Kis túra, nagy túra... gyalogosan bejárni az erdőt és ismerkedni meg azzal remek időtöltés, akár vezetővel tesszük ezt, akár magunk. Fontos azonban, hogy az érvényben levő figyelmeztetésekre odafigyeljünk és be is tartsuk őket! Saját magunk érdekében...
A könnyednek tetsző társalgás nyílegyenesen halad találkozónk tényleges témái felé, nem akasztják meg a közbevetett személyes, oda nem illőnek tűnő kis semmiségek. Ha nem lennének, azok amúgy sem mi lennénk. - Akkor azért annyira nem volt vicces nekem se, hidd el. De utólag esélyes, hogy hallgathatod még egy darabig. Ha szerencséd van, Velkan produkálja magát szokásához híven valamivel már a jövő héten, és akkor az lesz a toppon a te sztorid helyett. - Szélesedik ki félsódérosan mosolyom, ahogy lepillantok a nőre. Némi komolyság-lejtő következik, melynek végén nemes egyszerűséggel átölelem a vállánál. - Így legyen. - Nyugtázom a hallottakat, az ígéretet, miközben övemre erősített tartó tokokhoz nyúlva az egyikből előkerül a nő tőrje. Felé is nyújtom, mosolyom halovány ezúttal. Sejtettem, hogy valami ilyesmivel kíván megkeresni, hát elhoztam az enyémhez képest finom markolatú tőrt magammal. Ha átveszi, tovább is haladhatunk - mind fizikailag a térben, mind pedig verbálisan a felvetődő témák között a hőn imádott Elsők felé. Hasonlóan rövidre zárom a találkozással kapcsolatos dolgokat, mint a nő, egyszerűen biccentve szavaira. Ez tényleg olyan dolog, amit össze tudunk hozni nélküle is - és nem azért, mert szeretném kihagyni, egyszerűen ne legyen már postabagoly kettőnk között sem ő, sem pedig más, ha nem muszáj.
Gratulációm őszinte, szívből jövő, de nem különb a rövid, lényegre törő kérdés mögött meghúzódó finom aggódás sem. Aprót hümmentek az elhangzottakra, arra pedig fejemet ingatom, hogy említették volna. Nem, valahogy a délutáni teázásainkból - haha - ez kimaradt ezidáig mindig. Vagy ők se mondtak biztosat, ha felmerült. - Ugye tudod, hogy ez önámítás? - Vetem közbe végül, mikor a hercegnősen naiv "Killian megvéd bármitől" kép kerül terítékre. Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, de a feladat és a magánélet rohadtul nehezen összeegyeztethető. Tapasztalat. És nem vagyok benne biztos, hogy az Első nem Abigailt választaná a Testvérei helyett, ami meg ki tudja, miféle reakciókat szülne a másik tizenkettő felől. Szóval ja, önámítás azt gondolni, a Vörös Hold napja az egyetlen, amivel szembe kell nézniük. - A férjed kibaszottul halott volt Abigail! Órákig. És lehet, hogy Tupileknek hála visszatért, de, mint akit neked kellett összekaparnia a Halál torkából, hagy emlékeztesselek rá, hogy Alignakot sem köti már a Vörös Hold ideje. Dühös és ezt pontosan tudja, hogyan formálja előnyére. Ezért támadott meg Darren egy hónappal az egész előtt. Ezért halt meg Eva. - Tekintek rá komoly ábrázattal. - Az, hogy visszatértek, csak olaj a tűzre az öreg farkasnál nyilvánvalóan. Lehet, ezúttal náluk kezdi majd a próbálkozást. Ki tudja, épp mikor... Csak gondold végig. - Hagyom rá az egész konklúziójának levonását a saját maga számára. Felnőtt nő már, hogy belássa, a lehető legostobább és legbizonytalanabb lábakon álló érvet sikerült felhoznia. Csalódtam? Ugyan. Csak nem akarom őt is elveszíteni holmi hatszáz évvel ez előtti viszály végett. - Felesleges. Mármint... hamarosan Alice is elér a teljes értékű gyógyítók szintjére. Milyen érzés amúgy? Látni, hogy hova jutnak a tanoncaid? - Érdeklődök, látszólag céltalanul, valójában időt nyerek magamnak, meg a gondolataimnak, hogy megrágjam a hallottakat némileg. - Szeretném, ha az elkövetkező időszakban minden lehetséges dologra megtanítanád, ami még új lehet számára az emberi gyógyítás terén. Fogd kicsit keményebben nyugodtan és ne hagyd, hogy a bizonytalansága elhúzza. Ami pedig téged illet, térjünk vissza rá ősszel.
- Csodálatos… Tudom, hogy nem szép dolog ilyet kívánni, de kivételesen szurkolok Velkannak, hogy alakítson valamit. -csóválom a fejem mosolyogva, majd ahogy az esküm követően Will jóvoltából előkerül a tőröm, enyhe meglepettség látszódik az arcomon. Nem számítottam rá, hogy magával hozza, pláne, hogy gondolom, a saját fegyvereit is magánál hordja, de nem tagadom, hogy nem örülnék neki. A táskámból hamar előkerül a hozzá tartozó tok, hogy miután a helyére került a fegyver, újra eltegyem. Itt most úgy sem lesz szükség re, úgy hiszem.
Hamarosan olyan irányt kezd venni a beszélgetésünk, amit bevallom, nem szívesen hallgatok… Amikor jön a szembesítés, csak egy fáradt, lassú sóhajjal reagálok. Ó, hogy… miért kell mindent szó szerint venni? - Jó, valamilyen szinten igazad van. De ha úgy nézzük, akkor ezt már 30 évvel ezelőtt elrontottam, amikor egyáltalán igent mondtam az elhívásra. Őrzők vagyunk, vérfarkasok is vannak mindenhol, szerintem soha, sehol nem lennénk teljesen biztonságban. - csóválom a fejem, de erre már akkor is felhívták a figyelmet, tudtuk, mibe vágunk bele, még ha annyira talán nem is éreztük az egész súlyát tanoncként. Ettől függetlenül azonban még mindig úgy hiszem, hogy egy Vérvonal alapító mellett talán valamivel kevesebb veszélynek van kitéve az ember. Vagy… ha nem is kevesebbnek, inkább másoknak. - Azt hiszed, én nem tudom?! A fenébe is… -fakadok ki talán pár fokkal hevesebben, mint az illendő lenne, hisz nem ez volt az első ilyen eset, és nem akarom, hogy bárki is emlékeztessen rá. Kínzott elég ideig mind emléke ahhoz, hogy ne akarjak újra és újra visszatérni az emlékképekhez. Amilyen hirtelen szólaltam fel, úgy újra el is hallgatok, amíg Will újra emlékeztet az elmúlt időszak hangsúlyosabb eseményeire. Hogyne emlékeznék… - Mást se csinálok, mióta itt vagyok. Egyfolytában azon töprengek, hogy merre, hogyan tovább, hogy jó legyen. Elég nehéz úgy, ha ennyire nincsenek kapaszkodók hozzá. -felelem, majd némi hezitálás után visszakanyarodok még egy időre az előző gondolatmenethez - Lehet. Lehet, hogy nem. Senki sem tudja, épp ez a „szép” benne. -elég, ha csak az eddigi Vörös Holdakat vesszük figyelembe… mióta itt vagyok, ahányszor volt, annyi féle, még ha akartunk, se nagyon tudtunk volna hogy készülni, vagy védekezni ellene. Elég csak a legutóbbit megnézni. Ki számított rá, hogy ennyivel keményebb lesz, mint a korábbiak? - Ahogy jónak látod. Bár gondolom, azzal te is tisztában vagy, hogy egy dolog az, ha levizsgázik az ember, és egy az, amíg a kellő rutint és tapasztalatot is megszerzi mellé. –nem mint ha bántani akarnám a lányt, hisz nagyon lelkes, szorgalmas, és tényleg mindent megtesz azért, hogy jól teljesítsen, de ahogy eddig tapasztaltam, élesebb helyzetekben bizony még bőven van hová edződnie. - Húha, hát ez jó kérdés… Jó. Igen… határozottan az, látni, hogy mennyit tanultak, fejlődtek az elmúlt pár hónap, vagy év alatt. Kellemesen megnyugtató látni, hogy volt eredménye az ember igyekezetének. -válaszolok a kérdésére, igaz, kissé meglep a hirtelen témaváltás az eddigiek után, de nem bánom a dolgot. - Rendben, megpróbálom. Igaz, arról sosem lehet mindent megtanulni… -húzódik halvány mosolyra a szám, elég csak a napjaink egyre fejlődő orvostudományára gondolni. Vagy akár arra, hogy egy orvosi képzés hány évig tart… Igaz, hogy Alice is orvos – állatorvos – így nem teljesen ismeretlen a gyógyítás számára, de azért mégis merőben más a kettő. És nálunk nem is olyan „intenzív” a képzés, mint egy orvosin… - Reméljük, hogy addigra okosabbak leszünk. -reagálom az őszi visszatérésre, hisz igen… Néha egy hétre is nehéz előre tervezni, nem hogy évekkel, hónapokkal. Majd meglátjuk.
