Lelkesen tapadtam az üvegház falára, ahogy belestem rajta. Szép, színes növénykék élik ott mindennapjaikat, én meg azokat nézem nagyban, mert, egy: épp semmi dolgom, kettő: Jesse hagyott elveszni, három: épp arra várok, hogy megmentsenek a fiúk, szóval magyarán, időm, mint a tenger, tehát azokat nézem, ott, bent. És ha már olyan nagyon ráérek, hát iszom is, mert akkor már miért is ne?! Már épp méltatlankodásba kezdtem volna, hogy azé' csipkedjék már magukat a srácok a mentőakciójukkal, mert itt fog megenni valamiféle növénypenész, amikor meghallottam Caleb hangját, sőt, nem sokára egy tompa koppanás is jelezte, hogy most már ő is az üvegre préselődött. Felnéztem a hímre, aki megjegyzem majd' fél méterrel magasabb nálam. Asszem ennyire még sosem örültem neki. Végre már meg vagyok találva! Juhééé! Nem válaszoltam ara, hogy mit nézünk, csak elvigyorogtam magam és egy gyors ölelésben részesítettem Calebet. De még azelőtt elengedtem, hogy méltatlankodni kezdhetett volna. Tudom, hogyha józan lenne ezt nagyon nem hagyta volna. Mondjuk józanon nekem se jutott volna eszembe megölelni csakúgy. Na, de most már ez mindegy. - Jesse hol van? - pillogtam körbe az uram után kutatva. Mikor meglátom a kedvesemet, újabb "támadásra" készülök, de most az ő nyakába vetném magam. Ehelyett azonban az arcomra fagy a mosolyom, mert valami - vagyis inkább valaki - a tarkóm körül matat és megváltoztatja az eredetileg elgondolt irányomat. Ehh! Ez meg mi volt? - Nyááá! - ennél értelmesebb nem szaladt ki a számon. Ennyivel jeleztem a nem tetszésem. Hátra pillogtam, hogy mégis ki-mi követte el az iméntit. Némi körbe tekintgetés után sikerült megállapítanom, hogy Caleb volt az "aljas" elkövető. - Nem ér ám össze meg a vissza pakolgatni ám engem! - és még a mutató ujjamat is megráztam mellé. Biztos, ami tuti alapon. Ezután azonban visszatértem az eredeti tervemhez és most szakítottam magam Jesse nyakába. Jó szorosan ölelgettem egy darabig és még egy csókot is kapott tőlem. - Jó' van, mehetünk már! - és azzal útnak indulhattunk megint. De hová is? - Ööö... most hová is megyünk, azon kívül, hogy előre? - hol Jessere, hol pedig a mellette haladó Calebre néztem. Nem mintha olyan nagyon fontos lenne, hogy hová is indultunk meg már megint, hát csak úgy érdekel a dolog, na. Aztán a következő kanyar után már csak az tűnt fel, hogy eggyel megint kevesebben vagyunk. - Ehh, ez veszélyes hely, valaki folyton elveszik... - hol a rákban tekergőzünk, hogy hol az egyikünk, hol a másikunk kezd el hiányozni a leltárból? Megfordultam és belekapaszkodtam Jesse karjába is, hogy ő is álljon meg. - Caleb nincs meg! - súgtam a kedvesemnek, bár, hogy minek kezdtem el suttogni, azt nem tudom. Megfordultam, de csak lassan és szembe találtam magammal az elveszett "báránykánkkal". - Jaaa nem is! De megvan! - lelkendeztem Jessenek. - Mit csinálsz ott? - fordultam újra Caleb felé. Az égen a szürke felhők egyre sűrűsödtek a fejünk felett, mígnem havas eső kezdett el a nyakunkba hullani hirtelen és igencsak túlbuzgón. Az, hogy egy havazás, hogy lehet túlbuzgó, ne kérdezze senki! - Hóemberek leszünk. - állapítottam meg. És ez olyasmi, amire bizony inni kell. Hát újra kinyitottam a nálam lévő üveget és nagyot kortyoltam a whiskyből. - Szerintem menjünk olyan helyre, ahol nem havazik, meg esőzik a nyakunkba semmi se. - vetettem fel az igen elmés gondolatot, ami persze nem volt az, de én most nagyon is annak éreztem.
Caleb akciója miatt az én kis asszonykám eltűnt szem elől, csak a zizegő sövény és nemi kis luk maradt utána, amin átnéztem, és ismerős vörös fürtöket láttam a túl oldalon. Bizony Odaát! Szóval, nem volt mese, hősként utána kellett vetnünk magunkat és megmenteni őt, mielőtt valami baja lesz. Plusz már csak nála és Calebnál volt itóka, és valljuk be férfiasan, azaz bevallom, porzik a vesém, inni kell, és amúgy is. AZ én nőstényem tűnt el, szóval vissza akarom kapni, e tüstént, így nem volt kérdés, hogy át taszigálom a haveromat a sövényen. - Tuss! Ottan van valahol az én nőstvényem! – Vágok egy grimaszt Caleb-nak, és a mancsom nyújtom neki, hogy segítsek neki feltápászkodni, ha elfogadja, akkor felhúzom, és az üveget is elveszem tőle, amiből iszok, és visszaadom neki, mikor már eleget kortyoltam belőle. Hogy ezzel a mamlasszal mi mindig ivászatba kezdünk és részegedés lesz a vége?! Abba inkább nem akartam belegondolni, hogy az előbb még Caleb ivott belőle. Aztán félredöntött fejjel nézem az asszonykám, hogy rá van tapadva az üvegre és onnan magyaráz valamit nekünk. – Szehinted oda rahgadt? Hogy vakarjuk le onnan, nem hoztam spatulát vagy mi a szent szart. – Nézek a haveromra, és kezdek kissé aggódni, mert mi van ha oda ragadt Rose? Akkor hogy viszem haza az ágyba? Caleb üvegre tapadásán felröhögtem. – Öcsém, mekkora egy pahncsehr vagyo..- és a következőekben már én is az üvegen koccantam, tekintve, hogy rohadtul nem az orrom elé figyeltem, hanem a haveromra meg arra, amit Rose magyarázott, így lazán benéztem, hogy mindjárt jön az üveg és én is sikeresen rákenődtem. – Basssszzzzz…..- Kb eddig jutottam, aztán a tenyereimet tettem az üvegre, és megtámasztottam magam, majd Rose-ra pillantottam. Mire oda jutnék, hogy letámadom az asszonykámat és még az üveget is elveszem tőle, Caleb lendül akcióba, és már irányba is forgat bennünket. - Na, le a mancsot mostan az én menyámról! – Közlöm, és eltapogatok az üvegért, ami Rose kezében van, hogy ihassak belőle egy nagy kortyot. Aztán ránézek az én kis vörös farkasomra, és rávigyorgok, majd magamhoz húzom, és beleszagolok a nyakába. Oké, a fenekére is rátettem a mancsaimat, és még a nyakába is harapok, utána elengedtem, iszok az üvegből, majd ha kéri vissza akkor hagyom, hogy elvegye, aztán Calebre nézek, és betájolom magunkat, azaz kijelentem balra megyünk, arra csobog valami víz, de az is lehet csak a fülem cseng. - Neeeeeeeemmmm… - Közlöm a haverommal elnyújtottan, és felröhögök, mikor közli elfelejtette a dolgot, közben valami eszembe jut és Rose fülébe suttogok, hogy valamikor ketten is vissza jöhetnénk zárás után. Nem szalonképes gondolataim voltak a hellyel és Rose-al kapcsolatban így fel sem tűnt, hogy a haverom lemaradt egészen addig még Rose meg nem állított, hogy hibás a leltár, így körbenéztem én is, és megfordultam, hogy lássam Calebet. - Beeleéd, megh mih a rossebb ütött? – Nézek a haverom halálra vált arcára, aztán oda megyek hozzá, felnézek rá, és grimaszolok. – Na toljuk be! Hátha akkor menni fog! – Közlöm, de nem kérdezze meg senki se, milyen alapon. De a lényeg, hogy löktem egyet a haveromon. – Mozoghj máá’ nem vagy te botanikikai szobor! – Közöltem vele, és közben teliszájasan vigyorgok a saját baromságomon. De mind egy is, a lényeg, hogy menjünk szépen tovább, jussunk ki innen, mert a pia az bizony nagyon is fogy. - Kell nekünk még inni, szomjas vagyok…! – Közlöm velük, olyan komolyan amennyire csak tudok lenni most, de így is nyilván elég hülye fejet vághatok. Aztán felpillantok az égvre és elhúzom a számat, a havas esőt nem szeretem. - Menjünk-menjük! – Aztán asszonykámra nézek, és felcsillannak a szemeim, közel hajolok hozzá, megcsókolom, és lenyúlom tőle az üveget, belekortyolok, és utána vissza adom neki, nem is baj ha ő cipeli. - Nah! Akkor fogjad meg a Caleb kezét, és menjünk innen a búsba! Inni meg nem esőzős helyre! – Jelentem ki, miközben vadul nézelődök merre is kellene most mennünk, tekintve, hogy már az üvegházat se látom, hogy vissza menjünk arra amerről jöttünk. - Francosrohadthtizéanyámkínja, mi a facom ez!? – Mutatok a sövényekre körbe, a labirintus szó nem jutott eszembe, van ilyen.
