Hát mit nem látnak szemeim, szagolnak légbeömlőim, hallanak füleim! Igaz távolabb voltam az eseményektől és a végjátékra értem oda, de öröm, hogy nem csak velem baszakodik a nagyi. Kínosan ügyeltem rá, hogy teljesen fel legyen húzva a pajzsom és mindig úgy helyezkedtem, hogy kedvező legyen a szélirány. Szerencsére a kis hármas épp eléggé el volt foglalva egymással. Baszki, ilyen műsort kéne rittyenteni a cirkuszban, megtriplázná a bevételt, az hétszentség! Az egész kukkolásnak az volt a hátránya amúgy, hogy farkas alakban leledztem, úgy pedig nem lehet bagózni. Akkora kibaszás! Miután GroßMutti lelépett, én se maradtam tovább, a nyáltengerre, ömlengésre és egyéb hányingert keltő megnyilvánulásokra nem voltam se vevő, se kíváncsi.
Aznap nem zaklattam a nyanyát, másnap viszont már annál inkább! Úgyis olyan régen láttam és a pincéjében töltött vendégeskedés nem tudta tőle elvenni a kedvem. Troll vagyok, vagy mi faszom, ha a kínzástól beszarok, akkor a Chenának megyek. Randit kértem tőle eme meghitt kis helyre. Ha jól tudom, az őrzők úgyis annyira örültek annak, amit a templomból hagytunk, itt meg mindenhol csak az ő mágiájukat érzem, tuti szeretni fognak minket. Hogy direkt piszkálódok és provokálok? Én!? Naná... Szeretem kitapasztalni a határokat, bár a mágiahasználókkal nincsenek túl jó élményeim, ami azt illeti. Amíg GroßMutti érkezésére várok, természetesen rágyújtok, s napszemüvegem sötét lencséje mögül kémlelem a környéket. Itt-ott szaladgálnak vacsorának való emberek, de annyira még én se őrültem meg, hogy az őrzők orra előtt kannibalizáljak. Maximum, ha okot adnak rá. A szemem minden különösebb ok nélkül már percek óta sárgába váltott, de nyegle testtartásom azonban semminemű ingerültségről nem árulkodik. Halál nyugodt vagyok, ami azt illeti, békésen várom a Muttikámat. Amint megérzem, meglátom, széles vigyorra szalad a szám, ami esetemben inkább vicsornak tűnik, de oda se neki. - Sajnálom, virágot nem hoztam - mondtam köszönés helyett. A telefonban úgyis köszöntem. Azt hiszem.
Őszintén szólva, egy gyanúsan véletlen egybeesésnek tűnt, hogy drága kisunokámnak is épp azután kezdek el hiányozni, hogy padlóra küldtem a helyi Alfát az egyik unokatestvérével együtt… Hm, kíváncsi lennék, vajon hogy viseli Castor a múltkor kis randevúnkat… sikerült túltennie magát rajta, vagy még mindig egymás vállára borulva vigasztalják egymást Emmával? Ezek után mondja valaki, hogy nincs arany szívem – köztudott, hogy az elfojtott érzelmek milyen negatív hatással vannak az egészségre, mi farkasok pedig sajnos nem vagyunk immunisak az ilyesmire… De mivel mindkettejük előtt felfedtem magam, legalább van kivel megvitatni a bújukat-bajukat… mint valami csapatépítő tréning. No de Heinére visszatérve, bezzeg a pincés vendégeskedés után eszébe sem jutott keresni! Sőt, azt hittem, jó darabig nagy ívben kerülni fog, és ha újra beszélni akarnék vele, nekem kéne felkeresnem, mint Emma esetében… Kellemes meglepetés, hogy ő lépett először. Úgy tűnik, a kíváncsiság nagy úr. Mivel személyesen szerettem volna leteremteni, így aztán tökéletes beleéléssel játszottam a mit sem sejtőt, a ma született bárányt, akinek halvány elképzelése sincs róla, vajon mi lehet a találka tárgya – had legyen neki is némi meglepetés, azt már