Valahol az "igazi" kertváros és a belváros határán helyezkedik el, megadva a közelség előnyét a nyüzsgéshez, de épp elég távolságot biztosít a csendhez és a viszonylag szellősen elhelyezkedő szomszédokhoz. Az emeleti tetőtérben rendezte be a dolgozószobát, ezen kívül csak az üresség lakja. Az élet egyértelműen a földszinten zajlik minden tekintetben. Berendezését tekintve keveredik benne a modern gót stílus, néhány új-viktoriánus elemmel vegyítve - sosem volt lakberendező, mindig megvette, ami tetszett neki, aztán kapott belőle egy masszát, amiben élhetett. Szereti a rendet, csak megtartani nem tudja minden pillanatban, de a vendégei általában egyébként sem azért érkeznek hozzá, hogy a lakás rendje miatt tegyenek szemrehányást.
Nappali/Háló
A helyiségben a fekete és sötétkék színek dominálnak. Maga a ház kellően nagy lenne ahhoz, hogy elszeparálja a hálót a nappalitól, de nem érzi szükségét, az ágy a központi eleme gyakorlatilag az egész háznak, valamint a körülötte uralkodó "rendezett káosz". Az ágy lábánál egy réginek tűnő fa láda pihen, alig nagyobb egy átlagos cipősdoboznál. Ha megpróbálnád kinyitni, nem fog sikerülni, az egyetlen kulcsot, ami nyitja, mindig magánál hordja (általában nyakláncként, van, hogy a pólója mögött, van, hogy a csuklójára tekerve).
Konyha
Mondhatni funkciómentes övezet, ebből adódóan a méretei sem éppen királyiak. Amikor kedve tartja, lefőz egy kávét (teát soha, csak olyankor, amikor valami nagy gáz van), előfordult már, hogy volt bejárónője régen-más vidékeken, akkor ők uralták az éetelek központját. Mint olyan, étkezője sincs, az étkészleteket idővel úgyis megeszi a por, a nappali kanapéján vagy az ágyában elnyúlva eszik - legtöbbször rendelt ételeket. Esztétikailag azonban teljesen megállja a helyét, mint egy múzeumi bemutatóterem, ami azért jön kapóra, mert mivel nem használja, így kuplerájt sem csinál.
Fürdőszoba
Egyszerűen nagyszerű, a ház többi részével ellentétben elég csupasz, dísztelen, az árnyékok és a fények játéka teszi varázslatos hangulatúvá (számára). A bejárattól jobbra található egy fehér porcelánkád, a plafonig szökik fel egy csúsztatással nyitható üvegajtó, ezzel lehetővé téve a közlekedést és a tócsamentes zuhanyzást. Nem az a romantikus fajta, így méreteit tekintve egy fős az egész helyiség, ettől függetlenül többen is kényelmesen elférhetnek.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 08, 2014 1:18 am-kor.
Lassan és élesen hasítom oldalra arcom s fejem. Touché, mondaná a csiganyelvű. Jótékony megadás, szavalnám én szótlanul, hisz éles nyelvem akár a nap teljes hosszában fejtegethetné a hímnek, hogy miféle Istent miféle módokon lehet szolgálni úgy, hogy közben a saját javamra fordítom a helyzetet. Mosolyba forduló grimasszal szállok ki az eszmecseréből egyetlen mondattal, melynek értelmezése biztosan nem lesz túlságosan nagy kihívás az olasz számára. - Accipite et manducate ex hoc omnes: hoc est enim Corpus meum, quod pro vobis tradetur. Tárom szét a kezeim kissé, szemem feletti ívek mozgása jelzi: szabad értelmezés, a kedvenc dolgaim egyike a világban. A bemutatás a lehető leggördülékenyebben zajlik - Istennek legyen hála -, nem is érzem magam többnek, csupán egy színházi kelléknek, mindazonáltal mégis kulcsfontossággal bírok, s ha nem lennék, az oly gyalázatos vétek volna, mintha színész felejtette volna öltözőjében a Szent Grált előadása tetőpontjára hágva. - Akadt némi félreértésünk. - legyintek könnyedén, mintha mit sem számítana, hiszen a Lord adta és a Lord elvette, ennyire egyszerű - Sok dolog van kedvemre, de az oldalamba maró karmok nem tartoznak közéjük. Túl sok emlék, túl régen volt és nem tudom, hogy megbocsájtottam-e már azért, mert beszennyezte testem ama pontját, amit még Malcolm birtokolt maga számára, a bőrt, amin beszivárgott rossz kezekbe szolgáltatott még rosszabb fegyver. A listám még rövid, pergamenem azonban végtelen. Egy pillanatra suhan csak át rajtam valami egészen ismeretlen, megfoghatatlan erő, mikor látom a hím száját Angie kézfeje felé közeledni. Ám a mozdulatra adott reakcióm hirtelensége döbbent meglepetést és értetlenséget vált ki, azonnal meghúzva a ravaszt, így ha a hím érez is belőle bármit, azt talán betudhatja annak, hogy az ő közvetlen gesztusa lep meg, hiszen legjobb tudomásom szerint ha csak lehetősége van rá, ódzkodik az érintéstől. A szennytől. A mocsoktól. Dominic, drága barátnak hazudott rokonlelkem, ha sejtenéd, mennyire vágyom lerántani rólad véred köpenyét, hogy magam bugyoljáljam bele! De lásd és figyeld, maszk nélkül is kedélyes szoborrá vagyok képes dermedni ha kell, korod és képességed talán előnyt kovácsol velem szemben, ám azt el kell ismerned, mennyire más vagyok, mint a többi, kit fényes cipőd elé vetett eddig a sors. Arcátlan! Értetlen haragom újfent bőröm alatt marad, nem torzítja arcom ellenszenv, ahogy gondolatai szavakká válnak elmém barázdái közt. Mindazonáltal tehetetlen értetlenséggel, csalódott lemondottsággal vegyes érzések és gondolatok ébrednek bennem. Hát ez kérdezni való? Hát nem látod? Vakabb vagy talán erre a szépségre, mint Angie a teljes világra? Ne tedd ezt velem Dominic, ne légy te is olyan, mint mindenki más. ~ Három is lehet... ~ Nyomom meg a számot, sikamlósan és sokat ígérőn. Szentháromság, háromfejű gyomromban a Sárkány, három fejjel őrzi Kerberosz a holtak földjét, három papnő szövi a világ jövőjének aranyfonalát... Múlt, jelen s jövő, így nevezik őket - általuk egyesülök és uralkodok majd én az időn és a világon. Művészi elképzelés, gyönyörűen mutat majd a vak, a néma, s tán a süket, mert ha meglelem s nem lesz az, hát azzá teszem. Hát nem érted, Dominic? Nem kell ok. Nem kell elhivatottság. Nekem nincs szükségem szerető kötelékre, levetem magamról az érdeket, magamat szolgálom csupán, ha megunom, szép játék: összetöröm, eltaposom és új szenvedély után loholok majd. A borokhoz lépek. Magyar, olasz, francia... Legyen francia, száraz bor, ki igazán szívén viseli Krisztus vérét, nem iszik egyebet, csak szárazat. Kiszolgálom, mert kell, mert ez egy újabb, nagyobb játék része, ami Angie-ben talán azt azé érzetet keltheti, hogy van, aki még nekem is parancsol. Igen, van. De csak mert én azt akarom. Nem indít meg különösképpen a kérdés, nem várom izgalommal vagy aggodalommal a nőstény válaszát. Ha engem kérdezne, elmondhatnám, hogy érdekelt, miért látja bennem a Sárkányt vak szemeivel is. Elmondhatnám, hogy nem fogott meg, csak ezt diktálta úri szeszélyem. És elmondhattam volna, hogy számomra ez a válasz teljességgel elfogadható, mert nincs szükségem másra. - Pont, ahogy szereted. Nyújtom végül felé a poharat, csupán a feléig megtöltve, kóstoló, nem illdomos telitölteni, mielőtt zamatát vette volna, tudom.
