Valahol az "igazi" kertváros és a belváros határán helyezkedik el, megadva a közelség előnyét a nyüzsgéshez, de épp elég távolságot biztosít a csendhez és a viszonylag szellősen elhelyezkedő szomszédokhoz. Az emeleti tetőtérben rendezte be a dolgozószobát, ezen kívül csak az üresség lakja. Az élet egyértelműen a földszinten zajlik minden tekintetben. Berendezését tekintve keveredik benne a modern gót stílus, néhány új-viktoriánus elemmel vegyítve - sosem volt lakberendező, mindig megvette, ami tetszett neki, aztán kapott belőle egy masszát, amiben élhetett. Szereti a rendet, csak megtartani nem tudja minden pillanatban, de a vendégei általában egyébként sem azért érkeznek hozzá, hogy a lakás rendje miatt tegyenek szemrehányást.
Nappali/Háló
A helyiségben a fekete és sötétkék színek dominálnak. Maga a ház kellően nagy lenne ahhoz, hogy elszeparálja a hálót a nappalitól, de nem érzi szükségét, az ágy a központi eleme gyakorlatilag az egész háznak, valamint a körülötte uralkodó "rendezett káosz". Az ágy lábánál egy réginek tűnő fa láda pihen, alig nagyobb egy átlagos cipősdoboznál. Ha megpróbálnád kinyitni, nem fog sikerülni, az egyetlen kulcsot, ami nyitja, mindig magánál hordja (általában nyakláncként, van, hogy a pólója mögött, van, hogy a csuklójára tekerve).
Konyha
Mondhatni funkciómentes övezet, ebből adódóan a méretei sem éppen királyiak. Amikor kedve tartja, lefőz egy kávét (teát soha, csak olyankor, amikor valami nagy gáz van), előfordult már, hogy volt bejárónője régen-más vidékeken, akkor ők uralták az éetelek központját. Mint olyan, étkezője sincs, az étkészleteket idővel úgyis megeszi a por, a nappali kanapéján vagy az ágyában elnyúlva eszik - legtöbbször rendelt ételeket. Esztétikailag azonban teljesen megállja a helyét, mint egy múzeumi bemutatóterem, ami azért jön kapóra, mert mivel nem használja, így kuplerájt sem csinál.
Fürdőszoba
Egyszerűen nagyszerű, a ház többi részével ellentétben elég csupasz, dísztelen, az árnyékok és a fények játéka teszi varázslatos hangulatúvá (számára). A bejárattól jobbra található egy fehér porcelánkád, a plafonig szökik fel egy csúsztatással nyitható üvegajtó, ezzel lehetővé téve a közlekedést és a tócsamentes zuhanyzást. Nem az a romantikus fajta, így méreteit tekintve egy fős az egész helyiség, ettől függetlenül többen is kényelmesen elférhetnek.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 08, 2014 1:18 am-kor.
Nem igazán tudom, meddig aludtam, de kifejezetten nem is érdekelt, hiszen mikor felkeltem, még mindig sajgott mindenem, még mindig egy rémálomban voltam. Nem mondom, hogy valamivel nem volt jobb, de úristen, normális, hogy lángolok? Valamikor lerúghattam magamról a takarót. Esküszöm, még életemben nem zavart ennyire, hogy meztelen vagyok. Talán csak a sérüléseim miatt, vagy amiatt, hogy nem szeretném még egyszer azt… úgy… Gyűlölöm azért is, hogy a szexet összekapcsolta a fejemben a kínnal, nem egyszerű fájdalommal, nem, az elviselhetetlen kínnal, ami nem öl meg, mert nem tud, de az eszed elveszi, elűzi messzire. - Light? Szólalok meg halkan, és ha hallom motoszkálni, akkor felé kúszom az ágyon. Szeretném megsimogatni, így felé nyúlok, de valamiért, nem is tudom, mi okból, nem kérdezem meg, hogy szabad-e, csupán megteszem. Tudom, hogy fehér, láttam, bár a neve is elég beszédes. Beletúrok a bundájába, és pár pillanat múlva lekúszom mellé az ágyról, hogy a puhaságba fúrjam az arcom. Otthon illata van, ami fura, mert nekem sosem volt igazán otthonom. Sokáig ülök így, nem is gondolkodom, csak próbálok elveszni ebben az érzésben, hogy a többit képes legyek háttérbe szorítani. Végül nekidőlök valaminek. Nem az ágy az, kicsit beljebb esik. Megfogom, körbetapogatom az ujjaimmal, beletelik némi időbe, míg meglelem a lényeget, mégsem tudom kinyitni, kicsit lejjebb húzva kezem észlelem a kulcslyukat is. Nahát… Ezt nyitná az, amit ennyire féltve őrzöl? Kíváncsiság éled a lelkemben, aminek örülök, jobb, mint a letargia, sokkal inkább én, segít magamhoz térni. Bármennyire is legyek rosszul, halott nem vagyok, élni akarok, akarunk, tudom, hogy ő teszi ezt velem, a kis bogaram, de nem bánom. Inkább legyünk szövetségesek, mint ellenségek, úgy hiszem, így valamivel egyszerűbb lehet. Nem biztos, hisz eleve borzalmas ez az egész, de talán van esély egy kicsivel jobbra… Ugye van? A ládát megjegyzem, de nem most fogom kinyitni, majd ha már… bízik bennem. Legalább egy kicsit. Ha elhiszi, hogy jó vagyok, hogy lehetnék jó, hogy próbálkozom. Majd akkor, ha pofánverné a mérgező csalódottság, ami éledhetne benne miatta. Most még nem lenne meglepő. Tovább indulok, meglelem a pizzát is, a kezembe veszek egy szeletet, már hideg, de éhes vagyok. Észre sem veszem, de kutakodásom közben elfogy az egész, torkos vagyok, de nem ennyire, szerintem sosem bírtam elfogyasztani egy egész pizzát. Feltúrom a ruhásszekrényét, ő baja, nem készített nekem semmit, amit felvehetek. Van valami kényelmetlenül intim abban, ahogy a ruhái közt kutatok. Ujjaim a különböző anyagokon siklanak, végül egy olyan inget húzok ki, ami nem tűnik anyagában túl flancosnak, azaz kényelmes. Belebújok, rövid ujjú, de a könyökömig bőven leér, a hosszáról inkább ne is beszéljünk. Néha utálom, hogy ilyen kicsi vagyok. S utána még van pofám megkeresni az alsónadrágjait is, engem aztán nem fog zavarni a dolog, őt talán, de őszintén… mit kezdjek vele? Nem akarok tovább meztelenül fetrengeni, kell valami, ami a civilizációhoz köt. Az alsónadrágos, inges szerelés még szerintem egész kellemes is, természetesen dugás után hordanak ilyet a nők, de ezzel most valahogy nem sikerül összekapcsolnom a dolgot, a kényszer nagyobb úr. Utána kisétálok a konyhába, megszomjaztam, kell valami, még a víz is jó, tök mindegy. Ahogy ujjaim matatnak, sikerül meglelnem az elmosott edényeket, s poharakat, kiveszek egyet az utóbbiak közül, és mivel a csap is megvan, öntök bele vizet. Vajon van itt valami rágcsa? Esküszöm, még a szikkadt mogyorót is felzabálnám… Miért vagyok ennyire éhes? Felülök a pultra, a vállam húzódik, fáj, de letapiztam korábban, szerintem gyógyul, legalábbis már rég nem vérzik, pedig még nem húzódott össze teljesen. Nagyon fura. Száz szónak is egy a vége, Ethan valahogy ily módon, lábamat a pulton lógatva lelhet meg. Elgondolkodtam azon, hogy aligha látni vágyott szemgödreimet eltakarjam valamivel, de végül úgy döntöttem, nézze csak minden áldott nap, hogy mit művelt velem. Engem a tompává avanzsált, de állandó fájdalmon kívül különösebben nem mozgat, már attól eltekintve, hogy az holt biztos, hogy így többé nem mehetek ki az utcára. Bár, szerintem amúgy sem mehetnék, így… ketten…
Now playing on iPod: 013: System - Queen Of The Damned ST
Igazán üdítő megoldásnak találom ezt a fajta megőrzési rendszert, talán ha egyszer lesz még alkalmam rá, köszönetet mondok érte annak a vén szadistának. Persze azt még nem tudhatom, hogy mégis mennyire működött, de bízom a farkasaimban, az én véreim, hozzám tartoznak, miért engednék hát el azt, aki... már szintén hozzám tartozik? Ha jobban belegondolok csupán úri büszkeségem égetné tüzes vassal a tény, hogy Angie ellentmond nekem, egyébként tessék parancsolni! A világ és a város óriás svédasztal, tele édes falatokkal, keserűekkel, mint az epe, romlottakkal, de akadnak benne igazán figyelemre méltóan tiszta nyalánkságok is, és legalább teli hassal tér meg a hamis Istenhez, ha majd veszem a fáradtságot, hogy előkerítsem. Az autóm motorja hirtelen szűnik meg gázt böfögni magából a felhajtón, alig hallhatóan dudorászva nyúlok barna papírzacskó után az anyósülésre, látszólagos idült jókedvvel csapva be az ajtót magam után. Próbálva nem tudomást venni arról a szétszakíthatatlan kötelékről, ami a mellemnél fogva húz befelé, az ébren leledző apróbb tartozékom felé. Olyan lehetetlen így a helyzet, szeretve megvetni... Mintha éreztem volna már ilyesmit a poros évtizedek alatt. A dudorászás továbbra sem marad abba, nemes egyszerűséggel lépek be az otthonnak nevezett patkányfészekbe, elégedetlen sóhajjal nézve szét a téren, hát mi történt itt? Úgy kérdezem magamtól, mintha nem lennék pontosan tisztában azzal, hogy borultak le a könyveim, miként lett véres a kedvenc szőnyegem, hogy tört szilánkosra az üvegasztalom... - Meg sem kérdezem, miért nem raktál rendet. - dobom le a zacskót valahova Angie mellé a pultra - Annyi baj legyen. Ha majd megint látni fogsz, muszáj leszel vezetni a háztartást, így még komornát sem tudok rendelni, mert megeszed, mielőtt akár csak a port letörölhetné, szóval szokj hozzá. Éhes vagy? Váltok témát hirtelen, kedvessé olvadnak a szavak, s felé fordulva jobb kezem az ing által félig takart combjára siklik. Én az vagyok, de azt hiszem, ezzel igazán várhatok még egy keveset... - Van steakhús, tej, meg tojás... Ha akarod, süsd meg. - vonok vállat, aztán ellépek tőle, hogy kipakoljak minden "csemegét - Csokoládé... Meg persze alkohol, de erről most egy darabig muszáj leszel lemondani. A napokban vendégünk lesz, úgyhogy valamit muszáj kezdeni ezzel itt. - tekintek körbe a ház belátható terein, és már a gondolattól is libabőrössé válok, hogy elképzelem, hogy én takarítsak ki - Oh, milyen udvariatlan vagyok. - torpanok meg hirtelen, apró kacagással hiteltelenítve el a megszólalást - Meg sem kérdeztem, hogy vagy. Kialudtad magad, kedvesem? Érdeklődöm szelíden, a hangom mosolyog, az arcom továbbra sem őszintén. Ámbár a mocsári odabent mind a négy kezével elmém szikkadt földjét kaparva kíván megbizonyosodni arról, hogy Gyermeke a körülményekhez képest a lehető leginkább rendben van.
~Mert valami állat kinyomta a szememet…~ Nem mondom ki, nem mondom ki, nem mondom ki. Valósággal rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne tegyem meg, az teljesen mellékes, hogy ebben a formámban se így, se úgy nem látnék, szóval abszolúte esélytelen ez a rendrakás dolog. Nem véletlenül lett kiutalva mellém Margaret… Ugyanakkor más is kaparja a torkomat. ~Hiányoztál.~ Ezt sem mondom ki, megmarad az én gondolataim végtelen óceánjában, mentális kommunikációra közel sem vagyok egyelőre képes, de ha lennék, akkor sem kötném az orrára eme tényt. Én sem tudok mit kezdeni vele, hogy szinte kézzel fogható az a valami, ami mostanra köztünk feszül. - Nem fogok újra látni… ő lát, én nem, nem tudom feltűnt-e... Ez egy kicsit flegmára sikerült, bevallom, nekem is beletelt némi időbe, hogy összerakjam a dolgokat, meg egyáltalán tudatosuljon bennem, miért is villannak fel lehetetlen képek az elmémben. Konkrétan nem emlékszem semmire a farkas alakban töltött időmről, de olykor látom magam előtt, az ő alakját, és azt a pillanatot is, mikor úgy dönt, megfoszt kékjeimtől. Egyébként, főzni tudok, de utoljára Zsuzsanna volt képes rávenni, elég nagy arculcsapás lesz, ha meg fogja parancsolni, és képtelen leszek tenni ellene. Előre utálom a gondolatot. - Ez komoly? Embert fogok enni? Ugye csak viccelsz? Ez undorító... Kiráz a hideg is, kicsit beütöm a fejem a konyaszekrény felső elemébe a mozdulattól, öklendezni támad kedvem. Jesszusom, nem mintha amúgy meghatna egy kihunyó emberi élet, de az más, ha… megeszem. Blööööe… Egyszerre gyűlölöm és imádom az érintését, az a részem, amiből kiirtotta a szex iránti vágyat, elhessentené a kezét, még ha tudom is, hogy nem volna rá esélyem, ha ő nem akarnám, míg a másik valósággal szomjazza az érintését. A bennem élő kis vakarcs lelkesen csahol odabenn, üdvözlő vonyítással örvendeztetve meg az apucit. Ez nagyon beteg. Tisztára olyan érzésem van, mintha vérfertőzés esete forogna fenn, noha azóta még nem volt példa rá, de istenem, remélem nem is lesz. - Iszonyatosan éhes vagyok, egy egész elefántot meg bírnék enni. Jó, nyilván nem, de most úgy érzem, hogy semmi sem elég. Ez normális? Láthatólag mostanra akadt már pár kérdésem, amit hajlandó vagyok feltenni neki, az tuti, hogy előbb-utóbb az agyára megyek majd, de hát ő csinálta ezt velem, akkor már ne végezzen hanyag munkát. - Miért leszek muszáj lemondani az alkoholról? Fura, alapvetően amúgy nem vagyok ennyire kukacoskodóan kíváncsi, csak ha direkt fel akarok húzni valakit, de a kis izém ezek szerint az. Tutira csak azért csinálja, hogy hallja a hangját, esküszöm, dorombol odabenn. Tudom, hogy nem macska, de tökre olyan. Vagy csak a gyomrom korog. - A csoki jöhet, meg a tej is, kakaód van? Mindegy, maximum felolvasztom benne a csokit. Nyami... Milyen vendég? A tojást én meg nem sütöm, a steakhúsra csorogna a nyálam, vagy az övé, tutira az övé, mert én nem szeretem. Meghalok, ha meg kell ennem a félig nyers húst. Úristen, erről jut eszembe még valami… - Te… ugye… nem szoktatok ti… vadászni? Megint csak kiráz a hideg, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, légyszi. Minek is kérdeztem meg, én hülye barom. - Ki, és mégis fáj mindenem. Mintha… minden csontomat érezném, nagyon durva, a vállamról és a szememről ne is beszéljünk, és az a kis izé bent csiklandoz, vagyis olyan, mintha csiklandozna, és tudom, hogy csak arra vár, hogy maga alá gyűrhessen. Tutira egy számító kis dög. Furcsán szeretetteljesen mondom még a dög szót is, hiába, a szívemben már nem csak önmagamnak van hely, hanem neki is, sőt, még Ethan is kivágott magának belőle egy darabot. Nem is vagyok kibékülve a helyzettel túlzottan.
