A kúria hatalmas területén elképzelhető, hogy a rendezvény helyiségein kívül zárva találod majd néhány szoba ajtaját. Nincs min meglepődni, hiszen magánlakásként funkcionál elsődlegesen.
A bál számára előkészített helyiségek azonban kellően szemkápráztatóak ahhoz, hogy a vendégek ne nagyon akarjanak másfele kóricálni.
A rendezvény központja a ház szalonja, kellően tágas, berendezési tárgyait tekintve az esemény alkalmára minden csupa vörös bőr és tömör fa. Néhány kerekded asztal és a hozzájuk tartozó székek biztosítanak ülőhelyet a fáradtabbak számára, akad egy kanapé is. Az egyik sarokban rögtönzött bárpult üzemel, korhű öltözetbe rittyentett felszolgáló személyzettel (egy férfi és két hölgy).
A helyiség végében élőzene biztosítja a talpalávalót, a zenekar melletti sarokban - letakarva ugyan -, de egy modern DJ-pult is található az este későbbi pillanataira. A zenekar előtti légüres tér pedig a táncolni vágyók számára áll fent, továbbá két férfi személyzet jár tálcával a kezében, ajándék pezsgőt kínálva az üres poharúaknak.
Nehéz úgy a józan ész határain belül mozogni, az önkontrollt tartani, ha valaki folyamatosan ezeken járja a harci táncot. Még csak játszok, ebből még ki lehet szállni, ebből képes vagyok kilépni különösebb probléma nélkül, Kilaun azonban komolyan veszi. Tudom, hogy el fog mérgesedni a helyzet, erre fel merném tenni Sakari egész vagyonát. Érzékelem a külvilágot, a többieket, hogy Yee és Una megindulnak felénk, Holly tehetetlen tanácstalanságának íze a szájpadlásomra tapad. Farkasom teljesen a másik hímére hangolódik, érzi, hogy valami egyáltalán nincs rendben, ez számomra akkor válik nyilvánvalóvá, amikor az Álmodó felnevet. Lesajnáló pillantással jutalmazom lökési kísérletét, én nem a lánya vagyok, akit ide-oda hurcolhat, pakolhat kénye-kedve szerint, ahogy neki a legkellemesebb. ~ Ő kezdte! ~ mondom Yee-nek, bármilyen gyermeteg és nevetséges is legyen ez a két szó, további csevegésre viszont gondolatban se marad időm. Az ostoba! Eltűnik a padló, szikla lesz a helyén, számból sűrű vér buggyan fel, szemem elkerekedik, kezem ragacsos, vörös, tócsa gyűlik alattunk. Ki tudom venni őket, hiába egy nagy massza a kezemen a vér, akkor is érzem benne külön-külön mindenki szagát, minden felismert farkas egy-egy döfés és külön érzelmi vihar bennem. A szemem immár egyértelműen karmazsinba fordul, s abban a pillanatban, ahogy orromba tódul Akiak vérének szaga, lelkembe az emléke, velőtrázón felüvöltök, túlharsogva zenét, beszélgetést, lármát. El akarom söpörni a képet, az emléket, a bennem zubogó haragot, amit a múltban éreztem, mikor kiirtottuk Unalaqkal azt a falut. Nem látok, nem hallok, csak azt a töméntelen vért, ami a lábunknál összegyűlik, ami a számból öklik elő. A pajzsom omladozik, mint egy ágyúszaggatta vár, amit a védők igyekeznek még vissza-visszaépíteni, de túl sok a rés, a tátongó seb... Talán ötszáz körülinek érződhetek már, energiám lüktet, egyre hangosabban, figyelmeztetőbben, a farkasom vergődik, a láncait rázza veszett vad módjára. Vége a szórakozásnak.
Amint véget ér az illúzió, úgy kapok levegő után, mint egy fuldokló. Végignézek magamon, kezemen többször is, ám hiába nincs vér, nem érzem magam tisztának - csak végtelenül dühösnek. Évszázadokba telt meglelni a megnyugvást, elfogadni a múltat, lecsendesíteni háborgó lelkem, erre Álomkóros Testvérem ott rúg belém, ahol nem szégyell. Ennyire újra akarod játszani a múltat? - Ha utánam jöttök, vagy megpróbáltok megállítani, leengedem a pajzsom és alakot váltok - mondom csendesen, ám határozott hangon. Nem tréfálok, ez az a pont, ahol nem érdekel, kik mire ébrednek rá, hogy ez a bál mibe fulladhat, mennyire siklott ki így is. Energiáim úgy kavarognak körülöttem, mintha a kénköves pokol legmélyebb bugyrait kívánnám felidézni velük. Öles léptekkel indulok meg Kilaun után. A könnyed esti szórakozás számomra véget ért, mindenféle tekintetben, ám amíg van bennem némi fegyelmezettség, kihasználom: elvonszolom ezt a félkegyelműt innen, akár tetszik neki és a többieknek, akár nem. Akiakkal túllőtt a célon, az viszont egyáltalán nem hiányzik, hogy hogy minden itt lévő kis vérfarkas előtt nyilvánvaló tegyem a kilétem - vagy legalábbis erőteljes sejtést ültessek beléjük. ~ Ne menekülj Kilaun! ~ küldtem felé, amint beértem, s hogy nyomatékot adjak szavaimnak, ráeresztettem farkasom kapzsiságát, ami úgy nyelte-falta magába a hím erejét, mint kiéhezett ordas a megérdemelt lakomát. Addig szipolyozom, amíg állni is alig bír, akkor aztán megragadom a karjánál és szinte vonszolva viszem magammal ki az épületből. Egyetlen oka van csupán, hogy nem kényszerítettem térdre, ez az ok az igazai táptalaja annak is, amiért nem a vendégsereg előtt akarom intézni a kettőnk ügyét. Már ha sikerült minden, amit akartam, nem állítottak meg tettlegesen és Kilaun se ültetett olyan bogarat a fejembe, ami megállított volna.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A pénztárca tulajdonosa nem lett meg, de ezen nem is lepődöm meg. Annyian vagyunk, hogy képtelenség végigkérdezni az összes embert, így végül úgy döntök, hogy leadom a pultnál úgy ahogy találtam. Nem lopok ki belőle pénzt. Ennél tisztességesebbnek neveltek a szüleim. Velkan pár percre magamra hagy, mert meglátogatja azt a helyet, ahova a király is egyedül jár. Addig én ismét elkezdem figyelni a tömeget, a táncolókat. Néha a sok idegen arc között megpillantom Kiláét, de továbbra sem megyek oda hozzá, így tekintetemet tovább vándoroltatom, de csak pár percre, mert ugyanis hangos kiabálásra leszek figyelmes és érzem is, hogy megemelkedik a feszültség a levegőben. Először csak egy helyben állva próbálok rájönni, hogy mi is történhet, majd szép óvatosan közelítem meg a feszültség forrását. Csak pár métert teszek meg és ismét megjelenik nem is olyan messze tőlem Killian arca. Látom, hogy most már sokkal többen vannak körülötte és úgy tűnik a fekete férfival akadnak problémái. Első reakcióm az volna, hogy odalépek hozzájuk és megpróbálom őket lecsitítani, hiszen mégis túl sokan vannak ahhoz, hogy itt leálljanak bunyózni, de azt is sejtem közben, hogy pár kedves szó nem használna ebben a helyzetben. Az ismerőseik is próbálják őket leállítani, de mind hiába. Talán lecsillapodik a dolog...De ha mégsem muszáj lesz lépni valamit. Az agykerekeim ezerrel pörögnek, hogy valami remek ötlettel álljanak elő. Nem is kell sok idő és már a fejembe is ötlik valami. Így aztán visszasétálok a pulthoz és a pincérhez hajolva már segítséget is kérek tőle.