//*"Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik."//
Vétek, kétségtelenül, és még csak azt sem tudom igazán, mivel érdemeltem ki, akkor nem voltam éppenséggel magamnál, csak ismét emberi alakomban jutott el tudatomig, hogy tovatűntek kékjeim. Kíváncsian hallgatom hát Ethan válaszát, s mikoron kifejti, a magasba szaladnak szép ívű szemöldökeim, s szeretném megkérdezni, hogy mikor csináltam én ilyesmit, de féket kötök nyelvemre, nem most. Miért nem emlékszem? Ez nagyon zavar, sejtettem, hogy vannak dolgok, amik kiestek eddig is, de azt hinném, hogy azért ilyen fontos momentumok nem tűnnek csak úgy tova. Tévedtem… Van ám nekem is egy listám. Az a címe, hogy mik azok, amiket sosem fogok megbocsájtani. Nekem egyelőre fogalmam sincs, milyen hosszú lehet az én sohám. A kezem tartottam, majd kecsesen engedtem is le, mikor eleresztette, épp elégszer illették már kézfejem csókkal ahhoz, hogy ne szolgáljon újdonságként a viselkedés eme procedúra közepette. Igen, tudok viselkedni, igen, okozhatok még meglepetést, fogok is, de próbálok olyanná avanzsálni, amit az adott pillanat megkövetel. Nem mondom, hogy egyszerű, de ismétlés a tudás anyja… Alkohol, beleborzongok a gondolatba, de tudom, nem szabad, keresve sem találhatnék rosszabb alkalmat arra, hogy elveszítsem a kontrollt, és előbukkanjon belőlem az a habzó pofájú dög. Inkább maradok magamnál, próbálva navigálni ebben a mocsaras közegben, tudom, hogy bármikor léphetek olyan pontra, ahol egyszerűen elsüllyedek. Van valami apró, bizsergető feszültség a levegőben, valami, amit nem értek, nem vagyok képes felfogni, pedig szeretném. Helyet foglalván várakozom, nem vagyok egyéb, mint egy báb, ami belül talán üres is, nincs benne semmi, ami érdekes volna. Nem vágyom érdekes lenni, talán az Ő világában ez halálos ítélet, vagy a középszerűség volna az? Örvendenék egy súgógépnek, igazán, vagy egy gyorstalpaló tanfolyamnak arról, miként legyünk jó vérfarkasok. Botrány. Vajon ő is az? Biztosan, hisz ha ember lenne, Ethan nem tűrné el az apró, tökéletesen bevitt szúrásokat, hiszem, hogy nem tenné. Talán tévedek, nem ez lenne az első, sem pedig az utolsó alkalom. - Úgy hiszem, erről őt volna ildomos megkérdezni. Kötve hiszem, hogy értékelné eme válaszom, de mégis honnan kellene tudnom, hogy mivel fogtam meg? Azt nyilván nem mondhatom, hogy egy dugás és egy zacskó kokain elég volt hozzá. Meglehetősen kellemetlen kijelentés lenne, úgy hiszem, mindkettőnk számára. Inkább hagyom, hogy úgy higgyék, semmiféle gondolat nem motoszkál ezzel kapcsolatban a fejemben. Ennél prózaiabb okot én nem ismerek, a pőre igazság pedig maradjon csak a felszín alatt lapulva. - Magyarországon, Pécsett születtem, anyám örökbeadott, négy pár nevelőszülő kísérelt jó nevelésben részesíteni, ki ilyen, ki olyan eszközökkel. A sikert persze semmi nem garantálta, elég csak megnézni az eredményt, noha Dominic közel sem azt a kotnyeles, szívfájdalom nélkül odaszólós, pillanatnak élő teremtést kapja mindenféle díszcsomagolás nélkül, mint aki Ethannek jutott. - Amerikába úgy kerültem, hogy fogtam magamnak egy tehetős férjet, két évig tűrtem, aztán kisemmiztem, és elszöktem. Mikor Fairbanksbe értem, balesetet szenvedtem, akkor vesztettem el a látásom másodízben. Az orvosoknak fogalma sem volt róla, miért nem látok. Most már persze ez lényegtelen. Sóhajtok fel röpkén. Ez kevés? Fogalmam sincs, mindenesetre úgy hiszem, kapott is, meg nem is, szóval egyelőre nem beszélek tovább, talán nem meséltem semmi érdekeset, de ki tudja, kinek mi a kincs. Próbálok kevésbé érdekes lenni, lehet egyáltalán nem lennék az számára akkor sem, ha a leginkább önmagam lennék, ám ez jelenleg közel sem mozgat. Én csak próbálok nem elrontani semmit, nem szeretném, hogy haragos viharfelhők gyülekezzenek a feje felett miattam.
A gondolati sugallat finom, halk duruzsolás, édes méreg az elmémben, jelét azonban tettel, gesztussal nem adom, hogy bármit is hallottam volna. A piccolo ne sejtse, hogy másképp is csevegünk, nem csupán számára is hallható módon. Jómagam mintha még mindig a kecsesen leereszkedő kar rabja volnék, amin tekintetem végigsimítva újból szemgödreire vándorolt. Vak, ám ez nem jelenti, hogy ostoba lenne és ne látna, én pedig nem engedhetem meg magamnak, hogy elkényelmesedve árulkodó gesztusokat tegyek, mert a léhaság ha beivódik, többé nem menekülhetek tőle. Halálomat jelentené, ha valódi arcot, érzelmeket, gondolatokat fednék fel. Soha, semmilyen körülmények között nem szabad kiesni. ~ Ez esetben úgy sejtem, hamarosan kénytelen lesz osztozni figyelmeden másokkal is. Szentségtelen szentség, megszentségtelenítés, bemocskolás, eltorzítás, kicsavarása az eredetinek. Három külön lény, mégis ugyanolyanok. Három nőstény, akik megtestesítik majd mindazt, amit elkorcsosult formában szolgál a látszat kedvéért, rajtuk pedig megmutatja, mi a legbelsőbb vágya, miket fojt el. Három kölyök, hármas ikrek, s előttem áll gyűjteménye első darabja. Királynő lehetne pedig idővel talán, de nem fogja megérni. Efelől akkor bizonyosodtam meg, mikor Ethan gondolati üzenete elért. Pusztítsd el őrjöngő gyönyörödben azt, amit teremtesz majd, s engedd, hogy lássam, hogy utána magam moshassam le rólad e mocskot... hátha megtisztulásod közben kimérhetem rá a halált. Az alkotó együtt pusztul alkotásával, amit önnön kezével pusztított el, csodás befejezés, hadd húzzam meg én az utolsó vonalat fenséges freskódon! Ám ez a kép még messze van, egyelőre halvány vázlat formájában létezik, s mennyi nagy mű maradt befejezetlen, mert a művész kedve megbicsaklott... Bókom lesz halálod, csalódottságom életed. Leültünk, figyelmem a nőstényre irányult, míg a házigazda italt töltött. Kihasználtam hát az alkalmat, s kérdeztem, amire némileg hárító feleletet kaptam. - S én mégis tőled kérdezek - szögeztem le ugyanolyan hangon, ahogy eddig is beszéltem, azonban nem tágítottam, amivel remélem egyértelműen kifejeztem, hogy ha én őt kérdem, akkor tőle is várom a választ. Sajnálatos módon nem képes meghatni, ha elképzelése sincs, legyen kreatív, ha kell, úgy találjon ki valamit, próbálja eladni magát. Amennyiben erre képtelen volna... nos, az is egy eredmény, s nem kevésbé hasznos, mintha kimerítő választ adna. Legfeljebb érdeklődésem dagadó légvára fog satnya foszlányokká omlani. Túléltem már hasonlót. Az igazság... ó, az is egy remek felelet volna, remekül szórakoznék - látszólag - rajta. Hallgattam zanzásított történetét, figyeltem hangsúlyát, miközben Ethan átnyújtotta italomat. - Grazie mille! - hálálom meg könnyedén, majd aprót kortyolok, megízlelem, elégedettségem jeleként pedig egy másodpercre lehunyom szemem. - Mik a terveid a Teremtőddel? - érdeklődtem csevegő hangon. Különösnek hathatott a kérdésem, de kíváncsi voltam, miképp reagál, mit mond jelenleg. Ok nélkül nem teszek fel kérdést. ~ Ki tud még róla? S mennyire szándékozod őt hirdetni? Hagyta, illetve megmutatta neki, hogy van, akivel szemben ő is alázattal tartozik, biztosan nem véletlenül, s érdekelt, akad-e még ilyen személy. Esetleg a falkán kívül.