Mi mást tehetnék, felkacagok, ízesen és hosszasan, selyemkendőt kötve Angie nyakára, hogy aztán olyan gyorsasággal hallgassak el, ahogyan a penge vág rést a testen. Csak egy rövid ideig szórakoztat gyermeteg tudatlansága, és még mielőtt azt vélné gondolni, hogy nincs igaza, tovább forgatom a szavakat. - Még jobb! Négy kézzel gyorsabban tudsz majd haladni, mint kettővel. Nem kell, hogy megértse, milyen bája van számomra ennek a szófordulatnak, ám ha most elkezdené felgöngyölíteni azt a tényt, hogy a mancsaival képtelen a rendeltetésszerű eszközhasználatra, kénytelen leszek valamilyen módot találni arra, hogy befogjam a száját. - Nem mondom, hogy fogsz, de semmit sem zárhatunk ki. Még csak egy napos vagy. Jegyzem meg rutinos könnyedséggel, imádom, hogy míg számomra minden olyan egyértelmű, az ő bőre alól szinte tapinthatóan kúsznak elő a kérdések, és nem kérdezhet mástól, csak tőlem. Válaszokat is csak tőlem kaphat, amiket akaratom szerint formálok, és a hatalom gyakorlásának eme formája forróvá pezsdíti a véremet. Úgy, ahogyan a bőre is a tenyerem húsában, érzem, hogy kedvére való, még akkor is, ha az emberibb fele legszívesebben úgy söpörné le magáról a kezemet, mintha nem volna különb valamiféle fertőt hordó döglégynél. Nem üldözöm el, a mocsári sem teszi, gyengéd odaadással simul az aprósághoz, nem nyalja képen, az már túl sok volna még neki is. - Ne haragudj, hogy ilyet kell kérdeznem, de mikor véreztél utoljára? - érdeklődöm egészen komoly tapintattal, még akkor is, ha az egész feltevés badarság - Egyébként minden normális, amit érzel. Ha engem kérdezel, most lett minden igazán normális, kedvesem. Nem beszélve arról a vágyódásról, ami eddig emberi szívében lappangott, de most testet adtam neki. Szabad lettem. Szabadjára ereszthettem a bennem tomboló vadat, aki már akkor létezett, amikor az első állat mellkasomra köpte az életét, csak teste nem volt, hangja nem volt, semmije sem volt, csak a léte és a vágyai. Hangos, eltúlzott sóhajjal nyugtázom az újabb kérdését, hátrahajtom a fejem hosszú nyakam tetején, rövidra nyírt hajam azonban ezalkalommal nem cirógatja meg a vállaimat. - Nincs megtiltva, csupán ajánlatos, bár nekem teljességgel mindegy, bár ha ennyire undorítónak véled az emberhús fogyasztását, talán mégsem akarod megtudni a pontos okokat. Ezzel szolgálhatok csupán: útmutatással és egészen önzetlen jó tanácsokkal. S míg neveletlensége nem az én személyemet sérti, azt tesz, amit csak akar. Legfeljebb meghal, bár amíg kedvemre való, addig muszáj leszek rendszabályozni, különben hamar lemondhatok róla. Nem szeretem a kudarcokat, nem méltó egy Lord tökéletességéhez. - Van. Valahol pont a fejed felett. Tessék, némi boldogsághormok elcsepegtetése is képes átmeneti boldogságot generálni, legalábbis benne, én teljességgel közömbös vagyok továbbra is. - Majd megtudod, ha itt lesz az ideje. Hát így szerezzen az ember neked meglepetést? Dorombolom el a kérdést, holott kétlem, hogy bármi ünnepi vagy magasztos lesz majd számára Dominic szemrevételezésében, de azt mégsem mondhatom, hogy egy hozzánk hasonló valaki érkezik majd, oda lenne a jól felépített kártyaváram egyik tartóoszlopa. Méghozzá az, hogy elérhető közelségben létezik valaki rajtam kívül, aki válaszokkal szolgálhat. Bár a maga módján az is roppant szórakoztató lenne, ahogyan Angie pont Dominic-ből kíván bármit is kicsikarni. Mivel szemmel láthatóan valóban nem fog nekiállni főzőcskézni, így kénytelen vagyok elővenni egy serpenyőt, egy nagykést és egy villát, amivel egy falatnyi darabot elszelek a steakből, és a vadászattal kapcsolatos kérdése után az arca elé tartom. Csodálatos így, most, hogy közelebbről szemrevételezem hiányzó szemei sebhelyeit. Aprón felé fújom a levegőt a hús csábításával együtt, mint egy lattomos parfümöt a szajhák bőrén, amik beleivódnak az ágyneműbe és akkor is ott maradnak, ha viselőjük már régen eltávozott. - Muszáj, kedvesem. A Teliholdas legenda igaz, ha nem vadászunk Teliholdkor, fogyatkozik az erőnk. Meglátod, nagyon jó lesz. Szabad leszel. Szinte bűvölöm a falat húst, a villát és várom, hogy mint egy apró hal, úgy akadjon rá a horogra az ébredező szőrgombolyag. Bárhogy is legyen, leteszem a villát, s ha a falat valamilyen oknál fogva rajta maradt, úgy én fogyasztom el, és nekikészülök a sütésnek, miközben Angie beszámolóját hallgatom. Jót mosolygok ezen a csiklandozáson, te álmodtál magadnak bogarakat a bőröd alá, te kérted, hogy szedjem ki őket, ennél hitelesebben még egy férfi sem teljesítette a vágyaid, lefogadom. Az utolsó mondata szonban megdermeszt a mozdulataimban, nem riadok meg, csupán eltöprengek néhány hosszadalmas pillanatra, s csupán a gázégő halk lehelete töri meg a csendet, mígnem be nem lobbantom, és hagyom égni, kék lángok, most nem narancsok, kékek, és én ezt szeretem. - Én tudom, hogy az. - közlöm Angie-vel teljes nyugalommal, és elfeledkezve a húsról, megint közel lépek hozzá. Akarom, hogy orcám az övéhez érjen, mintha tilos volna, olyan puha óvatossággal, miközben a nyelvemen érzem mindkettőnk szívdobogását, hogy egészen közelről cirógassam meg a fülét a szavaimmal. - Egyszer, amikor már elég erőt érzel a csontodban, tudom, hogy el fogsz árulni, Mira. - halkan és aprón kacagok, mintha vágynám előre azt a napot - Meg akarsz majd ölni azért, amit elvettem tőled, hogy aztán kötelék nélkül élvezhesd azt, amit adtam. Tudom, hogy így lesz, talán már gondoltál is rá. - apró szünetet tartva hagyom lebegni köztünk az energiákat, égetik az arcbőröm, el is húzódom és apró csókkal illetem Angie arcát, mielőtt teljesen elhajolnék - Ez már csak egy ilyen család. És ne aggódj, nem haragszom. Paskolom meg kissé a vállát, aztán visszatérek a parlagon hagyott húshoz. Közben pedig azon töprengek, vajon megélem-e egyáltalán vagy addigra sikerül-e kicsikarnom Alisontól mindazt, amiért egy évszázada üldözöm hajthatatlanul? - Rare, medium vagy well done? - kérdezem, mintha az iménti beszélgetés meg sem történt volna - Hm. Rare. Csak hogy szokjad. Döntöm el helyette is, aztán tűzre teszem a serpenyőt, egy-két perc alatt el is készítve a vacsorát.
- Ööö… hát, biztos megvan annak a bája, hogy négy manccsal próbál valaki takarítani, de szerintem nem sok maradna a berendezési tárgyaidból. Vagy ő a dilis, vagy én. Tudom, a legtöbb esélye annak van, hogy mindketten, de jelenleg én nem értem ezen megszólalásának létjogosultságát, szóval kénytelen vagyok valamit visszaokoskodni… Egy napos. Ez amolyan újjászületés ezeknek a… lényeknek a szemében? Biztos nem csak ő van, az rendkívül magányos dolog lenne, meg csinálhatta ezt már mással is. Erre valamiért mélységes fájdalom költözik a lelkembe, nem, nem is az enyémbe, az a kis dög nem akarja, hogy legyen más, pont olyan önző, mint amennyire én vagyok. Vagy ez másmilyen önzőség? Fogalmam sincs, nem értem, mi baja, de én letojom. - Mikor kikapartad a szemeimet. Közlöm tárgyilagosan, és nagyon is jól tudom, hogy nem erre gondolt, de hát istenem, nem pontosított. Azért, felmerül bennem, hogy ezért rosszabb pillanatiban kitéphetné a nyelvem, és akkor tényleg nem maradna más, mint élve eltemetni magam, tutira olyan érzés lenne… Szóval, végül inkább válaszolok. - Két hete… De mit számít ez? Legjobb tudomásom szerint nem mentél el, már amire én emlékszem… mielőtt…. Nem akarom kimondani, hogy megharapott, mert ezt valahogy még mindig nem érem fel ép ésszel. Vannak köztünk olyanok, akik ilyesmire képesek, akik egyszerűen vadállatok, még akár össze is tehetném a két kezem, hogy egyáltalán élek, hogy ezt tette velem, nem pedig elsöpört a föld színéről. Nem, nem fogom megköszönni, egyelőre fogalmam sincs, miként is viszonyulok én ehhez az egészhez. Lehetséges, hogy meg fogom szeretni, de jelen pillanatban sokkal inkább félek tőle, túlságosan új minden, és ez megrémiszt, ahogy az is, hogy ennyire rá vagyok utalva valakire. Gyűlölöm ezt az érzést, amióta a szüleim, vagyis azok, akiket annak tartok, meghaltak, mindig is egyedül szerettem intézni a dolgaimat, megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, most pedig képtelen vagyok gondoskodni saját magamról. Ez rendkívüli módon bassza a csőrömet. Az mindenesetre egy csöppet megnyugtató legalább, hogy normális, amit érzek. A kedvesem már nem. Az egyáltalán nem megnyugtató. A hideg futkos a hátamon a birtokos jelzőtől. - De, de, akarom tudni, azaz, nem akarom, de muszáj, ha jól sejtem, szóval, ha eddig nem kíméltél, ne most kezd el, kérlek... Nem tudom, mi a szarért kérem, én nem akarom kérni, de… attól tartok, kisbaltával kell faragnom a modoromon, legalább ennyit, hogy ne legyen nagyobb baj, még nagyobb. Közben kinyitom a fejem feletti szekrényt, persze kicsit lehajolva, hát, ez nem lesz oly egyszerű menet háttal és a pulton ülve, úgy, hogy előttem van, és mivel megkérni nem fogom, egyelőre napolom a dolgot, csak megjegyzem a holt. Néha rendkívül dacos kamaszosan vagyok képes viselkedni… - Szerintem merőben más elképzeléseink vannak a meglepetésről, de mindegy. Sóhajtok fel, nem fogom rágni a kefét, ha nem mondja el, annyira bőven nem érdekel, úgyis biztosra veszem, hogy gyűlölni fogom, bárki is az, hisz olyat nem hozhat, aki nekem szimpatikus lenne. Épp elég mínusszal indul a szememben az, aki jóban van vele. Hamarosan fintor rántja össze vonásaimat, húzódik fel tőle szép kis nózim, de ezzel egy időben valaki már megint kezdi feszegetni a határait. Kiráz a hideg, a félelem béklyóba vonja a tagjaim. Nem, nem akarom, menj vissza, kérlek, kérlek, kérlek… nagyon fáj, nem akarom. Erőteljesen szorulnak ujjaim a konyhapult szélére, olyan erősen, hogy elfehérednek tőle. Mégis, minden erőlködésem ellenére tudom, hogyha jönni akar, jönni fog. Most azonban csak finoman hergelik, mint a halat a kukaccal a horgászbot végén. Na, legalább annyira lehet undorító azt megenni, mint a nyershúst. Fel sem tűnik, hogy a masszív pult anyaga megroppan a szorításom alatt, eldeformálva annak tökéletességét.. - Jó? Te esküszöm, szórakozol velem... Az az átváltozás… annyira fáj, hogy mindig azt hiszem, bele fogok halni. Mindig… kétszer. Ennyire rossz örökké? Erre sem akarom hallani a választ, és pár árnyalatnyival mélyebb hangom talán elgondolkodtathatja, hogyha akar még ma velem értelmesen beszélni, akkor nem hergeli a drága kis porontyát odabenn, mert annak eddig sosem volt jó vége. Tutira utálni fogom a Teliholdat, milyen ez már, hogy muszáj vadászni? Erő… van nekem olyanom? Mármint, emberként, amíg meg nem vakultam, jártam ilyen alkalmi bunyókra pénzt keresni, jól ment, ügyes voltam és gyors, erős nyilván testi adottságaimból kifolyólag annyira nem. Mi ez az undorító… fúúúúj… köpöm a félig megrágott nyers húst a tenyerembe, és már lassan tényleg ott tartok, hogy hánynom kell. Én ettől rosszul vagyok. Leugrom a pultról, jobban mondva, lecsúszom, mint egy csiga, az a biztos, legalábbis, ezt szándékozom tenni, de a mozdulat valahogy sokkal magától értetődőbb, és ügyesebb, mint ami egy szemtelen – haha, éljen a kétértelműség – lánytól elvárható volna. Végül felcsapom a pultra a darab húst, amolyan nesze bazdmeg, itt van, nekem nem kell módjára, és lépek hátrébb. Undorodom magamtól, ki akarom mosni a szám, kiszedni magamból azt a kis izét, ami ezt finomnak tartja. Én ebbe bele fogok rokkanni. Jobbára a konyha másik felén lévő pultsor állít meg, és nagyon-nagyon nem akarom, hogy az arcomba legyen tolva az a szar, nem kérem. Sem most, sem máskor, inkább éhen döglök, köszike. Összerezzenek, mikor az arca az enyémhez ér, de a kis kukacom már simul is hozzám, végigfut a hátamon a hideg a gondolatra, miképpen sikamlós kis testével tapad hozzám belülről, tudom, hogy nem az, tudom, hogy bundája van, és nem olyan rusnya, de könnyebb nem szeretnem, ha csúszómászónak vélem. - És ez így rendben van, vagy mi? Ez így jó? Nem lehetne, hogy mondjuk… nem is tudom, ez már ne csak egy ilyen család legyen? Hanem tényleg család? Neked volt? Vagy annyira tönkrement minden, hogy nem akarsz… megint? Én aztán agyhalott vagyok a család témakörében, nekem elhiheted, de még én is érzem, hogy ez valami más... Mutatok rá, majd magamra. - Valami bosszantóan több. Úgyis tudja, szerintem a vesémbe lát, most minek titkoljam, hogy annak a kis görcsnek fontos? Márpedig, ha neki az, nekem is annak kell lennie, mert ha mindenben ellentmondok neki, tutira megkattanok. - És nem kértem bocsánatot, és nem normális nem haragudni, ha valaki jobb szeretne holtan látni. Mordulok fel, nem tudom, miért csinálom, és a legviccesebb az egészben, hogy még csak nem is igazak a szavaim, nem akarom holtan látni, egyrészt, akkor már nem élne, és én kevesebb lennék, másrészt pedig, se így, se úgy nem látom. Tök mindegy. - Nem kérek húst, tied lehet az egész. Csóválom meg makacsul a fejem, én abból nem kérek. Akármennyire is süti meg, nekem ez már veszett fejsze nyele. Több jut neki, örüljön csak.
