• 6 Nem jött össze a rúgás, annyi baj legyen. Bár történelmi pillanat lett volna amolyan „egy legyet két csapásra” módon Alignakot és a helyi Protektort is térdre kényszeríteni, de… talán majd egyszer. A rózsaágyásos támadásom se épp úgy jön össze, ahogy tervezem, de azt hiszem, még mindig szerencsésebbnek tudhatom magam nála – mivel ő kerül alulra, így a tövisek jó részét ő fogta fel, ahhoz képest ami nekem jutott, elenyésző. Nem mint ha nagyon bánnám, itt különösen igaz a mondás, hogy jobb adni, mint kapni. Adok én mást is neki, olyat, aminek kevésbé örülök. A franc essen belé, hogy pont harcos, és nem informátor, így aztán olyan erővel ránt magához, örülök, hogy a kezemmel sikerül megtámaszkodnom a feje két oldalánál, egyenesen a rózsába tenyerelve. Ahogy a nem is olyan apró tövisek a már amúgy is végigvágott tenyerembe mélyednek, én is beszállok fájdalom inspirálta kiáltásba, ami hamar ordításba megy át, amikor kihasználva a védtelen helyzetemet, kiharap egy tekintélyes darabot a nyakamból /4/. Nekem sem kell több… Visszalökve magam ülő helyzetbe egyből a nyakamra szorítom az alkarom, addig, amíg néhány erős dörgöléssel meg nem szabadulok a tenyeremben lévő tövisek nagy részétől – onnantól már a tenyeremet tapasztom a sebre, amiből megállás nélkül dől a vér, vörösre festve a ruházatomat. Én pedig, a sokktól megriadva vetítem a fejébe azt az illúziót, amire néhány pillanattal ezelőtt nem került sor. A mozdulataim, a sérüléseim mind láthatja, annyi különbséggel, hogy az én női testem helyet saját maga eredeti indián testét láthatja maga előtt. Innentől kezdve ha megszeppen annyira, hogy elfelejtsen támadni pár másodpercig, akkor már lendítem is a másik karom, hogy könyökkel az arcára mérjek egy ütést, lehetőleg orrot, vagy más csontot törve – ügyelve arra, hogy halálos azért ne legyen, csak rohadtul kellemetlen. Ha pedig egyből támadna, nem hagyva időt, hogy kivitelezzem a mozdulatsort, akkor egyszerűen csak lefejelem. Még ha mindketten agyrázkódást is szenvedünk, az biztos, hogy ő hosszabban „élvezheti” a mellékhatásait.
// páros – magához ránt, sikerül kiharapnia a nyakamból egy darabot; páratlan – nem jön össze a nyakcsócsálás //
Torz, őrült vigyor szalad fájdalomtól ittas arcomra, ahogy nyakához kapva elhátrál tőlem. Vére arcomat, fogaimat szennyezi, fémes íze a számban egyenlő a győzelem ízével számomra. Az egész helyzetbe az elémbe táruló kép az, ami bezavar: nincs többé Sura, a nő helyett mintha csak tükörbe néznék és kívülről látnám önmagamat. Valahogy így festhettem egykoron, mikor ezek a férgek az életemre törtek, azt gondolván, megszabadulhatnak ezzel tőlem. Felmorranok bosszúsan, de ez a férfi szájából sokkal inkább hangzik emberinek, mintsem egy fenyegető vad morgásának. Hát gúnyt űz még most, ilyen helyzetben is belőlem ez a bolond lány?!
Hangos reccsenés és fájdalom az, ami elmémbe szökik és... vér? Ez határozottan vér íze a számban! Szólnék, de alig rándul izom az arcomon, máris éles fájdalomérzet hasít belém. Azt hiszem, eltört az orrom. Odanyúlnék, erre felordítok... súlyosabb a helyzet, mint hittem. Bírom én azt, ha gyepálnak, de szeretném tudni, miért! Miért törték el az orromat és mivel érdemeltem ki, hogy kurvára nem érzem a jobb karomat, csak az agyig hatoló fájdalmat a helyén?! Minderre rátesz egy lapáttal a fáradtság, ami most, hogy Alignak szelleme elhagyott, rám telepedik a mágiahasználat végett. - Jyotss... mih... mitörtént?! - Őszinte értetlenséget és fáradt fájdalmat tükröznek a szemeim, még ha fogaimat összeszorítva is tűröm a fájdalmat, amit lógó karom és felültemben a rózsatövisek okoznak. Megszédülök a hirtelen mozdulattól, de mindez mit sem számít, hiszen a nő tiszta vér, én meg bár semmit nem értek az egészből, az ő segítségére igyekszem sietni. Mondjuk azzal, hogy az értetlenül álló civilekre ordítok, hogy valamelyikőjük segítsen már, nehogy nekem itt elvérezzen a nő. Elfeledkezek a fáradt, értetlen sokktól még arról is, hogy farkas a másik, méghozzá nem a ma született fajtából. Az egyetemre kell mennünk. Abigail... Abigail biztos tud valamit tenni érte, én csak a nyomókötéshez értek, de a nyakát mégse szoríthatom el...
Könyök röppen, csont reccsen, én pedig már épp készülnék, hogy kissé esetlenül, legalább fél kézzel tovább püföljem a Protektort, mígnem bele nem ájul a rózsákba, amikor megszólal, a kezem pedig a levegőben áll meg, hogy aztán visszaejtsem magam mellé. ~Végre, hogy megjött az esze, kedves Protektor úr…~ üzentem mentálisan a férfinak, mert a nyakamból még mindig úgy dőlt a vér, hogy inkább meg se mertem szólalni, nehogy nagyobb kárt tegyek benne, mint ami már így is van… Csak ülök a lábán, mozdulatlanul, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy épp felülne a szerencsétlen… A kezem még mindig a nyakamra szorítva, miközben, a szemem pedig becsuktam pár pillanatra, hátha így kicsit alább hagy a szédülés… Súlyos a seb, de szégyen lenne, ha kifogna rajtam… csak kicsit nyugton kell maradnom, pihenni, várni, nem mozogni… Hogy mi történt? ~Alignak beleszeretett a bicepszébe, aztán meg úgy gondolta, hogy kóstolgat egy kicsit… ~ foglaltam össze röviden-tömören a választ a kérdésére, azt meg inkább nem akartam tudni, hogy hol kötött ki végül a falat husi a nyakamból. Amikor az emberekre rivall, csak ráncba szökik a homlokom – nem mint ha bajom lenne a segítséggel, de akarom én azt a felhajtást, amit majd amiatt csapnak, hogy miért nem patkoltam el egy ilyen sérüléstől? Még vártam pár pillanatot, aztán lassú mozdulattal kászálódtam le az őrzőről, had másszon ki ő is az ideiglenes fakír-fekhelyről, magam pedig csak néhány lépéssel arrébb rogytam le, a földre. ~Ha ért a gyógyításhoz, megköszönném a segítségét. ~ üzenek felé. Nincsenek nagy igényeim, én már annyinak is örülnék, ha nem kéne tovább őrizgetnem a nyakamon a foglenyomatát. Na jó, meg azt is díjaznám, ha sikerülne némi plusz infót kideríteni az estéről, vajon a többiekhez is beköszönt-e az öreg, no meg ki a búbánat örül most a képességemnek, mint majom a farkának… Akár kinél is kötött ki, kérem vissza de rögtön!
Elképesztően sokat jártam ide, úgy ismerem a helyet, mint a saját tenyeremet. Szinte minden tavasszal, amikor kellemessé kezd válni az idő, akkor rendszeressé válik nálam, hogy amióta az Útvesztő áll, hacsak rossz kedvem van és úgy érzem, hogy nem találom a megfelelő kiutat az életből, akkor eljövök ide és addig kanyargok, amíg el nem hiszem, hogy a valóságban is ugyanilyen könnyen meg fogom találni az utamat, azt, amelyen járnom kell. Persze ez nem igaz, álnok önámítás az egész, de az én lelkemnek jólesik, hát űzöm, nem törődve azzal, hogy mit is gondolhatnának erről mások. Most nincs még tavasz, de ide van megbeszélve találkozóm egy Őrzővel, akitől tanulhatok, szóval kedvtelve jöttem, azzal a boldog tudattal, hogy nem idegen terepen fogom égetni magam. Persze ettől még kerülhetek olyan helyzetbe, hogy állok, mint egy eszelős sült hal, s nem tudom egyetlen kérdésre sem a választ, de mivel ez nem vizsga, hanem még tanulni fogok, így azt hiszem, hogy annyira nem kell szégyelljem magam. Türkiz kabátomhoz most fekete sálat kötöttem és vörös, oldalirányú hajfonatom is a sálhoz illő, fekete, nagybojtú kötött sapka alól kandikál ki. Kesztyűm is ebből a szettből való, kapacitív darab, így nem kell folyamatosan azzal foglalkoznom, hogyan fagy le a kezem, hogyha előveszem menet közben valahol a telefonomat. Az Útvesztő bejáratánál - az előre leegyeztetett helyen - várakozom, türkiz csizmába bújtatott lábaimon egyikről a másikra helyezem át testsúlyomat. Mellkasom előtt keresztbe font karral védekezem a hideg ellen, s áldom az eget, hogy idén a szokottnál kevésbé volt kemény tél. Az biztos, hogy már az első itt eltöltött percben eldöntöttem, hogy nagyon helyesen gondoltam akkor, amikor csak tavasszal jöttem ide, hogy a tél nem az útvesztőhöz illő évszak. Sebaj, a tanulásért mindent - majdnem - de komolyan!
