Ahogy elhajol és ajkamból újfent vér serken, finoman ráharapok, kissé megszívva a friss heget. Kulcs ízű a vérem. Egyáltalán nem édes, inkább emlékeztet valami fémes és fájdalmas dologra. Ujjaim, karmaim a nyakába vájnak kétoldalt és ez a szorítás csak erősödik, mikor állkapcsomnál megragadva fordítja tekintetem úgy, hogy kénytelen legyek a szemeibe nézni. Aki azt mondta, a barna tekintettel nem lehet "gonoszul", kiszámíthatatlanul nézni, az garantáltan elmeháborodott volt. Egy átlag emberbe belefagyna a vér meg egyéb mellékterméke is, ha szembejönne vele most Caleb. - Úgy nézek én ki, mint aki könyörög? Nem kérés volt. - vetem oda neki, fogaim közt szűrve ki a választ, s állammal, fejemmel igyekszem úgy "forogni", hogy kiszabaduljak szorításából. Vagy legalább ráharaphassak a kézfejére. Fogaim kegyetlenül tenyerének marnak húsába, épp csak csontjai nem roppannak össze. Ennek meg is lett az eredménye, csinos kis vájatok formájában combomon. Akaratlanul is megvonaglik testem a hirtelen jövő éles karmok okozta sérüléstől. Testem az övének feszül minden lehetséges ponton. Majd a világ fenekestől felfordul... Legalábbis ami a helyzetünket illeti. A biztonsági-öv szíja csuklómba mar, mégis ellenkezek - de ez nem is igazi ellenkezés, inkább megjátszott már csak. "A poén kedvéért", vagy mit szoktak mondani. Hergelem, és tudom, hogy a tűzzel játszom közben...Főleg, hogy nem tervezem, hogy sokáig a szíj szorítását élvezi majd csuklóm. Ahogy fölém tornyosul, tekintetem leplezetlenül méri végig széles vállait, izmos felsőtestét, s farmertájt is, mely igencsak szűk lehet már neki innét nézve. Ajkaim pihegő bujasággal nyílnak el, s mikor a melltartó megadja magát, felszakadó sóhajjal adózok, mintha csak valami bilincset szedett volna le rólam a pasas. Ez a sóhaj egyben annak is szól, hogy végre megadja magát a hülye biztonsági öv. Igazából a fejtámlát sikerül egy rántással kitépnem a helyéről, de kicsire nem adunk... Kihúzom kézfejem a megenyhült szorításból, ezzel együtt pedig, mielőtt Caleb bármit is reagálhatna, átvetem nyakán a biztonsági szíjat és mintha csak ünnepi nyakkendő lenne, fogom össze elöl kiszabadult kezemmel a két szárát. Nem fojtón - még - de nem is hagyva neki lehetőséget, hogy kibújjon a "pórázból". - Neked sokkal jobban áll. - súgom fülébe apró, szinte már hízelgő mosoly közepette, mikor egészen közel húzom arcomhoz. S ha már arra járok, ingerlő lassúsággal, fojtott vadsággal kóstolok a fülébe. Majd határozottan, nem eresztve el, irányítom pórázánál fogva tovább, formás, feszes kebleim felé képét. Szinte vágyom rá, hogy beléjük kóstoljon mohó vadságával cibálva őket, s hogy továbbhaladva hasamról, combjaimról ízlelje szivárgó vérem.
Felsistergett a vérem, ahogy karmai élesen siklottak át nyakamon, de nem foglalkoztam vele. A fájdalom helyett, valami teljesen extázisba eső érzés fonta át lüktető testem minden pontját. Élveztem, sőt mi több, egyenesen kívántam, hogy szabdaljon, és okozzon olyan kínt ezzel, mely még és még jobban felhergel, lángokra lobbant. - Még könyöröghetsz... - sziszegtem el a szavakat, tomboló, vad orkánnal íriszeimben. Tisztában voltam vele, hogy nem kérés volt, én pedig nem választ adtam rá, szóval a téma innentől felesleges volt. Amint mocorgott, még inkább szorítottam őt, és ahogy nyilvánvalóvá vált, hogy szabadulni kíván, (ösztönösen, vagy a kis játékunkat nyújtva ezzel), úgy hatalmasodott el rajtam ez a fülledt zsongás, az erőszak édes borzongása, a vér és a szenvedély együttes örvénylése. Nem volt, ami megálljt parancsoljon, minden cselekedetem ezúttal már spontán kőomlásként tepert le, miként újabb és újabb sebeket ejtettem rajta, mígnem a biztonsági öv fogságára ítéltem, nem rezzenve meg, hogy kisebb mintákkal díszítette fel tenyeremet. Eluralkodott rajtam a fokozódó vágy, az irdatlanul nyakamba szakadó, felkorbácsolt őrület. Úgy vonzott magához teljes egészébe, mint valami mágnes, és amint pillantása végig perzselt, úgy indította be bennem a tomboló láncolatot, végítéletét nyomva rám. A melltartó megadva magát buckázott le a feszes idomokról, én pedig azonmód megrántottam csípőét az enyémhez szorítva... Ám azzal nem számoltam, holott várható volt, hogy letépi a biztonsági övet. A fejtámla sírva szakadt fel helyéből, hangos csattanással jelezve szabadságának útját. Nem volt időm reagálni, így az erős szalag máris nyakamra feszült, megzúzva az imént kapott vájatokat rajta. Kissé előre tolva fejemet szikráztak bele íriszeim az övéibe, vad, heves tüzet táncoltatva bennük. Mégis engedtem, hogy még kevésbé fojtón szorítsa rám a kitépett övet, engedve a játékának. Torkomból halk, mély sóhaj szakadt fel, amint puha ajkait megéreztem fülemen, melytől olyan szinten izzani kezdtem minden részletemben, hogy azt hittem menten belobbanok. Arcom engedelmesen borult a dús keblek közé, melyeket megszívva, harapva, olykor már kínzó gyengédséggel kóstoltam meg. Ujjaim is nyelvem nyomán kígyóztak fel, tovább feszítve a már így is vadul rezegő határokat. Tudtam, hogy vágyik rá, és le se tagadhatnám, hogy én magam is megveszetten ízleltem végig hasfalát, miként irányított lejjebb és lejjebb. Minden porcikáját, ahol az út során értem ostorozó kéjjel hevítettem fel, beleőrülve az édes vér, és az intenzív impulzusok vegyületébe. Tenyerem combjára tapadt, és erősen megmarva annak oldalát toltam feljebb, derekamra lökve őket, majd kaptam rá a biztonsági övre, nyakam mentén. Egyetlen mozdulattal rántottam meg, mely során felső teste felemelkedett, számolva azzal, hogy még mindig erősen tartja a "pórázomat". A lendület hirtelensége végett, néhány pillanat töredéke alatt landolt ölemben, melyhez olyan szorosan húztam, hogy egész testem lüktetését érezhette. Ráfogtam mindkét kézfejére, kicsavarva belőle az övet, ha kellett hát majdnem csontot törve, roppantva. - Sokat hiszel magadról... - suttogtam el rekedtes, búgó hangon szavaimat, egyetlen pillanat alatt markolva rá tarkójára, ujjaimat hajába ékelve, hogy megtépve azt, hátra homorítsam testét. Ajkaim pedig ezzel egyidejűleg tapadtak vérrel színezett bőréhez, ismét belekóstolva a kulcscsontba, már-már fájó, ostromló lassúsággal, kényeztetve keblének minden ívét, végig nyalva hasának oldalát, hogy végül elengedve a sűrű tincseket, ajkaiba roncsolhassak, dühöngő, mámoros vággyal. Végül eltéptem magam a mohó, fülledt, egész hosszúra sikeredett csókból, és vállába haraptam, mintha csak épp kitépni akarnék belőle egy formás darabot. S talán meg is teszem, ha nem parancsolom az erőmet kontroll alá. Kezeim ismét útra keltek, valahol útközben már rég elhagytam a biztonsági övet belőlük, hogy csípőjéhez érkezve taszítsam meg őt, ketté reccsentve rajta az utolsó darab ruhaneműt is...
- Álmaidban. - morranok. Könyörög a halál! Másnak se szokásom, nem neki fogok elkezdeni, az biztos. Aztán ugye a biztonsági övet megkapja Caleb kötőféknek, rólam meg lekerül az egyébként is használhatatlanul véressé vált melltartó. Kezdem kissé alul öltözöttnek érezni a férfihoz képest, ami azt illeti, de majd mindjárt javítok ezen az arányon. Csak előbb kiélvezem pillanatnyi győzelmem... Tekintete szikrákat szór, de én csak valami perverz mód elégedett, apró mosollyal felelek rá némán, szavak nélkül. Ahogy kebleimet birtokba veszi, felszakadó, "jóllakott" morgásféle tör fel ajkaimról lágyan melengetve meg még jobban köröttünk a vágy, vér és lázongó testek illategyvelegétől terhes, fülledt levegőt. Gerincem ösztönösen finom ívbe hajlik, s mintha nem is vérfarkas, hanem valami doromboló nagymacska lennék, aki élvezi, hogy simogatják és elébe megy a simogató kéznek, úgy megyek én is elébe testem rezdüléseivel a másik vad, mohó csókjainak, érintésének. Ám hirtelen felránt ülő helyzetbe, a lendületnek hála tenyereim a mellkasába vájnak - ott kapaszkodok meg meglepettségemben nagy hirtelen. Lovaglóülésben ülök vele szemközt, tekintetem az övét igézi... Talán tényleg van abban valami, amit Raffaello mondott - bizonyos emberek pillantásában el lehet veszni. Ám Calebénél ez valahogy nem pont pozitívan értelmezhető. Az átlagembernek futkosnak a hátán a hideg tőle, számomra mégis volt benne valami fájdalmasan vonzó. Mint egy vonatszerencsétlenség látványában. Felelnék, de határozott mozdulattal dönt hátra, s gerincem íve engedelmesen veszi fel a diktált dőlésszöget. Ahogy megveszekedett lassúsággal csókolja testem, ajkaim meg-megremegnek, néma imát rebegve az éjszakának. - Te becsülsz alá. - hajolok vállára, s ajkaimmal csókolom vadul - kéjesen felszakadó sóhajjal, mikor ő az én vállamba mar - felfelé haladva, nyakán a sebeket végigkóstolva. Közben, mikor érzem, hogy tenyerei a derekamon déltájt indulnak meg, megemelem csípőm, feltérdelek, ezzel is könnyítve azt, hogy az alsóneműmnek rövid, fájdalommentesen gyors halála legyen. Előbb finoman, majd kissé talán túlzottan is határozottan taszítom el magamtól, mert a lendület szinte felkeni hátát a műszerfalra, a kesztyűtartó pedig megadva magát kinyílik, tartalma az anyósülés alatt köt ki. Ez mondjuk a legkevésbé sem érdekel, karmaimat a másik csípőjétől lefelé vezetve mélyesztem húsába, tépve nadrágot, bőrt, izmokat egyaránt. A szakadt farmer úgyis divat mostanság! Nem igazán hat meg, hogy az anyag szinte húsába mélyed, eggyé is olvad vele, ha a gyógyulási folyamat látványosabban indulna meg nála. Nem sietem el leszaggatni ugyanis, előbb ráérősen szalad fel tenyerem simítón, ingerlőn combja belső felén, felfedezve igencsak tettre kész férfiasságának szorult ívét. Az övét művi gonddal engedem meg, miként a gombot is kigombolom, hacsak nem sürgettet meg. És aztán nemes egyszerűséggel leszaggatom róla a nadrágot, boxerestől, mindenestől. Az egykori rezidensem sírva fakadna, ha látná, milyen kókány módon sikerült szétszabdalnom... De ő nincs itt, és én se tudom már türtőztetni magam. Újfent ölébe helyezkedem, egyelőre térdelve, testéhez simulva és míg egyik tenyerem tarkójánál kapaszkodik, hajába, bőrébe marva, addig másikkal immáron ketrecétől megszabadított hímtagját becézem, s irányítom kicsit így, hogy amint csípőből lejjebb ereszkedem kínzó lassúsággal, egy végtelennek tűnő pillanatban váljunk eggyé.
