A kúria hatalmas területén elképzelhető, hogy a rendezvény helyiségein kívül zárva találod majd néhány szoba ajtaját. Nincs min meglepődni, hiszen magánlakásként funkcionál elsődlegesen.
A bál számára előkészített helyiségek azonban kellően szemkápráztatóak ahhoz, hogy a vendégek ne nagyon akarjanak másfele kóricálni.
A rendezvény központja a ház szalonja, kellően tágas, berendezési tárgyait tekintve az esemény alkalmára minden csupa vörös bőr és tömör fa. Néhány kerekded asztal és a hozzájuk tartozó székek biztosítanak ülőhelyet a fáradtabbak számára, akad egy kanapé is. Az egyik sarokban rögtönzött bárpult üzemel, korhű öltözetbe rittyentett felszolgáló személyzettel (egy férfi és két hölgy).
A helyiség végében élőzene biztosítja a talpalávalót, a zenekar melletti sarokban - letakarva ugyan -, de egy modern DJ-pult is található az este későbbi pillanataira. A zenekar előtti légüres tér pedig a táncolni vágyók számára áll fent, továbbá két férfi személyzet jár tálcával a kezében, ajándék pezsgőt kínálva az üres poharúaknak.
Egész jó dolog körbenézni, elidőzni a megjelenteken, aztán szemügyre venni mindent, ami a szalonban található és sok egyebet is, elsőre, másodikra és harmadikra is. Remélte, hogy ismerős is megjelenik, Natan biztosan, az apja is ezer százalék, meg a fél falka, csak kérdés, mikorra érnek ide. Kiválasztja a második narancslevét is, nem óhajt egyebet most, ez tökéletesen megfelel így. Betoppan egy másik őrző is, őt sem ismeri, tehát nemrég érkezhetett ide, vagyis azután, hogy kiszakadt abból a közegből. Bánja? Nem, elfogadta, és kész. A megbotránkozó pillantásokon magában jól szórakozik, mondja valaki azt, hogy nincs tehetsége ahhoz, hogy igenis felhívja magára a figyelmet. Már éppen a külső helyiségen gondolkodik, mikor elétoppan egy nőstény. Nem egészen ilyen ismerkedésre gondolt, de üsse kavics, rá aztán senki ne mondja, hogy nem tudja, mi az illem, amikor kell. Akkor is csupa bűbáj, amikor tulajdonképpen leribancozzák, nem nagyon hatja meg a dolog, pontosan tudja, mit vett fel, és tessék. Mit ért el vele? Azt, amit akart, bármilyen fiatal is. Más esélye nem nagyon lett volna arra, hogy a nagy öregek egyáltalán szóba álljanak vele. Valahol el kell kezdeni, és ha ez a saját módszereivel megy, akkor úgy. -Komolyan? Hála az égnek, így jár az, aki utolsó percre hagyja a ruhabeszerzést. Látod? Erre is azt mondták, gengszteröltözék, na de könyörgöm. Egy kérésem van csak, ne legyen földig érő, azért vénkisasszonynak még fiatal vagyok. Mehetünk, de a kalap marad. Megkérlek, megmondod majd, melyik áll jól és melyik nem? Rá aztán senki ne mondja, hogy lejáratja Castort, egyenesen bájos, közvetlen és barátságos, ráadásul még lelkesedik is azért, hogy valaki van olyan jó, és segít rajta. Indulásra kész, és akkor jöhet a ruhapróba, amit nem biztos, hogy két perc alatt megold, hiszen nőstény, tehát mindent meg kell nézni, ami csak egy kicsit is számításba jöhet.
Végül hagytam, hogy magával húzzon, mert mást úgysem nagyon tehettem ellene. Jelenetet rendezni most nem akartam, erő tekintetében pedig esélyem sem lett volna ellene, hiába tartoztam a Muszklik vérvonalába. Azért a röpke ötszáz évnyi korkülönbség továbbra is ott feszült közöttünk, akárhonnan néztem is. Biztos voltam benne, hogy egyből felfigyelnének ránk, ha elkezdeném kirángatni a kezemet a szorításból, méghozzá feltűnően. Csoda, hogy nem tűnt fel senkinek az sem, hogy kicsit húzattam magam, amíg a pult irányába tartottunk, de ennyire azért már nem akartam megkönnyíteni a helyzetet. - Nem hiszem, hogy ok nélkül ártana nekem… hiszen nem tettem ellene semmit – forgattam a szemeimet rosszallóan, miközben fél kezemmel rátámaszkodtam a pultra. Biztos ugyan nem lehettem abban, hogy mennyire igazak a szavaim, de nem is akartam rágondolni. Egyszerűen ostobaságnak tartottam, hogy inkább rejtene el, minthogy felvállaljon. Valahol azért még sértőnek is mondhatnám, de nem mentem most ebbe bele, szerintem bőven kiérezte a korábbi reakciómból és a szavaimból is egyaránt. Helyes, pontosan ez volt a célom vele! – Úgyhogy igenis rejtegetsz! – zártam le a vitát ezzel az egyszerű megállapítással, mint aki nem tűr ellentmondást. Végül hagytam, hadd merjen nekem a puncsból, addig pedig a szőke hajú nő után fordultam. Nem bámultam őt, egyszerűen csak az eszembe véstem a kinézetét, az illatát, az energiáinak azt a részét, amit eddig érzékeltem. Legalábbis addig, amíg apám ki nem mondta, hogy kihez volt szerencsénk az imént. Egy kicsit még félre is nyeltem, hiszen idő közben kortyoltam egyet a poharamból, hogy addig is lefoglaljam magam. - Tényleg mindenki itt van? – dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül. – Egészen szimpatikus nő – állapítottam meg végül elmerengve azon, amit eddig láttam belőle. A viselkedése könnyed volt és közvetlen. Az ilyesmit jelen esetben értékeltem, máskor talán bosszantott volna egy kicsit, mivel én annyira hangulatember voltam, hogy nem mindig szerettem az efféle közeledést. Nem is viseltem jól minden esetben, de ez már azt hiszem, hogy az egyéni problémám volt. - Így inkább kihátrálsz és elmenekülsz a helyzet elől? – vontam fel a szemöldökömet. Most egy egészen kicsit csalódtam, mert rám ez a viselkedés nem volt jellemző akkor sem, ha valamelyik szerettemről volt szó. Sőt, különösen akkor nem, bár jelenleg ezeknek a személyeknek a száma igencsak csekély volt. – Gondolod, hogy képesek lennének nekem ártani csak ezért? – némi meglepettség talán kicsendült a hangomból, de miért is lepődtem meg ezen? Én is számtalanszor tettem már ilyet, pedig nem éltem meg nyolcszáz évet, hogy összegyűljön bennem ki tudja, hogy hányféle érzés. – Egyébként Declan nem tűnt túlzottan ellenségesnek velem. Inkább érdeklődő volt… - szándékosan nem neveztem a továbbiakban Sangilaknak, mert nem tudhattam, hogy ki hallja és ki nem. Ettől függetlenül azonban reméltem, hogy így is nagyon jól tudja a mellettem álló férfi, hogy kiről is beszéltem. – Nem hiszem, hogy ártani akarna nekem – vontam le végül a következtetést. - Lassan az egész családodat megismerem… - jegyeztem meg pusztán mellékesen, amire két korty között gondoltam.
A legjobb, amit tehetek az az, hogy próbálom elengedni a fülem mellett a lányom érveit. Ráhagyom, gondolja csak, hogy rejtegetem, holott szerintem ez nem erről szól. Vagyis nem csak erről. Ráfoghatnám arra, hogy fiatal még, hogy kevés dolgot tud és ismer úgy, mint én vagy a Testvéreim. A további veszekedéstől Eska megjelenése ment meg minket, szóval mire újra odáig jutok, hogy csak a lányomnak szentelhessem a figyelmem, némileg higgadtabban tudok hozzáállni a kérdéshez. - Úgy fest... - jegyzem meg egészen kelletlenül arra, hogy mindenki itt van - Igen, ő az. Ő... nem fog ártani nekünk. Teszem hozzá elmélázva, illetve inkább csak reménykedve, hiszen ennyiből kár lenne bármilyen következtetést levonni. Mindazonáltal ha később valóban táncolni fogunk, talán határozottabbá válhat ezen gondolatom is. Menekülés, megint ez a menekülés... Nem esek, nem eshetek bele ugyanabba a hibába, mint amibe akkor, amikor elhagytam őket. Én nem menekülök. Lemondóan megcsóválom a fejem. - Nézd, abban igazad van, hogy talán kár lenne a régi időkből kiindulnom, Holly. De ne felejsd el, hogy túlságosan sok idő telt el, mióta utoljára találkoztunk, és ha csak magamból indulok ki... - halkítom lejjebb a hangomat - A Szellemek tudják, kiből mi vált fél évezred alatt. Úgyhogy amíg nem tudok többet, igenis a rosszabbat fogom feltételezni. Ahhoz nem tudok mit hozzáfűzni, hogy Sangilak... Declan pontosan milyen képet mutatott magáról. Holly nem ismeri. Ő nem látta a dühét, őt nem akarta igába hajtani, ő nem volt ott, amikor Alignak megölése ellen uszított mindünket... Nem tudja, milyen volt, amikor az elsőszülött fiát veszítette el, és akkor sem, amikor úgy bánt a kisebbel, mintha nem is létezett volna. Javított rajta a halál? Kötve hiszem. - Jobbára... - kortyolok én is - Gondolom másra sem vágysz, mint tizenkét nagybácsira és nagynénire. Próbálom némi könnyed humorral fűszerezni a beszélgetés végét, mert tényleg nem szeretném, ha ez az este teljes kudarcba fulladna, még akkor sem, ha továbbra is túlzottan sok a kíváncsi szem körülöttünk. - Egyszer majd átjöhetnél hozzám, ha lenne kedved. Akkor legalább azt is megismernéd, akit tényleg a családomnak tekintek. Próbálom finoman előre vetíteni egy következő közös program lehetőségét, bár az egyszer biztos, hogy inkább nem fogok zuhanyozni a találkozó előtt. Az pedig túlzottan szép Álom volna, hogy egy négyes találkozót megszervezzünk, ahogy Abigail is jelen tudna lenni.
Még mindig nem voltam hajlandó elfogadni, sem pedig megérteni azt, hogy mi értelme ennek az egésznek. Akár az egész városban összefuthattam volna bármelyik Elsővel, és még csak nem is tudnék róla, hogy kit rejt a fiatalos külső, vagy a kevesebbet mutató energia. Mégsem lenne semmi bajom valószínűleg, bár akkor nem is látnának együtt az apámmal, amitől érdekessé válhatnék számukra. Szerintem benne volt a pakliban már az elején is, hogy valamelyikük megjelenik itt, noha arra én sem számítottam, hogy majdnem mindegyik. - Rendben! – hagytam rá, mert ezért igazából nem tudtam hibáztatni. Nekem is szokásom volt mindig a legrosszabbat feltételezni elsőként, mert akkor nem csalódhattam olyan nagyot. Nem éppen jó szokás, de attól még így volt és ezzel nem tudtam mit kezdeni. – Attól még nem kerülhetjük el őket folyton, én bárhol találkozhatnék valamelyikkel a városban, amikor itt járok – vetettem fel én is olyan halkan, ahogyan ő beszélt. Úgy voltam vele, hogy ha már megfogalmazódott bennem ez a gondolat, akkor neki is a tudomására hozom. Ártani biztosan nem árthat, ha számol ezzel az eshetőséggel is. – Nem lehetsz ott mindig mellettem, és nem is viselném el, ha valaki állandóan védelmezni akarna – kötöttem ki már jó előre, mielőtt eszébe jutna valami efféle megoldás. - Sosem volt nagy családom… - vontam meg kecsesen a vállaimat, majd ajkaim szegletében megjelent egy halovány mosoly. Ez volt az a kényes téma, amiről nem szerettem beszélgetni és valószínűleg ő sem nagyon. Ettől azonban még nem érdekeltek kevésbé az Alapítók. – Viszont ki más lenne olyan szerencsés, hogy ilyen rokonsága van? – próbáltam elviccelni, pedig nagyon is komoly volt. Nálam viszont sokszor nagyobb volt a kíváncsiság, mint a józanész. Ez már csak ilyen… - Miért, olyan is van? – kérdeztem kissé meglepetten, mert eddig erről nem esett szó közöttünk, csupán Abigailről. – És ki az? – érdeklődtem tovább, egyelőre még nem adva választ arra, hogy átmegyek-e majd hozzá, vagy sem. Egyébként nagyon kíváncsi voltam rá, hogy hol él, milyen körülmények között és nem utolsó sorban, hogy kivel. Így hát hajlottam arra, hogy éljek a lehetőséggel, az ember lakhelye amúgy is elég beszédes tudott lenni a tulajdonosával kapcsolatban, én meg sok dolgot nem tudtam még róla, hiába mesélt. Ha már volt rá lehetőségem, hogy megismerjem őt olyan sok év után, akkor nem akartam elzárkózni úgy, mint az elején. Ha valami nem fog tetszeni, úgysem fog sokba telni, hogy sarkon forduljak és ezúttal én legyek az, aki kisétál az életében. Szerencsére ennyire még nem kezdtem el ragaszkodni hozzá, inkább olyan volt, mint egy régi ismerős, vagy egy új, akit csak most készülök közelebbről is megismerni.
