre, mint amin mi voltunk. Nem kell több, hogy találomra iramodjak arra, ami lehetőleg a legmesszebb visz a férfitól.
Alapvetően jobban szerettem hidegvérrel ölni, és tudományosan felszabdalgatni az áldozataimat, de most valahogy a hajsza, mint lehetőség jobban vonzott. Mivel nem sikongat, és még csak nem is üvöltözik velem, semmi élvezetet nem lelnék benne. Viszont az érezhetően életre kelő idegessége és dühe annál inkább kezdett felvillanyozni. Jól van picim, ezt már szeretem... - a gondolatnak pedig jócskán adtam egy impulzív megnyilvánulást, ahogy erősebben rászorítottam. A vére sebesen száguldott az ereiben, a szíve pedig épp oly hevesen lüktetett fel, akár csak az enyém. Bár, más oldalról megközelítve. Én inkább hevültem, forrtam, ő pedig... hát akárhogy is tagadná, de pumpált benne a feszültség. És ugyan már... Tiszteletet mutatni? Én? Még a feltételezés is sért...! Majd, ha megérdemled kis cicám, majd ha megérdemled... Addig ne várd, hogy a nevem a nyelvedre illesszem. Noha, valahol furcsa mód, nem érdekelt volna, ha tudja... De így azért meg marad a játék efféle öröme is. A textil reccsent, magával ragadva egyéb ruhadarabot is. Ejj, hát pedig csak a kabátra utaztam. Na sebaj, beállt a két legyet egycsapásra felállás! Ha már itt tartunk... Talán még rohadtul kevés is... Az meg, hogy milyen értékbeli ára van, azt hátulról nagy ívbe... Tőlem magától Oprah-tól is kaphatta, azt is telibe sz@rom. A kijelentésre aprót rántottam szemöldökömön, megspékelve egy kaján vigyorral szám szegletébe. Dehogynem... Most is úgy állsz előttem, mint egy reszkető őzike. - húztam ki magam, acélosan tartva gerincemet. Hagytam, hogy ellépjen, és igazán, teljesen komolyan mondom, hogy örömmel töltött el, hogy átslisszolt a bokrok között. ~ Akkor most nem préda vagy, csak bújócskázol, Babám? ~ fejemet előrébb hajtottam, sötéten villantva meg íriszeimet, amint eltűnt a sövények ölelésében. Hát kezdődjön a hajsza! A vérem felpörgött, az izmaim glédába állva feszültek meg, amint áttörtem a zöld levelek és szorongató ágak között. Nem foglalkoztam vele, hogy merre van az út, és merre tudok tovább menni. Ha kell a gyémánton is átmegyek, mit nekem tuja! Úgy téptem fel gyökerénél fogva némelyiket, hogy csak úgy reccsent. Egy pillanatra mégis megálltam, mélyen beszívva a párás, hűvös levegő testét, hogy darabjaiból kiválogassam a keresett illatot. Ohh, lám... Nem is futottál el olyan messzire... - Balra fordultam, és átvágtam az összeálló, kerítést alkotó zöldségen, egyenesen megindulva a lány felé. Éreztem, hogy nincs messze, szinte már a számban éreztem a bőre ízét... A növényzet megpihent lábam és kezem erőszakos támadása alatt, olykor láncolatba hullva el mögöttem. Aztán ennyi... Előtörtem a következő ösvényre, közvetlenül a másik előtt teremve. Érezhette, hogy közeledek, persze, mégis a lendülete és az én erőteljes előbukkanásom, csúnya frontális ütközetbe végződött. Úgy álltam, mint valami kib@szott betonoszlop, elkapva még megmaradt kis ingének nyakát, felemelve őt a földről, hogy lábai csak úgy a világba lógjanak. Arasznyira húztam magamhoz, és vetettem rá egy mézes-mázas vigyort. - Te azt hitted, hogy megléphetsz? Komolyaan? De édes... - simítottam rá másik kezemmel tincseire, amolyan gúnyos, flegma képet vágva. - Pedig, én még azon is gondoltam, hogy meglátogatom útközben Piroskát, és kérek tőle piknik kosarat, hogy vacsizzunk. De rájöttem, hogy akad jobb falat is a fogamra. - íriszeim felvillantak, kezem pedig lendületesen lökött egyet a női testen, hogy azt a földre eresszem. - Caleb. - ejtettem ki a nevemet, szinte már szemrehányón, miközben nem is vártam tovább, mielőtt még újfent futkorászhatnéka akad... Ujjaim elkapták nyakának ívét, és ajkait, majdhogynem az enyémekhez húztam, csak úgy stílusosan. - A tied? - bármit is csinált, nem engedtem el, amíg választ nem kaptam. Ha már egyszer ő tudja az enyémet, a minimum, hogy én is megtudom az övét. Nem is kérdés...