Lázas forrongás vette kezdetét, amint a bőrünk már számos és számtalan helyen reccsent ketté, megszakítva a folytonos, ősi láncot a hámrétegek között. A vér bódítóan szivárgott végig a forró lüktető test vonalain, illatával ejtve csapdájába, ellenkezést sem ismerőn bódítva el az elmét. A mellkasomba vájó ujjak súlya alatt megfeszültem, vágytól éhesen falva testének minden pontját, minden szegletét... Az ösztön eluralkodott rajtam, és jószerével rajta is... Vad, buja táncba kezdtünk, a vérünket áldozva oltárán, belezuhanva, kóstolva, mely úgy hergelte minden idegszálamat, mintha csak arra utasítana, könyörögne, hogy még és még többet kívánjak belőle. Ám az élete már kevésbé volt előnyömre való, a kocka úgy pördült át saját tengelye körül, hogy szinte észre se vettem, mégis eleget kaptam belőle, hogy a túlfűtött, gyilkos vérszomjamat oltani tudjam. Arcomon, és minden egyes szabadon lévő testrészemen, még a farmeromon is a vére éledezett egyesülve az enyémmel, maszatosra kenődve. Ez pedig még inkább felforrósította, és lángra lobbantotta a bennem már kevésbé szunnyadó vulkánt, és annak erejét. Íriszeim fénye egyszerre volt vad, és dühödt, mégis vágyakozóan perzselő, olykor fel is szikrázott benne a túláradó erotika, a vonzás borzongató, éhező tüze. Bőrének és vérének íze teljesen felvillanyozott, majdhogynem spontán elégtem a tébolyult forgatag közepén, ahogy nyelvemmel végig kóstoltam őt. Élveztem, ahogy már-már engedelmesen emelkedett, és teret adott ujjaimnak, hogy megszabadítsam a maradék textiltől, ezzel pedig kész tényként fogadtam, amit már így is elkönyveltem, hogy itt és most, az enyém lesz. Ahogy megtaszított, és ellökött, azzal olyan szintű frekvenciát ütött meg, mely életveszélyesen pezsgett fel bennem, mikor hátam a műszerfalat érte. Nem csak a kesztyű tartó bánta, de a lendületet követően a kormányt is kicsorbítottam a helyéből, mely kókadozva lógatni kezdte az orrát. Igaz, időm se volt erre figyelni, és valahogy nem is tudott meghatni a dolog, viszont az már annál inkább, mikor ingerlően szaladt végig tenyere nadrágom ívein, mikor az éles karmok csípőmön át egész combom vonalát felszegték, hogy már csak egy cseppnyi szál tartson a bolygón. A fájdalom kínzó gyönyörrel hasított belém, majd a finom ujjak simítása enyhítette sajgó létüket. Engedtem, hogy kioldja övem erős tartását, bár a lassú mozdulatot kissé felgyorsítottam, ahogy ujjaim az övéhez olvadva irányították a megfelelő módszer felé, noha azt se bántam volna, ha letépi rólam. Ám, ha a szíjat nem is, de a nadrágomat és minden továbbit úgy választott el tőlem, mintha csak egy papírt szaggatna darabokra. A húsomba maró farmeranyag végre elkárhozott, felengedve testem férfiasságát. Igazán ideje volt... Már kezdett szűkös lenni... - Amint testemhez simult, határozottan szorítottam magamhoz, hogy minden rezdülése az enyémmel dübörögjön fel, mialatt karmaim szép, egyenletes vájatot mélyesztettek derekába. Ujjaim kígyózón futottak végig a kecses formákon, ajkaim pedig égető, kíntól remegő vággyal borultak a lázas bőrre. Feszes tartásom megvonaglott végül, amint alásüllyedve térdelő állásából olvasztotta eggyé testünket, megadva a felserkenő rohamot a végzetes gyönyörnek. És nem is óhajtottam lassú, andalgós táncot járni vele, a végtelen parketten. Oldalába martam, fogaim pedig torkán végig szaladva, nyakába téptek. Vad, mámor ittas kórba zuhantam, miként hanyatt vágtam, magammal együtt borítva el őt, hogy erősebb, gyors, és hevesebb ütemet diktáljak a kéjvágy beteljesülésének. Hátát meghúztam az érdes ülésen, combjait magamra erőszakolva, martam át azokat, kissé elemelkedve. A következő elporladó pillanatban pedig őt is magammal rántottam, egyik kezemmel a derekát, másikkal önmagamat tartva. Csókjaimmal hajlásra kényszerítettem nyakának ívét, amint újfent végig ízleltem testét, a dús kebleken remegő feszes bőrt. Egyre rohamosabb tempót diktáltam, szenvedélytől lángolva, majdhogynem felfoghatatlanul. Ajkamról felszakadó, mély sóhajokat haraptam a levegőbe, mely során párás felhőréteg bontakozott ki a hűvös éjszakában...
//aztán záróra... //
Hajnalban...
Ha megfenyegetnének sem tudtam volna mennyi idő telt el, hogy mennyi darabjaira tört percet emésztettünk el a vad vágyak oltárán, áldozatként vergődve benne. Testem még most is testéhez feszült, ahogy a lélegzetem és szívem halkuló dobbanása alább kúszott. Ujjaim felszaladtak arcára, hogy azt magam felé fordítva lecsókoljam, leharapjam róla a már száradó vér ízét, majd ellöktem magam, ráropogtatva ízületeimre. Egyetlen pimasz pillantást vetettem hátra rá, hogy a következő percben kipattanva a kocsiból, vérben úszva alakot váltsak. Egy árva lélek, annyi sem bolyongott erre felé, és ez pont kapóra jött ahhoz, hogy elslisszoljak a "kertek alatt", ruha hiányában nem jutott más lehetőség. Egyébként is jobban szerettem farkas alakban táncolni a pengeéleken. Imádtam a rizikó faktort! Ébenfekete bundám átölelte megszabdalt testemet, amint felvillantak borostyánszín íriszeim, a továbbiakban nem nézve már vissza. ~ Egy élmény volt, Cicám. ~ vetettem oda a gondolatot egyszerűen, majd egy lélegzetvétel, annyi sem fulladt bele a sötétségbe, mialatt mancsaim nyomán csak a felszálló por maradt... Frankó kis nő vagy Te, azt meg kell hagyni... Az ilyet pedig vétek lenne azonmód elfelejteni. Talán még találkozunk...
// Köszönöm a játékot Miss Hárt! A liftben találkozunk XD //
Az egész este, játékunk, üzekedésünk egy végtelennek tűnő pillanatban teljesedik ki, mely gyönyört hoz magával, majd bódultan "ájulunk" az atomjaira szaggatott kocsi üléseire. Szinte betakar széles vállaival, ahogy testem az övének feszül pihegve, őrülten kapkodva a levegőt. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el így, sikoltó, mámoros néma csendben, melyet csak lélegzetvételünk és szívünk veszett, ám egyre megnyugvó ritmusa tör meg. Ahogy a hűvös szél mellett forró ujjainak érintését érzem arcomon, szinte kérnie, irányítania sem kell - ösztönösen tekintek fel rá. Szemeimben valami győzelemittas, elégedett és mégis szinte már gyermekien, kislányosan kérdő él csillan a fagyos kékségen túl. Ám nem mond semmit, csak ajkaimra csókol mohón, már mégsem olyan intenzíven, mint ez előtt. Ez előtt... mikor is volt az már! Szinte fényéveknek tűnik és mégis olyan közelinek, hogy kellemesen beleremeg a gyomrom, de még a lábam is, ha csak rá gondolok. Mikor a halálban lettem én olyan ember, aki ilyesmivel foglalkozik?! Ő már itt sincs, testemet csak a fagyos, józanítóan hideg levegő öleli, nyaldossa kéjenc úr módjára. - Csak szeretnéd, ha az lennék! - kiáltok utána, nem törődve azzal, hogy esetleg megzavarok vele bárkit is. A feketeség tovatűnik, én pedig apró sóhajjal hanyatlok vissza és a kocsi tetejét bámulom pár másodpercig. Azt hiszem, téged itt hagylak, autócska... még jó, hogy jól menő sebészként van annyi megtakarított pénzem, hogy bármikor vegyek kocsit - használtat meg főleg - így talán nem fog problémát jelenteni a dolog, bár... valahogy azért nem ártana ezt elfogadhatóan tálalni Castornak. Jobban belegondolva, nem maradhat itt a kocsi, mert még a végén a civilek érdeklődése feleslegesen fel lenne keltve. Az anyósülés alatt kotorászva meglelem a telefonom, s gyorshívó gombok egyikét megnyomva máris kicseng a készülék, felverve a vonal túlsó felén ki tudja mit művelő Alfámat. Nem ragozom túl neki a dolgot: közlöm, hogy a kocsi harcképtelen és egyedül nehézkesen tudnám bárhová is elnavigálni innét. Mellesleg valami ruhaneműért is roppant hálás lennék, még mielőtt valami korán kelő helyinek hála bevisznek közszemérem sértésért. Megkoronázása lenne a történteknek, komolyan! Castor egyébként vagy jókedvében van, vagy szimplán nincs jobb dolga, de jön és győz, hogy pedig mit lát sérüléseimből, vagy mit nem, arra jelen helyzetben nagy ívben teszek. Különben is abban maradunk, hogy erről még tárgyalunk a közeljövőben...