Nyár köszöntő bál. Nem meglepő módon még egyetlen bálhoz sem volt szerencsém személyesen, és ami azt illeti, Sakariék se tartoztak a nagy bálozók közé, így elvétve szemlélődhettem ilyen jellegű rendezvényeken. Egyedül mindenesetre be nem tettem volna a lábam, a kíváncsiság, az életérzés és az új dolgok testközeli megtapasztalása viszont fűtött. Éppen ezért felzargattam az én drága nővérem, hogy ha nincs jobb dolga, érezzük kicsit jól magunkat - a legutóbbi gyászos találkozásunk, elmélkedésünk és szomorkodásunk emlékét halványítandó. A megbeszélt időre érte mentem, kiélvezve, hogy tudok vezetni, s hogy életemben először van rajtam elegáns ruha, valamint olyan cipő, ami szabályosan összeragasztja az ujjaim. Még ezt is képes vagyok élvezni. A bál témáját nézve már csak akkor lehetnénk jobbak, ha korabeli kocsival furikáznánk, de az már tényleg túl tökéletes lenne. - Még jó, hogy én vagyok a a fő-Muszkli - ingattam a fejem, amikor megláttam Yee-t, majd üdvözésképp megöleltem. - Túl csinos vagy - mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót és már mentünk is.
A kúria bejárata előtt aztán úgy éreztem magam, mint aki nem hivatalos családi nagy összejövetelre érkezett, ahol majdnem teljes a paletta. Édes szellemek... kicsit sok az egy épületre jutó Vérvonalalapítók száma! Annakpok, Eksa, Tipvigut, Unalaq, Kaskae, Kilaun... Yee-hez fordultam, aki belém karolva állt mellettem. ~ Te ezt tudtad? - Mert én nem! Így sem kétségbeejtő a helyzet, egyszerűen meglepődtem, s kissé úgy érzem magam, mint aki strandfelszerelésben állt ki a frontvonalra. Hello, család, élek! Ha ennek fele annyira örültök, mint én, már szép ez az este. A pajzsom elrejtette erőm nagy részét, kétszáz év körüli fiatalka farkasnak érződhettem, szeretem minél jobban elrejteni a korom, bár a megbújás nem az én mesterségem. Kiváltképp szolid két méteres magasságom mellett. Enyhén feszültnek éreztem magam, hiszen egy-két kivételtől eltekintve szinte mindenkit most látok először évszázadok óta, s kissé családi fekete bárányként sejtem magam - ami jelenlegi bőrszínemre nézve igen helytálló.
Kilaunt öröm viszontlátni, ez kétségtelen, és láthatólag a farkasaink sem restek lelkesen üdvözölni egymást, szóval ilyen téren mindenképpen pozitív a nap, még ha egyébként legszívesebben ki sem dugtam volna az orrom a szobámból. Nem mondom, hogy nem lep meg a kis csikasz a szavaival, de annál jobb, nem kell elkezdenem fegyelmezni egy ovist a saját házamban. Mégsem olyan pocsék ez a nap. Mondjuk, amikor vénkisasszonyosnak titulálja a hosszú ruhát, sóhajtok egy nagyot. Nem baj, ezen igazán nincs jogom kiakadni ennyi évvel a hátam mögött, nemde? - Rövid ruha rendel, értettem. Eresztek meg egy mosolyt felé. - Akkor, erre! Mutatok kifelé a helyiségből, a boltot belülről is meg lehet közelíteni, szóval egyszerűbb átmenni oda így, még ha meg is látja némely egyéb részletét a háznak. Amilyen kis kotnyelesnek tűnik, könnyen lehet, hogy egyébként is elkószálna. - Bőven van miből válogatnod egyébként, szóval nem kell férni, hogy nem találjuk meg a megfelelőt. Nem tudom, honnan szerezted, amit viselsz, de sok köze nincsen a 20-as évekhez. Maximum egy gengszter ágyasa lehetnél benne, nem mondom, annak is meg vannak a maga előnyei, de ez még mindig nem egy pizsiparty. Pont azért nem török egyértelműen pálcát fölötte, mert holt biztos, hogy egy említett témájú rendezvényre én is valami hasonlóban villantanám meg hószín bőrömet. Nem hibáztatom, hogy próbálgatja a határait, mindenkire ráfér, így legalább tanul, ha mást nem, a másokkal való interakcióját fejleszti. - És persze, hogy megmondom, melyik áll jól, nem kell aggódni. Kifelé menet észlelem Yee-t és Sangilakot is, és nem én volnék, ha csak úgy elsétálnék mellettük, szóval pár pillanatra megállok előttük, és egy-egy puszival üdvözlöm a testvérpárt. - Üdv Nektek szerény hajlékomban, érezzétek jól magatokat! Yeet futólag meg is ölelem, őt nagyon szerettem régen, nem hiszem, hogy túl sokat változott volna, majd mikor végül ellépek mellettük, még Sangilak vállát is megszorítom, ez amolyan, örülök, hogy köztünk vagy újra jellegű dolog, és részemről nem is áll szándékomban a múlt miatt most ellenségeskedni. Már indulok is tovább Norinával, és beszabadítom a boltomba. Pillanatok alatt termek a megfelelő sornál, ahol nem csak jelmezek, de kiegészítők is vannak, főképp fejdíszek, csinos kis napernyők, cipők, parókák, ékszerek. - Ha valami kicsit is tetszik, ne habozz, vedd le, felpróbálod, megnézzük, aztán válogatunk. Időnk van. Amúgy, hogy hívnak? Kérdezek rá, közben kezd gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. - Pár perc és jövök, addig válogass csak. Aztán már sietek is ki, és útba ejtem a legközelebbi mosdót, ilyen komolyan nincs, még jó, hogy itthon vagyok. Nem elég, hogy nem bírtam ki a dolgot, és ki kellett hámoznom magam a ruhámból, ez a rettenet, szutyok wc most képes eldugulni. Remek. Még jó, hogy itt lakom, és marhára nem érdekel a dolog, fogom magam, és kívülről kulcsra zárom a helyiséget, legyen a holnap problémája a dugulás elhárítás… Így viszont eltelik vagy tíz perc, mire sikerül visszatalálnom Norinához…
Nem mondom azt, hogy egyáltalán nem izgultam, de azért igyekeztem nem túlzásba vinni a dolgot, amúgy sem vagyok teljes mértékben a külső megjelenés rabja. A ruhát azonban így is elég nehéz volt kiválasztani, ez volt az egyetlen elviselhető, bár a színe lehetne kicsit kellemesebb árnyalatú, de nem akartam több időt ilyesmivel tölteni. A megbeszélt időpontban már úta készen álldogálltam a nappaliban, nem pepecseltem túl sokat a dologgal. Egy kicsiny dobozzal a kezemben sietek Sangilak elé, hogy öleléssel és egy arcra puszival köszöntsem. - Egy kis ajándék - nyújtom felé a dobozt, ajkaimon széles mosollyal. Ha felnyitja a fedelét, a dobozban egy, a ruhámmal megegyező színű nyakkendőt talál, mert igen, én adok az ilyesmire és nem árt, ha tudják, kihez is tartozom. Ebbe mondjuk vicces kissé belegondolni, de ha már a szavait hallom.. akkor lehet nem árt. - Köszönöm - biccentek a szavaim mellé, noha egyáltalán nem ez volt a célom, nem volt soha kenyerem, hogy kitűnjek a tömegből, pláne nem ilyen módon, a szavak mégis nagyon jól esnek. Ha elfogadja a nyakkendőt és felveszi, segítek megkötni, ha igényli, majd az autóba szállva indultunk meg a Kúria felé.
A kavargó energiák közül kivillanó ismerősök felismerése számomra is ugyanolyan meglepő. Azt tudtam, hogy Kilaun eljön, hiszen mondta nekem is, na de hogy szinte mindannyian itt legyünk.. Mintha valami családi összejövetelre érkeztünk volna. A kérdést hallva megcsóválom a fejem, a pillanatnyi ledöbbenésem is tökéletesen megfelelne válasz gyanánt. Végül haloványan emosolyodom és meglapogatom kicsit a karját. - Csak nyugi, nem lesz semmi gond. - Itt vagyok, mint mindig, remélem ezzel tisztában van. Belé karolva indulok el befelé, fogalmam sincsen, mi fog odabent várni, de talán felesleges is ilyen miatt aggódni. Szórakozni jöttünk ide, ez egy bál és hiába van itt szinte mindenki, akkor sem fogok ezen görcsölni és nagyon bízom benne, hogy nem lesz semmi probléma. Hiába tipegek magas sarkakon, akkor is jóval alacsonyabb vagyok az öcsménél, ami jelen esetben kissé komikusan hathat, de nem foglalkozom ezzel sem. - Nahát, szervusz! - tágra nyílt szemekkel, vidáman mosolyogva nyomok én is puszit Eska arcára, de nem ám olyan típusút, amit a mai fiatalok művelnek. Az ölelést viszonzom, csillogó tekintetem fut gyorsan végig rajta. - Nagyon szépen köszönjük. Remélem még összefutunk. - Nem holmi illemkör, tényleg bízom benne, hogy lesz még lehetőségünk legalább pár szót váltani egymással, mert fontos volt nekem régebben, szeretnék vele beszélgetni egy kicsit. Viszont most nem tartom fel, látom siet, szóval csak mosolyogva pillantok utána és Sangilak is érezheti, hogy kellemes érzéssel töltött el a régi ismerős viszont látása, főként az, hogy ilyen kedvesen köszöntött minket. Beérve az irányítás az öcsémé, bár javaslom, keressünk valami italt, aztán pedig szépen sorjában köszönthetjük a régen látott ismerősöket.
