Az ágyamon fekszem, plafont kémlelik sötétben lélektükreim. Annak minden repedését előbb igyekszem magamba inni, mint a szomszéd szobából felém áramló hangokat, az élmények egy olyan hullámát, amire nem vagyok kíváncsi, s ami összezúzza gyermeki, naiv világomat. Gondolatban szöveget fogalmazok, az imákból kifogyva nem tudok mást tenni, csak felidézem Henriket és Simont, nekik regélek arról, amit néma könnyeimmel sírok bele a párna anyagába is. Nem lehet. Szent ember. A testvérem. Nem lehet. Csupa-csupa szent szöveg lel cáfolatra bennem, s az elmúlt időszak során harmadszor támad fel bennem a vágy, hogy hanggal tépjem szanaszét, gyalázzam meg a fogadalmamat, a legtisztábbat és a legnagyobb megbocsátásból és szeretetből születőt. Nem teszem viszont, nem tettem akkor sem, amikor meg akartam halni, s most sem kúszik elő belőlem a szentségtelen elhatározás. Nekem vannak elveim, én ragaszkodom ahhoz, aki vagyok, ami vagyok, amivé tettek s annak látom a világot továbbra is, aminek eddig. Mert így jobb, így nem fáj annyira, így nem éget az árvaság és a szennyes féltékenység pecsétje, nem izzik a bűntudat homlokomon, mint mások erotikája által odarótt skarlátbetű. Hasra fordulok és párnát szorítok fülemre, hadd fulladjon bele minden, ami hang. Ostoba szeretnék lenni, tudatlan, felvilágosulatlan gyermek, olyan, akinek semmi képe nincs a világ mocskáról. Testvéremmé akarok válni a macskás nem-hallok-nem-látok-nem-beszélek-ben, a vakká is és a siketté is éppen egyformán. Szégyen pírja égeti arcomat, tüdőmben reked a levegő, s köhögve-fuldokolva bukom párnatakarásmentes felszínre megint, hogy újra csak a sírás maradjon, semmi más. Magam vagyok, nagyon. Ma fáj a hit. Hagyom. A szobából macskatalpon osonok ki, hogy egészen a konyháig vigyen utam. Nem számít, hogy legjobb barátom – Henrik szerint legalábbis, de erről mit sem tudhatok, hisz felhőn lábat lógatva született benne a gondolat a szemceruzát és a szmkihúzásomat illetőn – sötét csíkokban mosódott el arcomon. Teát fogok főzni. Ez a minimum. Sötét, fekete teát. S közben néhány bűnbánó és megbocsátást kérő ima között azt is elképzelem, ahogyan szemrebbenés nélkül felszolgálom nekik. Sose tenném. Az már nem én lennék. De gondolni akármire szabad, nem igaz? Csak kellő mennyiségű Miatyánk elmormolásának kérdése az egész.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Amilyen könnyedén csusszantam ki a szobám óvó öleléséből, olyan nehezemre esett mégis elközlekedni a konyháig. Nem, mintha kíváncsi lettem volna a hangokra, melyek nem hagytak nyugodni, egyszerűen arról volt szó, hogy szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy ez csak egy rossz álom, hogy nem, nem is hallottam semmit és nincs is semmi, amiért nekem kellene szégyellni magam és imába bocsátanom minden szabadidőm a testvérem és az Atya helyett. Mentem mégis, s teafőzésbe temettem minden bánatomat. Közben folyamatosan magyarul mormoltam a bűnbocsánat összes imáját, az Atyáért, a húgomért, magamért. Nem akartam semmit sem tudomásul venni, ami nem áhítatos, nem istentől való. És akkor megérkezett. A pőre valóság, Istentől teremtődött Ádámkosztüm látványa, s a zavar pírja orcámra. Majd pedig a fájdalom. Nem tudom, hogy mennyi időbe telt, de előtolta belőlem magát a farkas, de nem a kis szőrcsomó, a behódoló semmiség, kit fenevadnak sem mernék nevezni, hogyha nem érezném meg azt, ahogy elmossa tudatomat az övé. Érzelmi sokk hozta elő a Másikat, annak a ténye, hogy olyas valakit sikerült mezítelenül lássak, akit nem akartam volna, aki számomra reverendában az, aki. No meg.. valljuk be, nem sok férfit láttam még meztelenül, a hamvasnál is hamvasabb vagyok ilyetén. A teavíz fütyülve marad a tűzhelyen, el is forrja magát, én pedig csak összegömbölyödve heverek a hideg konyhakövön, új, szerzett testem bundáján át ugyan nem érezve a hűvösséget, viszont lelkemben annál inkább. Nem voltam felkészülve rá, nem uralom. Fogom egyáltalán valaha, vagy örökké ő lesz az, ami rajtam uralkodik? Olyan furcsa ez, legfőképpen azért, mert a fájdalom ködéből kikeveredve még élvezem is azt, hogy kiteljesedtek érzékeim. Bár, sajnos így jobban hallok. Nem akarom! Nem, nem és nem akarom! Csend van, de meddig vajon? A tudatom az övé, én eltűnök, s csak az ő eszeveszettsége marad. Egyedül vagyok a konyhában. Ugyan miben tehetek kárt? Ments meg Uram, ments meg mindent, aminek árthatok. Ha figyelsz, most se engedd meg neki.. ne tedd, kérlek, ne tedd! Én nem tudok hatni rá.