Nahát szóval... Volt egy lámpa, amire bár felhívták a figyelmem, de későn... Aztán volt némi eltájolódás, és üzemtelen lift, na meg a hosszú, végtelennek tűnő lépcsősor, amiből örültem, hogy nem izomból hetvenkettőt látok egyszerre... Mindenesetre ez utóbbinak a végét sikerült felnyalnom, de úgy finoman szólva is elég durván... Tekintve, hogy Jesse annyira egy béna barom, hogy telibe ütődött a hátamnak, ezzel együtt pedig engem is magával sodort. Kedvem lett volna helyből agyon vágni, ám ahogy földet értem, és csupán tompa elnapolható fájdalmak hasítottak belém, már indultam is tovább, mintha csak így lett volna halál természetes leérkezni egy lépcsőről. Odakinn megcsapott a finom, hűvös, késődélutáni friss levegő, mely úgy áramolt be a tüdőmbe, mintha ezelőtt még sose járt volna ott. Hátamat a hotel falának vetettem, míg a két jómadár nem érkezett ki. Ez is mondjuk egy örökkévalóságnak tűnt, de oda se neki. Már arra se emlékszem mikor indultunk el! Szóval jobbnak láttam rágyújtani, már úgyis kongott a tüdőm az üde oxigéntől, és annak lágyan úszó ízében. Elszoktam én ettől... Miután rágyújtottam átdobtam ugyebár Jesse-nek a cigit, szívja csak, ameddig van. Természetesen a gyújtó iránti kérvényének eleget téve, átdobtam azt is, ha már náluk nincs. Én ugyan nem sajnálom! Öröm, hogy tüdőt hoztak magukkal... Ám a figyelmemet nem tudta elkerülni a jelenet, ahogy Rose kicsalta a haverom szájából a már parázsló bagót. Fel is röhögtem, de még hogy! - Há' esszt de megszoptad! - még a térdemre is rávertem a nagy nevetés következtében, így csak a számmal, és fogaimmal tartottam meg a cigarettát, amit nem untam el még így sem. Gondosan pöfékeltem tovább. Ahogy Jesse felém emelte tekintetét, csak kérdőn pillantottam vissza rá, hogy mi a faszomat akar ezzel a buzi nézéssel?! Aztán persze leesett, és ennek némi "jaaa!" hangot adva, már küldtem is felé egy újabb szálat, épp úgy, ahogy az imént a gyújtót is "átfénypostáztam". - ...a Zállatkertbe ne mááár! Elégh nekkünk Jesse is basszus! - röhögtem fel újra, lassacskán a páros felé araszolva. Ellenben ,a haverom ötletével már lepacsiztam - szó szerint kitárva felé tenyeremet -, aztán haladtam is tovább a botanikus kert felé. - Márssak azt kéne tuhdni, hogy merreis vann... - álltam meg egy pillanatra, felrántva egyik szemöldökömet egy pillanatra, miként belebámultam a vakvilágba. Kurvára nem rémlett merre is van az arra, mindenesetre marha határozottan megindultam, jelezvén, hogy szerintem arra lesz! Az úton nem igazán szólaltam meg, többnyire csak ittam, és füstöltem, egészen addig, míg az egyik üveg ki nem fogyott, és a cigim is idő előtt elhalálozott, hála egy elcseszett, béna mozdulatnak... Szóval, kicsúszott az ujjaim közül, ahogy belebotlottam egy padkába. Mindegy... van még! Bár, egyelőre nem gyújtottam rá, és valójában időm se volt nagyon, mert ahogy átfordítottam fejemet Rosie, és Jesse felé, azonmód áttaknyoltam egy padon. Konkrétan átcsavarodtam rajta, és mellkassal becsokoltam a még bontatlan üveget a kezembe. - Nem finya... - morrantam fel, ahogy az arcomat elővarázsoltam a deres fűből, majd négykézlábara vergődve megráztam magam. EGyik kezemmel a pad szélébe kapaszkodtam, majd végül sikeresen fel is álltam. Gyönyörű... - Ne ezsetek fűt, mer' szahr! - röhögtem fel, kiköpködve még pár havas földdarabot a számból. A whiskyt pedig most már csak azért is felbontottam, nem ártott átöblíteni a számat. - Nah, azezmár az ott az a botikatikus... botanetika... na szóval azzott márr a izéé... - mutogattam a kezembe szorongatott üveggel, közvetlenül Rosie mellé sétálva. A fennmaradt séta közben sikerült még párszor neki ütköznöm az apró nősténynek, unos-untalan hangoztatva: bocs... bocsh... boccsmá'... és bocsássá' meg! kijelentéseket. Rohadtul nem voltam képes egyenesen menni, na. Ez van... Végül elértük a célt, és a virágos sétányon át belekeveredtünk az útvesztő hálátlan ölelésébe. Fogalmam sincs igazából, hogy hogyan lyukadtunk ki itt, viszont hamar rájöttem, hogy ismerős nekem ez a környék.. - Héé már! Én jártamm már esszer itt... - pillogtam körbe, összeszűkített szemrésekkel pásztázva a tuják, és sövények sokaságát. Aztán villant a történet: Hart... A szemeim elkerekedtek, és kénytelen voltam nyelni egyet, saját nyálamból is meg a whiskyből is. - Nemmm jó... - magyaráztam magam elé, fejemet rázva, erős svunggal fordulva a srácok felé, ennek köszönhetően pedig telibe csaptam Jesse vállát az üveggel. - Bossh nem láttlak... láttalak! - kacagtam fel, majd szabadon lévő tenyeremet a vállára helyeztem. - Monnyad már, hogy megyünk innen kifele! - ugyanis már eléggé benne voltunk a kakiban... Legalábbis az útvesztőben, és annak minden oldalról elzáró karjaiba. Mindegy, csak menjünk, csak ne itt legyünk... Bár, már mindegy volt, mert ezernyi emlék, találkozásunk első élményei, izgalmai, és feszültségei peregtek végi rajtam, Harttal... Szörnyen szar érzés volt...
- Tájékoztatásul közlöm, hogy vörös vagyok és nem szőőőke! - majd nyelvet öltök Jessere és épp felhúznám az orrom, sértődöttséget mímelve, de ekkor az ajkaimra tapad, szóval fuccs az alakításomnak, ami nyilvánvalóan az Oscar-t is megérdemelte volna. Bár belekapaszkodtam Jessebe, hogy ne zúgjak le a lépcsőn, végül elengedtem, mert éreztem, hogy borulni fog, és akkor már ne vigyen engem is magával. Bővel elég, ha egyikünk esik le a lépcsőn, nem kellünk ahhoz ketten. És hamarosan ki is derül, hogy jól tettem, mert Caleb is borul, szóval hárman már kész kis tömegnyomor lett volna ez a móka. Ami a hangokból ítélve nem is olyan jó móka... No nem számít, végül csak sikerült kiérni a hotelből. Először hunyorgok, mert ez a kevéske fény is, ami kint van most nagyon is soknak tűnik a benti sötétség után. És még szép, hogy elcsaklizom Jesse cigijét. - Nem vagyok gonosz, csak jelenleg épp tolvaj. De így szeretsz! - vigyorgok a kedvesemre és nem zavartatva magam tovább, megtartom a parázsló szálat. - Amúgy is, ami a tiéd, azaz enyém is, szóval ez itt tulajdonképpen az enyém! - fűzöm még hozzá az eszmefuttatásom, aztán jót mosolygok azon, ahogy Caleb röhög ezen. Mármint, hogy lenyúltam Jesse cigijét. Hát ez van. - Virágok és fák közé vágysz? Ez most tényleg komoly? - először ezen csak lesek egyet, aztán hangosan elnevetem magam. - A finom lelketeknek ez kell mi?! Bokrok... Hát akkor menjünk és lessünk növényeket. Csak közbe ki ne találjátok nekem, hogy virágot is szedünk, meg, hogy majd megnézzük, hogyan nő a fű... - az egy cseppet unalmas lenne. Meg tök értelmetlen is. Meg hát na. Sok mindent kinéztem volna belőlük, hogy merre is akarnak részegen menni, de egy kert aligha volt ezek között. Tavaszodik és ezek szerint ez rájuk ekkora hatással van... Ki gondolta volna? Hmm... lehet keresek Jessenek egy kertész tanfolyamot és beíratom rá... ez mekkora ötlet! Ahogy Caleb felcsavarodott a padra én a magam részéről megint felnevettem. Először meg sem bírtam szólalni, kicsúszott a kezemből a bontatlan üveg whisky, meg a másik is, ahogy a nevetéstől kicsit előregörnyedtem. - Hopp...hoppá... - jegyeztem meg az üvegek miatt, mikor már levegőt tudtam venni. Egyébként nem lett bajuk a piáknak, a füvön nem törtek el az üvegek, hála a jó égnek! - Jól vagy? - azért mégiscsak úgy illik, hogy ezt megérdeklődjem Calebtől, de még mindig nevetek a jeleneten, meg azon is, amit szövegel. Közben azért felszedtem a bontott üveget és kiittam a tartalmát, hogy azt ne kelljen tovább hurcolni már és a padra tettem, amivel Caleb az imént még egész intim viszonyt ápolt. Felpillantottam a férfira, ahogy mellém sorolt. Atyavilág, még mindig meglepődök azon, hogy hozzám képest egy óriás. Felszedem a másik üveg whiskyt és az egyik kezembe fogom, ügyelve arra, hogy most ne ejtsem el. - Áhh semmi goooóóóónd... áááá! - már épp legyintettem volna, amikor Caleb megint kilökött az egyensúlyomból, de pechemre, most nem tudtam a saját "röppályámon" maradni - tekintve, hogy a méret- és erő különbség, no meg az alkoholszint ütemes növekedése miatt, Caleb véletlen taszajtása most nagyobbra sikerült - és szépen bezuhantam az egyik bokorba. Azaz, hogy inkább át azon. Bár azt nem tudom, hogy a sövényfalon, hogy lehet keresztül bukfencezni, de nekem sikerült. Józanon direktbe tuti nem menne megint... - Áu! - nyikkantam egyet szolidan. Oké, még egyben vagyok, viszonylag karcolás mentesen és a whiskym is megvan. Még szép, hogy leellenőriztem azt is! - Hahóóó?! Ott vagytok valahol? Odaát? - próbáltam a sövényen keresztül nézni, hogy lássam őket, és közben talpra is állni. Azonban a talpra lendülés nem volt épp zökkenőmentes, ezért mire sikerült újra egyensúlyba hoznom magamat, már háttal álltam a bokorfalnak. És mit ad ég? Velem szemben ott egy üvegház. Benne meg fák. Meg virágok. - Hűűű, az tök szép! - sikkantok fel, a fiúkat még mindig nem látva és elindulok arra, hogy megnézzem. Nem megyek be, csak kívülről tapadok az üvegfalra. A kirakatokra is így szoktam rákattanni, amikor vásárolni vagyok. - Hééé! Izé! Gyertek 'mán ide! - kiabálok és megfordulok, hogy hátha kibukkantak már valahol a srácok ebben a növény labirintusban, de azt látom magam előtt, hogy ahonnan jöttem, oda most 3 bokrokkal szegélyezett út is visz vissza. Na akkor ez most vagy megszaporodott hirtelen - ez valami elvarázsolt hely lesz akkor! - vagy mindig is ennyi út volt itt, de akkor nem emlékszem melyiken jöttem ide én! Basszus. Basszus! BASSZUS!!! - Fiúúúúk??! - a hangom kicsit kiabálós lett, vagy inkább rikácsolós, mert elvesztettem őket. Vagy ők engem. Vagy mi egymást... - Jesse! Jesse, ajánlom, hogy kurva gyorsan találj meg! Mostazonnalmindjárt! Légysziiiii! - nem akarok egy kertben elveszve lenni. Közben felsejlik bennem, hogy nálam van még a whiskys üveg. Megnézem a kezeimet és tényleg. Kibontom az üveget és jó nagyot kortyolok az italból, csak, hogy megnyugodjak és, hogy gyorsabban teljen az idő, amíg a drága jó uram megment. Vagy amíg feltűnik neki, hogy a hiányzik a leltárból valami. ÉN!