Mély levegőt veszek, valamiért nem tetszenek Unalaq szavai, miért nem bízik bennem? Miért hiszi azt, hogy nem fogok túl sokat elérni náluk? Szavai dühöt csiholnak bennem, aprócska láng csupán, mit igyekszem eloltani, vagy minimálisra csökkenteni, ide most nem ilyesmi kell.. Nyugalmat erőltetek magamra, így indulok meg a hímek felé, Unalaq-kal a nyomomban, ám a szavai megelőznek és ismét csak nem tudom hova tenni a dolgot.. Visszavághatnék, hogy ő is ismerhetné őket annyira, hogy tudja, ilyen szavakkal, utasítgatásokkal semmire sem fog menni, sőt.. Mindezt azonban megtartom magamnak és Sangilak mellé lépve próbálok hatni rá, ám próbálkozásom eredménytelen... Kilaun észre sem vesz minket, az öcsém válasza hallatán pedig szinte érzem az arcomon az el nem csattant pofon csípős érzetét. Nem ezt vártam volna, azt hittem elég év van mögöttük ahhoz, hogy ezt tisztességesen és vérvonal alapítókhoz méltóan rendezzék le, nem pedig itt, egy bál közepén, ahol nem csak saját álcájukat zúzhatják porrá, hanem mindenkiét... - Hiszek neked - suttogás csupán a hangom, mit a szőke lány felé intézik, mit Kilaun lánya felé intézek. Elléptem Sangilaktól szinte közvetlen a válasza után, így figyelmem ezúttal egy pillanat erejéig a lányé. Pontosan tudom, minek az előjele ez, még ha nem is én éltem át, akkor is láttam. Ha pedig sejtésem nem csal, ezúttal nem lesz elég egy Hagy abba, Kilaun. felszólítás. - Nem tudom, mit tehetnék. - Unalaq-nak igaza volt, nem érek semmit. Csalódottan és keserű szájízzel lépek hátrébb, tágra nyílt szemekkel nézek az öcsémre, miközben - feltehetőleg - Kilaun illúziójában szenved. Fogalmam sincsen, mit láthat, de az egyértelmű, hogy szenved.. Legszívesebben felpofoznám őket, noha tudom jól, hogy az erőszakkal ezúttal semmit sem oldanék meg. Vagy mégis? Lehet, hogy pont ez kellene ide? Hogy mindahányan, akik most itt vagyunk, közös erővel essünk nekik, fogjunk össze pont úgy, mint Atyánk ellen? Az segítene vajon? Fogalmam sincsen. Nem próbálok eléjük állni, úgy fordulok utánuk, úgy pillantok rájuk, mint akit elhagytak, mint akit semmibe vettek, mint aki egy cseppet sem számít. Egyik felem összezuhanva sírni, másik őrjöngve tépné a haját, a világba kiabálva mindazt, amit érez; a csalódottságot, a fájdalmat, a tehetetlenséget. Mihez kezdjek? Hogyan segítsek rajtuk? Hogyan térítsem észhez őket? Miért tőlem várnak megoldást? Félek.. Mindketten fontosak nekem, képtelen lennék bármelyikük oldalára állni és nem is fogok.. Lehunyom a szemem pár pillanatra, emlékképek ezrei rohamozzák koponyám falát, egyik pillanatban a sátorban ülök az öcsémmel, hogy a következőben már utána rohanjak, a nevét kiabálva, mégis kacagva... Megjelenik a Bölcs Hallgató, a megannyi beszélgetés.. Nem fogok sírni, a kétségbeesésen a keserű düh bukik át, szétterpeszkedve foglalja el a helyét. Unalaq segítségét kérem, a hímeknek ki kell jutnia innen úgy, hogy rajtunk, Elsőkön kívül senki ne juthassunk ki, nem holmi televíziós-show-ban vagyunk, ahol élő adásban lehet nézni, mi is zajlik éppen a Kúria falai között. Nem, itt egyáltalán nem ilyenről van szó. Ha elértük, amit szerettem volna, csendben követem a hímeket, nem merészkedem közel, de nem fogok eltűnni, nem fogom magukra hagyni őket, mert a célom, hogy észhez térítsük őket, még mindig megvan és egyre erősebben pulzál bennem. Felelősséget éreznék irántuk? Meglehet. De ami a legfontosabb, nekem senkim nincsen rajtuk kívül.. Ők a Családom részei, ők a legfontosabbak nekem és nincs is fájóbb dolog annál, minthogy a szeretteidet látod egymásnak esni. Óhó, nem pofonokról van itt szó, sokkal mélyebb és sokkal hatalmasabb energiák csapnak most itt össze, én pedig aprócska pontnak érzem magam az örvénylő ametiszt és karmazsin tengerben. Haloványan derengő energiám kúszik közelebb Kilaunhoz és habár sejtem, hogy ennyi a Rémálmodónak édes kevés lesz, sőt, csupán lehetőségnek fogja tekinteni, de talán van némi remény arra, hogy visszarántsam a felszínre azt a személy, akit mindig is szerettem és mindig is szeretni fogok. Pár pillanatig tart csupán az egész, mintha polip csápja fonódna a törött kéz köré, a fájdalom az én testemben cikázik végig, hogy a kezemben összpontosuljon. Csont forr egyik oldalon, törik és mállik szét a másik oldalon. Állkapcsom szorítanám össze, de a fájdalom súlyosabb, hiába ölelem szabad kezemmel magamhoz a sérült karomat, egyáltalán nem lesz jobb. Egy pillanatra megtántorodom, de energiáim máris visszakúsznak.. Hogy miért tettem mindezt? Nem, közel sem foglalok álláspontot és lehet hagynom kellene őket, had tépjék egymást darabokra, mégis képtelen lennék ölbe tett kézzel szemlélni mindezt. Egész egyszerűen nem megy.. Kérlek, az én kedvemért, a mi kedvünkért, hagyjátok abba..
Sohasem voltam különösebben hozzászokva ahhoz, hogy nem figyelnek rám, különösen nem mostanság. Ennek ellenére a jelenleg kibontakozó helyzetben valahogy egyáltalán nem lepett meg, hogy egyik férfi sem vett észre minket, amikor odamentünk a sógornőmmel. Annyira lekötötte őket a harag és az egymás ellen érzett ellenszenv, hogy egyszerűen fel sem tűnt nekik, hogy hol vannak. Nem törődtek a következményekkel, nem törődtek semmivel azon kívül, hogy egymás torkának ugorjanak. Ez egyáltalán nem tetszett. Régen talán én lettem volna a felbujtó, és igazából most sem nagyon akartam kimaradni ebből az egész harcból, mégis volt bennem annyi, hogy mindezt ne egy csapat ember és falkatag előtt akarjam intézni. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetnek ennyire felelőtlenek mind a ketten. Sangilak még hagyján, ő legalább olyan indulatos, mint én, de Kilaun is? Tőle nem ezt vártam volna… jó, azt sem vártam, hogy felveszi a kesztyűt a Legerősebbel szemben. Talán jobb is lett volna, ha nem teszi meg, de olybá tűnt, hogy nagyon sértette volna a büszkeségét. Férfiak… Fogalmam sem volt egyébként arról, hogy miféle illúzió játszódhatott le Sangilak fejében. Csak azt tudtam, hogy valami olyat érintett az Álmodó, amit nagyon nem kellett volna. Láttam a szenvedést az arcán, az összes aprócska változást figyelemmel kísértem, hiába nem láttam a fejébe. Tudtam, hogy a helyében én sem hagynám annyiban ezt az egészet, ennél azért még mindig büszkébb voltam, noha már korántsem annyira, mint annak idején. - Semmit… nem hagynák! – szinte éreztem a Yeeből áradó csalódottságot és keserűséget. Valahol átéreztem, noha én egyetlen percig sem gondoltam, hogy valamit elérünk majd náluk. Ugyan megpróbáltam én is, ám ennél sokkalta jobban ismertem a férjemet ahhoz, hogy reményeket tápláljak a probléma elsimításával kapcsolatban. Még akkor sem tettem semmit, amikor az illúzió által való kínzása véget ért, és Kilaun a távozás mezejére lépett. Akár meg is könnyebbülhettem volna, de nem tettem. Nem vagyok ostoba, nagyon jól tudtam, hogy csak most kezdődött el az, aminek nem szabadott volna. - Hogy lehetsz ennyire felelőtlen és önző? – a hangom nagyon hasonlatos volt Sangilakéhoz, amikor kiejtettem a szavakat. Csendesen beszéltem, ám a határozottság sütött belőle, mellé pedig párosult némi csalódottság is. Rendben, hatalmas adag csalódottság. Amint ő is elindult kifelé, nem sokáig álltam tétlenül, öles léptekkel a nyomukba eredtem. Legalább másoknak ne essen baja, ha már ők nem képesek vigyázni magukra, igaz? – Segíts, hogy ne kerüljön senki a közelükbe! – kértem Yeetől, bár valószínűleg egyre gondoltunk, mert ő is hasonlóképpen vélekedett a dologgal kapcsolatban. Legalább nekünk legyen eszünk, nem igaz? A rettegés akkor hullámzott át rajtam igazán, amikor tudatosult bennem, hogy a gyengülés Sangilak műve volt. Van annyi eszem, hogy kitaláljam, hogy nem csak engem áldottak meg a Szellemek egyedi képességgel, hanem ezek szerint őt is. Fejemet rázva léptek feléjük egyet, cseppet sem érdekelt, hogy megkért, hogy ne kövessük. Sohasem szerettem, ha megmondták, hogy mit csináljak, ez bizonyára még rémlett neki is a régi időkből. Azóta ez az egy mit sem változott… ~ Hagyd abba, Sangilak! Teljesen megőrültél?! ~ a hangom számon kérő volt, nem akartam a kétségbeesést a tudtára hozni, valószínűleg úgysem ért volna semmit. ~ Legutóbb azt mondtad, hogy megváltoztál… ~ kezdtem bele, ám figyelmemet a szenvedő sógornőm vonta magára. Gyorsan termettem mellette, karommal átöleltem, támogatva őt. Sohasem voltam szívtelen, inkább csak indulatos és szenvedélyes, aki mindent szívvel-lélekkel csinál. ~ Ugyanolyan vagy, mint annak idején. Csak most kaptál újra bizalmat, miért akarod máris eljátszani? ~ nem is vártam, hogy majd megváltom a világot, vagy az észérvek elérnek Sangilak tudatáig, de egy próbát megért. - Olyan buta vagy… - ráztam meg a fejemet, el sem mozdulva Yee mellől. – Mire volt ez jó? – kérdeztem teljesen értetlenül. Számomra ez a fajta önzetlenség ismeretlen volt, amelyet ő a legtöbb esetben tanúsított.
Egy részem nem akarta elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik, ám a másik nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi várható. Egyszer láttam már, hogy milyen az, amikor valaki felbosszantja az apámat. A saját bőrömön tapasztaltam mindezt, úgyhogy egyáltalán nem örültem neki, hogy most megint kezdett rossz irányt venni ez az egész. Azt már eddig is megállapítottam, hogy kissé gyengék az idegei, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezen a bálon erre sor kerülhet. Akkor, amikor minden olyan jól alakult, azt hittem tudnak majd viselkedni. Hogy most majd közelebb kerülünk kicsit egymáshoz, letudjuk ezt a kínos találkozást, és ennyi. A dolgok azonban elfajultak, és az este további része éles kanyarral siklott ki, a lehető legnagyobb lejtő irányába. Éreztem valamennyit az áramló energiából, még ha az illúziót magát nem is láttam. Nem volt nehéz ezek után kitalálnom, hogy valami borzalmas dologban van része Sangilaknak, ahhoz azonban én édes kevés lettem volna, hogy tegyek is ellene. A két nőtől vártam a megváltást, de nagyon úgy nézett ki, hogy hiába. Ide még ők is kevesek voltak, vagy egészen egyszerűen csak hagyni akarták, hogy megtörténjen? Mert én nem voltam hajlandó végignézni azt a harcot, ami most kezdett kibontakozni a szemeim előtt. Engem abszolút nem érdekeltek mások, nem volt számomra egyetlen fontos személy sem ezen az istenverte helyen, kivéve egyet. Az pedig éppen a vesztébe készült rohanni, mindössze azért, mert engem felhasználtak a cukkolására. Egy kósza pillanatra megfordult ugyan a fejemben, hogy könnyebb lenne talán nélküle, de valamiért mégsem hagytam őt kisétálni az életemből, amikor felajánlotta. A másik meg az, hogy tisztában voltam azzal, hogy úgysem tudna meghalni. Annyira hirtelen történt minden, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megakadályozni a távozásukat. Talán jobb is volt így, én azonban túl ostobának bizonyultam ahhoz, hogy bent maradjak és kivárjam a vihar elvonulását. Nem, én készen álltam arra, hogy kisétáljak oda és tegyek valamit. Akármit, egyelőre még nem tudtam, hogy mit lehetne. Láttam a sérült kezet, hallottam a roppanó csontokat, és azt is láttam, ahogyan az erő valamelyest kiszállt az eddig egészen ijesztőnek tetsző apámból. A szívem hevesen dobogott, amikor a néhány lépcsőfokon át én is megérkeztem a többiek közé. Még éppen szemtanúja lehettem annak, ahogyan az egyik nő átvette az összes törést. Innentől kezdve már nem volt nehéz kitalálnom, hogy ki ő. Fejemben ugyan még mindig annak a csalódott pillantásnak a képe zakatolt, amit kaptam a távozást megelőzően, de nem számított. Most tudatosult bennem csak igazán, hogy alig ismerem ezt a férfit, pedig szerettem volna többet megtudni róla, mert biztosan nem volt véletlen a találkozásunk hetekkel ezelőtt. Az, hogy éppen ezen a helyen botlottunk egymásba, éppen olyan körülmények között, amelyeket senkinek sem kívánnék szívem szerint. És most nagyon úgy tűnt, hogy meg fog ismétlődni. ~ Kérlek, ne csináld! ~ próbálkoztam, amikor már ép volt a karja. Nem tudtam, hogy mennyire tiszta a tudata, de abba a hiú ábrándba ringattam magam már megint, hogy talán lehetek neki annyira fontos, hogy pusztán a hangom, a jelenlétem leállítsa. ~ Nem teheted ezt meg még egyszer! Nem fogom hagyni, hogy újra itt hagyj, mert megöleted magad! ~ valahol a sírás határán álltam, egyszerre az idegességtől, a félelemtől és a mérhetetlenül nagy tehetetlenség súlyától. Nekem nem volt akkora erőm, mint nekik. Nem voltak olyan képességeim, mint a körülöttem lévő négy Elsőknek, nekem csupán a szavam maradt. A szavam, és a remény arra, hogy talán ez is elég lehet arra, hogy kicsit kizökkentsem, hogy meggondolja magát. Akartam annyira fontos lenni végre valakinek, hogy pusztán a kérésemnek eleget téve félbehagyjon valamit. Egy apának az kellene, hogy az első legyen, hogy a lányára vigyázzon, nem? Ezzel viszont engem is ugyanúgy veszélybe sodort, elfordítva tőlem az arcát, a figyelmét. ~ Tényleg ilyen sokat ér a büszkeséged? Hagyod, hogy kiprovokálja ezt? ~ természetesen fogalmam sem volt a miértekről kettejükkel kapcsolatban, jelenleg azonban nem is nagyon érdekeltek. Csak el akartam távolítani innen, ha már az este tönkrement teljesen.