Egy bál, ami a füstös Chicago-t idézi? Ugyan nem voltam abban az időben már Chicagoban, amikor a szesztilalom életbe lépett, de a városnak fontos szerepe van az életemben, ezért nem tehettem meg, hogy egy ilyen eseményt kihagyjak... és egyébként is. Nekem szinte kötelező ilyen eseményeken a megjelenés. Talán Fairbanks a világnak egy olyan szeglete volt eddig, ahol még nem ismertek… de magamat ismerve ez már nem lesz sokáig így. Castor megengedte, hogy a városban leledzek, és nem vagyok ezt rest kihasználni. A városban mindenki a bálról beszélt, ezért nem volt nehéz kideríteni, hol is lesz pontosan. Taxival hozattam el magam a szállodából, és a kúriánál kiszállva érdeklődőn pillantottam végig az épületen. Tetszik. Néha egy kicsit szentimentális vagyok, de hát szeretek nosztalgiázni, és ez a kúria eszembe juttat néhány régebbi emléket. Nem igazgatom se a frizurámat, se a ruhámat, mert mindkettő teljesen tökéletes! Sötét hajam enyhén hullámozva omlik vállaimra és a hátamra. Nem túl giccses fejdíszt választottam magamnak, a hangsúlyt inkább a ruhámra akartam fektetni. Az aranyláncok a dekoltázsomra, az ezüstösen csillanó flitterek pedig a neccbe bújtatott combjaimra vonja a figyelmet. Lazán tartom könyökhajlatomban a fekete boát, miközben belépek az épület ajtaján. - Jó estét! – Köszöntök. A bál már tart, ami engem egyáltalán nem zavar, mert nem szeretek sehova se elsőként érkezni. A vonásaim nagyon jellegzetesek. Az ereimben csörgedező arab vért le se tagadhatnám… de miért is tenném? Büszke vagyok származásomra, még ha néha inkább vált hátrányomra, mint előnyömre a múltban.. akkor is! Nagyot szippantok a levegőből, hagyom tüdőmet a különböző szagokban fürdőzni, s ajkaimra elégedett vigyor ül ki, amikor megérzem, hogy bizony nem én vagyok az egyetlen, aki a fajtámat képviselem itt ma este. Elsiklok kecses léptekkel az egyik pincér mellett, utána fordulva kapok le egy martinit a tálcájáról, majd a lendülettel megfordulva a tengelyem körül kiveszem az olivabogyós pálcikát a pohárból, és fogaimmal lehúzom. Imádom az olivabogyót. Mire a következő pincérig elérek, már kiiszom a poharam tartalmát is, és megszabadulok tőle. Hogy mi itt a szokás? Egyáltalán nem érdekel. Én nem vagyok az a fajta, aki reménykedve pislog a környezetére, hogy talán felkéri valaki táncolni az esete folyamán… A táncolók felé veszem az irányt, és magam is becsatlakozok közéjük…
Bevallom őszintén, igazán meghökkentő, hogy ennyire könnyedén igazat ad, rám hagyja a gondolatmenetet. Néhány pillanatig megilletődve pislogok, aztán belátva az egyenlő helyzetet, végül is szelíd mosollyal nyugtázom, aztán lágy és törődő mozdulattal végigsimítok a lányom felkarján. - Távol álljon tőlem, hogy őrkutyaként lihegjek a sarkadban, Holly. - teszem hozzá még mindig mosolyogva - Egyezzünk ki egy döntetlenben, mit szólsz? Bár számomra ez a döntetlen inkább azt takarja, hogy amíg együtt vagyunk, valahol azért fenntartom a jogot arra, hogyha olyan a helyzet, akkor igenis fellépjek, de nyilván, a magánélete minden szegmensébe ha akarnék, se tudnék beavatkozni. Ez az este kiemelten "veszélyes", de ahhoz épp elég nagy ez a város, hogy az ilyen közösségi eseményeken kívül lehetőség szerint ne szaladjon bele nem kívánatos személyekbe. - Végül is... Tizenkét nagynéni és nagybácsi az már valami. Nevetem el magam egészen halkan, és egy röpke pillanatig a cipőmet fixírozom, aztán az ő ruhájának szegélyét, mielőtt elhangozna a kérdése, és én újra el nem csípném a tekintetét. - Eeyeekalduk. Motyogom az orrom alatt - és már előre félek attól, hogy mit kapok azért, hogy bár van egy feleségem - az édesanyja hasonmása -, én mégis egy másik nővel élek együtt. Igen, ezt már lezongoráztuk, hála a pompás időérzékünknek, a fürdőszobának és annak a fránya törülközőnek és a meztelenségemnek. Még mindig elszégyenlem magam, ha eszembe jut, főleg azért, mert nem is volt olyan régen. - Már gyerekkorunkban elég közel álltunk egymáshoz, ez később is megmaradt, most pedig ő az aki... - töprengek zavartan, és kortyolok gyorsan a puncsból - Segít nekem. Egy súlycsoportban van velem, nem vet meg a "problémáim" miatt, és... Tudod. Húzom el a számat kissé, mert rögtön eszembe jut a lányommal való első találkozás. Hát igen, az "olyan" esetekben szorulok segítségre, bár szerintem Holly ezt anélkül is tudja, hogy ki kellene mondanom. - Nos... Most, hogy felfrissültünk, mit szeretnél csinálni? Körbenézzünk, beszélgessünk, mutassalak be vagy... táncoljunk? Kimennél levegőzni esetleg? Érdeklődök, és igyekszem felsorolni az összes lehetőséget, ami eszembe jut, hogy a kedvében járhassak egy kissé. Amikor azonban indulnánk a választott elfoglaltság felé, úgy állok meg hirtelen, mintha falnak ütköznék. Édes Tupilekem... Legfeljebb Illúzióval tudnám semissé tenni a szívem felgyorsult vágtájának hangját, a nyakamon lüktető ütőér eszeveszett rohanását. - Itt van. Csak ennyit tudok kinyögni, egy szóval se többet, mielőtt egészen lassan elkezdeném forgatni a fejemet, hogy megtaláljam Őt. Őket, ha pontos akarok lenni. Yee szinte elveszik a fekete férfialak mellett - én is voltam fekete, kétszer is, Sangilak pedig most nagyon hasonlatosan fest Kayode énemhez: fiatal, erős, magas... Tehát ő lenne a lányom kedvese. Mit beszélek! Dehogy, csak a teste, te jó ég... Menekülnöm kellene? Elfutni, elnézést kérve bújni valaki szoknyája mögé? Megkereshetném Eskát, talán... Kimehetnék Kaskae társaságába, hiszen mégis... És mi lenne a vége? Újra rongybabaként rángatnám a lányomat, mint valami bábjátékos, és nem akarom megengedni magamnak, hogy megint veszekedni kezdjünk, amikor éppen most simítottunk el mindent. Látszólag. ~ Nem úgy volt, hogy nincs kedved jönni? ~ Üzenek kissé durcásan Yee-nek, remélem, hogy meghallja - de a duzzogásomon átsüt, hogy mennyire tartok az öccsétől jelen állapotainkban. ~ Itt van a lányom, Yee! Ráadásul most tudtam meg, hogy az öcsédet a volt kedvese testében hívták újra életre, szóval remélem, hogy még mindig olyan jó hatással vagy rá, mint régen... ~ Informálom le a nőstényt, és meglehet, hogy számára ez nem jelent sokat, én mégis úgy érzem, hogy ennél nagyobb kelepcébe ha megrendezték volna, akkor se tudtam volna belesétálni. Holly felé fordulok lassan és kimérten. - Szeretnél odamenni? Úgy látszik, hogy tőmondatoknál többre nem futja, hogyha kimondott szóval kell kommunikálni - de nézzék el nekem, mert pontosan olyan, mintha Sangilak ökle gyűrődne gombóccá a torkomban.
Apró örömök, amik nem csak abból állnak, hogy körbenéz az ember lánya, hanem abból is, hogy kis nyikhajként akkor is felhívja magára a figyelmet, ha nem is tett semmit. Na jó, de, az ügy érdekében a világ legribacosabb öltözékét találta meg, de legalább elmondhatja, hogy az idősebbek nem nézték levegőnek. Nagy teljesítmény, akárhonnan is nézi, maximum nem mindenki értékeli. A szavaival láthatóan meglepi az idősebb nőstényt, valószínűleg nem erre számított, hanem mérhetetlen tiltakozásra, mint az a korosztályától megszokott dolog, viszont ő azért ha lehet, a kis fejét is használja... néha. -Igen, olyat szerenék, ha lehet. Nem túl rövid, nem ilyen... hm... kurvás, és nem is uszály. Az takarításra kiváló, mindent összeszed, és hatalmas esésekre is megfelel. Mosolyogva és boldogan követi a nőstényt, és ahogy elindul, kétséget sem hagy afelől, hogy bizony ő a házigazda. Ismeri a járást, és olyan útvonalon indul el, ami elméletben le van zárva a kíváncsi tekintetek elől. Ezidáig, mert abban a kegyben részesülhet, hogy engedéllyel nézhet szét, ha csak futólag is. Mindent megjegyez, amit csak lehet, ugyan neki kicsit giccses az egész, de ettől függetlenül azért gyönyörű. -Ezt? A legutolsó nyitvatartó jelmezkölcsönzőből. Jobban jártam volna, ha egy ismerőstől kérek kölcsön egy ruhát, na sebaj. Igen, tényleg, bár ez maga a kettősség, mert a ruha tükröz valamit, én pedig addig nem mondok igent senkinek, míg azt nem tudom rá mondani, na ő FÉRFI. Dana is vigyorgott, mikor ezt a kollekciót húzta magára, teljes mértékben egyetértettek abban, hogy ha mással nem is, ezzel tutira eléri majd, hogy legalább megjegyezzék maguknak. Stimmel. Amilyen fiatal, más esélye nem nagyon lehetett volna, hiszen ahogy elnézi, meglepően sok az idős farkas, számára teljesen idegenek, és ez meglehetősen fura. Hirtelen megszaporodtak. -Köszönöm. Újabb bájos mosoly, mert hát na, más lehet, elhajtotta volna a búsba, ez a nőstény pedig nem tette meg. Az érkezőket is alaposan megfigyeli, ők is idegenek, de a "segítségének" nem azok. Új falka érkezett volna a városba? Castor erről tud egyáltalán? Itt nőtt fel, azért nem akkora a város, hogy ennyi idő alatt ne jegyezze meg az ismerősebb arcokat, vagy ne érezze, ha valakik valamilyen formán teljes mértékben ismeretlenek. -Jó estét! Köszön, hiszen alap, ő nem lesz tiszteletlen, de figyel. Ez nem csak amolyan udvariassági köszöntés volt, tiszta sor. Puhatolóznak talán? Nem tudja, de azért nem árt ezt is megjegyezni, aztán majd jelzi Castornak, hogy sok-sok idegent látott a bálon. Oké, hogy Fairbanks szép kis város, na de túlságosan felkapott lett az utóbbi időben, annyira, mint még soha. A bolthoz érve elvigyorodik, itt aztán kedvére próbálgathat, tényleg minden van, vagyis biztos, hogy találnak megfelelő darabot. -Óriási, mennyi minden. Köszönöm szépen, örök hálám. Jaj, bocsánat, Nori vagyok. Norina de Luca. A válogatással nem lesz problémája, szép ruhaköltemények vannak, el fog veszni bennük egy kis ideig, az egészen biztos. Bemutatkozik, ne tűnjön már illetlennek, kezet nyújt a nősténynek, és ezt a percet fel fogja írni valahová. Először mondta ki az apja nevét úgy, hogy a sajátját biggyesztette mellé. Elvégre ez szerepel a személyin, tartania kell magát hozzá, ráadásul tényleg nem akar szégyent hozni rá. Talál egy ruhát, amit azonnal felpróbál, végül elveti, és egy másikat fedez fel, ami van feketében és tűzpirosban is. Amikor a nőstény visszaér, máris elé libben. -Találtam egyet. Ő? Nem túl kihívó, mégis kiemeli a szőkeségét, a bőre fehérségét, vagyis majdnem ott tart, ahol az előző ruhával, csak szolídabban. Mocsok módon tudja, hogy mi az, amiért akárhogyan is, de csak megnézik, ha egy pillanatra is. A boához nem ragaszkodik, bár azt is hagyja egyelőre a kezében, a feketét, és a fejpántot is meghagyja annak. Várja a reakciót.
Norina (egyelőre, említés szinten még egy-ketten, Emmának beköszönés)
Láttam, miben libbent ki Norina a hotelből, jó önégetést aranyom! Szinte látom a holnapi újságban: Kicsi lány, nagy botrány - Celebsors (3740. rész). Ha van "esze" még, az új nevét is meglobogtatja, hadd legyen teljes a siker és kapjunk páran agyvérzést. Utána kéne mennem, mi? Áh, páran már úgyis elfurikáztak tőlünk is lötyögni, én meg nem vagyok bébicsősz. Csak a vérvonaltestvére, juhé! Nagy sóhaj közepette kanalaztam fel magam a társalgó egyik foteljéből, hogy előadjam a jófej felem. Utáltam, hogy ehhez még puccba is kellett vágnom magam, de senkinek egy fél szava ne lehessen - már csak azért se, mert így is morcos vagyok, a beszólásokat, megjegyzéseket nem a legszebb oldalammal honorálnám. Kinyaltam magam, hogy ne úgy nézek ki, mint egy ágról szakad, bűnszövetkezeti tag, ezzel pedig lemondhattam a motorról is. Problémáztam mindenen, mint egy havibajos csitri.