- Aztat majd őő… fogja! – Közlöm, mielőtt még egy szálat kunyerálok a haveromtól. majd miután sikerült meggyújtanom a szálat, és beleszívtam felpillantottam az égre, ahol sűrű tejszínszerű felhők gomolyogtak, és állták útját a napnak. A levegő kellemes volt, de magában hordozta a csapadék illatát is, itt bizony valami esni fog. De jelen pillanatban nem izgattam magamat miatta. Inkább csak a cigimbe szívtam bele, és próbáltam összerakni magamban az eddig történteket és az, hogy hol hagytam el a vodkás üvegemet, de mikor rájöttem, hogy az tök üres volt már akkor mikor elengedtem, akkor már nem gondolkoztam azon merre is hagyhattam el, inkább csak a haveromra pillantottam, még Rose egyik praclija után tapogatóztam vakon. Elsőnek a fenekét sikerült megtalálnom, de utána a ki kacsója is meg lett és annál fogva húztam magamhoz közelebb. Nehogy nekem elvesszen, mielőtt elveszem és a nevem adom neki. - javítsad kifeléje magadat! Te vagy a nagy állat, én csak a kicsi! – Közöltem nagy beleéléssel, arra alapozva, hogy Caleb magasabb nálam, mivel túlnőtte az én 175 centimet, de az tény állatok vagyunk mind a ketten, részben farkasok, és valaki amúgy is úgy jellemzett minket, hogy veszett állatok vagyunk a harctéren, de hogy ki, és mikor? Na, arra már nem emlékszem, de nem is volt olyan lényeges ez az információ, hogy elraktározzam hosszú távon. - őőő…. – Körbenézek az utcán, hátha látok valami, ami segít betájolni merre is van az a bizonyos arra, de hát sehol semmi, a gps-t elindítani a telefonomon most művészet lenne, szóval, meg sem próbálkozom vele, egyszerűen csak elindulom arra amerre Caleb megy. A múltkor is eltaláltunk az úti célunkhoz, akkor most miért is ne menne a dolog?
- Igen, így szeretlek édes… - Válaszolom Rose-nak és még valamit mondok neki nagyon halkan, ami összefüggésben van valami más dologgal, ami mondjuk úgy csak rá és rám tartozik. Aztán a fülébe harapok még Caleb mással van elfoglalva. - Nem, de a fűben sok mindnet lehet csinálni, és nem fog rád vicsorogni, ha meglát.. és amúgy is utálom a ketrecbe zárt állatokat nézni…- Közlöm, hogy én ugyan miért nem akarok állatkertezni. valóban gyűlölöm, azt, hogy ők odabent vannak egy ketrecben behatárolt mozgástérrel, kitéve az emberek kényének kedvének. Egyszer láttam, ahogy egy gyerek faleveleket dobál egy párducnak, és bőszítetni próbálja az állatot. Láttam a macska szemében a gyűlöletet és a fájdalmat, a tehetetlen dühöt, az emberkölyök iránti megvetést is. azóta végképp utálok állatkertbe menni, és mellesleg kedvem lett volna a kölyköt bedobni a párducnak, hogy az bosszút állhasson.
Caleb pados akciójára veszett röhögésbe kezdek, és meg kell, kapaszkodja a padban, amin éppen fetreng. valamit mondani is akarok neki, de a nagy röhögéstől nem megy a dolog, hiszen a hasamat fogva, vihogok már lassacskán a haverom attrakcióján, én még ennyire nem vagyok bebaszva, de ki tudja, mi lesz még ebből. legfeljebb megint rémeket látunk majd, és most a botanikus kertben. - Ennyire nem lehetsz vakvernyú, te te akérmicsoda! – Közlöm a haverommal, a hogy áthajolok a padon, hogy belenézhessek a szétcsúszó félben lévő szemeibe, és belevigyorogjak mellé a képébe is. aztán mielőtt még átesem én is apadni egyenesbe tolom vissza magamat, és végre feltűnik egy útjelző tábla, így levezényelek egy éles jobb kanyart, hogy ne a másik irányba induljunk már el.
A fennmaradó út alatt Caleb többször neki megy Rose-nak a legtöbb esetben megfogom az asszonykámat és nem engedem eltaknyolni az az utolsó alkalommal, az utolsó éppen maradt üveggel ápolok érzéki viszonyt azaz tapadok a szájára és iszok belőle, ha már porzik a vesém. Ez alatt az idő alatt a párom eltűnik egy sövényben a haveromnak köszönhetően, így csak pislogok egy sort ivás után és figyelek, jól láttam, amit láttam, a sövény elnyelte a menyámat?! - Mivanmá?! – Nézek a haveromra, ahogy tányérnyira nyílnak a szemei és nyel egy hatalmasat. Végül úgy döntök ideje cselekedni, asszonykám a sövény túloldalán nyekereg, hogy hol vagyunk már, és menni kell megmenteni, így Caleb hátának feszülök, hogy menjünk már át mi is a sövényen és ne itt cövelekjünk mán le! - Mozoghjáé máh! Nem megyünhk ihnen sehova sem, odabenn van a menyám!! – Közlöm a haverommal, és ahogy sikerül túl jutnunk a sövényen és elindulunk, előre már keresem is merre van Rose. Tiszta vicces, hogy a farkasom felkapta a fejét, mert az ő nősténye is eltűnt mellőlünk, és most lényegében ő vezet, hogy szedjük már össze a csatolmányunkat, ha már magunkkal hoztuk, és különben is ők a mieink, nem másoké! - Te, nézed azt az üveg izét?! – Bököm Calebet oldalba, és nézd, ott tapad az üvegre a menyám is!
Tényleg nem tudom már mi, hogyan történt... Előbb a lépcső, aztán később a pad... most meg már sövények elcseszett környezetében voltunk. Komoly gondjaim lehetnek, vagy szimpla tudathasadásom. Mindenesetre már csak akkor voltam képes felfogni, hogy mi történik körülöttünk, mikor Rose-t az utolsó lökésemmel sikeresen átküldtem a másvilágra bokrokon. Még itt is kellett néhány elúszó pillanat, hogy felfogjam, átkanyarodott a túloldalra. Szemeim elkerekedtek, még a whiskys üveg is megállt a kezemben a döbbenetem hatására. Pedig épp inni akartam! Na mindegy... - Hola öh... Hol eza 'saj? - pillogtam körbe, és már azt furcsálltam, hogy a hangját ugyan hallom, de kurvára sehol se látom. Aztán persze már el is méláztam azon, hogy én bizony már jártam itt... Túl ismerősek voltak a sövények, a tuják, meg minden szar... ahogy az is sikeresen kibontakozott bennem, hogy itt találkoztam először Harttal... mennyeifaszom... Azonnal menni akartam, elhúzni innen a picsába, de Jesse toló erejének egyelőre nem tudtam ellenszegülni. Noha, ahogy áttessékelt a burjánzó növényzeten sikerült megint eltaknyolnom; ugyancsak arccal szedve be némi föld darabot. - Elmáész teh a pissába... - köpködtem magam elé, ahogy nagy nehezen feltornásztam magam két lábra. - Örüljé neki, hozs háámat látok a Zarcodból... Kömben már szétszahbtam vóólna dekurvaistenre esküöszöm! - morrantam fel, ahogy lassacskán porolni kezdtem magam, felkaparva az elgurult üveget. Még jó, hogy visszacsavartam a kupakját... Szóval, meghúztam, s tovább kagylóztam Rose hangja felé. - Ízét? Mivan azüveg ízzel? - bámultam Jesse-re értetlenül, mire sikerült megvilágosodnom. - Jahogy izé...! Jahogy... Ja! Rosie! - vettem végre észre az ablakra tapadó nőstényt. Igazán elveszett apró kis termetével a látókörömből, nem elég, hogy amúgy se látok szinte semmit se... - Az igazság ideát vanhmi?! - röhögtem fel, ahogy megpróbáltam elindulni felé, egészen esetlenül, és imbolyogva. Közben újra kortyoltam, és miként megérkeztem Rose mellé homlokkal be is fejeltem az üveget. Két tenyerembe szorítva a whiskyt, mellkasom előtt tartogattam, egész testemet az iménti manőverem során felvett pozícióban tartva meg. - Moss akkor mith nézzzünk? - nyomtam neki arcomat a hideg, és kemény ablaknak, hogy legalább az egyik szememmel fel tudjam fogni mi van odabenn. Számomra semmi, az már biztos volt. Mert, hogy zöldségen és buzivirágon kívül mást nem láttam. - Háth... megkell hogy monnyam, ez szarrrságoss. - löktem el magam végül, párat botladozva hátrafelé, félvállal levéve Jesse-t. - Na bocs. - vetettem felé íriszeim fényét, majd két csámcsogást követően elmerengtem a távolba. A "távolba"... persze... sövény sövény, sövény... ja és sövény... Marha izgi! - Meennyünk már pössöm! - ragadtam meg hátulról a két jó madarat, tarkójuknál fogva, és fordítottam őket útirányba. Legalábbis, abba az irányba, amit jelenleg jónak láttam. Egymás mellé vágtam őket, majd Jesse oldalán haladtam tovább, amennyiben nem tökölték el tovább az időt. - Tudzsátok mi van? - villantottam feléjük sötét lélektükreimet, ám némi hatásszünet állt be... agy mostak... - Elfelejtettem... - nevettem fel idétlenül, fejemet is megrázva mellé. Végül csak vállat vontam, és lépdeltem tovább, egészen elnyújtott, hosszanti mozdulatokat téve meg. Az egyik kanyar követően azonban lefékeztem. Villámszerűen csapott belém az emlékek áriája, glédába állva kezdtek el leperegni előttem. Belém fagyott a szar is, konkrétan. Még mindig mellkasom előtt szorongattam a piát, amit most készséggel kezdtem el kibontogatni, és sietősen összecsókolni vele. Erőseket nyeltem, és igyekeztem kiverni a fejemből mindent, mindent, ai Hartról szólt. Elééég! - Mi a fasztot báhmultok má'? - tértem vissza a jelenbe, rázummolva a páros arcára, egyenletesnek kevésbé sem nevezhető vonásaira. Ők is részegedtek... pöpec...