Szeretnék nevetni, sejtelmesen kacagni, de nem tehetem, hiszen nem vagyok tudatában a hím gondolatainak. Pedig ha így volna, biztos oldalba bökném néhány szóval, látod, hogy nem lát mégis többet tud és érez a legtöbb látónál. Ő is rejti, ő is rejtené, ahogy én, keserésed pirulaként oldódik fel szájában a közhely: még a vak is látja. Nem barátom, vannak dolgok, amiket - hidd el tapasztalásomnak - csak a vak lát. Csak az én vakom. ~ Úgy vélem, ez lesz a legkevésbé fájó pontja eljövendő életének, de ne szaladjunk ennyire előre. A végén még azt feltételeznéd rólam, hogy elbizakodott vagyok, az pedig jobban fájna, mint visszaöklendezni valamelyik átkos keverékedet. ~ Szenvedjen a test, csak a lelket hagyják békén, a cél maradjon világos és fénylő, szentesítsen pénzt, eszközt és bánásmódot. Mégis, kellemes duruzsolással szúrom felé baráti célzásomat, tán még kacsintani is illendő volna, ha nem kellene fenntartanunk némaságunk és egymásra oda nem figyelésünk álarcát. Okozhatna némi fejtörést, hogy mégis honnan köpködi fel Angie ezeket a szépen formált szavakat, de csak májam dagad, hogy hozzám méltó, elegáns köpenye is akad, persze finomítunk még rajta, de az már a siker záloga, hogy valaki fúrkálódó kérdéseire képes obszcén, heves vetület nélkül felelni. Engem nem fog kérdezni. Vagy ha igen, hát biztos, hogy nem itt és nem így. - Miért nem mesélsz neki a Sárkányról, aki felfalja a hercegkisasszonyt? Szólok közbe mégis, nem fordulok felé, nincs tekintet, amit el tudna kapni nyomatékosításul, szavaimon kívül egyéb mankó nem áll rendelkezésére, míg én a mély fekete és méregzöld üvegek címkéiről fújkálom le a port. Élettörténetének röpke részleteit magam is érdeklődéssel hallgatom. Tetszik a szinopszis, érti a dolgát, csak én nem vagyok képes elfogadni azt, hogy ő maga miért nem ismeri be, hogy tán soha nem köszöntötte őt személyemnél méltóbb férfi, mert vagy így, vagy úgy, de felette állok mindnek, s ha nem is nevezem magam Angie versenytársának, jóval többet taníthatok neki, mint a négykezű pórázon tartása. Átadom a bort, ahogy eleresztem a poharat, kényszerű ingert érzek összedörzsölni az ujjbegyeimet, mintha csak cukrot, lisztet, keménnyé szikkadt port hintenék, morzsát ráznék le magamról. Apró mozdulat, hátam mögött véghez is viszem. A tervekről már beszéltünk. Vajon elismétli azt, amit én duruzsoltam fülébe csontja erejéről? Vagy lesz elég merész megnyílni, és a hamis család óhajának képét mázolja fel Dominic arcára? ~ Csupán te. Egyelőre, de te is csupán kötelességből, ha már elmondhatom, hogy a falka sorait erősítem. És különben is, miért rontanám el a játékot azzal, hogy idejekorán adom az ő tudtára, mennyien létezünk körülötte? Oda lenne a játékom. ~ Az utolsó mondat némileg gyermekes csalódottsággal hangzik el, mégis kedvem volna felnevetni. Ha odalesz, hát odalesz, így csupán kevesebb imádat, de annál több pofon jut majd, ha menekülőre fogná a dolgot, ha más oltalmát kívánná élvezni ellenem. Jaj, Dominic, ne rontsd el ezt nekem, mert kénytelen leszek LaRusso nevével együtt a tiédet is bedobni a varázslatos kalapomba, hogy később fejeitekkel rendezhessek nagyszabású tombolát. ~ Nem ismersz véletlenül egy megbízható építészt? Arra gondoltam, korszerűsíteném a templom pincéjét, annyira elnyerte a tetszésemet a Holiday Inn belső rendezése. Amíg ez nincs meg, a farkasaim vigyáznak rá. ~ Szoborállásomat, sóbálvány létemet feloldva lépek el a hím mellől, vissza a bejárati ajtóhoz, kitárva azt, majd visszasétálok a vendégsereghez. - Kieresztem a kopókat. Elnézeseteket kérem. Energiáim lappangva szólítják, édesgetik a két örökké négykezűt, morranva pattannak, utuk során macskaként lábamhoz dörgölve oldalukat, mielőtt az egész napos rabság láncait ledobva kirohannának haza, a csillagok alatt feszülő otthonukba, ahová valók. És ahol egy kicsit mindig aggódom értük, hogy egy nap talán nem térnek majd haza.
//Farkasprobléma megoldva. xD Bocsi, hogy eddig tök elfelejtettem őket :"D//
Fogalmam sincs miért, de nagyon kényelmetlenül érzem magam, mintha viszketne a bőröm, vannak pillanatok, amikor nem, de valahogy azóta ezt érzem, mióta a másik férfi, farkas, legyen akármi, belépett az ajtón. Apró, halovány derengések, mintha villogna valami körülöttük, furcsa ez, igazából, amíg nem voltam vak, bizonyos szempontból alig láttam valamit. Azóta mindennek élénkebb a színe, de ezt úgysem mondanám el senkinek, még bolondnak gondolnának miatta. Tőlem kérdez, tudom én, csakhogy ez nem kell, hogy engem érdekeljen, hisz ki ő nekem? Senki. Épp ezért hidegen hagy a hangjában megbújó kérlelhetetlenség, várakozás. Én biza nem mondok neki semmit, mert nincs köze hozzá. Nem tudom, hogy ki ő, s miért jött ide, Ethannak bizonyost valaki, talán kicsit több nála, látszólag, de én nem hiszem el a nyájaskodását, tudom, hogy milyen, hogy mennyire a vérében van az álnok hazudozás. Egyesek azt hinnék, hogy ennyi idő alatt nem lehet megismerni valakit, teljes mélységében nem is, úgy soha, de hiszem, hogy ennyire már sikerült eljutnom az őt övező labirintustengeren. - Nincs mit mondanom róla, a Sárkány felfalta a hercegkisasszonyt, most róka van. Jegyeztem meg csendesen, avatatlan fülnek tökéletes zagyvaságként hathattak a szavaim, de ez nem számított. Ő értette, és nekem csak ez volt a lényeges. Hogy láttam előtte a sárkányt, mielőtt megmutatta, mily halálos is tud lenni? Már közel sem érték, hisz már mindent tudok, már senkinek sem muszáj elhinnie, én pedig nem óhajtom reklámozni magam. Nem a stílusom. Visszaszájalni nem fogok, mert azzal sejtésem szerint Ethannak okoznék kárt, s ha ő szenved, utána én is fogok, ebben halálosan biztos vagyok. Megint meg kell vakarnom felkarjaimat, mintha fáznék, s talán erről is lehetne szó, hisz libabőrt csalnak tagjaimra az általam láthatatlanul és érthetetlenül zsizsegő energiák. Nem bírok megülni a fenekemen, a kis dög bennem kíváncsian szaglászik, fülei fenn, farkát csóválja, ő valamiért lelkes. Nem tudok ellenállni neki, rám ragad, ő talán hamarabb rájön, mi zajlik körülöttünk, mint én tenném sok tekintetben avatatlan elmémmel. Miért kérdez tőlem ilyen dolgokat? És miért kellene nekem ezekre válaszolnom? Nem értek semmit. Igazán jó volna tudni, mi az, amivel a lehető legkevesebb kárt okozok ebben a helyzetben, de egyszerűen ötletem sincs. Tanácstalanul harapom be alsó ajkamat, már-már olyan erősen, hogy félő, vér fakad belőle. Megcserélem a lábaimat. Felállok, aztán visszaülök. Segítség? Vele miért beszélsz, és velem miért nem? Hát jó, ha mindenki azt hiszi, hogy a világ számomra csukott könyv, nekem nem gond eljátszani bármit, amit hiszem, hogy akarnak tőlem. Csak menjen innen, és hagyjon békén olyan kérdésekkel, amikhez semmi, de semmi köze. Hozzám nincs, ha Ethanhöz van, az a kettejük dolga, nem az enyém. Szívem szerint felállnék, és elhúznék innen, a régi Mira ezt tenné, de mit csinálna az új? Az új idomulna, ugyanolyan hazug cafka, de kevésbé ütésre ingerlő, sőt… undorítóan behízelgő. Utálom. Nem örülök neki, hogy Light és Shadow kimennek, szeretem őket. Dominciot nem szeretem. Gyermeteg, dacos hozzáállás tudom, de taszít, amit egymással leművelnek, még akkor is, ha mit sem tudok róla, csak valami állandóan idegességre késztet ebben az egész helyzetben. - Szeretném, ha elégedett lenne, ha képes lennék arra, hogy ne okozzak neki csalódást, de úgy hiszem, hogy ez közel lehetetlen. Nekem csak ő van, senki más, nem célom eldobni azt, amit kaptam tőle. Még akkor sem, ha ez idáig nem leltem benne semmi olyat, amiből táplálkozhatok, inkább a kis dög zabál fel engem, szinte pillanatról pillanatra. - Szándékaim nincsenek, reményeim vannak, amik talán hamisak, és épp oly elérhetetlenek, de nincs más, amiből építkezhetnék. Fogalmam sincs, kinek jó, nem jó az, amit mondok, de hidegen hagy, kevés vagyok én ehhez a játékhoz még, de egyszer majd másként lesz, ezt tudom. Lesz majd olyan, mikor én fogok felsőbbségesen, magas lóról szemlélni egy helyzetet, tudván, hogy nem eshetek pofára. Egyszer úgyis eljön az én időm. Sokára, de elfog. Ha ugyan megélem.