- Egy szóval se mondtam, hogy elrontottál volna bármit is, Abigail. - Jegyzem meg csendesen szúrva közbe szavai közé a mondatot, még véletlenül sem zavaró súllyal, pusztán a tisztánlátás végett. Még csak azt se mondom, hogy miatta, kettejük végett naiv a kép, amivel előhozakodott. Persze, érthető az álláspontja, hiszen ilyenkor az ember számára csak ő maga van, meg a párja, illetve a kis idegen harmadik... nem igazán érdekli más, tudom jól. Én is voltam már így, kellett döntést hoznom a családom feje fölött... - Most azonban Abigailnek jutott eme luxus és nekem kell annak lennem, aki a nagyobb képet látja. Akinél nem a nő van középpontban, nem a gyerek ténye, hanem minden más az őket körülvevő világból. Nem fejtem ugyanakkor ezt ki neki, fura is lenne tőlem, ha hirtelen megeredne nyelvem a több éves hallgatag lét után most ennyitől. Kifakadására vállaim megereszkednek kissé. - Senkinek sem egyszerű ez most. Én csak... nem szeretném, ha valami történne veled! Épp elég szarság van így is most. - Meg volt, meg lesz is. Azt meg hiába mondja, hogy ne aggódjak érte, ez nem olyasmi, amit csak úgy kikapcsol az ember magában, ha számára fontos az illető. Nem vitatkozom különösebben egyébként érveivel, egyszerűen csak elfogadom őket, lévén, mást nem igazán tehetek. Florának úgy a legjobb, ha minél távolabb van innét, a gyerekek apjától. Roxan azért költözött el, mert a kedvesét nem tűrte volna meg a falka a területen - vagy ő nem akart közösködni velük, én már nem megyek el Howardon - , de Abigail párja ide van kötve, mint a huzat. És az igazság az, hogy nekünk pedig szükségünk van rá. Nekem szükségem van rá. - Ez nem szépség... csak kibaszottul idegesítő. - Karolom át békülékenyen végül fejemet csóválva hallgatva a tanoncsággal kapcsolatos szavait. - Pontosan ezért van szükség ilyen mentorokra, mint te. Ja, igen és... ugyan ez vonatkozik Eleanorra is! Csak semmi kivételezés. - Szélesedik ki mosolyom akaratlanul is kissé az előbbi komoly témát magunk mögött hagyva. Aprót bólintok a remények kapcsán. Igen, én magam is ebben bízok... hogy nyár végére sikerül valamit előrefelé haladni a kutatásokkal, hogy Tupilek nem odázza el ígéretét, mely szerint hamarosan tiszteletét teszi az életben maradott alapítóknál is. Elengedem Abigailt, pár percig némán merengve sétálok mellette, majd mintha csak elengedném a kósza, sehová nem vezető gondolatokat az arcunkba tépő széllel, fordulok felé kissé. - Tudod, ha nem Protektor lennék, talán én is megpróbálkoznék a mentorsággal... - Húzódik mosoly képemre, ahogy tovább lépdelünk. - Na és... választottatok már? - Firtatom nevetősen és a továbbiakban úgy hiszem, mind a ketten jobban járunk, ha nem háborgatunk kemény témákat. Ennyi jár. Neki is és nekem is, még ha agyam egyik hátsó zugában egyetlen pillanatra sem hagy nyugtot a kellemetlenség érzete. A tudat, hogy mindez csak átmeneti nyugalom. Jobban ki kellene élveznünk az ilyen alkalmakat talán.
// Részemről ez volna a zárás, köszöntem szépen! Ö.Ö //
- Tudom, tudom… -szusszanok megadóan Will csendes megjegyzésére, majd arra is némán bólintok, amikor az aggodalmát fejezi ki. - Nem is tudom, volt-e egyáltalán valaha egyszerű. Valahogy mindegy, mikor, merre jár az ember, úgy is megtalálja a baj, nem igaz? -csóválom a fejem réveteg mosollyal. Az meg, hogy hol épp mi a baj… Delhiben a vérfarkas maffiákkal vívtunk ádáz harcot, itt a farkasok helyett most szellemekkel, egyik sem jó, egyik sem egyszerű. - Én sem szeretném, sem azt, hogy másokkal történjen baj, csak az a kár, hogy ez még kevés hozzá. Szép is lenne, ha csak ennyin múlna, nem? -nevetek csendesen, amikor pedig átkarol, igaz, elsőre meglepődök csöppet a reakción, hisz tőle nem épp egy mindennapos, megszokott dolog, de csöppet sem ellenkezek. - Ott a pont. Csak próbáltam optimistább módon megközelíteni a helyzetet. -szólaltam meg végül, finoman meglapogatva közben a kezét. - Jól van, jól van, értettem, a kedves Protektornéval sem lesz semmi kivételezés. Nem mint ha amúgy bárkivel is különösebben szokásom lenne kivételezni… - kérem ki magamnak komolytalanul, amikor pedig szóba kerül a mentorkodás, ezúttal fordul a kör, és én vagyok az, aki biztatja. - Mi tart vissza? Jó, tudom… a rengeteg munka meg kötelesség, de… Vágj bele! Hidd el, megéri! Pláne, hogy egyébként is szoktál foglalkozni a fiatalokkal, nem igaz? Szerintem jó mentor lennél. Tényleg. -mosolygok rá, amikor pedig rákérdez, hogy választottunk-e már… - Micsodát? -kérdezek vissza töprengve - Vagy kicsodát? Nevet vagy keresztszülőket? -kapcsolódok be én is a nevetésbe, de talán mindegy is, hisz még egyikről sem esett komolyabb szó. Nem hiába… legalábbis részemről, a legkevésbé sem szeretném beleélni magam ebbe az egész helyzetbe, mielőtt a történelem újra megismételné magát, megint… Amúgy is megfogadtam magamban, hogy mostantól igyekszem a legkevesebbet aggodalmaskodni meg idegeskedni, ha már úgy tűnik, mégiscsak elrendeződni látszódnak a dolgok a legutóbbi Vörös Hold után, még ha csak átmeneti is ez a béke… Még ha csak egy újabb vihar előtti csendről is van szó.
Be kell vallanom, kissé izgultam az előttem álló feladat miatt, hisz korábban nem sűrűn volt alkalmam tanoncokat vizsgáztatni, mióta pedig Fairbanksbe érkeztem, ez volt az első ilyen esemény. Sokáig dilemmáztam rajta, hogy hogyan kéne kivitelezni a dolgot, hisz csak abban voltam biztos, hogy nem a szokásos, iskolai vizsgáztatós „fáradt be, foglalj helyet, húzz 2 tételt és hadd halljuk” stílusban szeretném megoldani, hisz ilyen az életben úgy sincs, csak az egyetem falai között. Mondhatni épp kapóra jött, Will hívása, miszerint ha az időm engedi, elkélne némi segítség a vadasparkban… Hogyne felelne meg? Mikor mondtam én nemet bárkinek is, akinek orvosi ellátásra volt szüksége? Igaz, kissé késői volt az időpont, de a sötét zavart a legkevésbé – kikerestem a telefonomból Pandora elérhetőségét, majd tárcsáztam is a tanonc számát. - Szia, itt Abigail. Ne haragodj, hogy ilyen későn hívlak, de szükségem lenne némi segítségre, és a többi gyógyítónak vagy nem alkalmas, vagy nem elérhető. -füllentettem, csak hogy kevésbé legyen gyanús a történetem - El tudnál jönni a Nemzeti Park fogadóépületéhez? Találkozzunk mondjuk egy óra múlva, ha neked is megfelel.És hozz pulóvert, igencsak lehűlt az idő így estére, nem hiányzik, hogy megfázz így nyár közepén. -tettem hozzá anyáskodva mielőtt elbúcsúztam volna, majd magam is nekiláttam, hogy összekészítsem az orvosi táskámba azokat a felszereléseket, amire szükségem lesz. Egy óra, tekintve, hogy nem túl nagy a város, ezalatt akár bárhonnan kényelmesen megteheti a távolságot, akár az ilyenkor gyér tömegközlekedéssel, akár gyalog, vagy kerékpárral. Jómagam jó 15 perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem, hogy addig is váltsak néhány szót az egyik vadőrrel a tudnivalók kapcsán, és bár tartok tőle, hogy hosszas időt fog igénybe venni a magyarázkodás, hogy mit is keresünk itt, úgy tűnik, aggodalomra semmi ok – William már mindent elintézett, előkészítve számunkra a „terepet”. Amennyiben Pandora is megérkezik, úgy személyesen is üdvözlöm, majd intek neki, hogy kövessen, miközben megindulok az épületek mellett az úticélunk felé. - Ma szólt Will, hogy találtak az erdőben két anyátlan medvebocsot. Úgy fél évesek lehetnek, viszont normális esetben nagyjából két évig az anyjuk mellett élnének, mielőtt elszakadnának egymástól, őt viszont eddig még nem találták meg, úgyhogy nem tudni, pontosan mi történt vele, vagy él-e egyáltalán… Számunkra nem is ez a lényeg, hisz a vadőrök már keresik az említett állatot, viszont úgy tűnik, a bocsok megsérültek, őket kéne ellátnunk, és elkél némi segítség. Készen állsz? –kérdeztem kedvesen, miközben az utolsó lámpához érve kiterítettem azt a kis térképet, amit a vadőr nyomott a kezembe, hogy merre is keressük a kölyökmackókat. Azt mondta, nem lesz bonyolult odatalálni… Nos, én is nagyon remélem, kínos lenne pont most eltévedni.