Lelkesen tapadtam az üvegház falára, ahogy belestem rajta. Szép, színes növénykék élik ott mindennapjaikat, én meg azokat nézem nagyban, mert, egy: épp semmi dolgom, kettő: Jesse hagyott elveszni, három: épp arra várok, hogy megmentsenek a fiúk, szóval magyarán, időm, mint a tenger, tehát azokat nézem, ott, bent. És ha már olyan nagyon ráérek, hát iszom is, mert akkor már miért is ne?! Már épp méltatlankodásba kezdtem volna, hogy azé' csipkedjék már magukat a srácok a mentőakciójukkal, mert itt fog megenni valamiféle növénypenész, amikor meghallottam Caleb hangját, sőt, nem sokára egy tompa koppanás is jelezte, hogy most már ő is az üvegre préselődött. Felnéztem a hímre, aki megjegyzem majd' fél méterrel magasabb nálam. Asszem ennyire még sosem örültem neki. Végre már meg vagyok találva! Juhééé! Nem válaszoltam ara, hogy mit nézünk, csak elvigyorogtam magam és egy gyors ölelésben részesítettem Calebet. De még azelőtt elengedtem, hogy méltatlankodni kezdhetett volna. Tudom, hogyha józan lenne ezt nagyon nem hagyta volna. Mondjuk józanon nekem se jutott volna eszembe megölelni csakúgy. Na, de most már ez mindegy. - Jesse hol van? - pillogtam körbe az uram után kutatva. Mikor meglátom a kedvesemet, újabb "támadásra" készülök, de most az ő nyakába vetném magam. Ehelyett azonban az arcomra fagy a mosolyom, mert valami - vagyis inkább valaki - a tarkóm körül matat és megváltoztatja az eredetileg elgondolt irányomat. Ehh! Ez meg mi volt? - Nyááá! - ennél értelmesebb nem szaladt ki a számon. Ennyivel jeleztem a nem tetszésem. Hátra pillogtam, hogy mégis ki-mi követte el az iméntit. Némi körbe tekintgetés után sikerült megállapítanom, hogy Caleb volt az "aljas" elkövető. - Nem ér ám össze meg a vissza pakolgatni ám engem! - és még a mutató ujjamat is megráztam mellé. Biztos, ami tuti alapon. Ezután azonban visszatértem az eredeti tervemhez és most szakítottam magam Jesse nyakába. Jó szorosan ölelgettem egy darabig és még egy csókot is kapott tőlem. - Jó' van, mehetünk már! - és azzal útnak indulhattunk megint. De hová is? - Ööö... most hová is megyünk, azon kívül, hogy előre? - hol Jessere, hol pedig a mellette haladó Calebre néztem. Nem mintha olyan nagyon fontos lenne, hogy hová is indultunk meg már megint, hát csak úgy érdekel a dolog, na. Aztán a következő kanyar után már csak az tűnt fel, hogy eggyel megint kevesebben vagyunk. - Ehh, ez veszélyes hely, valaki folyton elveszik... - hol a rákban tekergőzünk, hogy hol az egyikünk, hol a másikunk kezd el hiányozni a leltárból? Megfordultam és belekapaszkodtam Jesse karjába is, hogy ő is álljon meg. - Caleb nincs meg! - súgtam a kedvesemnek, bár, hogy minek kezdtem el suttogni, azt nem tudom. Megfordultam, de csak lassan és szembe találtam magammal az elveszett "báránykánkkal". - Jaaa nem is! De megvan! - lelkendeztem Jessenek. - Mit csinálsz ott? - fordultam újra Caleb felé. Az égen a szürke felhők egyre sűrűsödtek a fejünk felett, mígnem havas eső kezdett el a nyakunkba hullani hirtelen és igencsak túlbuzgón. Az, hogy egy havazás, hogy lehet túlbuzgó, ne kérdezze senki! - Hóemberek leszünk. - állapítottam meg. És ez olyasmi, amire bizony inni kell. Hát újra kinyitottam a nálam lévő üveget és nagyot kortyoltam a whiskyből. - Szerintem menjünk olyan helyre, ahol nem havazik, meg esőzik a nyakunkba semmi se. - vetettem fel az igen elmés gondolatot, ami persze nem volt az, de én most nagyon is annak éreztem.
Caleb akciója miatt az én kis asszonykám eltűnt szem elől, csak a zizegő sövény és nemi kis luk maradt utána, amin átnéztem, és ismerős vörös fürtöket láttam a túl oldalon. Bizony Odaát! Szóval, nem volt mese, hősként utána kellett vetnünk magunkat és megmenteni őt, mielőtt valami baja lesz. Plusz már csak nála és Calebnál volt itóka, és valljuk be férfiasan, azaz bevallom, porzik a vesém, inni kell, és amúgy is. AZ én nőstényem tűnt el, szóval vissza akarom kapni, e tüstént, így nem volt kérdés, hogy át taszigálom a haveromat a sövényen. - Tuss! Ottan van valahol az én nőstvényem! – Vágok egy grimaszt Caleb-nak, és a mancsom nyújtom neki, hogy segítsek neki feltápászkodni, ha elfogadja, akkor felhúzom, és az üveget is elveszem tőle, amiből iszok, és visszaadom neki, mikor már eleget kortyoltam belőle. Hogy ezzel a mamlasszal mi mindig ivászatba kezdünk és részegedés lesz a vége?! Abba inkább nem akartam belegondolni, hogy az előbb még Caleb ivott belőle. Aztán félredöntött fejjel nézem az asszonykám, hogy rá van tapadva az üvegre és onnan magyaráz valamit nekünk. – Szehinted oda rahgadt? Hogy vakarjuk le onnan, nem hoztam spatulát vagy mi a szent szart. – Nézek a haveromra, és kezdek kissé aggódni, mert mi van ha oda ragadt Rose? Akkor hogy viszem haza az ágyba? Caleb üvegre tapadásán felröhögtem. – Öcsém, mekkora egy pahncsehr vagyo..- és a következőekben már én is az üvegen koccantam, tekintve, hogy rohadtul nem az orrom elé figyeltem, hanem a haveromra meg arra, amit Rose magyarázott, így lazán benéztem, hogy mindjárt jön az üveg és én is sikeresen rákenődtem. – Basssszzzzz…..- Kb eddig jutottam, aztán a tenyereimet tettem az üvegre, és megtámasztottam magam, majd Rose-ra pillantottam. Mire oda jutnék, hogy letámadom az asszonykámat és még az üveget is elveszem tőle, Caleb lendül akcióba, és már irányba is forgat bennünket. - Na, le a mancsot mostan az én menyámról! – Közlöm, és eltapogatok az üvegért, ami Rose kezében van, hogy ihassak belőle egy nagy kortyot. Aztán ránézek az én kis vörös farkasomra, és rávigyorgok, majd magamhoz húzom, és beleszagolok a nyakába. Oké, a fenekére is rátettem a mancsaimat, és még a nyakába is harapok, utána elengedtem, iszok az üvegből, majd ha kéri vissza akkor hagyom, hogy elvegye, aztán Calebre nézek, és betájolom magunkat, azaz kijelentem balra megyünk, arra csobog valami víz, de az is lehet csak a fülem cseng. - Neeeeeeeemmmm… - Közlöm a haverommal elnyújtottan, és felröhögök, mikor közli elfelejtette a dolgot, közben valami eszembe jut és Rose fülébe suttogok, hogy valamikor ketten is vissza jöhetnénk zárás után. Nem szalonképes gondolataim voltak a hellyel és Rose-al kapcsolatban így fel sem tűnt, hogy a haverom lemaradt egészen addig még Rose meg nem állított, hogy hibás a leltár, így körbenéztem én is, és megfordultam, hogy lássam Calebet. - Beeleéd, megh mih a rossebb ütött? – Nézek a haverom halálra vált arcára, aztán oda megyek hozzá, felnézek rá, és grimaszolok. – Na toljuk be! Hátha akkor menni fog! – Közlöm, de nem kérdezze meg senki se, milyen alapon. De a lényeg, hogy löktem egyet a haveromon. – Mozoghj máá’ nem vagy te botanikikai szobor! – Közöltem vele, és közben teliszájasan vigyorgok a saját baromságomon. De mind egy is, a lényeg, hogy menjünk szépen tovább, jussunk ki innen, mert a pia az bizony nagyon is fogy. - Kell nekünk még inni, szomjas vagyok…! – Közlöm velük, olyan komolyan amennyire csak tudok lenni most, de így is nyilván elég hülye fejet vághatok. Aztán felpillantok az égvre és elhúzom a számat, a havas esőt nem szeretem. - Menjünk-menjük! – Aztán asszonykámra nézek, és felcsillannak a szemeim, közel hajolok hozzá, megcsókolom, és lenyúlom tőle az üveget, belekortyolok, és utána vissza adom neki, nem is baj ha ő cipeli. - Nah! Akkor fogjad meg a Caleb kezét, és menjünk innen a búsba! Inni meg nem esőzős helyre! – Jelentem ki, miközben vadul nézelődök merre is kellene most mennünk, tekintve, hogy már az üvegházat se látom, hogy vissza menjünk arra amerről jöttünk. - Francosrohadthtizéanyámkínja, mi a facom ez!? – Mutatok a sövényekre körbe, a labirintus szó nem jutott eszembe, van ilyen.