Megmondtam, hogy nem fogja megérteni. Én sem értettem, sokáig nem értettem semmit az egészből, de Malcolm jó mesterem volt, és úgy vélem, hogy az a néhány nap pihenő, amit ő adott nekem olyan hatalmas lélekkel, megérte a pénzét, így megadom Angie-nek a lehetőséget, hogy kissé... Kifújja magát. Legyintek, úgysem látja, legfeljebb a mozdulattal járó szellőt érzi. Az igen frappáns válaszára kimondottan szeszélyes éllel, azonban jókedélyt öltve magamra nevetek fel. Mondtam, hogy szórakoztat. - Ez jó volt! - már éppen majdnem hozzáteszem, hogy ezért tartom többek között, már ha ezt az egy napot lehet tartásnak nevezni - Jaj, emiatt ne aggódj, nem ezért kérdeztem. Ha meg is fogantál volna - amit őszintén kétlek -, akkorsem tudnád kihordani a gyereket, Istennek legyen hála. - apró szünet - Most jön az a rész, hogy azt mondod "Ámen". - suttogom, mintha csak éles helyzetben, színpadon brillíroznánk, az oltár előtt, az én saját Broadwayemen. - Csak azért kérdeztem, mert ilyenkor szoktatok ti nők mindent felzabálni, amit elétek tesznek. Meg azt is, amit nem. Rátehet egy lapáttal, szokj hozzá. Úgy vélem, hogy ez a két szó gyakori vendég lesz a háztartásunkban, de annyi baj legyen. Voltak és vannak még a mai napig ennél ezerszer rosszabb szokásaim is. - Hát jó. - adom meg magam nagyvonalúan, bár elég szórakoztató feltevés a kímélési szándékom elgondolása - Ha iszol, át fogsz változni, már a legkisebb ingertől is. Olyankor pedig nem vagy magadnál, és minden valószínűség szerint szét fogsz tépni mindenkit, aki a közeledben van. Aztán felzabálod őket, és ha már jól laktál, elalszol és emberként térsz magadhoz. Én pedig nem fogok utánad takarítani sem itt, sem máshol. Fejezem be csilingelő hangon, és bízom benne, hogy kellően kielégítette a válaszom ahhoz, hogy ne akarjon ilyesmivel próbálkozni. Ha pedig mégis, akkor kénytelen leszek a kreativitásomat nem strófákba, hanem a megregulázásába fektetni. Csak a fejemet csóválom a kakaó utáni hajszája szerencsétlen, halva született próbálkozásait, vállaim megereszkednek, de végül inkább nem szólok semmit. Majd ha egyszer valamit leborít és összemocskol. Ő még nem tart ott, hogy kiszolgálják, és elég kellemetlen, ha még egy doboz barna port sem tud egyedül kivenni egy szekrényből. És ennek semmi köze sincs a vakságához. - Úgy döntöttem, hogy mostantól leperegnek rólam a válogatott megjegyzéseid, szóval a továbbiakban ha esetleg nem válaszolnék valamire, az azért lesz, mert adott pillanatban nem tartalak elég érettnek ahhoz, hogy rád figyeljek. Közlöm vele a meglepetés kapcsán, de a hangomban továbbra sincs semmiféle feddés, csupán baljós kedvességgel csendülő tényközlések, semmi több. Persze az önérzetem és a mocsári négykezű vicsorogva várja majd a jövőben lábainál kuncsorgó kis utódját, aki majd megveszik Apja figyelméért... Eljön még az a nap. Most inkább kockázzuk fel a steaket. Pofátlan, semmi józanságot sem sejtető vigyorra húzódik a szám lassan, ahogy Angie a nyers húsra adott reakciótól kínban van, érzem, pattog a bőrömön a kicsiny bundás vágya, az emberi undor szaga porhanyos barnára pörköli a húst, alsó ajkamba harapok, és nem tudok haragudni rá, amiért összeroppantja a konyhám egy darabját. Amennyit én itt vagyok, nem fog zavarni. - Az csak tőled függ. - cukkolom kissé - Még visszatérünk rá. Jelentem ki, édes az Atyai szigor, nem üt pofon, nem fojtogat, csupán kígyóként tekeredik a torok köré: majd meglátod, ha én azt akarom. Elégedj meg ennyivel, és szeretni foglak... A húsdarab Angie szájában végzi, ám a rá adott reakció kissé elkedvtelenít. Ráadásul még ki is köpi. Nem szeretem az olyan nőket, akik csak úgy kiköpdösik azokat a dolgokat, amiket egy férfi a szájukba tesz. Aztán akárcsak egy útszéli hentes, felcsapja az asztalra a nyálas marhahúst. Hát minek néz ez engem? Miféle modor ez? - Utálom a pazarlást. Mai köznyelven szólva egy smucig barom vagyok, akiből süt a sznobizmust. Megtehetném, hogy akár egy egyész marhafeldolgozó-üzemet megvásárolok, mégis: egyetlen falat ilyen szintű meggyalázása szinte kézzel fogható undorral tölt el. Az állkapcsom megfeszül, de még mielőtt hozzá lépnék oda, újra a villára szúrom a húst, hogy elfogyasszam én helyette. A nyála nem érdekel, ennél sokkal arcpirítóbb testnedveivel is érintkeztem már. Olyan szeretettel és odaadással fogadom a kis "kukacát", ami szöges ellentétben áll a szavaim súlyával. Keblemen melengetem a Sárkánytojást, még az, számomra csupán ennyi, különleges és érték és az enyém, amíg meg nem áll a saját lábain. Amíg meg nem tanul repülni. A szavai azonban belém fojtják még a rideg gondolatot is, nem hogy a szavakat. Család? Újra? Megint? Lehetséges volna? Nem, az gyökeresen változtatná meg minden tervemet, akkor Alisonnak is helyt kellene kapnia benne, Mallory Mayről már nem is beszélve, és én nem tudom, hogy akarom-e... Én... - A családom... elárult engem... - suttogom tovább, érces morgással színezve narancsba hajló tekintetem fényét - Fájdalmat okoztak. És ami fáj, azt elpusztítom. Nincs kivétel. Te sem leszel az. Ámbár ez magában hordozza annak a lehetőségét, hogy ő nem okozna fájdalmat, hogy ő valóban lehetne más, ő lehetne jó hozzám, és akkor én is jó lehetnék őhozzá. De ez abszurd, képtelenség, hiszen alig találkoztunk még, mégis úgy érzem, jobban ismerem őt bárkinél. - Hmmm, kedvemre való, ahogy ezt elismered. - kacagok fel halkan, idegörlően - Amit mondtam, megmondtam, Mira. Ha jó leszel - ha hódolsz te is Lord Derbynek - , ha együtt tudsz működni, akkor szeretlek és megjutalmazlak. Így működhet, amit szeretnél. Ellenkező esetben egy percig se kételkedj abban, hogy vannak rosszabb dolgok a halálnál. És az egyik éppen itt áll előtted. Cirógatom meg az arcát törődve, életet és halál utáni sóvárgást ígérve neki, aztán visszatérek a húshoz. Amikor közli, hogy nem kér húst, már el is zárom a tűzhelyet - én nem fogom megtömni, mint egy libát, magamnak meg... Nem, ezt a húst a világért sem dobnám ki. Levetem magamról a pajzsomat, a forrongó Sárkánylehellet hullámos táncba forrasztja a levegőt, kikergetve az üregében tanyázó apró vadat. Gyere ide... Ha velem megtehették, én is megtehetem, hogy hívom, hogy szólítom, jöjjön elő, és akarja azt, amit én akarok tőle. Amit elvárok tőle. - Kérdezted korábban, hogy mindig fájni fog-e... - porolom le a régi témát, remélhetőleg már csontja tört - Ha eleget csinálod, hozzászoksz. Akarsz kezdeni? - költői a kérdés csupán, újabb lökettel taszítom őt az önkéntelen rángatózás határmezsgyéjére, a két másik farkas pedig szűkölve-morogva fejezi ki nemtetszését - Elég volt... - szólok oda finoman, aztán az éppenhogy kérgesre sült húst Angie lábai elé dobom a földre - Egyél. Mosolyog a hangom, s ha kell, hát újabbat rántok azon a láthatatlan köldökzsinóron, amit épp a nyaka köré tekerek. Nem vagy jó kislány, Angie.
- Szóval jó kereszténynek is kell lennem? Esetleg járjak minden vasárnap misére? Tényleg, meggyóntatni nem akarsz? Minimum Karácsonyig itt ülnénk... Nem mondom, hogy Ámen, csak azért sem, előbb-utóbb majd rájön, hogy bennem hiába keresi a jó kislányt, nincs sehol, van a megalkuvó, számító kis kurva, aki addig cselekszik úgy, ahogy mások akarják, amíg haszna van belőle. Nos, most ebből többnyire csak a megalkuvó igaz, de nem lesz ez mindig így. - Milyen járatos vagy a témában... de nem, addig még van legalább… másfél hetem. Nekem erről semmi egyéb nem jut eszembe, hálaistennek, valószínűleg szívrohamot kapnék, ha rájönnék, mit jelent az ilyesmi az állatvilágban… Remélhetőleg egy Lord ennél gusztusosabb, bizonyára, bár a mocsári vélhetőleg már közel sem. - Értem, szóval se alkohol, se dog. Éljen a józan életmód. Én tényleg hányni fogok. Mindezt persze úgy adom elő, hogy majd körbevigyorgom közben a fejemet. Elképesztően pocsék hír, még jó, hogy cigizni lehet. Legalábbis, rohadtul remélem, hogy igen, de nincs az az isten – Ámen… -, hogy ezt megkérdezzem. Kell keresnem valami új hobbit. Mondjuk, énekelhetnék a Teliholdnak, meg ilyenek. Tök lökött vagyok, mert ez az egész kurvára nem vicces, de vagy nem veszem komolyan, azaz próbálom nem komolyan venni, vagy bőgök, mint egy ovis, hogy miééééért pooooont éééén? A legkisebb hercegkisasszonyoknak mindig jó a sora, nem? Mármint, a kezdeti nehézségek után. Nem ám MirrMurrkánál, hát neki a kezdeti nehézségek után jönnek a még nehezebb nehézségek. Gyönyörű mondat, ülj le lányom, egyes. Szóval, mivel én inkább nem bőgök, ezért idióta vagyok, tiszta sor. A szavaira felnevetek, hát ez jó, köszönöm a tippet, drága Ethan, nem is tudod, mennyit segítettél vele. Nem mintha szándékomban állna az őrületbe még beljebb kergetni, mert már rég cimborák, ez kétségtelen, de legalább tudom, hogy mi idegesíti annyira, hogy ne vegyen róla tudomást. Csodálatos apa-lánya kapcsolat, azt kell mondjam, de miért is gondolok ilyesmire, forog tőle a gyomrom, ettől is. Miért akarok állandóan hányni? Kiráz a hideg, mikor arra gondolok, hogy bennem volt, hogy volt, amikor kívántam, és hogy… soha többé nem kívánhatok mást, hisz így nem mehetek emberek közé. Gyűlölöm. Ezért is. - Én meg a nyers húst. Pofázok vissza, és elég nagy a kísértés, hogy ne tegyem pluszba hozzá, hogy örüljön, hogy nem küldtem utána a bendőm tartalmát. Szép kis alig megrágott pizza darabok lennének benne. Rosszul vagyok, amikor ő megeszi, istenem… hogy fogom én ezt végigcsinálni? Ha így haladunk, holnap estére kibelez… Azt hittem, képes leszek rá, de nem vagyok. Miként tagadhatnám meg önmagam? Hogy lehetnék engedelmes tündérlány? Zsuzsanna… segíts kérlek. Nyelek egyet, talán mégis inkább sírnék. Nem bírom a saját hangulataimat, nem bírom önmagam, nem bírom a kis szőröst, még kevésbé Ethant. Miért tette ezt? Miért pont velem? Milyen játékban kényszerülök bábjává válni? - Értem. Szólalok meg csöndesen, a szekrénysor felé fordulva, én nem láthatom, ő se lássa vonásaim zavarodott kavalkádját. Ne lássa, hogy mire vágyom, hogy hinni akarom, vannak még csodák, és hogy egy kósza pillanatra bíztam benne, talán van esély rá. Nincs, hisz alapjaiban utasítja el az egészet, érzem a bőrömön a fájdalmát ezzel kapcsolatban. Engem is elárult a családom. Az anyám… nem kellettem neki, az apám meg ki tudja, ki volt, hol van most, de az biztos, sosem keresett. Fáj. A szívem. Nekem is van, mindig is volt, de nem engedtem, hogy lássák, most is el akarom dugni, csak az enyém… Mégis, úgy hiszem, ez immár képtelenség. - Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra.... Suttogom halkan, nem tudom, ismeri-e, nem is számít, így érzem. Ha elvesz tőlem valamit, ha elveszi a lényem, azt aki én vagyok, az felelősséggel jár, nagyobbal, amit el tudna képzelni. Ha én jó leszek, akkor érezni fogok, akkor szeretni fogok, akkor hiányolni fogom, várni fogom, akarni fogom… Vajon képes lenne ezzel megbirkózni? S én képes lennék előcsalni magamból azt az angyali csodát, aki akkor voltam, mikor boldog voltam? Ha képes lennék rá, biztosan könnyeim koppannának a pulton, de így csak a sóhaj marad, semmi más, és a mélységesen mély fájdalom, az örökös sóvárgás valami után, amit már sosem kaphatok meg. - Nem akarok, de ez úgysem számít, nem igaz? Tudod, bár nem látlak, de talán sokkal jobban ismerlek a legtöbbeknél, még így is, hogy alig-alig volt módunk bármire is jutni egymással. Nincs módom akarata ellen tenni, inkább csak elengedem magam, mintha csak zöld utat vágynék engedni a farkasnak, gyere csak, add meg neki, amit akar, akkor talán én is kevesebbet szenvedek. S ő jön, mit jön, rohan, hogy összezúzzon közben mindent odabenn, kétrét görnyesztve törékeny alakom, hamar a padlóra kergetve, s csak vergődöm, nyöszörgésbe fordul kínom, szánalmas látvány, tudom, hogy az, de annyira nem számít már semmi. Semmi. Csak ő van meg én. Mi vagyunk. MirrMurr és a narancs, ami most nem narancs, mert nincs, de lesz, tudjuk, hogy lesz, az én szemem, az én szívem, én csak egy test vagyok, amit használhat, hogy éljen. Helyettem is. Mikor elmúlik, eszem, jó kislány leszek, minden fűszer nélkül. Tessék. Szeress és jutalmazz egy bábot, amit csak az tölt meg élettel, amit te adtál neki, semmi más nem.
- Ha már így szóba hoztad, nem veszítenél vele, ha megfigyelnél munka közben. Lenne mit tanulnod. A további kérdéseit életkorá lázadására fogva ignorálom, nincs szükségem gyóntatásra ahhoz, hogy a veséjébe lássak, hogy tudjam, miféle jelek pettyezik feketére kékségeit, hófehér porcelánbőrét. Ami kell, azt megszerzem, s ahogy én sem untatom saját életem részleteivel, elvárom tőle, hogy ő is csak akkor avasson be, ha kérdezek. - Másfél évszázad alatt ragadt rám más is a testnedveiden kívül, kedvesem. Félmosoly, keserű képek, lenyelem őket, mást nem tehetek, mert az nem volna helyénvaló. És mégis, fojtogat, de csak egy kósza pillanatra érzem a szagát, látom eredményét, tartom karomban a végkifejletét. Eressz, ez nem a Te időd. - Nem tiltom meg, csupán tettem egy építő jellegű javaslatod. Ne húzd a szád, mert felesleges. És roppantul illetlen, ami azt illeti, legalább is ott, ahonnan én jövök, mindenképpen az. Az angol arisztokrácia árnyékai közt nevelkedve az izzó vasat is hűvös mosollyal kortyolja az ember. Ha a legkisebb hercegkisasszonynak tudomása lenne róla, hogy milyen csodálatos valójában a története, ha tudná, hogy valóban Isten lábát foghatja, talán nem ítélné olyan elveszettnek saját helyzetét, de vannak dolgok, amiket majd saját maga tapasztal meg. Hitegetésem hiábavaló volna, tudom. Éppen ezért nem is vesztegetek idő rá. Újfent gúnyos mosollyal kell megjutalmazzam szájalása okán, és előre tudom, mennyire fogja gyűlölni ezt az arcomat akkor, ha majd újra látni fog. De várom, akarom, hogy gyűlölje. Akarom, hogy lássa, vágyom, hogy lekaparja elégedett gőgömet az orrom alól. De nagyobb probléma az összevisszasága, szeszélyes, tavaszi szél, vizet s virágot áraszt, heveny fordulataitól fejfájást fogok kapni hamarosan... Ha van Isten, hát láthatja gondolataim: nem szánok számára sanyarú sorsból szőtt életutat, de azt akarom, hogy erre majd ő maga ébredjen rá. Hogy éljen a lehetőséggel és legyen érte hálás, vagy ha már túl késő lesz, eméssze el, marja fel a bánat, amiért túl későn adatott meg neki a felismerés, és akkor majd magányában sirasson vissza, ébredjen rá, mennyi időt eltékozolt dacosságával. Nem veszek el én tőle semmit, saját magát köti gúzsba az ellenkezéssel. Rajtam van a kényszer, viszket tenyerem bőre, hogy lángoló dühömben a hűtőszekrény fémes hűvösét horpasszam be. Akarom! Szükségem van rá! Szükségem van törődésre, kezes báránya akarok lenni valakinek, de értsd meg végre, az egész hazugság, és múlandó és kárhozott, attól a perctől kezdve, hogy először dobbant szívem megvető anyám átkozott méhében. Te nem lehetsz Ő, te nem vagy elég kék és nem tudsz szeretni, s ha majd szeretni is fogsz, elárulsz majd, mert te is megvetett vagy, kitaszított, szükségtelen alkatrész egy ócska gépezetben. Mim van nekem Angie? Érték és arany, királyok vize festi kékre az ereimet, enyém a világ tudása, évezredes bölcsességek fonják szépre agytekervényeimet, de ez csak a felszín, a felszín gazdag, a felszín pompás és gyönyörű, és a tiéd, neked adom, de ezek alatt nem maradt semmi, csak a sötétség. Minden fényem önmagam oltottam ki, ne hidd, hogy egyedül vagy számkivetett! De ez már csak a természetünk: azért sem. Mert úgyis elmúlik. - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz. Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.- ne játssz velem ilyen játékokat, kedvesem, hiszen kezemben tartom a világ minden valaha írott szövegét - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. - lépek mögé, a szavak a sajátjaim, nem én írtam, de az én rózsám volt, én meghaltam érte, ő meghalt általam, és nem jön már vissza soha többé - Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. Lassan fúrom karjaim dereka köré, hátát mellkasomhoz húzva, állam megtámasztva a feje búbján, és máshol vagyok, nem itt: messze innen, érzem a köd szagát, látom meghalni a rózsát, hallom csendjét, zörög a szélfogó, zendül nyájas dicsekedés, és én tudom, hogy nem jön vissza soha többé. Apró csókot nyomok hajába, mielőtt magára hagyom, menjen csak, és egy pillanattal később mintha már újra a magam ura vagyok. A magamé és az övé, ahogy a földre veti magát hatalmasságom előtt, száz meg százezer tű szúrja bőröm, perzselő forróság. Elégedetten figyelem, ahogy eszik, hagyom, hogy befejezze lakomáját. Megszelídítelek, Angie. Nem leszel szép és üres. Ez volt az első lépcső, és én szeretlek érte. Igazítok egyet ruházatomon, és egyenes tartással ülök le mellé a földre, le sem véve róla a szememet. Kezem közé fogom bundás pofáját, szemgödreimben keresem a választ érzéseire, de néma marad és sötét és csak azt tudom, hogy elégedett vagyok. - Ügyes vagy, Mira. - dicsérem, ujjaim elvesznek a bundában, míg négykezűm fegyelmezett törődéssel tolakodik apró másához - Ugye? Nem is volt olyan szörnyű. - becézgetem, dajkálom, mint az elárvult gyermeket - Nagyon szép vagy, egyébként. Majd meglátod. - újabb szünet - Fáradt vagyok. Gyere, aludj velem. Felállok, és mint nem olyan rég tettem, úgy teszek ezúttal is, bár fegyelmező harag nélkül: úgy segítem vissza az emberi formájába, mintha vajtól lenne sikamlós teste, előző átváltozásához képest gyengéden, ám persze számára talán ez még csak fel sem fogható.