- Shhh... Azt mondtam, hogy hallgass el. Közlöm Sangilakkal egészen vidám, dallamos hangon, amikor az üvöltése fel kívánja zavarni az egyelőre még békésnek mutatkozó vendégsereget. Ebből a szemszögből élvezet nézni a hím fuldokló vergődését. Analizálnám, kedvem lenne az ép karommal megvakargatni az államat, körbejárni, minden szögből alaposan végigmérni, igen, ilyen egy Sangilak, mikor valaki végre el tudja hallgattatni. Talán gyakrabban kéne csinálnom. Elfogadom a kihívását, bárminemű félelem vagy aggodalom nélkül fordulok meg, hogy elinduljak kifelé. Amikor a sérült kezem már a zakóm takarásában pihen, a szabad kezemet kissé oldalra emelve csettintek - az Illúzió véget ér. Valójában semmi szükség nem volt erre a roppant színpadias mozdulatra, mégis megtettem, miért ne élnék ilyesfajta eszközökkel? Újra élvezem a hatalmamat. Az átkot, ami kísért, a víziókat, amiktől nem alszom: leírhatatlan, hogy végre valós haragom céltáblájára zúdíthatom mindezt, és azt csinálhatok vele, amit csak akarok. Hallom a fejemben a hangját, farkasom bundázatát a Legerősebb energiái kócolják össze, de csak háttal neki húzódik vigyorra a szám, szolid, sarokban megbúvó gesztus. Nem Sangilak. Azoknak az időknek már vége, már nem menekülök. Csak megengedem magamnak, hogy előre fáradjak. Szóra sem méltatom.
Nem is tudom, hogy a pillanatnyi egyensúlyvesztés, vagy a szívbe maró szívdobbanás ér-e előbb. Mintha kirántották volna lábaim alól a talajt, úgy zuhanok előre, alig tudok megtámaszkodni, majd újra fellökni magam, hogy bukdácsolva haladassak előre csak még egy métert, másfelet... legalább... Kiver a hideg verejték, nem érzem az erőm. Megrettenek, hogy ájulás szégyenít majd meg mindenki előtt. De hogyan? Miért...? Pillanatokkal később az erős szorítás a karomon felszisszenésre késztet, és már tudom, hogy ez mind az Ő műve. Reszket az alsó ajkam, ahogy rongybabaként vonszol maga után, a hideg levegő józanító hatása ezúttal elmarad: csak jeges borogatás homlokomra, ami nem esik jól, amitől csontig hatol a gyengeség kígyómérge. Légy átkozott! Elégedetlen morgással ráznám meg magam, felkavarva ezzel a lila ködöt magam körül, de a vasmarok nem ereszt, gyenge vagyok, teljességgel használhatatlannak érzem minden egyes tagomat. Mint akinek a fejébe szállt az alkohol... Új erő ránt meg, visszatartana Sangilak húzásától, és én hátravetett fejjel felnyögök, mert úgy érzem, mintha kifeszített kötél lennék Yee ereje és Sangilak karja közt. Recseg, ropog a csont, a karomban eddig meghúzódó fájdalmat mintha vákuum szívná le rólam. Yee... Ne csináld ezt... - Olyan vagy... mint az apád... Szűröm a fogaim közt Sangilak felé a szavakat. Tehetetlen dühömet csak tovább szítja, hogy Yee újra miatta kell, hogy áldozatot hozzon. Csak most... az ő "pofonjaitól" szabadít meg valaki mást. Ma este nem ő a kedvezményezett... De a lelkem mélyén pontosan tudom, hogy ettől az én helyzetem nem lesz jobb. Hogy ettől még... egy nap, talán órák múlva ugyanúgy tartozom majd Yee felé elszámolással, mintha nem tett volna semmit. Szeretném hinni, hogy azért vette el a sérülésem, mert engem választott. De ez pontosan akkora hazugság, mint az, hogy az Álmodónak boldog élete lehet.
~ hurt ~
A lelkem sebeit csak tovább marcangolják a lányom szavai. De mi csak haladunk előre. Hátrafordítanám a fejem, hogy lássam Őt, de ilyen állapotban nem tudok úgy helyezkedni, hogy ezt kivitelezni tudjam. Talán most akad egy kis időm arra, hogy több dolgot végiggondoljak, hiszen ki tudja meddig és hová megyünk a Legerősebb akarata szerint. Forró kés a testemben minden szó. Megmártózik, helyet talál magának, új sebeket ejt, útja során régi hegeket tép, szakít fel. Hát ez kellett ahhoz, hogy rájöjjön, hogy fontos vagyok neki? Hogy megértse, mennyit jelent nekem? Akár hálás is lehetnék Sangilaknak mindezért, de tudom, hogy ez már egészen másról szól. És ennek a hálának a gondolatával együttesen tör fel belőlem a gyötrő harag, kavarodik fel az energiaszél. Amikor azt mondtam, nem engedem, hogy bántsa a lányomat, nem pusztán a testére értettem. A lelkét sem adom. És ha most összeroppan emiatt a helyzet miatt, úgy a hím ugyan olyan bűnrészessé válik, mint én magam. Bár hallgattál volna rám, Kiscsillag... ~ Nem lesz semmi baj. Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen... ~ - üzenem a lányomnak annyira higgadtan, amennyire csak tudom, aggódó idegességem a pajzsom maga alá temeti - ~ Már késő, Kiscsillag. Ez nem a büszkeségem... Ez Te vagy. Maradj a lányokkal, jó? Majd... felhívlak. Nagyon szeretlek. ~
Amikor kellően távol értünk, amikor a Kúria ablakaiból kiáradó fények csillagok csupán, elengedem magam. Nem akarok belefeszülni a küzdelembe, ha Sangilak vonszolni akar, hát vonszoljon teljesen. Kezeim és a fejem úgy lógnak lefelé, mintha csont híján lennének, az esti port szép, fekete cipőm és a térdeim kavarják fel. A hím léptei csak döngenek és döngenek, halált hozó német ágyúk kirobbanó lövegei a fülemben. Csak erőtlen légzésem az, ami megtöri a hangok dominanciáját. Beleszédülök az alattam pergő föld bámulásába, inkább lecsukom a szemem és a mancsaiba adom a sorsom. ~ Tudod... vannak dolgok, amikkel sosem fogsz tudni megbírkózni az erőddel. ~ - kezdeményezek csevegést, mikor már unalmassá válik a séta - ~ Úgyhogy még most figyelmeztetlek, hogy nem késő visszafordulni. ~
//És akkor a Sannal való közös megegyezésre megyünk át IC, gúdbáj bál :"D//
Megmosom az arcom, aztán a tükörbe nézek. Az idő csiga lassan telik, legalábbis én úgy érzem. Nem tudom, mennyi ideje lehetek itt benn. Bujkálok? Meglehet. Ha most valamelyik Mentorom itt lenne a partyn biztos akkora nyaklevessel jutalmazna, hogy nemhogy csillagokat, hanem egyenesen univerzumokat látnék a fejem körül röpködni. Félek? Nem kizárt. Bár ezt egy Harcos Tanonc nem igazán kéne, hogy bevallja magának. Olyan könnyűnek tűnt az egész gondolatban. Eljönni, jól érezni magunkat, elkísérni, majd szépen elbúcsúzni. Most mégis egy álszent hazugnak érzem magam, aki hátat fordít olyasvalakinek, aki bízik bennem. Felfordul a gyomrom. Nem. Inkább görcsbe rándul. Homlokomat a tükörnek döntöm, és a légzésemet figyelem. Miért vagyok ideges? Hiszen... Majd visszajövök. - Visszajövök.... - súgom magam elé. De a hangom erőtlennek, távolinak hat, és nem tudok hinni magamnak. Úgy érzem, megint veszítettem az Élet sakktábláján. Pedig semmi tragikus nem történt. Csupán csak nem érzem, hogy én, én vagyok. Szúr a mellkasom. A tükörképemre nézek, és nem azt látom, akit látni akartam mindig is. Sose azt látom. Egy férfit akarok látni, akinek végre rendben az élete. Akinek fogalma sincs a Világban zajló titkokról. Aki egyetemre jár, az apja büszke rá, a kishúga gyönyörű ifjú hölgy, a legjobb barátja egy átlagos srác... S szerelmes lehet egy csodálatos nőbe, akit most fogok ellökni magamtól. Kiegyenesedek, de utólag is érzem a tükör hidegét homlokomon. A tenyeremre pillantok, és egy egyszerű csettintéssel egy lángocskát gyújtok benne. Miért ilyen kegyetlen a világ? Átok mindez. Ez a láng, az őrült, vérre szomjazó szörnyeteg, akik maguk se tudják, miféle hatalommal játszadoznak. A lángocska lassacskán kialszik. Ahogy bennem is kialudt egykoron minden, azon a végzetes éjszakán. Az ajtó felé pillantok, majd még egyszer utoljára a tükörképemre. Elhagyom a helyiséget, s a belső helyiségbe visszatérve kutatok tekintetemmel Alice után. Ám ahelyett, hogy őt megtalálnám, egy kisebb csoportosulásra leszek figyelmes, akik közt, még így külső szemmel is, vészesen feszült a hangulat. Sejtem, hogy nem mindennapi "emberek" lehetnek, de ahelyett, hogy kötelességtudó Tanonc módjára csörögnék (árulkodnék) Mr. Douglas-nek, inkább próbálom Alicet megtalálni. A pultnál pillantom meg alakját. Kissé tolakodva, majd szinte átgázolva a táncolókon, ragadom meg a karját, magam felé fordítom, az sem érdekel, hogy a pultostól rántom el, kezeimbe veszem az arcát, s olyan kétségbeesetten csókolom meg, ahogy egy kétségbeesett srác csak teheti. A mellkasom szorítása nem enyhül, ajka puhaságára, csókjának édes érzésére akarok emlékezni, amikor nyári estéken hiányozni fog nekem. Mit beszélek? Mindig hiányozni fog! Addig csókolom, amíg csak bírom szusszal, nem fogom elengedni, ha csak ő nem lök el.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Úgy gondoltam, hogy jobb ha figyelmeztetem a pincért, mert ha itt bunyó lesz, akkor bizony sok ártatlan ember is megsérülhet. Természetesen arról semmit nem mondtam, hogy abban a két fickóban több rejlik, mint amit látni lehetne. Közben persze Velkanról sem feledkezem el. Bár eljöttem már a helyemről, de bízom benne, hogy így is megtalál majd. Ám egyelőre attól jobban tartok, hogy Killian és a másik fickó itt fog egymásnak esni. Az is eszembe jut, hogy talán fel kéne hívni Williamet, de amíg nincs semmi komolyabb felesleges ilyenekkel zaklatni.