Őszinte leszek... Olyan kicseszettül be voltam állva, hogy azt se tudtam, hogy merre vagyok arccal... konkrétan nem. Fel se tűnt a két hibbant majom nyáladzása, gagyarászása, még az sem, hogy időközben én indítottam magunkat tovább... Minden homályos volt, és sötét, az arcomon úgy jártak az izmok, mint valami idegrángásos görcs... a tekintetem üres volt, mégis szórakozott fény derengett benne, ahogy lépésről lépésre haladtam a sövények között. Még azt se tudtam eldönteni, hogy valami volt-e a nyakamban, vagy nem... képzeltem, vagy nem... Semmi se volt tiszta, még az sem igazán, hogy én ki vagyok... Csak botorkáltam, magam előtt tolva a rohadt nagy semmit... Aztán valahol elakadtam, lecövekeltem, bár már ez se rémlik, hogy hol és miért... Hirtelen kaptam magam azon, hogy állok, mint valami odabaszott krumplis zsák, és bámulok a tujákra, mint aki szellemet lát. Az igaza megvallva jó ideig magam se tudtam mit bámulok ennyire, és miért... Akkor se, mikor Jesse elkezdett tuszkolni - jobban mondva, az is csak percekkel később esett le, hogy próbálkozik elmozdítani. - Hadzsál máh te faszomösse! Összegyurmázzalak már moss azonnal? - csattantam fel, ahogy a képébe toltam a kezemet illedelmesen, se. Végül azért csak megindultam, igaz, majdnem sikerült farostul Jessen landolnom, de még időben megfogtam a lendületemet, na meg a farkasom sem tétlenkedett. Ilyenkor azért áldom azt a sok évet, amit már vele töltöttem. Na jó... egyébként is. Közben pillantásom Rosiera futott, mely során megint toporogni kezdtem, ahogy elé érkeztem a tolást követően. - Tujjátok, hogy mi van? Itt láhttam őt el'szőr! Azh a lyukh, ami volt ott, azt én... mikor őt... na minnedj mosmár, teh meg gyersz ide! - kaptam el a nőstény nyakát, és húztam magamhoz egy könnyed ölelésre, valami féloldalas, majdnem hónom alá szorítós mutatvány keretében. - A kezemet ne fogdossa már, te hülye vagy baszod? - csaptam hátra a karomat Jesse fel, hogy őt is magam mellé rángassam, miközben már nagyban szentségelt. Sikerült orrba küldenem, az az igazság, de ettől még a másik oldalamra pördítettem végül. - Nah mosshogy így hármanságban vagyunk, mossakkor... mifasz? - vettem végre én is észre a dolgokat, na meg a szorult helyzetet. Mindenhol növény, bokor, zöld lószar... - Na jólvanakkor menjünk erre... - indultam meg a két jómadárral a két oldalamon, időközben leoldva vállaikról a karjaimat, majd egy laza mozdulattal fel téptem három tuját izomból, és oldalra hajítottam. Nos, nem lett sokkal jobb semmi sem, leszámítva, hogy egy újabb kanyargós bozótos ösvényre értünk. - Hát csessze márh meg miafakker van? - dobbantottam is mellé, mint egy idétlen óvódás, majd a páros felé fordulva ledobtam magam a földre, elterülve rajta. Tekintetem az eget pásztázta, lassacskán a csillagok is erősen kezdtek rajta kirajzolódni. Vagy haluzok, kurvára leszarom. - Adjatok piát, pö'sömet már! Te meg lejössssz... - ültem fel lendületesen, megragadva Rose lábát, ezzel együtt lerántva magam mellé. Jót nevettem persze, aztán egy laza ollózóssal Jesset is leterítettem. - Le vagy véééve a lábadról, te ír manó! - röhögtem fel erélyesen, majd így, hogy hármasban üldögéltünk megint bezummoltam. Jelen esetben Jesse képét... Tiszta kimerevített filmvászonnak tűnt...
Felvezetés: A kert lassan zárna - ha nem tévedt volna el egy 6 éves kisfiú az útvesztőben. A két szülő és a személyzet néhány tagja a keresésére indul. Mondhatnánk, hogy Surának az elveszett kis Diego jut róla eszébe, William pedig felelősségének érzi a fiú biztonságba juttatását. Csak nehogy még nagyobb veszélybe sodorják... Időpont: 21:00 Civilek száma: 7 civil
A délelőttöt arra szántam, hogy tegyek egy túrát a hegyekben, felkutatva az egyik régi gyógynövénygyűjtő helyemet – kíváncsi voltam, vajon 500 évvel később még mindig megtalálható-e ugyanaz az apró kis növény. És igen! Viszont utána úgy belemerültem a túrázásba, hogy mire észbe kaptam, már javában délután volt, így aztán lassan el is indultam hazafelé. Minden rendben is volt, nem zavartattam magam különösebben a sziklás terep veszélyei miatt, hisz miért is kellene? Bármilyen sérülésem szinte pillanatok alatt tűnik el. Kivéve most. Ahogy az egyik ugrást követően egy élesebb szikla végighasította a bőrömet, igaz, az így is néhány pillanat alatt eltűnt a vágás nyoma, de mégiscsak lassabb volt a folyamat, mint annak lennie kéne. Mi a szösz? Innentől kezdve mint valami mazochista, kezdtem újabb- és újabb sérüléseket szerezni magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy csak én hallucináltam a dolgot, de… nem. Basszuskulcs. Miután már a sokadik vágás tűnt el a megszokottnál lassabban a karomról, azt hiszem, elkönyvelhettem magamban, hogy valami nagyon nagy baj van a képességemmel. Mint valami őrült, kezdtem el hazafelé rohanni az erdőn át, hogy megkeressem az első embert, akitől ilyen helyzetben tanácsot kérnék, a húgomat. Hazaérve épp az udvaron találtam, a kutyáival foglalkozva, amikor pedig kissé kétségbeesve előadtam neki, hogy mi történt, meglepve tapasztaltam, hogy egy csónakban evezünk – az ő ügyességének is annyi. Ellenben volt még egy furcsaság, mégpedig, ahogy a jelek mutatták, ő az apánk vérvonal-képességét kapta meg cserébe. Először csak meglepve álltam a dolog előtt, de aztán jött a kísérletezgetés a pajzsommal, meg az igazmondással, meg a gondolatolvasással, hogy megbizonyosodjunk róla, és úgy tűnt, hogy valóban Kaskae képességét birtokolta. A karácsony éjjeli tetoválás-felizzás, meg az után, hogy mindannyian visszatértünk a halálból, valószínek vettem, hogy az én képességemet is valaki más birtokolja épp… A kérdés már csak az, hogy én kiét kaptam? Tipvigutét nem, hisz akkor gyorsabban vághattam volna át az erdőn, ahogy Nagojutét se, hisz akkor valószínűleg nem egyedül állítottam volna haza… Innentől kezdve pedig jött a kísérletezgetés szép sorjában… ezüst, ügyesség, erő, leplezés, illúziók… És úgy tűnik, meg is van, kitől „örököltem”. Kilaun. Eltartott egy darabig, míg megbarátkoztam a gondolattal, de miután tettem pár próbát vele, úgy döntöttem, hogy inkább benézek a városba, ne szerencsétlen húgomon „gyakoroljak”. Magamra is kaptam hát a kabátom, és elindultam a botanikus kert felé, ám hiába volt nyakig összegombolva az a kabát, mégis úgy éreztem magam a saját képességem nélkül, mint ha meztelen