Minden lelkesedést mellőzve gurultam be a kúriához egy rakás flancos kocsi közé a saját flancos kocsimmal. Az egyetlen, ami megment ezen az estén a totális rosszkedvtől, az a zene és Chicago. Köszönöm! Nem borult tőle virágba a hangulatom, de nem is romlott tovább, emellett enyhe nosztalgia hullámzott bennem. Szentimentalizmusom tetőfoka: hiányzik az a redvás város! Éreztem Faye-t, Emmát, Sofiát, két hegyi nőstényt... annyi farkast, hogy meg mertem kockáztatni, ember nincs is a társaságban, egy idő után nem is próbáltam kibogarászni, hogy ki merre és kivel van. Itt-ott megcsapott egy-egy ismerős energia, pár vészesen nagy és idegen, ám pár perc elteltével teljes lett az adászavar. Ilyen kavalkádban kiszúrni egy kölyköt művészet lesz, kb mint tűt a szénakazalban. ~ Jó munkát! ~ küldöm Emma felé, mintegy üdvözlésképp, amikor megláttam, hogy szorgosan készíti a képeket. A szám sarka egy röpke pillanatra, alig észrevehetően fölfelé görbült, aztán haladtam is tovább az én "drága" húgom keresésére. Mire sikerült kiszűrnöm - ráadásul nem is ebben a helyiségben volt! -, már megittam egy nagy pohár narancslevet és vagy háromszor besétáltam a placcot. Elég volt egy másodpercnyi kapcsolat, hogy már küldjem is felé mindennemű testvéri szeretettől mentesen a szavaimat. ~ Hol a jó életben vagy? Máris akadt kuncsaftod? ~ És én még úgy indultam neki, hogy a jófej felem hozom... Arcom se rezzent, olyan illedelmes, semmitmondó arckifejezéssel pásztáztam a jelenlévőket, hogy jó eséllyel senki ki nem találta volna, mit csacsogok épp gondolatban.
Egy időre ugyan háttérbe vonultam, meghagyva egy kis teret Kilaunnak és a nőnek. Néha kellemes azért külső szemlélőként nézni a körülöttünk lévő embereket, én sem voltam ezzel másként. Legalábbis addig biztosan nem, amíg meg nem éreztem annak az érkezését, akire egyáltalán nem számítottam. Furcsa módon azonban rá kellett jönnöm, hogy valahol mégis szerettem volna találkozni Sangilakkal, hiszen a legutóbbi kertemben tett sétája óta nem igazán volt szerencsénk egymáshoz. Hogy sajnáltam volna? Igen, még az is lehet, hogy ez lenne rá a legjobb szó, mert valahol tényleg szerettem volna, ha megejthetünk egy újabb találkozást. Talán nem ugyanaz volt egyikünk teste sem, de mindez csupán a látszat. Belül ugyanazok az emberek voltunk, ha úgy vesszük. Leszámítva azokat a változásokat, amelyek bennem végbementek ez alatt a hosszú élet alatt, ami nekem adatott vele szemben. Nagyjából akkora sikerült odaérnem a páros mellé, amikor Eska távozott a túlzottan kirívóan öltözött lánnyal. A pezsgőspoharat könnyedén tartottam ujjaim között, tartásom fesztelennek hatott, belül valahol azonban mégis volt bennem némi feszültség. Ennél a találkozásnál legalább volt annyi előnyöm, hogy fel voltam öltözve és nem egy szál köntösben fogadtam a hívatlan látogatómat. - Nem számítottam rátok! – közöltem mindenféle köszönést mellőzve, de valószínűleg túlzottan nem lepődtek meg rajta. Annál is inkább, mert szavaim élét hamarosan elvette a vörösre festett ajkaimon végigfutó barátságos mosoly. – De örülök, hogy itt vagyok! – tettem hozzá, ezúttal már jóval megenyhültebben. – Régen láttalak… - szavaimat ezúttal már a sógornőmhöz intéztem, akinek az arcára nem voltam rest nyomni egy puszit is, vigyázva, hogy ne kenjem össze a rúzzsal. - Hogy vagy? – csak most fordultam Sangilak irányába, tüzetesen nézve végig rajta. Azt nem mondanám, hogy aggodalmasan, de némi feszültség mégiscsak bujkált bennem így a jelenlétében, főleg a legutóbbi találkozásunkat követően. Örültem én neki, persze, de valahogy mégis furcsa volt ilyen sok idő után. – Nem mindenki van elragadtatva tőlünk – miközben beszéltem, nagyjából Sangilak másik oldalára keveredtem. Nem karoltam ugyan belé, de elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy egyértelmű legyen bárki számára, hogy valamiféle kapcsolat fennáll közöttünk. Gondolataimból a hirtelen felém futó energia zökkentett ki. Nem volt nehéz észrevennem, hogy kitől származik. Szemöldököm egy pillanatra megugrott, ahogyan a tömegen átvágó nőstényt követtem figyelemmel. Farkasomnak sem kellett több, hogy érdeklődve szemlélje meg leszármazottját. Különös, hogy még nem volt szerencsém az enyémekhez, de most már legalább én is találkozhattam egy olyannal, aki hozzám tartozik. Egészen kezdtem megirigyelni Surát, amiért állandóan történt vele valami, amióta csak itt vagyunk. Tökéletes példa erre a templomban tett látogatása is, és ez csupán egy példa volt a sok közül. Már ezért megérte eljönni erre a rendezvényre azon túl, hogy a többiekkel is találkozhattam legalább.
A nyakkendőt köszönettel vettem át és hagytam, hogy megkösse nekem. Apróság volt, a mi időnkben erre nem is lehetett példa, s azt hiszem, most inkább azért értékeltem, mert ő adta.
Az innen-onnan érkező, ismerős energiák egyfelől megnyugvással, másfelől némi idegességgel töltenek el. Amennyire vágytam a Testvéreimmel való találkozást, olyannyira tartottam tőle, ezen a bálon pedig végképp nem számítottam rájuk. Yee halk szavai csendes megnyugvást árasztottak, éreztem, hogy oldódik a feszültség a vállamban, tartásom megszabadul a merevség nagyjától, hogy végül érdeklődve nézzek körbe. Szemlélődésemből a hozzánk Lépő Eska zökkent ki. Eeyee megelőz a kedves, üdvözlő szavakkal, így én elsőre csak finom mosollyal és enyhe főhajtással köszönök a házigazdának. - Jó újra látni téged is - mondom őszintén, s egyelőre nincs is alkalmunk tovább beszélgetni vele, mivel elsiet. Társaságunk azonban rögtön újabb akadt, szinte a semmiből felbukkant Unalaq. Úgy hiszem, egy cseppet még szoknom kell a nagy társaságot és a többiek zsúfolt jelenlétét - meg persze azt, hogy előlük semmi módon nem tudnék elrejtőzni. Vigasztalt a tudat, hogy van külső helyiség, így ha besokallnék, lesz hol kiszellőztetni a fejem. Azzal, hogy az asszonyom beállt mellém, kifejezett úgy éreztem magam kettejük között, mintha testőrséget kaptam volna, afelől viszont nem mertem esküdni, hogy engem védenek és nem a többieket tőlem. Míg ők üdvözölték egymást, kiszúrtam még két ismerőst, a szám pedig ennek megfelelően húzódott lusta, majdhogynem alattomos mosolyra. Kicsit úgy festettem, mint egy prédáját meglelő ragadozó, s ettől egy illékony pillanatra a tekintetemre is rávetült farkasom árnyéka. Az arckifejezés amilyen gyorsan jött, úgy tova is tűnt, mire Unalaq a hogylétem felől érdeklődött. - Most már remekül - mosolygok rá őszinte jókedvvel. - Csodásan festesz, el fognak irigyelni tőlem titeket - pillantok rájuk felváltva, a két nőstényre, akik a legtöbbet jelentették nekem, s jelentik talán most is. - Bocsássatok meg egy percre, azonnal jövök! Gyengéden megcirógattam Yee belém karoló kezét, egyszerre kérve, hogy engedjen, s biztosítva, hogy nem kell tartania semmitől, nem leszek meggondolatlan. Tudom magam moderálni, s épp elég ideig figyeltem az élőket, hallgattam Sakari szarkasztikus, találó valahol pedig vérlázítóan udvarias megszólalásait ahhoz, hogy némi jó modor rám ragadjon. Könnyed, ruganyos léptekkel szelem át a kitűzött távolságot, egyenesen a kedvenc apa-lánya kettősöm felé tartva. Úgy nézek rájuk, mintha nem is sejteném, Kilaunt mennyire felkavarhatta a megjelenésem. Ó, hogyne lenne róla fogalmam, hiszen Holly elárulta, hogy óva intette tőlem. - Örülök, hogy újra láthatlak - mondom halk nyugalommal Hollynak, közben viszont mintha inkább Kilaunnak címezném szavaimat, holott szemlátomást tudomást sem veszek róla. Megfogom a lány kezét, a számhoz emelem és leheletnyi csókot hintek kézfejére, szám sarkában enyhén gunyoros mosoly árnyéka bujkál. Leengedem a kezét. - Tervezek én is egy kis ünnepséget, pontos időpont még nincs, de nyár végére gondoltam. Őszintén remélem, hogy szabaddá tudod majd tenni magad - teszem hozzá mosolyogva, mialatt farkasom szinte kéjes elégedettséggel dörgöli oldalát ketrece rácsához. Tudja, hogy jönni fog, mert hozzá tartozik a benne élő szörnyeteg. Biztosra vesszük mindketten. - Ha bármi kell, megtalálsz - biccentek enyhén, s amint esetleg máshová néz, a tekintetem elkapja Kilaunét. Egy szót sem szólok, a pillantásom azonban beszédes. Tudom, hogy kid ez a lány, Álmodó, ahogy te is tudod: nem csak ő találhat rám, hanem én is bármikor őrá, amíg ezen a vidéken portyázik. Te pedig nem lehetsz mindig mellette... Tovább nem is időzök náluk, ugyanolyan természetességgel, ahogy érkeztem közéjük, távozok is. - Látod? Minden a legnagyobb rendben - biztosítom a nővéremet, amint ismét az ő és Unalaq körében állok. Ha eddig nem találták meg az italokat, akkor arrafelé terelem őket, ha igen, úgy remélem, rám is gondoltak, amennyiben nem, szerzek magamnak frissítőt.
- Rendben! – egyeztem bele végül egy bólintás kíséretében abba, hogy legyen akkor ez a kis csata közöttünk döntetlen. Inkább már megtartottam most magamnak a csípős megjegyzésemet azzal kapcsolatban, hogy nem is tudna a sarkamban loholni, mert azt nem bírnám elviselni. Inkább eltűnnék erről a környékről és magam mögött hagynék mindent szó nélkül. Nem valószínű, hogy egyhamar képes lenne rám találni, akármit tenne is meg a cél érdekében. Szerintem ezzel ő is tisztában volt, de nem rontottam volna el ezt az estét, ha már egészen jól kijöttünk most egymással. Ritka alkalom azóta, hogy megismerkedtünk egymással az üzletben, valahol talán kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy az apám még életben van. Talán… - Róla még nem nagyon hallottam – vallottam be őszintén. Bármennyire szerettem is okosnak és intelligensnek, jól tájékozottnak feltüntetni magam, azért mindenről én sem tudhattam. Ha emlékezetem nem csal, nem találkoztam még olyannal, aki az ő vérvonalába tartozott volna, így aztán ez nem is olyan meglepő. Persze egyszer végighallgattam a korábbi felkarolómtól, hogy miféle vérvonalak léteznek, de az már olyannyira régen volt, hogy nem emlékezhettem mindenre én sem. Bármennyire fáj is bevallanom, hogy nem vagyok tökéletes. - Értem! – feleltem tömören és lényegre törően, mert mást nem tehettem. – Arra gondolsz, hogy időnként szereted az őrület határára kergetni az embereket szó szerint? – kérdeztem felvont szemöldökkel, mert bizony még mindig élénken élt az emlékezetemben a sikátorban lejátszódó jelenet. Valószínűnek tartottam, hogy pontosan erre gondolt, én meg most már nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy az orra alá dörgöljem ezt a dolgot. - Nyugi! – emeltem meg a kezemet tiltakozóan, de aztán mégis elmosolyodtam. – Nagylány vagyok, van szám, tudok szólni, hogy mit szeretnék! – tájékoztattam, kissé türelemre intve magamat is. – Mutass be talán… hadd tudjam, hogy ki-kicsoda, legalább előnyben leszek sok fajtársammal szemben! – ez határozottan imponált nekem, kivételesebbnek éreztem magam, még a szokásosnál is. Nem biztos, hogy olyan jó dolog lesz, ha mindez a fejembe száll, de annyi baj legyen, igaz? Gondolataimból végül a megugró szívverés hangja és a fojtottan elrebegett közlés zökkentett ki, mire felé kaptam a fejemet. - Hogy mi? Ki? – hirtelen nem tudtam, hogy kire is gondoljak pontosan, bár a halálra vált arckifejezése láttán nem volt nehéz kitalálnom. Valahol izgalom száguldott végig a testemben, hogy újra találkozhatom azzal, aki annyira emlékeztet az életem egyik legboldogabb időszakára. És egyúttal arra is, aki nélkül nem lennék az, aki vagyok. Akinek a farkasa nélkül nem létezhetne az enyém sem. Sangilak. Mintha csak hallotta volna, a szemeim előtt már meg is jelent Declan senkiével össze nem téveszthető alakja. - Arra nem hiszem, hogy szükség lesz… - súgtam még oda, bár a válaszom úgyis az lett volna, hogy igen. Szerettem volna odamenni, bár magam sem tudnám megmondani, hogy mégis miért. Talán a kíváncsiság hajtott, talán még mindig tápláltam a test iránt valamiféle vonzalmat, vagy egyszerűen csak kapaszkodni akartam még egy kicsit azokba a bizonyos emlékekbe, amiknek az újraélésére már soha nem lesz lehetőségem. – Öhm… én is. Azt hiszem! – a mosolyom kicsit zavartnak tűnhetett általános viselkedésemmel ellentétben, de szerintem mindenki az lett volna a helyemben, aki tisztában van azzal, amivel én. Hagytam egyébként, hogy megfogja a kezemet és csókot leheljen rá, mert ebben nem volt semmi udvariatlan. Sőt, éppen ellenkezőleg! - Még nem tudom. Meglátjuk, hogy a városban leszek-e… - válaszoltam diplomatikusan, mert valami azt súgta, hogy a mellettem szobrozó apámnak valahogy nem lett volna ínyére a dolog. Nem mintha ez bármennyi befolyással bírt volna a döntésemre. – Igen, azt gondoltam. Köszönöm, kedves tőled! – újabb mosolyt préseltem ki magamból, az érezhető feszültség ellenére is.