Tekintetemmel a kisebb tömeget figyelem mikor valaki hirtelen megragadja a karom és "ránt" egyet rajtam. Csak akkor esik le, hogy ki is az, mikor megérzem az ajkait az enyémen. Teljesen meglepődöm a dolgon. Nem számítottam rá, persze eljátszottam a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, de nem hittem volna, hogy megtörténik. Eleinte csak úgy állok ott, mint valami szobor, majd végül kezeim szép lassan felkúsznak a vállához, nyakához, hogy ott ölelhessem át. Általában mindig zavarba jövök, ha ennyire nyilvános helyen csókol meg valaki, de most mégis meg tudok erről feledkezni. Hosszúra nyúlik ez a békés és csodálatos pillanat, amit végül hirtelen én állítok le. Arcommal eltávolodom tőle és végig a szemeit figyelem. Nem tudok mit mondani neki, de érzem, hogy gyűlnek a könnyek a szemeimben, de mielőtt utat törnének maguknak lesütöm tekintetem. -Bocsánat!-És azzal már hátat is fordítok neki, hogy kisiethessek a házból a szabad levegőre.
Csalódottság, szégyen, bánat, fájdalom, megannyi érzés kavarog bennem és képtelen lennék dönteni, melyik a domináns ezek közül. Tehetetlennek érzem magam, pedig tenni szeretnék valamit, de fogalmam sincsen, mit. Képes volnék megállítani őket? Egyáltalán képes volna-e rá bárki is? Bármennyire is szeretném elhitetni magammal, hogy véget vethetünk ennek, hogy megakadályozhatjuk, hogy széttépjék egymást, hogy nyugodtan is el lehet intézni a dolgokat, be kell lássam, hogy sajnos nem így van. Talán valóban az a legjobb, ha lerendezik maguk között, de akkor sem hagy nyugodni a gondolat, hogy mégis milyen áron? Találkoztam a Rémálmodóval és az öcsémet sem féltettem soha, fogalmam sincsen, mi lesz abból, ha ők ketten egymásnak esnek. Még inkább elkeserít a gondolat, hogy próbálkozásom kudarcba fullad. Legalább az egyiküket sikerült volna észhez téríteni.. Hiába terem mellettem Unalaq, hiába karol át, hiába érzem a közelségét, egy cseppet sem lesz jobb. Ahogyan a csontok roppannak a karomban, úgy száll el az utolsó reményem is.. Bíztam benne, hogy legalább Kilaunt sikerül észhez téríteni, hogy elérhetek valamit azzal, hogy megszabadítom a törött kar kínjától. Bármit.. akármit.. Csak állok és nézem, ahogyan az öcsém elvonszolja Kilaunt. Nem tudok mit tenni. Képtelenek vagyunk megállítani őket. Egyetlen könnycsepp gördül végig az arcomon. Szeretem őket. Mindkettőjüket. Képtelen lennék választani, hiszen mindketten ugyanolyan fontosak számomra. Pontosan ezért fáj annyira, hogy őket látom egymásnak esni. A tehetetlenség pedig olyan erővel tekeredik a nyakam köré, hogy szinte fuldoklom, a keserűség itt ül a mellkasomon, még nehezebbé téve a levegővételt. Unalaq szavai tompán jutnak el a tudatomig, most már magam sem tudom, mire volt jó ez az egész. Hittem, bíztam abban, hogy legalább egy leheletnyit segíthetek, hogy változtathatok a helyzeten.. Most azonban.. itt állok megtörten, sebzetten és csalódottan. Tekintetem a sógornőmre siklik, csupán a fejem vagyok képes megrázni, mintha óriási gombóc telepedett volna a torkomba, nem jönnek szavak a számra. Nem tudom, mit mondhatnék. Lehajtom a fejem, pár pillanatig csak szemlélem az ernyedt kart, sóhaj szökik ajkaimról, mikor ismét felpillantok a nőstényre. - Nem tudom, Unalaq.. Mérhetetlenül naiv vagyok - keserűen nevetek fel, mikor ráébredek arra, igaza volt.. buta vagyok. - Tudod.. Nincs rosszabb annál, mikor azt a két személyt látod egymásnak esni, akik neked a legfontosabbak - ismét lehajtom a fejemet, hangom ezúttal csendesen kúszik a másik felé, őszintén peregnek a szavak, választ mégsem várok. Csupán.. talán így megérti, miért tettem azt, amit, talán így elnézi, amiért olyan naiv voltam. - Hazakísérnél? - teszem fel végül csendesen a kérdést, témát váltva, talán sokkal inkább vágyom most az ő társaságára, mint a magányra. Lehet nekem is jobb lenne. Nem akarok órákon át beszélgetni, csupán jól esne, ha valaki ülne mellettem, ha érezném, hogy nem vagyok egyedül. Szabadulni akarok innen, nem akarom érzi a két hím energiáinak halovány rezgését, hiába fogok minden pillanatban rájuk gondolni. Gyomrom aprócska gombolyaggá zsugorodik; félek. Mérhetetlenül félek.
Túlságosan elszoktam már az ilyenektől. Esküszöm, ha csak egy perccel tovább kellett volna a rusnyábbik Bergerrel bájcsevegnem (ó, hát hogyne, Mr. Berger, természetesen Polgármester Úr, na ne mondja!), egész biztosan eldurrant volna valami a fejemben, talán egy ér, nem tudom - de hogy a nyakam már egészen beállt a bólogatástól az is biztos. Első körben szeretnék egy jó nagy pohár whiskyt. Hiába hordják körbe tálcán a pezsgőt, én nem iszom ilyen löttyöket, ha van más lehetőségem. És nekem ugyebár mindig van más lehetőségem - legalább is az italválasztás esetén. A rendezvénnyel kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Jól esik visszarepülni egy olyan közegbe, ahol igazán otthon voltam, ezért a magaménak érzem ezt az egészet, szeretnék én lenni az esemény kiskirálya - de nem tehetem. És nem is lenne értelme, mert ez itt mind hamis. Játék csupán, színlelés és valójában köze sincs ahhoz a Chicagóhoz, amiben felnőttem. Másfelől elképesztően frusztrálnak az idegen energiák. Állandó jelleggel radarozom a környezetemet, a Bestia pedig a falat kaparja, mert mindketten tudjuk, hogy vannak itt olyanok, akik felelősek a Vörös Hold okozta drámáért. De nem tehetünk semmit. Nem léphetünk, féken kell tartanunk magunkat, ez pedig csak csiholja az elégedetlen dühömet, ezért is muszáj innom. Nem tehetek egyebet, mint memorizálok: arcokat, szagokat, energiákat... Annyit viszont azért még nem ittam, hogy képzelődjek és ne vegyem észre, hogy mi zajlik a "láthatatlan térben". Energiák, egyre növekvő erő fojtogatnak, rossz előérzetem van, ami be is igazolódik, amikor egy férfi kiáltása rázza össze a termet. A kialakult tumultust szeretném megnézni magamnak, fellépni, rendre inteni a tiszteletlen vendégeket, akik az én városom rendezvényét zavarják meg, idegenek, farkasok, ráadásul van bőr a képükön bejelntés nélkül megjelenni egy nyilvános rendezvényen... Iszom még egyet. A zavargás is elcsitul, az energiák is megnyugszanak, de a Bestia bundája továbbra is kócosan mered az ég felé, még a sarokból is fenyegetésre, támadásra számítva. Tartanom kell az álcát, nem rendezhetek jelenetet a fél város előtt, amikor én nem vagyok itt egyéb, csak egy szálloda igazgatója és a város hokicsapatának a szponzora. Kurva jó.