lennék. Kellemetlen. Az ilyen városi minidzsungelek úgy is mindig segítettek abban, hogy rendezzem a gondolataimat., és rám is fért most. Nincs olyan sok ember, hogy az zavaró legyen, viszont mindig akad néhány, akivel kipróbálhatom az új képességet. Felmerült bennem, hogy megkeresem Kilaunt, hogy tőle kérjek tanácsot, ám két apró bökkenő is akadt. Először is, még mindig nem tudom, hogy merre lakik, és ki tudja mennyi időbe telne, amíg rátalálok. Kettő, hogy valószínűleg most neki is megvan a saját baja, biztos pont az enyémre érne rá foglalkozni… Teszek egy próbát magam, aztán ha nem megy, vagy nem áll vissza a megszokott rend, úgy is előkerítem. A kertbe érve először leültem az egyik sarokba a páfrányok közé, és csak kisebb illúziókkal próbálkoztam. Elképzeltem ahogy az egyik liánnövény szemmel látható növekedésbe kezd és… ja, hogy az sem ártana eldöntenem, hogy kire alkalmazom? Na lássuk csak, akkor mondjuk az a férfi, ott balra… Majd az egyik nővel hitettem el, hogy a szeme láttára, sokszoros gyorsításban csupán néhány másodperc alatt bontja ki a szirmait az egyik golgotavirág. Egész jó játéknak bizonyult, ahogy egyre nagyobb dolgokat illúzionáltam, egyre több emberrel, ám igyekeztem feltűnésmentesen csinálni, semmi nem-reális dolog… Olyan jól belemerültem az egészbe, hogy szinte észre sem vettem, hogy elszaladt az idő. Az zavar meg a koncentrálásomban, ahogy elsiet mellettem néhány itt dolgozó, közben pedig egy bizonyos elveszett kisfiúról beszélnek. Nekem sem kell több, felkelek a helyemről, majd miután leporoltam a kabátomat, elindulok én is utánuk. Kiterjesztem az érzékeimet, hogy megtaláljam a kisfiút, akiről beszélnek, ám ahogy sikerül érzékelnem, egyből összeszorul egy kissé a szívem. A kétségbeeséséről egyből eszembe jut, ahogy annak idején Diegora találtam rá, így aztán én is megindulok befelé az útvesztőben. A kérdés már csak az az első útelágazásnál, hogy merre tovább?
Épp elköszöntem volna az egyik itteni munkatárstól, akivel találkozóm volt, mikor szóltak neki, hogy eltűnt egy gyerek, meg kellene keresni. Jobb dolgom nem lévén szívesen ajánlottam fel a segítségemet több ember gyorsabban megtalálja alapon. Meg egyébként is... Lehet, nem profilom az eltűnt emberek előkerítése, de mégiscsak egy gyerekről van szó. Jobb neki nem kószálnia, hanem minél előbb hazaérnie a szüleivel biztonságba a lakásuk, házuk fedezékébe. A tavalyi eseményekből kiindulva még az egyébként pihenőidejüket töltő őrzőket is behívtam, s nincs mese, én is most még az egyetemre tartok majd, amint ezt letudtam... De jó is lesz! (Sem.)
Szétválunk az útvesztőt elérve a cimborával, én balra, ő jobbra indul meg a bokrok között haladva, s bár részemről semmi komolyabb tétje nincs a dolognak, mégis egyre inkább frusztráltnak érzem magamat, ahogy a kígyózó ösvényen egyre beljebb és beljebb haladok. Ösztönösen simítok oldalamnál az övemen pihenő tőrön végig, mintha attól tartanék, nem lenne meg, pedig ott pihen a helyén, ahogy mindig szokott. Rossz előérzetem van. Az egyik elágazást elérve zsákutcába futok, ami rossz hír, a jó viszont az, hogy ugyanitt megpillantom a földre kuporodva a kisfiút, akit mindenki keres. Leguggolnék mellé, hiszen roppant bosszantó lehet, hogy mindenki magasról beszél hozzá és nem "süllyed le az ő szintjére" ebben a rohanó világban, de ekkor mintha csak megnyomtak volna egy kapcsolót rajtam... Már nem is érdekel a gyerek sorsa, csak egy kolonc, aki nem képes viselkedni és szót fogadni a szüleinek. A Teremtőinek, ha úgy tetszik. Ironikus, nem? Pontosan az ilyen engedetlen, neveletlen kölykök okozzák a Teremtők bukását. S ha már a kölyköknél tartunk... Mit sem törődve ezzel a pondróval, célirányosan indulok meg visszafelé, felpattintva a tőrt tartó kis kapcsot és kézbe véve az ezüstös pengéjű mestermunkát. Kényelmes a fogása, biztosan simul az érdes tenyérbe - nem először dolgoznak ők együtt: a tulajdonos és az eszköz. Remek, igazán remek. Jobb párost aligha találhattam volna bosszúm beteljesítéséhez, főleg, hogy a test jogos tulajdonosa sem igazán kedveli elsődleges leszármazottainkat, igaz, számára a tudatlanság az, ami dühként ölt alakot. Nem tudja, nem érti és talán nem is akarja megérteni létük, itt létük okát... ez a fortyogó tétlenség pedig csak nekem kedvez, ahogy határozott léptekkel haladok, ahol gyérebb a bokor, ott egészen egyszerűen átvágva célirányosan a sűrű növényzeten. Mit érdekel engemet, ha egy-két sérülés, karcolás éri "karjaimat"... Semmik ezek ahhoz a bosszúvágyhoz képest, amik előre, egyesen Sura felé hajtanak árkon-bokron (néhol szó szerint) át.
Az útelágazásnál, ahol a nő áll, szinte a semmiből, szemből "robbanok" elő egy kiáltás keretében, ott próbálva sebet ejteni rajta, ahol érem. Igyekezve persze minél kritikusabb helyen érni, megsebesíteni.
• 2 Még mindig azon dilemmázok nagy tétlenül egy helyben ácsorogva, hogy most jobbra, vagy balra… amikor valami különösre leszek figyelmes – nem csupán az egyre közeledő csörtető zaj tűnik vészjóslónak, de az a negatív kisugárzás is, ami körüllengi. Hátrálok is néhány lépést, hogy legyen némi terem „fogadni” az illetőt, de aztán csak felkészülten várom. Nem tagadom, egy pillanatra megdöbbenek, amikor szembesülök, vele, hogy ki is a támadóm. A protektor?! Hogy az a… Sok időm persze nem marad álmodozásra, ahogy nekem ront. Nem csak azért igyekszem kitérni előle, mert így közelít, de a kezében lévő ezüsttőr sem sok jóval kecsegtet. Pláne, hogy a saját képességemtől is búcsút kellett vennem. -Mr. Douglas? –szólalok meg két hátrálás között, miután még mindig nem tudom hová tenni a reakcióját, de nem úgy tűnik, mint aki nagyon csevegős hangulatban lenne. Azt eddig is sejtettem, hogy erős, de a gyorsasága még így is túlzás egy őrzőnek, úgy hiszem. Első körben igyekszem megfosztani a tőrétől, támadás közben elkapni a kezét, kiütni belőle, esetleg eltörni a kezét, ha úgy adódik, nagy kárt azonban nem szeretnék tenni benne. Mégiscsak őrző, hogy nézne ki, ha pont egy Első verné agyon a protektort? Akárhogy is alakul, ha épp akad néhány másodpercnyi szünetem két támadása között, akkor megpróbálkozok egy illúzióval is, igaz, így hirtelen meglepettségemben semmi kreatívra nem futja tőlem – csupán olyan kihalt sötétséget próbálok ráborítani, mint ha egy elhagyatott bánya mélyén lenne. Se fény, se hangok.