A Páratlan Páros - és MINDEN ELSŐ kint is, bent is. (mert ez egy ilyen nap xD)
warm welcome.
- Pedig lenne mit. - csillannak fel a szemeim Yee kapcsán - De annyi baj legyen, ezt bármikor orvosolhatjuk. Világosítom fel Hollyt egy mosollyal, mert végül is biztos, hogy örülne neki. Legalább is remélem, hogy örülne neki, hiszen ha már úgy hozta az élet, hogy egy Alapító lánya, nem árt, ha úgymond... Megfelelő háttértudása van velünk, vén szamarakkal kapcsolatban. Nem mintha engem valaha is érdekelt volna a presztízs, de ő más, ő elegáns, ő intelligens és szerintem szeretne teljesen felvilágosult és kellően naprakész lenni. És ehhez minden joga meg is van - feltéve, amíg képes hallgatni mindarról, amit megosztok vele. Bár a tudat, hogy a kérésem ellenére Sangilakkal közösködött és elmondta, hogy közünk van egymáshoz, kicsit talán nem árt, ha óvatosabb leszek. De ez legyen a holnapi nap problémája. - Nos... igen. Arra. Igazítok egyet kényelmetlenül az öltönyömön, miközben kipréselem magamból a választ. Megtehetném, hogy csupán bólogatok, de azt nem tartanám valami férfias és apához méltó viselkedésnek. Vállaljuk a hibáinkat, ugye? - Jó-jó, bocsáss meg... nagylány. - pillantok rá csillogó szemekkel, a maga sajátos módján rendkívül jól esik kimondani ezt a szót. Bólintok és már indulnék is, hogy előkerítsek valakit a sokaságból, amikor megtörténik a baj.
Nem látok, nem hallok semmi mást, minden lépés közül kihallatszik az idegené, tudom, hogy közelít, a szívem pedig nem rest olyan ütemesen dobolni a bordáim alatt, mint régen a harci dobok vadászat előtt. Idejön. Egyenes háttal állok előtte, mellette, az arcom, az állkapcsom belefeszül a viselkedésébe és a közelségébe. Érzem, hogy nekem szólnak a szavak, a bőrömet marja az, hogy mindez csupán színjáték, és a lányom reakcióiból ítélve nem is akármennyire sikeres. Pontosan ettől tartottam. Hogy ezt fogja tenni vele, de hogy ennyire pofátlan legyen, hogy az orrom előtt szórakozik vele... A szemeim abban a pillanatban fordulnak át ametiszt örvénybe, ahogy a hím ajkai a lányom kezét érintik. Az arcizmom rándul, a kezem mozdul és én azon találom magam, hogy a nagy Sangilak karját szorítom úgy, ahogyan csak Mi vagyunk képesek, úgy, hogy csak talán az ő rettegett szorítása lehetne erősebb az enyémnél. - Vedd le róla a kezed! Mintha Tipvigut Jégvihara dörrenne bele a bálterembe, nem tudatos, s hogy csak én hallom-e vagy mások is, azt nem tudnám megmondani akkor sem, ha eskü alatt vallatnának. Odabent a krémszín szörnyeteg idegesen dobbant, fújtat, mert kevés olyan dolog van a világon, amiért ennyire képes kiállni. De rossz az idő, rossz a hely és rosszak a résztvevő személyek is. Az aurámat egy Sangilak számára ismeretlen sötét feszültség lengi körül, mélylila, sötét, majdhogynem feketébe hajlik, és biztos vagyok abban, hogy bármelyik Testvér, aki ezt most megérzi, elgondolkodhat azon, hogy vajon hova lett Kilaun ebben a fergetegben... A Rémálmodó felébredt. Őt nem veheti semmibe, őt vele nem bábozhat kedve szerint, mert ő az, aki ezt teszi másokkal. - Sokáig aludtál Öcsém, nem hittem volna, hogy ilyen hamar visszavágysz. Az egészségesen őrült félelem átsuhan az energiáimon, de nyoma sincs. Tovatűnik, mint mindig, amikor Ő vezet. Itt nincs érdek, itt nincs érzés, csak egyetlen, hatalmas fekete folt és egy néma kacaj, rezzenéstelen közöny a világ felé, és mindenki felé, aki benne van. Pusztulj Sangilak, és pusztuljon veled minden kígyó szó, ami elhagyta a szádat - pontosan tudom, mik a céljaid, de ha össze kell ugornom a lányommal azért, hogy távol tartsam átkos nyelvedtől, akkor gondolkodás nélkül meg fogom tenni.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Júl. 07, 2014 9:20 pm-kor.
Abban a hiszemben éltem hajdan, hogy habár bátorságból szemernyi se, észből és belátásból meglehetősen bőségesen jutott Kilaunnak. Úgy tűnik, tévedtem, vagy az eltelt évek ekkora nyomot hagytak rajta, hogy azt képes már mérlegelni, mikor bölcsebb néma mozdulatlanságban kivárni egy pillanat végét. Cseppet se tetszett, hogy belekontárkodott az örökségemmel folytatott beszélgetésbe, s hogy ezzel minden bizonnyal csak fokozta Hollyban is a feszültséget. Mulatságos, nemde, hogy tulajdonképpen én idéztem elő ezt a helyzetet, mégis látszólag aggódom a lány lelki nyugalmáért. Rámarkol a karomra. Az Elsők erejével, a Mi erőnkkel, amihez rajtam kívül egyetlen Muszklié sem fogható. Tényleg, Kilaun? Komolyan így akarsz nekem ártani, valóban a fizikai erő terén próbálsz velem szembe menni? Vagy olyan ostoba, hogy megpróbálsz megakadályozni abban, hogy az örökségemhez érjek? Farkasom egyből reagál a felé szivárgó energiákra. Az övé ametiszt és éjfekete között imbolyogva mintegy fenyegetőn terjeng körülötte, az enyémet karmazsinvörösre festi a felszín alatt lappangó agresszió. Nem érdekel az aurájában beállt változás, az idegenség, az egyetlen, ami számít, hogy arcátlanul belekontárkodott valamibe, amihez az ég világon semmi köze. Holly vérfarkas viszonylatban a leszármazottam, ha meg akarom érinteni, megérintem, ha büntetni szándékozom, azt is megtehetem, ha elvenném a farkasát, senkinek nincs joga megkérdőjelezni. Én vérfarkas vagyok, alapító, amennyiben Kilaun efölé helyezi az embereknél mérvadó vérségi köteléket, úgy továbbra sincs bennünk semmi közös. Ez legalább nem változott az évek alatt. Kirántom a kezem a szorításából egy lenéző mosoly kíséretében, de rögtön el is kapom jobbommal az övét, mintha csak kezet fognánk. - Ne erőlködj - mondom az Álmodónak, már-már atyai jóindulattal, mialatt szavaim gúnytól csöpögnek, azzal megszorítom a kezét, minden finomkodás nélkül. Ha nem tett ellene semmit, és más is későn érkezett, akkor jobbja szánalmas kis papírlapként deformálódott gyűrötté markomban. Szemem karmazsinvörösen villant rá. ~ Ne kísértsd a sorsot, majd' négyszáz évnyi, tettlegesen ki nem élt harag és indulat dolgozik bennem, hadd ne kelljen mindezt Eskáék otthonában demonstrálnom, ha már eddig olyan szépen kontrolláltam. A felém küldött fagyosságra perzselő energiaörvény a válasz, ám még igyekszem tartani a kétszázas hím látszatát, holott pajzsom mintha lassan olvadásnak indult volna izzó energiáimtól. Megmutatott erőm, korom fokról fokra kúszott följebb, mint a lassú ár, ami lustasága ellenére is veszélyes. Ha így folytatom, a fiatalabb farkasok hamarosan igencsak nyugtalanná és feszélyezetté válnak, ingerlékenyebb, idegesebb kölykök pedig válthatnak is. - Nos, kedves Bátyám, az esti meséből ugyan kinőttem, de neked megengedem, hogy próbálkozz az elaltatásommal - nézek rá, épp csak nem vicsorgok, szemem sötét íriszére karmazsinvörös árnyék telepszik. - Menjünk ki. Ha nem vagy ehhez is gyáva.
~ De, úgy volt.. ~ üzenem Kilaunnak a szavakat, csendesek, kissé talán bocsánatkérőek is. Minek is szépítsem a dolgot? Eleinte tényleg úgy volt, hogy nem fogok eljönni, most pedig.. Talán inkább azért is szerettem volna itt lenni, mert ha Kilaun és Sangilak egy légtérbe kerül, talán nem árt, ha én is a közelben vagyok. Nem fogom és nem is akarom távol tartani őket egymástól, de fogalmam sincsen, meddig fajulhatnak a dolgok.. Aztán persze az is közrejátszott, hogy ideje bepótolnunk kicsit az öcsémmel azt a rengeteg időt, amíg nem láttuk egymást, egy ilyen bál pedig tökéletes alkalomnak tűnt, arról nem is beszélve, hogy mennyi mindenkivel összefuthatunk. A következő szavakra nem reagálok, csupán aprócskát bólintok, vettem az információkat és érzem, összébb zsugorodik a gyomrom. Nem lesz baj, mantráznám magamban, csakhogy ez az információ még inkább megbonyolítja a dolgokat és valamiért nagyon rossz előérzetem van... A baljós gondolatokból azonban egy ismerős energia zökkent ki, Unalaq-ot meglátva egyből szélesre kúszik ajkaimon a mosoly. - Épp itt volt már az ideje.. - jegyzem meg mosolyogva, a puszinál pedig szabad kezem siklik az alkarjára és viszonzom is a kedves gesztust. Amikor Sangilak felé fordul, majd mellé is lép, figyelmem más felé terelődik, nem kívánok beleszólni kettejük beszélgetésébe, sőt, talán még magukra is hagynám őket, ha Sangilak nem dönt úgy, hogy tiszteletét teszi az apa-lánya párosnál. Ebben a pillanatban ugrik össze a gyomrom, arcizmaim rezzennek, nem leplezem, hogy aggódom. Hogy Sangilakért, vagy Kilaunért jobban, arra nem tudnék válaszolni, mindketten eszméletlen fontosak nekem és azt hiszem egyik pártjára sem tudnék állni, ha úgy adódna a helyzet. Pontosan ezért olyan eszméletlen nehéz ez a dolog és emiatt is aggódom annyira.. Nem szeretnék választani. - Adja Tupilek, hogy egyikük se csináljon ostobaságot.. - szinte csupán suttogom a szavakat, magam elé, vagy Unalaq-nak.. szintén jó kérdés. Nem bírom levenni róluk a tekintetemet, miért félek attól, hogy szavaim egy naiv kislány gondolatainak tűnnek? Nem akarom ezt az egészet, képtelen lennék tétlenül végignézni azt, hogy egymásnak esnek.. Hallhatóan szisszenek fel, amikor Kilaun ráfog az öcsém karjára és mindez még nem elég, a berobbanó tömény energia szinte arcon csap.. Találkoztam már vele és akkor semmi jó nem sült ki a dologból. Az első találkozásunk, a mellkasomnak feszülő energia.. ez most szinte teljesen ugyanaz. Mély levegőt veszek, ha Unalaq mellettem áll, akkor elég rám néznie és érezheti, hogy egy cseppet sem érzem nyugodtnak magam, megváltozott a hangulatom és egyáltalán nem számítok semmi jóra. Sangilak visszavág, ez az a pillanat, amikor megindulok előre. Nem akartam túl hamar beleavatkozni, talán jobb lett volna, ha elintézik ketten a dolgot, ha kiadják magukból a feszültséget, de félő, hogy sajnos az sem lenne elég. Attól függetlenül, hogy Kilaun mit reagál a "kézfogásra", gyorsan termek az öcsém mögött-mellett, hogy kezem határozottan helyezzem a felkarjára. Nem szorítok erősen, csupán annyit szeretnék éreztetni vele, hogy érezze azt, itt vagyok. ~ Sangilak.. kérlek ne csinálj ostobaságot.. ~ a határozott szavak mögött ött zizeg a félelem, noha szavaim az öcsémnek szólnak, fogalmam sincsen, Kilaun hogyan reagál, egyáltalán észreveszi-e a közeledésem, de attól tartok, pár pillanaton belül ide a nyugtató szavak rettentő kevesek lesznek. Energiáim mind a két hímet körülölelik, lassú, örvénylő folyamként tekergőznek körbe, nyugalmat próbálok sugallni, mégis éreztetni velük, hogy itt vagyok és ha ezt most tényleg itt szeretnék elintézni, akkor nem leszek rest közbelépni. Hogy milyen módon? Valószínűleg nem lenne elég, ha kettejük közé vetném magam és talán ismernek annyira, hogy ne is feltételezzenek rólam ilyesmit. A reakcióiktól függ, miként cselekszem, de azt hiszem nem véletlenül kaptam az Önzetlen jelzőt a nevem mellé...