Megtorpanok. Úgy vizsgálom, mint egy befőttes üvegbe zárt bogarat, oldalra billentett fejjel, és közelebb érve hozzá, átszelem a kettőnk közt lévő távolságot. Szegény, drága Laurell. De nem segítek, hagyom, hogy a természet mindent maga rendezzen el, nem rohanok, megvárom, míg lefoszlik róla minden ruha, egymás után törik minden csontja, míg a végén ott marad ő, a négykezű suta örököse, aki bár koránt sem olyan vérmes, mint mi, mégis: hozzánk tartozik. - Laura... Laura, Laura. Csóválom a fejem, ahogy végül leereszkedek hozzá, guggolva veszem kezembe vöröses pofáját, emelem fel: nézz rám! Merj rám nézni, szokj hozzá és akard. Szórakozottan simogatom a fejét, átengedve magam a hozzá való kötődésnek, ám minden bánatát figyelmen kívül hagyva. Állat, torzszülött, ez ő és ez vagyok én: ilyennek teremtett az Istene, őt vádolja hát, és ne engem. - Sajnálom, de egyedül kell visszaváltoznod. Ma nem segíthetek. - pillantok bele a szemeibe, hangom negédesen furakszik bele a fülébe - Felejtsd el az imát. Bolondok, gyengék eszköze. Isten nem segít. Ez mind csupán önszuggeszció. Ne valami szakállas fantomba vesd el a hited, higgy bennem, vagy magadban! - kifakadásomnak csak a mocorgó teavíz vet véget, egy utolsót simítok a pofáján, mielőtt felállnék, és egyenes tartással el nem tűnnék megint a lépcsőn, csupán egy rideg mondatot visszaköpve felé. - Egy óra múlva legyen rend a konyhában.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Be vagyok zárva ebbe a testbe és nem tudok uralkodni felette. Kap a kéz után, mely simogatja, s én csak némán sikoltok belül. Emberi tudatom kalitkában senyved, kitörne, de nem jut el odáig, hogy ezt megtehesse. Felfogja a szavakat, ahogyan a Másik is megérti őket, épp csak míg a józanságot érdekli, addig az eszeveszett nem törődik vele. Mégis, van valami ebben az érintésben, ami megzabolázza a dögöt, megszelídíti, mint ahogyan Suttogó elbír a lovakkal, utat találva a lelkükhöz. Nyugalom ugyan nem szállja meg, de a család szelleme épp olyan minimális szinten tölti el, hogy ne tegyen olyat, amivel mindkettőnket komoly veszélybe sodorna. Tekintet a tekintetet ragadja meg, s bár én lesütném szememet, ő nem teszi. Ez nem hasonlít rám, ez nem Az, amelyikkel azonosulni tudok. Ez inkább olyan, mint a húgom, már amennyit megismertem belőle, amennyit tudok a Legkisebb Királylányról. Lám, talán mégis rokonok vagyunk? Uram, úgy szeretnék örülni ennek, de nem ilyen párhuzamban. Eressz ki, eressz már végre szabadon! Én nyüszítek helyette, amikor magunkra hagy. Maradok a farkasbörtönben, s fogalmam sincs hogy rázzam le magamról láncaimat. Felejtsem el az imát? Hát hogy tehetném meg? Hogy mondhat ilyet? Emberem éledő dühe képtelenné teszi a Másikat, hogy elengedje magát, s az újra előtörő fájdalomhullám semmivé foszlassa kivetülését, visszaolvasztva a törékeny kis testbe, az emberbe, a behódolóba, abba, akiről sose hittem, hogy leszek, de akinél otthonosabb börtönbe nem is zárhattam volna magam. Az én váram akkor is az ima. Most sem nyúlhatok máshoz, csak ahhoz, időérzékemet az érzékélesedésbe vesztve-temetve próbálom megtalálni az utat ahhoz az énhez, amelyet elismerek, melyet ismerek. Nem, nem lesz egy órán belül rend a konyhában, valamivel több idő kell ahhoz, hogy legyűrjem magamban a Másikat, s csupasz emberként gömbölyödjek össze pihegve a konyhakövön. Remegő tagokkal, magam pőreségén pironkodásra időt nem tudva szakítani próbálom eltüntetni a teafőzésnek és egyáltalán puszta jelenlétemnek nyomait, s bár felüti bennem a fejét a félsz, számítok mindenre, ami jogos. Nem teljesítettem a kérést. Tanulnom kell, tudom. Isten a tanúm rá, ezen a szent helyen: fogok is. Nem is keveset! Ha sikerül feljussak a szobába, akkor a takaró alá gömbölyödöm pizsamát rángatva magamra. Nem érdekel semmi. A hangok se, ha újraélednének. Sírni szeretnék, de nem merek. Szorosan lezárt szemhéjaim mögé rejtem szégyenem s az ismeretlentől való minden félelmemet. Lesz-e napsugár egyszer még? Lesz. Lennie kell. Miatyánk, ki vagy a Mennyekben..