~ Rendkívül fájna, ha ilyesmit kéne feltételeznem, mindkettőnk hibázását fémjelezné, ami tőlünk megengedhetetlen. ~ Udvarias kis mosoly. Az ócska hibák hozzánk méltatlanok, ballépésünk legyen tudatos, legalábbis az enyém, az övé... nos az is, mert ha mással szemben akaratán kívül vét, úgy azt jelzi felém, hogy félreismertem. - Őszintén remélem, hogy nem veszett az a róka - nevettem könnyedén, mintha bohó dajkamesének tartanám, amit mondott, a beavatatlanok kényszerű humorával ütve el a dolgot, jelezve, nem kívánok tovább beszélni róla. Sárkány, hercegkisasszony és róka. Itt véget is ér a lánc, mert e rókából sose válik rózsa. Hogy ezt honnan tudom? Sárkány és hercegkisasszony nyilvánvalóvá tették, hogy a mesékből kíván mindkettejük számára alteregót életre hívni, s ha visszakanyarodott volna a valóság talajára, önmagát farkasként mutatja be. Nem tette. Mivel egyikük sem gyermek, kedves barátom pedig szereti a mélyebb értelmeket, nyilván nem elégszenek meg holmi Grimm-testvérekkel. Szomorú, hogy a hercegkisasszony ily' gyászosan végezte. Érzem izgága feszültségét, nem-tetszését, amit ügyetlenül titkol. Édes, előlem felesleges, majd' két teljes évszázadnyi előnnyel rendelkezem, amiből semmi kedvem engedni, amihez pedig nincs kedvem, azt nem teszem meg. A két farkas távozását érdeklődve kísérem tekintetemmel, ám jelenleg gazdájuk miharabbi visszatérte jobban foglalkoztat. Érdekfeszítő mindkettejükkel a kis eszmecsere, mi tagadás. - Korodhoz képest meglehetősen idejét múlt beszéded modora - mondom bársonyként simító hangon, s engedek felé egy keveset farkas mivoltomból. Száz év, ízlelgesd, piccolo, kóstolj lomhaságába, lusta mozdulatiba, érdektelenségébe. - A padre gyermekét jöttem megtekinteni, csalódott vagyok, hogy nem őt láthatom. Hogy nem mer előjönni, s ennyire fél megmutatkozni. - Egy ujjammal álla nyúlok, hogy jobban szemrevételezhessem a két vakon ásító üreget. - Ez az igazi, nekem pedig csak satnya árnyéka jut - suttogtam elrévedve, majd elvettem tőle ujjam és felálltam. Ittam még pár kortyot, s mialatt Ethan szavai duruzsoltak elmémben, a fiatal nőstényt szemléltem kifürkészhetetlen tekintettel. ~ Kitűnő ~ reagáltam arra, hogy mindössze nekem van tudomásom létezéséről. ~ Azt pedig örömmel hallom, hogy nem szándékozol híresztelni. Maradjon is rejtve, olykor azonban elképzelhető, hogy kölcsön fogom kérni. Még nem volt feladatom számára, ám ha már ilyen szépen összeismertettek minket, szükség esetén kívánatos volna számomra hasznot húzni belőle. ~ A bányában töltött napok után még szükséged van munkásokra egy pince kialakításához? ~ kérdeztem, hangomban bujkáló nevetéssel. ~ Megoldható. Nem helybéli, nem kérdez, ám éppen ezért felárat számol, remélem híveid nem fukarkodnak. Megittam a bort, a poharat pedig az asztalra helyeztem. - Nos... örömödre szolgálhat, signorina, hogy nem szándékozom már sokáig rabolni az időtöket, nyilván sok tanulnivalód akad még. Mielőtt azonban magadra hagynálak nagyra becsült Teremtőddel, szeretném látni a farkasodat. - Utasítás, kérésbe csomagolva.
Igaza van, egyetlen, apró mosolyféle ragad azrcomra, röpke és múló, mint a pillanat. Nem hibázhatok. Azonban az ő esendőségére még volna mentség, hiszen csak egy jól képzett csavargó, egy hangos és koszos olasz, nem több. Az én kezem tiszta, az én maszkom bölcsőtől a sírig rajtam fog maradni. Édesen kacagok fel kettejük hirtelen szóösszecsapására, nem is tudom, melyik az, amelyik jobban szórakoztat. Túlságosan is motiváló volna azzal kérdedni, hogy lehet még hercegkiszasszony, ha nem billen le puha tenyerem pereméről, ha már elég biztos négy-kézen áll majd. A veszettség a maga sajátos módján mindenképp jelen van. De ezt már megbeszéltük. És erről Dominic-nek nem szükséges tudnia. Marjuk az etető kezet, tépjük és átkozzuk, ez a sorsunk, ezt adta vérünk beteljesülésül. - A következő városomban állatkertet fogok igazgatni. Szúrom oda még mindig kacagó hangon, fejcsóválva, ügyet sem vetve arra a természetesen kicsusszant birtokosjelzőre. Hiszen voltaképpen... Minden város az enyém valamilyen aspektusból. Ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam minden olaszok legalaszkaibbjának hatalmát rongyos húsom felett, nem. De míg ő csak egy horda vadállaton királykodik, beleértve személyemet is, addig én harmincezer lakos felett állok, nyilvánosan elismerve. Tehát... Ez az én városom. Meg talán az én kedvenc kurtizánomé... Lesz. Majd, egyszer. Üres fecsegés, matt, mint a kopott üveg, megfelelni, hát persze, mindenki szolgálni kívánja Lord Derbyt, ez így van azóta, hogy csak az eszemet tudom, és mégis... Nem tudok hinni benne. Túl kevés idő telt el, és szerintem fogalma sincs, mihez akar kezdeni az élettel, amit tőlem kapott. Mondd csak Malcolm, te mit tennél? És te, Bastien? Akarjam, hogy szeressen vagy verjem belé a megfordíthatatlan végzet kemény ítéletét, hogy nem csak ő van ezen a világon? Mert hamarosan nem csak ketten lesz, hanem hárman lesz, ha megéri négyen, sőt. Ki tudja, hányan lesz majd, ha sikerül kicsikarnom a megfelelő válaszokat Mallory Mayből. Aprón reszketne meg a pohár ujjaim közt - ha hagynám. Újra érinti, lágy és puha lepelve csomagolva becsmérlő szavait. Ne illesse ily módon, nem áll jogában, az én házamban, a saját gyermekemet... Mielőtt elfogna a fullasztó harag, csitulok, nem lehetek az apám, nem él bennem az övéhez hasonló keserű íz. Én nem ő vagyok. ~ Örülök, hogy így gondolod. A kérésedet pedig... fontolóra veszem. ~ Tíz karommal, hússzal és negyvennel marnék oda, és ezt gyűlölöm, ki akarom szakítani magamból a ragaszkodást. Ő az enyém, az én privilégiumom, a területem, a teremtményem ha úgy tetszik. És míg nem vonultattam fel a falka tagjai előtt, addig ez így is fog maradni. ~ Dominic, szerinted hány életre elég Derbyshire county teljes vagyona? Nem vagyok rászorulva a hívekre, aprópénz a falkának. ~ Ahogy induláshoz készül, magam is elfordulok, hogy letegyem a poharat, zavar, hogy lefoglalja a kezeimet. Elhangzik a parancs, nagyot koppan az üres borospohár. Egyenes derékkal és bájmosollyal lépek vissza Dominic mellé, csak egy bólintásnyi időre méltatva pillantással, majd Angie keze után nyúlok. Magammal szembe állítom, kitakarva hátammal a másik hím elől. - Fájna, ha tönkre kellene tennünk ezt a szép ruhát, kedvesem. A levegő cirógatja a hangom, s bár azt mondhatnám, hogy nem akarom ezt tenni. Az egy dolog, hogy én a saját módszereim szerint azt teszek vele, amit akarok: de parancsra, a műsorért, akaratom és kívánalmam ellenére szolgálni... Hányni tudnék. Gyengéd határozottsággal fordítom meg, érzéketlen robotmozdulatokkal pakolva őt ide-oda, megszokott mozdulattal rántva le a korábban olyan szépen felhúzott zipzárat... Ha fogná a ruhát, úgy megrántom hát lefelé, ne ellenkezz, ess túl rajta Angie, nekem sem kenyerem az ingyencirkusz, sőt. Azt hiszem, megint le kell zuhanyoznom. Habozás nélkül, mint a meghalni kész katona, úgy vetem le a pajzsomat, a mocsári narancsszemű úgy robban ki belőlem, mintha most született volna a világra: ő nem szereti, ha sokáig kell leplezzük haragunkat, egyet nem értésünket. De most kell, most szükségem van rá... Dominic felé kaffog egy gyorsat, betudható ez eddigi játékunk záróakkordjának - nem lehet idegen tőle, találkozhatott már ezzel máskor is, hiszen míg én képes vagyok némán tűrni gyalázatát, domináns és felsőbbrendű szörnyetegem csak addig a pontig, amíg képes vagyok visszafogni. Fájdalmat oltunk Angie csontjába, hatalmunkkal szólítjuk magunkhoz az erdőillatú bundát, a maszatos apró dögöt, a miénket, az egyetlent, a legfontosabbat. Mert mindig az elsőszülött a legfontosabb, ő örököl mindent, ő a tökéletes. Csak akkor teszem magam takarékra, fogom vissza saját vadamat, ha Dominic megkapta, amiért jött. Pedig mennék. Még nem is voltunk úgy együtt. És annyira szeretnék. - Parancsolj. - fordulok a hím felé elégedett mosolyra húzva a számat - Nem gondolom, hogy félne bármitől is. Satnyának talán még satnya, Árnyék pedig az imént távozott a házból, úgyhogy én nem látok itt mást, csak egy újszülött utódot. Tárom szét végül a kezeimet, és nem tudom, hogy Angie mennyire érti meg belőle azt, amit Dominic talán teljes mértékben: az egyetlen, aki megalázhatja és becsmérelheti őt, az én vagyok. És meg is fogom tenni, ha a szükség úgy hozza. A hangom továbbra is tökéletesen csevegő, fenyegetésmentes és egészen bájos. Akárcsak Angie.