Körülbelül két hete kaphatott egy üzenetet a Krónikástól, hogy kicsit be kellene segítenie egy leányzó oktatásába. Ekkor már tudta, hogy Alice-nak is szüksége lesz a szakértelmére, így próbálta ugyanazon hétvégére időzíteni a dolgot, és kissé úriemberhez méltatlanul, és szigorú tanárra jellemzően csak egy időpontot ajánlott fel, de úgy volt vele ez is pontosan megteszi, legalább kiderül mennyire eltökélt a számára még ismeretlen ifjú hölgyemény. Fekete zakó, fehér ing, zakóhoz passzoló élére vasalt fekete nadrág, fekete köves mandzsetta, és persze egy vékonyított sötétszürke selyem nyakkendő. Efelett a hideg ellen védő combközépig érő vászonkabát, és egy bőrkesztyű mely tökéletesen passzol, a fekete olasz stílusú bőrcipőhöz, mely kissé a negyvenes évek elegáns férfidivatjára hajaz stílusban. Baljában hasonlóan fekete vékonyított bőr aktatáska, míg fején kimért, ám mégis az összképet nézve stílusos levart sötétszürke smici sapka. Körülbelül öt perc lehet a találkozóig amikor is belép a botanika területére, és ránéz karórájára. ~Lássuk pontos lesz-e?~ Békésen lépdel végig a bevezető ösvényen, és nem is kell sokat várni, hogy észrevegye a csinos teremtést. Apró mosoly jelenik meg arcán, de hogy ezt az ifjú leányzó nőiességének, vagy pontosságának szánja, az a saját titka marad. Kezéről a kesztyű lekerül, ám nem nyújt kezet, az illem úgy diktálja, hogy mindig a szebbik nem tagja ajánlja fel ezen kegyet. Ha így történik, természetesen elfogadja azt és úgy mutatkozik be, ha nem, akkor előveszi telefonját, és beállít egy jelzést a maga számára, mivel ideje részben kötött, s csak ezt követően mutatkozik be. - Örvendek, Franz Meyerhof, Anchorage-i Kirendeltség. Remélem nem okozott problémát a helyszín és az időpont. Van kedve sétálni? Talán úgy nem lesz annyira kötöttnek tetsző a találkozásunk, és nem is fognak a végtagjaink elgémberedve lefagyni.
A pontosság olyan erény, amivel mindenképpen rendelkezem. Nem szeretem azt, hogyha valakinek várnia kell rám, bár én gond nélkül várakozom, nem igazán érdekel. Ha van nálam fülhallgató, márpedig mindig van, akkor a telefon állandóan kéznél van egy kis zenehallgatásra, amivel elüssem az időm, így például Dimitrisre is tudok várni, nem is keveset. Bár rá ki ne várna? Ha nem lenne a mentorom, akkor is.. Áh! Nem szabad ebbe belemenjek gondolatban, mert mégis tanulni jöttem ide, s az életem személyes bonyodalmai kicsit sem relevánsak, még csak gondolatban sem a mai napon. A protokollt sosem szerettem, de azért ugatom éppen annyira, hogy ne tűnjek bunkónak, szóval kezet is nyújtok a férfinek annak rendje és módja szerint. - Szép napot! Pandora Scarlet Mallory! Örvendek a szerenvsének, Mr. Meyerhof. Kezdem az udvariassági körökkel. Persze a nevemet nyilván tudja, de olyan bután hangzott volna, hogyha nem mondom el, szóval inkább tettem így, s osztottam meg vele egy esetlegesen már tudott információt, semmint hogy suta maradjon az egész és aztán kiderüljön, hogy mégsem tudta, aztán égjek, mint az a bizonyos német épület. - Egy cseppet sem okozott gondot, nagyon szeretem ezt a helyet, gyakran járok ide, ezt be kell vallanom. Válaszolom a kérdőhangsúly nélküli, általam kérdésnek megítélt mondatra. Aztán a tényleges kérdésre is reagálok. - Igen, van, köszönöm. Hidegebb van itt, mint Anchorage-ban, azt mondják. Ez igaz? Kérdezek én is, mert csak úgy jön. Mondjuk utólag elég hülyének érzem magam. Azh időjárásról csevegni valakivel, akitől tanulni fogok? Grande sablonos! De azért mosolygok hozzá, rosszat nem akartam én. Remélem nem is veszi annak a férfi. Mindenesetre arra indulok, amerre ő szeretne, s figyelő álláspontra helyezkedem.
Az elmúlt időszakban Bria nem volt épp a legjobb hangulatban, és nem igazán tudtam, miért. Volt egy eltűnése is, és őszintén, nagyon aggódtam miatta, többször át is mentem hozzájuk, hogy most akkor mi a helyzet, aztán amikor megkerült, igyekeztem ott lenni mellette. Aztán egy ideig jól mentek a dolgok, vagy legalábbis jobban, de most valamiért megint morcosabb. Úgyhogy értelemszerűnek tűnt az a lépés, hogy elcsalogatom valahová kicsit vidulni. Vettem neki egy kisebb ajándékot is, amit majd átadok, ha teljesítette a feladatot, tényleg csak apróság, de szerettem volna, ha végre látok egy őszinte mosolyt az arcán. Nagyon rég ismerem, barátnők vagyunk, és bár olyan sokszor nem találkozom vele, mint Pandával, főleg az utóbbi időben, amikor kissé zavarossá váltak a dolgok a jelek szerint mindkettőnk életében. Neki még azt sem volt alkalmam elmondani a nagy kitárulkozásom idején, hogy visszakaptam a lányomat. Azt tudja, hogy van, de nem konkretizáltam, csak hogy kamasz koromban örökbe adtam, és emiatt sírom el magam majdnem mindig, ha kisbabákat látok. Mondjuk, ez már pár hónapja szerencsére elmúlt, s egyre jobb lesz talán, hogy Maya végre velünk van. Az persze fura, hogy egy tető alatt élek Jacksonnal, de megférünk egyelőre egymás mellett, és ez a lényeg. Azt beszéltük meg, hogy a Botanikus kert bejáratánál találkozunk, és amint meglátom a vörös loboncát, már sietek is elé, hogy megöleljem. - Szia! Hogy vagy? Támadom le rögtön, rám aztán nem lehet mondani, hogy olyan sokat teketóriáznék. S ha mindez megvolt, már mehetünk is befelé. - Mit szólsz egy kis labirintusból kijutási versenyhez? Egyébként két kávé is várakozik a kezemben, úgy ahogy szereti ő, s szeretem én, még forróak szerencsére, hiszen Bria sosem késik, csúnya is lenne egy ügyvédbojtártól. Remélem, nem fogja nagyon utálni a dolgot, mert ha mégis, nos, akkor… semmi, majd rögtönözök, az is megy. - Van ám meglepim is. Fűztem hozzá, hátha némi hangulatot azért csinálok neki a dologhoz, egy kis ösztönzés sosem árt.