Ahogy átvágok a bokrok között és nekiiramodok, nekem se kell sok, hogy nagy ívben tegyek rá, hogy a sövény egyfajta "falként" funkcionál jobb napjain. Egyszerűen keresztülvágok rajta újra és újra, arra, amerre a kocsimat sejtem. A déli bejáraton jöttem be, tehát erre kell lennie... ha tudnám, hogy van akár egy pillanatnyi időm is, megállnék és "körbeszaglásznék", hogy biztos legyek a dolgomban. De Calebbel ellentétben nekem ez a luxus nem adatik meg. Ahogy újabb bokorcsoport között gázolok át, már az ingem ujja is feladja - ő ottmarad, én pedig... nos, egyenest belefutok az ismeretlen farkasba. Tompán puffan testem mellkasának, az fogja fel a lendületet, amivel kirontok a sövényből. Őszintén szólva még megijedni se hagy időt, úgy emel fel a földről, mint valami kis játékbábut. Fagyosan kék tekintetem dacosan, szinte szúrós jégszilánkokként csillog az éjszakai fényben, ahogy állják a másik pillantását szavai közben. - A farkast jobban kedvelem, miért nem neki szóltál? Biztos nagymamánál van. - vetem oda fojtott feszültséggel hangomban. Ahogy elenged, persze lépnék hátrébb, no nem mert futhatnékom van, egyszerűen csak a tisztes távolság végett. De mint sok másra, így erre se ad lehetőséget. Tuti valami vidéki tuskó lehet. - Isobelle. - felelem neki szusszanva. Most van időm, hogy megpróbáljam belőni a parkoló irányát, de egyszerűen ez a közelség megzavarja a hallásomat, a szaglásomat... és úgy általában az érzékeimet is. Időt kell nyernem, ez világos. Óhatatlanul is közelebb hajolok - ha lehet még ennél is közelebb - ajkaim szinte már cirógatják az övéit, ahogy súgva ejtem ki a szavakat: - És nem szeretem, ha becézik. Ezzel együtt Caleb egy határozott és hirtelen ütést kap férfiassága táján térdemtől. Átlag esetben sem lehet ez túl kellemes - nem tudom, nem vagyok pasas - de tekintettel arra, hogy minden elfojtott dühöm erőmben és erőmet pedig a beletérdelésben összpontosítva vittem azt be... nem lennék a helyében. Ahogy hétrét görnyed, kissé lehajolok, határozott "harcmozdulattal" szabadítva ki nyakam a tenyere szorításából. - Ezt a kabátomért kaptad. - vetem még oda neki, de a következő pillanatban már megint a bokrok közt szaladok megveszekedett iramban. Kiszúrok egy fa hidat, mely a labirintus felé emelkedik. Csodás! Sietősen szedem a lépcsőfokokat, ereimben az adrenalin veszettül rohan, szívem szinte a torkomban pumpál, hogy azt hinném, ki akar ugrani a helyéről, alattam a fa tákolmány pedig vészesen inog. Szerencsére egyben marad, míg felérek és lám... be is lőttem, hol a kocsik. Nincs is annyira messze. Ellenben a magát Calebnek nevezővel, aki kiszúrt, mindjárt itt van, alig két harcképtelen tuja választja el a hídtól. Francba! Sietősen vágtáztam le a túlsó oldalán a fahídnak, az utolsó két lépcsőfokról leugrottam szinte és a kocsik felé iramodtam. Hogy odaérek-e időben? Ez egy fantasztikusan jó kérdés...
- Elég neked egy farkas is, csak kedvelni nem fogod. - vágtam rá egyszerűen. A nagymamáról már szót sem ejtek, annyira felesleges belerohanni, a tündér mesékbe, mert ez kis cicám a véres valóság! Tudod az a húsba vájó... - és mennyire jól esett volna megszaggatni valóban a kis bőrét, hogy csak egy kicsit belekóstolhassak... De azzal csak elb@sznám az egésznek az élvezetét, még nincs itt az ideje, és nem is tudom, hogy lesz-e. Ez csak tőle függ... A nevét hallva (legalábbis amit állított) felrántottam a szemöldököm. Ha ez a valódi neve, elég elcseszték a gyerek korát... És még ha akarnám se tudnám igazán becézni, annyira úri hölgyes, és tulajdonképpen le is hánynám magamat, ha ki kéne ejteni... "Izobell... Iszobell..." wáddöfák? Nem is lovagolok rajta, egyrészt, mert baromira nem jön be, másfelől pedig a következő kijelentést követő érzékletes rúgást megérezve legszívesebben átroppantanám a torkát, nem bájcsevegnék. Ám talpai a földet érik, és még van ideje letépni az ujjaimat a kecses nyakról. Ne várd meg míg utolérlek... - felmorrantam, érdes, reszelős.. voltaképpen valami artikulátlan hangon. Állkapcsom ívbe feszült, és végkifejletként még meg is szívtam a fogamat, jócskán. Tüzes kis