Csupán egyetlen galád, hamiskás mosolyban bújik ki belőlem az igazi én, ami talán azt hivatott jelezni, hogy ó dehogynem, már a hercegkisasszony is veszett volt, nem lehet hát másmilyen a róka sem, ám szavakat már nem pazarolok erre, ha számára nem is, de Ethan számára bizonyost egyértelmű, hogy közel sem vagyok ennyire könnyen kezelhető és összeférhető egyed, nem akarok érdekes lenni. Félek, hogy ha az lennék, más is a nyakamra járna, hogy szadizzon, ilyen szempontból elég nekem Ő. Röpke vállrándítás, mintha csupán érdektelen, semmit jelentő mozdulat volna. Nem tudom, milyen időket idézheti beszédem modora, én aligha élhettem akkor, de nem is érdekel. Ilyen vagyok, sosem beszéltem másként. Végigfut a hátamon a hideg, annyira pocsék, amikor ezt csinálják, nem tudnám megmondani, hogy mit is pontosan, csak azt, hogy az a kis görcs odabenn ilyenkor mindig felkapja a fejét, és már rögtön fejjel rohanna a falnak, ami történetesen jelen helyzetben én vagyok belülről. - Sajnálatos… ám addig, míg a csalódottság nem száll át Atyámra is, meg tudok birkózni vele. Tudok én is szépen csomagolni, miként ő teszi, nem vagyok süket a gúnyra, érintéséből könnyedén fordítom tova a fejem, hacsak nem szorít rá, aligha lesz képes sokáig szemlélni kimart üregeimet. Hogy ez lenne az igazi? Lehet, de nem akarom az igazit, lehet, hogy ő igen, de Ethan sem. Hazugságot akar, az nem fáj nekem, ellenben, ha kibújik belőlem önnön féktelenségem, az fájni fog, ha nem most, egyszer biztosan, ezt tudom, s nem szeretném. Tovább bizsereg a bőröm, és tudom, hogy nem csak a kis izé miatt, hanem van valami más is, amit nem vagyok képes megfejteni. Egyszerűen képtelenségnek tartom, hogy ennyi legyen köztük a kommunikáció, szinte semmi, hogy csak velem beszél ez a Dominic… Majd megkérdezem, nem most, de meg fogom, tudni szeretném, noha könnyen lehet, hogy választ nem fogok kapni, de nem számít, hisz így, hogyha van valami a háttérben, legalább tudni fogja, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset, hogy így is többet látok, mint bárki feltételezné. Nyelek egyet, borsódzik a hátam a gondolattól, ha lenne mivel, bizonyost Ethanra esne a pillantásom, hogy de ezt most tényleg muszáj? Keserű pirula az éledő rettegésem, és tudom, hogy hiba, a farkasom csak az ilyesmire vár, így van miben megkapaszkodnia, és a felszínre húznia magát. Belefeszülök az érintésbe, és némán kérem, hogy ne, nem akarom, de igazából tudom, hogy nincs választásom, és ez a kényszer az, ami még a dühöt is felkovácsolja amúgy sem éppen szelíd lelkemben. A ruha… nem is érdekel. Miatta meg tenném, akkor nem lenne szavam, de így… ez sok nekem, nem értem, talán nem is akarom. Hagyom, hogy a ruha a földön landoljon, és várom, azt, amit a múltkor a konyhában, próbálok nem ellene dolgozni, tudom milyen, pont ezért nem vágyom rá, de legalább abból az állapotból akadnak emlékeim, akkor nem lettem bezárva tudatom egy elérhetetlen szegletébe. Már bukdácsolva rohan kifelé, hogy körülugrálhassa a mocsárit, annak dacára is, hogy az nem szokott olyan lelkes lenni. Ő törleszkedni, érinteni vágyik, én csak azt, hogy vége legyen, de még mindig túl hosszú, és fájdalmas, de annyit már képes vagyok megtenni, hogy senkinek sem adom meg az örömöt, hogy kíntól ittas sikításom simogassa a fülét. Magamba fojtom a hangokat, de hamar kétrét görnyed testem, járólapot markolva, majd karmolva, szét, össze, a dühömet meglovagolva robban szét bennem a fenevad, felöltöztetve Teremtőm köntösébe, még a szemeim tükre is olyan lenne, ha ugyan lenne éppen. Így csak kicsi vagyok, satnya, aminek hallatán hegyes füleim megrezzennek, és morgásra aligha emlékeztető, de azzal a célzattal született hangok hagyják el a torkát. A benne még alig-alig pislákoló ösztönök, s a bennem élő dacos nőszemély olyasmit vetítenek előre, ami a jövőben korántsem lesz meglepő, ám egyelőre még tényleg egy szánni való, de attól még nagyon is öntudatos, és büszke kis dög. Épp ezért nem mozdul, már Ethan lábához simulni sem tűnik olyan jó ötletnek, viszont abban legalább kétségkívül egyetért velem, hogy Dominic nem a szívünk csücske. Kis fekete orrával felé szaglászik, de még eme célból sem megy közelebb, ám attól még érzi, és megjegyzi. Én meg azt akarom, hogy menjen, meg hogy a testemet feszítő lüktető fájdalom, mi lassan állandónak tűnik, múljon el, miképp a folyamatos viszketés a szemeimből. Én tudom uralni a mozdulataimat, de a kis barna nem, ő oda-odakapna, hogy megvakarja, idegesíti, fel is morog rá, pillanatok alatt hagyva maga mögött minden feszültséget, elmerülve saját testének rákfenéjében…
- A te városod... - visszhangzom lassan, szinte elnyújtva a szavakat, fejemet pedig enyhén oldalra biccentem, egyfajta néma érdeklődésképp, hogy mégis... mennyi bort ihatott érkeztem előtt, amitől ilyen meggondolatlan badarságok szöknek ki a száján egy Testőr jelenlétében. - Gentile. Erről nem felejtem el az Alfát is tájékoztatni, hátha elkerülte mindenre kiterjedő figyelmét. Cseppet sem fenyegettem, az annyira kisstílű volna tőlem, csupán reményeim szerint némileg pontosítottam kettőnk viszonyán, valamint azon, hogy én végső soron mi is vagyok. Eljátszunk kisded játékainkkal, élvezettel szemléljük egymás mesteri maszkját, ám a valóság minden modoroskodásunkon felül álló, nyers és gusztustalan. Amennyiben meggondolatlan, nos, úgy bizony nagyobb, kéretlen figyelemre tehet szert a falkán belül, s tudom, hogy ez zavarná. Nem kell fenyítés, nem kell semmi azon túl, hogy még több szempár akarja kifigyelni kis titkait, ténykedését - mind közül pedig úgy sejtem, Nora figyelme volna a legkevésbé kívánatos számára. Legalábbis ilyen téren. ~ Barátkozz vele ~ húztam kifürkészhetetlen mosolyra számat, szánt szándékkal válogatva meg eképp a szavaimat, a "kérést" illetően. Ha érte jövök, s valóban szükségem lesz némi asszisztálásra, nem csupán sértett szenvedésén vágyom szórakozni, akkor nem lesz ellenkezés. Nem ostoba, ő is tudja. A fiatal lupa reakciója egyértelművé teszi, hogy nem érzi a Teremtőjére irányuló finom nyomást a falka felől, ám ezen nincs mit csodálkozni, hisz nemhogy falkán kívül, de még bemutatásra sem került. Az, hogy csupán beharapója érdekli ennél fogva inkább természetes, semmint megható húségzálog. A piccolók túl egyszerű lelkek. - Ez érthető - mondom mosollyal hangomban is, ám hogy ebben rejlik-e gúny, vagy sem, azt már nem osztom meg vele, nem engedem egyértelművé tenni hangszínem. Kétségek. Ezek a legjobb tanárok és a leghatásosabb fegyverek. A farkas bemutatása következik, sem izgatott, sem feszült várakozás nem érződik felőlem, hasonlót se tükröz arcom, megfejthetetlen pillantással szemlélem a rituálét, ami során emberből farkas lesz, eltűnik a karcsú alkat, hogy egy szörnyeteg vegye át a helyét. A legkevésbé sem zavartatom magam Ethan farkasától, a bennem szunnyadó lusta jószág füle botját se mozdítja, annyi ez számára, mint a légy zümmögése: apró, jelentéktelen, figyelemre érdemtelen. Hallgatom Ethan szavait, mialatt tekintetem aprólékosan méri fel a piccolót, akár gusztálónak is lehetne ezt mondani, már ha éreznék bármi ilyesmit is, vagy akár a kósza szellője megcsapna annak, ami a másik hímben tombol. - Le se tagadhatná, hogy a gyermeked - közlöm végül észrevételeim közül a legfelszínesebbet, ám talán a leginkább sokrétűt is. Ugyanolyan mint, amilyen te vagy, s hogy ez rátok nézve mit jelenthet, hogy te ezt miképp éled meg, nos, az már saját elzárt világod dolga lesz eldönteni. Ugyanakkor reményeim szerint azt is tudtára adtam, hogy más házában a házigazda teremtettjét nem illetem olyasmivel, ami illetlen volna. Ráadásképp e piccolo minden tekintetben tőle függ, s csupán közvetve a falkától, így továbbra is ő van abban kétesen megtisztelő helyzetben, hogy kétfelé szakadva igyekezzen eleget tenni. Egy időre megfosztottál némi unalomtól, barátom. - Grazie mille a szívélyes vendéglátásért! - hajtottam enyhén fejet búcsúzóul, ám mielőtt sarkon fordultam volna, bestiám bársonyos energiáival végigsimítottam a lupáén. Előbb-utóbb úgyis találkozunk még, jobb, ha szokja lustán kényeztető lupóm sajátos kisugárzását.