Az utóbbi időben a társasági életem elég aggasztóan leredukálódott. Ennek egyáltalán nem örültem, mert nekem lételemem, hogy emberek között legyek, pedig általában az ügyvédekre nem ez a jellemző. Azt hiszem, hogy talán ezért szoktak rendszerint meglepődni, amikor kiderül rólam, hogy miféle hivatást választottam. Persze ez engem sohasem zavart különösebben, az viszont annál inkább, hogy csak anyu falatozójáig mentem el, meg vissza haza. Ó, esetleg nagyiékhoz, vagy arra a néhány órára, ami még maradt erre a félévre, de máskor nem nagyon voltam emberek között. Csak az irodában ültem a nap nagy részében, ami éppen annyira volt izgalmas, mint amennyire unalmas is. Az új helyzeteknek mindig megvan a maguk varázsa, de az idővel elmúlik. Nálam ez a pillanat nem jött még el, mivel csak nemrég kezdtem meg a pályafutásomat az ügyész úr mellett, de azt máris tudtam, hogy az irodai aktakukac szerepét nem nekem találták ki. Hogyan lehetne mégis összeegyeztetni azt, hogy érdekel a jog, de azt ne irodában kelljen gyakorolnom? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, lehetséges megoldást kutatva minden egyes agysejtemmel, miközben a botanikus kert felé kormányoztam az autómat. Amikor Nonó felhívott, eszem ágában sem volt visszautasítani a meghívását. Egyrészt már szégyelltem magam, amiért mostanában ennyire eltűntem a látóköréből, meg mindenki máséból is, másrészt már hiányzott, és vágytam egy kis csevegésre, úgyhogy egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem. Pár percet késtem csupán, amit próbáltam még kevesebbre csökkenteni a sietős léptekkel, amiket felvettem a parkolótól, a bejáratig vezető rövid szakaszon. Nem is volt nehéz meglátni a szintén vörös üstökkel megáldott barátnőmet, mire az én arcomon is megjelent egy mosoly, és már messziről integettem neki. - Sziaaaa! - öleltem át én is szorosan, kicsit még pördülve is vele. Ma jobb hangulatban voltam, ráadásul már a Jackson-féle problémát is kezdtem elfogadni és feldolgozni, így a hangulatom is helyrerázódott valamelyest. Vagy legalábbis már nem volt olyan ingadozó a kedélyállapotom, mint amikor legutóbb találkoztunk egymással. - Köszönöm, remekül! Az ügyészségről jöttem! Áh, hihetetlen az egész! - kezdtem bele máris, közben a kezemmel hadonásztam lendületesen, mint mindig, amikor nagyon belelendülök a mesélésbe. - Látnod kellene, pont olyan, mint a filmekben! - magyaráztam tovább, miközben automatikusan megindultam mellette a bejárathoz, hogy ne csak idekint ácsorogjunk. - És te, hogy vagy? Úgy örülök, hogy látlak! - nos, azt hiszem, hogy senki nem lepődött volna meg minket látva azon, hogy barátnők vagyunk. Én is pont úgy szerettem egyből belecsapni a közepébe, mint ahogyan Nonó sem töltötte az időt azzal, hogy kivárja, amíg én érdeklődöm tőle előbb. - Rendben van, benne vagyok! Egy kis jó mókáról sosem mondanék le! - nevettem el magam, belekarolva a leányzóba. Tényleg tetszett az ötlet, kíváncsi voltam, hogy melyikünk lesz az, aki eredményesebben ki tud jutni ebből az útvesztőből, bár emlékeim szerint nem olyan bonyolult. Vagy azóta variáltak volna rajta? Akkor legalább izgalmasabb lenne ez az egész, az egyszer biztos! - Tényleg? Miféle meglepi? A kávén kívül? - néztem rá elkerekedett szemekkel, miközben belekortyoltam a papírpohár tartalmába. - Hm! Pont, ahogy szeretem! - állapítottam meg elbűvölten, és még egy puszit is kapott köszönésképpen az arcára.
A pördülésnek igazán örültem, határozottan jót tett a kis lelkivilágomnak, hogy jobb hangulatban találtam, már komolyan aggódtam, hogy mi a fene lehet vele, de nagyon nem akartam erőszakoskodni, hogy mondja el, hisz az nem vezet sehová az esetek nagy részében. Egyszer-egyszer rákérdeztem, de nem nagyon kaptam értékelhető választ, szóval annyiban hagytam. - Tényleg? Ezek szerint élvezed, az tök jó. Reméltem, hogy így lesz. Akkor már gyakornokoskodsz is? Érdeklődve hallgattam, mert tényleg foglalkoztatott, mi van vele, még ha az ügyvédek annyira nem is, valahogy a filmekben is tök unalmasnak találtam őket, persze volt egy-kettő, amik erre voltak kihegyezve, és nagyon is érdekesek voltak, de a többség azért nem ilyen, pláne civilben. Mondjuk, Bria biztos nagyon csinos kosztümben, és mi tagadás, az öltönyös pasikban is van valami, csak nem árt, ha mellé nem olyan karót nyeltek, mint madárijesztő a búzamezőn. - Egész jól, köszi. Túl vagyok egy költözésen, meg ugye most már velem van a kislányom, szóval minden csodás. Azért ez enyhe túlzás, de sokkal jobban érzem magam, mint az elmúlt években bármikor, és Jacksonnal sem akarjuk 0-24ben kinyírni egymást, ami azért igencsak szép haladás. A kicsit is becsülni kell. Nem, egyébként tényleg jól érzem most magam, de nagyjából addig lesz ez így, amíg Jackson haza nem ficcen a kiszemeltjével, akkor majd csendesen a dugámba dőlök, erőszakkal vágva jó pofát hozzá. - Zene füleimnek! Remélem, hogy ez az ügyvéd móka nem fogja ezt kiölni belőle, bár én sem lettem savanyú attól, hogy gyógyszerész lettem, szóval nem gondolnám, hogy meg kellene tőle változnia. Egyébként is, életrevaló csaj, és mivel ügyvéd akar lenni, biztosan élvezni is fogja, meg a jelek szerint ebben nincs is hiba. A labirintus tuti nem sokkal bonyolultabb, de én például kislányként jártam benne utoljára, és nem nagyon emlékszem, bár nem is az a lényeg, hogy én jussak ki belőle, hiszen én szerettem volna meglepni őt, felvidítani kicsit, bár úgy tűnik, mostanra kicsit okafogyottá vált a dolog, mert sokkal jobb hangulatban van. Mindenesetre attól még nem fogok hazakullogni, a megvalósítás ettől függetlenül jöhet, aztán majd maximum beülünk valahová, bár tovább nem nagyon terveztem, amolyan hasra ütésszerűen jön, aminek jönnie kell. - Hát milyen meglepetés lenne, ha elárulnám? Ahhoz át kell verekedned magad ezen a legyűrhetetlen labirintuson. Kuncogtam, mert hát mindketten tudtuk, hogy ez szemernyit sem igaz, meglehetősen vicc kategóriát képes komolyságban a sövényremekmű, de nekem tetszik, és legalább kicsit játékosabb módon lephetem meg. - Van, ami nem változik. Mosolyogtam, és büszkén húztam ki a puszira magam, akár egy kislány, aztán, már tereltem is a bejárat felé, mert szerettem volna, ha eljut a kis ajándékomig. Nem tehetek róla, szerettem meglepni azokat, akik fontosak nekem.
Nem is sejtettem, hogy milyen érzékenyen érintette Nonót, hogy rossz kedvem volt az elmúlt időszakban. Bár, ha tudtam volna, meglepődnöm szerintem akkor sem kellene rajta, mert ez a dolog kölcsönös volt. Régi barátnőm volt már, és egyébként is, ha valaki közel állt hozzám, azért igyekeztem bármit megtenni, amit csak tudtam. Ha rossz kedve volt valakinek, alapvetően is fel akartam vidítani, nemhogy akkor, ha olyanról volt szó, aki még fontos is nekem. Szóval, azt hiszem, hogy fordított esetben én is igyekeztem volna mindent megtenni azért, hogy javuljon a helyzet nála is, már a kedélyállapot terén. Nyilván, sajnos a problémákat nem tudtam volna megoldani senki helyett, akkor sem, ha szerettem volna. - Hát, azért még nem telt el olyan sok idő, hogy messzemenő következtetéseket tudjunk levonni, de eddig tényleg tetszik. Vannak érdekes esetek, de még úgysem látok bele teljesen, talán majd idővel több dologba is be leszek vonva. Remélem, hogy itt nem az lesz, mint sok más helyen, hogy a gyakornokokra bízzák a legrosszabb munkákat, és ha letelt az idő, úgy sétálnak el, hogy valójában semmi újat nem tanultak... - kicsit tényleg féltem ettől, de eddig nem mondtam még ki hangosan senkinek sem. Anyának is azt próbáltam mutatni általában, hogy nagyon tetszik, és mindennel elégedett vagyok. Nem akartam, hogy aggódjon, hiába vagyunk mindig őszinték egymáshoz, de ezzel még valahogy akkor sem voltam képes előhozakodni. Talán majd idővel. - Költözésen? És még csak meg sem hagytad az új címed? Se házavató buli? - persze csak cukkoltam - legalábbis félig-meddig -, mert tudtam, hogy egy gyerek mellett az ilyesmi nem olyan már, mint régen. Hiába nincs gyerekem, és valószínűleg még évekig nem is lesz. Egy pillanatra eszembe jutott Jackson, hogy neki hirtelen lett egy, de gyorsan el is hessegettem a gondolatot, mielőtt véletlenül rossz kedvem támadna miatta. - Egyébként nyugodtan szólhattál volna, hogy segítsek! Szívesen mentem volna, tényleg... - néztem rá kicsit szemrehányóan, mert nem tudtam véka alá rejteni, hogy megsértődtem emiatt. Jó, nem úgy kell elképzelni, hogy nem fogok most hosszú hetekig hozzászólni, de azért rosszul esett. Ez szerintem érthető. - Mióta van veled? - kérdeztem végül kíváncsian, amikor észbe kaptam, hogy erről még nem is nagyon beszéltünk. - Remélem, hogy valamikor majd találkozhatok vele... vagy egyelőre még túl sok neki az újdonság? - mivel ez is benne volt a pakliban, és kivételesen nem akartam túl rámenős lenni, hanem sokkal inkább tapintatos, így magától értetődően jött a kérdésem, amíg szóba nem került a labirintusban tervezett kis túránk, mert akkor valahogy erőt vett rajtam a jókedv, és máris lelkesedve álltam a kihívás elébe. Az ilyenek annyira üdítőek tudnak lenni a mindennapokban, egy kis izgalmat csempésznek az unalmba. Jó, hogy mi meg tudtunk maradni ilyennek, bár Naomi jóval előbb lépett ki a nagybetűs életbe, mint én. - Hát olyan, amit előre tudok, de eljátszhatnám legalább, hogy meglepődtem! - teljesen komolyan válaszoltam a kérdésre. - Na, jól van, megpróbálom majd akkor kiverekedni magam innen, mert most már túlságosan kíváncsi lettem. De ugye azért te is velem tartasz, és nem egyedül kell nekivágnom? Ha már eltévedek, legalább legyen hozzá társaságom is, míg várjuk a megmentő herceget! - viccelődtem tovább, kortyolgatva a frissen kézhez kapott kávémat. - Na, gyere, akkor induljunk el, mert lehet, hogy estig sem találunk ki... - egyértelmű túlzás volt, de már húztam is magam után a bejárathoz, hogy azt követően megindulhassuk magához a labirintushoz.