nőcske vagy Te... Hívjanak bárhogy is. (nem feltétlen felejtettem el az állított nevet, csupán nem volt a számra illő, de még csak a gondolataimra sem.) Kabátért? Ohh, akkor nem átallom tovább szaggatni rólad a ruhát, ha újra a karmaim közé kerülsz, ne aggódj... - pillantásom hátra vetettem, amint a távolodó alakját követtem. Szemhéjaim összeszűkültek, az adrenalin felszaladt bennem. - Ezt a rohadt kilóméterhiányt, édes f@szom! - ő már nem hallhatta, de magamnak kissé már ingerülten odavetettem. Nem vártam tovább, és bár az első lépések még egészen kellemetlenek voltak, a továbbiakban már múló fájdalomként szolgáltak csupán, tompán érzékeltetve az előbbi jelenet árnyait. Hogy te mit kapsz ezért... Rohamtempóban törtem utat magamnak, feldúlva minden elém kerülő sövényt, szanaszét tépve, vágva azokat. Minden érfalam megkeményült, melyben a vér úgy zúdult át, mintha csak önkéntes vízeséseset játszana, haraggal telve, záporozón haladva medrében. Nem kellett sok idő, látszólag is gyorsabb voltam nála, most viszont tanúbizonyságként is szolgált, hogy a következő elhajított tuja után megpillantottam. Csak ért valamit ez a pár száz év! Na meg a sok harc, és küzdelem a hátam mögött... Felfutottam a fahídra melyen még lába nyomai perzselően izzottak, hogy a következő töredéknyi percben utolérhessem. Úgy robbantam belé, mintha atomhajtású rakéta vágódott volna a földbe, közvetlenül belepréselve őt a kocsiba, ami mellé érkezett. Egész testem hozzáütődött, miként háta beleroncsolt az autó oldalába, behorpasztva annak oldalát. Elég mély vájatot épített belé a lendület, de még kivehető volt, hogy hol van az ajtaja. Még... Karjait egyik markommal összefogtam a mellkasa előtt, és még egyet rántottam rajta, hogy erősebben odavágjam őt. Szemeimben lángoló vad sötétség uralkodott, amint összetapasztottam az övével. A lélegzetem zihált, egész hallhatóan tört át torkomon. - Ügyes húzás volt, a flancos kis textiledért... - eleinte csak suttogtam, szinte belemászva az arcába, de még mindig egy halvány milliméter feszült közöttünk. - Csak az a baj, hogy túl rossz kislány voltál... - elmélyült a hangom, és elég érdesen rezegtette meg a levegő molekuláit, amint eleinte még gúnyos, ironikus képet vágtam, mely egy szívdobbanás alatt átfeslett zord, karakán, veszett arcjátékká. Szabadon lévő kezem ökölbe szorult és csupán harmatszarnyi távolságba arca mellett szaggattam át vele a kocsi burkolatát. Ezt holnap azért érezni fogom...! De mit számít? - Még jobban neki feszültem testének, hogy még véletlen se tudjon újfent altájékra, sem más helyre bemérni egy jól irányzott ütést. És lám, milyen jó cimborám is az éjszaka. Sötét testével úgy borult ránk, hogy még ha lézengett is volna erre bármiféle ostoba halandó, még az sem látott volna meg minket. - Mért akarod, hogy megöljelek? Már kezdtél egész érdekes lenni... - caccogtam egyet, ajkamat oldalra rántva, mellyel egy időben szabad ujjaim a hajába szaladtak, rátépve egyet, noha kivételesen nem olyan erővel, hogy el is távolítsam azokat a helyükből. Egyébként merőben érdekes, de nem akartam az életét venni, még most is kedvemre való volt, mindamellett, amit az imént állítottam. Kicsit emlékeztet Katra, azt leszámítva, hogy ilyen esetben már pár húsdarabom cafatokban vergődne a susnyások között... - Nézzük, mennyi értékes holmi akad még rajtad... - villantottam meg íriszeimet, ajkaimra pengeéles mosolyt engedve. Újra rálöktem egyet, mely során letéptem róla a maradék ingdarabot. A ruha szálai megreccsentek, amint életüket adták, majd a földre hullt... Karijait szorítottam továbbra is, magamnak háttal fordítottam őt, hogy az autó érces részei kissé megkarcolják a testét. Komolyan nem értem miért nem akarom megölni... Újra hozzá préselődtem, bár most már kevésbé szorosan, karjait hátra fogva, noha ha akarta ki tudta rántani ujjaim közül. Éreztetni akartam vele, hogy nem fogom bántani, csupán a sérelmeimet rovom le rajta. Haját meghúztam így kényszerítve nyakát hátra dőlni, majd fedetlen vállához hajolva nyaltam le onnan a kiserkenő vért, melyet az autó megszakadt teste okozott. Mmmmm...