Visz a lendület, ahogy előkeveredek a bokrok közül és megpróbálom megsebesíteni az ijedten hátráló nőt, de ő kellő határozottsággal sikeresen tér ki az egész elől //1//. Nyilván a lendületemhez az ágas-bogas növényzet nem segített hozzá, na de másodszor már nem lesz ilyen szerencsés a kislány... A tőrt viszont nem adom könnyen, ahogy utána kap, tenyerén - mutató és hüvelykujjától indulva keresztben - felszíni, ám fájó sebet ejtek az ezüst pengével //6// ám ha ez nem tántorítja el tervétől, akkor sikerrel járhat //3// és a tőrt kicsavarhatja kezemből, ha karomat el nem is töri. Szemközt fordulok vele, karja után kapok szabad kezemmel, de már csak a levegőt markolom a vaksötétben. Nincsenek hangok, nincsenek színek. Nincsen semmi, csak magam vagyok egy idegen testben, idegen hangon szólalva meg - de az érzéseim, a gondolataim az enyémek és hiába minden próbálkozás, az érzékeimet nem tudja becsapni. Érzem az illatát, érzem a vérének zubogását ereiben és talán még a fogaskerekek kattogását is az elméjében. Sura mindig is okos lány volt, de magyarázat nélkül ez lehet, meghaladja az ő képességeit is... - Milyen udvariatlan vagyok. Hiszen be sem mutatkoztam! Habár nem tudom, nem nagyobb szégyen-e az, hogy nem ismered meg a farkast, aki az egész életét annak áldozta, hogy neked és a testvéreidnek jó legyen. Akit cserébe elárultál! - fröcsögöm felé a szavakat a vaksötétbe bele, ugyanakkor próbálom letapogatni azt, hogy merre is tartózkodik éppen. - Hagyj fel a játszadozással és legalább most nézz a szemembe! - Megvagy! Ahogy fordulok, úgy tűnhet számára, mintha farkasszemet néznénk, csak ugyebár én vakon tekintek előre a sötétbe arrafelé, amerről észlelem őt. Szavaimat követően hirtelen guggolok le, de nem a tőrért nyúlok - fogalmam sincs, merre lehet - hanem a talajt érintem meg. A mágia ami általam felszabadul, mámorító és félelmetes egyszerre. Mintha a bokrok gyökerei egyszerre akarnának kitörni föld alatti börtönükből úgy mozdulnak, s velük együtt a sövény egyenesre nyírt ágai is növésbe kezdenek - előbbiek a nő bokái köré csavarodva, míg a másikak a karjait, derekát és nyakát célozzák meg sértő, fás "kacsaikkal".
• 3 Szerencsére sikerült kikerülnöm, ám a lefegyverzésben már kevésbé voltam az. Ettől függetlenül még mindig szívesebben vállalok el akármilyen súlyos sérülést a tenyeremen, mint egy ezüsttőrt a szívemben. Ahogy sikerül megszereznem, talán kissé felelőtlenül, de fogom, és eldobom messze a virágágyások felé, bele a holdfényes éjszakába. Nem hiszem, hogy este bárki utána kutakodna, jó helyen lesz ott, ahol van. Majd amelyikünk életképesebb lesz a harc végére, jutalomból összeszedheti. Aztán jöhet a néma csend, a sötétség, amit Kilaun képességével borítok rá, akár egy sötét lepel. Úgy tűnik, be is jön a számításom, legalábbis megáll a támadással egy pillanatra, amíg felém intézi a szavait – nekem pedig enyhe elképedés ül ki az arcomra. ~Előbb számítottam rá, hogy ha egyszer meglátogatsz, azt álmaimban, vagy egy látomás képében teszed, nem pedig gyáva módon a leszármazottaid bőrébe bújva. ~ üzentem neki mentálisan, nehogy véletlenül belerondítsak az illúzióba azzal, hogy lebuktatom magam a hangommal. Annyira azért nem sikerült kiismernem, hogy ilyen apróságokat is tudjak, meg úgy is gyakorlatban bukik ki minden buktató… ~A Te szemedbe? Jó vicc…~hallhatta ismét a hangomat némi cinikus felhanggal, ám még akkor sem mozdulok, amikor hirtelen felém fordul, és a Protektorral nézek farkasszemet. ~Nem te vagy az egyetlen, akit elárultak a leszármazottai. Ennyi év alatt sohasem gondolkoztál el azon, hogy esetleg benned volt a hiba, nem pedig mindenki másban? ~ intéztem felé a szavaimat akkor, amikor hirtelen leguggolt nem sokkal előttem, de aztán csak egy tétova lépést tettem hátrafelé, közben pedig a karmaimat is kiengedtem. Bár egyelőre még nem tudtam, mire készül, de sosem szabad lebecsülni az ellenfelet, pláne, ha az egy erős őrző, egy zsarnok, szociopata vérfarkas szelleme által megszállva. Nem is kellett sokat várnom a csodára, ahogy finom remegésbe kezd a talpam alatt a föld, s hirtelen „lázadásba” kezdenek a növények, már elő is bújtak a karmaim. Szégyen a futás, de hasznos, én is így teszek, miközben sietve kihátrálok a labirintusból a gyepes részre. Sokat nem nyerek vele, elvégre még mindig egy botanikus kert kellős közepén vagyunk, de legalább nem karnyújtásnyira van az összes növény. Igaz, a torkom felé tartó ágakat sikerül elhárítanom, letépnem a karmaimmal, azonban néhány inda így is rácsavarodik a lábamra, én pedig a hirtelen alábbhagyó lendülettől elvágódok a hóban. /4/ Ahogy tudom, tépkedem le magamról az indákat, szakítom, töröm az ágakat, gyökereket, kacsokat, mielőtt teljesen mozgásképtelenné tennének, közben pedig, hogy időt nyerjek és a támadómat is lassítsam, koncentrálni kezdek és tovább képzelem az illúziót. Már nem csupán a kies, sötét némaság öleli körbe a férfit. Az indák, amik eddig engem próbáltak béklyóba fogni, most irányt változtatnak, és őt kezdik belepni, s akármennyire is próbálkozik, hasztalan, egyre nagyobb felületen és erősebben érezheti a növények szorítását, a nedves föld és a friss zöld illatát. Csupán egy illúzió, de Alignak tudhatja azt, amit ma már csak kevesen, hogy mielőtt én is vérfarkassá váltam volna, egy őrzőtől tanultam mágiahasználatot és gyógyítást, még ha évszázadok óta már nem is használtam a varázslataikat. Amennyiben ez eléggé harcképtelenné tette, én sem voltam rest, már ellentámadásba is lendültem, hogy egy-egy jól irányzott ütéssel a kezét vagy lábát törve tegyem harcképtelenné. Elcseszett egy helyzet, hisz a Protektort még sem kéne megölnöm, de azért azt sem fogom hagyni, hogy ő csináljon ki engem, még ha Alignak is vezérli a szándékait. Ha meg kevés volt hozzá az illúzióm, akkor egyelőre igyekeztem minél távolabb maradni tőle, és kitalálni, hogy mivel lehetne még jobban nehezíteni a helyzetén a nem hall – nem lát – nem mozdul szituáción kívül.