//Van kedved majd ugorni kicsit mondjuk.... a házégetős hírig? XD//
Lenne ám, hogyne lenne, hiszen te még nálam is sokkal jobb vagy a megtévesztésben, holt biztos, hogy gyorstalpaló tanfolyamot indíthatnál miként verjünk át mindenkit a palánkon témakörben. Szavakkal azonban nem fejezem ki a véleményem, miét is tenném, szükségtelen. Én tudom, s szerintem ő is, hogy önszántamból többé én nem teszem be a lábam abba a templomba. Az, hogy miképpen kerülnek terítékre a testnedveim, nem tudom, de elég hamar megkóstolhatja azt, hogy miként is ignorálom én az ő nekem nem tetsző megjegyzéseit. Mondhatnánk, hogy nem esett olyan messze az alma a fájától, de talán még korai lenne ezt ilyen formában kijelenteni. Ettől még nem kívánok eszmét cserélni a testnedveimről. Sem vörösekről, sem láthatatlanokról, sem örömről árulkodóakról. Dögöljek meg, én nem húztam a számat. Vagy olyan ösztönös, és magától értetődő lenne már, hogy én észre sem veszem? Nem számít, szerintem lassan kezdenem kellene egy listát, két oszloppal, egy a mit nem szabad Angienek csinálni, egy meg a mit szabad dolgoknak. Előbbi tele lenne, utóbbira meg felvéshetném, hogy levegőt venni. Lassan már ebben sem vagyok biztos, lehet meg kéne kérdeznem… Nem fogok inni, nem szeretném a felvázolt jövőképet a magaménak tudni, embert szétcincálni, gondolom így is, úgyis fogok, de akkor már ne most, ráér… Franc bele, szerintem elmehetnék most az anonim alkeszek közé, és mennyire menő lennék, hogy nem ittam három napja… egy hete… két hónapja… egy éve. Faszombaaaaaaaa! Sikítani tudnék, de szerencsére vagyok annyira jó arc, hogy nem sokkolom a hallójáratait. Nem is tudja, mennyi mindent értékelhetne bennem. Szerettem már. Tisztán, tökéletesen, érdek és vágyak nélkül, csak mert ők voltak, mert szerettek, és ennél több nem kellett. Tiszta, igazgyöngyként ragyogó lelkem megfeketedett a halálukkal. Tudok szeretni. Jobban, szebben, mint a legtöbben, de félek megtenni, félek, hogy elveszik, hogy bemocskolják, hogy sosem lesz már olyan, mint akkor volt. Olyannyira vágyom rá pedig, mint fuldokló egy csepp levegőre. Hallgatom, ha volna mit lehunynom, akkor is csukott szemekkel tenném, megszokás, és nem, ezt nem hagyom, hogy elrontsa nekem, hogy elvegyen valamit, ami fontos. Ez nekem nem verseny, őszinte és tiszta. Ha nem látja, legyen az ő baja. Rózsa… ki a te rózsád, Ethan? Mit tettél vele? Mit, amivel magadat is tönkretetted? Vágyom tudni, de nincs itt az ideje, talán sosem lesz, nem tudhatom. A lényeg, hogy a rózsa már nincs. Róka van, s a róka én vagyok, vagy csak leszek. Kusza, fájnak a gondolatok, fáj az élet, fájsz te is. Te a legjobban. Szeretlek. Gyűlöllek. Melyiket jobban? Nem is számít, egyik sincs a másik nélkül, szeretet hajlik gyűlöletbe, majd fordul vissza önmagába, örök körforgássá gyúrva a most káoszát. Szeretem az érintését, érintem hát én is, a bőrét, nincsenek csillagok, már nincsenek, valahol a szőnyegbe halva pihennek, fájtak, már nem, s így már neki sem. A hiányuk billogot éget a lelkembe, akarom őket, a csillagjaimat… Senki sincs itt. Én a csillagok közt, ő a rózsájával, ki-ki a maga lelki sivatagjában. Víz nélkül. Elillan a látszólagos nyugalom, fájdalom, kín költözik a helyébe, bunda festi bőröm hószín vásznát színesre, tölti meg élettel azt, ami holt, szeretem, nem látom, de tudom, hogy szép, elhiszem neki. Mindent elhiszek. Már nem fáj annyira, most épp nem, fog még, tudom, de most jó. Egy kicsit. Ahogy érint, otthon vagyok, és ezért hálás vagyok. Vagy a kis szőrös az. Hol érek véget én, és hol kezdődik ő? Fogalmam sincsen. Visszahúzódik minden szőrszálam, csontjaim rendeződnek helyükre, fáj, még mindig pokoli, de talán egy hajszálnyival már jobb. Igen, az, hiszen már nem akarok ellenkezni, most legalábbis nem. Fáradt vagyok hozzá. Túl sok nekem ez, megvisel, épp úgy lelkileg, mint testileg. Megyek, veled immár bárhová…
Míg percekkel ezelőtt kedvemre való volt a lángok okádta füst és szag, most utálom, hogy mindenem égett szagot áraszt magából. Hajam szennyezi hamu, ingem foltozza szén, égett fa és műanyag, és még a halott kurtuzán parfümje is ujjbegyeimbe ivódott, saját testem elégedettségével együtt tenyerembe simul a rögtön elhalt élet, az általam kirótt halál. Undorító és gyomorforgató mindez, mostmár cseppet sem kívánatos, zuhanyt óhajtok ejteni, mielőtt elhánynám magam saját hajlékom küszöbén. Mély sóhajjal lépek be az előtérbe, fekete zsák lóg a vállamon, ajándékot hoztam, szakáll nélkül, fekete ruhában. Fáradtan nyögök fel, megdörzsölöm karcsú nyakam hátát, a nappaliba vonulok: a földre dobom a zsákot és levetkőzöm. Nem, nem mosom ki többé ezeket a rongyokat. Ki fogom őket dobni. - Ez a tiéd. Jelentem ki, és cipőorral érintem a zsák oldalát. Lekerül az ing, lassan lekerül a nadrág, úgy rázom le magamról, mintha áramot vezettek volna a textilbe. Pőrén állva már valamelyest jobban érzem magam, mégis, belülről rágom a szám ideges remegéssel, túl sok emlék gyűlt fel és még mindig nem bírom a bűzt. Kívánnám Angie érintését, azonban nem ragasztanám rá mindezt, így némi egy helyben állás után szótlanul elindulok a fürdőszobába. Ha követ is, ha kérdez is, nem méltatom válaszra, amíg a ma este minden emléke le nem csurgott Fairbanks csatornáiba, oda, ahová való. Megtisztulok hát, új életre ébredek, és így már beteljesíthetem küszöb-átlépő óhajom: magamhoz vonom őt, a Gyermeket, a Lány, a Hercegkisasszonyt. - A világ szemében halott vagy. - jelentem ki egyszerű finomsággal - Felgyújtottam a házadat, de elhoztam néhány dolgot, amikre szükséged lehet. Vannak kapcsolataim, úgyhogy hamarosan új személyazonosságot is kapsz. Hallgatok el, egy pillanatra komorrá sötétül a tekintetem. Minek nevezzelek? Felsóhajtok. - Szeretnél nevet választani? Teszem fel a kérdést, ha eleresztem, hogy új, tiszta ruhák után kutatva felöltözzek. - Hamarosan megérkezik a vendégünk is. Rád bízom, milyen hatást kívánsz kelteni. - igazítok egy utolsót az ingem gallérján, aztán a zsákhoz sétálok, átlépve a korábban viselt holmik kupacát - Ezt akarom. Parancs talán, ugyan, cseppet sem. S bár megadtam neki a választás lehetőségét, újfent köztem és maga közt választ, nem a ruhák közt. Kedvemre tesz-e avagy sem úgy, hogy tudja, van választása? Visszasétálok hozzá és kezébe adom a ruhát, melyre választásom esett ma este. Minden tökéletlensége ellenére vitathatatlanul gusztusos a férfiszem számára, s bár számomra tökéletes sosem lehet, nem értem, mi oka volna takargatni, splamossággal elfedni azt, ami számára adatott. Dominic egyébként is értékeli a szépséget, nem is tudom, miért számít egyáltalán a véleménye. Nem, nem számít. Talán irigy fényt lopnék mustráló tekintetéből úgy hiszem.
Érzem az égett szagot, amint belép, már nem marad rejtve előttem, de nyilván ez nem is szándéka. Zenét hallgatok, beraktam az első cd-t, amit megleltem, nem bírom a csendet. Light és Shadow állandó szuszogása túlságosan is zavaró, nincs bajom velük, imádom mindkettőt, de idegesítő egy idő után. Talán csak azért, mert tudom, ők az őreim, a fogva tartóim, ahogy tetszik. Nem mintha szándékomban állna kitenni a lábam, az első szembejövő valószínűleg felsikoltana a látványomra, ez nem hiányzik megtépázott lelkemnek. Kelnék fel az ágyról, hogy odamenjek hozzá, hiányzott, mindig hiányzik, akkor is, amikor itt van. Legalább negyvennyolc óra eltelt már azóta, hogy bármivel kihúztam volna a gyufát, vagy egyáltalán visszaszóltam volna, már kész szentnek érzem magam. Ez? Mi az az ez? A csörgésből persze tudom, merre kell mennem, és amint elértem a fekete zsákot, kibontom, és beletúrok, ruhák, az én illatommal, következésképp az enyémek. Ohh, végre nem férfi göncökben kell mászkálnom. Nem mintha szét szeretném tépni a sajátjaimat, de ha már szemem nincs, legalább ruházat terén nézzek ki jól… Mily felszínes. Igazából, nem érdekel annyira, csak jobban esne a lelkemnek, ha a saját holmimat hordhatnám. Női ruhákat, pont. - Köszönöm! Ezt mondjuk sokat kell még gyakorolnom, bár most épp valóban őszintén cseng ez az általam rendkívül ritkán használt szó. Az idegessége könnyedén kúszik át az én bőrömre is, kénytelen vagyok megdörzsölni a felkaromat. Elmegy zuhanyozni, engem meg fojtogat a keserűség. Mély, beletörődő sóhajjal ülök le a zsák mellé, és kezdem belőle kihúzgálni a ruháimat, próbálván rájönni, melyik darabot is tartom éppen a kezemben, otthon könnyebb volt, szépen rendszerezve volt színek és fajták szerint minden. Most fogalmam sincs róla, mi micsoda. Jobbára felső és alsó részekre bontom a kupacot, meg persze fehérneműre, láthatóan sok melltartóm nem volt a bérelt házikómban sem, viszonylag ritkán hordok, mert… minek? Mikor kijön, belesimulok az ölelésbe, ezekben a pillanatokban nem gyűlölöm, nem akarom bántani, és hiszem, hogy soha nem is fogom, de nem reménykedhetek abban, hogy mindig ez lesz, elvégre, minden csoda három napig tart… - Valahogy sejtettem, bár nem az én házam volt, csak béreltem… gondolom, így tisztább az ügy, nem fog keresni senki. Jól van ez így, ráérek azon gondolkodni, hogy mi lesz majd, ha esetleg valóban visszanő a szemem, én még mindig nem hiszem, hogy így lesz, bár az tény, hogy valami történik, őrületesen lassan, és állandó fájdalommal kísérve, de motoszkál valami egykor volt kékjeim üregében. - Nem is tudom… te szeretnél nekem nevet adni? Mintha a kutyája lennék. Örülnöm kellene, hogy megkaptam a lehetőséget rá, mégis, úgy vagyok vele, hogy talán csak tesztel, és sokkal jobban örülne, ha ezt a labdát visszapasszolnám. Nem igazán érdekel, hogy miként fognak eztán hívni, a lényeg, hogy már nem az leszek, aki voltam, semmilyen téren nem vagyok az a lány, nem is baj, hogy így alakult. Nem haragszom. Fura. - Most? Ohh… Rám bízza, szinte csöpög orcámra a méz a madzagról, tudom, hogy csapda, ennyire már ismerem. Elveszem tőle a ruhát, végigsimítok az anyagán, de inkább rövidsége okán tudom, melyik darab az. Szerencsém, hogy nincsenek olyan ruháim, amiket utálok, ez fekete, kellőképpen keveset takaró, de mégis inkább elegáns, fiatalos darab. Tökéletes. Végül felkelek a földről, ruháim halma mellől, és hacsak nem tart vissza, én is elmegyek lezuhanyozni, ha már vendéget várunk, illik csinosnak és illatosnak lenni, nemde? Nem mintha olyannyira enne a penész, hogy megtudjam, kiről van szó, nem érdekel, nekem senkim nincs már a világon, csak Ethan, mindenki más lényegtelen. Hamar végzek, még törölgetem nedves bőrömet, miközben kisétálok, keresnem kell egy bugyit… Erre azért elmosolyodom, annyira rám vallana, ha ezt a lépést kihagynám, de úgy sejtem, Ethan nem örülne neki, legalábbis, nem akkor, amikor vendéget várunk. - Az Aleesha tetszik. Csak akkor mondom, ha ő nem vette át eme tisztséget korábban. Nem tudom, miért ez, talán mert tetszett, ahogy az Angiet mondta, ezért gondolkodtam ilyesmiben. A Mirát el kell engednem, túlságosan én vagyok, bármennyire is fáj, sajnos szívem mélyén kell lapulnia, úgy, ahogy a csillagjaim is elsüllyedtek az evőeszköz tálca alatt a konyhaszekrény egy fiókjában. Szóltam róla neki, mert kidobni nem szeretném, bármennyire is fájjon a közelsége. Vajon képes leszek ettől is megválni? Szerettem, ahogy anya mondta nekem minden este, Szép álmokat, Mirácska... Nem, tudom, hogy erre nem leszek képes. Soha,