Már megint oldalról sikerül elkapnia, hogy a franc esne belé és törné szilánkosra a csontjait! A tehetetlenségi törvénynek engedelmeskedve zuhanunk. Ő nekem, én meg vele együtt a kocsinak, ami ráadásul még csak nem is az enyém, hanem kölcsönbe kértem Castortól. Élmény lesz majd megmagyarázni, mi történt vele... Fájdalmas hanghatás következtében horpad be az oldala, s könyökömmel sikerült úgy érkeznem, hogy a hátsó ajtó üvegét is betörjük. Fájdalmasan felszisszenek, noha ordítani lenne kedvem. Mégsem teszem, csak összeszorított fogakkal mantrázom magamnak: Ne sikolts! Ne kiabálj! - És ezt tartom is, ami valószínűleg csak hergeli a nekem simuló - mit simuló, feszülő! - kant. Ahogy újfent a kocsinak vág, felkarom felsérti a törött ablaküveg. A fájdalomtól csak még jobban szorítom fogaim, s ahogy közel hajol, kedvem lenne nemes egyszerűséggel a képébe harapni, s addig marcangolni azt, míg szárazra nem nyalogathatom a koponyáját. Mégis van valami dacos a fagyos ám most mégis lángoló pillantásomban, hogy "márpedig csak azért se". Erre a csávókám bedühödik és mellettem ad még egy kegyelemdöfést a járgány oldalának. Kérdésére épp ajkamon lennének a csípős szavak, de hang nem jön ki torkomon, miután a hajamba kapaszkodik. Hogy a bolhás 'nyád szült volna inkább sünt helyetted! - Talán mert én így szeretem... ? Vannak ezerszer rosszabb dolgok is a halálnál... Caleb. - ejtem ki a nevét, szinte ajkaira lehelve. Hangom fagyosan nyugodt, mégis burkolt idegességről, ingerültségről árulkodik. Hátam újra a kocsinak vágódik a következő pillanatban - ezúttal a vállamon rajzol vérvörös vonalat az ablak törött üvege, én pedig azt érzem, hogy testem jelentősen több százaléka érintkezik a hideg fairbanksi levegővel, mint eddig. Még jó, hogy nem fenyeget a megfázás veszélye. Haha. Hátam az övének feszül-ne, ha hátraszorított/csavart karjaim nem állnának közénk. Mellkasom a kocsi (még) ép anyósülés felőli üvegének nyomul. Milyen hideg... ráadásul szinte felerősíti szívem dobogásának érzetét. Mintha rákapcsolták volna egy erősítőre, vagy visszhangozna, úgy érzem verdeső, pihegő ketyegőm életjeleit. Most, ahogy szőke tincseim közé kapva kényszeríti hátrahajtani fejemet, érzem, hogy én magam is veszettül kapkodom a levegőt a bennem szinte robbanásig felgyülemlett adrenalintól és dühtől. Mégis, a következő megmozdulására, ahogy forró nyelvét érzem hűvös vállamon, ajkaim aprón, buján nyílnak el és szemhéjaimat is lehunyom. - Rohadt szemétláda. - vetem oda lágy hangon, mintha csak selyemszalag lenne a mondat, mely "hízelegve" tekeredik a férfi nyaka köré, hogy megfojtsa.
- Valóban, Caleb milliószor rosszabb a halálnál... - vetettem oda egyszerűen, és sokat mondóan. Még egy apró vigyor is felmászott a képemre, amolyan ravasz, sunyi formát adva ezzel vonásaimnak. Már nem tudom mi forgott a fejemben, csak ösztönösen cselekedtem, amint ide-oda hajtogattam, fordítgattam, téptem őt, ahol értem, mintha csak egyszerű rongybaba lenne. Impulzívan lüktetett bennem a vér, fokozva az ingerküszöbömet, szinte ketté hasított rajtam. Dühös voltam, forrongtam, mégis most már inkább a reakciói érdekeltek, mint sem az, hogy élve kettészedjem. Játszottam vele kedvem szerint, és cseppet sem hatott meg, ha nincs ínyére. Tőlem aztán kirohadhat ez a szájba vert világ, én akkor is élvezem! Pláne ezt az édes-keserű ízt, mely most ajkaimra tapad, amint vállába borulok. Feljebb és feljebb pumpálta bennem szívem heves lüktetését, hergelve, szinte már önön testemből kitépve. - Ne hízelegj... - siklottak át ujjaim nyakának ívére, hogy onnan állkapcsát megtartva harapjak bele abba. Nem téptem húst, ugyan... nem akartam... kivételesen, de azért érezhetően belemélyesztettem fogaimat a bőrébe. Hogy én mekkora g*ci vagyok! Végül rántottam rajta egyet, újfent magam felé fordítva a testét, belemarva a csípő vonalába, a derék hosszába. Mellkasom az övének feszült, ma már nem először, és mielőtt letéphette volna a fülemet, jobb karommal magamhoz szorítottam, elemelve őt a talajról, míg a ballal feltéptem a kocsi behorpadt ajtaját, majd hajítottam el. Hangosan csapódott a földbe, felszikrázva azon, mintha csillagszóró játszana a nyers betonon, amint végig siklott rajta. Úgy ahogy volt egy könnyed mozdulattal bevágtam az anyósülésre, nem foglalkozva vele, hogy a sebváltó mennyire is sérti fel a hátát. Én is zuhantam vele, pontosabban rá. Combjaira kígyóztatva ujjaimat, rántottam azokat a derekamra, hogy még véletlenül se célozza be, a nemrégiben kisebb károsodást szenvedő testrészemet. Még egyszer nem játszunk ilyet... Vagy beépítelek egy kőoszlopba, és ott szadizlak tovább... - És ezt hogy szereted? - nehezültem rá félig, szinte már erőszakosan, mégis hagytam teret neki, a kezeit ezúttal szabadságra engedtem. Lehelete körül táncolta az arcomat, a fagyosabb éjszakába feltörő gőzölgő párát szórva rám. Már nem voltam benne biztos, hogy ez amolyan élethalál harcot követelne magából, de az erőmből mégsem engedtem. Mellesleg... ha őt nem is, de engem kib@szottul zavart ez a szar sebváltó! Tartókezemet ellökve fogtam rá, kiszaggatva a helyéből, és vágtam ki a legyalázott ajtó után, hagy barátkozzanak. - Látod, hogy vigyázok rád? - engedtem el egy ártatlan, már-már beteg mosolyt. - Széttéplek inkább én, mintsem más rongálja meg a kis testedet... - a szememben felvetülő, elborult fény, úgy villant rá, mintha csak fényvisszaverős táblára vakuznának. Közelebb hajoltam arcához, így utolsó szavaim már majdhogynem ajkain haltak el, én pedig beszívtam az intenzíven áradó illatot, és a friss vér szagát, mely megtépázott bőrén indult útra, mint eltévedt folyó, mely kisiklott útjáról... Szinte fellobbantotta az egész testemet. Erőteljesen löktem rajta egyet, hogy feje kissé hozzáütődött a másik, még meglévő ajtóhoz, még jobban magamra szorítva a finom combokat...