Azt hittem, hogy soha nem fogok eljutni addig, hogy valaha letegyem a vizsgát. Nonónak már rég megvan, s bár értem a sietségének az okát, én sem érzem úgy, hogy lazsáltam volna. Persze, odatehettem volna jobban magam, hogyha éppen nem vesztem el az eszemet a hold után, ha nem gurul el a gyógyszerem az egész iker-nemiker kérdéstől és nem gyújtogatok kanapét és nyalogatom a sebeimet ahelyett, hogy felkeresném Dimit a kérdéseimmel. Igen, nem kellett volna beleszeressek, pláne nem kellett volna közöljem vele. Sokáig semmi sem volt ugyanolyan, mint az elején, nehezen tudtam felvenni a mentor-tanonc fonalat és az sem sokat segített, hogy Claude közben visszatért. De még mennyire, hogy visszatért! Bonyolulttá vált az amúgy faék egyszerű életem. És amúgy azóta sem tudom, hogy Phil miért hagyta azt az üzenetet. Sokat agyalok rajta, vissza-visszatérek rá, így most is szinte eldobom a készüléket, ami épp a kezemben van, amikor megszólal. Felveszem - először a földről, ahová elejtettem - és igyekszem nem kapkodva beleszólni. A sikkanásra emeletről a nappaliba nyargaló hímnek csak intek, jelezve, hogy nincs semmi baj, csak ügyetlenkedtem egy kicsit, megesik. - Szia! Nincs semmi baj, persze, segítek! - vágom rá rögtön, el sem gondolkodva azon, hogy megkérdezzem miben is kellene. Na meg én és a gyógyítás? Hát ha valami nem lennék soha, az ez. De ettől még Abigailt kedvelem és valahol megtisztelő, hogy éppen engem hív. - Hogyne, ott leszek! Pulóveren kívül mást vigyek? Már nem magamra.. - megforgatom a szememet. Hogy lehet ennyi hülyeséget összehordani telefonban? Pedig még csak zavarban sem vagyok, egyszerűen csak fecsegek össze meg vissza. Lényeg a lényeg, hogyha más információt nem kapok, akkor bontom a vonalat, s felnyargalok az emeletre, hogy valami kevésbé otthoni holmit magamra kapkodjak. Egy farmer jó lesz, hozzá edzőcipő - a túrabakancsot nem vagyok hajlandó felvenni, akármilyen az idő, mégis nyár van, legalább névleg - és a póló fölé felkerül egy pulóver is. Meg egy másik a derekamra kötve. Sosem lehet tudni. Elgondolkodom azon, hogy vajon levegyem-e a gyűrűt az ujjamról, elvégre sosem lehet tudni milyen piszkos meló egy nemzetiparkos gyógyítóskodó segédkezés, de végül nem húzom le a karikát. Az emeletről lefelé haladva, sebtiben gumizom össze vörös fürtjeimet, búcsút intek az otthon maradónak - nem érek rá válaszolni a kérdéseire, az egy óra nekem elég karcsú, tekintve, hogy mindenhol képes vagyok eltévedni, hiába vagyok fairbanksi születésű - majd bepattanok a taxiba a ház előtt. Nem tudok vezetni, autóm sincs hát, így meg rábízom magam a sofőrre, remélve, hogy ő legalább tud tájékozódni. Gyalog is mehetnék, de jobb a biztonság és a békesség. Így persze hamarabb érek én is oda, de mivel Abie már ott van, kissl bizonytalanul pillantok az órámra, amit.. basszus! Hát nem otthon felejtettem? Mindegy már. - Medvebocsot? - kérdezek vissza kissé elkerekedett szemmel. Az anyátlanban csak kétkedve tudok hinni, de persze miért is tévedne a vadőr? - Azt hiszem.. - nevetem el magam. Nem tudom mire is számítsak, de mindegy, egész tetszik ez az ad hoc segédkezés. Gondolom majd Abigail úgyis felveszi a mitfárer szerepkörét. Vagy nem így hívják az autóversenyeken a navigálót? Lényegtelen.
Nem-nem, a pulcsin kívül tényleg nincs szükség semmire, legalábbis részéről, hisz ami esetleg a gyógyításhoz fog kelleni, az úgy is minden megtalálható nálam, ami pedig a tájékozódást illeti, hát, a vadőrtől kapott térkép után én bízok a legjobbakban. - Igen, medvebocsot. -bólintok nevetve Pandora kérdésére, tudom, nem épp gyakori eset az ilyesmi, de néha napján azért előfordul az ilyesmi is, pláne, ha Alice épp nem ér rá. Mert lévén, ő az állatorvos, azért elsősorban őt szokták értesíteni az ilyen ügyekkel, én az emberek gyógyításában járatosabb vagyok. - Azt mondta a vadőr, hogy valami rájuk támadt. Nem vészes a sérülésük, de azért nem árt, ha egy orvos is ránéz. -avattam be bővebben a tudnivalókba, miközben a térképet bújtam nagy bőszen, jobbra-balra forgatva a lapot, hogy „irányba állítsam”, majd amikor megvoltam, még vetettem egy utolsó pillantást az útjelző táblákra. Hát… előre, utánam! Az első pár percben nem is volt gond, hisz az utolsó lámpák fénye és az éjszaka elegendő fényt nyújtott ahhoz, hogy valamennyire lássunk is, a probléma ott kezdődött, amikor már kellően eltávolodtunk a kiindulási helyünktől, ráadásul megérkeztünk ahhoz a részhez, amikor is letérünk az ösvényekről. - Tudnál nekem némi fényt varázsolni, kérlek? -fordultam a lány felé, hisz igaz, én is megtehettem volna, de elég nehéz úgy, ha az egyik kezemben táska, a másikban pedig egy térkép lobog, másfelől reménykedtem benne, hogy nem fog előkapni egy meglepetés-zseblámpát valahonnan, és azzal oldani meg a feladatot. - Állítólag nagyjából 500 méter és ott is vagyunk, csak nem akarták az állandó fényekkel megzavarni a kicsiket. Egyébként szereted az állatokat? Tartasz valami háziállatot otthon? Vagy esetleg félsz tőlük…? -szólaltam meg, miközben haladtunk, megpróbálva oldani a hangulatot. Másfelől, igaz, már egy ideje Pandora is a Protektorátusunk tagja volt, ezeddig valamiért nem volt túl sok alkalmunk együtt dolgozni. - Te jó ég, ugye nem vagy allergiás az állatszőrre? -tudom, nekem is jókor jut eszembe ilyesmiket kérdezni, de még mindig jobb későn, mint soha, nem? Bízzunk a legjobbakban, mást nem majd változik némileg a tervem.