Őszinte leszek... Olyan kicseszettül be voltam állva, hogy azt se tudtam, hogy merre vagyok arccal... konkrétan nem. Fel se tűnt a két hibbant majom nyáladzása, gagyarászása, még az sem, hogy időközben én indítottam magunkat tovább... Minden homályos volt, és sötét, az arcomon úgy jártak az izmok, mint valami idegrángásos görcs... a tekintetem üres volt, mégis szórakozott fény derengett benne, ahogy lépésről lépésre haladtam a sövények között. Még azt se tudtam eldönteni, hogy valami volt-e a nyakamban, vagy nem... képzeltem, vagy nem... Semmi se volt tiszta, még az sem igazán, hogy én ki vagyok... Csak botorkáltam, magam előtt tolva a rohadt nagy semmit... Aztán valahol elakadtam, lecövekeltem, bár már ez se rémlik, hogy hol és miért... Hirtelen kaptam magam azon, hogy állok, mint valami odabaszott krumplis zsák, és bámulok a tujákra, mint aki szellemet lát. Az igaza megvallva jó ideig magam se tudtam mit bámulok ennyire, és miért... Akkor se, mikor Jesse elkezdett tuszkolni - jobban mondva, az is csak percekkel később esett le, hogy próbálkozik elmozdítani. - Hadzsál máh te faszomösse! Összegyurmázzalak már moss azonnal? - csattantam fel, ahogy a képébe toltam a kezemet illedelmesen, se. Végül azért csak megindultam, igaz, majdnem sikerült farostul Jessen landolnom, de még időben megfogtam a lendületemet, na meg a farkasom sem tétlenkedett. Ilyenkor azért áldom azt a sok évet, amit már vele töltöttem. Na jó... egyébként is. Közben pillantásom Rosiera futott, mely során megint toporogni kezdtem, ahogy elé érkeztem a tolást követően. - Tujjátok, hogy mi van? Itt láhttam őt el'szőr! Azh a lyukh, ami volt ott, azt én... mikor őt... na minnedj mosmár, teh meg gyersz ide! - kaptam el a nőstény nyakát, és húztam magamhoz egy könnyed ölelésre, valami féloldalas, majdnem hónom alá szorítós mutatvány keretében. - A kezemet ne fogdossa már, te hülye vagy baszod? - csaptam hátra a karomat Jesse fel, hogy őt is magam mellé rángassam, miközben már nagyban szentségelt. Sikerült orrba küldenem, az az igazság, de ettől még a másik oldalamra pördítettem végül. - Nah mosshogy így hármanságban vagyunk, mossakkor... mifasz? - vettem végre én is észre a dolgokat, na meg a szorult helyzetet. Mindenhol növény, bokor, zöld lószar... - Na jólvanakkor menjünk erre... - indultam meg a két jómadárral a két oldalamon, időközben leoldva vállaikról a karjaimat, majd egy laza mozdulattal fel téptem három tuját izomból, és oldalra hajítottam. Nos, nem lett sokkal jobb semmi sem, leszámítva, hogy egy újabb kanyargós bozótos ösvényre értünk. - Hát csessze márh meg miafakker van? - dobbantottam is mellé, mint egy idétlen óvódás, majd a páros felé fordulva ledobtam magam a földre, elterülve rajta. Tekintetem az eget pásztázta, lassacskán a csillagok is erősen kezdtek rajta kirajzolódni. Vagy haluzok, kurvára leszarom. - Adjatok piát, pö'sömet már! Te meg lejössssz... - ültem fel lendületesen, megragadva Rose lábát, ezzel együtt lerántva magam mellé. Jót nevettem persze, aztán egy laza ollózóssal Jesset is leterítettem. - Le vagy véééve a lábadról, te ír manó! - röhögtem fel erélyesen, majd így, hogy hármasban üldögéltünk megint bezummoltam. Jelen esetben Jesse képét... Tiszta kimerevített filmvászonnak tűnt...
Felvezetés: A kert lassan zárna - ha nem tévedt volna el egy 6 éves kisfiú az útvesztőben. A két szülő és a személyzet néhány tagja a keresésére indul. Mondhatnánk, hogy Surának az elveszett kis Diego jut róla eszébe, William pedig felelősségének érzi a fiú biztonságba juttatását. Csak nehogy még nagyobb veszélybe sodorják... Időpont: 21:00 Civilek száma: 7 civil
A délelőttöt arra szántam, hogy tegyek egy túrát a hegyekben, felkutatva az egyik régi gyógynövénygyűjtő helyemet – kíváncsi voltam, vajon 500 évvel később még mindig megtalálható-e ugyanaz az apró kis növény. És igen! Viszont utána úgy belemerültem a túrázásba, hogy mire észbe kaptam, már javában délután volt, így aztán lassan el is indultam hazafelé. Minden rendben is volt, nem zavartattam magam különösebben a sziklás terep veszélyei miatt, hisz miért is kellene? Bármilyen sérülésem szinte pillanatok alatt tűnik el. Kivéve most. Ahogy az egyik ugrást követően egy élesebb szikla végighasította a bőrömet, igaz, az így is néhány pillanat alatt eltűnt a vágás nyoma, de mégiscsak lassabb volt a folyamat, mint annak lennie kéne. Mi a szösz? Innentől kezdve mint valami mazochista, kezdtem újabb- és újabb sérüléseket szerezni magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy csak én hallucináltam a dolgot, de… nem. Basszuskulcs. Miután már a sokadik vágás tűnt el a megszokottnál lassabban a karomról, azt hiszem, elkönyvelhettem magamban, hogy valami nagyon nagy baj van a képességemmel. Mint valami őrült, kezdtem el hazafelé rohanni az erdőn át, hogy megkeressem az első embert, akitől ilyen helyzetben tanácsot kérnék, a húgomat. Hazaérve épp az udvaron találtam, a kutyáival foglalkozva, amikor pedig kissé kétségbeesve előadtam neki, hogy mi történt, meglepve tapasztaltam, hogy egy csónakban evezünk – az ő ügyességének is annyi. Ellenben volt még egy furcsaság, mégpedig, ahogy a jelek mutatták, ő az apánk vérvonal-képességét kapta meg cserébe. Először csak meglepve álltam a dolog előtt, de aztán jött a kísérletezgetés a pajzsommal, meg az igazmondással, meg a gondolatolvasással, hogy megbizonyosodjunk róla, és úgy tűnt, hogy valóban Kaskae képességét birtokolta. A karácsony éjjeli tetoválás-felizzás, meg az után, hogy mindannyian visszatértünk a halálból, valószínek vettem, hogy az én képességemet is valaki más birtokolja épp… A kérdés már csak az, hogy én kiét kaptam? Tipvigutét nem, hisz akkor gyorsabban vághattam volna át az erdőn, ahogy Nagojutét se, hisz akkor valószínűleg nem egyedül állítottam volna haza… Innentől kezdve pedig jött a kísérletezgetés szép sorjában… ezüst, ügyesség, erő, leplezés, illúziók… És úgy tűnik, meg is van, kitől „örököltem”. Kilaun. Eltartott egy darabig, míg megbarátkoztam a gondolattal, de miután tettem pár próbát vele, úgy döntöttem, hogy inkább benézek a városba, ne szerencsétlen húgomon „gyakoroljak”. Magamra is kaptam hát a kabátom, és elindultam a botanikus kert felé, ám hiába volt nyakig összegombolva az a kabát, mégis úgy éreztem magam a saját képességem nélkül, mint ha meztelen lennék. Kellemetlen. Az ilyen városi minidzsungelek úgy is mindig segítettek abban, hogy rendezzem a gondolataimat., és rám is fért most. Nincs olyan sok ember, hogy az zavaró legyen, viszont mindig akad néhány, akivel kipróbálhatom az új képességet. Felmerült bennem, hogy megkeresem Kilaunt, hogy tőle kérjek tanácsot, ám két apró bökkenő is akadt. Először is, még mindig nem tudom, hogy merre lakik, és ki tudja mennyi időbe telne, amíg rátalálok. Kettő, hogy valószínűleg most neki is megvan a saját baja, biztos pont az enyémre érne rá foglalkozni… Teszek egy próbát magam, aztán ha nem megy, vagy nem áll vissza a megszokott rend, úgy is előkerítem. A kertbe érve először leültem az egyik sarokba a páfrányok közé, és csak kisebb illúziókkal próbálkoztam. Elképzeltem ahogy az egyik liánnövény szemmel látható növekedésbe kezd és… ja, hogy az sem ártana eldöntenem, hogy kire alkalmazom? Na lássuk csak, akkor mondjuk az a férfi, ott balra… Majd az egyik nővel hitettem el, hogy a szeme láttára, sokszoros gyorsításban csupán néhány másodperc alatt bontja ki a szirmait az egyik golgotavirág. Egész jó játéknak bizonyult, ahogy egyre nagyobb dolgokat illúzionáltam, egyre több emberrel, ám igyekeztem feltűnésmentesen csinálni, semmi nem-reális dolog… Olyan jól belemerültem az egészbe, hogy szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Az zavar meg a koncentrálásomban, ahogy elsiet mellettem néhány itt dolgozó, közben pedig egy bizonyos elveszett kisfiúról beszélnek. Nekem sem kell több, felkelek a helyemről, majd miután leporoltam a kabátomat, elindulok én is utánuk. Kiterjesztem az érzékeimet, hogy megtaláljam a kisfiút, akiről beszélnek, ám ahogy sikerül érzékelnem, egyből összeszorul egy kissé a szívem. A kétségbeeséséről egyből eszembe jut, ahogy annak idején Diegora találtam rá, így aztán én is megindulok befelé az útvesztőben. A kérdés már csak az az első útelágazásnál, hogy merre tovább?
Épp elköszöntem volna az egyik itteni munkatárstól, akivel találkozóm volt, mikor szóltak neki, hogy eltűnt egy gyerek, meg kellene keresni. Jobb dolgom nem lévén szívesen ajánlottam fel a segítségemet több ember gyorsabban megtalálja alapon. Meg egyébként is... Lehet, nem profilom az eltűnt emberek előkerítése, de mégiscsak egy gyerekről van szó. Jobb neki nem kószálnia, hanem minél előbb hazaérnie a szüleivel biztonságba a lakásuk, házuk fedezékébe. A tavalyi eseményekből kiindulva még az egyébként pihenőidejüket töltő őrzőket is behívtam, s nincs mese, én is most még az egyetemre tartok majd, amint ezt letudtam... De jó is lesz! (Sem.)
Szétválunk az útvesztőt elérve a cimborával, én balra, ő jobbra indul meg a bokrok között haladva, s bár részemről semmi komolyabb tétje nincs a dolognak, mégis egyre inkább frusztráltnak érzem magamat, ahogy a kígyózó ösvényen egyre beljebb és beljebb haladok. Ösztönösen simítok oldalamnál az övemen pihenő tőrön végig, mintha attól tartanék, nem lenne meg, pedig ott pihen a helyén, ahogy mindig szokott. Rossz előérzetem van. Az egyik elágazást elérve zsákutcába futok, ami rossz hír, a jó viszont az, hogy ugyanitt megpillantom a földre kuporodva a kisfiút, akit mindenki keres. Leguggolnék mellé, hiszen roppant bosszantó lehet, hogy mindenki magasról beszél hozzá és nem "süllyed le az ő szintjére" ebben a rohanó világban, de ekkor mintha csak megnyomtak volna egy kapcsolót rajtam... Már nem is érdekel a gyerek sorsa, csak egy kolonc, aki nem képes viselkedni és szót fogadni a szüleinek. A Teremtőinek, ha úgy tetszik. Ironikus, nem? Pontosan az ilyen engedetlen, neveletlen kölykök okozzák a Teremtők bukását. S ha már a kölyköknél tartunk... Mit sem törődve ezzel a pondróval, célirányosan indulok meg visszafelé, felpattintva a tőrt tartó kis kapcsot és kézbe véve az ezüstös pengéjű mestermunkát. Kényelmes a fogása, biztosan simul az érdes tenyérbe - nem először dolgoznak ők együtt: a tulajdonos és az eszköz. Remek, igazán remek. Jobb párost aligha találhattam volna bosszúm beteljesítéséhez, főleg, hogy a test jogos tulajdonosa sem igazán kedveli elsődleges leszármazottainkat, igaz, számára a tudatlanság az, ami dühként ölt alakot. Nem tudja, nem érti és talán nem is akarja megérteni létük, itt létük okát... ez a fortyogó tétlenség pedig csak nekem kedvez, ahogy határozott léptekkel haladok, ahol gyérebb a bokor, ott egészen egyszerűen átvágva célirányosan a sűrű növényzeten. Mit érdekel engemet, ha egy-két sérülés, karcolás éri "karjaimat"... Semmik ezek ahhoz a bosszúvágyhoz képest, amik előre, egyesen Sura felé hajtanak árkon-bokron (néhol szó szerint) át.