- Nem szokásom. - rebegem, ahogy tenyere érzéki, félelmetes lassúsággal araszol fel nyakamon. Semmibe se tartana összeroppantania azt, ám helyette "csak" fogaival, ajkaival mar nyakamba, mely belőlem valami morgásszerű hangot hallat. A Fenevadam felel ilyen hevesen, utálattal és egyszerűen mégis megveszve a dologtól - a jó értelemben persze. Végtére is, leszámítva, hogy a pasasban van egy nagy adag pszichopata hajlam, egész helyes. Mint engedelmes báb, úgy hagyom, hogy maga felé fordítson újra. Mellkasom, melleim a testének feszülnek, tenyerem látszólag akaratlanul, valójában tudatosan siklik vállaira, kapaszkodón.
Azért mikor az ülésekre vet, nem épp kellemes, hogy deréktájon kap a sebváltó, de még mindig nem adom meg ennek a görénynek, hogy panaszkodni, sikoltozni, kiakadni lásson. Egyébként sem az én stílusom az ilyesmi. Combjaim satuként ölelik derekát, csípőjét körbe, bőröm szinte felpezseg, mikor ujjaival belemar a combomba. Kérdésére ösztönösen tekintetét kerestem, miközben ujjaim a vállairól felvándoroltak tarkójára, belevájva, végigszántva húsát lassú, elfojtott hévvel. Van egy pont, amikor a nyúlnak megadatik elvennie a puskát a vadásztól. Van egy pont, de elcseszettül nehéz kiszúrni és jól időzíteni. Ám van egy fegyver, ami ehhez a pillanathoz és a megragadásához nekem megadatott, míg ő csak "áldozata" lehet a dolognak. Mégpedig az, hogy Nő vagyok. - Akarod, hogy megmutassam? - már, hogy hogy is tetszik. Finoman húzom magam felé, s közben a sebváltó is megadja magát. Ennek "örömére" vadul csapok le ajkaimmal csókolva, fogaimmal harapva hergelőn a nyakát. Felfelé haladok játékomban, előbb arcélét kóstolom meg, majd úgy harapok alsó ajkába, hogy vére serken. Elhajolok aprón, felpillantok szemeibe - egy pillanat az egész - majd úgy nyalom le szája szegletéből a kiserkenő vért, mintha csak süteménymorzsák, tejszínhab-maradvány lenne. Apró, vágyakozó sóhaj hagyja el ajkaimat. Széttép... aha. Ne siess ennyire, Rómeó! - Mi lenne, ha inkább megszabadulnál ettől... - mutatóujjamat felsőjébe akasztom - körmeim megnyúlnak, pengeéles karmokká alakulva szántanak mellkasának közepén végig, lefelé elhasítva a ruhát és édes vöröslő csíkot hagyva testén. Mintha csak egy konzervnyi tonhalat szabadítanék meg a borítástól... Csak épp itt, amint felnyitottam, le is rángatom róla és mohón "nekiesek" ajkaimmal, fogaimmal tépve-csókolva testét. Közben az egyik kezem vadul matat az üléseknél és... ó, jessz! Azok sorra dőlnek hátra, megadva magukat nekem. Végre van egy kis tér, hogy a másik fölébe kerekedjek, legalábbis megkíséreljem lebírkózni - velem van a meglepetés ereje - és az ülésbe döngölni kissé, ha már esetleg sikerül fölébe kerekedni. Megérdemled, mocsok!