- Én is szurkolok, hogy ne így legyen, mert sajnos tény, hogy többnyire ez a helyzet. Persze, most még gondolom inkább amolyan megfigyelő vagy, aztán majd idővel alakulnak a dolgok, ha jól emlékszem, ügyvédbojtárként is le kell húznod pár évet. Azt már nem tudnám megmondani, hogy ez mit is takar pontosan, de ő bizonyára sokkal jobban tudja, elvégre, ő fog ebben a szakmában dolgozni. Rajta kívül nincs is ügyvéd ismerősöm, bár azt hiszem az egyik őrző harcos az, de vele még nem igazán sikerült összeismerkednem. - Igazság szerint nem terveztünk házavató bulit, a címemet meg bármikor megmondom, ne viccelj. Nem postáztam ki senkinek külön, talán Pandának írtam egy sms-t, de még ő sem járt ott. Meg aztán, előbb tényleg nekünk kell megszoknunk a helyzetet, aztán majd jöhet a népvándorlás. - Ohh, nem volt olyan nagyon sok cuccom, bútorokat meg nem is vihettem mert ugyebár béreltem az előző lakásomat. Még nem mondtam le egyébként a bérleti szerződést, mert egyelőre még úgy érzem, szükségem van egy menekülési útvonalra, bár idővel meg kell tanulnom majd, hogy ez nem jár, és fel kell égetnem ezt a hidat. Egyelőre még szükségem van rá. - Meg aztán, te sem voltál épp a legjobb állapotban, hogy ilyen miatt zargassalak, gondolhatod. Eszembe sem jutott megkérni, de nem csak őt, senkit sem. Nem volt szükséges. - Szeptember óta, és persze, hogy láthatod, csak még egy kicsit szokja meg az újdonságokat, meg a sulit, de aztán semmi akadálya nem lesz. Mosolyodtam el, kíváncsi voltam, hogy miként fog Maya viszonyulni a számunkra fontos emberekhez, Pandát biztos csípni fogja a vörös haja meg a pocsék viccei miatt, Bria szintén vörös volt, s emellett nagyon kedves, és bájos, nem hiszem, hogy akad olyan, aki ne kedvelné. - Ajj, az nem is meglepetés. Csóváltam a fejem, de reméltem, tényleg nem számít nagy dologra, apró kedvességről van szó, nem másról. - Hogyne, mehetünk is, ketten eltévedni úgyis izgalmasabb. Kuncogtam, szerintem ebben ő jobb nálam, Pandával bezzeg sosem találnánk ki, abban is biztos vagyok. Szóval kávéstul megindulhattunk a sövényfalak között, nem volt olyan magas, hogy zavaró legyen, szóval nem éreztem benne rosszul magam. Nem mintha lett volna választásom, mert húzott maga után, én meg engedelmesen követtem, mintha mi sem lett volna természetesebb, aztán el is kezdhettünk kacskaringózni. A szerencsétlenségem úgy tűnik, Briát is kísérti, mert valahogy nem sikerül megtalálnunk sosem a helyes utat, és mindig falba ütközünk. - Nem úgy volt, hogy ez egy könnyű, rövid labirintus? Fonalat nem hoztam... Nyöszörgöm úgy negyed óra után, és végül úgy döntök, hogy inkább mindenben követem a barátnőmet, és nem próbálok meg másfelé kacsintgatni, hátha kijutunk, ha csak ő próbálkozik.
- Hát igen, elég sok idő lesz valószínűleg, mire saját ügyeket is kapok, bár afféle megfigyelőként, vagy segédként már lehet, hogy pár hónap múlva ott lehetek Mr. Wilburn mellett! - lelkendeztem egy kicsit, bár erős a gyanúm, hogy inkább csak álom fog ez maradni részemről, mert ilyen fiatalon még úgysem lesz lehetőségem túl sok dologra, hiába éreztem magamban az elhivatottságot, meg rajongtam volna a helyzetért mindennél jobban. Ki kellett járnom az utat előtte, de talán ezzel a lelkesedéssel, ami nekem van, nem lesz nehéz eljutni a célig. - Most még inkább papírmunkát kaptam, meg régi anyagokba nézhettem bele. Mintha az egyetemen nem ugyanezt tanultam volna az elmúlt években... - horkantam fel cseppet sem nőiesen, de inkább elűztem az ellenérzéseimet, mert alapvetően még mindig nagyon örültem, hogy már eddig is eljuthattam, és egyáltalán volt lehetőségem az adminisztratív dolgokra is. Még ha nem is túl izgalmasak nekem. - Kár, pedig biztos jó lenne... - szomorkodtam néhány másodperc erejéig, de nyilván nem egyszerű egy gyerekkel megtenni ilyesmit, meg nem is akartam erőltetni. Ha nem akartak, hát nem lesz, bár biztos vagyok benne, hogy ha meggondolnák magukat, én lennék az első, aki megjelenik a küszöbön. - Tudod, hogy attól függetlenül szívesen segítettem volna! - nagyon figyelmes volt, meg kedves tőle, de igazság szerint pont elterelte volna a figyelmem azzal, ha feladatot ad. Ettől függetlenül igyekeztem nem megsértődni rajta, mert tudtam, hogy csak az én érdekemben, figyelmességből akart kihagyni. - De már jobban érzem magam egyébként is! - már majdnem túl is léptem a gyerek témáján, és inkább a jövőbe tekintettem. Nem tudtam még, hogy mi lesz velünk, de szándékomban állt idővel kideríteni, és nem akartam, hogy ennyi legyen az, amiért mégis kihátrálunk. - Rendben, nagyon kíváncsi vagyok már rá! - bólogattam, szélesedő mosollyal. Tényleg így volt, nem csak udvariasságból mondtam. Az amúgy sem túlzottan a szokásom, általában meg szoktam mondani a véleményemet. Sajnos akkor is, ha tudom, hogy inkább le kéne harapni a nyelvemet. - Meg a címet mindenképpen mondd majd meg, hogy tudjam, hol keresselek! - ismételtem el újra, hiszen azóta még mindig nem hangzott el az általam áhított információ. Nem mintha most azonnal oda akarnék rohanni, és emiatt létfontosságú lenne tudnom, igazán ráért majd akkor is, amikor elválnak ma az útjaink. - Jól van na, tudom! - keseregtem picit, lebiggyesztett szájjal, de nem volt ám igazán komoly. Inkább csak viccelődésnek, kötekedésnek szántam. - Pedig igyekeztem volna a lehető leghitelesebben eljátszani a meglepettséget! - bizonygattam tovább, hátha mégis meggondolná magát, miközben befelé tartottunk a labirintus irányába. - De nem fogunk eltévedni! - jelentettem ki végül, mert csak poénból mondtam, hogy nem fogunk kitalálni. Hogyne találnánk? Hát ez csak valami kis egyszerű, inkább játéknak nevezhető útvesztő volt, amiből kijutni játszi könnyedséggel lehet. Elég csak felállni valamelyik padra, és elnézni a sövény felett. Legalábbis gondoltam én ezt, de úgy látszik, hogy valamit variálhattak rajta azóta, mióta nem tettem be ide a lábamat, mert most egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak eljutni a végéig. - Én is azt hittem! Pedig biztos, hogy nem ilyen volt! - kötöttem az ebet a karóhoz, aztán pár pillanatig a gondolataimba mélyedve, beleharaptam az ajkamba. - Nem értem... - néztem körül jobbra, majd balra. Nem is nagyon volt ma ember körülöttünk, így vagy jobb, hogy nem látták a bénázásunkat, vagy rosszabb, hogy senki máshoz nem tudtunk tanácsért fordulni. - Vagy megisszuk a kávét, ha már úgyis elhűlt, és dobáljuk a papírpohár darabjait - vetettem fel az ötletet -, vagy valamelyikünk feláll a másikra, és kinéz felül! - úgy gondoltam, hogy csak ez a kettő működhet megoldásként. - Fenébe, hogy itt nincs pad... - dünnyögtem morcosan, körülnézve az adott szakaszon.