- Igen! – bólintottam határozottan Yee szavaira, hiszen tényleg éppen itt volt az ideje annak, hogy találkozzunk egymással. Örültem neki, és meg kellett állapítanom, hogy ez a test valahogy illett hozzá. Nem mindenki esetében gondoltam ezt, de neki határozottan jó volt a választása, már amennyiben választhatott. Én a magam részéről a sajátomat kinéztem, az meg egy másik kérdés, hogy Rowena elég lelkes volt, amikor megtudta, hogy ki vagyok, és mit szeretnék. Még biztosan élt valahol a régi testemben, csak azóta nem volt szerencsénk egymáshoz, hogy átvettem az életét. Ezen gondolatokból végül Sangilak zökkentett ki, kapott is tőlem cserébe egy elbűvölő mosolyt. - Igen, ebben igazad lehet – állapítottam meg, mert tényleg én is és a sógornőm is csodásan festettünk. Kitettünk magunkért, maradjunk annyiban, ám ez a kedves pillanat már korántsem tarthatott ilyen sokáig. Nem kellett túlzottan fülelnem ahhoz, hogy halljam a hármas közötti párbeszédes még méterekkel odébb is, és most már egyre inkább fúrta az oldalamat, hogy ki lehet az a szőke hajú nő, aki Kilaun társaságában volt, mégis éreztem felőle Sangilak energiáit. A helyzet határozottan nem úgy nézett ki, mint aminek jó vége lesz, ám egyelőre nem mozdultam. Türelmesen álltam ott Yee mellett, kicsit közelebb lépve hozzá. - Ide most kevés lesz a te Tupileked… - ingattam a fejemet. – Ismerhetnéd annyira, hogy biztos, hogy ostobaságot fog csinálni – azt, hogy egészen pontosan kire gondoltam, már nem tettem nyilvánvalóvá. Igazából valahol mind a kettejüket értettem ez alatt a mondat alatt, mert hajlamosak voltak rá. Olybá tűnt, hogy Kilaunnak kinyílt a csipája, Sangilak viszont mindig is ilyen típus volt. Meg tudtam érteni, én is hasonló voltam annak idején, csak azóta velem jóval több dolog történt, míg ő odaát pihent a szellemek között. - Ez teljesen megőrült?! – nem háborodtam fel, inkább csak a szemeimet forgattam, amikor az erős karokra ráfonódtak a hófehér ujjak. – Nem hiszem, hogy sokat el fogsz érni náluk! – intéztem szavaimat a mellettem álló nőstényhez, pedig akkor még el sem indult. Biztos voltam benne, hogy ez lesz a következő lépése, mivel túl feszült volt ahhoz, hogy meg bírjon maradni egy helyben. Ezt viszont már én sem hagyhattam annyiban, beletörődő sóhajjal indultam meg az alacsony, barna hajú nőt követve, egyenesen a civakodók felé. - Elég volt mára fiúk, rendben? – én Yeevel ellentétben nem aggodalmaskodtam, sokkal inkább lehetett volna bosszúsnak mondani, amiért nem egyszerűen elrontják ezt a bált, de még a figyelmet is felhívják ránk előbb-utóbb. Egyébként Sangilakhoz hasonlóan engem sem különösebben érdekelt az ismeretlen energia, ami az Álmodó irányából áradt, inkább csak roppant érdekesnek tartottam. – Nem vagytok már tízévesek régen, hogy így kakaskodjatok. Ti elmentek abba az irányba, mi meg elmegyünk a másikba és ezen az estén kerülitek egymást, világos?! – hiába mosolyogtam, a hangom úgy csattant, akár egy ostor Ujjaim Sangilak karjára siklanak, csak úgy, ahogyan a nővéréé is a másik oldalán, ám az én kezem rövid úton lecsúszik, és az ujjait ragadom meg. Látszólag kedves gesztus is lehetne, ha nem szorítanám meg olyan erősen, hogy megroppannak a csontok. Engem nem érdekel az sem, ha ez után nekem esik, de ne a fél város meg a falka előtt csinálják már ezt, könyörgöm! - Csinálj vele valamit, ezt megoldom! – Yeenek és talán a szöszinek is címeztem a szavakat, egy fejbiccentéssel Kilaun irányába. – Gyere, igyunk valamit! – ezt már nem sziszegve mondom, hanem kicsit hangosabban, hogy ha idő közben verbuválódott volna némi nézőközönségünk, akkor azok most megnyugodva elfordíthassák a tekintetüket rólunk. – Ne aggódj, lesz még rá alkalmad! – a mellettem álló hatalmas hím fülébe suttogok csupán, de valószínűleg igazam van. Ez itt most rossz idő és rossz hely, de lesz még lehetőségük, hogy lemeccseljék, amit most elkezdtek.
A dolgok olyan hirtelen vettek rossz irányt és siklottak ki, hogy szinte fel sem fogtam. Ritka alkalom az, amikor nem tudom irányítani a körülöttem lévő eseményeket, és az is, amikor jelentéktelennek, apró pici pontnak érzem magam. Most mind a kettő megtörtént, és egyáltalán nem volt ínyemre ez a felismerés, amikor a mellettem álló apám ujjai ráfonódtak Declan karjára. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy érezzem a hatalmas feszültséget, ami belőlük áradt, ahogyan ahhoz sem, hogy tudjam, én itt semmit nem tehetek. Szinte már kétségbeesetten – mondjuk inkább tanácstalannak, az szebben hangzik – néztem körül, hogy ki lesz az, aki ezt megoldja, mert az én erőm semmi az övékéhez képest. Érzékeltem már, pedig az csupán az Álmodóé volt, nem a saját vérvonalam fejéé. - Hagyd, nincs semmi baj! – próbálkoztam azért meg, ajkaimon ott ült valamiféle zavart mosoly. Azt hiszem, hogy hiú ábránd volt, hogy ezzel bármit is elérhetek, mert a saját súlycsoportomban bizony én is úgy reagáltam volna valószínűleg, ahogyan Sangilak reagált most erre az egészre. Határozottan nem volt jó ötlet ez az egész, ráadásul éreztem a kötekedést az apám részéről is. A férfiak miért olyan ostobák, hogy folyton az erejüket fitogtatják, és lépten-nyomon belekeverednek valami őrültségbe? Komolyan nem fogom megérteni soha… Nem mozdultam el a páros mellől. Akkor sem, amikor a dolgok kezdtek elfajulni. Valahol mind a ketten fontosak voltak nekem, így elég kellemetlen szituáció volt ez most számomra is. Nem tudtam, hogy mit tehetnék, hogyan akadályozhatnám ezt meg, hiszen semmi esélyem nem volt arra, hogy elrángassam apámat és megpróbáljam lehiggasztani. Sangilakkal ellentétben ugyanis én már láttam abban az állapotban, amibe jelenleg is kezdett belezuhanni, és egyáltalán nem volt beszámítható akkor. Nem jutottak el hozzá az értelmes gondolatok, és valószínűnek tartottam, hogy most sem lenne ez másként. Egyszerűen lerázna magáról, mint egy porszemet, és máris meglenne a baj. Már biztosan feltűnt a bentieknek is, hogy valami nem stimmel itt, pedig ők nem tudtak arról, hogy micsoda erők feszültek most itt egymásnak. A megkönnyebbülésem, amikor a két nő feltűnt, csupán pillanatnyi volt, mégis örültem nekik. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ők is valamelyik vérvonal alapító, ráadásul rövid úton arra is rádöbbentem, hogy melyik közülük Unalaq. Valamit mondott is nekem, de nem nagyon jutott el a tudatomig, magamtól is tudtam, hogy el kéne innen vinnem, valamit tennem kéne, de mégis mit? Ők nem látták az elborult elmét, amely csak a pusztításra koncentrál, én viszont észrevettem az intő jeleket, amikkel a sikátorban még én sem voltam tisztában. Reménykedő tekintetem ezúttal az alacsonyabb nőt találta meg, talán ő lenne az, akiről beszélt az előbb? - Ne hagyd, hogy ez megtörténjen! – kértem őt suttogva. – Ők nem tudják, hogy ez minek az előjele… higgy nekem, nem is akarják! Én már csak tudom! – biztosra vettem, hogy ha ő az, akkor tisztában van azzal, hogy miről beszélek. Végtére is, az előbb még arról beszélgettünk, hogy ő segít ennek a problémának a leküzdésében. Abban viszont már nem voltam biztos, hogy vajon azt is tudja-e, hogy milyen körülmények között ismerkedtünk meg. Nem is ez számított most.