Imponált, hogy másként reagált, mint az átlag, sőt mondhatnám úgy is, hogy teljesen más volt... Ilyenkor a legtöbb már az életéért sikongat, vagy próbál olyan szintű károkat okozni bennem, hogy azt hiszik azzal előrrébb jutnak. Kapálóznak, rettegnek... Ő meg? Engedelmesen hagyja, hogy úgy szórakozzak vele, ahogy kedvem tartja. Milliárdnyi pillanatom és lehetőségem volt rá, hogy megöljem, most is megtehetném, egyetlen egy határozott mozdulattal téphetném le nyakáról azt a szép kis fejét... Biztos voltam benne, hogy érzi, nem kívánom a halálát, ami még engem is borzasztóan meglepett. Kat óta talán ő az első, aki valami furcsa és elképzelhetetlen oknál fogva nem azt váltja ki belőlem, hogy az életét vegyem, majd belső szerveivel legózva lakjak jól vele. Felhevülve a vértől, a hús ízétől és a gyönyörtől, hogy egy holt test fölött eshetek mámoros zsongásba. Bár, ha jobban belegondolok, Kat már valószínűleg tíz darabra szaggatta volna bőröm erős kötelékét... Hmmm, és lám, ami késik, az frontálisan csapódva jön... Ujjai vállaimba marva tépik meg az eleven, lüktető bőrömet, melytől a gerincemen végig fut egy bizsergetően perzselő érzés. Fojtott, beteg lángra lobbanok, amint szavai kínzó selymességgel kúsznak fülembe, hogy a következő parányi percben vadul essen nyakamnak, hol édesen kéjesen, hol pedig vérpezsdítően erőszakosan. Te kis cafka... Mmmm... Aztán megéreztem ajkának édes ízét, amint fogaival feltépte szám szélét, lenyalva az abból feltörő bíbor folyamot. Lázadó, tomboló iramba száguldott bennem szívem már ritmikátlan üteme, élvezve a szadizmus veszett ostorcsapkodását minden porcikámon. Tévedésbe ne essünk, Caleb bácsi nem most mászott le a fáról bogarászni... Pontosan ismerem az efféle kárhozott, női trükköket, túlságosan is jól... De ám legyen kis cicám, ha nagyon akarod játszadozhatunk egy kicsit... Félni valód egyedül neked van... - szó se róla éreztem, hogy nem ostoba, és éppenséggel minden mozzanata tudatos, akarattal történik, nem gyengeség, amit produkál. Erős volt, a korához képest, és túlontúl intelligens is. Nem kajálom be, hogy hirtelen vad vágyakra kelt, és nem akar mást, mint hogy atomjainkra szaggatva járjunk ősi szikrázó, őrült táncot, buja felkorbácsolt szenvedéllyel. De még megmutathatom, mi Caleb haragja, ha ennyire vágyón imádnád...! Amint felsőmet megcélozva szántja át rajta karmait, felsebesítve bőröm masszív vonalait, melyből a vér úgy szalad ki, mint felajzott vadló, felszisszenek... Ohh, nem a fájdalomtól... Pontosabban annak az érzésnek egy másfajta kiütközésétől. Gyönyörittasan élveztem, ahogy megbontja testem egységét, s ezt a bódult kínt, melyet okozott. És én engedem, hogy úgy szabdaljon kedve szerint, ahogy jól esik... Ha tudnád ez mennyi mámoros adrenalint pumpál fel bennem! Pajkos, sunyi vigyor vonaglott fel ajkaimra, amint mohón a mellkasomnak esett, elárasztva tüzes csókjaival, és fájdalmas édes harapásaival. Örömittasan imádtam, miként nem szégyellte belém építeni a kín oltárát. Az ülés hirtelen omlott hanyatt, és még nem voltam reakcióidőbe, hogy lereagáljam, így sikerült felém kerekednie. Ahww.. ravasz kis bestia! A hátam az ülésbe szakadt, a világért se fogd vissza magad! - Akkor az lenne, hogy... én jövök... - suttogtam el a szavakat, íriszeimben tomboló lánggal. Bal kezemmel acélos pontossággal ütöttem fel, meghorpasztva a kocsi tetejét, hogy könnyűszerrel ülhessek fel, teret csinálva termetemnek, megdöntve ezzel a másik derekát, és egész tartását. Hirtelen mozdultam, és az előbbi karommal mely még az autót rongálta, most csípőjét kaptam el, határozottan fordítva rajta egyet, kissé magam mellé, kizökkentve helyzetéből, szorosan ölelve a "törékeny" testet. - ...és megszabadítanálak ettől... - ujjaim nadrágjába martak, hogy azt szemtelenül, nemtörődöm mód tépjem le róla, egyetlen rántással. Hátát megdöntöttem, ha már miénk az egész tér, miért ne használnám ki? - így a nadrág egészben vált el róla. Mikre képes vagyok... egyben maradt a textil... Cöhh... Pillantásom felkúszott arcára, beletapasztva sötét íriszeimet a csillogó szempárba, vágyva, keresve benne a szikrát. És lám, ott őrjöngött, mint valami veszett fénycsóva... Nem a félelemé volt, legalábbis nem feltétlen... Ettől vezérelve pedig neki estem, úgy vájtam fogaimat kulcscsontjába, hogy majdhogynem átroppantottam azt, mégse tettem. Csupán fokoztam a test, és az ösztön feltörő, extázisba eső élvezetét. Belecsókoltam nyakába, miközben karmaim elővillanva szaggatták fel oldalának kecses vonalát, vért kívánva, serkentve. Hajába martam, és megtaszítva löktem rajta egyet, amint végül átforgattam mellőlem, magamra, végigszántva hátának erős tartását, újabb vöröslő folyót tépve fel... Megvadított az illatok a vér szagának Kánaánja, így magamhoz rántva, félig felülve haraptam végig arcát, fojtón borulva ajkaira.