// Kockadobás: 1-2 sikeresen elmenekülök a növények elől; 3-4 néhány rám tekeredik, de még bírok velük; 5-6 egyelőre az indák győztek //
- Nem én vagyok az egyetlen? Ez most meg kellene, hogy lepjen? Ugyan Sura... csalódást okozol. Nálad jobban egyikőtök se tudja, hogy a selejt csak selejtet hozhat létre. - Hangomból maró, megvető gúny tükröződik. Az én rendszerem tökéletes volt, az akkori állapotokkal rajtuk kívül a kutyának se volt baja, de ők tönkre tették az egészet. Vagy talán nem csalódtak mindahányan legalább egyszer a saját fajtájukban? A tulajdon vérükben? Mutogathat rám ujjal ez a háborodott szuka, de nem én voltam az, aki a világ rendjét megbolygatta. Ám lehetek én az, aki visszaállítja, kezdve azzal, hogy a magukat Elsőknek titulálókat kiirtom az élők sorai közül. Ez is milyen fennhéjázó már... Pontosan visszaadja a megnevezésük egoista elvakultságukat. Elsők, mi? Szánalom! Ahogy sikerül a növények uralmam alá hajtásával és azok ellene fordításával megzavarnom úgy mintha a tekintetemet, hallásomat zavaró sötétség és némaság is feloszlani látszik, de ez csupán annyi időre elég, hogy farkas-érzékeimet is segítségül hívva követni tudjam, ki az útvesztő bejáratához. Ott pedig nem mindennapi ellentámadásban van részem... // 6-ost dobtam arra, hogy mennyire tökéletes az illúziód eme stresszhelyzetben, szóval... nagyon perfect. xD // Kívülről érdekesen festhet, ahogy próbálom lehámozni magamról a körém valójában nem, csupán az elmémben tekergő indákat és kacsokat, még meg is botlok egyszer, de utána gyorsan visszanyerem egyensúlyomat. - Ezt a pillanatot választja Sura, hogy támadásba lendüljön // páros - kéz, páratlan - láb törik és 2-est dobtam // és egy jól irányzott mozdulattal törje el a karomat. A fájdalomtól felordítok, ugyanakkor az őrző tapasztaltságából fakadó ösztönösséggel mozdulok és nem törődve azzal, hogy a karja esetleg súlyosabban roncsolódik a mozdulat közepette, kirúgom Sura alól a lábait és nemes egyszerűséggel fölébe kerekedve, testsúlyommal rá nehezedve kényszerítem földre, kezeimmel elkapva és fojtón szorítva torkát. // 4 //
• 4 -Tévedsz. A természet mindig kijavítja a hibáit, számtalanszor előfordult már, hogy pont a legselejtebbek utódai közül kerülnek ki a páratlan képességekkel rendelkezők. És egy „selejt” miért ne lehetne zseni valami másban? –cáfolom meg a szavait, elég csak a növénynemesítésekre gondolni, vagy hogy ne távolodjunk el annyira a témától, akár az embereket is vehetjük példának – a számtalan híres festő, költő, zeneszerző. John Milton a vak író, Beethowen a süket zeneszerző, vagy Monet a francia impresszionista festő, aki vakon is maradandó műveket alkotott. Elég csak a saját kölykeimre, leszármazottaimra gondolni, hisz valóban sok „selejtet” változtattam farkassá annak idején, ezzel esélyt adva nekik egy új életre, s igaz, sokuk miatt éreztem csalódottságot később, de mégis akadnak olyanok, akikre a mai napig büszkeséggel töltenek el. Ahogy hátrálás közben elvágódok a földön és a növényekkel kezdek ádáz viaskodásba, hamar zsibbadni kezd a tenyerem az ezüst okozta seb sajgásától, a kezem pedig a vér miatt többször is megcsúszik egy-egy indán vagy gyökéren. Alignak újra támad, én pedig kétségbeesetten folyamodok Kilaun ajándékához, hogy megtántorítsam, eltérítsem, átverjem – úgy tűnik, sikerrel. Ahogy a növények lázadása is alább hagy, immár van esélyem kiszabadítanom magam és ellentámadást indítani. Lendül a kéz, megadóan reccsen a singcsont // páros – jobb, páratlan – bal kéz | 4 //. A pillanatra okozott sokkot igyekszem is kihasználni, ahogy karmos mancsommal igyekszem egy jókorát ütni a fülére – itt találhatóak a mozgásérzékelő receptorok, így egy jókora taslitól igencsak meg tud szédülni az ember, ideiglenesen összezavarva az egyensúlyérzéket… A mozdulatot azonban nem tudtam befejezni, ismét hanyatt vágódok a hóban, annyi különbséggel, hogy most a hátamra érkezek. Már épp kelnék fel – kezdem úgy érezni magam mint valami elcseszett keljfeljancsi – amikor a Protektor úr már vetődik is rám, egyenesen a torkomnak esve. Dühödt morgás tör fel a torkomból, ahogy eszeveszett kapálózásba kezdek, próbálom dobálni magam, hátha sikerül lelöknöm magamról. Az egyik karommal a sérült karját próbálom még jobban szétcincálni, a másikkal pedig sietve kapok az arca felé annak reményében, hogy ha sikerül megsebeznem, akkor inkább azzal lesz elfoglalva, nem pedig velem. Ha nem szabadulok ki nagyon gyorsan, akkor nem a perceim, de a másodperceim vannak megszámlálva, így aztán nem taktikázok, egyszerre támadok minden porcikámmal, ahogy tudok. Ahogy rámarkol a torkomra, néhány másodperc után szertefoszlik minden eddigi illúzióm, így most már ténylegesen is farkasszemet nézhet velem. Nincs kies csend, nincs már végtelen sötétség sem, a vöröslő hold vészjóslóan tekint le ránk. Vége a rejtőzködésnek. Itt vagyok, alatta vergődve, egy sarokba szorított vad, aki az életéért küzd. Ha viszont minden próbálkozásom hiába való lenne, van még egy tervem… egy újabb illúzió: Ahelyett, hogy engem látna a hóban fekve, egykori testét vizionálom a magam helyére, így úgy tűnhet számára, mint ha azt a sötét hajú, rézbőrű férfit próbálná megölni, aki ellen annak idején fellázadtunk.
Hihetetlen, hogy még mindig ilyen vak és idealista ez a nőszemély. Semmit nem tanult az évszázadok alatt és nyilván a társai sem... nyugodt szívvel rántom hát a Pokolba mindannyiukat magammal. Jelenleg például úgy, hogy a földre kényszerítem és fölé tornyosulva igyekszem az életet adó levegőtől megfosztani. Oké, ettől még csak elájul és nem hal meg, ez igaz, na de nem egyszerűbb úgy elválasztani a fejét a csinos kis nyakától, ha nem ágál ellene? Merthogy ellenkezik, nincs könnyű dolgom ebben a testben. Bezzeg, ha lenne farkasa a férfinak... Kapálózása egészen addig hasztalan, míg törött karomat el nem éri és meg nem ragadja, kifordítva jobb vállamat is a helyéről // 5* //, minek következtében nemcsak, hogy fájdalmas ordítás hagyja el torkomat, de el is engedem a nőt, akinek most a tüdejébe jutó levegővel együtt ellentámadási lehetősége is akad - ha ügyes, kihasználja. Én is igyekszem összeszedni magamat, s ha mozdulna, szabadulna, megkísérlem ellentámadásként lefejelni nemes egyszerűséggel, ezzel "parancsolva" vissza a földre.