Bevallom hősiesen, eleinte nem azért akartam átjönni, amiért végül megteszem, eleinte az orra alá akartam dörgölni az Ethan illatát beivott bőrömet, az általa harapott sebet a vállamon, felidézni a múlt éjszaka pillanatait, amik számára bizonyosan gyötrőek lehettek. Talán kialudtam a rosszindulatot, vagy csak sokkal jobb kedvem van, mint általában. Gőzöm sincs, nem is érdekel. A farkasom odabenn lustán heverészik, elégedetten gördül egyik oldaláról a másikra, az égadta világon semmi sem zavarja. Meglepően kellemes így létezni, kellemesebb, mint eddig volt. Így hát, tőlem sokkolóan szokatlan módon, legalábbis a drága testvérem számára holt biztos, hogy az, dúdolgatva lépek ki a szobámból, hogy a falat érintve tenyerem melegével vezessen át az utam az övébe. Halkak zokniba bújtatott talpam léptei, bár szerintem úgyis tudja, fogalmam sincs, minek megyek egyáltalán be, úgysem fog beszélni, de... nem is tudom, talán csak ki akarom használni, hogy jelenleg nem az jár folyton a fejemben, hogy megfojtsam egy kanál vízben. Nem érzem a testvéremnek, talán sosem fogom, de ő ott benn... ő épp oly lelkesen pattan fel, amikor megérzi valamivel ifjabb húgát, mint mikor Ethan mocsáriját észleli. Félelmetes, mennyire boldog, én ezzel az egésszel nem tudok mit kezdeni. Egyelőre legalábbis semmiképpen. Két kurta koppanás, sejtheti, hogy nem az Atyánk az, az ő energiái bizonyára jobban felborzolnák a kedélyeit, mint az enyémek tán valaha fogják. Választ nem várhatok, az ajtónak meg nyitva kell lennie Ethan rendelkezése szerint, ő meg az engedelmes bárányka, én a fekete vagyok. Következésképp nyugodtan benyithatok, a járás szabad lesz. Meg is teszem hát, könnyedén siklom be az ajtót, s miután beteszem magam után, kezdek előrefelé haladni, kinyújtva a kezeimet, a lábaimmal óvatosabban lépkedve, lévén az itteni berendezést még nem ismerem. - Szia! Köszönök, érzékelem, merre lehet, így arra fordítom a fejem, talán most is írogat valakinek, bár nem érdekel, nem hiányzik, hogy megtehessem, hogy lássak, erre tegnap este jöttem rá, mikor a kis lángszemű tekintetével csodálhattam egy kis ideig a világot. Nincs már benne olyan, amit még nem láttam, és kellene, hisz immár tudom, miként néz ki Ethan, bármikor képzeletem láthatatlan vásznára festhetem vonásait. - Jobban vagy? Jól aligha, az éjszakai eset után, nem hinném, hogy ezzel a jelzővel illetné az állapotát. Kíváncsi vagyok, miként fog feleletet adni nekem, talán sehogy, lehet kitessékel a kis birodalmából, amit jobb híján most megpróbálok felfedezni magamnak.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nincs mit dörgölni, mert hallottam. Mindent hallottam, minden olyat, amit nem akartam, s olyan következményei lettek a dolognak, amilyeneket pláne nem akartam. Mégsem tennék megjegyzést – persze, mert nem is tudok – rá, mert nem az én dolgom, mert mindenki azt csinál, amit akar, s én hagyom, hogy akár fát hasogassanak a hátamon, mert nincs értelme máshogyan élni. Érzem, hogy jön, de nem tudom, hogy honnan. Hallom a lépteit, hiába halkak, bennem dobognak, s a kis mocsok odabent lelkesen kezd ugrálni. Nem akarom. Nem tudom, hogy szeretm-e őt annak ellenére, hogy én mindenkit szeretek ezen az Istenteremtette világon. De ez a furcsa, szőrös izé azért elég vegyes érzelmeket vált ki belőlem. Lecsukom a gépem fedelét, abbahagyom a skype telepítését. Nem mertem még válaszolni Samnek, de letöltöttem a programot, ahogyan ígértem neki. Más néven tettem fel magam, nem az általa ismert e-mailemet használtam, mert nem akartam, hogy megtaláljon, hogyha esetleg türelmetlenségében rám keresne. Nem tudom, hogy szabad-e. Ebben a házban szinte semmit sem szabad, s bár mindenki nagy ívben tesz a szabályokra, én azért igyekszem őket betartani. Nem szólok ki, hogy szabad, csak felkelek, hogy ajtót nyissak, de még mielőtt odaérnék, már tárul is amaz, nem hagyva sok időt a kopogások után. Egy mosolyt kap, semmi többet, s egy intést, mintha most találkoztunk volna össze az utcán, s nem a szomszéd szobából jött volna át. Szerencse, hogy nem tudok beszélni – illetve nem akarok – mert a végén most jönne az, hogy megkérdezem, tehetek-e érte valamit, holott őt aztán nem kell kiszolgálnom, sőt. Megtanulhatná, hogy neki is illik itt tennie valamit. Tanulhatná, de nem tőlem. Nem az én dolgom a nevelés. Bólintok. Mi mást tehetnék? A fájdalom olyan élénken él bennem, hogy szinte még mindig érzem ahogyan darabokra törtek csontjaim, de nem tudom és nem si akarom elpanaszolni neki. Az egyik székre mutatok, jelezve ezzel, hogy üljön le, ha akar. A kérdését egy rámutatással tükrözöm vissza neki, ezzel kívánva megtudni, hogy ő jól van-e. Akármennyire is nem szeret, ettől még a testvérem, ezt látom. Mint ahogyan ő meg nem lát, ekképpen hiába mutogatok. Megrázom a fejemet, odalépek mellé, s hogyha hagyja, akkor egy székhez vezetem, ahhoz amelyikre mutattam az előbb, s segítek leülni neki. Végül csak felnyitom a gép fedelét, s előhívok rajta egy programot. Okos kis izé, amit gépelek, azt felolvassa. Így kérdezek hát. - És te jól vagy? - trillázza a gép a maga szaggatott, monoton hangján. De legalább ez is kommunikáció, nem igaz?