Az esélyek latolgatása igazán sokadlagosnak tetszik ebben a helyzetben. Gúnyolódj csak Sangilak. Ne hidd, hogy nem vagyok tisztában, mekkora erő bújik meg a karjaidban, hogy pillanatok alatt törnék üvegszilánkokká a karjaid között... De inkább viselem én mindezt a kínt és megaláztatást, mintsem lássam, elviseljem, hogy a jelenlétemben csavard a lányomat az ujjad köré, s ha nem sül a bőr az arcodról azért, mert asszonyod előtt válsz minden tyúk egyetlen kakasává ezen a vidéken, hát legalább én majd gátat szabok neki. Feltartóztatom az elkerülhetetlent. - Azt mondtam, hogy... vedd-le-róla-a kezed! Ismétlem meg tagoltan becsmérlő szavaira, és már nyúl is, hogy belekezdjen abba a játékba, amiben olyan ostoba, tanulatlan gyerek módjára én tettem meg az első lépést. Olvasztott műanyag minden csont és szövet, ahogy amorf masszává töpörödik a kezem a szorításában. Kiáltanék, de minek? Fohászkodnék, de kihez? Az egyetlen istenség most Sangilak, ő pedig nem fog kegyelmezni nekem, én pedig nem vagyok olyan, hogy még egyszer hódoljak neki. Egyszer megtettem, egyszer mindannyian megtettük, de annak már vége. Ahogy Alignakról megfeledkeztünk, úgy őt sem szolgáljuk már többé. Az ideges zsibbadás és a fájdalom a vállamban csomósodik góccá, közben veszélytől csöpög a hangja a fejemben. A sötétség erősebben munkálkodik odabent annál, semmint ez megállásra késztessen. Ingerülten kacagok a képébe és a szabad kezemmel hozzá képest aprót, jelentéktelent taszítanék a vállán. ~ Bízom benne, hogy már most elkezdtél gondolkodni valami jó magyarázaton számukra. De ugyan minek, ha felháborodnak, majd elhallgattatod őket is... ~ Sziszegem még gondolatban a hím karmazsinködtől fullasztó elméjébe. A régi, jó módszerek, ha valami nem tetszik, hát pofonnal jutalmazzuk, nem igaz? Siquak tudna mesélni... Halk morgás érceli a torkomat, süket fülek most a többiek, ha én azt akarom, ebből senki sem lát vagy hall majd semmit. De minek is gondolnék ilyesmire? Miért is érdekelne az a sok tudatlan, ártatlan lélek a rendezvényen... A nőstények érkezése a magam részéről teljesen hidegen hagy. Hallom a hangokat, érzem a szagukat betódulni az orromon, de messze járnak, nem számít közülük már semmi. Újra lobban lelkemben a vágy, csábító és forró, mint Alabamában a levegő, sebesen pörög, ahogy az álomfogó hajlékom ablakában... Visszhangot ver fülemben a 'gyáva' szó, Johannes és a Sarah-Alignak torkából harsanó kifejezés, Inge a takaró alatt, fél, az apja gyáva, féli a sorsát, annyira, hogy végül bele is hal. Árvává lett két gyerek, özveggyé egy asszony a gyávaság miatt. De többé... Többé már nem. Megfagy a levegő, széles sziklaorom a föld meztelen talpunk alatt. Sangilak keze vértől csöpög, Alignak vére, Akiak vére, és mindünké, akiket valaha pofonnal illetett... Gúnyt köpő szájából keserűen buggyan fel a romlott vér, eláztatva vele az inget, beléfojtva minden szót... - Hallgass el. - szólal meg a hangom a Rémálmodó végtelen, kegyetlen pengenyugalmával, mert ő megengedheti magának ezt a hangnemet - Harcolni akarsz? Hát legyen. Átlátok rajtad öcsém, még akkor is, ha én vagyok itt az egyetlen. Én láttam a pillantását. Ennyi hosszú évszázad után nyitott könyvként csapta az arcomba a szándékait, nyomta torkomra a tüzes vasat, tessék Kilaun, nézd, ahogy azt teszek a lányoddal, amit akarok. Nem, Sangilak. Én vagyok a Bábjátékos, te csak egy bukott és meghurcolt zsarnok vagy, az Atyád lábnyomában lépkedve. A vér nem apad el, hatalmas kortyokban ömlik, tócsát fakaszt körülöttünk, lábunkat áztatja, nem férnek meg mellette a szavak, görcsös erőlködés lehet minden, amit ki akar mondani.
Igyekszem addig nyugton tartani az Álomképben, míg ki nem fordulhatok az összegyűlt tömegből. Egy mélylila pillantással méltatom a lányomat, csalódott harag, nem ezt vártam tőle. Most először fordul meg a Rémálmodó gondolatai közt, hogy a grabancánál fogva vesse oda Sangilak lábai elé a farkast. Ne szoruljon választásra. Miért küzdjek érte? Miért harcoljak a szeretete és a megbocsájtása végett, ha ennyire... felesleges? Megroppan a nyakam, ahogy kissé oldalra döntöm, a sérült karomat elegáns mozdulattal bújtatom az energiáim és a zakóm alá. Elindulok kifelé. Ha valakinek megfordulna a fejében, hogy feltart, hogy lebeszél, csupán ennyivel méltatom: - Állj félre. Felébredtem. Vajon három lábaid előtt kúszó nőstény elég lesz ahhoz, hogy visszatartsanak, Sangilak?
Nehéz úgy a józan ész határain belül mozogni, az önkontrollt tartani, ha valaki folyamatosan ezeken járja a harci táncot. Még csak játszok, ebből még ki lehet szállni, ebből képes vagyok kilépni különösebb probléma nélkül, Kilaun azonban komolyan veszi. Tudom, hogy el fog mérgesedni a helyzet, erre fel merném tenni Sakari egész vagyonát. Érzékelem a külvilágot, a többieket, hogy Yee és Una megindulnak felénk, Holly tehetetlen tanácstalanságának íze a szájpadlásomra tapad. Farkasom teljesen a másik hímére hangolódik, érzi, hogy valami egyáltalán nincs rendben, ez számomra akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az Álmodó felnevet. Lesajnáló pillantással jutalmazom lökési kísérletét, én nem a lánya vagyok, akit ide-oda hurcolhat, pakolhat kénye-kedve szerint, ahogy neki a legkellemesebb. ~ Ő kezdte! ~ mondom Yee-nek, bármilyen gyermeteg és nevetséges is legyen ez a két szó, további csevegésre viszont gondolatban se marad időm. Az ostoba! Eltűnik a padló, szikla lesz a helyén, számból sűrű vér buggyan fel, szemem elkerekedik, kezem ragacsos, vörös, tócsa gyűlik alattunk. Ki tudom venni őket, hiába egy nagy massza a kezemen a vér, akkor is érzem benne külön-külön mindenki szagát, minden felismert farkas egy-egy döfés és külön érzelmi vihar bennem. A szemem immár egyértelműen karmazsinba fordul, s abban a pillanatban, ahogy orromba tódul Akiak vérének szaga, lelkembe az emléke, velőtrázón felüvöltök, túlharsogva zenét, beszélgetést, lármát. El akarom söpörni a képet, az emléket, a bennem zubogó haragot, amit a múltban éreztem, mikor kiirtottuk Unalaqkal azt a falut. Nem látok, nem hallok, csak azt a töméntelen vért, ami a lábunknál összegyűlik, ami a számból öklik elő. A pajzsom omladozik, mint egy ágyúszaggatta vár, amit a védők igyekeznek még vissza-visszaépíteni, de túl sok a rés, a tátongó seb... Talán ötszáz körülinek érződhetek már, energiám lüktet, egyre hangosabban, figyelmeztetőbben, a farkasom vergődik, a láncait rázza veszett vad módjára. Vége a szórakozásnak.
Amint véget ér az illúzió, úgy kapok levegő után, mint egy fuldokló. Végignézek magamon, kezemen többször is, ám hiába nincs vér, nem érzem magam tisztának - csak végtelenül dühösnek. Évszázadokba telt meglelni a megnyugvást, elfogadni a múltat, lecsendesíteni háborgó lelkem, erre Álomkóros Testvérem ott rúg belém, ahol nem szégyell. Ennyire újra akarod játszani a múltat? - Ha utánam jöttök, vagy megpróbáltok megállítani, leengedem a pajzsom és alakot váltok - mondom csendesen, ám határozott hangon. Nem tréfálok, ez az a pont, ahol nem érdekel, kik mire ébrednek rá, hogy ez a bál mibe fulladhat, mennyire siklott ki így is. Energiáim úgy kavarognak körülöttem, mintha a kénköves pokol legmélyebb bugyrait kívánnám felidézni velük. Öles léptekkel indulok meg Kilaun után. A könnyed esti szórakozás számomra véget ért, mindenféle tekintetben, ám amíg van bennem némi fegyelmezettség, kihasználom: elvonszolom ezt a félkegyelműt innen, akár tetszik neki és a többieknek, akár nem. Akiakkal túllőtt a célon, az viszont egyáltalán nem hiányzik, hogy hogy minden itt lévő kis vérfarkas előtt nyilvánvaló tegyem a kilétem - vagy legalábbis erőteljes sejtést ültessek beléjük. ~ Ne menekülj Kilaun! ~ küldtem felé, amint beértem, s hogy nyomatékot adjak szavaimnak, ráeresztettem farkasom kapzsiságát, ami úgy nyelte-falta magába a hím erejét, mint kiéhezett ordas a megérdemelt lakomát. Addig szipolyozom, amíg állni is alig bír, akkor aztán megragadom a karjánál és szinte vonszolva viszem magammal ki az épületből. Egyetlen oka van csupán, hogy nem kényszerítettem térdre, ez az ok az igazai táptalaja annak is, amiért nem a vendégsereg előtt akarom intézni a kettőnk ügyét. Már ha sikerült minden, amit akartam, nem állítottak meg tettlegesen és Kilaun se ültetett olyan bogarat a fejembe, ami megállított volna.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A pénztárca tulajdonosa nem lett meg, de ezen nem is lepődöm meg. Annyian vagyunk, hogy képtelenség végigkérdezni az összes embert, így végül úgy döntök, hogy leadom a pultnál úgy ahogy találtam. Nem lopok ki belőle pénzt. Ennél tisztességesebbnek neveltek a szüleim. Velkan pár percre magamra hagy, mert meglátogatja azt a helyet, ahova a király is egyedül jár. Addig én ismét elkezdem figyelni a tömeget, a táncolókat. Néha a sok idegen arc között megpillantom Kiláét, de továbbra sem megyek oda hozzá, így tekintetemet tovább vándoroltatom, de csak pár percre, mert ugyanis hangos kiabálásra leszek figyelmes és érzem is, hogy megemelkedik a feszültség a levegőben. Először csak egy helyben állva próbálok rájönni, hogy mi is történhet, majd szép óvatosan közelítem meg a feszültség forrását. Csak pár métert teszek meg és ismét megjelenik nem is olyan messze tőlem Killian arca. Látom, hogy most már sokkal többen vannak körülötte és úgy tűnik a fekete férfival akadnak problémái. Első reakcióm az volna, hogy odalépek hozzájuk és megpróbálom őket lecsitítani, hiszen mégis túl sokan vannak ahhoz, hogy itt leálljanak bunyózni, de azt is sejtem közben, hogy pár kedves szó nem használna ebben a helyzetben. Az ismerőseik is próbálják őket leállítani, de mind hiába. Talán lecsillapodik a dolog...De ha mégsem muszáj lesz lépni valamit. Az agykerekeim ezerrel pörögnek, hogy valami remek ötlettel álljanak elő. Nem is kell sok idő és már a fejembe is ötlik valami. Így aztán visszasétálok a pulthoz és a pincérhez hajolva már segítséget is kérek tőle.