- Az tök menő lenne. Mondjuk, én biztos paráznék, hogy egy bűnöző családja betalál. Már persze, ha börtönbe kerül, vagy épp te bizonyítottad be a bűnösségét. Mondjuk, miket beszélek, azt sem tudom, mire specializáltad magad. Lehet, hogy nem is büntetőjoggal foglalkozik, akkor ez nem is fog játszani. Valahogy ezt még sosem jutott eszembe megkérdezni. Ez a Mr. Wilburn dolog némileg lesokkol, de ugyanúgy mosolygok tovább. Elképzelhető, hogy előbb-utóbb akkor köze lehet majd hozzánk is. - Hát, lehet ez a jobbik megoldás, minthogy beledobjanak rögtön a mély vízbe. Meg hát, a főnököd biztos nem volt ott az egyetemen, hogy felmérje a tudásodat. Az én apám nem hitte el, hogy értek a szakmámhoz, amíg be nem bizonyítottam neki. Azt mondjuk megérzem, hogy papírok felett görnyedni nem buli, én sem élvezném kifejezetten. - Tudom, és máshonnan is lett volna segítségem, de senkit sem hívtam fel ezzel kapcsolatban. Valóban nem is éreztem szükségét. Fölösleges is lett volna pár bőröndnyi ruhához, abban a lakásban szinte semmi sem volt az enyém. A legnagyobb területet szerintem a kávéfőzőm foglalta el. No de, nem fogok tovább magyarázkodni ezzel kapcsolatban, hogyha segítségre lett volna szükségem, akkor szólok, elhiheti. - Az a lényeg, hogy jobban vagy. Tettem hozzá gondolkodás nélkül, mert így is éreztem, az mind nem számított, hogy én mi mindent őrlődöm, ha a barátaim is rosszul vannak. Szerencsére most már Panda is tök szuperül van, összeházasodtak, meg minden, szóval öröm és boldogság van. Én meg olyanokon veszekszem Jacksonnal, hogy kár is rá gondolni. Nem mintha mi egy pár lennék, csupán csak együtt élünk Maya miatt, bár fogalmam sincs, meddig lesz ez tartható állapot. - Persze, ki nem hagynám, majd elküldöm sms-ben. Ciki, nem ciki, én még mindig hajlamos vagyok elfelejteni, hogy melyik is az az utca, és a házszámban sem vagyok mindig biztos. Haza is csak azért találok, mert tudom, hogyan néz ki. Következésképp inkább nem égetném magam azzal, hogy rossz címet mondok neki, majd megírom, biztos, ami biztos. Persze, ha tovább firtatja, meg fogom mondani, hogy egyszerűen mindig kimegy a fejemből, és kész. Ismer, tőlem ez abszolút nem meglepő. Az elég hamar kiderült, hogy Bria is kicsit alulbecsülte a labirintust. Tuti van valami gyerek verziója is, amivel elszórakoztunk kiskorunkban, legalábbis nekem rémlik, de aztán lehetséges, hogy az nem is Fairbanskben volt. - Vagy csak elbutultunk az évek során. Kuncogok, igaz nagyon rég voltam itt utoljára, lehet, hogy tizenéves kamaszként azért ennél jóval frissebb volt az agyunk, vagy nem tudom, mi lehet a gond. Talán tényleg variáltak rajta. - Azt ne, még a végén visszazavarnának, hogy takarítsuk fel, nem lenne éppenséggel kellemes mutatvány... Húztam el a számat, mert amilyen mázli faktorom nekem van, tuti pont rajtakapnának minket. - Oké, hány kiló vagy? Én 48. Már csak a praktikusság miatt is, ne a kisebbik emelje a nagyobbikat, már csak azért sem, mert nem bírná el. Lehet, hogy ilyesmit nem illik kérdezni, de barátok közt vagyunk, és arról nem tudok, hogy problémája lenne a testsúlyával, és tök csinos is, szóval cseppet sem érzem magam rosszul miatta.
- Jó felé tapogatózol! - mosolyogva bólogattam. - Egyébként én nem szeretek ilyenekre gondolni, sokkal nagyobb a tenni akarás bennem, minthogy ilyenek visszatartsanak. Persze biztos vagyok benne, hogy lesznek rázósabb perek is, de ez még nagyon messze van, és ki tudja, mi lesz addig... - legyintettem egyet, mert tényleg sohasem lehet tudni. Mi van akkor, ha jön valami váratlan fordulat az életemben alig egy év múlva, és letérek a korábbi útról. Ha többé nem akarok majd ügyvéd lenni, mert egy annyira felbosszant, vagy úgy elborzaszt egy ügy, hogy soha többé nem akarom, hogy közöm legyen a joghoz. - Nem lepődnék meg, ha utánam kérdezett volna, meg az eredményeim kiválóságára már amúgy is utalt. Szerintem van olyan alapos... - morfondíroztam hangosan. Kicsit azért zavarba ejtett a lehetőség, hogy Mr. Wilburn lenyomozott, miután megtudta, hogy lesz egy gyakornoka, de gyorsan el is űztem a fejemből ezt a gondolatot. - Na, jól van! - adtam be végül a derekam, mert nem akartam piszkálni amiatt, hogy nem hívott segíteni a költözésnél. Most már tudat, hogy szívesen mentem volna, és ez bőven elég volt most nekem. - Igen, szerencsére! - bólogattam lelkesen. Azért még mindig, valahányszor eszembe jutott, hogy Jackson apuka, a gyomrom görcsbe rándult. Már nem volt olyan vészes, de nem múlt még el maradéktalanul, talán majd akkor, ha megismertem a kislányt. Az is elképzelhető, hogy titkon a benyomások miatt izgultam, ezért kevertem össze az ellenérzésekkel, és valójában nem is volt bajom a helyzettel. Igen, ez a variáció sokkal jobban tetszett nekem, hiszen kedvelem a gyerekeket, ők is szoktak kedvelni engem! Most miért lenne másképp? Elégedetten azzal, hogy meg fogom kapni az új címet, megindultam vele együtt a labirintusban. Nem gondoltam volna az első néhány percben, hogy gondot okozhat egy ilyen vállalkozás, de tényleg alábecsültem a bonyolultságát. Pedig esküszöm, hogy régen sokkal egyszerűbb volt, erre tisztán emlékeztem. - Lehet, de én nem hiszem. Okosodnunk kell, aminek nem kéne a tájékozódási képességeink kárára menni! - bosszankodtam, a fejemet ingatva. Jó buli volt, egyébként még mindig jól éreztem magam, de akkor is szerettem nyerni, és idegesített, ha valami nem úgy jött össze, ahogy gondoltam. Nincs nekem ellenemre az sem, ha nem sikerül minden könnyen, vagy egyből, de erre azért most tényleg nem számítottam. - Igen, igazad van! - sóhajtottam lemondóan, amikro elvetettük a formabontó, tökéletes ötletemet. Azért máris jött helyette egy másik, ami talán még az előzőnél is jobb volt. Csak akkor húztam el egy kicsit a számat, amikor realizálódott bennem a szituáció végkimenetele. - A fenébe! - csaptam rá a combomra, mivel a másik tenyerembe a kávé miatt nem tudtam. - Te nyertél, én pár kilóval több vagyok - vallottam be őszintén. - Figyelj, azt már előre mondom, hogy nem vállalom a felelősséget! Sem azért, hogy a biztonsági kamera mögött ülők nem fognak hátraesni a röhögéstől, ha meglátnak minket, sem pedig azért, hogy nem jetelek el! - kötöttem ki előre, majd gyorsan megittam a maradék kávét, és kidobtam az egyik közeli kukába. Az bezzeg volt, de pad a fasorba sem. - Hogy csináljuk? - kérdeztem kissé tanácstalanul, mert tök jó, hogy felvetettem a dolgot, de a kivitelezésig agyban már nem jutottam el.