// * 1-2 fáj, de nem törik 3-4 fáj és törik 5-6 fáj és törik és elengedem //
• 5 Úgy tűnik, nem kell a végletekig elmennem ahhoz, hogy szabaduljak. Valahogy hálát adok a Szellemeknek, hogy nem olyan rég még nálunk vendégeskedett Heine, „nevelési célzattal” tördelhettem naponta a csontjait, mint unatkozó óvodás a ropit. Kissé most is megfeledkezek magamról, s arról, hogy az ellenfelemet hiába egy vérfarkas szelleme szállta meg, valójában ő maga nem az – ami egyszerű kézmarcangolásnak indult azért, hogy levegőhöz jussak, az átmegy kar-kifordításba, majd újabb törés lesz belőle. Hoppá… A mai napig meg tudnak lepni, hogy milyen kis törékenyek is valójában az emberek. Ahogy elengedi a nyakamat, olyan hirtelen tódul az életet jelentő oxigén a tüdőmbe, hogy az szinte már nekem is fáj, én pedig zilálva próbálok rákjárásban kislisszolni a férfi alól (páros: sikerül kiszabadulnom, páratlan: nem | 2). Miután már nem alatta, hanem előtte ülök a földön, „búcsúzóul” még megpróbálom ágyékon rúgni, térdelni, amelyik sikerül, meghosszabbítva ezzel a harcképtelenségét. Ezt követően pedig igyekszem minél előbb talpon teremni, hogy gyorsan felmérjem a rendelkezésünkre álló terepet, mihez is kezdhetnék? Csak most tűnik fel, hogy a kis csipetcsapat, akik nem sokkal ezelőtt a kisfiú keresésére indultak, most a labirintus bejáratánál állva bámulják tátott szájjal a produkciónkat, így aztán nekem sem kell több, egyből rájuk is kiáltok, hogy takarodjanak innen, de nagyon gyorsan, amíg jó kedvünkben vagyunk… Úgy tűnik, nem kell kétszer mondani nekik sem, bár miután eltávolodtak egészen az üvegházig, újra megállnak, hogy kövessék a műsort. Bahhh… emberek! Viszont a labirintus külső sövényfala körül takaros kis rózsaágyás húzódik. Bár ilyenkor még nincs rajta virág, azért valahol vicces, hogy a Japán rózsa itt nálunk, Alaszkában is vígan megél, az meg egyenesen félelmetes, hogy a tearózsáktól eltérően milyen ádáz kis tövisei vannak… Ez kell nekem! -Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet, nem igaz? –szalad gúnyos mosolyra a szám, azzal már karon is ragadom a férfit, hogy teljes erőmből belevágjam az egyik rózsaágyásba. Valószínűleg nem lesz súlyos a sérülés, kellemetlen viszont annál inkább, amikor a fél méter magas, sűrű bokrok közt landol… vagy landolunk, ha magával ránt.
A fájdalomtól "részegülten" engedem el a nőt és testsúlyom se nehezedik rá, így könnyedén kislisszolhat alólam, ugyanakkor még épp sikerül időben reagálnom és kitérnem a rúgkapáló mozdulat elől. // 2* // Jómagam is hasonló ténykedést folytatok, mint Sura: igyekszem két lábra állni, bár ez fél karral, úgy, hogy a másik ernyedtem, fájdalomtól lüktetően lóg a testem mellett, okoz némi koordinációs nehézséget. Az az egyetlen szerencsém, hogy ez a háborodott, naiv lélek az emberek elhajtásával van elfoglalva. Hihetetlen, komolyan mondom... egyszerűen... felfoghatatlan és undorító számomra, hogy így állnak az egyszerű halandókhoz. Ezért tart a társadalmunk ott, ahol! Puhányok, megalázkodóak és szolgák lettek, holott ők ezek felett a férgek felett állnak minden értelemben! Nem nekik kellene alkalmazkodniuk, hanem az embereknek a farkasokhoz. Felén mozdul és megragadja karomat, mire én is ráfogok az ő karjára - ha ép karomat fogja meg, akkor is, ha a sérültet, akkor pedig még ordítok is közben a fájdalomtól - és így zuhanunk a bokrok tüskéi közé //5**//. Mivel én kerültem ezúttal alulra, így a nő súlya és lendülete csak még mélyebbre kényszeríti hátamban, vállaimban a tüskéket. A fájdalomtól, melyet tetéz sérült karom szűnni nem akaró fájdalma, felordítok újfent, s egyazon lendülettel feszülnek meg ép karom izmai, hogy ahogy megragadtam, úgy rántsam közelebb magamhoz a lehetetlennél is - nem törődve vele, hány tövis kerül még a hátamba a póló vékony anyagán át - hogy fogaimmal a nyakába harapjak, sőt: eltolva közben magamtól, igyekszem egy csinos kis darabot kiharapni belőle - lehetőleg a nyaki artériát érintve.
//* 1-2 észlelem és kitérek előle 3-4 elér, de nem kritikus ponton 5-6 telibe kapom a rúgást
** 1-2 Sura beépít a rózsaágyásba 3-4 beépít és elrántom, de ki tud a fogásomból szabadulni félúton 5-6 magammal rántom és biztos a fogásom a vállán //
• 6 Nem jött össze a rúgás, annyi baj legyen. Bár történelmi pillanat lett volna amolyan „egy legyet két csapásra” módon Alignakot és a helyi Protektort is térdre kényszeríteni, de… talán majd egyszer. A rózsaágyásos támadásom se épp úgy jön össze, ahogy tervezem, de azt hiszem, még mindig szerencsésebbnek tudhatom magam nála – mivel ő kerül alulra, így a tövisek jó részét ő fogta fel, ahhoz képest ami nekem jutott, elenyésző. Nem mint ha nagyon bánnám, itt különösen igaz a mondás, hogy jobb adni, mint kapni. Adok én mást is neki, olyat, aminek kevésbé örülök. A franc essen belé, hogy pont harcos, és nem informátor, így aztán olyan erővel ránt magához, örülök, hogy a kezemmel sikerül megtámaszkodnom a feje két oldalánál, egyenesen a rózsába tenyerelve. Ahogy a nem is olyan apró tövisek a már amúgy is végigvágott tenyerembe mélyednek, én is beszállok fájdalom inspirálta kiáltásba, ami hamar ordításba megy át, amikor kihasználva a védtelen helyzetemet, kiharap egy tekintélyes darabot a nyakamból /4/. Nekem sem kell több… Visszalökve magam ülő helyzetbe egyből a nyakamra szorítom az alkarom, addig, amíg néhány erős dörgöléssel meg nem szabadulok a tenyeremben lévő tövisek nagy részétől – onnantól már a tenyeremet tapasztom a sebre, amiből megállás nélkül dől a vér, vörösre festve a ruházatomat. Én pedig, a sokktól megriadva vetítem a fejébe azt az illúziót, amire néhány pillanattal ezelőtt nem került sor. A mozdulataim, a sérüléseim mind láthatja, annyi különbséggel, hogy az én női testem helyet saját maga eredeti indián testét láthatja maga előtt. Innentől kezdve ha megszeppen annyira, hogy elfelejtsen támadni pár másodpercig, akkor már lendítem is a másik karom, hogy könyökkel az arcára mérjek egy ütést, lehetőleg orrot, vagy más csontot törve – ügyelve arra, hogy halálos azért ne legyen, csak rohadtul kellemetlen. Ha pedig egyből támadna, nem hagyva időt, hogy kivitelezzem a mozdulatsort, akkor egyszerűen csak lefejelem. Még ha mindketten agyrázkódást is szenvedünk, az biztos, hogy ő hosszabban „élvezheti” a mellékhatásait.
// páros – magához ránt, sikerül kiharapnia a nyakamból egy darabot; páratlan – nem jön össze a nyakcsócsálás //
Torz, őrült vigyor szalad fájdalomtól ittas arcomra, ahogy nyakához kapva elhátrál tőlem. Vére arcomat, fogaimat szennyezi, fémes íze a számban egyenlő a győzelem ízével számomra. Az egész helyzetbe az elémbe táruló kép az, ami bezavar: nincs többé Sura, a nő helyett mintha csak tükörbe néznék és kívülről látnám önmagamat. Valahogy így festhettem egykoron, mikor ezek a férgek az életemre törtek, azt gondolván, megszabadulhatnak ezzel tőlem. Felmorranok bosszúsan, de ez a férfi szájából sokkal inkább hangzik emberinek, mintsem egy fenyegető vad morgásának. Hát gúnyt űz még most, ilyen helyzetben is belőlem ez a bolond lány?!
Hangos reccsenés és fájdalom az, ami elmémbe szökik és... vér? Ez határozottan vér íze a számban! Szólnék, de alig rándul izom az arcomon, máris éles fájdalomérzet hasít belém. Azt hiszem, eltört az orrom. Odanyúlnék, erre felordítok... súlyosabb a helyzet, mint hittem. Bírom én azt, ha gyepálnak, de szeretném tudni, miért! Miért törték el az orromat és mivel érdemeltem ki, hogy kurvára nem érzem a jobb karomat, csak az agyig hatoló fájdalmat a helyén?! Minderre rátesz egy lapáttal a fáradtság, ami most, hogy Alignak szelleme elhagyott, rám telepedik a mágiahasználat végett. - Jyotss... mih... mitörtént?! - Őszinte értetlenséget és fáradt fájdalmat tükröznek a szemeim, még ha fogaimat összeszorítva is tűröm a fájdalmat, amit lógó karom és felültemben a rózsatövisek okoznak. Megszédülök a hirtelen mozdulattól, de mindez mit sem számít, hiszen a nő tiszta vér, én meg bár semmit nem értek az egészből, az ő segítségére igyekszem sietni. Mondjuk azzal, hogy az értetlenül álló civilekre ordítok, hogy valamelyikőjük segítsen már, nehogy nekem itt elvérezzen a nő. Elfeledkezek a fáradt, értetlen sokktól még arról is, hogy farkas a másik, méghozzá nem a ma született fajtából. Az egyetemre kell mennünk. Abigail... Abigail biztos tud valamit tenni érte, én csak a nyomókötéshez értek, de a nyakát mégse szoríthatom el...