- Nem azért, hogy gyávának tűnjek, de biztonságos ez.. khm.. épp nekünk? Teszem fel az óvatos kérdést, amit igen sokféleképpen lehet érteni, s mivel nem magyarázom el, hogy én mégis hogyan gondoltam, nem is vagyok benne biztos, hogy Abigail pontosan arra a "miért is kérdezem" következtetésre jut majd, mint én. Persze mindegy is, hiszen itt vagyok és szívesen segítek, azt meg jelenleg nem ragozom, hogy dunsztom sincs róla miben tudnék egy gyógyító segítségére lenni. - Szegények! Persze, érthető. Önt el rögvest az együttérzés, s nagy szeretetrohamomban, amit a kölyökállatok említése okoz el is felejtem, hogy valaki csak megszülte őket. S arról a valakiről, vagy inkább valamiről nem sok szó esett eleddig. Először nem is értem a kérdést, nehezen jut el a tudatomig. Ez nem olyan, mint amikor valaki zsebkendőt kér tőlem, cseppet sem annyira megszokott. Sőt, mi több, a lámpák fényét eddig annyira természetesnek vettem, hogy nem is tűnt fel az, hogy sötét van, amíg Abigail meg nem szólalt. Első dolgom lenne, hogy zseblámpát veszek elő, de nem járok a farzsebemben vele, így az isteni szikra megérteti velem, hogy minek is tanulok. Hát megpróbálkozom szándékaim szerint valamivel, amire talán a mentorom is büszke lehetne. (Na nem biztos, hiszen ha tudnám, hogy vizsgázok ennél flottabbul kéne menjen a kapcsolás.) Semmi nagyképű persze nem szalad ki a számon, de nem szeretnék egy "megpróbálom"-mal sem bizonytalan lenni, mert ki tudja milyen fejet vágna Dimitris, ha meghallaná, hogy itt szerencsétlenkedem. Elvégre a lámpás az ment, a tárnában is sikerült és azóta is gyakoroltuk sokszor, szóval nem annyira kudarcos, mint a szellemidézés. Fogom hát magam, s előveszem a szokásos mantrámat - ami talán Abigail számára furcsa lehet, nem ismerve az okokat - és halkan motyogni kezdek az orrom alatt. - Prue. Hope. Prue. Hope. Nem tudok leszokni a mantrázásról, egyelőre nem vagyok anélkül ügyes, de Dimitris szerint nem is kell erőltetni. Felfelé fordított bal tenyeremben szép lassan, halványból válva maximális, változtathatatlan, szemet nem bántó fényerejűvé. - Az útra vagy a térképre? Kérdezem kissé bizonytalanul, s arra fordítom kezemet irányba, amerre Abigail mondja. Még mindig furcsa számomra, hogy képes vagyok ilyesmire. "Civilben" még sose alkalmaztam, csak tanulás alkalmából. Meg gondolom majd a vizsgán is fogom (Áldott tudatlanság.) De ennek így nagyon kellemes íze van. - Jaj, nem, dehogy! Hivatalosan semmire se vagyok allergiás, bár a virágporos időszakban azért elkap néha a prüszkölés. De állítólag csak pszichés. - vállat vonok, de csak jobb vállamat merem vonogatni, nehogy a fényt valamivel megzavarjam. - Nincs saját háziállatom, de Naomi kutyusára vigyáztam párszor. Aranyos jószág. Amikor gyerek voltam, nekünk is volt kutyánk, de egy alkalommal megharapta a nővéremet és anya menhelyre adta. Nagyon haragudtam akkor Pruera és anyára is, de most már könnyedén beszélek az esetről, mintha csak egyszerű kis mese lenne. - Neked van valamilyen háziállatod vagy csak errefelé gardírozod őket? - célzok ezzel a Nemzeti Park területére.
-Ha úgy nézed, az élet minden területén érhetnek veszélyek, még csak a házból sem kell hozzá kimozdulni, szóval… nem teljesen veszélytelen az sem, hogy éjjel az erdőben csatangolunk, de ne aggódj, nincs semmi komolyabb félni való. William semmiképp nem engedett volna úgy ide minket, ha tudja, hogy valami komoly veszély leselkedik ránk. -felelem, mert ha esetleg attól tart, hogy valamelyik vérfarkas meglep minket, akkor teljesen felesleges emiatt aggódnia. A falkabéliekkel most egyébként is béke van, ami pedig a kóborokat illeti, lehet, hogy Pandora talán nincs tisztában vele, de a többségük segítő szándékkal tartózkodik a város területén. Azt, hogy Pandora nem reagál egyből a kérésemre, nem teszem szóvá, elvégre ráérünk, a bocsok megvárnak, az a pár perc tényleg nem oszt vagy szoroz semmit. Amikor a két nevet kezdi ismételgetni, bár elsőre egy kissé furcsának találom, de aztán eszembe jutnak a saját tanonc éveim, meg hogy annak idején mi hogy küzdöttünk őrzői pályafutásunk elején, hogy életre keltsünk egy-egy varázslatot… Kinek mi segít benne. - Előbb a térképre, biztos ami biztos, megnézem még egyszer, utána pedig az útra. -adom ki az utasítást a kérdése hallatán, aztán ha sikerült betájolnom, hol is vagyunk meg hogy használjuk a térképet, akkor neki is állok navigálni, hogy merre tovább. Szerencsére tényleg nem sok esély van arra, hogy eltévedjünk, hisz az ösvényhez közel található a karám féleség, ahol a kölykök vannak, így miután letérünk az útról, néhány méter után már láthatóvá is válnak. - Rendben akkor, legalább ezzel nincs gond. Teljesen kiment a fejemből, hogy megkérdezzem. -vallom be, hisz többnyire észben szoktam tartani az ilyesmit. Biztos a vizsga miatt felejtettem el, elvégre ez az első vizsgáztatásom, mióta Fairbanksbe érkeztem, nem csoda, ha talán bennem is van némi vizsgadrukk. - Értem. Egyébként van egy kutyám, még akkor szereztem be egészen apró kölyökként, amikor ide érkeztem egy pár éve. Lehet, hogy emlékszel is rá, Koda névre hallgat, amikor a többi őrzővel kirándulni indultunk a hegyekbe, akkor őt is magammal hoztam. -jutott idő közben eszembe, hogy bizony volt nekünk ilyenünk is! Mennyi minden történt már azóta… - Will azt mondta, hogy itt is kéne lenni valami hordozható lámpának, a kerítésre szokták akasztani… Te látod? –fordulok Pandora felé egy pillanatra, miközben bőszen keresem, ám nem kell sokat várni, sikerül észrevennem, igaz úgy tűnik, idő közben leesett a földre. Most viszont felkapcsolom, majd mielőtt belépnénk a bocsok közé, ismét a segítőm felé fordulok. - Állítólag egész játékosak és barátságosak, de azért jobb óvatosnak lenni, nehogy megkarmoljanak véletlenül. Tekintve, hogy milyen kicsik, a Páncél varázslat bőven elegendő védelmet nyújt majd. Menni fog? -kérdeztem kedvesen, majd megvártam, hogy ő mire jut vele… Ha boldogult, akkor magamra is felöltöttem a mágikus védelmet, ha pedig valami okból kifolyólag problémája adódna vele, hát akkor rajta is segítek, mielőtt kinyitnám az ajtót és bemennénk a mini „fenevadak” közé.
Nem egészen úgy értettem, ahogy értettem, de azt hiszem Abigailtől elég kimerítő választ kaptam ahhoz, hogy ne legyen andungom és ingerenciám tovább fejtegetni a kérdést, épp csak bólogatásra adom a fejem, mert mélységesen egyet tudok érteni. Ez olyan, mint hogy kimehetek az utcára és a fejemre eshet egy tégla, szóval jah, esélyesen marhaságot voltam szíves kérdezni. - Ühümm! Bólogatok, bár kissé vontatottan, így nem gyakorlási helyzetben - kvázi élesen - még sosem próbáltam ezt a Lámpás-kérdést, így bennem van az a nevetséges félsz is, hogy esetleg felgyújtom a térképet. Mondjuk ezt ki nem mondanám hangosan, mert a végén én égném szénné magam és nem is annyira a papír. - Semmi baj, ha allergiás lennék, akkor is szívesen jöttem volna segíteni, maximum a macik nem örülnének a tüsszögésnek. Mosolygok Abiere. A valóság az, hogy betegen is eljöttem volna, nem csak hogy allergiásan, bár erről előbbiről inkább odahaza nem nyilatkoznék, meg ne morogjon a helyi farkas. Házi hím. - Jaj, emlékszem! Nagyon helyes darab volt, bár ahogy rémlik nem mindenki örült a jelenlétének. Jut eszembe a ferdeszemű reakciója. Lehet, hogy képzeltem, s nem is volt benne semmi gáz, de sajnos szájmenésem igen gyakran van, s mivel én nem tudom, hogy ez vizsga lenne, még könnyen el is engedem ekképp magam. - Merem remélni. Mosolyodom el, s neki is látok, hogy az előbbi mantrámat felhasználva kivitelezzem a varázslatot. ezt jóval kevesebbet gyakoroltuk Dimivel, mint a Lámpást, de azért nem tartom valószínűtlennek, hogy sikerülne. - És most? Van rájuk valami protokoll? Kérdezem óvatosan, hiszen a varázslatokból legalább tanonc vagyok, de a medvékhez kakukk.
- Lehet, de gondolom, azok nem is feltétlenül ugráltak azért, hogy egy csoportba kerüljünk. Az erdő meg úgy is elég nagy volt mindenkinek. -jegyeztem meg diplomatikusan, hisz semmi olyat nem alkotott kis négylábúm, amivel bárki szemében rosszallásra adott volna okot azon kívül, hogy ott volt... Amúgy meg az erdőben is vannak más bundások, vadabbak is, szép számmal. Így visszaemlékezve, úgy rémlik, a mi csapatunkban pont a kutyások voltak... Megvárom, amíg Pandora aktiválja a "páncélját", majd én is hasonlóképp cselekszem, biztos ami biztos, majd be is szállunk a "ringbe" a két kölyökmackó mellé. Lámpa, táska a földre, majd miután elővarázsoltam a sztetoszkópomat, csak várok pár pillanatot, hadd szokják a kicsik a jelenlétünket. - Igazából jó kérdés, de nem tudok róla... Mivel Alice az állatorvos, így többnyire ő szokott jönni az ilyen esetekben, de most valamiért nem volt alkalmas neki, azért jöttünk mi helyette. Biztosan vannak speciális ismeretek, de arra most nemigen lesz szükség, hisz nem műteni fogunk, csupán egyszerű vizsgálat meg némi "elsősegély". -válaszolok a lány kérdésére, azzal óvatosan az egyik bocs után nyúlok, mire realizálódik bennem, hogy egy kissé már túlsúlyosak az ilyesmihez, így aztán én igyekszem közelebb, hogy meghallgassam valamelyikük szívverését. - Úgy tűnik, igazuk volt, és tényleg nem vészesek a sebeik, sőt... sebnek se mondanám, inkább csak könnyebb karmolás.... Amíg megvizsgálom az egyikük, addig megpróbálod meggyógyítani a másik sérüléseit? -fordultam felé, amíg a macival "birkóztam". Megkockáztatom, hogy a mostani sérüléseiket is csak annak köszönhetik, hogy korábban egymással játszottak, aztán nem igazán tudják még kontrollálni magukat, mindenesetre egy tanonc képességeinek tökéletesen megfelelnek gyógyítás terén. Annyi nehezítéssel, hogy nem csak szép csendben ülnek, mint az emberi betegek, amúgy meg időről időre azért vérfarkasok is megfordulnak a kezeink között, és ők is szeretnek mocorogni, szóval annyira talán nem vészes a dolog. - Hogy boldogulsz vele? -érdeklődtem munka közben, csak a biztonság végett.