Elfoglalta magát a ruhapróbával rendesen, és mivel az amit végül kiválasztott, megfelel a célnak, nem okoz megbotránkozást, de máris megkönnyítette a helyzetét az idősebbekkel való csevegésre, és ez nagy szó, akárki akármit is mond. Az, hogy közben mit figyelt meg, és mit talált furcsának, azt majd megosztja azzal, vagy azokkal, akikre tartozik, most csak az számít, hogy minden rendben, nem hajítják ki innen, és kész. Az egyedüli dolog ami bezavar az egészbe, az a kedves vérvonal bátyja, Duncan, aki persze nem bírja ki, hogy ne üzenjen valamit. Ő aztán nem kérte, hogy utána jöjjön, ha meg megtette, akkor ne panaszkodjon. Csak nem ültettek a nyakába egy "testőrt", mert akkor behal, ez egészen biztos. ~Ott, ahová te sosem jutsz be. Hajaj, ha tudnád, már a harmadikat próbálom. Most azért vagy ilyen, mert együtt fürödtünk? Széles vigyorral az arcán üzen vissza, Corvin gondoljon amit akar, felőle kombinálhat is, addig is megigazítja a ruhát, és már robog is vissza, nehogy udvariatlannak tűnjön, és azt higgyék, visszaél bármiféle helyzettel. Ugyan a nőstény még nem tért vissza, de majd megkeresi, és személyesen ejti meg a köszönetet, hogy engedte átöltözni. Ami viszont fogadja, na az sokkal érdekesebb. Nem kell nekik veszekedni Duncannal, van itt feszültség anélkül is, nesze neked. Aztán kiszúrja Castort, akinek mosolyogva bólint köszönésképpen, de nem robog oda, azt nem illik. ~Corvin! Ide figyelj. A Mikulás igenis létezik, én találkoztam vele. Ott áll, csak öltönyben és nyakkendőben, ajándékot is kaptál tőle, szóval le sem tagadhatod. Ezt most miért kell hozzáfűznie, az nem érdekes, ez úgy kibukott belőle. Mivel nem akar zavarni egyelőre, megáll az asztaloknál, még annak a nősténynek is tartozik egy pár mondattal, ha lehetséges. ~Ne aggódj, Duncan! Ha a tűz világosabban beszél, én is világosabban beszélek majd. Na ezt nevezik kegyelemdöfésnek, és mit számít az, ha Corvin ismételten gúnyos megjegyzések keretében ökrözi le minimum. Semmit. Az is nagy szó, hogy nem okoznak felfordulást, és nem esnek egymásnak. Itt nem, majd hazafelé, azaz otthon, ez tuti, mert addig viselkednek szépen, amíg kell, aztán ha senki nem látja, akkor mehet az ereszd el a hajam.
A fel-feltörő idegen energiák olyanok, mintha egy-egy gyomrost kapnék, de még a szolidabb fajtából, az üvöltésre pedig a hang irányába fordítom a fejem. Igazából kedvem és kíváncsiságom lenne utánuk menni, ám a nagy kivonulás még nekem is azt sugallja, hogy ez nem feltétlen érné meg. Frusztráló és nyugtalanító, tényleg túl sok az erős kóbor a városban. Nem ment könnyen, hogy ismét Norinára koncentráljak, elvégre mi egy kölyök ilyen feszültséghez képest? "Akkor fogd Norit és tűnjetek el innen. Megértetted, kölyök?" Megráztam a fejem, mintha ezzel a szavakat is kiverhetném belőle. Rühellem az ilyen parancsokat. Norina szavai eleinte gúnyos szájhúzásra, majd döbbent értetlenségre adnak okot, nagyon nehezen állom meg, hogy mindkét arckifejezést elfojtsam. Senkivel sem beszélek, rém hülyén venné ki magát, ha magamban elkezdenék pofákat vágni. Nem is üzenek vissza inkább semmit, nem sokkal később úgyis feltűnt egy meglepően normális és illedelmesen sokat takaró ruhában. A gönccserét csak egy árnyalatnyi szemöldökfelvonással nyugtáztam. Műmosolyba kényszerítettem a szám, itt a húgi, juhé. ~ Be vagy tépve, baszki? ~ kérdeztem, a hangom pedig gondolatban is elárult mindent, amit az arcommal nem fejeztem ki. A Mikulás-dumára már nem tudom megállni: égnek emelem a tekintetem. ~ Majd írok neki, hogy karácsonyra türelmet szeretnék ~ morgom továbbra is gondolatban, tettleg pedig kedves kis gesztussal nyújtok át neki egy tetszőleges frissítőt, amit választ. Kívülről akár a megtestesült kis harmónia mintapéldányai is lehetnénk - a teljes műsorhoz pedig szinte teljesen felhúztam a pajzsom, épp csak annyi részt hagytam, hogy gondolatban tovább szívhassuk egymás vérét. - Honnan szereztél másik ruhát? - kérdeztem immár hangosan, hogy ne álljunk látszólag kukán. Ha így folytatjuk, a végén megtanulom figyelmen kívül hagyni a sületlenségeit. Jah, én pont az vagyok, akinek az ilyesmi csak úgy jön, csuklóból. Ami csuklóból jött, az a köszöntő poháremelés Castor felé egy "nyugi, nem szedjük szét a helyet" pillantással kiegészítve.
Annakpokot üldözöm, jobban mondva a szőkét, kiről úgy sejtem, ő lehet az, és jelen pillanatban nyomát sem lelem, viszont, van róla képem, és tudom, hogyan is néz ki. Hamar feladom a keresgélést, elrabolja a tekintetem az asztalokon roskadozó mindenség, meg aztán Duncan is. Korábban már észleltem, hogy megjött, de ránézni nem tudtam a munkám közepette, most nem marad el ez sem. ~Szexi vagy, Morcoska!~ Vigyorgok rá, ha elcsípem a tekintetét, de hagyom, hagy szórakoztassák egymást Norinával, az mindig olyan érdekes. A kiscsaj már egészen helyrerázódott a karletépéses ügyletünk óta, azóta nem is nagyon foglalkoztam a történtekkel, csak most jut eszembe, hogy jé, ilyenre is volt már példa. Amikor azonban kiszúrom Castort, el is indulok felé, a cuccomat időközben lepakoltam az erre biztosított külön helyiségbe, mert én bizony kifotóztam mára magam, mégis tele van mindkét kezem. - Megmenekültél? Kérdezem egy szemtelen vigyorral fűszerezve a kérdésemet, aztán már emelem is meg az egyik kezem, és nem átallom bemutatni a rajta lévő finomságot. - Ez a tipikus, pasiknak való puding – nagy adag sodó, egy kis meleg szirup a tetejére és tejszínhab ráadásnak. Mondjuk, ezt speciel magamnak hoztam, te ezt kapod. Nyújtom felé a whiskyt, tutira ráfér még egy pohárral, ezt azért már ki merem jelenteni vele kapcsolatban. - Úgy látom, szép pocakot eresztettél. Vagy csak szabót cseréltél… utóbbi esetben rúgd ki. Nem igazán tűnik fel, ahogy az öltönyét birizgálom, leseprek róla egy szöszt, meg lesimítom, mintha igazgatni akarnám. Botrány. Biztos a sok feszültség zavarta össze a kis fejem. Igazából azonban csak csinálom, amit szoktam, próbálok legalább külsőleg figyelmet elterelni, adok neki lehetőséget arról, hogy amíg mentálisan rendezkedik, addig kívülről ne csináljon semmi furcsát. ~Mi a gáz? A hideg futkos a hátamon.~ Kérdezem, ha be tudok férkőzni a pajzsa alá, egyszerűen zsizseg a fejem az energiáktól, nem szeretem az ilyesmit. ~A véletlen egy olyan klisé, amiben igazából senki sem hisz, de azért emlegetik.~ Kezdek bele, mert bizony, erre az esetre egész könnyen rá lehetne varrni a véletlen jelzőt.~Azt hiszem, találkoztam Annakpokkal…~ Szavaim bizonytalansága ellenére én elég komolyan hiszem, hogy ő volt az, de ennek szerintem nem ma este fogok utánajárni.
[Még a családnak egy zárás, és ha esetleg valakinek feltűnök, akkor annak...]
Egyszerűen borzasztó volt látni, hogy mennyire gyorsan fajultak el a dolgok. Az pedig, hogy semmit nem tehettem annak érdekében, hogy leállítsam a két egymásnak feszülő Alapítót, elviselhetetlennek tűnt. Kétségbeesés, és düh kavargott bennem, valamiféle sajátos eleggyel, amivel eddig még nem igazán találkoztam eddigi életem során. Azt akartam, hogy véget érjen ez az egész, és ne kelljen végignéznem. Le akartam állítani valamilyen úton-módon, noha nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, hogy bármi esélyem van a két ősömmel szemben. Mind a ketten azok voltak, akárhogy néztem is, csupán az egyik vér szerinti, a másik pedig vérvonal szerinti. ~ Ajánlom is! ~ szóltam vissza nem túlzottan határozott hangon, mert magam sem tudtam, hogy mi lesz ennek a végkimenetele. Sőt, szerintem ők sem tudták pontosan, én pedig annyival voltam tisztában, hogy nagyon nem lesz jó, ha ezek ketten tényleg egymásnak ugranak. Márpedig nagyon úgy nézett ki, hogy pontosan ez fog történni. ~ Nem akarom… ~ ráztam a fejemet, amikor közölte, hogy ez miattam van. Valahol a düh alatta bűntudat is felhorgasztotta alattomosan a fejét, de nem hagytam neki teret. Most nem! ~ És nem akarok velük maradni! ~ fűztem még hozzá, szemeimben pedig akkor jelent meg az első könnycsepp, amikor nem túl meggyőzően közölte, hogy majd felhív, és mennyire szeret. Nem, ez elviselhetetlen volt számomra. Kimondani ugyan nem tudtam, hogy én is szeretem, pedig valahol így volt. Mindig is szerettem, annak ellenére, hogy azt hittem, hogy már régen meghalt, és egész életemben átkoztam őt azért, mert magamra hagyott még gyerekként. A sok rossz a jelen helyzetben mit sem számított, viszont mielőtt bármi mást mondhattam volna, a két férfi a távozás mezejére lépett. Megszűntem létezni. Egészen biztos vagyok benne, hogy néhány pillanatra megszűnt körülöttem a világ és én is eltűntem belőle. Üresség áramlott végig az összes porcikámon, lábaim elgyengültek és legszívesebben hagytam volna, hogy kicsússzon alólam a föld. Ha nem lettem volna olyan, amilyen, akkor biztosan itt török össze mindenki szeme láttára. Ehelyett azonban elfordultam, a két másik nő amúgy is úgy nézett ki, hogy egyáltalán nem foglalkozik velem. Miért maradtam volna akkor velük ezek után? Magányra vágytam, egy helyre, ahol mindezt elfelejthetem, ahol feldolgozhatom a ma este borzalmait. Én meg még azt hittem, hogy csodálatos lesz eljönni ide és kikapcsolódni! Hogyan lehettem ennyire ostoba? Kissé bizonytalan léptekkel, csendesen indultam vissza a házba, hogy magamhoz vegyek némi italt, aztán valamelyik sarokba bújva menedéket keressek a sok gond és baj elől. Talán nem ártana hazatérni… talán. Valószínűleg ott sem bírnék hosszútávon megmaradni, de valamit tennem kellett, hogy eltereljem a figyelmemet.