//Köszöntem a játékot és ezer bocsánat a hosszú várakoztatásért! <333 //
You can take everything I have You can break everything I am Like I'm made of glass Like I'm made of paper Go on and try to tear me down I will be rising from the ground Like a skyscraper
A legutóbbi incidens óta kissé félve megyek a konyha közelébe, bár meg kéne tanulnom, hogy a félelem sem jó tanácsadó. A mai napom nagyrészt azzal telt, hogy mindazon házimunkákat végeztem, amiket nem csinál meg rajtam kívül senki, s bár élveztem, hogy egyedül vagyok, mégis utáltam a csendet, ami körülvett. Nem arról van szó, hogy lázadni akarnék, hogy én is szabadulni szeretnék vagy élni a saját életem. Természetesen így van, de nem irigykedem, távol álljon tőlem, hiszen van minek örülni az életben. Akkor is, hogyha a puszta létezés is fáj, hogyha kétségbeesetten igyekszem kapaszkodni a hitembe, tudom, hogy van fény az alagút végén és még véletlenül sem a vonat az, ahogyan apa elviccelte a dolgokat. Henrikkel álmodtam, s oly hosszú idő óta mosollyal sikerült felébredjek. Megmutatta nekem Simont, van már arca, képzelt árny, kedves semmiség, melyre gondolva könnyebben megy még a lélegzés is. Érzem, hogy a Töpsz mocorog bensőmben – elneveztem, muszáj volt. Nem tudok egyébként azonosulni vele – hiányolja a testvérét, ő tudja, amit talán én is tudok, de amiről nem kívánok tudomást venni. Egyre több olyan dolog van az életemben, melyet illetőn az áldásos ködben tartózkodom szívesen, s miközben a tűzhelyet sikálom, inkább a múlta és az azt átitató szavakra gondolok. Lehet fejben énekelni, egészen könnyen megy. Henrik utolsó dalát dúdolom a lelkemmel, s közben a külvilág számára ugyanolyan néma vagyok, amilyen eddig voltam. Fel fogok épülni, helyre fogok jönni és visszatalálok ahhoz a magyar lányhoz, aki voltam valaha. Időbe telik, de már tudom, hogy nem törhetnek meg. Semmi, soha. (És igen, naiv vagyok. Még magamat illetőn is, nagyon.)
Hacsak az elsőszülöttem nem váltott vérvonalat, és nem öregedett egy évszázadot reggel óta, akkor úgy vélem: nem tartózkodik itthon. Lépteim lassú kimértséggel recsegtetik az előszoba parkettáját, ahogy pajzsomat levetve keresek, kutatok, és nem lelem nyomát. Átkozott... Magamba nyelem a harag szikráit, bezárom magam mögött az ajtót, rideg, sértett lépteim a konyhapulthoz vezetnek: a kulcscsomó zörögve koppan a kemény felületen. Zúg a mellkasom, arcátlanságnak vélem, hogy így maga ellen hívja a sorsot, de szíve joga: hűsége, vére hevessége volt csupán a kérdéses, és hogy mennyire engedelmes a kimondatlan kérésem kapcsán. Talán haza sem tér többet. A gondolat őszintén megriaszt, felébreszti a négykezűt, de pajzsom ketrece mögé zárom, a nappaliban nyugvó franciaágy felé veszem az irányt, eltökélt szándékomban áll végignyúlni rajta. De a másodszülöttem, és mégis az első ikrem megállásra késztet. - Laura... Irányt változtatva fordítom felé lépteimet, megszabadulva a téli gúnyától nyújtom ölelésre karjaimat. Nem akarsz jönni? Akkor majd a farkasod szólítom magamhoz, mert ő nem állhat ellen nekem. A karijaimba zárom, óvó csókot adok a feje búbjára, a mocsár fülledt forrósága lágyan tekeri körbe kettősünket. Kell most a nyugalmad, kedvesem. Szükségem van rád. - Gyere. Az ölelés megszűnik, vállán lecsúszó ujjaim az övéi után kapnak, és az ágy felé húzom. Ha rettenet ébredne lelkében az iránt látva, csak egy félmosollyal teszem hozzá: - Ne aggódj, most nem arra vágyom. Igazán fájna, ha éppen most kellene erőszakkal magamhoz vonjam, de ha kell, megteszem. Csak feküdni vágyok, érinteni a bőrét, rajta keresztül a kölykömhöz beszélni. Az ötlet úgy csillan meg a fekete szemek mögött, mint a gyertyaláng, mosolyom képzelheti a sajátjának, holott csupán az idea késztette, semmi egyéb. - Ha lenne rá mód... Anélkül, hogy kinyisd a szád... - cirógatom meg hüvelykujjammal az ajkait - Akkor beszélnél hozzám? Elmondanád nekem, mit érzel? Egy pillanat, az ő ajkáról sajátomra vezetem az ujjam, le sem véve a szemem az ő kékségeiről, saját számra tapasztom rá a némaság bélyegét... ~ Vagy megelégszel azzal, hogy Samnek sírod ki magad? Ha valaha is Atyaként tekintettél rám, hát hidd el, sosem voltam még ennyire Atyád, mint most vagyok. Nem titkolózhatsz előttem, remélem, ezt megérted. ~ Hallgatom a szívverését. Figyelem pupillája tágulását. Édes, drága, naiv Laurám. Mikor érted meg, hogy én vagyok számodra az egyetlen menedék? Talán felkeresem majd. Talán elvágom a torkát, mert túl sokat tud. Legyen az Sam, nevezzék akárhogy, megteszem egyszer, kétszer, százszor, ha kell. És jobb lesz, ha ezt minél hamarabb tisztázzuk.