Nehéz lesz ez így, mert bár érzem, valamelyest hallom is, hogy mozog, de nem tudom, miként teszi azt, így azt sem érthetem, mit akar, vagy épp nem, a tudtomra adni. Iszonyat nagy céda a sors, hogy képes volt ilyen formán egymás mellé rakni minket. Nevetséges. Hogy kedveljem meg akár egy kicsit is, ha semmit sem tudhatok meg róla úgy, hogy ő közölné velem azt? Rendkívül zavaró, vagy csak nekem, nem tudom, én már csak ilyen kis rigolyás rémlény vagyok. Talán már nem volna új neki eme tény. Úgy tűnik, hamarosan rájön, hogy feleslegesen fárasztja magát mindenféle gesztikulálással, mutogatással, mert nem látom, így végül egy székhez vezet. Hát jó, akkor ülök, nekem mindegy, legalább nem esek fel semmiben, ez is jó valamire, noha számomra az egy helyben lézengés meglehetősen lehetetlen küldetés olykor. Na jó, mindig. - Wow… Úgy tűnik, mégsem lehetetlen ez a kommunikáció. A kérdése elgondolkodtat, az éjszakám kétségkívül fantasztikus volt, az ajkaimra kúszó kellemes, hamiskásan huncut vigyor is ezt jelzi talán, viszont biztos vagyok benne, hogy ő ezt tulajdonképpen nem akarja tudni, de nem vagyok olyan jóindulatú szentlélek, hogy megkíméljen tőle. - Remekül köszönöm, de szerintem sejthetnéd a hallottak alapján. Talán visszafoghatnám magam egy kicsit, talán, de nem szeretném, mert nem akarok másmilyen lenn, mint amilyen egyébként vagyok. Elég az, ha Ethan szerint meg kell tanulnom sokféleképp eladni magam, tudtam azt azelőtt is, csak most az életem is ezen múlhat. Ám ő nem olyasvalaki, aki árthatna nekem, azaz, nem jobban, mint én neki. - A farkasom lát. Egyszer majd talán téged is megnézhetlek úgy, hogy emlékezzek is rá. Nem tudom, ezt miért mondom, talán még mindig nem hiszem el, hogy ő olyan mint én, vagy én vagyok olyan, mint ő, s úgy is gondolom, hogy addig jó nekem, mert nem akarok még több embert, akiben bízhatnék, aki tévútra csalhatna, elgyengíthetne, egy is pont egyel több a kelleténél. Tudom, hogy aznap este láttam a farkasommal, de arról nincsenek emlékeim, s jobb is, noha emberként is inkább arra szavaztam volna, hogy tűnjön el a föld színéről… Nem vagyok büszke a személyiségem sötétlő örvényére, sosem voltam, ettől még nem leszek másmilyen, tett róla a sors, hogy ilyenné váljak, már nincs visszaút. Nem is akarom, hogy legyen, szeretem önmagam…
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
A modern technika. – gépelem, s mosolygok is hozzá, bár ez a gép monoton hangjából aligha kiszűrhető. Elgondolkodtam azon, hogy be kéne írjak egy smileyt is, de félő, hogy kettőspont zárójel bezárva-nak olvasná fel, s akkor meg elég bután jönne ki a dolog. Marad a kínos veszkődés, az, hogy mosolygok, de minek, s közben pedig úgy érzem, hogy megfagyok. Nagy bűn azt kívánni, hogy az embert szeresse a testvére akkor is, ha nem ismeri? Erről nem illik beszélni! – pötyögöm, s feddem meg ekképp, de rosszallásom megint csak a technika ördögének gyomrában végzi. Nem esik jól ezt hallanom, s szeretném azt is, hogyha tudná miért. Írok hát tovább, sebesen járnak ujjaim a billentyűkön. Ő szent ember, isten szolgája. Nem szabadna, hogy az történjen, ami. Egy pillanatra elgondolkodom, abbahagyom a gépelést, nem hallatszik felőlem a billentyűk verésének zaja. Enyhén oldalra billentett fejjel fürkészem Mirát, keresem benne saját magamat, de annak ellenére, hogy olyan, mintha tükörbe néznék, mégis teljesen idegen. Kis sóhajjal kezdek további gépelésbe, s elhatározom, hogy ma este többet imádkozom érte. Nem tehet róla. Biztosna nem tudta, hogy Ethan atya. Elvégre nem lát. De akkor a reverenda? És az atyám egyáltalán.. Össze vagyok zavarodva, azt hiszem. Nem szabadna engedned többet megbotlani, s akkor visszatalálna az úrhoz, hogy megint boldog legyen a szent út szolgálójaként. – vonom le saját következtetéseimet, s tolom monoton géphangon Mira elméjébe azt. Elképeszt az, amit hallok tőle. Beleborzongok, hogyha csak a farkasra gondolok és arra, milyen érzés, amikor előmászik belőlem. Önkéntelenül indulnak meg ujjaim a billentyűzeten. Neked is fáj? Neked sem segített visszaváltozni? Nem akarom vádolni Ethant, de teszem. És most kivételesen rettenetesen örülök annak, hogy a gépi felolvasó nem képes érzelmeket kifejezni és közvetíteni. Mi történt veled? A látásoddal, úgy értem. – kérdeztetem. Tudni szeretném, s ha megtisztel azzal, hogy elmondja, akkor én is elmesélem neki a történetem. Ha érdekli egyáltalán.
- A te világodban lehet, hogy nem. Hagyom ennyiben, azt hiszem, menten szívrohamot kapna, ha minden ocsmányságot elmesélnék neki, amit valaha az életben műveltem. Nem tehetek róla, de azon a ponton, ahol szent embernek nevezi Ethant, nemes egyszerűséggel felröhögök. Te szent szalamandra. Hol él ez? Pedig ő elvileg nem vak a világra, mégis, úgy hiszem, kevesebbet lát, mint én magam. Kellemetlen. - Hívő vagy, ugye? Nem, nem is kell válaszolnod, egyértelmű, hogy az vagy. Ebben speciel nincs semmi lenézés, nem mondom, hogy tiszteletreméltó, de mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja, én nem szólok bele az övébe, cserébe neki sem illenék a feslett erkölcseimmel foglalkoznia. - Egyébként, segítek, szexnek hívják, és az egyik legjobb dolog a világon, egyszer ki kellene próbálnod. Feltételezem, hogyne tenném, hogy sosem volt még pasival, hisz, ha keresztény, olyan mélyen, ahogy tűnik, akkor a nászéjszakáján kellene elhálnia a házasságát. - Vicces vagy. Szerinted mennyiben van választásom? Szerinted nem venné el, amit akar, ha ellentmondanék? A te szent embered, hát persze, szerinted én vagyok a rossz. De tudod mit? Csak próbálkozom, de a nyomába sem érhetek. Higgy, amit akarsz, ő nem az úrtól lesz boldog, még nem tudom, mitől, de egyszer úgyis kiderítem. Nem tőlem, talán egy kicsit tehetek hozzá, miként Anica is, de a teljességet nem hozhatjuk el neki, s talán egy ennyire fertőzött léleknek nem is jár, miként nekem sem, az egyetlen, akinek joga lenne hozzá, az a néma lány, aki viszont sosem nyúlna érte, ragadná meg, mert egyszerűen nem engedik az elvei. - Rohadtul fáj, fizikailag soha semmi sem fájt ennyire. Hidd el, az sem jobb, ha segít, akkor meg olyan érzés, mintha lehámozná rólad a bundát, és a saját torkodon húzna ki. De… van, hogy csak annyira hozza a felszínre, hogy nem tűnök el, és nem kezd őrjöngésbe a bundás. Segít kontrollálni, biztos fog neked is. Igyekeztem nem köpni az utolsó szavakat, nagyjából sikerült. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy akarom ezt az egész testvéresdit, hogy nem lenne egyszerűbb elhúznom a ki tudja hová. Meglehet, két percig sem bírnám, de akkor már nem is számítana. Ethan nélkül nem bírnám, de szar érzés ezt beismerni. - Tegnap… megígérte, hogy velem lesz, de nem biztos, hogy ezért nem segített, nála nehéz rájönni, mit miért tesz, de az biztos, hogy semmit sem csinál ok nélkül. Rántom meg a vállam, ahhoz még nem ismertem ki eléggé, hogy lássam a mozgatórugóit, de előbb-utóbb rá fogok jönni mindre, és ha ő bánt, én is fogom, mert sosem tűrtem senkitől, tőle sem fogom. Addig pedig igazán elüthetjük kellemesen is az időt olykor, nekem aztán nincsen ellenemre. - Baleset, autó, mikor elértem a várost pár hónapja. Az orvosok szerint fizikai oka nincs, csak nem akarok látni, gyanítom, tényleg így van, különben a farkasomhoz hasonlóan már én is látnék. És te? Bármibe lefogadom, hogy nem voltál mindig néma… Megérzés? Vagy az általam sosem ismert iker dolog? Olyannyira nem számít… így hiszem, ha nem így van, majd kijavít.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem vagyok benne biztos, hogy az életében elkövetett ocsmányságai jobban szíven tudnának ütni, mint az, amit elkövettek az atyával. Helyettük is imádkozni fogok, de azt gondolom, hogy nincs annyi Mi atyánk vagy üdvözlégy, ami az ilyesmit megbocsáttatná. Nem értem, hogy mire volt ez jó, pontosabban a fizikai részét sikerül felfogjam - ez akkor is szokott menni az embereknek, ha nem élnek szexuális életet és ez alól én sem vagyok kivétel - de azért az, hogy egy katolikus pappal, akinek a cölibátus a mindene.. Nem tudom hirtelen, hogy melyiküket hibáztassam. az Atyát, amiért bűnbe esett, vagy a húgomat, amiért bűnbe vitt egy papot. Jobb, ha inkább bele sem gondolok. Bólintok. Nem vetek keresztet, de szerintem rájött már arra, hogy a kérdésére igen a válaszom. Mivel viszont a bólogatásomat nem látja - ahogy a keresztvetést sem látná - így gépelésbe kezdek, hogy úgy is reagáljak neki. Az vagyok. Persze, nem kell válaszolnom, ezt mondja. De én szeretnék válaszolni, már csak azért is, mert büszke vagyok a hitemre, s különben sem szeretem, hogyha minden szinten megmondják nekem, hogy mit kellene tennem vagy gondolnom. Az rendben van, hogy nem nagyon ismerik a régi énemet, de valahol még van bennem belőle, hát nem fogom visszafogni magam. Elég az, hogyha visszafognak a körülmények. Sértődötten fintorodom el. Kicsit sajnálom, hogy ezt nem látja. Ujjaim megindulnak a billentyűzeten. Tudom, hogy minek hívják, nem vagyok apáca, s nem is nőttem fel burokban. "Közlöm" vele, pontosabban közli velem a géphang. Mondjuk ez nem teljes igazság, mert burok volt az a javából, de nem olyan, amilyen elrejtette volna előlem a világ mocskát, sőt. Az OPNI nevelt fel, mentális betegek között nőttem fel és közölhetem veled, hogy nagyon sok mindent tudok az életről. Ettől függetlenül viszont sosem vetemednék rá, hogy lefeküdjek egy pappal. Szégyellhetnéd magad! Mégis csak az apánk, legalább ezt tiszteletben kellene tartanod. Megbánom már akkor, amikor lejegyzem mindezt, de a gép nem válogat, mindent felolvas, amire ráenterezek, így Mira hallhatja a monoton kifakadásomat. Nem bánom, hogy a számítógép megnyilvánulásába nem szorul érzelem. Így is sok volt belőlem azt hiszem. Azt akarod ezzel mondani, hogy hazug? Szalad ki a kérdés ujjaim közül. Nem, mintha nem tudnám a választ, azt is sejtem mire akar célozni meg azt is, hogy igaza van. A hit nem vak, de erős. S én hinni szeretném, hogy Ethan csak megbotlott. Hogy ő csak így akarja tanítani a húgomat valamire. Undorító, testnedvekkel kevert módon, de tanít. Viszont iyletén a tanítását rán reményeim szerint nem vesztegeti majd. Bár.. nem, ezt nem irigylem. A törődését igen. De nem a testét. Nem akarom ezt. Te igen? Egyértelmű, hogy a bundásra értem szavaimat. A géphang nem adja ki a bennem levő kétségbeesést, mely megüli szomorú tekintetemet. Veled volt. Koppan bennem mélyen a csalódás. Tudom, hogy az embernek szeretnie kellene a testvérét, de ha ő nem közvetít felém semmilyen pozitív érzelmet, akkor azért ez nagyon nehéz. Főleg így, hogy tudom, tegnap amiatt szenvedtem, mert az atya vele hetyegett. Hetyegett? Jaj nekem! Ezért megint imádkoznom kell majd. S mivel Mira úgysem látja, amíg nem kell gépeljek, folyamatosan imára vannak kulcsolva ujjaim. Nem, nem voltam az. Sóhaj szakad fel mellkasomból, az első hang, amit önmagamtól hallatok. Így tisztelgek a halottaim előtt. Intézem el első körben ilyen egyszerűen, röviden az egészet. Lám, ő sem akar látni, én pedig nem akarok beszélni. Bár balesetről nálam nem volt szó. De azért ez így felettébb érdekes. Az úr útjai kifürkészhetetlenek. Fogadalmat tettem, amit mindenek felett betartok. Nem csendülhet a gép hangjában büszkeség, s az enyémben se csengne, hogyha kihallatszódnának saját belső hangjaim. Nem vagyok büszke magamra, tényeket közlök. Az, hogy sikoltani sem sikoltottam, amikor nekem estek a benzinkútnál? Henrik előtti tisztelgésemből fakadt. És különben is, elég, hogyha befelé zokogok, nem kell ezt tudni a külvilágnak is. Honnan jöttél? Tudom, hogy van magyar neve is, de mégis, szeretném tőle hallani.