Mély levegőt veszek, valamiért nem tetszenek Unalaq szavai, miért nem bízik bennem? Miért hiszi azt, hogy nem fogok túl sokat elérni náluk? Szavai dühöt csiholnak bennem, aprócska láng csupán, mit igyekszem eloltani, vagy minimálisra csökkenteni, ide most nem ilyesmi kell.. Nyugalmat erőltetek magamra, így indulok meg a hímek felé, Unalaq-kal a nyomomban, ám a szavai megelőznek és ismét csak nem tudom hova tenni a dolgot.. Visszavághatnék, hogy ő is ismerhetné őket annyira, hogy tudja, ilyen szavakkal, utasítgatásokkal semmire sem fog menni, sőt.. Mindezt azonban megtartom magamnak és Sangilak mellé lépve próbálok hatni rá, ám próbálkozásom eredménytelen... Kilaun észre sem vesz minket, az öcsém válasza hallatán pedig szinte érzem az arcomon az el nem csattant pofon csípős érzetét. Nem ezt vártam volna, azt hittem elég év van mögöttük ahhoz, hogy ezt tisztességesen és vérvonal alapítókhoz méltóan rendezzék le, nem pedig itt, egy bál közepén, ahol nem csak saját álcájukat zúzhatják porrá, hanem mindenkiét... - Hiszek neked - suttogás csupán a hangom, mit a szőke lány felé intézik, mit Kilaun lánya felé intézek. Elléptem Sangilaktól szinte közvetlen a válasza után, így figyelmem ezúttal egy pillanat erejéig a lányé. Pontosan tudom, minek az előjele ez, még ha nem is én éltem át, akkor is láttam. Ha pedig sejtésem nem csal, ezúttal nem lesz elég egy Hagy abba, Kilaun. felszólítás. - Nem tudom, mit tehetnék. - Unalaq-nak igaza volt, nem érek semmit. Csalódottan és keserű szájízzel lépek hátrébb, tágra nyílt szemekkel nézek az öcsémre, miközben - feltehetőleg - Kilaun illúziójában szenved. Fogalmam sincsen, mit láthat, de az egyértelmű, hogy szenved.. Legszívesebben felpofoznám őket, noha tudom jól, hogy az erőszakkal ezúttal semmit sem oldanék meg. Vagy mégis? Lehet, hogy pont ez kellene ide? Hogy mindahányan, akik most itt vagyunk, közös erővel essünk nekik, fogjunk össze pont úgy, mint Atyánk ellen? Az segítene vajon? Fogalmam sincsen. Nem próbálok eléjük állni, úgy fordulok utánuk, úgy pillantok rájuk, mint akit elhagytak, mint akit semmibe vettek, mint aki egy cseppet sem számít. Egyik felem összezuhanva sírni, másik őrjöngve tépné a haját, a világba kiabálva mindazt, amit érez; a csalódottságot, a fájdalmat, a tehetetlenséget. Mihez kezdjek? Hogyan segítsek rajtuk? Hogyan térítsem észhez őket? Miért tőlem várnak megoldást? Félek.. Mindketten fontosak nekem, képtelen lennék bármelyikük oldalára állni és nem is fogok.. Lehunyom a szemem pár pillanatra, emlékképek ezrei rohamozzák koponyám falát, egyik pillanatban a sátorban ülök az öcsémmel, hogy a következőben már utána rohanjak, a nevét kiabálva, mégis kacagva... Megjelenik a Bölcs Hallgató, a megannyi beszélgetés.. Nem fogok sírni, a kétségbeesésen a keserű düh bukik át, szétterpeszkedve foglalja el a helyét. Unalaq segítségét kérem, a hímeknek ki kell jutnia innen úgy, hogy rajtunk, Elsőkön kívül senki ne juthassunk ki, nem holmi televíziós-show-ban vagyunk, ahol élő adásban lehet nézni, mi is zajlik éppen a Kúria falai között. Nem, itt egyáltalán nem ilyenről van szó. Ha elértük, amit szerettem volna, csendben követem a hímeket, nem merészkedem közel, de nem fogok eltűnni, nem fogom magukra hagyni őket, mert a célom, hogy észhez térítsük őket, még mindig megvan és egyre erősebben pulzál bennem. Felelősséget éreznék irántuk? Meglehet. De ami a legfontosabb, nekem senkim nincsen rajtuk kívül.. Ők a Családom részei, ők a legfontosabbak nekem és nincs is fájóbb dolog annál, minthogy a szeretteidet látod egymásnak esni. Óhó, nem pofonokról van itt szó, sokkal mélyebb és sokkal hatalmasabb energiák csapnak most itt össze, én pedig aprócska pontnak érzem magam az örvénylő ametiszt és karmazsin tengerben. Haloványan derengő energiám kúszik közelebb Kilaunhoz és habár sejtem, hogy ennyi a Rémálmodónak édes kevés lesz, sőt, csupán lehetőségnek fogja tekinteni, de talán van némi remény arra, hogy visszarántsam a felszínre azt a személy, akit mindig is szerettem és mindig is szeretni fogok. Pár pillanatig tart csupán az egész, mintha polip csápja fonódna a törött kéz köré, a fájdalom az én testemben cikázik végig, hogy a kezemben összpontosuljon. Csont forr egyik oldalon, törik és mállik szét a másik oldalon. Állkapcsom szorítanám össze, de a fájdalom súlyosabb, hiába ölelem szabad kezemmel magamhoz a sérült karomat, egyáltalán nem lesz jobb. Egy pillanatra megtántorodom, de energiáim máris visszakúsznak.. Hogy miért tettem mindezt? Nem, közel sem foglalok álláspontot és lehet hagynom kellene őket, had tépjék egymást darabokra, mégis képtelen lennék ölbe tett kézzel szemlélni mindezt. Egész egyszerűen nem megy.. Kérlek, az én kedvemért, a mi kedvünkért, hagyjátok abba..
Sohasem voltam különösebben hozzászokva ahhoz, hogy nem figyelnek rám, különösen nem mostanság. Ennek ellenére a jelenleg kibontakozó helyzetben valahogy egyáltalán nem lepett meg, hogy egyik férfi sem vett észre minket, amikor odamentünk a sógornőmmel. Annyira lekötötte őket a harag és az egymás ellen érzett ellenszenv, hogy egyszerűen fel sem tűnt nekik, hogy hol vannak. Nem törődtek a következményekkel, nem törődtek semmivel azon kívül, hogy egymás torkának ugorjanak. Ez egyáltalán nem tetszett. Régen talán én lettem volna a felbujtó, és igazából most sem nagyon akartam kimaradni ebből az egész harcból, mégis volt bennem annyi, hogy mindezt ne egy csapat ember és falkatag előtt akarjam intézni. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek mind a ketten. Sangilak még hagyján, ő legalább olyan indulatos, mint én, de Kilaun is? Tőle nem ezt vártam volna… jó, azt sem vártam, hogy felveszi a kesztyűt a Legerősebbel szemben. Talán jobb is lett volna, ha nem teszi meg, de olybá tűnt, hogy nagyon sértette volna a büszkeségét. Férfiak… Fogalmam sem volt egyébként arról, hogy miféle illúzió játszódhatott le Sangilak fejében. Csak azt tudtam, hogy valami olyat érintett az Álmodó, amit nagyon nem kellett volna. Láttam a szenvedést az arcán, az összes aprócska változást figyelemmel kísértem, hiába nem láttam a fejébe. Tudtam, hogy a helyében én sem hagynám annyiban ezt az egészet, ennél azért még mindig büszkébb voltam, noha már korántsem annyira, mint annak idején. - Semmit… nem hagynák! – szinte éreztem a Yeeből áradó csalódottságot és keserűséget. Valahol átéreztem, noha én egyetlen percig sem gondoltam, hogy valamit elérünk majd náluk. Ugyan megpróbáltam én is, ám ennél sokkalta jobban ismertem a férjemet ahhoz, hogy reményeket tápláljak a probléma elsimításával kapcsolatban. Még akkor sem tettem semmit, amikor az illúzió által való kínzása véget ért, és Kilaun a távozás mezejére lépett. Akár meg is könnyebbülhettem volna, de nem tettem. Nem vagyok ostoba, nagyon jól tudtam, hogy csak most kezdődött el az, aminek nem szabadott volna. - Hogy lehetsz ennyire felelőtlen és önző? – a hangom nagyon hasonlatos volt Sangilakéhoz, amikor kiejtettem a szavakat. Csendesen beszéltem, ám a határozottság sütött belőle, mellé pedig párosult némi csalódottság is. Rendben, hatalmas adag csalódottság. Amint ő is elindult kifelé, nem sokáig álltam tétlenül, öles léptekkel a nyomukba eredtem. Legalább másoknak ne essen baja, ha már ők nem képesek vigyázni magukra, igaz? – Segíts, hogy ne kerüljön senki a közelükbe! – kértem Yeetől, bár valószínűleg egyre gondoltunk, mert ő is hasonlóképpen vélekedett a dologgal kapcsolatban. Legalább nekünk legyen eszünk, nem igaz? A rettegés akkor hullámzott át rajtam igazán, amikor tudatosult bennem, hogy a gyengülés Sangilak műve volt. Van annyi eszem, hogy kitaláljam, hogy nem csak engem áldottak meg a Szellemek egyedi képességgel, hanem ezek szerint őt is. Fejemet rázva léptek feléjük egyet, cseppet sem érdekelt, hogy megkért, hogy ne kövessük. Sohasem szerettem, ha megmondták, hogy mit csináljak, ez bizonyára még rémlett neki is a régi időkből. Azóta ez az egy mit sem változott… ~ Hagyd abba, Sangilak! Teljesen megőrültél?! ~ a hangom számon kérő volt, nem akartam a kétségbeesést a tudtára hozni, valószínűleg úgysem ért volna semmit. ~ Legutóbb azt mondtad, hogy megváltoztál… ~ kezdtem bele, ám figyelmemet a szenvedő sógornőm vonta magára. Gyorsan termettem mellette, karommal átöleltem, támogatva őt. Sohasem voltam szívtelen, inkább csak indulatos és szenvedélyes, aki mindent szívvel-lélekkel csinál. ~ Ugyanolyan vagy, mint annak idején. Csak most kaptál újra bizalmat, miért akarod máris eljátszani? ~ nem is vártam, hogy majd megváltom a világot, vagy az észérvek elérnek Sangilak tudatáig, de egy próbát megért. - Olyan buta vagy… - ráztam meg a fejemet, el sem mozdulva Yee mellől. – Mire volt ez jó? – kérdeztem teljesen értetlenül. Számomra ez a fajta önzetlenség ismeretlen volt, amelyet ő a legtöbb esetben tanúsított.
Egy részem nem akarta elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, ám a másik nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi várható. Egyszer láttam már, hogy milyen az, amikor valaki felbosszantja az apámat. A saját bőrömön tapasztaltam mindezt, úgyhogy egyáltalán nem örültem neki, hogy most megint kezdett rossz irányt venni ez az egész. Azt már eddig is megállapítottam, hogy kissé gyengék az idegei, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a bálon erre sor kerülhet. Akkor, amikor minden olyan jól alakult, azt hittem tudnak majd viselkedni. Hogy most majd közelebb kerülünk kicsit egymáshoz, letudjuk ezt a kínos találkozást, és ennyi. A dolgok azonban elfajultak, és az este további része éles kanyarral siklott ki, a lehető legnagyobb lejtő irányába. Éreztem valamennyit az áramló energiából, még ha az illúziót magát nem is láttam. Nem volt nehéz ezek után kitalálnom, hogy valami borzalmas dologban van része Sangilaknak, ahhoz azonban én édes kevés lettem volna, hogy tegyek is ellene. A két nőtől vártam a megváltást, de nagyon úgy nézett ki, hogy hiába. Ide még ők is kevesek voltak, vagy egészen egyszerűen csak hagyni akarták, hogy megtörténjen? Mert én nem voltam hajlandó végignézni azt a harcot, ami most kezdett kibontakozni a szemeim előtt. Engem abszolút nem érdekeltek mások, nem volt számomra egyetlen fontos személy sem ezen az istenverte helyen, kivéve egyet. Az pedig éppen a vesztébe készült rohanni, mindössze azért, mert engem felhasználtak a cukkolására. Egy kósza pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy könnyebb lenne talán nélküle, de valamiért mégsem hagytam őt kisétálni az életemből, amikor felajánlotta. A másik meg az, hogy tisztában voltam azzal, hogy úgysem tudna meghalni. Annyira hirtelen történt minden, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megakadályozni a távozásukat. Talán jobb is volt így, én azonban túl ostobának bizonyultam ahhoz, hogy bent maradjak és kivárjam a vihar elvonulását. Nem, én készen álltam arra, hogy kisétáljak oda és tegyek valamit. Akármit, egyelőre még nem tudtam, hogy mit lehetne. Láttam a sérült kezet, hallottam a roppanó csontokat, és azt is láttam, ahogyan az erő valamelyest kiszállt az eddig egészen ijesztőnek tetsző apámból. A szívem hevesen dobogott, amikor a néhány lépcsőfokon át én is megérkeztem a többiek közé. Még éppen szemtanúja lehettem annak, ahogyan az egyik nő átvette az összes törést. Innentől kezdve már nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki ő. Fejemben ugyan még mindig annak a csalódott pillantásnak a képe zakatolt, amit kaptam a távozást megelőzően, de nem számított. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy alig ismerem ezt a férfit, pedig szerettem volna többet megtudni róla, mert biztosan nem volt véletlen a találkozásunk hetekkel ezelőtt. Az, hogy éppen ezen a helyen botlottunk egymásba, éppen olyan körülmények között, amelyeket senkinek sem kívánnék szívem szerint. És most nagyon úgy tűnt, hogy meg fog ismétlődni. ~ Kérlek, ne csináld! ~ próbálkoztam, amikor már ép volt a karja. Nem tudtam, hogy mennyire tiszta a tudata, de abba a hiú ábrándba ringattam magam már megint, hogy talán lehetek neki annyira fontos, hogy pusztán a hangom, a jelenlétem leállítsa. ~ Nem teheted ezt meg még egyszer! Nem fogom hagyni, hogy újra itt hagyj, mert megöleted magad! ~ valahol a sírás határán álltam, egyszerre az idegességtől, a félelemtől és a mérhetetlenül nagy tehetetlenség súlyától. Nekem nem volt akkora erőm, mint nekik. Nem voltak olyan képességeim, mint a körülöttem lévő négy Elsőknek, nekem csupán a szavam maradt. A szavam, és a remény arra, hogy talán ez is elég lehet arra, hogy kicsit kizökkentsem, hogy meggondolja magát. Akartam annyira fontos lenni végre valakinek, hogy pusztán a kérésemnek eleget téve félbehagyjon valamit. Egy apának az kellene, hogy az első legyen, hogy a lányára vigyázzon, nem? Ezzel viszont engem is ugyanúgy veszélybe sodort, elfordítva tőlem az arcát, a figyelmét. ~ Tényleg ilyen sokat ér a büszkeséged? Hagyod, hogy kiprovokálja ezt? ~ természetesen fogalmam sem volt a miértekről kettejükkel kapcsolatban, jelenleg azonban nem is nagyon érdekeltek. Csak el akartam távolítani innen, ha már az este tönkrement teljesen.
Kezdőlap