Nem mondanám, hogy őszinte hálarebegése meglep, szeretném hinni, hogy ez a kivételes alkalom csupán az első siker gyorsan haló fénye volt, a tudaté, hogy belátta: jobb, ha hálás. Hálás akar lenni, és nem szab gátat eme vágyának, legalább most az egyszer. - Ez csak természetes. Valahol, valaki számára biztosan az, ténymegállapítás, nem hazudom üreges szemébe, hogy szívesen tettem, mert nincs így. Felelősséget gyakorlok, úgy vélem, lássa csak meg, talán nekem is akad még mit tanulnom. Újfent örömre és megnyugvásra ad okot, hogy nem kaparja viharvert ebként ajtómat válaszokért, míg tisztálkodni megyek, hálás vagyok érte legbelül, holott természetes, hogy az akaratom szerint éljünk, mégis, tőle talán nagy szó, tőle talán ajándék a megértés. Amit egyszer talán majd meg is fogok becsülni. Nem ellenkezik, egészen hozzászoktam már az érintéshez, ehhez a valamihez, ami merőben más, mint eddig bármi, hogy kell és akarom, apró világ a sötét testben a lélek fénye, ezt adja nekem ő és a Gyermek, akit gyomrában hordoz általam. Néhány pillanatra elfeledem a napot, az órák fergetegét és csak a perc van, a pillanat, aztán a tény: megöltelek. Elpusztítottalak. - Öngyilkos lettél. - vonok vállat aprón - Teljesen érthető a "helyzetedben", hogy nem akarsz tovább élni. Nem vitatkozom, hiszen én tudom, amit ő nem. Én láttam, amit ő majd akkor láthat, ha arra én engedélyt adok. Ki tudja, hány félreérthető helyzetbe kavarodott már eddig Laura miatta, s ő Laura miatt, nem tudom, csupán az világos, hogy amennyire ez a tény problémául szolgálhat, úgy cinkelt kártya is lehet vékony ujjaim közt: két kőr ász, egy pakliban. Kérdésre kérdéssel felel, aprón billen balfelé a fejem. Elmosolyodom. Voltaképpen teljesen mindegy. Voltaképpen én úgy hívom, ahogyan akarom. Ez csak egy papír, plasztik valóság és egy közepesen rosszul sikerült fénykép, a valóság az én kezeim közt van. Angie. Mert nem engedhetem, hogy más legyen, miként Alisonnak sem engedem, hogy Noraként teljesedjen ki a jelenlétemben. Nem az a szuka, nem az a vér. Mást jelent. - Gondolkozz rajta. Térek ki az egyenes válasz elől, homlokcsókkal pecsételve meg az esküt. Érdekel a választása, ennek ellenére a döntő szóval én rendelkezem. Tudjuk mindketten. Ahogyan azt is, hogy az öltözéke sem lehet vita tárgya, csupán kegyességem záloga - ha úgy kívánom. Figyelem, miként tapintja a fekete anyagot, még megkopott, kikapart vonásaira is kiül a felismerés ténye. Azt hiszem, hogy elégedett. Lehetnék hát én másmilyen? Lopva figyelem vékony lépteit, ahogy a fürdőszoba felé libben, nem azért, mert tilos, hanem mert így kedvesebb és értékesebb minden árnyék. Eltűnik az ajtófélfa és a fal takarásában, néhány pillanat: mély levegőt veszek, féket csomózok sóvárgó testemre, hiszen most nem érünk rá erre. Míg odavan, undor mar barázdákat szép arcomra, ahogy az utcai szemetesbe viszem levedlett gönceimet, ablakot nyitok, szellőzzön ki az a kevés is, ami megmaradt. Nem remélem, hogy Dominic soká időzne itt ahhoz, hogy bármivel is meg kelljen kínálnom, mégis atyai gondoskodással simítok végig az italos szekrény kövér üvegein, néhány földre hullott könyvet óvatos szeretettel illesztek vissza valaha volt helyére. Hátam látja csupán a visszatérő, meztelen testet, de kellően ingerel, zavaróan borzolja tarkóm pihéit a tudat: itt van, az enyém, és mégsem érhetek hozzá, így nem. Most nem. Talán mégiscsak okosabb lett volna elvenni mindazt, amiért az elszenesedett szajhának fizettem. - Aleesha... Suttogom párát lelve a levegőbe. Egy kéjes sóhajtás ez a név, nem töri meg éles, roppanós mássalhanzó, sikamlós, csak úgy lecsúszik a nyelvemről, hogy meg sem tudom fogni. Szeretem. Karba tett kézzel fordulok felé, végigmérve megint, összeszűkölt szemhéjakkal rajzolva köré rabláncot. - Mirabelle... - indulok meg felé tétova léptekkel - Rains. Néha még újraélem életem első három napját, fulladozom, saját magam fojtogatom a vak csendben, főleg ha esik, mert az eső még jót nem hozott soha. - Csak hogy ne felejtsd el, honnan jöttél. - nem mintha magyarázattal tartoznék neki azért, hogy mit miért teszek, de így tanul, máshogy nem fog, s bár talán magától is képes lett volna levonni ezt a következtetést, inkább megelőlegezem neki, mintsem később magyarázzam neki a névadás értelmét - Kedvemre való a két keresztnév, a mi családunkban hagyomány volt. Talán ez volt az egyetlen jó dolog az egészben. Legyintek, mintha már nem számítana, mintha már annyira régen történt volna, hogy jelentőségét vesztette volna, s tovább indulva rendezgetem lustán a helyiséget, hogy vendégfogadásra alkalmas állapotba kerüljön. Ha nem lenne rokona romlottságomnak a várt hím, fele ennyi erőfeszítést sem végeznék jövetele okán. - Ethan Robert Stanley, tizenhetedik Earl of Derby. Rég volt, de volt. Ettől leszek az, aki. Tudod, rég lemondtam már mindenféle nemesi előjogomról, ettől függetlenül borzasztóan taszít, mennyire elfajzott a társadalom az évek alatt. Nézzünk például téged és a korosztályodat. Azt tehettek, amit csak akartok, teljesen mindegy, hogy hol születtetek vagy nők vagytok-e vagy férfiak. Senkinek sincs helye a rendszerben, és ez rendkívüli módon idegesít. - nem is értem, miért beszélek neki ilyesmiről, hogy miért várom el tőle, hogy megértsen - Ezért nem lehetsz olyan, mint a többi. Ezért vagy te a róka, amit megszelídítek, hogy ne legyél olyan, mint a többi száz meg százezer. Felvágott nyelvű, neveletlen és ostoba. A javadat akarom. - tekintetem a Ládára vetül, megdermedek egy pillanatra - Persze alkalmazkodhatsz. Élhetsz úgy, ahogyan én akarom, ahogy a társadalom elvárja tőled. És azzal, amit kaptál tőlem, képes lehetsz bármire. De legbelül... Soha nem engedheteted el önmagad. Én nem hiszek Istenben. - jelentem ki, heves, dacos energialökettel hajolva le a Ládához, hónom alá kapva a régi fát - Azért vagyok pap, mert ez hoz hasznot. Pénzt, információkat... Kielégülést. És az emberek még mindig túl elvakultak és túl ostobák ahhoz, hogy ne játszhassak velük úgy, ahogy akarok. De te már nem vagy ember. Jogodban áll többet tudni náluk. Végigsimítok a fán, mélyen szívom tüdőmbe az ablakokon át beáramló levegőt. Gondolatok tucatjai cikáznak a fejemben, de nem, ő sem tudhat mindent, senkinek sem engedélyezem, épp elég nekem Lady Shevington áskálódása. - Mindjárt jövök. Ocsúdok fel a szónoklatból hirtelen, hogy az emeleti dolgozószobába vihessem a Ládát. Kifelémenet letépett papírfecnit csiptetek az ajtó és a félfa közé, bokamagasságba: aprócska, alig látható, ám bizonyítékul szolgál majd arra, hogyha valaki átlépi a helyiség küszöbét, s eléggé óvatlan ahhoz, hogy ne nézzen körbe, mielőtt cselekvésre ösztönözné kíváncsi vágya. - Rendeljek vacsorát? Libbenek vissza a nappaliba, elfeledve minden oktató jellegű önsanyargatást, mellyel korábban előálltam.
- Úgysem ismert itt igazán senki, Margaret valószínűleg még meg el is fogja rebegni neked tisztátalan gondolatait, hogy bizonyost a pokolra jutott egyik kis védence. Megrándul a szám sarka, annyira üresnek érzem magam, mikor arra gondolok, hogy nincs olyan a földön, akinek hiányoznék. Talán Jared elmenne a temetésemre, de így… ennyi. Elég szánalmas, de nem óhajtom sajnálni magam, hisz én akartam így, nem szerettem volna senkit, akihez kötődöm, s aki hozzám, csak fájdalmat szül. Erre most itt van ez a… valami, és már most úgy érzem, hogyha nem lenne, túlságosan is fájna ahhoz, hogy el tudjam viselni. Elszenesedett lelkem mélyén tudom, hogy úgyis ő választ, fölösleges hát abba a hitbe ringatnom magam, hogy az lesz, amit én akarok. Akkor lehet nyert ügyem, ha neki is tetszik, más esetben fölösleges próbálkozás. A homlokcsók olyasmi, amit utoljára Zsuzsannától kaptam, nagyon fáj, újra és újra feltépi ugyanazt a sebet, noha nem is tudhat a létezéséről. Nem olyan, és talán nem is jelenti ugyanazt, mégis, falatnyi gyógyírként szolgál. Hagyom, hogy a víz lemossa rólam az engedetlenség morzsáit, tisztelettel vértezve fel, hogy legyen erőm meghajtani a fejem, amikor kell, s nyelvemet visszafogni, hisz tudni vélem, ha itt most elrontok valamit, akkor sokkalta kellemetlenebbül járhatok, mint eddig bármikor. Ahogy tusfürdős tenyerem végigsiklik a testemen, olyasmi hasít belém, amit nem akarok érezni, nem szeretnék érintésért sóvárogni, nem szeretnék ebben a tekintetben is függni tőle. Istenem, alig pár nap, és majd megveszek, pedig még csak nem is szennyezi vérem alsóneműmet. A hideg csempének nyomom a homlokom, nyughass, erre most nincs szükség, ami azt illeti, soha többén nincs szükség, akarja a rosszseb szétkapni azt a szerencsétlent, aki hozzánk ér. Az utolsó csepp vízzel, amit elnyel a lefolyó, hagyom elillanni a bőrömet borzoló vágyat is, a jeges szorítás hamarjában kiűzött belőlem mindent. Azt hiszem, tetszik neki, legalábbis, ahogy mondja, majdnem kárba vész minden erőfeszítésem, van benne valami érzékeket borzoló felhang. Az ajkaim megremegnek, amikor a Mirabellet hallom, s bár nem tudom, hogy ez részéről büntetés vagy kegy óhajtana lenni, de hálás vagyok érte. Újabb momentum, amiért talán megéri kevésbé önmagamnak lenni. - Azt sosem fogom, de egyébként, tetszik. Nekem mindig két keresztnevem volt, egyet még a szülőanyám adott, nem tudom, minek nevezett el, ha sosem akart megtartani. Azt már inkább hagyjuk, hogy mennyire szentimentális pont ehhez ragaszkodni, ostobaság, hisz sosem fog szembejönni az utcán, pláne ebben a poros kisvárosban nem. Ettől függetlenül én szeretem a Mirát, mintha csak az lennék igazán én, fogalmam sincs, miért. Erre soha nem is fogom kutatni a választ, mint ahogy a szülőanyám sem akartam megkeresni soha. Eszembe sem jutott. Egyrészt, ki óhajtana egy olyan lányt magának, amilyen én vagyok, másrészt pedig… fulladjon meg, amiért eldobott magától. - Ha nem engedhetem el önmagamat, miként fogsz megszelídíteni? Hiszem, hogy megannyi rossz jellemvonásom közepette ostoba nem vagyok, felvágott nyelvű és neveletlen bizonyost, bár utóbbi ellenkezőjeként tudok viselkedni, csak épp többnyire nem akarok. Ettől még nem értem, miként is lehetnék egyszerre nem olyan, mint a többi, és mégis önmagam. Elviszi a ládát. Tudtam, hogy valami fontos, de a kulcsát még nem sikerült megszereznem. Nem baj, talán nem is kell, egyelőre nem tudnék mit kezdeni semmivel sem, amit benne lelhetnék, látás híján, csak a tapintással kevés a kincs, sok részlet árulkodóbb a szemnek, mint bármi másnak. Ám elárulja magát, Ethan Robert Stanley beáll azok táborába, akiket lenéz, ostobává avanzsálódik, amint nem vár ezzel, hisz igazolja a feltevésem, számít, nagyon is. Ezt azonban butaság volna közölni vele, inkább észre sem veszem, mintha a mozdulata nem jutna el a tudatomig, egyébként is a földön landol a törülközőm, hogy fehérneműt húzzak, majd feltúrom a zsákot egy harisnyáért is. Pontosabban, inkább combfix, testszínű, tudom a csipkemintából a tetején. Ha azt akarja, hogy a látványomban ne legyen hiba, nyaktól lefelé legalábbis, akkor ez sem maradhat el. Az ágyra ülvén görgetem fel lábaimon a finom anyagot. Kell cipő is, remélem, azt is hozott, cipő nélkül mit sem ér a csodás ruha. - Információkat… persze, gondolom, egyesek bűnei sokkal értékesebbek az átlagos lelkekéhez képest... Susogom, kapcsolatokban sem szenvedhet hiányt, elég csak Margaret ájtatoskodására visszagondolnom, esküszöm, bármit megtenne azért, hogy a kedvében járjon. - Rendben, addig felöltözöm. Azzal fel is emelkedem az ágyról, hogy a ruhát fogjam ujjaim közé, és végül belebújjak a könnyű, sokat aligha takaró darabba, persze szükségem lesz még a segítségére, a cipzárt nem tudom egyedül felhúzni, vannak ruhák, amik nem alkalmasak egyedüli öltözködésre. Nem is értem, hogy vehetik fel őket az egyedül élő nők. - Az jó lenne… illetve, felhúznád a cipzáramat? Kérdezem, aztán elfordulok tőle, ében tincseimet előreseperve a hátamról, hogy hozzáférhessen. Ha leltem cipőket is, már azokba is belebújtam, persze csak abban az esetben, ha elegánsabb, magas sarkakkal rendelkezőnek véltem, máskülönben inkább mezítláb lépkedek, mint valami ruházathoz nem illőben…
- És akkor én majd megnyugtatom, hogy Isten megbocsát. Vigyorodom el sejtelmesen, hiszen én megbocsájtottam neki. Az én szememben semmi bűne nincs, mind alól feloldozást nyert akkor, amikor rájöttem, mit tettem vele. De hiszen annyira akartam... Annyira vágytam rá. Érezni vérét, tépni húsát, csak egy kicsit. Önző lettem volna? Határozottan önző voltam. De lássa meg a világ: így szereti az Istenük a boldogtalant, kegyes szerencsével hullajt mindent az ölébe még akkor is, ha gyermeke egyre-másra csak tékozol. Szegény szegényedik, gazdag gazdagodik és a vak pedig látni fog, akaratom szerint. Ilyen gondolatok közt hamar telik az idő, nem lehet, sosem lesz képes elég messze lenni tőlem ahhoz, hogy ne érezzek mindent, amit ő, amit gondol és amit hazudni próbál majd a jövőben. Itt vagyok. Érezlek és látlak a falaktól függetlenül is, tedd csak azt, ami szívednek kedves. Legyél szabad, hiszen azzá tettelek. Nem akarsz? Hát legyen. Fiatal még az éjszaka, távol tündököl az új napfelkelte és én végig itt leszek. - Látod, ezért jó, ha az apák adnak nevet a gyereküknek. Nem mintha többre tartottam volna őt az anyámnál, mégis. Nei legalább érdekből fontos voltam, míg a másik létem átkozásával alig három évvel később a föld alatt végezte. Aki engem bánt, halállal lakol: és még csak ott sem kell lennem hozzá, hogy megtörténjen. És ha nem történik meg, akkor Amelia sem történik meg. Talán jobb lett volna aképpen. - Önmérséklettel. - felelek könnyedén logikusnak tetsző kérdésére - Hiszen épp az imént mondtam. - csóválom meg kissé a fejem - Azt kell adnod a világnak, amire szüksége van. Nekem azt kell adnod, amire nekem szükségem van. De mindeközben... Ott lappang majd a felszín alatt az, ami te vagy, és amihez senki sem férhet hozzá. Az ő céljait követve kell alkalmazkodnod minden máshoz. Nem várom el, hogy megértse, most nem. Hiszen hogy mesélhetném el neki, hogy magam is szó nélkül tűrtem, hogy más ugráltasson két hónapon át, kutyaként, ölebként vezetve óhaja szerint, hiszen egy Lordnak senki sem parancsolhat. Nekem senki sem parancsolhat. De mégis, ez volt az egyetlen út, amivel Alisonhoz kerülhettem, kénytelen voltam hát jó képet vágni mindenhez, kezdve LaRusso barbárságától Dominic kifinomult mérgezéseiig.