- Nekem semmi bajom a kutyákkal, de az a fura nő.. öhm, mármint nem fura nő, hanem az a harcos, a.. Basszus, mit is mondott Naomi? Kínai? Nem emlékszem, hogy valaha rátértünk volna az edzője rasszára, én meg elég rossz vagyok az ázsiaiak megkülönböztetésében. Akkor se megy, ha Claude japán szertartással fáraszt és az unokatesóm is járt Japánban. Képen – is – egyformák nekem a koreaiak, japánok, kínaiak. De ezt nem illik hangoztatni, így beleakadok a mondatba és inkább előkaparom elmémből a nő nevét. - Gina. Akit Dimitris meg akart ölelni, de szépen ellavírozott előle. Nem értettem mondjuk, de mindegy. Szóval se a kutyákat se az ölelést nem bírja, ez feltűnt. Tényleg amúgy? Nem tartozik ide, de ha már szóbahoztam, bármiről tudok én beszélni, s nem is zavartatom magam, meg így legalább talán nem tűnik fel, hogy lyukra futottam az ázsiaiság milyenségét illetőn. - A lába miatt nem jöhetett? Kérdezek, s ez megint talán udvariatlan lesz, de azért nem sok végtaghiányos őrző rohangál a protektorátusban, szóval hall egyet s mást az őrző lánya. Meg találkoztunk is már, amikor az egyetemen jártam. Nem merek hangosan lelkendezi a gyógyítást illetőn. Claudeon volt szerencsém – na jó, nem nevezném szerencsének – tesztelni a tudásomat és egészen tűrhetően sikerült, szóval ebbe kevesebb gyomorgörccsel vágok bele, mint a pácélba. Letérdelek az egyik bocs mellé, hogy kellő közelségben lehessek, s megpróbálom feltérképezni – szemmel, nem mágiával – hogy merre is sérült. Hadd ne a bal oldalát gyógyítgassam, ha a jobbon van a baj. Egyelőre – bár nyilván Abigail is tudja, hogy milyen szinten vagyok, s hogy mit tudnak a mágiák, így azért annyira nem aggódom – nem sokra menne velem a szerencsétlen pára, hogyha csontja tört volna, de a felszíni sérüléseit el tudom látni ekképp. Bár így harmadik varázslatnak azért már fogyatkozik a hatásfokom, de még belefér. Viszont ha elrontok valamit, akkor nem vagyok biztos abban, hogy van még tartalékom egy újabb próbálkozásra. - Nem tűnt úgy, mintha belső sérülése is lenne, szóval a felszínen szépen sikerült, azt hiszem. Bár szőrmentén ebben azért nem vagyok olyan biztos. Vallom be, nem szégyellve azt, hogy nem mozgok otthonosan a témában. Élesben – és nem saját hülyeségtől fűtötten – most használom először a varázslatokat, szóval megengedek magamnak egy kis bizonytalankodást. Bár nem vagyok rossz diák, szóval azért remélem, hogy nem hozok szégyent Dimire. - A másik hogy van? Érdeklődöm bocsügyben én is. Nyilván Abigail el tudta látni, így a kérdésem természetesen nem erre vonatkozik, hanem arra, hogy mik voltak a sérülései. De megint nem fogalmaztam pontosan, tudom.
- Nem tudom, lehetséges. -felelek Pandora válaszára töprengve, bár tény, hogy én speciel még sosem próbáltam meg Ginát ölelgetni, nem is hiszem, hogy valaha ilyesmire vetemednék, már csak a viselkedése alapján sem - Azt speciel nem tudom, hogy korábban mennyit élt Ázsiában, vagy élt-e egyáltalán, vagy bevándorlók voltak a szülei, de azt igen, hogy sok ázsiai országban az ilyesfajta megnyilvánulások teljesen tabunak számítanak, ha nem épp otthon, a ház falai között ül az ember. Indiában például már az is hatalmas szentségsértésnek számít és közmegbotránkoztatást vált ki, ha egy fiú és egy lány kéz a kézben sétál az utcán. Vagy megölelik egymást... vagy megcsókolják. Ahhoz képest, itt Amerikában... -vonok vállat, gondolom, nem kell ecsetelni Pandorának sem a dolgot, nap mint nap lehet az utcán szemtanúja ilyesminek. Más világ, más kultúra, más szokások. Nekem is furcsa volt hozzászokni ezekhez a "nyugati" normákhoz, azok után, hogy Indiában nőttem fel. Néha még ma is vannak furcsa kis félreértések belőle, ha meg előrántanám az ottani elvárt viselkedési formulákat, szerintem egyenesen hülyének néznének. - Részben amiatt, de nem ez volt a fő ok. -hisz az, hogy elveszítette a lábát, szomorú dolog, de az élet ettől még nem áll meg, és kár is lenne egész hátralévő életében egy irodaasztal mögött savanyodnia, hisz olyan fiatal még! - Meg akadt valami más munkája, ami fontosabb volt mint ez, így jöttem végül én helyette. -felelem végül, részletekbe meg inkább nem megyek bele, mert most nem is ez a fontos...
- Ha belső sérülése lenne, akkor szerintem sem ficánkolna ennyire egyik sem. Legalább azt emberek nem szoktak. -felelem meg, mert én aztán kisebb birkózást nyomok a medveboccsal, mire sikerül átnéznem, akad-e még gyógyítani való seb rajta, és a tömött bundája sem könnyíti meg a dolgom. De azért valahogy csak sikerül, nem is értem, Alice hogy birkózik meg folyton ezekkel a mindenféle nyughatatlan kis négylábú páciensekkel. Nagyjából egyszerre végzünk velük, majd miután vetek egy gyors pillantást a lánynak jutott mackóra is, beletúrva a bundájába itt-ott szúrópróba szerűen, csak egy bólintással jelzem, hogy szerintem rendben lesz ő is. Sebet legalábbis nem találtam rajta, ami felett átsiklott volna a tekintete. - Nekem úgy tűnik, hogy ő is jól van. Inkább játszhatnékja van, de arra meghagyom a tesóját, jobban jár, mint velem. -válaszolok a kérdésére, majd vissza is pakolom a felszerelésem a táskába. - Ha gondolod, akkor indulhatunk is vissza. Ha csak nem akarsz maradni játszani velük. -porolom le a ruhámra tapadt port és fenyőtűket. A lámpát is visszaakasztom a kerítésre, mielőtt még rajtunk kérnék számon, hová tűnt, azzal most én keltem életre a Lámpás varázslatot. Gondolom, Pandorának kellően kimerítő volt az eddigi három varázslat is, pláne, hogy egész ügyesen végrehajtotta őket, nekem legalábbis nem volt kifogásom ellenük. - No, legalább már elmondhattál, hogy élő macit is simogattál. -jegyzem meg mosolyogva, miközben visszafelé battyogunk a túraútvonalon, majd amikor elérünk a kivilágított részig, a kezem felett lebegő fényforrást is megszüntetem, mielőtt még emléktörlésre is szükség lenne. - Egyébként pedig gratulálok, sikeresen teljesítetted a vizsgát! -mosolygok rá cinkosul, ha eddig nem is gyanakodott arra, hogy miért is rá esett a választás segítő kéz terén, hát most világossá válhat számára. - Ügyes voltál, csak így tovább, ifjú mágus. -legalábbis ha a forrásaim nem készülnek, ő is a mágusok táborát fogja gyarapítani a jövőben. Persze lehet, hogy utolsó pillanatban meggondolja magát, de ilyesmire még nem sűrűn láttam példát mentori pályafutásom alatt. Azért ha elfogadja, akkor egy kézfogással is kifejezem a gratulációm. Azt hiszem, nyertem Williamnek holnapra némi papírmunkát, bár ilyesmivel foglalkozni még mindig sokkal nagyobb öröm, mint a havi költségvetéssel, nem igaz?