- Persze, nem is szabad így gondolkodni, ez inkább csak olyan szélsőséges, amerikai filmes klisé, tudod. Csak gondoltam, ilyen tekintetben még nem vagyok képben, szóval inkább rákérdezek. Igazság szerint az utóbbi három hónapban nagyon sok mindenről lemaradtam, nem árt felzárkózni. Kicsit tényleg kiestem a körforgásból a Maya körüli teendők miatt, de szerencsére mostanra elmondhatom már, hogy minden rendben, beköltöztünk, iskolába is jár, minden szuper. Némi túlzással persze, de igyekszem a jó dolgokra koncentrálni, az a biztos. - Akkor tényleg lehetséges, hogy megtette. Hú, ilyenkor úgy örülök, hogy nekem nincsen főnököm, hogy azt el nem tudom mondani. Apa sem szokott beszámoltatni sosem, egyrészt bízik bennem, másrészt az eredményeimmel nincsen semmi gond, sőt. Értek ahhoz, amit csinálok, nem dísznek van a diplomám a polcomon, plusz én sosem leszek igazi kertvárosi anyuka sem, hiszen már egy egész nagy porontyom van, több pedig biztosan nem lesz. Ez azonban olyasmi, amire nem igazán szeretek gondolni, mert meglehetősen ki tud készíteni. Mindig is nagycsaládról álmodtam, olyanról, amilyenről Maya is beszélt, de nekem olyanom sosem lesz. A labirintussal meggyűlt a bajunk, mert én magam sem gondoltam ám komolyan, hogy tényleg eltévedhetünk, de a jelek szerint ez közel sem olyan egyszerű. Tényleg lassan már nem is tudok mást csinálni, mint röhögni kínomban, mert ez tök ciki. Szerintem még Maya is tök lazán kitalálna innen, a gyerekeknek még jobban rááll ilyesmire az agyuk, nekem a térbeli tájékozódásom reménytelen. Maximum akkor lennék előrébb, hogyha felülről tudnám nézni az egészet, és egy ceruzával berajzolnám, hogy hol a megfelelő útvonal. - A nők köztudottan rosszabbul tájékozódnak, és ez olyasmi, amivel sosem szállnék vitába, mert szerintem mélységesen igaz. Vagy talán a te agyadban beépített térkép van? Én bárhol el tudnék tévedni szerintem… Amúgy nyugi, majdcsak kijutunk, ha más nem, akkor lyukat vágunk a sövénybe. Nem mintha lenne mivel, de vicces elképzelni egy Bria és egy Nonó alakú lyukat végig a labirintuson. Ez annyira szórakoztatott, hogy nem bírtam ki somolygás nélkül, te jó ég, ma sem vagyok normális, az egyszer biztos. - És mit nyertem? A lehetőséget, hogy lepottyanhatok olyan magasságból. Azért ez annyira nem jön be. Megfutamodni nem fogok, de tény és való, hogy azért nem ez minden vágyam. Gyerekként sem szerettem senki nyakába ülni a strandon, de most egyrészt nem ülnöm kellene, másrészt pedig nincs víz, amibe kellemesen bele lehet zuttyanni, ha balul sülnek el a mozdulatok. - Kettőt és könnyebbet. Nem is értem, miért nincs pad. Hümm… lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha háttal állnál a sövénynek, bakot tartanál, én pedig a vállaidba kapaszkodva fellököm magam, aztán ha úgy nem vagyok elég magas, és nem látok ki, akkor felállok a vállaidra. A cipőmet pedig mindenképpen leveszem. Annak neki is látok, mert sem a tenyerében, sem pedig úgy egyébként rajta nem óhajtok cipőben taposni. Aztán ha kiderül, hogy kb két méterre van a kijárat, szerintem megfejelek valakit.
Igen, egy kicsit tényleg klisés volt a gondolat, de valós veszélyt is rejthetett magában egy-egy per. Én is olvastam már elég sokat Mr. Wilburnről, így azt is tudtam, hogy ez nála valósággá is vált, és így veszítette el a feleségét. Sajnáltam őt, el sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet, de talán emiatt került ide. Vagy más oka lenne? Talán egyszer, ha nagyon jó napja lesz, és hajlandónak mutatkozik beszélni velem másról is, mint a munka szakmai része, akkor megkérdezem tőle. Egyszerűbb, mint önkéntes nyomozót játszani. - Egy kicsit azért én is irigyellek most, hogy látom, milyen ez! Nem mondhatnám, hogy túl vidám ember... - ezzel azt akartam érzékeltetni, hogy milyen hatalmas különbségek feszülnek a férfi és köztem, már ami a viselkedésünket illeti, mert konfliktusunk azért nem volt túl sok, hiába bosszantott fel az első találkozásunk alkalmával annyira. Hiába beszélgettünk közben Nonóval, a fejemben időnként még mindig a főnököm járt, és hogy milyen módszerrel kellene vele beszédbe elegyedni. Sajnos vannak olyan emberek - mint például Ő! -, akikkel nem lehet csak úgy egyszerűen, hanem előre ki kell találni, és taktikákat alkalmazni. Elég fárasztó és lehangoló dolog, ha már nem tudsz szóbaállni valakivel, még akkor sem, ha szeretnél, de én nem adtam fel. Úgyis el fogom érni, hogy kedveljen, mert általában jól kijövök mindenkivel. Nem lehet, hogy ő legyen az egyetlen kivétel. Ugye nem?! - Sajnos nincs, és bevallom, nem is nagyon figyeltem eddig, hogy merre mentünk! - nem pirultam el, hiába jöttem egy kicsit zavarba, hogy lebuktam. - Én viszonylag jól tájékozódom egyébként, máskor nem is szokott gond lenni, úgyhogy tutira áttelepítették a labirintus falait. Tisztára, mint az Útvesztőben! - utaltam a filmre, ahol szintén minden nap változtak a falak. Lehet, hogy itt is tökéletesítették ezt valami fura technikával? Manapság már mindent meg lehet oldani, vagy leglaábbis majdnem mindent. - Az vicces lenne! - nem bírtam ki, ahogy megjelent a fejemben a kép, nevetni kezdtem. Pontosan ugyanazt képzeltem el, mint a mellettem sétáló barátnőm. Csak úgy nekifutásból megindulni, és keresztül mindenen, ami csak az utunkba áll! - Nem is vagyok olyan magas! - felháborodottan nyitogattam a számat, szerintem nem lenne semmi baja akkor sem, ha leejteném. Na, jó, talán egyikünknek sem lenne valami kellemes, mert biztos, hogy akkor együtt feküdnénk ki, de annyira vészes azért csak nem lenne, nem vagyok égimeszelő. - Nem mintha azzal többet érnénk, ezek nem falak, hogy a tetején végig tudjunk menni... - húztam el lemondóan a számat, mert az sokkal könnyebb lett volna, és valószínűleg izgalmasabb is. Tuti, hogy imádnám, hiába veszítem el időnként az egyensúlyomat. Valószínűleg ezért nem megy nekem olyan jól a korcsolyázás, de majd Jax megtanít rá jobban is. - Jó, megbeszéltük, bár szerintem az a cipő már nem sokat befolyásol egy ilyen helyzetben! - legyintettem ugyan, de örültem neki, ha tényleg levette. - Azért meg ne fázz! - aggodalmasan szemléltem pár pillanatig a lábát, meg a hideg talajt, aztán ha készen állt, én is felkészítettem magam lelkiekben a létra szerepre. Talán tök jól fogom megszemélyesíteni, gyerekkoromban is jól játszottam a fát. - Na, vágjunk bele! - csaptam össze végül a kezeimet, és ha készen állt rá, akkor már tartottam is a kezemet, hogy felléphessen a tenyerem segítségével. Az első pillanatokban nem is volt nagy gond, ám nem vagyok olyan magas, mint a sövény, és még Nonó se nagyon láthatott ki felette. Nagy igyekezetemben, hogy megoldjam ezt a problémát, megpróbáltam kicsit énis lábujjhegyre állni, ami nem bizonyult a világ legjobb ötletének. A súly miatt a térdem egy kicsit megingott, de végül sikerült megtartanom mind a kettőnket (dobás). - Juj, bocsi! - szabadkoztam egyből, próbálva visszanyerni az egyensúlyom. - Véletlen volt! Látsz már valamit? Vagy magasabbra? - kérdezősködtem, közben erőlködve kicsit, egyik lábamról a másikra helyezve a testsúlyt, ügyelve arra, hogy ne próbáljak meg újra egy lábujjhegyes mutatványt véghezvinni.