Bennem nem teljesen ugyanazok az érzések kavarogtak, mint amik Yeeben. Már csak azért sem, mert mi ketten teljesen különböző személyiséggel lettünk megáldva, és nekem a kettő közül csak az egyik személy sorsa volt fontos, Kilaunnal sohasem ápoltam olyan szoros kapcsolatot. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem tetszett, hogy pont itt egy ilyen eseményen kellett egymásnak esniük és nem tudtak volna felnőttek módjára uralkodni magukon. Megtehették volna ezt utána is, vagy esetleg egy másik találkozás alkalmával, de úgy látszik, hogy mindez igencsak meghaladta a képességeiket. Nem járattam hát a számat értelmetlenül, mert nem volt szokásom az ilyesmi. Helyette ott maradtam a sógornőm mellett, és valahol bánkódtam amiatt, hogy nekem nem lehetett részem ebben a harcban. Legszívesebben mind a kettőt megfogtam volna a fülénél, és elvonszoltam volna őket. Azt hiszem, hogy nem köszönték volna meg ezt a bánásmódot, de rászolgáltak volna azzal, hogy ennyire gyerekesen viselkedtek. Főleg olyan emberek előtt, akiknek lövése sem volt arról, hogy kik ők, valószínűleg csak az energiák szapora áramlását érzékelték, semmi mást. Talán nem is olyan nagy baj ez. - Igen, tényleg az vagy… - ismertem el, de ajkaimon azért ott volt a mosoly, hogy elvegye szavaim élét. Fél karommal átöleltem a mellettem álló törékeny nőstényt, miközben figyeltem, hogy a férfiak leléptek. Akartam is tudni, hogy hová mentek, és nem is. Talán jobb lett volna úgy, ha egyáltalán nem érdekel, de az nem én lettem volna. Nekem egyszerűbb volt a törődésemet és a gondoskodásomat álca mögé bujtatni, mert ezzel a kis lelkivilágom valamilyen szinten biztos alapokon nyugodhatott, és nem kellett megmutatnom egyelőre, hogy igazából mennyire gondoskodóvá és bölccsé váltam az elmúlt évszázadok során. Túl sok dolog történt már velem ahhoz, hogy ne így legyen. - Persze! – vágtam rá egyből. – Gyere, menjünk! – invitáltam magammal, támogatva, átvéve valamennyit a testsúlyából. Először elmerengtem rajta, hogy esetleg jobb lenne, ha magamhoz vinném haza és Sura segíthetne gyógyítani a sérülést, végül azonban úgy döntöttem, hogy legyen a saját otthona. Ott biztosan jobban tudna pihenni, mint nálunk. – Majd mondd az utat, rendben? – kérdeztem támogatóan, legalább mi, nők tartsunk össze, nemde? – Ha gondolod, ott is maradok veled, hogy ne legyél egyedül… - ajánlottam fel nagylelkűen. Már amúgy is elment a kedvem a báltól, pedig érzékeltem egy leszármazottamat. Ez egy kicsit felélénkített ugyan, de máskor is képes leszek megtalálni őt, ha éppen ahhoz lesz kedvem. Efelől semmi kétségem nem volt.
Azt hiszem, hogy végre minden a helyére kerül. Valakik előbb balhéztak, mint a gyerekek, akik egyébként olyan bájosan mosolyognak, hogy az öltönyöm is majd leolvad rólam. És Emma is befut, holott úgy hittem, ma nem lesz időnk egymásra, hiszen ő dolgozik, én pedig... hát... dolgozom. Kőkemény munka a bólogatós-autótacskót játszani holmi halandók előtt, és fenntartani a kóborok előtt a látszatot, hogy én vagyok a helyi basszájba. Vagy valami olyasmi. - Egyelőre nagyon úgy tűnik. De már rohadtul fáradt vagyok. Csóválom meg a fejem, ahogy a nőstény elhelyezkedik mellettem, a számon valami őszinte mosoly-féle húzódik meg, és nem vagyok rest még így ültében sem végignézni rajta úgy, hogy bárki lásson bennünket kívülről, pontosan azt lássa, ami történik. Ne kérdezze senki, hogy ettől miért érzem hatezerszer nagyobb basszájbának magam, mint a díszpávaságtól, de tény, hogy kicsit mintha jobban tudnám, hol a helyem. - Reméltem, hogy nem ezt az izét akarod rám erőltetni. - veszem át a whiskyt és hajolok a desszert fölé, hogy beleszagoljak, aztán belenyúlok, és kiszedek a pudingból valami szőrszálat, hajat, tudomisén - Ha ezt megeszed, át kell értékelnem a kapcsolatunkat. - nézek rá roppantul komolyan, mert én a helyében már biztosan szétkentem volna a szakács fején - Macska ment a hűtőbe. Vagy Jeti. De hogy ez biztos nem a titkos összetevő, az is fix. Undorodom tőle, egyből ki is nyúlok, hogy lerázzam magamról, amikor pedig rájövök, hogy ez a küzdelem a pudingos szőrszál ellen nem az én javamra áll, ideges mozdulattal veszek elő egy zsebkendőt, hogy beletöröljem a szmötyit, én pedig foglalkozhassak az italommal. Emma megjegyzésére puffogva nevetek fel, nem értem, mi baja az öltönyömmel, de tényleg. Pontosan ez a darab volt rajtam azon az éjszakán is, aminek a fordulóját most ünnepeljük. Detroitban nem volt divat az ilyesmi, ugye? De azért felsóhajtok. - Van két gyönyörű gyerekem - márpedig ötből kettő nem is rossz arány... - kezdem tömény iróniával - Őszintén, csodálkozol, hogy bánatomban annyit zabálok, mint hat terhes nő? - veszem poénra a dolgot végül, meglötykölöm a pohár tartalmát és kiiszom egy húzásra - Egyébként te is igen esztétikailag kielégítő látványt nyújtasz Emma, emiatt egy percig se aggódj. Hogy mi a gáz? Hogy mi_a_gáz? Ezt pont ő kérdezi tőlem? Ó, édesem... Jelentőségteljesen pillantok felé, odafordulok, az arcomat egészen közel viszem az övéhez, hogy a fülébe duruzsolva folytassam tovább a beszélgetést. Kívülről azonban úgy tűnhet, hogy... Nos, pontosan úgy. - Ha furán viselkednék, az teljesen normális... - suttogom ércesen - Épp ezért fáj, hogy a te furcsa megnyilatkozásaid is teljesen normálisak. Az egész hely tele van velük... - apró csókkal illetem Emma fülcimpáját, aztán lassan eltávolodok tőle - Másra nem tudok gondolni. Legfeljebb arra, hogy szeretnélek hazavinni. Teszem még hozzá egy félmosollyal, és inkább járatom ezen az agyamat, mint holmi Annakpokokon, és balhézó Elsőkön, mert telesírom az üres poharamat.
- Sejtem, nekem is elegem van a bájvigyorból. Az előbb egy enyhén ittas nőszemély mindent kivert a kezemből. Azon a ponton döntöttem úgy, hogy ebből nekem ma estére elég. Sóhajtok fel, bár fáradtnak nem nevezném magam, de azt sem állítom, hogy sok kedvem van itt szobrozni, pláne úgy, hogy olyan energiaáramlások vannak, amik még pajzson keresztül is ingerlik a ki feketémet. - Eszembe sem jutott. Intek nemet a fejemmel, de mikor belenyúljál a pudingomba, először nem is azt nézem, hogy mi az, amit előszed, hanem magát a tényt, hogy a kajámba nyúlkál. Hát eszem elszáll, az egy dolog, amikor én etetem fagyival, nem mintha azóta előfordult volna, lehet fel kéne eleveníteni ezt a szép hagyományt, az meg egy másik, amikor ezt csinálja. Hát fújj. A macskaszőrszálnak meg duplafújj, szerintem panaszt kell tennem a cateringes cégnél. A puding valami szobagazon landol, gőzöm sincs, miféle, zöld, és nagy, egye is meg, ha már a macska nem jár erre. - Most az egyszer elnézem neked, hogy belemancsoltál a desszertembe, de csak a macskaszőr miatt. Veheti egy köszinek is, aztán persze nem átallok felkacagni, mikor megpróbálkozik megszabadulni a pudingos szőrtől. Sok lett volna a whisky? Vagy csak agyára ment az este? Tök mindegy, egész bájosan szerencsétlennek hat, bár eme jelzőpárost inkább megtartom magamnak. - Ez kérlek megfelelő indok lenne, ha te hordtad volna ki az öt gyerekedből azt a gyönyörű kettőt, vagy mind az ötöt, elvesztettem a fonalat. Tényleg elgurult a gyógyszere, lassan az enyém is, de mit bánom én, semmi kedvem most a komolykodáshoz. - Egy percig sem aggódtam miatta, én mindig esztétikailag kielégítő látványt nyújtok. Szerénytelenségem az egeket verdesi, de hát ha egyszer így van, jó, nyilván kivehetjük a kalapból azon eseteket, amikor szarrá vagyok verve, de olyankor úgysem szoktam társaságban leledzeni. - Természetesen, teljesen normális, de szerintem ma már ne beszélj senki olyannal, akinek komolyan kellene vennie. A suttogása azért bizsergeti a bőrömet, kicsit meg is feszülök, majd a forró leheletétől kiráz a hideg, persze, pozitív értelemben. - Lehet, hogy a levegőben van valami... Állapítom meg kisvártatva, de a gondolataim már egészen máshol járnak, és természetesen rá is tesz egy lapáttal, majd van olyan szemét, és elhúzódik. Említettem már, hogy olykor kifejezetten bosszantó tud lenni ez az alak? - Hát én tudok másra gondolni… viszont azt csak akkor lehet megvalósítani, ha hazaviszel. Úgyhogy örömmel rendelem magam alá eme vágyadnak. Öltök nyelvet kurtán, és ha tényleg menni akar, valamint meg is teheti, akkor részemről semmi akadálya, állok elébe. A pudingomat már úgyis buktam, úgyhogy semmi kedvem maradni.