// Gratulálok még egyszer a sikeres vizsgához! ^^ Egy zárót még részedről is szeretnék, aztán csak így tovább, huss, zaklatni-boldogítani a többi mágust. //
Van az az ember, akit én se ölelnék meg soha, hát ez a harcos a híre alapján nálam is ebbe a kategóriába tartozik. Mindegy, nem ismerem, ne törjek pálcát felette, erre próbálok részokni. Mert az az igazság, hogy még mindig túl könnyen ítélkezem. - Itt meg is hághatják egymást a nyílt utcán, az se zavar senkit. - vonok vállat. Aztán a szám elé kapnám a kezem, de inkább csak beleharapok az alsó ajkamba kissé szégyenlősen. Na ez volt az a mondat, amit nem éppen Abigailnek kellett volna mondanom. Haverok között még csak hagyján, de így.. hót ciki, ami azt illeti. A sérülésekkel kapcsolatos választól eléggé ostobának érzem magam, de nem Abigail hibája, egyszerűen csak tényleg sülthülye vagyok mindenhez, ami orvoslás. Mondjuk utálom is a dokikat - talán Abie az egyetlen kivétel - Prudence és az ő betegsége kapcsán. Ami valljuk be butaság, hiszen nem az orvosok miatt lett öngyilkos, hanem mert nem volt képes a betegsége súlyával - mint Damoklész kardjával a feje felett - együtt élni. Ám ettől még bennem az érzet nem elmúlós. - Öhm, persze, logikus. - nyögöm ki kissé zavart mosollyal és inkább azzal foglalkozom, amit feladatként kaptam. Sokkal egyszerűbb az egész égésemen túllendülni úgy, hogy van mire koncentrálni. Szeretném jól csinálni és nem csak a mackó egészsége miatt, hanem azért is, mert szívesen elmesélném Dimitrisnek, hogy büszke lehet rám. Bár az utóbbi időben sokkal kevesebbet találkoztunk - tanuláson kívül - így talán ez sem menne azonnal a manővert követőn, de nem is ez a fontos. A barátság nem csak akkor barátság, ha mindennap találkoznak az emberek - őrzők, farkasok, mindegy - hanem akkor is, hogyha a szív érzi, hogy még fennáll az egész. Már persze nem tudom, hogy az ő szíve mit jelez. Mindegy is, amúgy. - Akármilyen aranyosak is, nem szívesen játszanék velük. - nevetem el magam. Nem vagyok egy fairbanksi krokodil Dundie, se Ace Ventura, hogy kifejezetten rajongjak azért az ötletért, mely szerint medvékkel kellene játszanom. Bár a krokodilos pasi talán nem is játszott. Hű, de rég láttam azt a filmet is. Nem tudnék - szégyenszemre - újabb varázslattal előállni, kicsit olyan érzésem van, mintha a medvék agyonvertek volna, de azért jó is ez így. Mosolyogva rázom meg a fejem. - Nem igazán szeretnék fordított játékhelyzetben lenni. - értem ezt arra, hogy az embergyerekek plüssmacikkal játszanak, akkor a medvegyerekek plüss emberekkel? Felőlem szintén indulhatunk. Nadrágom farrészébe törlöm a kezeimet. Ennyit a tisztaságról. Elkerekednek szemeim attól, amit hallok. Eszembe nem jutott, hogy ez egy vizsga lenne - de jó is, mert ha tudtam volna, biztos halálra izgulom magam - szóval így konkrétan csak egy infantilis sikkanásra futja. Nem vagyok az a nyakbaugrós típus, így nem ütöm agyon a vizsgát egy ilyen kirohanással, de konkrétan madarat lehetne fogatni velem. - Komolyan? Hű! Wow. De durva, köszönöm! - hadoválok össze-vissza és az "úúúúristen" csak azért marad ki, mert amennyire az orvosokat utálom, annyira nem kedvelem istent sem. - Nagyon szépen köszönöm! - moderálom magam és szedegetem össze az illendőséget is, s köszönöm meg rendesen. Bizony, mágus leszek. S erről nem átallok azonnal smst írni Nonónak, amint hazaértem, sőt, Dimitris sem ússza meg a telefonpittyegést. Claudenak nem kell írjak, ő otthon van, neki ott is elújságolhatom.
//Köszönöm szépen a játékot és a vizsgámba fektetett munkádat is! //
Életemben először... vagy másodszor, megpróbáltam szorgalmas lenni, a világ válasza erre pedig egy betartott középső ujj lett. Hát, bazd meg te is. Eljöttem az Isten háta mögé, ennél mögébb hely biztosan nincs! Az időjárás undorító, partra vetett hal módjára hiányzik a tenger, Sasha pedig még mindig nem hívott, hogy könyörögjön a visszatértemért. De jutott nekem csupa móka és kacagás, járhattam a túravonalakat - azt se tudtam már merre vagyok -, a Protektort vadászva. Mert hogy erdőtúró vagy mi az öreg. De miért? Minek? Két órája caplattam teljesen eredménytelenül, azt hittem, hogy legalább a tiszteletkört hamar lerendezhetem és húzhatok a picsába inni egyet, ehelyett a fák között kóvályogtam, mint lepkefing a tájfunban. Lassan olyan büdös is lettem, mint egy fing. Bélgázon túl Piroskára is hajazni kezdtem - piros dzsekim volt, fegyver két fogpiszkálónak való pengén túl semmi, miközben gőzöm nincs róla, miféle bolhás népek járhattak erre, ha jártak. Szép volt. Csodás kezdő mutatvány, még egy-két ilyen és nem érem meg a nyolcvanat. Elindultam visszafelé inkább, miután meguntam Tarzan keresését. Kudarcomért természetesen őt okoltam, miért nem képes ott lenni, ahol én keresem?! Az egy dolog, hogy fogadóbizottságom nem volt a reptéren... se gáz, érzem a törődést, tényleg, köszi! (Bár Sashaból kinéztem, hogy búcsú szopatásból eggyel későbbi járat idejét adta meg érkezésemnek.) De azért az mindennek a teteje, hogy nincs kiút az erdőből, még ha a Bermudákon lennénk... hjaj, mennyivel jobb lenne! Tengerpart, napsütés, homok. Ehelyett fa, állatszar, és időeltolódás miatti zombi lét. Eléggé harapós kedvem volt, ami azt illeti. Adván a szarnak egy pofont, valami buzergálni kezdte a mojómat. Megvakartam a tarkóm és körbefordultam, majd füttyögetni kezdtem. - Hé, blöki, gyere elő! Az első itteni farkas. Úr Isten, tiszta izgi, mint egy spontán vakrandi! Hm, asszem tiszta alsó van rajtam. Ciki lenne, ha eljutnánk nagy eseményekig és pecsétes boxer fogadná. Fontos az első benyomás.
Nem sok dolgom akadt jelenleg, és egyelőre jó volt így, egy ideig megmaradni az erdők mélyén, elkerülni a falkát a lehető legtovább, noha kíváncsi vagyok, Dotty szavai nyomán mikor kerülök képbe náluk, de különösképpen nem mozgat, mert ők nem érdekelnek. Hosszú ideig tapostam az itteni földet, tartoztam közéjük, de már túl rég nem, elképzelni sem tudnám, hogy valaha még egyszer egy falka kötelékébe kerüljek. Nem azért, mert bajom volt velük, sokkal inkább azért, mert a jelenlegi életem és céljaim ezt már nem engedik meg számomra. Egykor sokkalta nagyobb ambícióim voltak, de már mind semmissé lett, már csak túlélek addig, míg bosszút nem leszek képes állni. Ez viszont aligha akadályozott abban, hogy tisztességesen felmérjem a határokat, és megnézzem, meddig is nyújtózkodhatok pontosan. Hála ennek, már a nyomomban jár egy farkas, még nem adtam nevet neki, de el akar vinni valahová, aminek ma lesz a napja, de egyelőre még üdvös lenne egyszerűen csak megmozdulni, és belekezdeni egy újabb napba. A nőstény bundájába simítottam ujjaimat, és kezdtem általa egyre jobban érezni magam, hiányzik, ha nincs mellettem egy farkas sem, túl sokáig nélkülöztem. Akkor hallom meg a kedves invitálást, amire széles vigyor terül ajkaimra. A levegőbe szaglászva annyit tudok, nem falkatag, ami jelenleg több, mint a semmi, noha farkasok jellegzetességeit sem sodorja elém a szellő. - Menj csak, üdvözöld a kedves vendéget. Kérem inkább, mintsem utasítom, így alig két perc múlva a született farkas oson a férfi elé a fák közül, nem támadólag, egyszerűen csak jelzi, ott van. Elvégre, neki ez még mindig inkább az otthona, mint az engem zaklatni vágyónak. Igaz, én sem tartozom ide, hiába élte le életét ezen földön a tulajdon teremtőm. Ami engem illet, a pajzsom ugyan fenn van jelenleg, de sosem lehet tudni, kivel hozza össze a sors a farkas fiát, s az mennyivel erősebb adott esetben. Sosem szokásom lebecsülni senkit, de azt valóban gyakrabban feltételezem, hogy támadólag lépnének fel ellenem. Én már szinte senkiben sem bízom.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Egy született farkas? Felvontam az egyik szemöldököm, mert kétlem, hogy ő birizgált volna, kicsit durva lenne már a normális állatokra is érzékenynek lennem: betenném az erdőbe a lábam és szétviszketném magam miattuk. Bár lehet így is az lesz, csak a városba érkezve, mert ha valóban akkor a vérfarkas koncentráció, mint rebesgetik, akkor minimum egy hetes migrénnel fogok indítani. Sejehaj, de betyár jó lesz ez! - Csak te vagy? - kérdeztem csalódottan biggyesztve le a szám, ha a "gazdája" nem kerül elő. - Vagy valaki olyan gyáva, hogy inkább téged küld maga helyett? - húztam féloldalas mosolyra a szám. Amint ezen rajtakaptam magam, elfintorodtam. Sasha-tól szedtem el, rossz hatással van az a szuka mindenkire.