- Igen? Olykor annak tűnsz, csak a szép fekete-fehér ruha hiányzik rólad. Nem érdekel kifejezetten, miben nőtt fel, avagy miben nem, ő maga sem különösebben, egy dolog miatt vagyok itt, a tegnapi átváltozása okán, bár ha már ide evett a penész, hát jobb volna valami értelmesre fordítani az itt töltött időmet, s kicsit megismerni egymást, hogy a kecske is jól lakjon, meg a káposzta is megmaradjon. Nem hiszem, hogy hosszútávon fenntartható a szarunk egymás fejére állapot, én pedig ezért azért végképp nem akarok kapni. - Hát akkor menjünk sorban. Örvendek, hogy sok mindent tudsz az életről. Ezen felül, eszemben sincs szégyellni magam, többek között azért sem, mert amikor először megtörtént, a te drága, hitbuzgó, istenhívő apád elfelejtette velem közölni, hogy ő pap. Következésképp nem én vagyok az, akinek emiatt szégyellnie kellene magát. Hogy a picsába merészeled egyáltalán az én nyakamba varrni? Nyisd ki a szemed, basszameg, neked legalább működnek, hát ne legyél vakabb a világra, mint amilyen én vagyok. Fakadok ki, mert annak fényében, hogy mit sem tud a helyzetről, nekem ne papoljon. Elhiszem, hogy számára Ethan szent és sérthetetlen, de előbb-utóbb rá fog jönni, hogy iszonyatosan mellélőtt, és jobban jár, ha valamelyest felkészül rá lelkileg, hogy a szent tisztelendő atya közel sem szent. Az, hogy azóta a Teremtőmmé avanzsált, már más kérdés, amiatt talán valóban volt kezdetben némi szégyenérzetem, de már nem foglalkoztat, és nem is fog többé. Ami jó, azt ki kell élvezni, bármennyire is gondolja erkölcstelennek a világ. - Azt akarom ezzel mondani, hogy te úgy ismered, ahogy, én pedig nagyon másként. Ha fogadnom kellene, azt mondanám, egyik sem az igazi arca. Vonom meg a vállam, bár szerintem az én általam megismert Ethan közelebb áll hozzá, de nem ragozom, jöjjön rá magától, ha valaha egyáltalán eljön az a perc. Engem ez a része már nem érdekel, ha kell, a balhét is elviszem, igazán nem számít, nem érdekel, ha ő is egy kis cafkának gondol. Igazság szerint, tulajdonképpen az vagyok, és nem bánom, megvan rá az okom, mint ahogy nyilván neki is vannak olyan mozgatórugói, amiket más nem ismerhet. Vállat rántok. Nincs joga féltékenykedni, én előbb voltam, az én helyemen kell osztozkodnom vele, csak mert ugyanazon szajha méhében fogantunk, és kiköpött másai lehetünk egymásnak. Ettől még nem fogom szeretni, épp az ellenkezője, hiszen miatta nem vagyok már csak én a kölyke, épp ezért engem is marcangol belülről a zöldszemű szörnyeteg. - Ezt… megértem. Fura talán, hogy ezt mondom, és nem kell különösképpen megerőltetnem magam hozzá, mert való igaz, hogy én sem szeretnék látni, hisz az én világom sosem volt szép, avagy kellemes, az én világom mocskos, romlott, boldogtalan. Minek lássam? - Fogadalmat, örökre? Kérdezem még ezt meg, hiszen nem mindegy, hogy van határa a nem beszélnek, vagy soha többé nem lesz esélye senkinek meghallani a hangját. Nem mondom, hogy nem kísért ama elképzelés, hogy megpróbáljam kiprovokálni, hogy szólaljon meg, de talán ezt az egyet tiszteletben tarthatnám vele kapcsolatban. Nem tudom, még nem döntöttem el. - Fairbanks előtt Los Angelesben éltem két évig, előtte Magyarországon, Pécsett születtem, mellette egy kis faluban kezdődött csodás kis életem, aztán Budapesten kötöttem ki. Ennek némely részlete nyilván nem titok előtte sem, de ha már kérdezett, hát kap egy tisztességesnek nevezhető választ. - Hogy kerültél ide? A kontinensre, Amerikába, az USA-ba, vagy épp egyenesen Fairbanksbe, mindegy, vélhetőleg ezek szorosan egybetartoznak.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Az a ruha valóban szép, de ezt nem gépemel be neki. Mások a fogalmaink szerintem a szépségről, engem nem érdekelnek a külsőségek. Soha nem is érdekeltek, ebben nem voltam másmilyen régen sem. Az a magyar lány, akinek a converse tornacipője volt a mindene, az sem volt egy nagy divatdiktátor, azt hordta, ami megtetszett neki, egyedül a cipőire volt háklis, egy converse mindig kellett neki. Télen bundás darab, nyáron pedig a magas szárú verzió. Most sem válogatok, azt a három váltás ruhát hordom, amim van, nem kérem Ethant, hogy vegyen nekem újakat. Mirának sok ruhája van, kapja őket, ahogyan én is kaphatnék, de nem kérek ilyesmit. A számítógép volt az egyetlen olyan kérésem, ami után szintén napokig szégyelltem magam, hogy ilyesmire vetemedtem. Jó nekem az, amim van. Természetesen hogyha kapok, akkor elfogadom hálás szívvel, de a kérés és kapás között nagy szakadék vala ilyetén. Behúzom nyakamat a csúnya szó hallatán. Nem láthatja, de szikrákat szór a szemem. Magyarul gépelem be a következő, "Vigyázz a szádra!" kezdetű és végzetű mondatomat. Nem vagyunk isten házában, de azért mégis. A