Könyök röppen, csont reccsen, én pedig már épp készülnék, hogy kissé esetlenül, legalább fél kézzel tovább püföljem a Protektort, mígnem bele nem ájul a rózsákba, amikor megszólal, a kezem pedig a levegőben áll meg, hogy aztán visszaejtsem magam mellé. ~Végre, hogy megjött az esze, kedves Protektor úr…~ üzentem mentálisan a férfinak, mert a nyakamból még mindig úgy dőlt a vér, hogy inkább meg se mertem szólalni, nehogy nagyobb kárt tegyek benne, mint ami már így is van… Csak ülök a lábán, mozdulatlanul, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy épp felülne a szerencsétlen… A kezem még mindig a nyakamra szorítva, miközben, a szemem pedig becsuktam pár pillanatra, hátha így kicsit alább hagy a szédülés… Súlyos a seb, de szégyen lenne, ha kifogna rajtam… csak kicsit nyugton kell maradnom, pihenni, várni, nem mozogni… Hogy mi történt? ~Alignak beleszeretett a bicepszébe, aztán meg úgy gondolta, hogy kóstolgat egy kicsit… ~ foglaltam össze röviden-tömören a választ a kérdésére, azt meg inkább nem akartam tudni, hogy hol kötött ki végül a falat husi a nyakamból. Amikor az emberekre rivall, csak ráncba szökik a homlokom – nem mint ha bajom lenne a segítséggel, de akarom én azt a felhajtást, amit majd amiatt csapnak, hogy miért nem patkoltam el egy ilyen sérüléstől? Még vártam pár pillanatot, aztán lassú mozdulattal kászálódtam le az őrzőről, had másszon ki ő is az ideiglenes fakír-fekhelyről, magam pedig csak néhány lépéssel arrébb rogytam le, a földre. ~Ha ért a gyógyításhoz, megköszönném a segítségét. ~ üzenek felé. Nincsenek nagy igényeim, én már annyinak is örülnék, ha nem kéne tovább őrizgetnem a nyakamon a foglenyomatát. Na jó, meg azt is díjaznám, ha sikerülne némi plusz infót kideríteni az estéről, vajon a többiekhez is beköszönt-e az öreg, no meg ki a búbánat örül most a képességemnek, mint majom a farkának… Akár kinél is kötött ki, kérem vissza de rögtön!
Elképesztően sokat jártam ide, úgy ismerem a helyet, mint a saját tenyeremet. Szinte minden tavasszal, amikor kellemessé kezd válni az idő, akkor rendszeressé válik nálam, hogy amióta az Útvesztő áll, hacsak rossz kedvem van és úgy érzem, hogy nem találom a megfelelő kiutat az életből, akkor eljövök ide és addig kanyargok, amíg el nem hiszem, hogy a valóságban is ugyanilyen könnyen meg fogom találni az utamat, azt, amelyen járnom kell. Persze ez nem igaz, álnok önámítás az egész, de az én lelkemnek jólesik, hát űzöm, nem törődve azzal, hogy mit is gondolhatnának erről mások. Most nincs még tavasz, de ide van megbeszélve találkozóm egy Őrzővel, akitől tanulhatok, szóval kedvtelve jöttem, azzal a boldog tudattal, hogy nem idegen terepen fogom égetni magam. Persze ettől még kerülhetek olyan helyzetbe, hogy állok, mint egy eszelős sült hal, s nem tudom egyetlen kérdésre sem a választ, de mivel ez nem vizsga, hanem még tanulni fogok, így azt hiszem, hogy annyira nem kell szégyelljem magam. Türkiz kabátomhoz most fekete sálat kötöttem és vörös, oldalirányú hajfonatom is a sálhoz illő, fekete, nagybojtú kötött sapka alól kandikál ki. Kesztyűm is ebből a szettből való, kapacitív darab, így nem kell folyamatosan azzal foglalkoznom, hogyan fagy le a kezem, hogyha előveszem menet közben valahol a telefonomat. Az Útvesztő bejáratánál - az előre leegyeztetett helyen - várakozom, türkiz csizmába bújtatott lábaimon egyikről a másikra helyezem át testsúlyomat. Mellkasom előtt keresztbe font karral védekezem a hideg ellen, s áldom az eget, hogy idén a szokottnál kevésbé volt kemény tél. Az biztos, hogy már az első itt eltöltött percben eldöntöttem, hogy nagyon helyesen gondoltam akkor, amikor csak tavasszal jöttem ide, hogy a tél nem az útvesztőhöz illő évszak. Sebaj, a tanulásért mindent - majdnem - de komolyan!
Körülbelül két hete kaphatott egy üzenetet a Krónikástól, hogy kicsit be kellene segítenie egy leányzó oktatásába. Ekkor már tudta, hogy Alice-nak is szüksége lesz a szakértelmére, így próbálta ugyanazon hétvégére időzíteni a dolgot, és kissé úriemberhez méltatlanul, és szigorú tanárra jellemzően csak egy időpontot ajánlott fel, de úgy volt vele ez is pontosan megteszi, legalább kiderül mennyire eltökélt a számára még ismeretlen ifjú hölgyemény. Fekete zakó, fehér ing, zakóhoz passzoló élére vasalt fekete nadrág, fekete köves mandzsetta, és persze egy vékonyított sötétszürke selyem nyakkendő. Efelett a hideg ellen védő combközépig érő vászonkabát, és egy bőrkesztyű mely tökéletesen passzol, a fekete olasz stílusú bőrcipőhöz, mely kissé a negyvenes évek elegáns férfidivatjára hajaz stílusban. Baljában hasonlóan fekete vékonyított bőr aktatáska, míg fején kimért, ám mégis az összképet nézve stílusos levart sötétszürke smici sapka. Körülbelül öt perc lehet a találkozóig amikor is belép a botanika területére, és ránéz karórájára. ~Lássuk pontos lesz-e?~ Békésen lépdel végig a bevezető ösvényen, és nem is kell sokat várni, hogy észrevegye a csinos teremtést. Apró mosoly jelenik meg arcán, de hogy ezt az ifjú leányzó nőiességének, vagy pontosságának szánja, az a saját titka marad. Kezéről a kesztyű lekerül, ám nem nyújt kezet, az illem úgy diktálja, hogy mindig a szebbik nem tagja ajánlja fel ezen kegyet. Ha így történik, természetesen elfogadja azt és úgy mutatkozik be, ha nem, akkor előveszi telefonját, és beállít egy jelzést a maga számára, mivel ideje részben kötött, s csak ezt követően mutatkozik be. - Örvendek, Franz Meyerhof, Anchorage-i Kirendeltség. Remélem nem okozott problémát a helyszín és az időpont. Van kedve sétálni? Talán úgy nem lesz annyira kötöttnek tetsző a találkozásunk, és nem is fognak a végtagjaink elgémberedve lefagyni.