Ha előlépett a csúnya nagy farkas, hogy felfalja Piroskaságomat, pasa, elvigyorodtam. volt ebben némi izgatottság, mert az igazat megvallva, untam már, hogy Miamiban csak olyanokkal futottam össze, akiknek a pofázmányát túl régóta ismertem és rendeztem át. Ahogy épp helyzete adta. - Az első új arc - morzsoltam el egy képzeletbeli könnycseppet. - Hali, Frusztrált Jagger vagyok, épp rossz passzban, igazán kisegíthetnél - vigyorogtam, mint valami eszelős. Részben az voltam, de Istenem, hányattatott gyerekkorom volt, sok trauma ért és Freud szerint mindez hisztériában visszaüthet! Nos, tekinthetjük a stílusomat non-stop hisztériázásnak, amíg szexi vagyok Armaniba csomagolva. - Ha megteszed, neked adom a piros dzsekim! A stylistok szerint ez a szín jól mutat a feka bőrön. Vagy tejcsokin, nekem mindegy.
Gyáva? Édesen naiv, de komolyan. Mindenesetre engem ezzel ugyan nem lehet kihozni a sodromból, nem vagyok idegbajos. Van olyan, akinek már a látványától is falnak tudnék menni, olyan szinten gyűlölöm, de ennek az ipsének nem ismerős a hangja. Viszont elindulok, mert nem vagyok a felhőtlen szórakoztatás híve, és nem csinálok sem bohócot, sem áldozatot a mellém szegődött farkasból, ellenben ahogy mellé lépek végül, a bundájába fúrom ujjaimat. - Menj… Ez viszont már utasítás, megvívom én a saját csatáimat, ha úgy van, amilyen provokatív próbál lenni a csóka, nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz itt baj, noha nem keresem, de időnként megtalál. - Az első… díszbuzi? Pillantok lazán a piros kabátjára, ami ilyen környezetben a lőj csak ide, ha már olyan hülye vagyok, hogy pirosat húztam magamra üzenettel ér fel. - Jó passz itt sincs, na de mesélj, mi segítene frusztráltságodon? Rossz hírem van, van, amit nem kaphatsz meg. Húzódik tettetett bánkódás vonásaimra, már amennyi látszik a némileg saras, maszatos arcomon. Nem azért vagyok itt, hogy feltűnést keltsek, de mivel észrevett, élek a gyanúval, inkább őrző, mint bármi egyéb, az meg lehet gáz is. Remélem, nem valami varázslatok mögé bújó gyáva tag, de ha mégis, nos, akkor szarban vagyok, az tuti. - Kösz, nem bírom a pirosat, valami más ellenállhatatlan ajánlat esetleg? Ha már határokat feszegetünk, én sem igazán vagyok beletörődő kedvemben, minek is fogadnám el az első ajánlatot, ha lehet alkudozni, bármennyire is legyen az komolytalan. Nem feszengek egyébként, noha határozottan nem vagyok benne biztos, hogy ne kéne ugrásra készen állnom, de ha már szavakkal adok okot a felháborodásra, úgy fizikailag nem én lennék, aki először üt, ha úgy adódik.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Így legyen kedves a farkas fia! Bár nem értem, minek próbálkozok, először az önszorgalommal sültem fel, most azzal, hogy szépen tituláltam valakit... Ha olyan lennék, zokogva rohannék a reptérre vissza, hogy felszálljak az első hazafele induló gépre. De mivel nem olyan vagyok, így csak szélesebb lesz a vigyor a képemen, mert öröm, ha véletlen se kell valakivel finomkodnom. A farkast elküldte, mire az probléma nélkül hallgatott rá. Okos "kutya"! Ennek viszont nem adok hangot, ugyanis a született farkasokat kifejezetten szeretem. A baj mindig az ilyen kevert korcsokkal volt. - Tudom - biggyesztettem le hasonlóan őszinte bánattal a szám, mint ahogy ő bánkódik. - De tudod hogyan megy ez, ha nem kaphatod, elveszed. Amúgy sem igazán szoktam kérni, mert utána hálálkodnom kéne, inkább ajánlatot teszek, ha olyan van, de nekem senki se nyisson szívességbankot, még ki találnám rabolni, aztán én lennék a seggarc. Bár mi tagadás, a seggem se rossz, szóval lehet, mégsem lenne ebből akkora tragédia - mondjuk farpofával smárolni nehéz lehet... inkább nem próbálnám ki. - Nem kötök pórázt a nyakadra és vonulok végig veled a városon, miután elpicsáztalak - jelentem ki nagy elbizakodottan, de a stílussal ellentétes, hogy igenis éberen figyelem őt. Épp eléggel volt már dolgom ahhoz, hogy egyet se vegyek félvállról, az viszont nem gáz, ha ők azt hiszik, hogy könnyelműen kezelem őket. Apropó póráz: tartottam már vérfarkast ölebként, nagyjából két hónapig dúlt a szerelem ilyen téren, aztán meguntam és végül úgy végezte, ahogy kellett: döglötten. - Szerintem ez fasza ajánlat - húztam le a dzseki cipzárját és dobtam félre, leszarva, hogy épp mennyire lesz sáros vagy koszos. - Amúgy semmi személyes - nyújtóztam egyet, hogy kiroppanjon a vállam -, csak szociális jellem lévén szeretek mindenkivel alaposan összeismerkedni. Felőlem ember vagy őrző is lehetne, igazából tényleg szükségem van most erre. A búcsúbulin Seamus orrtörése édes kevés volt, de akkor a pia miatt nem tettem többet. Arról nem is beszélve, hogy kerestek valami faszom Nesquick reklámmal, és nagyon úgy tűnt, hogy csak akkor tudom őket kulturáltan lekoptatni, ha egy időre vállalhatatlan lesz a pofázmányom. Pici baleset: megcsúsztam az olvadt jégen - kurva veszélyes ám az is!
- Valóban, így is lehet. Hogy mennyire nem értek vele egyet, az már legyen az én problémám, és egyébként, kötve hiszem, hogy egy magafajta ennyire nyíltan faszkalap lehetne, ami mások személyiségi jogait érinti. Az enyém ugyan kit érdekel, még engem sem, de azért a nagy egészre nézve igencsak gázos lenne. - Hízelgő, értékelem a gesztust. Vigyorodom el, hát mekkora az a mellény, kérem? Pofám leszakad. Nem mondom, hogy a szerénység mintaképe volnék, de ennyire elbizakodott sem voltam sosem, hisz sosem lehet tudni. Hát jól van, harcimarci, lássuk csak, mit kezdünk egymással. Megijedni nem fogok, de azt se nagyon hiszem, hogy olyan szinten szét tudna csapni, hogy istenesen megérezzem, vagy ha mégis olyan tehetséges mondhatni ilyen téren, egyikünk sem fogja egyszerűen megúszni. Csak azt sajnálom, hogy nem lesz, ki leápoljon a maga kellemes valójában. Symara drága biztosan segítene, de az mégsem olyan lenne, mint régen. Erre a gondolatra azért elvigyorodom. Nem, tényleg nem éri meg lerokkanni, ha nincs mellettünk egy gondoskodó lélek, aki könnyebbé tenné. - Nem értünk egyet. Szúrtam oda félvállról, de igazság szerint már nem az érdekelt, hogy mit pofázik, lévén egész egyértelműen elkezdett nekivetkőzni, ami jót aligha jelent olyan esetében, aki szándékosan provokál, ezzel mintegy elébe rohanva pár öklösnek. - Ne aggódj a lelkivilágomért, eszemben nincs magamra venni, hogy mindenáron ütni akarsz, és épp én jöttem szembe. Ha kifejezetten engem akarna laposra verni, az is hidegen hagyna, lényegtelen. A személyes dolgokat egy ideje rühellem, olyan már nincs is nekem, azóta kerülöm a kapcsolatok szorosabbra fűzését bármilyen téren, hogy kénytelen voltam elhagyni a családomat. - Na gyere csak, lássuk, ki mit tud. Intettem lazán közelebb, könnyedén térdet rogyasztva, hogy egyszerűbb legyen mozdulnom, bár amennyire ütni akar a csóka, meglehet, nem fogja jó néven venni, ha szándékom szerint kitáncolok előle, de hát őszintén, a kutyát nem érdekli, mit akar ő, nemhogy engem.