képzelgéseimet és holmi picsát egy mondatba sűríteni még az én fülemet is bántja és most először jön elő belőlem az a Laura, aki az OPNIban voltam, az, aki meg merte mondani mindig, minden körülmények között azt, hogy mit is gondol. Le szeretném írni, hogy Ethannek biztos oka volt arra, hogy nem árulta el papságát, de ezt még én sem hiszem el teljes mellszélességgel. Egyszerűen nem értem, hogy miért tesz valaki ilyet, így inkább nagyvonalúan elengedem a fülem mellett a megjegyzést, s csak egy undok persze-persze fintort vágok, ezzel öntve Mira által úgysem látható grimaszba a véleményemet. Nem azt mondom, hogy hazudik, de azért mégis nehéz neki hinnem, s nem isten szolgájának. Tudom, furcsán vagyok összerakva. Egyszerre akarok hinni is Mirának - a vér szava - és nem is tudok. Akarok is hinni Ethannek - a vak hit - és nem is tudok. Eléggé ellentétes érzések kavarognak bennem. Ez meglehet. Írom le, bár magam sem hiszem el elsőre, hogy megtettem. Gyorsan indulnak meg ujjaim a billentyűzeten, hogy helyesbítsek. Viszont akárhogy is, de hálával tartozunk neki. Ebben hiszek. Maximálisan. Ha Ethan nem lenne, akkor mi sem találtuk volna meg egymást, akkor nem lenne fedél a fejem felett, nem élhetnék a húgommal.. és persze nem hallhatnám ahogy nemi életet élnek a túloldalon. Na, ezért nem vagyok hálás, de mindegy, azért összességében érzem igazságát annak, amit mondtam az imént. Pontosabban írtam. El kell gondolkozzam az adandó válaszon. Nem, nem örökre, hanem addig, amíg valaki újra meg nem mutatja nekem, hogy van szeretet, amiért érdemes a számat kinyitnom. Ezt viszont nem árulom el neki. Nem azért, mert nem bízom benne, bár ez is igaz. Egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy lesz ilyen személy az életemben. Amíg az Úr úgy akarja. Ez a válaszom, s legyen ennyi elég. Örökre vagy sem, nem hazudtam, de nem is vallottam könnyelműen igazat. Hiszem, hogy az Úr mindent megmutat, ebben is része lesz. Anya testvére hozott. Diszidáltam vele, aztán Anchorageban magamra hagyott. Írt egy levelet, hogy jöjjek ide. Te? Zanzásan fogalmazok, mert számítógép ide vagy oda, azért ez mégis olyan mint a beszéd. Közben folyamatosan imák mennek fejemben, s remélem, hogy Henrik nem haragszik rám odafentről.
- Eszemben sincs, de látom, átjött a lényeg. Közlöm iróniától csepegő hangon, a rend kedvéért beszélgessünk akkor magyarul, azt legalább úgysem érti senki a házban kettőnkön kívül. Vagy ki tudja, Ethanból sok mindent kinézek már mostanra. Az igazamat azonban nem fogom neki bizonygatni, és bár némileg zavar, hogy piedesztálra állította a Teremtőnket, attól még halálosan hidegen hagy a lesújtó véleménye irányomba. Csupán visszaigazolás, hogy nem kell kedvelnem, és felmentem magam egy huszárvágással minden bűntudatom alól, ami esetleg a viselkedésem okán kiderült. Higgyen, amit akar Ethanről, gondolja szentnek, nem érdekel, a szememben ettől csak végtelenül naiv és ostoba lesz. - Igen? Szóval te hálás vagy? Kérdezem nevetve, mert őszintén, lehet, hogy adja a jó és szende kislányt, de kötve hiszem, hogy tapsikolva szaladt volna ezen lét elébe, hogyha van lehetősége magának döntenie a sorsáról. Én igent mondtam volna, ezt tudom, de nem azért, mert mindenbe beletörődöm, amit az arcomba tol az élet, hanem mert tudom, hogy ez egy fegyver a kezemben, és idővel majd segíteni fog a felemelkedésben. Ő viszont… a drága istenére bízza magát, az életét, s elfogad minden szart, amit kap… Tény, hogy nincs rossz sorsunk, nem is erre gondolok, én jól érzem magam, de hogy ő is, őszintén szólva, ebben kételkedem, de ő dolga. Ha tudnám az igazságot, a fejem verném a falba, mert… valami elcseszettünk kifacsart módon mégiscsak hasonlítunk. Mindketten azt szomjazzuk, amit talán soha, vagy csak szívfájdítóan kevés ideig kaptunk meg életünk során. Arra a mindent elsöprő szeretetre, ami előtt nincs akadály, hogy elérje azt, aki felé irányul. Amiért megéri jónak, és hálásnak lenni. Én már nem hiszek ebben, számomra Zsuzsannával és Péterrel meghalt. S bár nem tudok róla, de pontosan ezért nem látok, holott fizikai akadálya nincsen a dolognak. A farkasom viszont még nem romlott meg ilyen téren, ő még hiszi, hogy létezik. - Miért is reménykedtem másmilyen válaszban. Lemondás csendül a hangomban. Hogy lehet ennyire… magunkon kívül helyezni az életünket? Hogy bízhat minden másra? Másokra? Sírni tudnék ettől a gondolattól, ha ugyan képesnek érezném magam rá, helyette inkább csak sóhajtok egyet, én feladom. Engem nem érdekel, mit és hogyan csinál, de ugyanúgy nem fogok törődni azzal, hogy a lelkébe gázolok azzal, hogy nem vagyok szent, hogy minden éjjel a romlásba taszítom Ethant, holott sokkal, se sokkal romlottabb, mint én, és jóval