Pontosan tudom, hogy durva, vad "játékom" mennyire megdobja az adrenalin-szintjét, és meglepődöm azon, hogy már nem elsődleges gondolat nálam a szabadulás, a közeléből való kitérés. Talán titkon, valami beteg módon, de élvezem én is a helyzetet. Főleg akkor, mikor én kerülök felülre. Combjaim feszes satunként szorítják le a másikat, ahogy kicsit beledöngölöm az ülésbe testét, lehajolva rá. Ajkaim ezúttal érzéki lassúsággal kóstolják felhevült testét, szinte már hergelőn. Nyelvem végigcikázik a vére vöröslő útján, ízlelgetve azt, miközben teste minden egyes rezdülésére odafigyelek. Épp ezért szinte ösztönösen hajolok el, hagyom felülni és azt is, hogy maga mellé penderítsen. Hirtelen mozdulatainak hála a kocsi műszerfalába ver könyökével, aminek az eredménye, hogy a rádió bekapcsol és unott hangú bemondónő ecseteli nekünk a holnap várható minuszokkal teli időjárást. Ezzel együtt lekerül rólam a farmerom, s immáron - eredetileg hófehér - vértől pirospozsgás fehérneműben "élvezem" a társaságát. Akaratlanul is nevetés szakad fel ajkaimról, de olyan, mely még engem is megijeszt. Nehéz eldönteni, hogy épelméjűségem miféle szakaszban lehet. Eszelős - ez a jó szó a felszakadó kacajra, mely fojtogatón ölel körbe minket a néma, vaksötét éjszakában. Mintha a régmúltból törne fel egykori énem - Isobelle. Fairbanks egy szemernyit sem különb Chicagonál... ugyan úgy elrontja az embert.
Tekintete őrjöngő, nem épp hétköznapi értelemben vett vágytól csillog, ahogy felém tornyosult félig-meddig és mintha szemeiben az én pillantásom heve is ott tükröződne. Ahogy hirtelen "lecsap" ajkaival, ajkaimról félhangos sóhaj szakad fel. Érzem, hogy nem lenne semmiben neki, hogy összeroppantson és talán már az is nagy koncentrációba kerül neki, hogy ne harapja át testem, mégis kegyetlen vadsággal marjon húsomba. És ezt... valahol tiszteltem benne, kimondatlanul is. Nem kis önfegyelem kell ehhez, mikor a préda karnyújtásnyira sincs, olyan közel van hozzánk, tisztában vagyok ezzel. És talán ezért nem is hergelem tovább szavaimmal, feszítve a húrt. Hisz ha egyszer elpattan, akkor nekem aztán reszeltek. De míg van esély arra, hogy khm, jól jöjjek ki a dologból, addig miért ne próbálnám ezt meg? Oldalamba mélyen belevájnak karmai, a kiserkenő vér illata bódítón tölti meg a teret és akaratlanul is "belemorgok" csókjaimba, melyek nyakát, széles vállait érik jelen pillanatban. Ahogy magára húz vérem ragacsos masszaként keni össze testét, ahogy összesimulunk, s kezeim lefelé indulnak meg délnek, ám célt nem érnek, mert... Alig ejti az első durvább harapást nyakamon és indulna felfeljebb mohón, karmos kézfejemmel torkon ragadom és nyomom le fekvő helyzetbe, nem törődve azzal, hogy egy kisebb darabot sikerül bőrömből, húsomból kiharapnia. Nem finomkodom el a határozott, hirtelen jövő, éppen ezért kiszámíthatatlan mozdulatot. Tekintetem szikrákat szór, fagyos, rideg üvegszilánkokat, melyek a vágy tüzével vannak mégis most fűszerezve, egzotikus, sajátos esszenciát alkotva együtt. - Lehet, hogy te a magad korával hússzor gyorsabban gyógyulsz az átlagnál, de én még nem, szóval a képem tabu. Semmi kedvem feleslegesen magyarázkodni holnap. - Nem várom meg, hogy megértse, csak legyen vele tisztában. Ez utóbbi mondatot már szinte csak búgom bele ajkaiba, ahogy érzéki lassúsággal hajolok le hozzájuk és kóstolok beléjük.