Az útelágazásnál, ahol a nő áll, szinte a semmiből, szemből "robbanok" elő egy kiáltás keretében, ott próbálva sebet ejteni rajta, ahol érem. Igyekezve persze minél kritikusabb helyen érni, megsebesíteni.
• 2 Még mindig azon dilemmázok nagy tétlenül egy helyben ácsorogva, hogy most jobbra, vagy balra… amikor valami különösre leszek figyelmes – nem csupán az egyre közeledő csörtető zaj tűnik vészjóslónak, de az a negatív kisugárzás is, ami körüllengi. Hátrálok is néhány lépést, hogy legyen némi terem „fogadni” az illetőt, de aztán csak felkészülten várom. Nem tagadom, egy pillanatra megdöbbenek, amikor szembesülök, vele, hogy ki is a támadóm. A protektor?! Hogy az a… Sok időm persze nem marad álmodozásra, ahogy nekem ront. Nem csak azért igyekszem kitérni előle, mert így közelít, de a kezében lévő ezüsttőr sem sok jóval kecsegtet. Pláne, hogy a saját képességemtől is búcsút kellett vennem. -Mr. Douglas? –szólalok meg két hátrálás között, miután még mindig nem tudom hová tenni a reakcióját, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon csevegős hangulatban lenne. Azt eddig is sejtettem, hogy erős, de a gyorsasága még így is túlzás egy őrzőnek, úgy hiszem. Első körben igyekszem megfosztani a tőrétől, támadás közben elkapni a kezét, kiütni belőle, esetleg eltörni a kezét, ha úgy adódik, nagy kárt azonban nem szeretnék tenni benne. Mégiscsak őrző, hogy nézne ki, ha pont egy Első verné agyon a protektort? Akárhogy is alakul, ha épp akad néhány másodpercnyi szünetem két támadása között, akkor megpróbálkozok egy illúzióval is, igaz, így hirtelen meglepettségemben semmi kreatívra nem futja tőlem – csupán olyan kihalt sötétséget próbálok ráborítani, mint ha egy elhagyatott bánya mélyén lenne. Se fény, se hangok.
Visz a lendület, ahogy előkeveredek a bokrok közül és megpróbálom megsebesíteni az ijedten hátráló nőt, de ő kellő határozottsággal sikeresen tér ki az egész elől //1//. Nyilván a lendületemhez az ágas-bogas növényzet nem segített hozzá, na de másodszor már nem lesz ilyen szerencsés a kislány... A tőrt viszont nem adom könnyen, ahogy utána kap, tenyerén - mutató és hüvelykujjától indulva keresztben - felszíni, ám fájó sebet ejtek az ezüst pengével //6// ám ha ez nem tántorítja el tervétől, akkor sikerrel járhat //3// és a tőrt kicsavarhatja kezemből, ha karomat el nem is töri. Szemközt fordulok vele, karja után kapok szabad kezemmel, de már csak a levegőt markolom a vaksötétben. Nincsenek hangok, nincsenek színek. Nincsen semmi, csak magam vagyok egy idegen testben, idegen hangon szólalva meg - de az érzéseim, a gondolataim az enyémek és hiába minden próbálkozás, az érzékeimet nem tudja becsapni. Érzem az illatát, érzem a vérének zubogását ereiben és talán még a fogaskerekek kattogását is az elméjében. Sura mindig is okos lány volt, de magyarázat nélkül ez lehet, meghaladja az ő képességeit is... - Milyen udvariatlan vagyok. Hiszen be sem mutatkoztam! Habár nem tudom, nem nagyobb szégyen-e az, hogy nem ismered meg a farkast, aki az egész életét annak áldozta, hogy neked és a testvéreidnek jó legyen. Akit cserébe elárultál! - fröcsögöm felé a szavakat a vaksötétbe bele, ugyanakkor próbálom letapogatni azt, hogy merre is tartózkodik éppen. - Hagyj fel a játszadozással és legalább most nézz a szemembe! - Megvagy! Ahogy fordulok, úgy tűnhet számára, mintha farkasszemet néznénk, csak ugyebár én vakon tekintek előre a sötétbe arrafelé, amerről észlelem őt. Szavaimat követően hirtelen guggolok le, de nem a tőrért nyúlok - fogalmam sincs, merre lehet - hanem a talajt érintem meg. A mágia ami általam felszabadul, mámorító és félelmetes egyszerre. Mintha a bokrok gyökerei egyszerre akarnának kitörni föld alatti börtönükből úgy mozdulnak, s velük együtt a sövény egyenesre nyírt ágai is növésbe kezdenek - előbbiek a nő bokái köré csavarodva, míg a másikak a karjait, derekát és nyakát célozzák meg sértő, fás "kacsaikkal".
• 3 Szerencsére sikerült kikerülnöm, ám a lefegyverzésben már kevésbé voltam az. Ettől függetlenül még mindig szívesebben vállalok el akármilyen súlyos sérülést a tenyeremen, mint egy ezüsttőrt a szívemben. Ahogy sikerül megszereznem, talán kissé felelőtlenül, de fogom, és eldobom messze a virágágyások felé, bele a holdfényes éjszakába. Nem hiszem, hogy este bárki utána kutakodna, jó helyen lesz ott, ahol van. Majd amelyikünk életképesebb lesz a harc végére, jutalomból összeszedheti. Aztán jöhet a néma csend, a sötétség, amit Kilaun képességével borítok rá, akár egy sötét lepel. Úgy tűnik, be is jön a számításom, legalábbis megáll a támadással egy pillanatra, amíg felém intézi a szavait – nekem pedig enyhe elképedés ül ki az arcomra. ~Előbb számítottam rá, hogy ha egyszer meglátogatsz, azt álmaimban, vagy egy látomás képében teszed, nem pedig gyáva módon a leszármazottaid bőrébe bújva. ~ üzentem neki mentálisan, nehogy véletlenül belerondítsak az illúzióba azzal, hogy lebuktatom magam a hangommal. Annyira azért nem sikerült kiismernem, hogy ilyen apróságokat is tudjak, meg úgy is gyakorlatban bukik ki minden buktató… ~A Te szemedbe? Jó vicc…~hallhatta ismét a hangomat némi cinikus felhanggal, ám még akkor sem mozdulok, amikor hirtelen felém fordul, és a Protektorral nézek farkasszemet. ~Nem te vagy az egyetlen, akit elárultak a leszármazottai. Ennyi év alatt sohasem gondolkoztál el azon, hogy esetleg benned volt a hiba, nem pedig mindenki másban? ~ intéztem felé a szavaimat akkor, amikor hirtelen leguggolt nem sokkal előttem, de aztán csak egy tétova lépést tettem hátrafelé, közben pedig a karmaimat is kiengedtem. Bár egyelőre még nem tudtam, mire készül, de sosem szabad lebecsülni az ellenfelet, pláne, ha az egy erős őrző, egy zsarnok, szociopata vérfarkas szelleme által megszállva. Nem is kellett sokat várnom a csodára, ahogy finom remegésbe kezd a talpam alatt a föld, s hirtelen „lázadásba” kezdenek a növények, már elő is bújtak a karmaim. Szégyen a futás, de hasznos, én is így teszek, miközben sietve kihátrálok a labirintusból a gyepes részre. Sokat nem nyerek vele, elvégre még mindig egy botanikus kert kellős közepén vagyunk, de legalább nem karnyújtásnyira van az összes növény. Igaz, a torkom felé tartó ágakat sikerül elhárítanom, letépnem a karmaimmal, azonban néhány inda így is rácsavarodik a lábamra, én pedig a hirtelen alábbhagyó lendülettől elvágódok a hóban. /4/ Ahogy tudom, tépkedem le magamról az indákat, szakítom, töröm az ágakat, gyökereket, kacsokat, mielőtt teljesen mozgásképtelenné tennének, közben pedig, hogy időt nyerjek és a támadómat is lassítsam, koncentrálni kezdek és tovább képzelem az illúziót. Már nem csupán a kies, sötét némaság öleli körbe a férfit. Az indák, amik eddig engem próbáltak béklyóba fogni, most irányt változtatnak, és őt kezdik belepni, s akármennyire is próbálkozik, hasztalan, egyre nagyobb felületen és erősebben érezheti a növények szorítását, a nedves föld és a friss zöld illatát. Csupán egy illúzió, de Alignak tudhatja azt, amit ma már csak kevesen, hogy mielőtt én is vérfarkassá váltam volna, egy őrzőtől tanultam mágiahasználatot és gyógyítást, még ha évszázadok óta már nem is használtam a varázslataikat. Amennyiben ez eléggé harcképtelenné tette, én sem voltam rest, már ellentámadásba is lendültem, hogy egy-egy jól irányzott ütéssel a kezét vagy lábát törve tegyem harcképtelenné. Elcseszett egy helyzet, hisz a Protektort még sem kéne megölnöm, de azért azt sem fogom hagyni, hogy ő csináljon ki engem, még ha Alignak is vezérli a szándékait. Ha meg kevés volt hozzá az illúzióm, akkor egyelőre igyekeztem minél távolabb maradni tőle, és kitalálni, hogy mivel lehetne még jobban nehezíteni a helyzetén a nem hall – nem lát – nem mozdul szituáción kívül.