Nem tartalak ostobának Angie. Nem gondolom azt, hogy oly' hatalmas feladat lett volna összeraknod a nyakamban hordott ékszer és a kezemben tartott doboz közti összefüggést. Nem tudom, talán vágyom is a szívem mélyén, hogy egyszer majd arra érjek haza, hogy Amelia fényképe meggyalázva hever a földön, naplója cafatokra szaggatva ég hamuvá a kandallóban. Talán jót tenne, talán kiélhetném rajtad veszett dühömet és nem maradna többé semmim a húgomból, csak a kísértete, ami ágyam felett lebeg hajnalonként. Talán nem vagyok elég erős, hogy magamtól váljak meg tőle. Talán akarom, hogy kihozz a sodromból kémkedéseddel. Minden esetre veled könnyebb dolgom akad, mintha Dominic érdeklődne a tárgy felől, ezért viszem el most, amíg ő még nincs itt. Ez a mi ügyünk kedvesem. Ez a mi harcunk lesz. Érzem a csontomban. - Ha te azt tudnád, kedvesem... Egyszer majd meg fogja tudni. De álljon előttem ékes például a polgármester szajha lánya, kihez még nem volt szerencsém belátogatni Boston óta, de ideje lesz majd feléleszteni azt a tüzet is. Már indulnék is a telefonszám után, mikor az idő közben elkészült nőstényem a segítségemet kéri. Aljasság ez részéről. - Természetesen. Felelek szinte rögtön, majd könnyed lépteim vezetnek felé, belesegítve hajának félresimításába. Mint a pizzaszósz, most is úgy találom, hogy akad még ott néhány félreseperni vaó hajszál, éppen ezért lustán időzöm tarkója és lapockája bőrén ujjaimmal, ordító csenddé zsibbasztva a szoba légkörét az érintések finomságával. Apró A-betűt írok le a hátán, az enyém vagy, már a saját kis szertartásom szerint is a magaménak jelöltelek puhán, érzékien, mégis soha el nem múló heget olvasztva a bőrödbe, láthatatlanul. Gyakorlott a mozdulat, amivel felsegítem rá a ruhát, csináltam már ilyet, mégis elrévedő és lusta, ráérős. A mozdulat végeztével kezem lesiklik a karjaira, fedetlen tarkójához közel nyomom a homlokom, beszívom a friss illatot, ami a bőréből tör utat magának felém, pontosan tudhatja, hogy akarom. Megint, újra, és mindig. - Itt van. Töröm meg a csendet, úgy rázom le magamról a vágyat, mintha pók volna, ideges mozdulattal rázkódom meg kissé, még utoljára igazítok kissé a hajamon, és még mielőtt a kopogás felhangzana, már indulok is ajtót nyitni.
- Hiszel egyáltalán Istenben? Talán ostoba kérdés, talán már tudnom kellene rá a választ, de képzeld el, nem tudom. Mindkettőt elhinném róla, valami absztrakt módon kifacsart szemszögből még hihetne is benne, igen, határozottan így vélem, noha mégis inkább afelé hajlok, hogy a válasz nem, ám inkább kérdezek, minthogy találgassak. Apák… apám még annyira sem volt, mint anyám. Vérszerinti. S most ki ő nekem? Mondhatom, hogy az apám? Hisz mégiscsak új életet adott nekem. Mégsem volna teljesen normális annak neveznem, egy apának nincsenek olyan gondolatai lányuk irányába, mint neki, s mint fordítva, bár az esetemben ez nem újszerű, én csábítottam már el nevelőapámat. Sosem voltam jó kislány, most mégis próbálom magamra erőszakolni ezt az álarcot. Jó kislányok nem nyúlnak magukhoz a fürdőszobában. Sehol sem. Bosszantó lehet annak lenni… Meg felettébb unalmas. Beletörődő, csendes sóhajom lövell némi párát a levegőbe. A középszerűség néha kényelmetlen kényszer. Mint most is. - Eddig is ezt csináltam. Jegyeztem meg csendesen, bár tény, hogy nem ekkora tétekben játszottam, de Austyn elhitte, hogy rajongásig szeretem, az ő világa elhitte, hogy egy vagyonos családból származó ifjú hölgy vagyok, mint ahogy itt is elhittek volna bármit, ha nem csúszik porszem mesém gépezetébe. - Bár, azt még nagyon szoknom kell, hogy neked mihez van szükséged… A jó kislányt persze fogtam, de semmi sem csak fekete vagy fehér. Nem fogom ragozni neki, hogy mennyi mindent nem csinálnak a jó kislányok az én olvasatomban, élek a gyanúval ugyanis, hogy mindkettőnk számára mást jelent ez a szó együttes. Fölösleges azonban firtatni, úgyis sokkolóan könnyen kiderül mindig, hogy mi az, ami esetleg nem épp tetszetős a számára. - Ahhoz hogy tudjam, végig kellene hallgatnom egy rakás ájtatos… szerény, hívő ember. Khm. Természetesen nem ez jött volna a nyelvemre, de úgy hiszem, még idejében visszafogtam magam. Nem, nem szeretném tudni, amit ő, nem érdekelnek mások bűnei, problémái, önző vagyok, voltam, ám hogy a jövő mit hordoz, nem tudhatom. Talán változnom kellene ilyen téren is. De vajon mikortól nem vagyok már én én? Mikor van az a pont, amikor a túlzott megfelelési kényszertől terhelten megszűnök önmagamnak lenni? Nekem nem jut el a tudatomig, hogy talán túl sokat kérek ezzel, csupán segítségre van szükségem, és nem félek kérni. Ám, ha nagyon belenyúlnék valamibe, csak nem tenné meg. Én nem érzem, amit ő, vagy csak nem fogom még fel. Nekem ez nem több, nem számítás, lehetne, jellememből adódhatna, de eszemben sincs elcsábítani. Nem tudatosan legalábbis, én egyszerűen ilyen vagyok. Ám amikor hozzámér, már kezdem kapizsgálni, hogy talán hiba volt. Nem is tudom, melyikünk az igazán aljas. Ő, aki tudja, hogy mit éreztem odabenn, vagy én, akinek fogalma sincs semmiről, csak próbál túlélni, és alkalmazkodni egy ismeretlen világban. Beleborzongok az érintésébe, és igyekszem messze űzni azt a gondolatot, hogy ez valamilyen szinten igenis beteges, hogy ne érjen így hozzám, adott valamit, amivel el kellett volna vennie ennek a túlfűtött mindenségnek a lehetőségét. De nem így lett, itt van és belefulladok. Tudom, hogy ilyenkor sok férfi elidőzik a pillanatban, szinten mindenki, azt is tudom, mire gondolnak közben, ám azt határozottan nem vágyom tudomásul venni, ő mire gondolat, mit akarhat. Leheletnyit megremegek, alig érezhető, de ő bizonyára nem vak rá, hisz fogja a karjaimat. Majdnem megkérdezem, hogy mi van itt? Még jó hogy nem teszem, elárulnám elkalandozásomat, és ezt ilyen nyíltan nem vágyom a tudtára adni. Végül csak bólintok. Itt van, oké… És akkor én most mi a túrót is csináljak? Sosem voltam még ennyire útban magamnak. Leüljek? Álljak? Mosolyogjak? Vágjak fapofát? Ahh… hogy én mennyire utálom ezeket a kötelező köröket. Leülök végül, keresztbevetem a lábaimat, és egy mosoly árnyát varázsolom orcámra. Megfelel, ha Ethannak nem, maximum megrángat majd a láthatatlan pórzáomon.
Egy piccolo a Teremtője tükörképe. Elfajzásáé, érettségéé, magányáé, koszos, gyarló, feslett és eltaposni való belső világának satnya kivetülése. Ezt vallom az esetek túlnyomó többségében, elvégre a magasztos "méltó utód" álarc is arra szolgál, hogy elfedje a valóságot. Azt a valóságot, ami szerint magányosak vagyunk, s vágyjuk a kisebbet, a gyengébbet, akit magunkhoz köthetünk, aki felett uralkodhatunk. O'Neill atya is gyarló. Istent játszva maga válik önnön akaratából Teremtővé, kölyke számára pedig megszűnik létezni a "Teremtő" emberi, szakrális jelentése. Egyetlen Teremtő, egyetlen Isten, személyre szabottan egyetlen kölyök számára. Ahogy háza felé hajtottam ilyen gondolatok jártak az eszemben, utóbbira pedig kellemes mosolyra húztam a szám. Biztos voltam benne, hogy ez neki is tetszene, éppen ezért nem szándékoztam vele megosztani. Leparkoltam a ház elé, szeretett képességem tökéletesen rejtett minden - egyébként sem létező - érzelmet, valamint farkas mivoltom, annak ellenére, hogy a falka egyik tagjához érkeztem. Hozzászoktam, hogy a köd mindig elrejt, enélkül csupasznak éreztem volna magam, kiszolgáltatottnak, mintha minden titkom csőcseléknek szórt gyöngyszem lenne. Finom ködömbe csomagolva azonban nem érhette kár őket, enyéim voltak, általuk, s nekik éltem. Az illendőség az ajtóhoz érve úgy kívánta, kopogtassak, hát megtettem. Nem királynő, csak gyalog. Így mondta, mégis reméltem, hogy királynőként fog játszani. Szomorú dolog első találkozáskor csalódni, kellemetlen bélyeget nyom a rákövetkezőkre. - Buona sera! - köszöntem miután nyílt az ajtó, többet azonban nem szóltam, mert végigfutott rajtam a vágy semmivel sem összetéveszthető illata. Mélyebb levegőt se kellett vennem ahhoz, hogy ezt megérezzem, valamint az Ethanből áradó füstszagot. - Felsültél? - vontam fel enyhén szemöldököm, majd halvány mosolyra húztam szám. - Elnézést, ez otromba volt. Vágy. Ez mozgatott hát, mikor döntöttél? Talán meg se lepne, hisz meséltél eleget, hajdani Earl, s ki egykor mindent megkaphatott, amire épp kedve támadt, annak nehéz lehet türtőztetni magát. Megszerzés. Megszerezted. A kérdés már csak az, hogy miképp tovább? - Kérlek, mutasd be a bellát! Tekintetem az ifjú nőstényre siklott. Kérdések hada, valamint jó adag kíváncsiság tükröződött tekintetemből, amit kivételesen nem rejtettem el. Pókerarcom tökéletlenséget mutatott, méghozzá szándékkal.
A kérdése elgondolkodtat. Két éle van ennek a pengének, mint oly sok másnk a világon. Igen, hiszek Istenben. Nem, nem hiszem, hogy az az Isten bensőnktől különvaló volna. Azt hiszem, hogy bennem él, és ha már bennem él, így tekinthetem magam Istennek. Mert hiszek saját magamban, mi okom ne volna rá? - Igen. Jelentem ki végül egészen egyszerűen, és biztos vagyok abban, hogy még sok évnek el kell telnie ahhoz, hogy ezt a gordiuszit végül sikeresen ki tudja csomózni. Nekem van időm, a kérdés csak az, hogy neki lesz-e elég türelme hozzá. - Sosem lehet elég tökéletes. A világért sem lomboznám le, de még néha magamon is érzem a gyengeséget, a rést a biztosnak tűnő pajzson. Azt csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy más még nem találta meg, nem vette észre vagy éppen nem dörgölte az orrom alá, hogy tudja. - Helyzete válogatja. Egyelőre csak annyit kérek, hogy tegyél a kedvemre úgy, ahogy és amikor kérem. Nem túl nehéz feladat a maga száraz tényeire bontva. Engedelmeskej. Ezt kérem, nem többet, szórakoztass, ha úgy kívánom és cserébe élni fogsz és boldog leszel, erről biztosíthatlak. - Ez sem más, mint bármely más munka. Épp úgy hozzá lehet szokni, mint orvosnak a belekhez vagy vízvezeték-szerelőnek a csatornabűzhöz. Más kérdés, hogy engem izgalommal töltött el mindig is, ha más titkait kaparhattam ki magamnak, akár a disznók a gombát. Szeretném, ha ebből rá is ragadna majd valami az idő múlásával, de ha őt más érdekek fogják vezérelni... Reményeim szerint megértő leszek. Ha megérem. Hiba volt úgy elmerülni benne, a gondolataink közt és az érintésében. Nem hiába tartottam ma távol tőle magamat, amennyire csak módomban állt, nem hiába nem kísértem a fürdőszobába és nem véletlenül eresztem el olyan gyorsan, mintha égetne. Rendbe kell szednem magam, így mégsem nyithatok ajtót!
Cseppet sem izgatom fel magam, felesleges lenne, hamis álruha, és semmi kedvem Dominic előtt úgy tenni, mintha bármennyire is érdekelne a véleménye. Pedig talán így van, talán ha ő azt mondaná valamilyen oknál fogva, hogy nem nyerte el a tetszését vagy hibásnak gondolja, akkor lemondanék róla. Persze akkor fel kellene vázolnom neki mindent. Az elejétől. Egészen a Szentháromságig, amit ha egyszer megépítek, tán harmadnapra le is rombolom majd. Kifogástalan finomságú mosollyal nyitok ajtót kedves barátomnak, hajtom meg kissé a fejem, pusztán abból a tiszteletből fakadóan, hogy bár ő maga nem nemes, mégis képes értékelni az én világom normáit. És ettől jól érzem magam. - Dominic. - hangzik el a főhajtás közben, és már lépnék is tova, hogy beljebb tessékeljem, mikor belém fagy a mozdulat szavai hallatán. Még hogy én felsülni, ez még viccnek is elképzelhetetlen... - Ugyan, drága barátom. Éppen hogy a kedvedben kívántam járni csupán azzal, hogy nem egy orgiába invitállak érkezésedkor. Pedig hidd el, felejthetelen volna. - vonom fel a szemöldökömet, aztán végül kissé feloldott nevetéshullámmal valóban betessékelem a hímet, a rövid előszobafolyosóból egyenest a nappalival vegyes hálószoba felé irányítom, a kikapart szemű, ám kifogástalan öltözékkel bíró ifjú nőstény színe elé. - Ahogy óhajtod. Mira, gyere ide, kedvesem! - intek a küszöbön állva, és tökéletesen biztos vagyok abban, hogy látásának hiánya nem okoz majd gondot abban, hogy odataláljon hozzánk, akadálymentesen. És anélkül, hogy a porba hullana alá lábaink előtt. - Dominic, szeretném bemutatni a Gyermekemet, Aleesha Mirabelle Rains-t. - igazán elegáns, volt honnan tanulnom, most jön a kötelező rövid, egy mondatos ismertető, mely úri körökben beszélgetés kezdeményezésére szolgál - Aleesha szerzett vaksággal élte le emberi életének utolsó időszakát, azonban a mostani állapotát csupán magának köszönheti. - és most itt az ideje, hogy fordítsak a kockán - Aleesha, engedd meg, hogy bemutassam Dominic Santoro urat, kedves barátomat. Olasz származású, tudomásom szerint facér úriember, aki igen csak kedveli a szép dolgokat és a zongoramuzsikát, de kiváltképp otthonosan mozog a kémia és a természetgyógyászat területén. Csak egy fél pillantás Dominic-re, apró grimasz, de ez játék csupán. Én értem, ő érti, Angie pedig teljesen másodlagos. Ha odaért hozzánk, úgy kezét Dominic felé nyújtom, hogy befejezhessék a bemutatkozást. Amint végeztek, hirtelen szökken ki belőlem a sóhaj, egy mozdulattal seprem le magamról minden britségemet, nyakam tekergetve roppantom ki a gerincemet kényelmetlen hajlongásomból. ~ Van belőle még egy. Őt papként ismerem. ~ Közlöm Dominic-kel, feltéve ha beereszt ennyit az az átkos leple a bőre alatt. Ha nem, hát... - Megkínálhatlak valamivel? Vagy a vezetésre hivatkozva elutasítod a meghívásomat? Ami megjegyzem, legalább annyira otromba volna, mint a feltételezés, amit érkezésedkor tettél.