- Ki tudja, talán megvan rá az oka, mi sem vagyunk mindig vidámak. Néha, legalábbis én az esetek nagy részében az vagyok, de mindenkinek lehetnek rossz napjai, vagy épp olyan történés az életében, ami visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét a lélekre. Maya ilyen volt nekem, amíg vissza nem kaptam, most már szerencsére sokkal jobb a helyzet, bár még mindig várom, mikor robban az arcomba a bomba, mert eddig túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Eltekintve attól a röpke ténytől, hogy úgy egyébként együtt lakom a volt szerelmemmel. Azt valahogy megemésztem, de nem tudom, valahogy most minden jó, és kicsit paranoiás lettem az elmúlt időszakban… - Na szép, hát hogy számítsak én a helyzetfelismerésedre? Gondoltam, te úgyis figyelsz mindig mindenre, nekem nem kell. Kuncogok, természetesen totálisan komolytalan a dorgálásom, hiszen eszembe nem jutna ilyenért valakit elővenni, nem vagyok az a típus, aki másokat hibáztatna a saját vétkei okán. Sokáig még azt sem akartam, hogy Jackson bármit megtudjon az igazságból, túl sok mindent rombolt le, és azt még nem is mondtam el neki, szándékosan, hogy még le is akartak fizetni a szülei. Noha lassan kezdek rájönni, hogy nem érdemes jót akarnom, mert úgysem úgy sül el. - Hahh, az milyen jó lenne, mármint, tutira kiborultam volna, ha olyan helyzetbe kerülök, de a film tetszett. A második része már nem… Együtt nevettünk, hiszen tényleg szórakoztató volt elképzelni, ahogy rajfilmes kliséket megszégyenítően vágjuk Bria és Nonó alakú lyukakat a sövénybe. - Az nem baj, ha valaki magas. De azért onnan is lehet nagyot és nagyon rosszul esni, szóval jobb az óvatosság. Mosollyá szelídült az előbbi nevetésem, na igen, a fal teteje már valószínűleg összeroskadna alattunk, pedig az is tutira buli lenne. Mint valami extrém sport. - Ne viccelj már, biztos nem értékelnéd, ha mindenedet összekoszolnám. Mostanában már azért elég saras idő szokott lenni, különösen egy sövénylabirintus tájékán, tutira nem lépnék cipővel a tenyerébe, nem hogy neki, senkinek sem. A talajra egyébként nem léptem le, addig is a cipőm orrán álltam, amíg fel nem készült az akcióra. Hú, hát ennek vagy valami röhejes vége lesz, vagy mi leszünk a fenegyerekek, akik kikommandózzák magukat a labirintusból. Jobban belegondolva ez a verzió is nevetséges. Beletéptem a tenyereibe, és a vállaiba kapaszkodva toltam feljebb magam, megpróbálva odafenn a sövény szélén kikukucskálni, és egy kicsit talán támaszkodni is. Nem vagyok nehéz, de Bria sem egy erőemelő, szóval azért a végtelenségig nem terhelném. - Naaa, mit bűvészkedsz? Nyugi… Azért lepottyanni tényleg nem szeretnék, a lábujjhegyen állás meg nem egyszerű móka úgy összességében. - Szóval, felállok a vállaidra, mert nem látok még semmit, úgyhogy ne mocorogj, mert akkor tuti leesek. Utána gyorsan leugrom, csak még kicsit bírd ki. Azzal végre is hajtom a műveletet, és tényleg igyekszem gyorsan csinálni, fura mód, ha valamit tényleg szükségesnek érzek, abban nem bénázom, és most nem akarom, hogy sokáig kelljen tartania. - Kettő jobbra, utána pedig három balra és kinn vagyunk. Magyaráztam, aztán már indultam is lefelé, remélem, még tartja a kezét, hogy beleléphessek, bár sajnos pár pillanatra meg kell támaszkodnom a vörös üstökén, hogy ne pottyanjak le, de szerencsésen földet térek, és nem bírom ki, hogy ne nevessem el magam megint, de közben pacsira tartom a tenyerem, aztán már bújok is vissza a cipőimbe.
- Persze, megvan az oka. Azt hiszem, elveszítette a feleségét valamiféle merényletben, meg talán a lányát, nem emlékszem pontosan... de attól még... - csak a fejemet ráztam meg, ezeket is hírekből tudtam, amikor utánanéztem Mr. Wilburnnek. Még jó, hogy ezt csinálom, manapság az internet nagyon sokat tud segíteni, ha valamit meg akarunk tudni valakiről. Facebook profilja ugyan nincs, de az általa betöltött pozíció miatt rengeteget cikkeztek róla, és én azokat visszaolvastam, szorgalmasan. Amit a médiából tudni lehetett róla, azt én mindet megjegyeztem, a többi pedig majd alakul a közös munka alatt. - Jó, tudom, hogy egy ügyvédnek minden részletre figyelnie kell, de én nagyon kivételes eset vagyok! - jelentettem ki, mintha ez akkora erény lenne, pedig jelen esetben épp az ellenkezője volt igaz. - Néha elkalandozik a figyelmem, komolytalan és heves vagyok. Ez utóbbit a kedves mentorom is kiemelte, mint rossz tulajdonságot, úgyhogy kilógok nagyon, nézd el nekem az előbbit is! - tudtam én, hogy csak viccel, ezért a monológom végén én is szélesen elmosolyodtam, hogy oldjam a szavak esetleges élét. - Jó-jó, ez igaz! - ismertem el, de én tényleg nem számítok túlzottan magasnak, úgyhogy én képes lennék még nagyobbat esni, ha úgy lenne. - De így meg fog fázni a lábad! - mutattam le rá, meg aztán a hideg talajra. Még csak az kéne, hogy emiatt lebetegedjen, hát a sarat le lehet mosni, de egy megfázásból kigyógyulni annyira már nem is jó buli szerintem. Közben sikerült eljutnunk oda, hogy végre felfelé segítsem őt, és megtudjuk, hogyan juthatunk ki ebből a mini útvesztőből. - Ne haragudj, csak egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom! - kicsit erőlködővé vált a hangom beszéd közben, de próbáltam emgtartani őt, hogy ne legyen gond. Nem akartam mind a kettőnket sikeresen összetörni, alig egyetlen pillanat alatt. - Hogy mi?! - ugyan nem láthatta, de a szemeim hatalmasra nyíltak meglepettségemben. - Jó, megpróbálom, de erről a vállas akcióról nem volt szó! - próbáltam megerősíteni magam, még fújtattam is, mint valami boxoló, aki mérkőzésre készülődik. Azért természetesen kibírtam, és el sem estünk, amiért igazán büszke voltam nem csak magamra, de rá is. Azért, ha úgy mozdult volna be, egészen biztos, hogy meginognak a lábaim, és akkor rosszul végződik a próbálkozásunk. - Akkor nem is vagyunk olyan messze, vagy igen? Ezek még sokat kanyarognak? - újra eltorzult egy kicsit a hangom, ahogy megerősítettem magam az utolsó másodpercekre, míg le nem mászott. Elengedtem a lábait, amiket eddig tartottam, hogy kicsit stabilabb legyen neki, és helyette nyújtottam a tenyeremet, hogy leléphessen a földre. - Huh! - szusszantam, mert szoktam ám futni reggelente, de emelgetéshez nem vagyok hozzászokva. Éppen ezért a vállaimat mozgatva, mintha borzasztóan ki lennék merülve, én is pacsira nyújtottam a kezemet. - Ez nem volt könnyű! - most már én is nevettem, mozgatva a derekamat. - Jaj, de jó ég, le kell ülnöm egy kicsit, míg felveszed a cipődet! És a fenébe is, hogy még mindig nincs itt egy pad... - zsörtölődtem kicsit, mert jobb híján a földre huppantam le, most már az sem érdekelt, ha felfázok egy kicsit. A kabátom leért addig, és ugye meg fogom úszni ezt is? Nagyon reménykedtem. - Szólj, ha kész vagy, utána felhúzhatsz engem jutalomból, és indulhatunk! - pislogtam felfelé rá ártatlanul.
- Jesszusom, ez nagyon durva, akkor meg is értem, ha morcosabb az átlagosnál, gondolom nem lehet egyszerű valami ilyet megélni. Azt hiszem, néha túlzottan is empatikus vagyok, de nem tehetek róla. Borzasztó lehet, én anyámat temettem el, bár vele sosem volt éppenséggel jó a kapcsolatunk, sőt… Úgyhogy az szép, nem szép, de nem igazán viselt meg. Tudom, nem lehetek erre büszke, de attól még így van, és nem érdekel, ha mások szerint ez esetleg gáz. Az úgyse nagyon érti meg az ilyesmit, aki jóban van az édesanyjával. - Komolytalan? Azért ez szerintem túlzás, heves igen, és bizonyos helyzetekben valóban nem vagy épp komoly, de nem is kell mindig annak lenni. Pislogtam nagyokat, abszolút nem értettem, hogy miért van ez ennyire kihangsúlyozva, vagy miért gondolja azt ez a Mr Wilburn, bár hogyha annyira merev, és komoly, akkor gondolom hozzá képest szinte mindenki komolytalan. Innen nézve logikus. - Vállalom a kockázatot, egyébként is nagyon ritkán vagyok beteg. Rettenet lenne, beteg gyógyszerész, hülye viccekbe illő dolog, az egyszer biztos. Nem hiszem, hogy túlzottan jó fényt vetne rám, egy kicsit megfáztam tavaly év elején, de akkor egész depressziós is voltam, de azóta sem történt semmi hasonló. Szóval nem fogok Brián taposni cipőstül, nem engedi meg a jó érzés és kész. - Nem gáz, szerencsére nem pottyantam le. Még jó, mert nem lett volna éppenséggel kellemes a földön landolni, bár magamat ismerve túl nagy csoda sem lett volna. Mindenesetre nincs min pörögnöm, hát nem is teszem. Az a nagy helyzet, hogy ilyen apróságokon abszolúte nem éri meg fennakadnom, van nekem elég bajom amúgy is. - Nyugi, csak pár másodperc. Tényleg nem akarom sokáig erőltetni, mert hamar körülnézek, másrészt viszont így szerintem a súlyeloszlás is egyenletesebb, de aztán lehet, hogy nincs túl jó kondiban, vagy valami… Na nem baj, tényleg gyorsan kész vagyok, mert az sem lenne nyerő, ha beájulna itt alattam. Óvatosan mozgok, figyelek, hogy ne billenjek meg, tudom, hogy úgy sokkal húzósabb lenne a helyzet. - Nem, nem vagyunk messze egyáltalán. Helyeslek, annyira nem vészes a dolog, pár forduló tényleg, pár még ott is félre lehetne menni, de bízom benne, hogy most már kitalálunk, és még nem nyúlták le az apróságot, amit a végéhez készítettem neki. Óvatosan lekászálódtam végül, és ha földet értem, kapott egy jutalom puszit is a pacsi mellé, nem mintha annyira rászorulna, de ügyesek voltunk, szóval jár és kész. - Akkor… ülj a táskádra, vagy… hát, nincs jobb ötletem, de a labirintuson kívül vannak padok, belehúzunk, és leülhetsz. Amikor meglátom, hogy leül a földre, legyintek egyet nevetve, az előbb pont ő mondta, hogy felfázom, erre leül. Nők! Mindenesetre gyorsan felhúzom a cipőmet, aztán már segítem is fel, ülhetett vagy másfél percet… lehet jobban járt volna, hogyha nem ül le. Innentől kezdve azonban már ment a dolog, mert sikerült egészen jól megjegyezni szerintem a dolgokat. Ki is jutunk sikeresen, aztán szembe a kijárattal árválkodik a padon a kis csomagom, talán az segített, hogy rá van írva, hogy Bria, ha pedig kibontja, akkor egy egyszerű, de kedves tárgyat lelhet, amiben kicsit mindketten benne vagyunk.