N. L. Jagger
Harcos
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 69
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : heg hátán heg szinte mindenütt
Széttártam karjaim a hízelgő gesztusom felett tett észrevételén. Szeretem, amikor tudnak értékelni, tapsvihart azért még nem várok... bár várhatnék. Mindenféle értelemben, mivel ő egészen biztosan nem fog nekem tapsolni, ha csak tényleg nem verem úgy szarrá, ahogy azt fennhéjázva kijelentettem. Miért ne jelenthetném? Elvigyorodtam az egyet-nem-értésre, gesztusomban volt valami eszelős és infantilis: mint egy mániákus gyerek, aki szenvedélyes bélyeggyűjtő és karácsonyra megkapta a fél világ összes bélyegét. Hm, lehet az összes cukros bácsitól van, azért kattant rá így a gyerkőc, mert egyébként, de komolyan, mi értelme a bélyeggyűjtésnek? Lehet megkérdezem a hímet a végén, talán elég vén és sokat látott ahhoz, hogy legalább tippje legyen. - Jaj, hát ennek nagyon örülök! - csillant fel a szemem és még a kezem izgatott rázásával is rájátszottam, miközben magamban már azon morfondíroztam, hogyan és honnan lenne célszerű támadni. Túl friss az ismeretség, közelmúlbéli sérülés nyoma nem látszott rajta, nem sántított, vak se volt fél szemére, a harci tapasztalatairól pedig még ennyit se tudtam. Sok időt viszont nem lenne jó arra vesztegetni, hogy kitapasztaljam a modorát, mert neki is elég lehet ennyi az enyém kiismeréséhez, amit ugyan sűrűn váltogattam, pont ilyen biztonsági okokból, de baromság lenne minden trükköt egyből felvillantani. Eddigi legjobb tippem vele kapcsolatban se harci tudására vonatkozott, úgyhogy ez lutri lesz. Megropogtattam ujjaim és nyakam és ahogy egy fejkörzést tettem. Szinte minden tagom hajlamos volt már erre, ami kurva szarul jön ki, amikor nesztelenül kéne valahova lopakodnod. Képzeld el: osonsz a sűrű aljnövényzetben egy kibaszott farkas felé és közben riccs-reccs-riccs-reccs... Biztos a gallyak törésének hiszik... A képzettségemnek megfelelő gyorsasággal mozdultam abban a pillanatban, ahogy elhallgatott, eddig pofáztunk, most más jön, amiben legfeljebb szünet esetén jártatom a bagólesőm. Bagó! De jól esne egy cigi! Meg a lándzsám, az is hiányzik, bassza meg, olyan szép, szinte sajnálom, hogy nem láthatja ez a hím. Szinte. Szemből indulok, majd hirtelen váltok jobbra, hogy mellé érjek be és egy azon lendülettel megpróbálok a rogyasztott térdbe taposni, hogy kiugorjon, vagy eltörjön a térdkalácsa. Mindkettő átkozottul tud fájni, tapasztalat. Közben figyelek a kezére is, ha hadonászni támadna kedve, hogy tudjak hárítani, ha úgy adódik.
- Az jó, imádok örömet okozni. Ez jelen formában közel sem igaz. Idegen, sündisznótüskébe ült fószereket, akiket hajt a harci hév, annyira nem kedvelek, főleg egy új helyen, de ha netán bemószerolna a nagyoknál, majd közlöm, hogy kérem, ő akarta, békés kis csihipuhinak indult az egész, kár ragozni. Megölni nem fogom, nincs rá okom, ilyen téren maximum egy személyre utazom, de még az is meglehetősen messze van. Előtte még szükséges néhány lépést megtennem. - Nézz meg jól, biztos, ami tuti. Vonok vállat, bár én sem voltam rest viszonozni a mérjük fel az ellenfelet gesztust, már csak azért is, mert hagyni azért tán nem kéne magam. Mindenesetre a magabiztossága arról árulkodik, hogy már nem mai kakas, talán kappan is lehet már kor tekintetében, na de ne szaladjunk előre. Úgyis a tapasztalat szüli a megvilágosodást jelen helyzetben. - Hú, öcsém. Egy jó csontkovács sincs errefelé? Nem vagyok rest elvigyorodni a ropogtatás kapcsán, és mennyire jó érzés ilyenkor, hogy nekem semmi gondom az ízületeimmel, és masszőrhöz is csak azért megyek, mert jól esik. Csontkovácshoz meg pláne nem. Nem nehéz lekövetnem a mozdulatait, miként nekem vetődik, évszázadok súlyával a vállamon talán már akkor is jobb lennék mindenben, ha nem vérfarkas lennék. Igaz, ami igaz, akkor már nem is élnék. Ámde az vagyok, így hát érdekes menet lesz, mert a tempójából ítélve azért nem ma kezdte a pályát, szóval nem fogom könnyen megúszni. Kár. Bár már előre élvezem, milyen szinten sokkolhatok majd valakit a bevert képemmel. Programmódosítás… csonthelyreállító műtétre lesz szükségem asszem. Nem viselném jól, hogyha rosszul forrna össze a térdem belszerkezete, ez azonban nem akadályoz abban, hogy ha már ilyen közel merészkedett, és ráadásul úgy fest, csontot is tört, hogy a lába után kapjak, és megkíséreljem kirántani alóla, ne virgonckodjon már annyira. Akárhogy is, a csontomért köszönet jár, hát villannak is a karmaim, ahogy utána vetem magam, bár az tény, hogy engem némileg már lassít a térdem, szóval nem ártana kissé faragnom az erőviszonyokon…
- De. Én - vigyorodtam el csontkovácsos kérdésére, majd hagytam, hogy a gesztus leolvadjon a képemről. Végeztünk a jópofival most kicsit, tudom, kurva fájdalmas, nekem is. Főleg nekem. Igazából ő nem számít, de szerintem ezzel tisztában is van. Durván nyitok, mert minek finomkodjuk el, ha előnyt lehet kovácsolni az első lépéssel - szó szerint -, akkor miért ne kovácsoljunk? A hülye játszik előzékenyt harc közben. Meg is lett az eredménye, zene füleimnek a törő csont hangja, főleg, ha nem az enyém! Kárörvendenék csúfondárosan, de annak még nem jött el az ideje, előre pedig sose iszunk komolyan a macibőrre. A közelségnek viszont ára van - mind a fizikainak, mind az egyébnek, szerencsére utóbbi nem áll fen... legalábbis részemről, tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de rosszul venné ki magát, ha egy térdkalácstörés szerelem lángját lobbantaná benne. Szóval elkapta kecses lábikrám, ami egy pillanatra kézre állt neki. Még jó, hogy nem más, mert ha mindenre így rámarkol, hajaaaaj! Jó lesz vigyázni a markolászós fajtájára! Nagyjából fél másodpercem volt eldönteni, mi legyen és hogyan. Kezemmel tompítom az esést és azzal a lendülettel már gurulok is el a közeléből, olyan irányba, hogy kényelmetlen és nehezebb legyen neki lekövetnie a lába miatt. A hibás döntésnek pedig kurvára mindig megvan az ára. Csinos sebet ejt az oldalamon, ahogy utánam kap, kurta szisszenés hagyja el szám, mert az adrenalin dolgozik bennem, nem a sérülésre koncentrálok első körben, de nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. - Manikűrös látott már? - vetettem oda minden kedvesség nélkül. Nyilván. Vérzek, bazdmeg és fáj! Csak a csajoknak lehet tőle szar kedve? Eddig zsémbes voltam, most már morcos, vannak fokozatok, kérem szépen! Lenyomtam egy gyógyítást, mert baszki nekem se karmon - a lándzsám, brühühü! -, se regenem, a többi hókuszpókusztól viszont megkíméltem, mert egyfelől: messze nem ez a szakterületem, másfelől abba hol lenne a móka, ha mágiával mozgásképtelenné tenném? Na ugye... Plusz nekem tényleg nem kellett tökéletes munka: ne vérezzen és ne akadályozzon a mozgásban a seb, a többit megoldom. Nekem kényelmes volt amúgy a földön, ha már elért és megkarmolt, akkor viszonzásképp a más amúgy is sérült lábába rúgtam bokánál, hogy kigáncsoljam, aztán sarkammal megtiszteljem a gyomrát, bordáit, fájjon még egy kicsit. Nos, azt elmondhatjuk már, hogy lefeküdtünk, de ő is vízszintesben piruettező balerina, mint én, mert elkerülte apró tervem sarkalatos pontját. Úgyhogy inkább meguntam a földelést - még csak nem is ezt választanám elemi kapocsnak, ha valaha eljutnék oda, de nem fogok, mert nem akarok -, hátra bukfenc és talpra papa, hí a mama.
Kezdőlap
//
//