// Kockadobás: 1-2 sikeresen elmenekülök a növények elől; 3-4 néhány rám tekeredik, de még bírok velük; 5-6 egyelőre az indák győztek //
- Nem én vagyok az egyetlen? Ez most meg kellene, hogy lepjen? Ugyan Sura... csalódást okozol. Nálad jobban egyikőtök se tudja, hogy a selejt csak selejtet hozhat létre. - Hangomból maró, megvető gúny tükröződik. Az én rendszerem tökéletes volt, az akkori állapotokkal rajtuk kívül a kutyának se volt baja, de ők tönkre tették az egészet. Vagy talán nem csalódtak mindahányan legalább egyszer a saját fajtájukban? A tulajdon vérükben? Mutogathat rám ujjal ez a háborodott szuka, de nem én voltam az, aki a világ rendjét megbolygatta. Ám lehetek én az, aki visszaállítja, kezdve azzal, hogy a magukat Elsőknek titulálókat kiirtom az élők sorai közül. Ez is milyen fennhéjázó már... Pontosan visszaadja a megnevezésük egoista elvakultságukat. Elsők, mi? Szánalom! Ahogy sikerül a növények uralmam alá hajtásával és azok ellene fordításával megzavarnom úgy mintha a tekintetemet, hallásomat zavaró sötétség és némaság is feloszlani látszik, de ez csupán annyi időre elég, hogy farkas-érzékeimet is segítségül hívva követni tudjam, ki az útvesztő bejáratához. Ott pedig nem mindennapi ellentámadásban van részem... // 6-ost dobtam arra, hogy mennyire tökéletes az illúziód eme stresszhelyzetben, szóval... nagyon perfect. xD // Kívülről érdekesen festhet, ahogy próbálom lehámozni magamról a körém valójában nem, csupán az elmémben tekergő indákat és kacsokat, még meg is botlok egyszer, de utána gyorsan visszanyerem egyensúlyomat. - Ezt a pillanatot választja Sura, hogy támadásba lendüljön // páros - kéz, páratlan - láb törik és 2-est dobtam // és egy jól irányzott mozdulattal törje el a karomat. A fájdalomtól felordítok, ugyanakkor az őrző tapasztaltságából fakadó ösztönösséggel mozdulok és nem törődve azzal, hogy a karja esetleg súlyosabban roncsolódik a mozdulat közepette, kirúgom Sura alól a lábait és nemes egyszerűséggel fölébe kerekedve, testsúlyommal rá nehezedve kényszerítem földre, kezeimmel elkapva és fojtón szorítva torkát. // 4 //
• 4 -Tévedsz. A természet mindig kijavítja a hibáit, számtalanszor előfordult már, hogy pont a legselejtebbek utódai közül kerülnek ki a páratlan képességekkel rendelkezők. És egy „selejt” miért ne lehetne zseni valami másban? –cáfolom meg a szavait, elég csak a növénynemesítésekre gondolni, vagy hogy ne távolodjunk el annyira a témától, akár az embereket is vehetjük példának – a számtalan híres festő, költő, zeneszerző. John Milton a vak író, Beethowen a süket zeneszerző, vagy Monet a francia impresszionista festő, aki vakon is maradandó műveket alkotott. Elég csak a saját kölykeimre, leszármazottaimra gondolni, hisz valóban sok „selejtet” változtattam farkassá annak idején, ezzel esélyt adva nekik egy új életre, s igaz, sokuk miatt éreztem csalódottságot később, de mégis akadnak olyanok, akikre a mai napig büszkeséggel töltenek el. Ahogy hátrálás közben elvágódok a földön és a növényekkel kezdek ádáz viaskodásba, hamar zsibbadni kezd a tenyerem az ezüst okozta seb sajgásától, a kezem pedig a vér miatt többször is megcsúszik egy-egy indán vagy gyökéren. Alignak újra támad, én pedig kétségbeesetten folyamodok Kilaun ajándékához, hogy megtántorítsam, eltérítsem, átverjem – úgy tűnik, sikerrel. Ahogy a növények lázadása is alább hagy, immár van esélyem kiszabadítanom magam és ellentámadást indítani. Lendül a kéz, megadóan reccsen a singcsont // páros – jobb, páratlan – bal kéz | 4 //. A pillanatra okozott sokkot igyekszem is kihasználni, ahogy karmos mancsommal igyekszem egy jókorát ütni a fülére – itt találhatóak a mozgásérzékelő receptorok, így egy jókora taslitól igencsak meg tud szédülni az ember, ideiglenesen összezavarva az egyensúlyérzéket… A mozdulatot azonban nem tudtam befejezni, ismét hanyatt vágódok a hóban, annyi különbséggel, hogy most a hátamra érkezek. Már épp kelnék fel – kezdem úgy érezni magam mint valami elcseszett keljfeljancsi – amikor a Protektor úr már vetődik is rám, egyenesen a torkomnak esve. Dühödt morgás tör fel a torkomból, ahogy eszeveszett kapálózásba kezdek, próbálom dobálni magam, hátha sikerül lelöknöm magamról. Az egyik karommal a sérült karját próbálom még jobban szétcincálni, a másikkal pedig sietve kapok az arca felé annak reményében, hogy ha sikerül megsebeznem, akkor inkább azzal lesz elfoglalva, nem pedig velem. Ha nem szabadulok ki nagyon gyorsan, akkor nem a perceim, de a másodperceim vannak megszámlálva, így aztán nem taktikázok, egyszerre támadok minden porcikámmal, ahogy tudok. Ahogy rámarkol a torkomra, néhány másodperc után szertefoszlik minden eddigi illúzióm, így most már ténylegesen is farkasszemet nézhet velem. Nincs kies csend, nincs már végtelen sötétség sem, a vöröslő hold vészjóslóan tekint le ránk. Vége a rejtőzködésnek. Itt vagyok, alatta vergődve, egy sarokba szorított vad, aki az életéért küzd. Ha viszont minden próbálkozásom hiába való lenne, van még egy tervem… egy újabb illúzió: Ahelyett, hogy engem látna a hóban fekve, egykori testét vizionálom a magam helyére, így úgy tűnhet számára, mint ha azt a sötét hajú, rézbőrű férfit próbálná megölni, aki ellen annak idején fellázadtunk.
Hihetetlen, hogy még mindig ilyen vak és idealista ez a nőszemély. Semmit nem tanult az évszázadok alatt és nyilván a társai sem... nyugodt szívvel rántom hát a Pokolba mindannyiukat magammal. Jelenleg például úgy, hogy a földre kényszerítem és fölé tornyosulva igyekszem az életet adó levegőtől megfosztani. Oké, ettől még csak elájul és nem hal meg, ez igaz, na de nem egyszerűbb úgy elválasztani a fejét a csinos kis nyakától, ha nem ágál ellene? Merthogy ellenkezik, nincs könnyű dolgom ebben a testben. Bezzeg, ha lenne farkasa a férfinak... Kapálózása egészen addig hasztalan, míg törött karomat el nem éri és meg nem ragadja, kifordítva jobb vállamat is a helyéről // 5* //, minek következtében nemcsak, hogy fájdalmas ordítás hagyja el torkomat, de el is engedem a nőt, akinek most a tüdejébe jutó levegővel együtt ellentámadási lehetősége is akad - ha ügyes, kihasználja. Én is igyekszem összeszedni magamat, s ha mozdulna, szabadulna, megkísérlem ellentámadásként lefejelni nemes egyszerűséggel, ezzel "parancsolva" vissza a földre.
// * 1-2 fáj, de nem törik 3-4 fáj és törik 5-6 fáj és törik és elengedem //
• 5 Úgy tűnik, nem kell a végletekig elmennem ahhoz, hogy szabaduljak. Valahogy hálát adok a Szellemeknek, hogy nem olyan rég még nálunk vendégeskedett Heine, „nevelési célzattal” tördelhettem naponta a csontjait, mint unatkozó óvodás a ropit. Kissé most is megfeledkezek magamról, s arról, hogy az ellenfelemet hiába egy vérfarkas szelleme szállta meg, valójában ő maga nem az – ami egyszerű kézmarcangolásnak indult azért, hogy levegőhöz jussak, az átmegy kar-kifordításba, majd újabb törés lesz belőle. Hoppá… A mai napig meg tudnak lepni, hogy milyen kis törékenyek is valójában az emberek. Ahogy elengedi a nyakamat, olyan hirtelen tódul az életet jelentő oxigén a tüdőmbe, hogy az szinte már nekem is fáj, én pedig zilálva próbálok rákjárásban kislisszolni a férfi alól (páros: sikerül kiszabadulnom, páratlan: nem | 2). Miután már nem alatta, hanem előtte ülök a földön, „búcsúzóul” még megpróbálom ágyékon rúgni, térdelni, amelyik sikerül, meghosszabbítva ezzel a harcképtelenségét. Ezt követően pedig igyekszem minél előbb talpon teremni, hogy gyorsan felmérjem a rendelkezésünkre álló terepet, mihez is kezdhetnék? Csak most tűnik fel, hogy a kis csipetcsapat, akik nem sokkal ezelőtt a kisfiú keresésére indultak, most a labirintus bejáratánál állva bámulják tátott szájjal a produkciónkat, így aztán nekem sem kell több, egyből rájuk is kiáltok, hogy takarodjanak innen, de nagyon gyorsan, amíg jó kedvünkben vagyunk… Úgy tűnik, nem kell kétszer mondani nekik sem, bár miután eltávolodtak egészen az üvegházig, újra megállnak, hogy kövessék a műsort. Bahhh… emberek! Viszont a labirintus külső sövényfala körül takaros kis rózsaágyás húzódik. Bár ilyenkor még nincs rajta virág, azért valahol vicces, hogy a Japán rózsa itt nálunk, Alaszkában is vígan megél, az meg egyenesen félelmetes, hogy a tearózsáktól eltérően milyen ádáz kis tövisei vannak… Ez kell nekem! -Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, nem igaz? –szalad gúnyos mosolyra a szám, azzal már karon is ragadom a férfit, hogy teljes erőmből belevágjam az egyik rózsaágyásba. Valószínűleg nem lesz súlyos a sérülés, kellemetlen viszont annál inkább, amikor a fél méter magas, sűrű bokrok közt landol… vagy landolunk, ha magával ránt.
A fájdalomtól "részegülten" engedem el a nőt és testsúlyom se nehezedik rá, így könnyedén kislisszolhat alólam, ugyanakkor még épp sikerül időben reagálnom és kitérnem a rúgkapáló mozdulat elől. // 2* // Jómagam is hasonló ténykedést folytatok, mint Sura: igyekszem két lábra állni, bár ez fél karral, úgy, hogy a másik ernyedtem, fájdalomtól lüktetően lóg a testem mellett, okoz némi koordinációs nehézséget. Az az egyetlen szerencsém, hogy ez a háborodott, naiv lélek az emberek elhajtásával van elfoglalva. Hihetetlen, komolyan mondom... egyszerűen... felfoghatatlan és undorító számomra, hogy így állnak az egyszerű halandókhoz. Ezért tart a társadalmunk ott, ahol! Puhányok, megalázkodóak és szolgák lettek, holott ők ezek felett a férgek felett állnak minden értelemben! Nem nekik kellene alkalmazkodniuk, hanem az embereknek a farkasokhoz. Felén mozdul és megragadja karomat, mire én is ráfogok az ő karjára - ha ép karomat fogja meg, akkor is, ha a sérültet, akkor pedig még ordítok is közben a fájdalomtól - és így zuhanunk a bokrok tüskéi közé //5**//. Mivel én kerültem ezúttal alulra, így a nő súlya és lendülete csak még mélyebbre kényszeríti hátamban, vállaimban a tüskéket. A fájdalomtól, melyet tetéz sérült karom szűnni nem akaró fájdalma, felordítok újfent, s egyazon lendülettel feszülnek meg ép karom izmai, hogy ahogy megragadtam, úgy rántsam közelebb magamhoz a lehetetlennél is - nem törődve vele, hány tövis kerül még a hátamba a póló vékony anyagán át - hogy fogaimmal a nyakába harapjak, sőt: eltolva közben magamtól, igyekszem egy csinos kis darabot kiharapni belőle - lehetőleg a nyaki artériát érintve.
//* 1-2 észlelem és kitérek előle 3-4 elér, de nem kritikus ponton 5-6 telibe kapom a rúgást
** 1-2 Sura beépít a rózsaágyásba 3-4 beépít és elrántom, de ki tud a fogásomból szabadulni félúton 5-6 magammal rántom és biztos a fogásom a vállán //
Kezdőlap
//
XD //
//