Igen. Tévedni emberi dolog… csakhogy én már nem vagyok ember. Szomorú. Már nem eme tény, csak hogy… nem ismerem, talán sosem fogom igazán, rajta múlik, hogy beenged-e valaha annyira. Vajon akarom, hogy megtegye? Közel sem vagyok biztos benne, mint ahogy szívem szerint én sem engedném be, de már így is sokkal többet tud rólam, mint amit szeretném, hogy tudjon. Mindegy… lesz ez még rosszabb is, nem vagyok már egyedül a saját bőrömben, és a kis vendégem az övé, belőle lett, ezáltal besúgóvá is vált hamarjában. Nem, tényleg nem lehet soha elég tökéletes, nem vitatkozom hát szavaival, szélmalomharc volna, amit Don Quijote is megirigyelhetne. Nem tartom magam tökéletesnek, de az emberek világban nagy játékos voltam, nagyobb, amilyen tán valaha lehetek közöttük. Hisz ki vagyok én most? Egy porba fingó kis mitugrász, aki kénytelen meghajtani magát minden jött-ment előtt, csak mert alig pár napja nyitotta csipás szemeit erre az új világra. Türelmetlen vagyok. Hogy fogom bírni kivárni, míg az évek elmúlnak a fejem felett, és lesz belőlem valaki több? Vagy inkább… Hogy fogom addig túlélni? Beletörődő arccal? Hajlott derékkel? Droidként teljesítve minden óhajt, amivel csak szembekerülök? Nem is akarom tudni. - Értem. Tegyek a kedvére. Csodás. Ingyen cseléd, ingyen társalkodónő, ingyen szajha. Ha nem lennék belefásulva a jelenbe, tán még bosszankodnék is rajta, de most inkább elmerülök abban, hogy jelen pillanatban csodásan festek, szemüregeimtől eltekintve, ami mondjuk már önmagában bizarrá teheti az egész képet. Hiányoznak a szikrázó kékjeim, nagyon… elmondani sem tudom, mennyire. Talán jobban, mint a látásom, számomra fegyver volt, lebilincselő, ajtókat kinyitó. Csöndes sóhajjal fogadom következő szavait is, noha közel sem érzem párhuzamba állíthatónak a papi hivatást a vízvezeték szereléssel, de ki vagyok én, hogy vitatkozni vágyjak vele, bár lassan kezdem úgy gondolni, hogy inkább nyelvem se legyen, minthogy minden kikívánkozó szellemesnek gondolt megjegyzésem visszanyeljem, hogy emészthetőbb formában nyilatkozzam meg. Ajkaim szegletébe pajkos, Teremtőmnek vélhetőleg nem tetsző mosoly kúszik, mit igyekszek elüldözni. Nyilván a kérdésnek nincs létjogosultsága, azonban mégis mulattató, vagy inkább a szemtelenség, amivel az orra alá pöckölik. Némi csöndes elégtétellel szolgál gyermeki dactól lángolni vágyó lelkemnek, hogy megkapja ezt a kis fricskát. Ám eme pillanatnyi elégedettségnél többet nem engedek meg magamnak. Tényleg otromba volt, noha Ethan válaszára már inkább megfeszülök, valahogy jól esett a kis lelkemnek, hogy azóta nem ért úgy hozzám, mint a kokaintól kábulatban úszó éjszakán, nem tudom, miként reagálnék rá. Vajon hagynám, hogy egyszerűen magával ragadjon a pillanat, vagy túl erőteljes a berögződés, és ott villódzna tudatomban a fájdalom ígérete? S az, hogy bármikor előmászhat belőlem a bundás, hogy megsemmisítse a csinos emberi mázat? Hívnak, felállok hát, ismerem már annyira a ház ezen szegletét, hogy abszolút ne gondolkodjak ama tekintetben, merre, s mennyit menjek, alig egy lépésre előttük állok meg végül, testem előtt fonva tenyereim össze, miként egy szemérmes kislány tenné, noha süt belőlem, hogy közöm sincs hozzájuk. Egészen újszerű frissen kiválasztott nevemet hallani, de így egyben tetszik a csengése, tán még jobban is, mint az előző. Szoknom kell még, de úgy vélem, illik újdonsült mivoltomhoz. Ugyan nem tudom, mit miért mond erről a Dominicról, és némileg zavar, hogy nem lelem a visszavágást az üdvözlése után megejtett arcátlanságért, de megjegyzem, amit leír róla, hátha jó lesz még valamire. Amint kezemben a keze, leheletnyit megszorítom, ám én nem vagyok tudatában annak, hogy ez mennyivel is erősebb, mint szeretném, ám neki tán még így is nevetségesen satnya lehet, nem tudom, nem vagyok járatos ebben a témában. Végül persze elhúzom a kezem, nem tudom, miért, de jobbnak látom nem a kelleténél tovább tartani a kontaktust. - Örvendek, Dominic Santoro… úr! Az úr előtt azért nyelek egyet, ismét elfojtva valamit, ami kikívánkozna. Dominicnak azonban ismerősek lehetnek a vonásaim, lám, nem csak Ethan az egyetlen, akinek volt szerencséje a kirakós kettő darabkájához is a háromból. Csak éppen ez a darab beszél, ellenben nem lát… Kicsi a világ. Érdekes lehet köztük a kapcsolat, már-már azon az állásponton vagyok, hogy valamiféle ki nem mondott ki a nagyobb kakas a szemétdombon jellegű dolog ez köztük, egyelőre még csak finom formában, de ki tudja, lehetséges, hogy megkopott a tudományom ilyen téren. Ettől függetlenül kivárom, mikor mozdulnak, és akkor indulok vissza én is korábbi helyemre, vélhetőleg ez nem minősül nagyfokú tiszteletlenségnek. Gőzöm sincs róla, Ethannál hol az a pont, ahol már rezeg a léc, idővel ki fogom tapasztalni, addig azonban marad a tojásokon való óvatos lépkedés.
- Nem volna illő az, Isten szolgájához - mosolyodtam el. Eleinte teljesen kizártam a nőstény jelenlétét, Ethanben kutakodtam, azon tűnődve, lesz-e majd pillanat, amikor megunom a társaságát és porrá zúzom kialakított képének mozaikját. A tudás hatalom, mint mondják, s akié a több tudás, azé a nagyobb hatalom. Ennek ellenére eszemben sincs elbízni magam, túl sokakat láttam már elbukni ilyen miatt. Tekintetem a piccolóra siklik a bemutatás aktusának eljövetelekor. Szám sokat sejtető, mégis semmit sem fecsegő mosolyra húztam. Se érzelem, se döbbenet, mimikám mintha pusztán szeme hiányának szólt volna, ezt megerősítendő szólaltam meg. - Vétek egy szép arcot így elcsúfítani - jegyeztem meg mintegy mellékesen. - Mivel szolgált rá a signorina? - érdeklődtem, mialatt a nőstény szeme világának hiányában is gondtalanul eljutott hozzánk. Vagy régebb óta élt itt, mint sejtettem, vagy rendelkezett már kellő gyakorlattal a vak élet tekintetében. Azt vártam, hogy néma marad, s kifejezetten áldásosnak hittem, hogy nem lát, bár úgy véltem, hangomat felismerhette. Csakhogy üdvözölt, mégpedig szóval. Elbűvölő. Kézszorítása erősebb a vártnál, ám még így nevetségesen gyenge, valószínűleg nincs tudatában még, mikor, mekkora erővel szorít. Érezhető rajta a friss farkaslét zamata. Az önmaga feletti kontroll hiánya, amit emberi oldalával igyekszik pótolni, a benne élő állat azonban egyelőre a Teremtője rabja. S ki tudja... talán soha nem is lesz több, mert nem engedik szárba szökni. - Részemről az öröm, bella Mirabelle. - Tetszett neve csengése. Markomban tartott kezét számhoz emeltem, ám nem illettem ajkaimmal bőrét, csupán leheletnyi távolságra tartottam tőlük. Lélegzetem csiklandozta, beszívtam, megjegyeztem illatát, közben szemének helyébe fúrtam tekintetem, majd nemes egyszerűséggel elengedtem kezét, ami vagy lehanyatlott, vagy időben ébredt, s nem hagyta esetlenné, sutává válni jobbját, megtartotta és szép ívben leengedte. Én mindenesetre egyelőre "eldobtam". Ethan gondolatai halkan duruzsolnak fejemben, mire rá irányítom tekintetem, szemöldököm pedig finoman felvonom. ~ Valóban? Ha jól sejtem, őt is magadnak akarod, mondd, mi késztet minderre? Nem árulom el, hogy a másik félhez volt már szerencsém, se szóval, se egyéb megnyilvánulással. - Szívesen vennék egy pohár bort - feleltem könnyedén. Eszembe se jutott visszautasítani, a bort kivételesen jól bírtam, emellett vérfarkas lévén jóval többet kellett volna innom, hogy megártson. Ha pedig megállítanának hazafelé a rend éber őrei, nos, az egy felettébb érdekes színházi előadás lenne. Amíg Ethan az italokkal foglalatoskodott, kiválasztottam a számomra legmegfelelőbb helyet, s leültem, majd Mirabelle felé fordultam. - Signorina, rendívül kíváncsi vagyok, mivel tudta kedves barátomat megfogni. Kérem, meséljen magáról egy keveset. Kíváncsi voltam. Arra, hogy miképp nyilatkozik, hogyan fogalmaz, mennyit mond el, Teremtője mennyit hagyhat neki, közbevág-e majd. Szinte másodlagos mindaz, ami valóban elhangzik, a körítés sokszor jóval többet árul el.
Lassan és élesen hasítom oldalra arcom s fejem. Touché, mondaná a csiganyelvű. Jótékony megadás, szavalnám én szótlanul, hisz éles nyelvem akár a nap teljes hosszában fejtegethetné a hímnek, hogy miféle Istent miféle módokon lehet szolgálni úgy, hogy közben a saját javamra fordítom a helyzetet. Mosolyba forduló grimasszal szállok ki az eszmecseréből egyetlen mondattal, melynek értelmezése biztosan nem lesz túlságosan nagy kihívás az olasz számára. - Accipite et manducate ex hoc omnes: hoc est enim Corpus meum, quod pro vobis tradetur. Tárom szét a kezeim kissé, szemem feletti ívek mozgása jelzi: szabad értelmezés, a kedvenc dolgaim egyike a világban. A bemutatás a lehető leggördülékenyebben zajlik - Istennek legyen hála -, nem is érzem magam többnek, csupán egy színházi kelléknek, mindazonáltal mégis kulcsfontossággal bírok, s ha nem lennék, az oly gyalázatos vétek volna, mintha színész felejtette volna öltözőjében a Szent Grált előadása tetőpontjára hágva. - Akadt némi félreértésünk. - legyintek könnyedén, mintha mit sem számítana, hiszen a Lord adta és a Lord elvette, ennyire egyszerű - Sok dolog van kedvemre, de az oldalamba maró karmok nem tartoznak közéjük. Túl sok emlék, túl régen volt és nem tudom, hogy megbocsájtottam-e már azért, mert beszennyezte testem ama pontját, amit még Malcolm birtokolt maga számára, a bőrt, amin beszivárgott rossz kezekbe szolgáltatott még rosszabb fegyver. A listám még rövid, pergamenem azonban végtelen. Egy pillanatra suhan csak át rajtam valami egészen ismeretlen, megfoghatatlan erő, mikor látom a hím száját Angie kézfeje felé közeledni. Ám a mozdulatra adott reakcióm hirtelensége döbbent meglepetést és értetlenséget vált ki, azonnal meghúzva a ravaszt, így ha a hím érez is belőle bármit, azt talán betudhatja annak, hogy az ő közvetlen gesztusa lep meg, hiszen legjobb tudomásom szerint ha csak lehetősége van rá, ódzkodik az érintéstől. A szennytől. A mocsoktól. Dominic, drága barátnak hazudott rokonlelkem, ha sejtenéd, mennyire vágyom lerántani rólad véred köpenyét, hogy magam bugyoljáljam bele! De lásd és figyeld, maszk nélkül is kedélyes szoborrá vagyok képes dermedni ha kell, korod és képességed talán előnyt kovácsol velem szemben, ám azt el kell ismerned, mennyire más vagyok, mint a többi, kit fényes cipőd elé vetett eddig a sors. Arcátlan! Értetlen haragom újfent bőröm alatt marad, nem torzítja arcom ellenszenv, ahogy gondolatai szavakká válnak elmém barázdái közt. Mindazonáltal tehetetlen értetlenséggel, csalódott lemondottsággal vegyes érzések és gondolatok ébrednek bennem. Hát ez kérdezni való? Hát nem látod? Vakabb vagy talán erre a szépségre, mint Angie a teljes világra? Ne tedd ezt velem Dominic, ne légy te is olyan, mint mindenki más. ~ Három is lehet... ~ Nyomom meg a számot, sikamlósan és sokat ígérőn. Szentháromság, háromfejű gyomromban a Sárkány, három fejjel őrzi Kerberosz a holtak földjét, három papnő szövi a világ jövőjének aranyfonalát... Múlt, jelen s jövő, így nevezik őket - általuk egyesülök és uralkodok majd én az időn és a világon. Művészi elképzelés, gyönyörűen mutat majd a vak, a néma, s tán a süket, mert ha meglelem s nem lesz az, hát azzá teszem. Hát nem érted, Dominic? Nem kell ok. Nem kell elhivatottság. Nekem nincs szükségem szerető kötelékre, levetem magamról az érdeket, magamat szolgálom csupán, ha megunom, szép játék: összetöröm, eltaposom és új szenvedély után loholok majd. A borokhoz lépek. Magyar, olasz, francia... Legyen francia, száraz bor, ki igazán szívén viseli Krisztus vérét, nem iszik egyebet, csak szárazat. Kiszolgálom, mert kell, mert ez egy újabb, nagyobb játék része, ami Angie-ben talán azt azé érzetet keltheti, hogy van, aki még nekem is parancsol. Igen, van. De csak mert én azt akarom. Nem indít meg különösképpen a kérdés, nem várom izgalommal vagy aggodalommal a nőstény válaszát. Ha engem kérdezne, elmondhatnám, hogy érdekelt, miért látja bennem a Sárkányt vak szemeivel is. Elmondhatnám, hogy nem fogott meg, csak ezt diktálta úri szeszélyem. És elmondhattam volna, hogy számomra ez a válasz teljességgel elfogadható, mert nincs szükségem másra. - Pont, ahogy szereted. Nyújtom végül felé a poharat, csupán a feléig megtöltve, kóstoló, nem illdomos telitölteni, mielőtt zamatát vette volna, tudom.