régebben. Próbálja csak megmenteni az elkárhozott lelket, talán sikerül neki, bár fogadásokat nem kötnék rá. - Elvett egy gazdag pancser, és Amerikába hozott. Aztán… két évig bírtam mellette, egy állat volt, az az igazság, de nem részletezném, az eddigiek alapján úgyis csak én lenni a házasságszédelgő a szemedben, amiért elhagytam, bármit is csinált ő addig. Történetesen akkor sem maradtam volna vele, ha nem kell parancsszóra dugnom vele rendszeresen, kész szerencse, hogy a laza erkölcseim bírják az ilyesmit, különben beleőrültem volna. - Elszöktem tőle, és itt kötöttem ki, a világvége volt a cél, szerintem megtaláltam. Rántom meg a vállam, végül felállok, azt hiszem, lassan ideje berekeszteni ezt a csodás testvéri egymásra borulást. Haha. Érzem, hogy egyre inkább idegesít ez az egész, és nem akarok nekimenni. Ez hazugság. Minden vágyam, de Ethan büntetését nem akarom kiérdemelni. - Szerintem mindkettőnk érdekében jobb, ha megyek. Arra indulok kifelé, amerre bejöttem, és abszolút nem számolok azzal, hogy visszatartana, túlságosan mulya ő ahhoz…
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem tudom, hogy miért kell nekem úgy érezni, hogy én vagyok az idióták idiótája ebben a házban. Persze, mert ő annyira tökéletes, hogy simán lesajnálhat, s ironizálhat rajtam. Én sem teszek megjegyzést a.. hm, de. Teszek. Szóval ezen a ponton megkövetem magam és inkább nem „mondok” semmit az imákon kívül. Bocsáss meg Uram, gyarló vagyok, s bocsáss meg nekik, mert ők is azok. Meglep a kérdése. Annyira, hogy elfelejtem, hogy nem lát és bólintok neki. Nem tétován, hanem őszintén. Nem látja, s nem is érezheti talán, mert a géphang semmit sem mutat abból, ami lejátszódik bennem. @ Igen. Minden okkal történik. Nem megyek bele mélyen annak magyarázatába, hogy a hála nem annyira az új élet miatt van bennem, hanem egyáltalán amiatt, hogy kaptam valamit a születésnapomra. Nem gondoltam, hogy így lesz. De mégis, nem csak a tornacipőt, hanem egy másfajta létet is kaptam és az ajándék lónak nem nézzük a fogát. Akkor sem veszítem el a hálámat, hogyha éppen könnyezem. Nem tudok olyan válaszokat adni neki, amiket remél, mert nem ismerem a reményeit. A visszakérdezésére nem indulnak meg ujjaim a billentyűzeten, csak megvonom a vállamat. Mert nem látja. Épp azért. @ Ahogy mondtam, mindennek oka van. Nyilván a távozásodnak is volt. Sértődött vagyok és akarom, hogy hallja. Nem kell rólam olyasmit feltételezni, ami nincs. Én nem ítélem el jobban őt sem, mint Ethant. Más kérdés, hogy Ethantól legalább kapok szeretetet, a húgomtól pedig szemernyit sem. És ez bánt. Mert akármit mondjak neki, én szeretem. Akkor is, hogyha ez nem jelent számára semmit, hiszen én mindenkit szeretek. Nem igaz. De nem fogok erről senkit sem egy gép segítségével felhomályosítani. @ Előlem fölösleges menekülnöd. Nesze neked mulya. Begépelem anélkül, hogy különösebben átgondolnám. Visszavonni már úgysem lehet és igen, tettleg nem tartom vissza. A többit pedig tegye, ahová akarja.
- Szóval minden okkal történik. Értem. Hihetnék ebben is, de őszintén, nem akarok, ha így volna, az mégis mit feltételezne rólam? Nem mindig voltam ilyen, sokáig jó gyerek voltam, mindent megtettem, hogy megfeleljek, csak az lett a jussa, hogy elvesztettem a látásomat. Aztán Zsuzsanna és Péter szeretetének hála sikerült meggyógyulnom. Aztán mindazt, amit adott az élet, el is vett, pedig kötve hiszek, hogy 11 évesen rászolgáltam volna a dologra. Így alakult, kár már rágondolni. Ha ez okkal történt, csak azt sikerült elérni, hogy ilyen érzéketlen picsa lett belőlem, remélem, megérte. - Nyilván volt. Megfeszülök, felsóhajtok, nem fogom sajnáltatni magam, nem az a típus vagyok, talán nem is látja az apró jeleket, a bizonyosságot, hogy nem egyszerű dolog lapul a háttérben. Én viszont nem fogom beavatni, ott közel sem tartunk, talán soha nem is fogunk. Őszintén, jelenleg keresztbe szalmát nem óhajtok tenni a kapcsolatunkért, még el kell fogadnom, hogy kettő van belőlem. Látom lelki szemeivel a hangulatának hullámzását, de nem tudom, mi baja, talán jobb is, ha megtartja magának, komolyan hidegen hagy. Eme lélekemelő csevej után pláne. Vannak, akikben a külsejükön kívül nincs semmi közös, úgy tűnik, mi is ilyenek vagyunk. - Senki elől sem fölösleges menekülni. Szögezem le, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi keserűség csöpög a hangomból. Így van, megkeseredtem, pedig alig múltam el húsz. Szánalmas. - Szebb napot! Tudom, röpke randevúnk minden volt, csak nem szép, annyi legalább van bennem, hogy ennél jobbat kívánjak neki. Azt hiszem jobban megérdemli, mint én, bármennyire is legyen félelmetesen naiv lélek. Aztán már sétálok is ki, ennyi elég volt.
Kezdőlap