//Hülyén festene a szövegkörnyezetbe beszúrni a "keylogger" kifejezést, ezért hagytam ki, de... hát, szóval keylogger //
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Meghallva a nevemet megáll a kezemben a rongy, odafordulok Ethan felé, megengedek magamnak egy mosolyt. Nehéz. Nagyon nehéz úgy mosolyognom rá, hogy közben ne lássak a reverendája vagy a viselt ruhái alá, hogy ne halljam a hangokat, amik félreérthetetlenül szűrődnek át a szomszédos szobából, s hogy ne érezzem a könnyek sósságát, melyeket hullatni szoktam miatta oly gyakran. Keresztet vetek, számomra még mindig ez a köszönés feléje és a fejben elhangoztatott „Dicsértessék a Jézus Krisztust!”. Nem kapok rá választ, tudom. Mert ki sem mondom, ahogyan ő sem pap. Illetve, nem tudom, hogy mi ő. Nem merem megkérdezni, akkor s emerném, hogyha beszélnék hozzá. Beleborzongok abba, amit közöl a vágyairól. Arcélem vörössége elárulja, hogy zavarba ejtett, de nem azért, mert én bezzeg arra vágynék. Szent Atyám, dehogy! Belehalnék, azt hiszem. Akármi is legyen ő, számomra még mindig Isten hű szolgája, az, aki megbotlott, nem egyszer, hanem többször is, de akiért imádkozom, éppen úgy, ahogyan az ikremért is, s közben hitbuzgón remélem, hogy megtalálják az elvesztett utukat. Bólintok. Igen, beszélnék hozzá, de nem úgy, hogy megszegjem a fogadalmamat. Volt idő, amikor úgy is akartam, de nem bánom, hogy nem tettem meg. Érintése után sokáig bizsergő ajkaim elnyílnak a döbbenettől, tekintetem tócsányira kerekedik meghallva fejemben a hangját. Fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen, Mallory velem a képátadást sem csinálta, így számomra mindenféle nem beszédszintű, elmesíkon haladó kommunikáció az Úr titka volt eddig. S bár most is maradt volna az! Sam nevét hallva glédába állnak hátamon a pihék. Honnan tudja vajon? Nem nagyon értek a gépekhez, fogalmam nincs róla, hogy ellenőrizni lehet az e-maileket. Értetlenül, kissé csalódottan nézek Ethanre, miközben törökülésbe helyezkedem mellette az ágyon. Nem vagyok képes odafeküdni mellé és a mellkasára hajtani a fejemet úgy, hogy közben azt kell megtudjam, hogy kémkedik utánam. Fogalmam sincs róla, hogy sikerül-e, de megpróbálok arra gondolni, amit akarom, hogy halljon. Mivel viszont nem vagyok képben ezzel a gondolatátviteles mentális csatornával kapcsolatosan, akár az is lehet, hogy nem sikerül. ~ Sam a barátom. Ez nem titok. ~ próbálkozom. S ha sikerül, ha nem – ez úgyis csak Ethan reakcióiból fog kiderülni, tovább folytatom. Mi történhet? Maximum nem tud kibogozni semmit, s nekem írnom kell továbbra is. ~ Hogy tudok beszélni hozzád? Taníts meg rá, s megteszem. Mindent megteszek, ahogy eddig is! ~ Féltem Samet, a félelem íze keserű méregként kúszik fel torkomig. Ugye nem bántaná? Ugye.. ugye nem?
Fáradtam száll a beletörődő sóhaj, fordul a fej lemondó mozdulatba, ahogy keresztet vetve üdvözöl. Idővel mindenképp le kényszerülök szoktatni róla, hiszen épp elég nekem annyi szerepben tetszelegni, mint amennyit magamra öltk: nem kell, nincs szükségem arra is, hogy az otthonomban tetszelegjek a tudatlan birkák elé vetett előadásommal. Régen még tudtam, régen még akartam: amikor Anchorage hegyektől ölelt városában a holt fiam láttam benne, de most már teljesen más a helyzet. Egyelőre még eltűröm, elviselem, mert úgy vélem, neki ez fontos. Miért fosszam meg mindentől, ami még életet ad neki? Nem akarom bántani, még akkor sem, ha madárcsontjaiban nem feszül más, csak csalódottság és reményvesztettség. Elégedett mosolyt ltök fel: ez őszinte. Valóban könnyebbség, hogy nem kell vele küzdenem azért, hogy legalább így szóra bírhassam, mindannyiunknak könnyű, hiszen ebben a házban már semmi sem történhet, ami ne hatna ki mindhármunkra. A mosoly csak tovább szélesedik, amikor megérzem átsuhanni rajta a meglepettséget. Aprón fel is nevetek kissé, megérintem újra, ezúttal az orcáját simítom végig röpke mozdulattal. - Ó, kedvesem. Ugye nem hiszed, hogy létezik még olyan dolog a világon, amit nem tudok vagy éppen nem fogok tudni rólad? - kedves sóhaj - Az enyém vagy. Fogadd el. És amikor azt mondom, hogy az enyém, fellel, magába foglal mindent, ami csak létehet. A lelke, az életének finom fonala, a múltja, a jövője... A teste, ha már itt tartunk. De ne szaladjunk ennyire előre. A négykezű érzi, hogy a Gyermeke próbálkozik: finoman emelkedik meg a tejköd energiahab kettőnk közt. Akarja. Igyekszik, messzi, távoli, víz alatti zúgás csupán minden szava. - Ne félj, Laura. - szólok rá - Nem fogom bántani, amíg nem csinálsz semmi butaságot, ezt megígérem neked. De el kell döntened, hogy a féltés vagy a koncentráció a fontosabb, úgyhogy kapsz két percet, hogy megnyugodj és engem válassz helyette, legalább addig, amíg tanítalak. Hanyatt gördülök, tarkóm alá csúsznak a tenyereim, és várok. Számolok, érzek: érzem, hogyan ivódik vagy épp nem ivódik bele az éterbe a féltés, a félelem. A farkasát akarom, rá van szükségem: a hűségére, az odaadására. Az emberi lelke ide most kevés. Szólítom hát őt: nem akarom, hogy testet öltsön a szubmisszív vörös, csupán a figyelmét kívánom kicsikarni. - Tőle kell segítséget kérned, ha szólni akarsz hozzám. Ha csak hit és akarat kérdése lenne, akkor minden ostoba halandó tudna mentálisan kommunikálni. - közlöm vele lesajnlóan, mégis büszke vagyok magamra és rá is, amiért ő már nem egy közülük - Csukd be a szemed, talán könnyebben fog menni. Írd a képzeletedbe a szavakat, amiket nekem szánsz. Próbálom terelgetni, hiszen vágyom már hallani a hangját, furdal a kíváncsiság, hogy mennyire hasonlít a másikéhoz...
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Ijedten szusszantok a kérdésének hallatán. Nem tudok erre mit reagálni. Mondani nem akarok, hisz nem beszélek, de még a reakciók egyéb formája is elmarad. Se egy fejrázás, se egy meglepett pislogás. Semmire nem vagyok képes, lefagyok egy kis időre, hogy aztán végül kiolvadván nagyon lassan megrázzam a fejem. Nem, természetesen nem hiszem. Én mást hiszek, másban hiszek. Legfőképpen az Úrban hiszek és annak végtelen jóságában és abban, hogy nem fog semmi rossz történést megengedni, hogy sem Samnek nem leszh baja abból, hogy velem e-mailezett, sem Ethan nem fogja rosszul érezni magát. Nem szeretném, hogy miattam bárki bánkódjon. Senkinek, semmiféle körülmények között nem szeretnék ártani. Megnyugszom, bár nem tudom miért. Nem lehetek biztos abban, hogy amiker csinálok, azoknak semmilyen része nem lesz butaság, viszont azt tudom, hogy nagyon fogok igyekezni, s ha az én eszemen múlik az, hogy kinek lesz baja és kinek nem, akkor meg fogom mutatni Ethannek, hogy nem vagyok buta és meggondolatlan gyermeke, sem neki, sem a mindenhatónak. Imára kulcsolom kezeimet, fejet hajtok közben, ezzel fejezve ki azt, hogy köszönöm, hogy mérhetetlenül hálás vagyok neki ezért a válaszért. S ha már így esett, akkor azzal is kifejezem hálámat, hogy a kezét keresem, s ha megtalálom, akkor finom csókkal illetem kézfejét. Nem, az arcát nem fogom csókolgatni - mást meg pláne, én nem vagyok a húgom! - hiszen azt nem illik, de még egy atya is megérdemli a kézcsókot. A pápa gyűrűjét is szokták a hívők csókokkal illetni, ez számomra ugyanolyan. Felkapja bennem a fejét a farkas, engem pedig megijeszt. Szaporábban kezd verni a szívem, kell egy kis idő, mire megértem, hogy nem akar kitörni belőlem, csak az atyai hívásra figyel. Megrázkódom, minden tagomban remegek, de azt hiszem sikerül elfogadjam - most - hogy hogy is van ez. Bólintok, bár elég bizonytalanul. Nem tudom pontosan, hogy mit jelent az, hogy kérjek tőle segítséget, de meg fogom próbálni. Becsukom kérésre a szemeimet, megpróbálom elérni a bennem élő izét, azt a kisebbet, a kedvesebbiket, s nem a legutóbb a konyhában előtörő dögöt. Bár nem, nem gondolkodhatok róla sem így, ő is isten teremtménye, ahogy én is az vagyok. Ugye? Könnyebb így gondolnom rá. A szavak nehezen kelnek útra, kicsit olyan érzés, mintha a gondolataim is megnémultak volna. Hosszú percek telnek el csendben, hogy a végén nagyon tétován toluljanak elmém nyelvére a szavak. ~Dicsértessék a Jézus Krisztust!~ ragaszkodom ehhez a frázishoz, mert ezt annyiszor mondtam már ki gondolatban, hogy nem olyan nehé, mintha valami újat kellene mondanom. A történésektől magam is megrettenek, mintha hallanám a saját szavaimat. Ajkaimra tapasztom kezemet, rettegve attól, hogy tényleg kimondtam őket. De nem a torkomban érzem a hangokat, így valamennyire sikerül megnyugodnom is, de az biztos, hogy mielőtt újra akarnék próbálkozni, megint bele kell merüljek a ráhangolódási procedúrába majd.