//*"Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik."//
Vétek, kétségtelenül, és még csak azt sem tudom igazán, mivel érdemeltem ki, akkor nem voltam éppenséggel magamnál, csak ismét emberi alakomban jutott el tudatomig, hogy tovatűntek kékjeim. Kíváncsian hallgatom hát Ethan válaszát, s mikoron kifejti, a magasba szaladnak szép ívű szemöldökeim, s szeretném megkérdezni, hogy mikor csináltam én ilyesmit, de féket kötök nyelvemre, nem most. Miért nem emlékszem? Ez nagyon zavar, sejtettem, hogy vannak dolgok, amik kiestek eddig is, de azt hinném, hogy azért ilyen fontos momentumok nem tűnnek csak úgy tova. Tévedtem… Van ám nekem is egy listám. Az a címe, hogy mik azok, amiket sosem fogok megbocsájtani. Nekem egyelőre fogalmam sincs, milyen hosszú lehet az én sohám. A kezem tartottam, majd kecsesen engedtem is le, mikor eleresztette, épp elégszer illették már kézfejem csókkal ahhoz, hogy ne szolgáljon újdonságként a viselkedés eme procedúra közepette. Igen, tudok viselkedni, igen, okozhatok még meglepetést, fogok is, de próbálok olyanná avanzsálni, amit az adott pillanat megkövetel. Nem mondom, hogy egyszerű, de ismétlés a tudás anyja… Alkohol, beleborzongok a gondolatba, de tudom, nem szabad, keresve sem találhatnék rosszabb alkalmat arra, hogy elveszítsem a kontrollt, és előbukkanjon belőlem az a habzó pofájú dög. Inkább maradok magamnál, próbálva navigálni ebben a mocsaras közegben, tudom, hogy bármikor léphetek olyan pontra, ahol egyszerűen elsüllyedek. Van valami apró, bizsergető feszültség a levegőben, valami, amit nem értek, nem vagyok képes felfogni, pedig szeretném. Helyet foglalván várakozom, nem vagyok egyéb, mint egy báb, ami belül talán üres is, nincs benne semmi, ami érdekes volna. Nem vágyom érdekes lenni, talán az Ő világában ez halálos ítélet, vagy a középszerűség volna az? Örvendenék egy súgógépnek, igazán, vagy egy gyorstalpaló tanfolyamnak arról, miként legyünk jó vérfarkasok. Botrány. Vajon ő is az? Biztosan, hisz ha ember lenne, Ethan nem tűrné el az apró, tökéletesen bevitt szúrásokat, hiszem, hogy nem tenné. Talán tévedek, nem ez lenne az első, sem pedig az utolsó alkalom. - Úgy hiszem, erről őt volna ildomos megkérdezni. Kötve hiszem, hogy értékelné eme válaszom, de mégis honnan kellene tudnom, hogy mivel fogtam meg? Azt nyilván nem mondhatom, hogy egy dugás és egy zacskó kokain elég volt hozzá. Meglehetősen kellemetlen kijelentés lenne, úgy hiszem, mindkettőnk számára. Inkább hagyom, hogy úgy higgyék, semmiféle gondolat nem motoszkál ezzel kapcsolatban a fejemben. Ennél prózaiabb okot én nem ismerek, a pőre igazság pedig maradjon csak a felszín alatt lapulva. - Magyarországon, Pécsett születtem, anyám örökbeadott, négy pár nevelőszülő kísérelt jó nevelésben részesíteni, ki ilyen, ki olyan eszközökkel. A sikert persze semmi nem garantálta, elég csak megnézni az eredményt, noha Dominic közel sem azt a kotnyeles, szívfájdalom nélkül odaszólós, pillanatnak élő teremtést kapja mindenféle díszcsomagolás nélkül, mint aki Ethannek jutott. - Amerikába úgy kerültem, hogy fogtam magamnak egy tehetős férjet, két évig tűrtem, aztán kisemmiztem, és elszöktem. Mikor Fairbanksbe értem, balesetet szenvedtem, akkor vesztettem el a látásom másodízben. Az orvosoknak fogalma sem volt róla, miért nem látok. Most már persze ez lényegtelen. Sóhajtok fel röpkén. Ez kevés? Fogalmam sincs, mindenesetre úgy hiszem, kapott is, meg nem is, szóval egyelőre nem beszélek tovább, talán nem meséltem semmi érdekeset, de ki tudja, kinek mi a kincs. Próbálok kevésbé érdekes lenni, lehet egyáltalán nem lennék az számára akkor sem, ha a leginkább önmagam lennék, ám ez jelenleg közel sem mozgat. Én csak próbálok nem elrontani semmit, nem szeretném, hogy haragos viharfelhők gyülekezzenek a feje felett miattam.
A gondolati sugallat finom, halk duruzsolás, édes méreg az elmémben, jelét azonban tettel, gesztussal nem adom, hogy bármit is hallottam volna. A piccolo ne sejtse, hogy másképp is csevegünk, nem csupán számára is hallható módon. Jómagam mintha még mindig a kecsesen leereszkedő kar rabja volnék, amin tekintetem végigsimítva újból szemgödreire vándorolt. Vak, ám ez nem jelenti, hogy ostoba lenne és ne látna, én pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy elkényelmesedve árulkodó gesztusokat tegyek, mert a léhaság ha beivódik, többé nem menekülhetek tőle. Halálomat jelentené, ha valódi arcot, érzelmeket, gondolatokat fednék fel. Soha, semmilyen körülmények között nem szabad kiesni. ~ Ez esetben úgy sejtem, hamarosan kénytelen lesz osztozni figyelmeden másokkal is. Szentségtelen szentség, megszentségtelenítés, bemocskolás, eltorzítás, kicsavarása az eredetinek. Három külön lény, mégis ugyanolyanok. Három nőstény, akik megtestesítik majd mindazt, amit elkorcsosult formában szolgál a látszat kedvéért, rajtuk pedig megmutatja, mi a legbelsőbb vágya, miket fojt el. Három kölyök, hármas ikrek, s előttem áll gyűjteménye első darabja. Királynő lehetne pedig idővel talán, de nem fogja megérni. Efelől akkor bizonyosodtam meg, mikor Ethan gondolati üzenete elért. Pusztítsd el őrjöngő gyönyörödben azt, amit teremtesz majd, s engedd, hogy lássam, hogy utána magam moshassam le rólad e mocskot... hátha megtisztulásod közben kimérhetem rá a halált. Az alkotó együtt pusztul alkotásával, amit önnön kezével pusztított el, csodás befejezés, hadd húzzam meg én az utolsó vonalat fenséges freskódon! Ám ez a kép még messze van, egyelőre halvány vázlat formájában létezik, s mennyi nagy mű maradt befejezetlen, mert a művész kedve megbicsaklott... Bókom lesz halálod, csalódottságom életed. Leültünk, figyelmem a nőstényre irányult, míg a házigazda italt töltött. Kihasználtam hát az alkalmat, s kérdeztem, amire némileg hárító feleletet kaptam. - S én mégis tőled kérdezek - szögeztem le ugyanolyan hangon, ahogy eddig is beszéltem, azonban nem tágítottam, amivel remélem egyértelműen kifejeztem, hogy ha én őt kérdem, akkor tőle is várom a választ. Sajnálatos módon nem képes meghatni, ha elképzelése sincs, legyen kreatív, ha kell, úgy találjon ki valamit, próbálja eladni magát. Amennyiben erre képtelen volna... nos, az is egy eredmény, s nem kevésbé hasznos, mintha kimerítő választ adna. Legfeljebb érdeklődésem dagadó légvára fog satnya foszlányokká omlani. Túléltem már hasonlót. Az igazság... ó, az is egy remek felelet volna, remekül szórakoznék - látszólag - rajta. Hallgattam zanzásított történetét, figyeltem hangsúlyát, miközben Ethan átnyújtotta italomat. - Grazie mille! - hálálom meg könnyedén, majd aprót kortyolok, megízlelem, elégedettségem jeleként pedig egy másodpercre lehunyom szemem. - Mik a terveid a Teremtőddel? - érdeklődtem csevegő hangon. Különösnek hathatott a kérdésem, de kíváncsi voltam, miképp reagál, mit mond jelenleg. Ok nélkül nem teszek fel kérdést. ~ Ki tud még róla? S mennyire szándékozod őt hirdetni? Hagyta, illetve megmutatta neki, hogy van, akivel szemben ő is alázattal tartozik, biztosan nem véletlenül, s érdekelt, akad-e még ilyen személy. Esetleg a falkán kívül.
Szeretnék nevetni, sejtelmesen kacagni, de nem tehetem, hiszen nem vagyok tudatában a hím gondolatainak. Pedig ha így volna, biztos oldalba bökném néhány szóval, látod, hogy nem lát mégis többet tud és érez a legtöbb látónál. Ő is rejti, ő is rejtené, ahogy én, keserésed pirulaként oldódik fel szájában a közhely: még a vak is látja. Nem barátom, vannak dolgok, amiket - hidd el tapasztalásomnak - csak a vak lát. Csak az én vakom. ~ Úgy vélem, ez lesz a legkevésbé fájó pontja eljövendő életének, de ne szaladjunk ennyire előre. A végén még azt feltételeznéd rólam, hogy elbizakodott vagyok, az pedig jobban fájna, mint visszaöklendezni valamelyik átkos keverékedet. ~ Szenvedjen a test, csak a lelket hagyják békén, a cél maradjon világos és fénylő, szentesítsen pénzt, eszközt és bánásmódot. Mégis, kellemes duruzsolással szúrom felé baráti célzásomat, tán még kacsintani is illendő volna, ha nem kellene fenntartanunk némaságunk és egymásra oda nem figyelésünk álarcát. Okozhatna némi fejtörést, hogy mégis honnan köpködi fel Angie ezeket a szépen formált szavakat, de csak májam dagad, hogy hozzám méltó, elegáns köpenye is akad, persze finomítunk még rajta, de az már a siker záloga, hogy valaki fúrkálódó kérdéseire képes obszcén, heves vetület nélkül felelni. Engem nem fog kérdezni. Vagy ha igen, hát biztos, hogy nem itt és nem így. - Miért nem mesélsz neki a Sárkányról, aki felfalja a hercegkisasszonyt? Szólok közbe mégis, nem fordulok felé, nincs tekintet, amit el tudna kapni nyomatékosításul, szavaimon kívül egyéb mankó nem áll rendelkezésére, míg én a mély fekete és méregzöld üvegek címkéiről fújkálom le a port. Élettörténetének röpke részleteit magam is érdeklődéssel hallgatom. Tetszik a szinopszis, érti a dolgát, csak én nem vagyok képes elfogadni azt, hogy ő maga miért nem ismeri be, hogy tán soha nem köszöntötte őt személyemnél méltóbb férfi, mert vagy így, vagy úgy, de felette állok mindnek, s ha nem is nevezem magam Angie versenytársának, jóval többet taníthatok neki, mint a négykezű pórázon tartása. Átadom a bort, ahogy eleresztem a poharat, kényszerű ingert érzek összedörzsölni az ujjbegyeimet, mintha csak cukrot, lisztet, keménnyé szikkadt port hintenék, morzsát ráznék le magamról. Apró mozdulat, hátam mögött véghez is viszem. A tervekről már beszéltünk. Vajon elismétli azt, amit én duruzsoltam fülébe csontja erejéről? Vagy lesz elég merész megnyílni, és a hamis család óhajának képét mázolja fel Dominic arcára? ~ Csupán te. Egyelőre, de te is csupán kötelességből, ha már elmondhatom, hogy a falka sorait erősítem. És különben is, miért rontanám el a játékot azzal, hogy idejekorán adom az ő tudtára, mennyien létezünk körülötte? Oda lenne a játékom. ~ Az utolsó mondat némileg gyermekes csalódottsággal hangzik el, mégis kedvem volna felnevetni. Ha odalesz, hát odalesz, így csupán kevesebb imádat, de annál több pofon jut majd, ha menekülőre fogná a dolgot, ha más oltalmát kívánná élvezni ellenem. Jaj, Dominic, ne rontsd el ezt nekem, mert kénytelen leszek LaRusso nevével együtt a tiédet is bedobni a varázslatos kalapomba, hogy később fejeitekkel rendezhessek nagyszabású tombolát. ~ Nem ismersz véletlenül egy megbízható építészt? Arra gondoltam, korszerűsíteném a templom pincéjét, annyira elnyerte a tetszésemet a Holiday Inn belső rendezése. Amíg ez nincs meg, a farkasaim vigyáznak rá. ~ Szoborállásomat, sóbálvány létemet feloldva lépek el a hím mellől, vissza a bejárati ajtóhoz, kitárva azt, majd visszasétálok a vendégsereghez. - Kieresztem a kopókat. Elnézeseteket kérem. Energiáim lappangva szólítják, édesgetik a két örökké négykezűt, morranva pattannak, utuk során macskaként lábamhoz dörgölve oldalukat, mielőtt az egész napos rabság láncait ledobva kirohannának haza, a csillagok alatt feszülő otthonukba, ahová valók. És ahol egy kicsit mindig aggódom értük, hogy egy nap talán nem térnek majd haza.
//Farkasprobléma megoldva. xD Bocsi, hogy eddig tök elfelejtettem őket :"D//
Fogalmam sincs miért, de nagyon kényelmetlenül érzem magam, mintha viszketne a bőröm, vannak pillanatok, amikor nem, de valahogy azóta ezt érzem, mióta a másik férfi, farkas, legyen akármi, belépett az ajtón. Apró, halovány derengések, mintha villogna valami körülöttük, furcsa ez, igazából, amíg nem voltam vak, bizonyos szempontból alig láttam valamit. Azóta mindennek élénkebb a színe, de ezt úgysem mondanám el senkinek, még bolondnak gondolnának miatta. Tőlem kérdez, tudom én, csakhogy ez nem kell, hogy engem érdekeljen, hisz ki ő nekem? Senki. Épp ezért hidegen hagy a hangjában megbújó kérlelhetetlenség, várakozás. Én biza nem mondok neki semmit, mert nincs köze hozzá. Nem tudom, hogy ki ő, s miért jött ide, Ethannak bizonyost valaki, talán kicsit több nála, látszólag, de én nem hiszem el a nyájaskodását, tudom, hogy milyen, hogy mennyire a vérében van az álnok hazudozás. Egyesek azt hinnék, hogy ennyi idő alatt nem lehet megismerni valakit, teljes mélységében nem is, úgy soha, de hiszem, hogy ennyire már sikerült eljutnom az őt övező labirintustengeren. - Nincs mit mondanom róla, a Sárkány felfalta a hercegkisasszonyt, most róka van. Jegyeztem meg csendesen, avatatlan fülnek tökéletes zagyvaságként hathattak a szavaim, de ez nem számított. Ő értette, és nekem csak ez volt a lényeges. Hogy láttam előtte a sárkányt, mielőtt megmutatta, mily halálos is tud lenni? Már közel sem érték, hisz már mindent tudok, már senkinek sem muszáj elhinnie, én pedig nem óhajtom reklámozni magam. Nem a stílusom. Visszaszájalni nem fogok, mert azzal sejtésem szerint Ethannak okoznék kárt, s ha ő szenved, utána én is fogok, ebben halálosan biztos vagyok. Megint meg kell vakarnom felkarjaimat, mintha fáznék, s talán erről is lehetne szó, hisz libabőrt csalnak tagjaimra az általam láthatatlanul és érthetetlenül zsizsegő energiák. Nem bírok megülni a fenekemen, a kis dög bennem kíváncsian szaglászik, fülei fenn, farkát csóválja, ő valamiért lelkes. Nem tudok ellenállni neki, rám ragad, ő talán hamarabb rájön, mi zajlik körülöttünk, mint én tenném sok tekintetben avatatlan elmémmel. Miért kérdez tőlem ilyen dolgokat? És miért kellene nekem ezekre válaszolnom? Nem értek semmit. Igazán jó volna tudni, mi az, amivel a lehető legkevesebb kárt okozok ebben a helyzetben, de egyszerűen ötletem sincs. Tanácstalanul harapom be alsó ajkamat, már-már olyan erősen, hogy félő, vér fakad belőle. Megcserélem a lábaimat. Felállok, aztán visszaülök. Segítség? Vele miért beszélsz, és velem miért nem? Hát jó, ha mindenki azt hiszi, hogy a világ számomra csukott könyv, nekem nem gond eljátszani bármit, amit hiszem, hogy akarnak tőlem. Csak menjen innen, és hagyjon békén olyan kérdésekkel, amikhez semmi, de semmi köze. Hozzám nincs, ha Ethanhöz van, az a kettejük dolga, nem az enyém. Szívem szerint felállnék, és elhúznék innen, a régi Mira ezt tenné, de mit csinálna az új? Az új idomulna, ugyanolyan hazug cafka, de kevésbé ütésre ingerlő, sőt… undorítóan behízelgő. Utálom. Nem örülök neki, hogy Light és Shadow kimennek, szeretem őket. Dominciot nem szeretem. Gyermeteg, dacos hozzáállás tudom, de taszít, amit egymással leművelnek, még akkor is, ha mit sem tudok róla, csak valami állandóan idegességre késztet ebben az egész helyzetben. - Szeretném, ha elégedett lenne, ha képes lennék arra, hogy ne okozzak neki csalódást, de úgy hiszem, hogy ez közel lehetetlen. Nekem csak ő van, senki más, nem célom eldobni azt, amit kaptam tőle. Még akkor sem, ha ez idáig nem leltem benne semmi olyat, amiből táplálkozhatok, inkább a kis dög zabál fel engem, szinte pillanatról pillanatra. - Szándékaim nincsenek, reményeim vannak, amik talán hamisak, és épp oly elérhetetlenek, de nincs más, amiből építkezhetnék. Fogalmam sincs, kinek jó, nem jó az, amit mondok, de hidegen hagy, kevés vagyok én ehhez a játékhoz még, de egyszer majd másként lesz, ezt tudom. Lesz majd olyan, mikor én fogok felsőbbségesen, magas lóról szemlélni egy helyzetet, tudván, hogy nem eshetek pofára. Egyszer úgyis eljön az én időm. Sokára, de elfog. Ha ugyan megélem.
Kezdőlap
//