Még vagy két óra legalább, mire Jackson is végez az egyetemen. Tudom, most neki ez már a stresszesebb időszak, de akkor is unalmas volt, hiszen már két órát eltöltöttem az iskolai könyvtárban is, hogy nyugiban megtanuljak holnapra is és a ma feladott leckéket is megcsináljam. Nem szúrhatom el ezt az évemet, pláne, hogy ezen is múlik az, hogy kapok-e ösztöndíjat, de szakot is kellene már végre választanom, de még mindig nem tudom, hogy mit is tanulnék szívesen. Be kell kerülnöm és jól kell teljesítenem mind most, mint ott. Ez nem volt kérdés, hiszen tudtam jól, hogy kifizetni az egyetemet, vagy legalábbis minden szemesztert nem is tudnánk, vagy ha igen, az eléggé megviselné a bátyám spórolt pénzét, azt meg nem akartam. Az legyen meg vésztartaléknak, vagy majd örökölje meg „öcsi pók”, ha netán még 100 évig nem lesz szükségünk azonnal valami extra kiadás miatt arra a pénzre. Végül magam mögött hagytam a suli könyvtárát és a botanikus kert felé indultam el. Szerettem ott elveszni, olykor rajzoltam is, vagy csak leültem olvasni. Meleg volt bent és még a környezet is igazán gyönyörű volt. Sok turista is megfordult itt, de a helyiek is szerettek időről, időre elvonulni ide. Szerencsére pedig nem is bánták azt, ha valaki kicsit hosszabb időre befoglal egy-egy padot, vagy annak egy részét, mert éppen olvas. Jasonnek írtam egy sms-t, ha késnék, akkor itt keressen, mert elvesztem a hely szépségében, vagy valami könyvben. Sietve dugtam be a fülhallgatómat a fülembe, majd félóra olvasás után inkább elindultam a „labirintus felé”. Régóta nem tettem már be ide a lábamat, de talán itt volt az ideje, hogy felidézzem magamban, hogy vajon még mindig jól emlékszem-e arra, hogy merre is kell menni. Kíváncsian léptem be az ösvényre, hogy rövid időre akár még Alicenek is képzeljem magam, hiszen ő is elveszett hasonló útvesztőben. Az embereket könnyedén kerültem ki, hogy egyre inkább elvesszek ebben az útvesztőben és a fantázia magával ragadjon. Álmodozó vagyok, de hát ki nem az, pláne ebben a korban.
Egy kíváncsi ember alaposan körülnéz. Egy nyomozó még alaposabban. A farkasok pedig annál is alaposabban vizsgálják meg a területet, ami érdekli őket. Ahol a vadak és a környezetükben élők járnak. Érdekelt, hogy June mifélékkel-kifélékkel dolgozik. Jártam a Wilson-farm környékén. Fiatal emberke az a Jonathan, talán hasonlít is rám egy kicsit és ez nem túl szimpatikus. A húga még fiatalabb, gyakorlatilag gyerek, még ha ez manapság mást is jelent. Nekem is volt két lurkóm, két saját. Aztán egy nevelt fiam. Lányom nem volt. Szóval járkáltam arrafelé, figyeltem, elvileg titokban, nem tudok róla, hogy észrevettek volna. A városban is megtaláltam az utakat, egyszer-kétszer. Hannah például sokat van itt, az egyetem környékén. Ahol érdekes energiákat lehet felfedezni... A botanikus kert egész érdekes, sokat meg lehet tudni a környékről. Egyszer végigjártam, csak úgy, még a labirintust is. Mindig akadnak eltévedt emberek. Én jól tájékozódom és a szaglás is segít, szóval ilyesmitől nem tartok. Ma pedig pont távolról nézelődtem és megláttam, hogy a kiszemelt erre indul. Elraktam az újságot, amit eddig olvasgattam és én is becéloztam a helyet. Tudom, hol kell két kört tenni ahhoz, hogy nagyjából oda lyukadjak ki, ahol a bejárat van. Simán vissza lehet találni. Így is teszek. Hátizsákomat lazán lógatom a jobb vállamon. Fekete bőrdzseki van rajtam, kigombolva, a nyakamban napszemüveg lóg, hozzá sötétkék farmer, meg világosbarna félcipő. Semmi feltűnés. Jövök-megyek, hallgatózom, például a sövényen túl heherészőket hallgatom ki. Titkos találkára jöttek ide, megbeszélni, hogy fognak füvezni hétvégén. - Helló... - köszönök rá a szőkére, akivel éppen egy járatba érkezem. Körülnézek, jobbra és balra, aztán elhúzom a számat, megvakarom a fülem tövét és felteszem a kérdést. - Mintha itt már jártam volna. Erre van a bejárat, nem? Nem tudod véletlenül az utat? Végig akarok menni. Le akarom győzni az útvesztőt! Megigazítom a vállamon a táskát, amiből kilóg a mai újság, meg az oldalára egy baseball sapka van erősítve. Hátha kell. Figyelem a lányt, nem elveszett, nem segélykérő, inkább kíváncsi szemekkel. Emlékszem, June hogy nézett, mikor beszéltünk Hannah-ról. Apu húga, de Noah-nak olyan, mintha a nővére lenne, nem a nagynénje. Jönnek az ötletek...
A hozzászólást Hans Elfman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Nov. 10, 2017 12:06 pm-kor.
Telefonom a zene vált, ami pont kapóra is jön. Kicsit a kezeimmel is dobolok a lábamon, majd pedig a táskám pántjára siklik a kezem. Kicsit körbepillantok, hogy merre is kellene menni, majd először véletlen rosszul irányba kanyarodok, de aztán sikerül meglelnem a jót. Lassan haladok, a gondolataim messze járnak és kicsit reménykedek abban is, hogy hamarosan esetleg még több hó fog szakadni a város nyakába is. Imádom a havat, és ha túl sok hó esik, akkor talán még iskolaszünetet is elrendelnek. Olykor még itt is megesik. Ez pedig azt jelentené, hogy több időt lehetnénk együtt Jasonnel is. Pláne most, hogy néha nehéz összeegyeztetnie is. Neki ott az egyetem, a vizsgái, nekem pedig itt van ez az év, amikor minden eldől, hogy bekerülök-e az egyetemre, vagy nem. Muszáj még jobban tanulni, nem mintha a kitűnő eredményeim eddig ne lettek volna jók, de olykor a matekkal és a fizikával még mindig meggyűlik a bajom. Lassú léptekkel haladtam, hiszen nem siettem sehova se. A telefonomat pár perccel később pedig elő is kotortam, hogy számot váltsak, meg még több hangerőt adjak rá, amikor is valaki megállt mellettem. Nem igazán foglalkoztam vele eleinte, hiszen nem ritka dolog az ilyen, de a dallamok között még valamennyire átszűrődött a hangja, így sietve pillantottam rá. Eléggé lazán volt öltözve ahhoz képest, hogy a tél előszele már itt van, de hát vannak olyanok, akik szeretik azt mutatni, hogy mennyire is jól bírják a telet. - Szia! - reméltem, hogy eddig csak köszönt, majd kérdőn néztem rá, hiszen nem olyannak tűnt, mint akit ismernék. Pedig eléggé sok mindenkit ismerek ebben a városban. Nem értettem, hogy hirtelen mit is szeretne, de csak elraktam a fülesemet, meg kikapcsoltam a zenét a telefonom és türelmesen vártam. - De nem messze van, viszont a kijárat még messzebb és nem olyan ördöngösség meglelni, csak tudni kell azt, hogy merre is volt a kijárat a térképen, ami ki van rakva a bejáratnál. Ha gondolod, akkor csatlakozz és megmutatom. – felelem barátságosan, hiszen nem tartok attól, hogy el akarna rabolni. Ahhoz eléggé harcias vagyok, meg nagy a tömeg is. – Ezek szerint új vagy a városban? – faggatom kicsit. Általában barátságos vagyok mindenkivel, de idegenekkel se szoktam csakúgy beszélni. Ezt eléggé belém nevelték, hogy jobb óvatosnak lenni, mintsem később valami baj legyen belőle.
Kezdőlap