Csontot ropogtató, szélsőséges vihar járt körbe mindkettőnket, amint már ép ésszel fel se tudtam fogni, hogy ölni vagy vágyni kívánom őt... - Ép ésszel... ugyan, olyan ritkán akad ilyen helyzetben... Viszont a válasz talán túl egyértelmű. Akár lehet, hogy mindkettőt akarom... Mégis a halála most kevésbé kecsegtető, ami tőlem teljesen eltérő. Ha csak el nem cseszi... Bár, most a legkevésbé sem érzem rajta, hogy olyan gondolatokat forgatgatna, amivel megtörhetné ezt a szadista, mégis őrjítően eleven tűzet, mely úgy sodor el, mint életre kelő vad szélvihar, ami vagy darabjaimra szaggat, vagy élve emészt fel. Mit bánom én, tomboljon a vérem, veszett módjára omoljak apró szilánkokká, hogy abból feltámadva töröljek el minden lélegző életjelet... Imádtam, ahogy forrongott bennem a feszültség, a spontán düh alkotta vadság. Egyszerre élveztem minden érintését, miközben legszívesebben a torkának estem volna. Harapva, kivájva belőle a lüktető húst, mégsem tettem, holott ezernyi lehetőségem volt rá. Inkább belecsókoltam, és csupán harmatnyi vért serkentettem elő belőle, ezzel fokozva az elsöprő tébolyt. A felszólaló, szinte már harsogó rádió sem térített ki a cselekedetek egymásutánjából. Tőlem az ég is ránk szakadhat, hol nem szarom le? Ajkairól eközben sátáni kacaj szalad fel, belepusztulva a levegő atomjaiba, mely még jobban felpörgette bennem a dübörgő vér áramlatát, és az adrenalint. Úgy tapadtam testéhez, mintha ebben a töredéknyi percben akarnám egyben felfalni, és igen nehezen álltam meg, hogy fogaim csak épp addig fúródjanak bőre alá, amíg még az "egészséges". Minden izmom táncra kelt, ahogy ide-oda pakolgattam, és érezhetetlenül is megremegtek, hogy ne fejtsenek ki annál nagyobb erőt, mint amit diktálok nekik. A sóhajok, és a kéjfájdalom alkotta hangok tovább hergeltek, de félek, már kevésbé sem a spontán gyilkosság irányába... Élveztem, ahogy testünk vérbe fürödve tapadt egymáshoz, és talán külsőre egy józan szemnek semmi gyönyörködtető nem volt benne. Engem mégis úgy rántott magával a bódulatba, mint a leszokni vágyó drogos helyi suttyót, aki előtt egy heroinos zacsit lebegtetnek meg! És talán tovább is zuhanok az örvénylő mámorba, a vér és az erőszak egységes oltárán keringőzve vele, ha nem kapja el torkomat, és taszít az ülésnek. Ennek során pedig akarva-akaratlanul is kivájok oldalából egy kisebb darabot... Akarva is megtenném... A szavakra pengeéles vigyor szaladt fel szám szélébe, s talán ott is maradt volna, ha ajkai nem ostoroznak meg kínzó hívogatással. És nem átalltam viszonozni. Mohón, szinte már fél őrülten, heves vadsággal csókoltam, követelve egyre többet és többet. Nem, egy percig sem estem a bűvkörébe, pontosan tudtam hol vagyok, és miért... Ellenben átvillant elmém elzárt ajtajai mögött, hogy már nem a bűnös női trükköt képviselik tetteit, annál inkább vezérlik a nyers ösztönök, és az elragadott hév. Ajkaink vérengző csókját végül elszakítottam, fogaimmal felsértve szája szélét. Ujjaim ezzel egyidejűleg, hirtelen kapták el állkapcsát, erősen rászorítva, hogy íriszeim az övébe égjenek. - Úgy nézek ki, mint akit érdekel? - szólaltam meg sötét, túlvilági hangon, némileg talán lekezelően. - Édesem... - haltak el szavaim, hergelőn, a kárhozottság oltárán, nem kevés kedvesen-érdes gúnyt hordozva magukban. Másik kezemmel, melyen a karmaim élesedtek, a combjához kaptam, és annak belső ívét felcakkoztam. Igazán találékonyan bele írhattam volna, hogy "Itt járt Caleb!", de feleslegesnek tartottam az efféle beteg dolgaimat ezúttal. Szorosabban magamra rántottam, és egész testét végig húztam felfelé testemen. Minden izmom, és porcikám az övébe fulladt. Ez volt az a pont, ahol már nem volt visszaút... Elkaptam a biztonsági öv szélét, és kitéptem a helyéből, majd azonmód közelebbi csuklójára szorítottam, és fontam azt körbe vele, hogy a fekvő fejtámlához erősítsem. Nem szabadulsz kis cicám...! - Túl messzire merészkedtél... - fogtam rá tarkójára, hogy ajkait az enyémhez húzzam. Ám nem forrtam lázongó csókba, helyette ellöktem magamról, mely során mellém zuhant, én pedig újfent fölé tornyosulhattam. Szabadon lévő karját leszorítottam, derekát pedig felfelé feszítettem meg ívbe egy röpke pillanatra, majd ezen kezem karmai a keresztcsontjához siklottak, és onnan lefelé haladva, fájdalmas lassúsággal sebeztem végig bőrének egységét, előhívva vöröslő vérét, hogy a melltartó közepéhez érve, átszabjam azt. A textil pedig kegyelmesen megadva magát ketté vált, teret adva a dús kebleknek...
Kezdőlap