- Legalább lekentél neki egyet? - teszem fel egészen komolytalanul a kérdést, bár szerintem ennyi simán beleférne azok után, amilyen egymásnak feszülés volt itt az előbb - Nem érdekes, mivel nem láttam, egyébként sem izgatna. Mosolyodom el, a fejemben közben már rég lezavartam egy menet iszapbirkózást. Bassza meg, tényleg fáradt vagyok, és erre még a pia is rátesz egy lapáttal. Igazán megkönnyebbülök, amikor közli, hogy eszébe sem jutott nekem szánni valami édes kocsonyát, és ha nem lennék elfoglalva túlságosan a szőrszál leoperálásával, akkor talán kikérném magamnak, hogy ennyire nem eszi jó néven, hogy a kajájában turkálok. Én ott turkálok, ahol jól esik. - Hé, nehogy már kikérd magadnak, éppen megmentettelek. Hogy az a... - harcolok közben nagy hévvel a szőr ellen - Ha ezt tudom, nem mászom bele könyékig a pudingodba. Jegyzem meg kissé sértődötten, amikor Emma egy kecses mozdulattal beleborítja a pudingot egy növénybe, de végül is, én is hülye vagyok. Elég lett volna talán szólnom, hogy ott van valami, nem egyből felfedezőútra indulni a kajában. - Technikailag én hordtam ki őket, mivel anyjuk az nem volt. - merengek el ezen a farkas-terhesség témán - De még babysitterük se. Talán pont ez a baj, és lassan tényleg be kéne látnom, hogy marhára nincs nekem kompetenciám a gyerekneveléshez. - Ott a pont. Adom meg magam végső soron, mert nem tudok és nem is akarok belekötni abba, hogy mindig jól néz ki. Ez a dolga a nőstényeknek ugyebár, az egyik legalább is, de ezt már úgyis megbeszéltük. Vagy csak gondoltam rá? Tudja a franc, pláne úgy, hogy kezdem elveszteni a ma este fonalát. Hát jól van, ha nem akarja, hogy bárkivel is beszéljek ma, akkor nem fogok, nem is vágyom rá túlzottan, ami azt illeti, sokkal inkább foglalkoztat az, hogy milyen impulzusokat áraszt felém a nőstény, milyen válaszokat ad a teste a pimasz közeledésemre. Csak halk búgással nevetem el magam, igen, valami határozottan van a levegőben: az egész város meg van kattanva, a személyes dolgainkról nem is beszélve, és már éppen azon gondolkodom, hogy be kéne szerezni egy óriásventillátort, amikor felhívást kapok arra a bizonyos keringőre. Nem is lenne olyan rossz hazaugrani, bár... - Csak nem lettél szégyenlős? - kacagok fel halkan, hogy ennyire fontosnak tartja, hogy hazavigyem - Ne-ne-ne aggódj, én megértem, tényleg. - szemtelenkedek egy keveset, jobbomat pedig a derekára csúsztatom - Szeretem az alárendelteket. Vigyorodom el a nyelvöltése kapcsán, aztán körbenézek, a tekintetemmel megpróbálom elcsípni Norinát vagy Duncant, és a balomon fityegő karórát felemelve a jobb mutatóujjammal megkopogtatom a számlapját, valami olyasmit üzenve nekik, hogy "éjfélre tessék otthon lenni (ha már megszültelek benneteket)", aztán Emma derekába karolva a kocsim felé veszem az irányt.
- Nem, egész csini volt, még a telefonszámát is megadta. Somolygok a nem létező bajszom alatt, felhívni persze nem fogom, ember, nem volna túl jó neki, ha bármit is vágynék kezdeni vele. - Remélem, legalább vizes pólós versenyt képzelsz magad elé, bár tuti lemaradnék a csajjal szemben. Van az úgy, hogy az ember lányának nem kiemelkedő mindene, de cserébe csuda szép formás, hosszú combjaim vannak, és világbajnok hátsóm, szóval letojom, hogy nem olyan nagy a mellem. - Szerintem viccesebb, hogy tiszta puding vagy, de peched van, a macskaszőr miatt nem fogom lenyalogatni rólad. Bukik ki belőlem megint a kacagás, esküszöm, ez a szőrszállal való hadakozása a napom fénypontja eddig, félelmetes. A puding borul, ő meg tutira megbánta, hogy belemászott, megúszhatta volna egy egyszerű figyelmeztetéssel is, de úgy lényegesen kevésbé lenne mulattató a dolog. - Ezt a kérdést inkább ne fejtegessük tovább, mert nem akarom elképzelni, milyen lenne, ha te hordanál ki egy gyereket. Atyaisten, gondolj másra, gondolj másra. Meghülyülök, de komolyan. Technikailag ő hordta ki, persze, hát hogyne, én meg Télanyó vagyok, és minden karácsony előtt én masszírozom meg a drága Mikulás hátát, hogy kész legyen a nagy rohamra. Nagyszerű. Hogy én mitől vagyok ennyire zakkant, azt nem tudom, csak egy pohár pezsgőt ittam meg. Azt hiszem, alkoholmentes volt, lévén dolgozom, azaz, múlt idő volna a helyes. Legalább a jól nézek ki kérdéskörön nincs mit vitatkozni, ez is több mint a semmi. Valószínűleg fel is húznám a kis orrom, ha másképp gondolná, de tudom, hogy nincs így. - Szó sincs róla, de itt mindenki előtt mellőzném a dolgot… … és a te ágyadat már úgy megszoktam… folytatnám, de nem teszem, valamiért nem visz rá a lélek, hogy kimondjam, könnyed szeretnék maradni, vidám és szórakoztató. Meg aztán, aztán sem teszem, mert valami más kezd formálódni nem épp fantáziátlan kis kobakomban, csak hogy megmutassam, mennyire nem vagyok szégyenlős. Ha eddig volt is valakinek bármiféle kétsége afelől, hogy nekem volt pofám Castor ágyába mászni, akkor immár bizonyos lehet benne, hogy így van. Nem érdekel, higgyenek rólam, amit akarnak, hisz soha nem arról volt szó, hogy én a testemmel hízelgem be magam a falkába. - Szerintem nem szereted az alárendelteket. Állapítom meg szemtelenül, nem véve magamra szavaim kiforgatását, mert jól tudja, hogy én minden vagyok, csak nem alárendelt. Tudom, hol a helyem, de olykor elég egy apró szikra, hogy mindez ne érdekeljen. Mindemellett, őt tisztelem, sok mindent megtennék a kedvéért, talán túl sokat is, de azt hiszem… ez nem meglepő, hisz az Alfám. Is. Ugyan a kocsiig sikeresen eljutunk, de tovább nem nagyon, szeretem a sötétített üveget, de ha nem olyan, az sem fog zavarni, nincs kedvem megvárni, hogy hazaérjünk, túlságosan is felcukkolt a szégyenlős és alárendelt dumával. Meg aztán, kocsiban még úgysem csináltuk…
Érzékelem a körülöttem zajló eseményeket, de látszólag szarok az egészre, és csak a tánccal foglalkozok. Akad partnerem bőven. Tapadnak a pasik, hát miért ne használnám ki az alkalmat? Azért jöttem, hogy szórakozzak egyet, azt is fogom tenni. Néhány pördülés, és kilépés közepette tekintetem végigsiklik a kisebb csoportosuláson, akik felől nagyon energiaáramlást észlelek, mint amit megszoktam korábban fajtársaimtól. A farkasomat kissé nyugtalanítja a dolog, de úrrá tudok lenni rajta, nem tartok attól, hogy hirtelen kitörne. Az szerintem már tényleg csak a hab lenne a tortán. Castor is feltűnik közben. Az ő érkezése nem lep meg, az lepne meg, ha nem tenné tiszteletét egy ilyen rendezvényen, ahol nyüzsögnek a farkasok. Észrevétlenül biccentek felé, amikor egy pillanatra találkozik a tekintetünk, így üdvözölve őt. Nem kell, hogy a sajtó megneszelje, hogy közelebbről is ismerem őt, nem igaz? Az egyik óhaja pont arra irányult, hogy tartsam távol őket a hoteltől. Amennyire tőlem telik, ezt meg is teszem, ezért is nem üdvözlöm őt itt látványosan, inkább játszom tovább a szerepemet, ami egyáltalán nem megterhelő számomra. Élvezem a kisebb férfihadat, aki körém sereglett. Néhányuk mozgásának nincs sok köze a tánchoz, de van köztük olyan is, aki kevésbé reménytelen eset, így mellette kötök ki hosszabban. A rendbontásra én is odakapom a fejem. Farkasom nyugtalanul dörgölőzik húsbörtönének, s bármennyire is próbálom úgy folytatni az estét, ahogy annak előtte, átragad rám a nyugtalansága. Nemrég érkeztem Fairbanksbe. A falka kilencven százalékát még nem is ismerem személyesen, de szag alapján nagyjából ki tudom szűrni, hogy kik azok a farkasok közül, akik közénk tartoznak. Ehhez mérten túlságosan sok olyan szagot érzek, amit nem tudok sehova se kötni. Sok a kóbor itt, akik körül erősen vibrál a levegő. Azt nem tudom pontosan behatárolni, hogy mennyivel lehetnek nálam erősebbek, de erősebbek. A balhé elül, látszólag minden visszatér a normális kerékvágásba… Castor is eltűnik a színről, és a vendégek száma is megfogyatkozik kissé. Nem szeretek utolsóként távozni, ahogy elsőként érkezni se, ezért alkalmi táncostársamtól elköszönve én is távozóra fogom a dolgot. A kijáratnál elcsíp egy szemfüles újságíró, aki a nyomomba szegődik a taxi felé menet. Adok neki egy gyors, rövid interjút, majd kedvesen… de határozottan lerázom. Ha most szóba se álltam volna vele, holnap reggel már a hotelnél lihegne. Jobb így. A kocsiba beülve úticélként bediktálom a Hotel nevét, majd vetek még egy pillantást a kúriára, mielőtt a taxi megindulva velem kikanyarodna az utcából…