Esküszöm, ember legyen a talpán, aki engem hajlandó követni, egyúttal elviselni is, igazság szerint már hónapok óta érik bennem a gondolat, hogy bizony ebből elég volt, valami mást akarok, valamivel kitűnni, másnak tűnni, és ez nem igazán Anica hibája, tudom én, hogy reménytelenül elviselhetetlen vagyok, de ettől még nem fogok megváltozni. Mindig is a megszoksz és megszöksz elvet vallottam, mert bizony csak így lehet fenn maradni a víz felszínén. Megfogtam a jobbik felem kis kacsóját hát, és elrángattam a boltba, kiadva neki az ukázt, hogy keresse meg a legszebb szőke hajfestéket, amit csak lel a legközelebbi boltban, és egyből kettőt vettünk is belőle. A részéről biztosan nem számíthatok arra, hogy le fog beszélni róla, Ethan pedig nincs otthon, következésképpen érdemes volt mára időzíteni az akciót. Remélhetőleg nem érkezik váratlan vendég sem, aki isten elleni véteknek venni, hogy a szép feketémet szőkére cserélem. Tudom, mint ahogy az a picsa is megmondta a csővezetéknél, a szőke elég gyatrán állhat majd, de még akár jó is kisülhet belőle. Ha mégis úgy tűnne, hogy a leghülyébb ötleteim egyike, és ezt én magam ismerem be, nem más hisztériázik miatta, akkor majd felülbírálom a döntésemet. Egyelőre maradnék ennél az elgondolásnál. Elégedetten léptem vissza a hatalmas házba Anicával egyetemben, és döntöttem úgy, hogy ez akkor is egy jó kis csajos nap lesz. Én komolyan igyekszem majd normális lenni, és reményeim szerint kevésbé fogom sokkolni az idegrendszerét az isten ellen való viselkedésemmel. Mindenesetre én már így is tökéletesen büszke vagyok magamra, felülemelkedtem, vagy hogyan is mondják ezt. - Előre is nagyon szépen köszönöm, hogy megcsinálod. Amúgy, tényleg szépen kértem meg rá tegnap, még tollat és papírt is vittem, hogy válaszolhasson, ne kelljen szaladni a számítógépéhez ahhoz a beszélős programhoz. Egyébként, határozottan foglalkoztat, hogy vajon milyen lehet a hangja. Vajon hasonlít az enyémre? Ezt azonban szerintem sosem fogom megtudni, de talán így is kell lennie. Akár hupililára is festhetné a hajam, de tudom, hogy nem fogja. Anica nem olyan, ő valóban egy szent, a tökéletes ellentétem, olyan, amilyen én sosem leszek, és soha nem is szeretnék lenni. Ám addig sikerült eljutnom, hogy ilyen lelkekre is szükség van. Ethannek is szüksége van rá, nekem meg jól jön, hogy nem kell a házimunkával szórakoznom. Cserébe nem macerálom (annyit), nem dörgölöm az orrá alá az erkölcsileg ingatag lábakon álló viszonyomat a Teremtőnkkel, és nem is szívom a vérét. Ettől talán egy kicsit könnyebb az élete, nekem is van szívem, még ha sokszor ez nem is látszik. Sosem fogom elismerni, sem örülni magának a ténynek, de mégiscsak a testvérem.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
A legszebb szőke hajfestéket? Nem volt egyszerű a választás. Akármit gondoljon rólam a világ, szeretem a testvéremet, ha nem lenne a testvérem, csak a felebarátom, akkor is kedvelném, szóval álltam egy darabig a festékek előtt, s olvastam magamban a neveiket, mielőtt az általam legszebbnek ítéltre nem esett a választásom. Ha nem olyan lennék, amilyen, akkor vélhetőleg valami jó ocsmány színt választottam volna, tekintettel arra, hogy miként is képes viselkedni velem. Így viszont tényleg a legszebb a legszebb, bár nem vagyok benne biztos, hogyha látná az eredményt, akkor végül ő is így ítélné-e meg. Szívesen - szólok de csak gondolatban, mindennek kivetülése maximum annyi lehet Mira számára, hogy megsimogatom az arcát. Akár zavarja, akár nem. Nem kérdezem, hogy Ethan vajon mit fog szólni a vállalkozásunkhoz, leszek én a kéz, amely boldoggá teszi a húgomat, s utána viselem a következményeit, ha lesznek. Már rég megtanultam, hogy a boldogságnak ára van, s ha mások boldogságáról van szó, pláne hajlandó vagyok megfizetni ezt. A fürdőszobába vezetem, hozok egy széket is, amire leülhet, majd nekilátok, hogy kibontsam a dobozt. Anyának apa festette a haját régen, de én is láttam, hogy hogyan csinálja, így feltételezem, hogy nem sül el olyan balul a dolog. Egyébként erre a hajhosszra én két doboznyit vetettem a festékből, úgy a biztos. Nem tudok beszélni hozzá, nincs előttem a gép és amúgy is a festés foglalja le az ujjaimat. Viszont szívesen venném, ha mesélne nekem. Még ha nem is tudom erre megkérni, akkor is.
A dobozt nem látom, és felőlem hupilila is lehetne az a festék, hiszen nem tudom ellenőrizni, de annyi bizodalmam van szentéletű testvéremben, hogy ilyet nem tenne. De ha mégis, nos, akkor legalább bebizonyosodik, hogy nekem bizony tényleg minden jól áll, tutira a hupilila is. Bár az a picsa pár hete a csővezetékeknél közölte, hogy a szőke szerinte botrány, de talán pont ezért is leszek szőke, mert felhúzott. Meg mert tényleg különbözni akarok, nem tehetek róla, hogy ennyire zavar a tény, hogy kettő van belőlem. Erről nem ő tehet, ez tény és való, de attól még én változtathatok, és fogok is. Az sem érdekel, vajon Ethan mit fog hozzá szólni, az én hajam… Az sem fog meghatni, ha utána nullásgéppel jön, mert parókáim vannak, megoldom, még akkor is, ha látszani fog, hogy nem eredeti. Engem mindez nem fog zavarni, különösképpen úgy, hogy alig megyünk valamerre. A simogatására összerezzenek, és nem kicsit vagyok döbbent, mert… mennyire kell jólelkűnek lenni ahhoz, hogy a sokadik belerúgás után is képes erre? Hogy élheti túl a mostoha világunkat az ilyen lélek? Fel nem foghatom. Ám nem fogok sem most, sem máskor ezen túl sokat lamentálni, mert nem az én dolgom. Elrendezi ő ezt magában, és kész. Az viszont biztos, hogy az én döntéseimért neki nem kell vállalnia a felelősséget, mert ezt el fogom vinni a hátamon. Én akarom ezt, ő csak segít, ne legyen hát bűnös, Ethan nyílván tisztában van vele, hogy Anica mindenkinek megteszi, amit szeretne, hisz ő ilyen. - Úristen de botrány szörnyű szaga van. Még rosszabb ezzel az orral. Fintorgok is nem keveset, felszalad az orrom, mintha csak próbálnám kikerül a szagokat, noha jól tudom, hogy ez lehetetlen, tudom én, nevetséges, hogy megpróbálom, de a remény hal meg utoljára. - Ha nem sikerül jól, ki kell majd hívnom egy fodrászt… Mondjuk, nem tudom, mit várok a fekete hajunkra, de majd meglátjuk, azaz, te meg látod, mi lesz belőle. Kezdek el beszélné csak úgy a semmiről, mert én és a csönd csak akkor vagyunk jó barátok, ha épp dacos hallgatásba vágyom temetkezni, és most erről nincs szó. - Tudtad, hogy már elmúlt egy éve, hogy farkas lettem? Nagyon fura… Tényleg… mintha Ethan említette volna, hogy ti a mentális kommunikációt gyakoroljátok. Hogy megy? Bár, szerintem egyébként tudnál beszélni, csak valamiért nem teszed, és akkor csalás lenne az is. Biztos komoly dolog, máskülönben nem csinálnád. Én is látnék, hogyha… áhh, mindegy, az úgyis lehetetlen. Kínomban elmosolyodom, és tűröm tovább a szagokat, szerencsére tőle nem kell hallgatnom, hogy esetlegesen mennyire is ostoba ötlet a szőke.
Kezdőlap
<333 
//
//