A pontosság olyan erény, amivel mindenképpen rendelkezem. Nem szeretem azt, hogyha valakinek várnia kell rám, bár én gond nélkül várakozom, nem igazán érdekel. Ha van nálam fülhallgató, márpedig mindig van, akkor a telefon állandóan kéznél van egy kis zenehallgatásra, amivel elüssem az időm, így például Dimitrisre is tudok várni, nem is keveset. Bár rá ki ne várna? Ha nem lenne a mentorom, akkor is.. Áh! Nem szabad ebbe belemenjek gondolatban, mert mégis tanulni jöttem ide, s az életem személyes bonyodalmai kicsit sem relevánsak, még csak gondolatban sem a mai napon. A protokollt sosem szerettem, de azért ugatom éppen annyira, hogy ne tűnjek bunkónak, szóval kezet is nyújtok a férfinek annak rendje és módja szerint. - Szép napot! Pandora Scarlet Mallory! Örvendek a szerenvsének, Mr. Meyerhof. Kezdem az udvariassági körökkel. Persze a nevemet nyilván tudja, de olyan bután hangzott volna, hogyha nem mondom el, szóval inkább tettem így, s osztottam meg vele egy esetlegesen már tudott információt, semmint hogy suta maradjon az egész és aztán kiderüljön, hogy mégsem tudta, aztán égjek, mint az a bizonyos német épület. - Egy cseppet sem okozott gondot, nagyon szeretem ezt a helyet, gyakran járok ide, ezt be kell vallanom. Válaszolom a kérdőhangsúly nélküli, általam kérdésnek megítélt mondatra. Aztán a tényleges kérdésre is reagálok. - Igen, van, köszönöm. Hidegebb van itt, mint Anchorage-ban, azt mondják. Ez igaz? Kérdezek én is, mert csak úgy jön. Mondjuk utólag elég hülyének érzem magam. Azh időjárásról csevegni valakivel, akitől tanulni fogok? Grande sablonos! De azért mosolygok hozzá, rosszat nem akartam én. Remélem nem is veszi annak a férfi. Mindenesetre arra indulok, amerre ő szeretne, s figyelő álláspontra helyezkedem.
Az elmúlt időszakban Bria nem volt épp a legjobb hangulatban, és nem igazán tudtam, miért. Volt egy eltűnése is, és őszintén, nagyon aggódtam miatta, többször át is mentem hozzájuk, hogy most akkor mi a helyzet, aztán amikor megkerült, igyekeztem ott lenni mellette. Aztán egy ideig jól mentek a dolgok, vagy legalábbis jobban, de most valamiért megint morcosabb. Úgyhogy értelemszerűnek tűnt az a lépés, hogy elcsalogatom valahová kicsit vidulni. Vettem neki egy kisebb ajándékot is, amit majd átadok, ha teljesítette a feladatot, tényleg csak apróság, de szerettem volna, ha végre látok egy őszinte mosolyt az arcán. Nagyon rég ismerem, barátnők vagyunk, és bár olyan sokszor nem találkozom vele, mint Pandával, főleg az utóbbi időben, amikor kissé zavarossá váltak a dolgok a jelek szerint mindkettőnk életében. Neki még azt sem volt alkalmam elmondani a nagy kitárulkozásom idején, hogy visszakaptam a lányomat. Azt tudja, hogy van, de nem konkretizáltam, csak hogy kamasz koromban örökbe adtam, és emiatt sírom el magam majdnem mindig, ha kisbabákat látok. Mondjuk, ez már pár hónapja szerencsére elmúlt, s egyre jobb lesz talán, hogy Maya végre velünk van. Az persze fura, hogy egy tető alatt élek Jacksonnal, de megférünk egyelőre egymás mellett, és ez a lényeg. Azt beszéltük meg, hogy a Botanikus kert bejáratánál találkozunk, és amint meglátom a vörös loboncát, már sietek is elé, hogy megöleljem. - Szia! Hogy vagy? Támadom le rögtön, rám aztán nem lehet mondani, hogy olyan sokat teketóriáznék. S ha mindez megvolt, már mehetünk is befelé. - Mit szólsz egy kis labirintusból kijutási versenyhez? Egyébként két kávé is várakozik a kezemben, úgy ahogy szereti ő, s szeretem én, még forróak szerencsére, hiszen Bria sosem késik, csúnya is lenne egy ügyvédbojtártól. Remélem, nem fogja nagyon utálni a dolgot, mert ha mégis, nos, akkor… semmi, majd rögtönözök, az is megy. - Van ám meglepim is. Fűztem hozzá, hátha némi hangulatot azért csinálok neki a dologhoz, egy kis ösztönzés sosem árt.
Az utóbbi időben a társasági életem elég aggasztóan leredukálódott. Ennek egyáltalán nem örültem, mert nekem lételemem, hogy emberek között legyek, pedig általában az ügyvédekre nem ez a jellemző. Azt hiszem, hogy talán ezért szoktak rendszerint meglepődni, amikor kiderül rólam, hogy miféle hivatást választottam. Persze ez engem sohasem zavart különösebben, az viszont annál inkább, hogy csak anyu falatozójáig mentem el, meg vissza haza. Ó, esetleg nagyiékhoz, vagy arra a néhány órára, ami még maradt erre a félévre, de máskor nem nagyon voltam emberek között. Csak az irodában ültem a nap nagy részében, ami éppen annyira volt izgalmas, mint amennyire unalmas is. Az új helyzeteknek mindig megvan a maguk varázsa, de az idővel elmúlik. Nálam ez a pillanat nem jött még el, mivel csak nemrég kezdtem meg a pályafutásomat az ügyész úr mellett, de azt máris tudtam, hogy az irodai aktakukac szerepét nem nekem találták ki. Hogyan lehetne mégis összeegyeztetni azt, hogy érdekel a jog, de azt ne irodában kelljen gyakorolnom? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, lehetséges megoldást kutatva minden egyes agysejtemmel, miközben a botanikus kert felé kormányoztam az autómat. Amikor Nonó felhívott, eszem ágában sem volt visszautasítani a meghívását. Egyrészt már szégyelltem magam, amiért mostanában ennyire eltűntem a látóköréből, meg mindenki máséból is, másrészt már hiányzott, és vágytam egy kis csevegésre, úgyhogy egyértelmű volt számomra, hogy ott a helyem. Pár percet késtem csupán, amit próbáltam még kevesebbre csökkenteni a sietős léptekkel, amiket felvettem a parkolótól, a bejáratig vezető rövid szakaszon. Nem is volt nehéz meglátni a szintén vörös üstökkel megáldott barátnőmet, mire az én arcomon is megjelent egy mosoly, és már messziről integettem neki. - Sziaaaa! - öleltem át én is szorosan, kicsit még pördülve is vele. Ma jobb hangulatban voltam, ráadásul már a Jackson-féle problémát is kezdtem elfogadni és feldolgozni, így a hangulatom is helyrerázódott valamelyest. Vagy legalábbis már nem volt olyan ingadozó a kedélyállapotom, mint amikor legutóbb találkoztunk egymással. - Köszönöm, remekül! Az ügyészségről jöttem! Áh, hihetetlen az egész! - kezdtem bele máris, közben a kezemmel hadonásztam lendületesen, mint mindig, amikor nagyon belelendülök a mesélésbe. - Látnod kellene, pont olyan, mint a filmekben! - magyaráztam tovább, miközben automatikusan megindultam mellette a bejárathoz, hogy ne csak idekint ácsorogjunk. - És te, hogy vagy? Úgy örülök, hogy látlak! - nos, azt hiszem, hogy senki nem lepődött volna meg minket látva azon, hogy barátnők vagyunk. Én is pont úgy szerettem egyből belecsapni a közepébe, mint ahogyan Nonó sem töltötte az időt azzal, hogy kivárja, amíg én érdeklődöm tőle előbb. - Rendben van, benne vagyok! Egy kis jó mókáról sosem mondanék le! - nevettem el magam, belekarolva a leányzóba. Tényleg tetszett az ötlet, kíváncsi voltam, hogy melyikünk lesz az, aki eredményesebben ki tud jutni ebből az útvesztőből, bár emlékeim szerint nem olyan bonyolult. Vagy azóta variáltak volna rajta? Akkor legalább izgalmasabb lenne ez az egész, az egyszer biztos! - Tényleg? Miféle meglepi? A kávén kívül? - néztem rá elkerekedett szemekkel, miközben belekortyoltam a papírpohár tartalmába. - Hm! Pont, ahogy szeretem! - állapítottam meg elbűvölten, és még egy puszit is kapott köszönésképpen az arcára.
Kezdőlap