Nem kapok levegőt. Haragszok. Haragszok a világra, az életre, az emberekre, erre az átkozott helyzetre. Olyan vagyok, mint egy dacos kisfiú, aki nem akarja elengedi a kezei közül a kedvenc játékszerét. Legalábbis azzal a hévvel próbálok kapaszkodni, s nem elengedni Alicet. De ki fog csúszni a kezeim közül. Ugyanúgy, mint ahogy oly sok minden kicsúszott a kezeim közül. Félek... Félek az előttem álló jövőtől, és mindentől, amit hoz. De ahogy megérzem az ajkait, s lassan hozzám ér, s ahogy érintése eljut a tudatomig, egyszerűen úgy érzem tűz lobban a lelkemben. Nem olyan, amit a tenyeremben érzek, mikor varázsolok, nem olyat, mint mikor erdő tűz ég... Ez annál sokkal hatalmasabb. Megfulladok... Megakarok fulladni. Mikor elszakad tőlem, csak szomorkás mosoly jut fel a számra, de ekkor pontosan az történik, amit a mai este folyamán rohadtul nem akartam. Könnyei a szemében összegyűlnek, s mikor arca felé nyúlok, hogy arcát a mellkasomhoz ölelve elrejtsem őt a világ elől, elfordul, s kiszalad a szabadba. Először fordul meg a fejemben, hogy most lelépek. Most, ebben a minutumban. Kinn vár a motor... De nem mozdulok. Eltelik pár perc, s lassan a zsebembe teszem a kezem. A slusszkulcson összefonódnak az ujjaim. Elindulok a kijárat felé. Nem is igazán érzékelem, mi történik a környezetben, csak valami régi dal zúg a fejemben. Kilépek a szabadba, s a bejárati lépcsőnél, ahol az út szélén autók, motorok parkolnak, a halvány lámpa fényben megpillantom Alice alakját. Odasétálok. Üresnek érzem az elmém, ahogy rá nézek. Finoman megfogom a kezét, ujjaim összekulcsolódnak ujjain. Magam felé fordítom az arcát, s letörlöm a könnyeit hüvelykujjammal. Rá mosolygok. Nem szólok, csak mosolygok. Valahogy úgy érzem, könnyebb. Elindulok, s kéz a kézben odavezetem a motoromhoz. Felnyitom az ülést, s kiveszek egy bukósisakot. Megfordulok, s mielőtt még Alice tiltakozna, csak mosolyogva biccentek, hogy bízzon bennem. Kellemes, meleg az este, s a party zajai halkan szűrődnek ki hozzánk. De nem érdekel. Óvatosan felcsatolom rá a sisakot, majd én is felrakom a magamét. Letérdelek elé, de mielőtt még félreértene, csak kicsúsztatom a lábikóját a magassarkúból, majd a retiküljével együtt a csomagtartórészbe teszem őket. Majd ezután finoman megfogom a derekánál, s felültetem a motorra, s egy könnyed mozdulattal mögé ülök. Végigsimítok karján, vállára támasztom államat. Kezét vezetve teszem rá a kormányra a kezét, egyenesbe tartom a Harleyt, majd gyújtást adok rá, s beindítom a kicsikét. Gépszörnyem felmorran alattunk, de most csak Alice jelenléte foglalkoztat. Felvillan a motorlámpa, s lassacskán kigurulunk a parkolóból, majd az útra rátérve, kapcsolok nagyobb sebességre. Csodálatos az éjszaka, a hideg menetszél az arcomba csap, s közben körbeleng Alice parfümjének illata. Forróságot érzek. Tenyerem kezén pihen, s így vezetünk az úton. Szinte nem is figyelem a vezetést, csak mosolygok, s élvezem, hogy Alice itt van. Finoman beleharapok a vállába, hogy némi nevetést kicsikarjak belőle. Nem akarom, hogy sírjon. Pláne nem, hogy miattam. - Vezetsz egy motort Alice! - nevetek, s kissé összekoccantom sisakjainkat. Mellkasom a hátához ér, s még így az ing anyagán át is érzem, mennyire forró a teste. S ekkor hirtelen kiegyenesedek, s elengedem a kormányt. Alice-ra hagyom az irányítást, felemelem a fejem, s belekurjantok az éjszakába, ahogy tova száguldunk.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem akartam elkezdeni sírni, nem akartam elszakadni tőle, mert boldog voltam. Örültem a csókjának és valami kellemes melegséget éreztem ott legbelül... és talán pont ez ijesztett meg. Összezavarodtam és próbálom megkeresni a kiutat, a választ. Nem várom meg, hogy jön e utánam vagy sem, egyszerűen csak kisietek az éjszakába, a friss, hűvös levegőre. Kiérve még teszek pár métert és csak utána állok le, hogy elengedjem magam, hogy kiengedjem a felgyülemlett könnyeket. Most már nem fogom vissza magam, hisz magam vagyok. Nem kell senki elől elrejteni a könnyeket. Nem értem, hogy mégis mit művelek. A szívem örül annak, hogy Velkan itt van, hogy megtalált, hogy megcsókolt, de mégis úgy érzem valami nincs rendben...Csak azt nem tudom, hogy mi. Már nem érzékelem rendesen az idő múlását így fogalmam sincs arról, hogy Velkan végül mikor jön utánam, de én már csak a csillagos eget figyelem könnyes szemekkel. Az irányításának megint engedek, hagyom hogy letörölje arcom, majd követni kezdem őt a motorhoz. Ebből már rögtön rájövök, hogy mit is szeretne. Bár még sosem ültem rajta, sőt máson se, de nem ellenkezek. Vele, mellette akarok lenni. Mosolyára mosollyal reagálok és át is veszem a sisakot, amit a fejemre húzok. Bevallom őszintén kissé izgulok a dologtól. Ez is egy teljesen új élmény lesz a számomra. A letérdelése nem kicsit lep meg engem, de csak kiszélesedik a mosolyom, mikor leveszi lábamról a cipőmet. Bár csak sejtéseim vannak az okról nem kételkedem benne. Ő mégis csak többször ült motoron mint én, tudja mi a biztonságosabb... Vagy mégsem? Azt hittem hátul fogok ülni, ahol általában szokás a "potyautasnak", de továbbra sem mondok semmit csak engedelmeskedem, de a szívem egyre hevesebben kezd el kalapálni, főleg miután már a motort is beindítja. Az érintése, a közelsége nagyon is jól esik, de jelen pillanatban erre nem tudok gondolni. Félek, remegek. Motoron ülök mégpedig elől. Ezt biztosan nem gondolt végig. Minden izmom teljesen megfeszül ahogy nagyobb sebességre kapcsol. Kezeimmel teljes erővel kapaszkodom a kormányba, mintha az bármiben is segítene. Kivételesen nem sikerül kicsikarnia egy kis nevetést belőlem. Ahhoz túlságosan is félek, de a kiborulás csak ez után következik be, mikor elengedi a kormány, mikor már tényleg csak én vezetem ezt a járművet. A szemeim elkerekednek, a szívem úgy kalapál, hogy csoda, ha a helyén marad. -Velkan!...Ne! Kérlek! Ne csináld ezt! Tedd vissza a kezed! Én félek!...Kérlek!-Nem fordulok hátra, meg sem mozdulok, csak meredten ülök tovább. Már azzal sem foglalkozom, hogy teljesen libabőrős lettem a szembe széltől. Nem pont motorozásra találták ki ezt a ruhát. Ha nem hallaná meg a kérésem, akkor hangosabban is kiejtem a nevét. Érezheti a hangokban, hogy remegek, hogy rettegek.
Ahogy meghallom a hangját, már hozzá is simulok, s kezére helyezem kezem. Nevetek. Nem rajta, szó sincs róla. Inkább az adrenalin okozza, no meg az, hogy látom, mennyire izgul. Kicsit engedek a sebességen, lassítok, így már nem olyan hideg sem a menetszél. Nincs baj csajszi, itt vagyok! Itt vagyok... - Vezettél egy motort! - hangom nyugtatóan cseng, s jobban átkarolom, erősebben simulok hozzám hogy ne fázzon, hisz tény, nem épp motoros cuccban feszít. Lassabban haladunk, s a nyakába csókolok. Nincsen baj. Nincs, semmi baj. Csak mi ketten. Csak mi... Mélyet sóhajtok. A város fényei, mint ezernyi szentjánosbogár sejlik fel a völgyben. Csak mosolygok egész úton, míg elérünk Alice otthonához. Ahogy leparkolok a háza előtt, s leveszem a gyújtást, magamhoz ölelem, s kicsit átdörzsölöm a tagjait, hogy kimenjen a hideg a testéből. Addig nem is eresztem, míg a remegése el nem múlik. Nyugodt vagyok, s csak mosolygok rá. Még sose csináltam ilyet azelőtt, hogy átengedtem volna bárkinek a kormányt. Erre, akinek meg átadom, sokkot kap a vezetéstől. Jól van Vel, te sem vagy komplett. De ki az manapság. Végül arra eszmélek, hogy már csak cirógatom a hátát, s közben magamhoz ölelem. A bejárati ajtóra siklik pillantásom. Lassan leszállok, lesegítem Alicet, majd kiveszem a holmijait az ülés alól, majd segítek neki levenni a sisakot. Én is leveszem a magamét. Fölkapom a karjaimba, s úgy indulok meg vele az ajtóhoz, közben pördülök vele egyet, s úgy rakom le a bejárat előtt. Nevetve nézek rá. - Azért azt ne mondd, hogy ennyire rossz volt. Megfogom a kezét. Nem várok választ, azonban a mosolyom kissé elhalványul. A kezét nézem, s magam felé fordítom a tenyerét. - Szeretném, ha tudnád... Hogy nagyon fontos vagy nekem! - nézek rá végül. - Tudom, hogy ostobaságok miatt váltunk szét, de... remélem, egyszer majd adsz esélyt, hogy javíthassak. - újra elmosolyodok. Derekára fonódik kezem, s magamhoz húzom, de végig szemeit fürkészem. - Amit most mondani fogok, nem egy világot megrengető dolog. De fontos. S azt hiszem, neked is az. Elutazom egy időre Fairbanksből. Nem kell megijedni, nem háborúba vonulok, csak... Csak megkeresek valamit. Valamit, ami én vagyok. Ránézek, majd egy apró kis dobozt veszek ki a zsebemből. A dobozban egy nyaklánc, amin egy ezüstből készült fa medál díszeleg, leveleiben apró kövek csillognak. Óvatosan a nyakába teszem. - Szeretném, ha a nyarad csodálatosan telne. Ha akad majd valaki, aki boldoggá tesz téged, remélem, méltó lesz a szerelmedre, s nem szalasztja úgy el, mint én. Köszönök Alice, mindent! Ne felejtsd el, hogy... Nagyon Fontos vagy nekem! Magamhoz ölelem, majd ajkára fonódnak ajkaim. Gyengéden, kedvesen szorítom magamhoz, s úgy érzem, hogy könnyebb lett a lelkem. Arcán végigsimítok, derekát szorosabban fogom, s ujjaim óvatos táncot járnak hajfürtjei közt. Nem akarom, hogy elmúljon ez az éjszaka...
Kezdőlap