a múltkor is díjazta – én pedig elindultam a megbeszélt helyszínre, valahová az erdő mélyébe, ami manapság nemzeti park címszó alatt üzemel. Képzelem, mennyire lehet itt bármi védve, ha ilyen alakokat is beengednek, mint a drágalátos kisunokám. Igaz, azokért az intarziás padokért nekem is kevésbé fájt a szívem, mint ahogy azért fájna, ha néhány védett növényt vágna tönkre. Nem is tudom, ilyen esetben hol tudnám elképzelni a következő találkozónkat, már ha lenne-e mersze egyáltalán hozzá… egy bánya mélyén? Szép nyugodtan, a szokásos, 400-éves-vagyok forma pajzsommal, zsebre dugott kézzel baktattam az erdőben, arra, amerre a térképen néztem otthon, egészen addig, amíg el nem csíptem a széllel felém sodort illatokat – onnantól kezdve már nem volt kérdéses, merre keressem Heinét. -Szervusz, kölyök. Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon sajnálná. De ha egyszer mégis ilyesmire vetemednél, cserepeset kérek. A vágott virágot nem szeretem. -tettem hozzá csak úgy mellékesen, ahogy odasétáltam mellé. A múltkor vendégeskedésnek már rég nem látszott semmi nyoma rajta, azonban kíváncsi voltam, azóta volt-e szemmel láthatóan valami komolyabb sérülése? No meg, ha nem említem, vajon mikor tér rá a lényegre? -Nem hittem volna, hogy ilyen hamar hiányozni fogok neked. Történt valami említésre méltó mostanában, amiről nem árt tudnom? -tettem fel a kérdést, mert ha már múltkor olyan segítőkésznek bizonyult, vegyem valami hasznát is, cserébe a hosszas vendégszeretetemnek.
A farkasom egyből reagált a közeledtére, nagyi a háznál, aminek kurvára örül. Zavaró ez a fene nagy lelkesedése, ha az én vér szerinti öreganyám csoszogott volna ide, nem csóválnám mamlasz malamutként a farkam. Idióta pincsiszármazék! Ez volt az egyetlen, amit nem díjaztam: a farkasom úgy viselkedett, ahogy a nagykönyvben elő van írva, már ha van nagykönyv - örült. Hogy dögölne meg... - Milyen finnyás vagy - vontam fel a szemöldököm, de több szót erre nem pocsékoltam, úgyis annyi esély van arra, hogy virágot adjak neki, minthogy lánnyá változzak és újrakezdjem az életem. Ahogy mellém ért, immár teljes bizonyossággal éreztem, hogy mennyinek adja el magát. Frusztrált, hogy ő így lecuppantja nagyjából a kora felét és még így is erős, idős. Én ezt tenném, százas évei végén totyogó bolhafing lennék. Sérülést nem láthatott rajtam, mint azt már kénytelen voltam hónapokkal ezelőtt megállapítani, ez a vidék beszari farkasoktól hemzseg. Meg tőlünk. A Digó tökösnek tűnt, de a nagyi alaposan szétkente, meg az a mócsing is, szar ügy csalódni, nem értem, mit vártam. - Lieber GroßMutter, a nap minden percében hiányoztál, amíg nem láttalak - tettem szívemre a kezem, majd kifújtam egy nagy adag füstöt. Nem rá... csak súrolta. Na jó, a felét ő kapta, de csak a felét, a múltkorihoz képest ez már jellemfejlődés! Vagy szimplán nem akarom, hogy feltörölje velem az ösvényt azelőtt, hogy megtudnám, amire kíváncsi vagyok. - Ó, nem, jófiú vagyok, átkísérem a rozzant vén szatyrokat az úton és készülök békés nyugdíjas éveimre - adtam elő a ma született bárányt, akibe Teréz Anyut oltatták. - Veled ellentétben - böktem oda a végére. Ha hagyta és nem állított meg benne, akkor elkezdtem körülötte járkálni, tovább pöfékelve. Ha ő is rá akart gyújtani, úgyis el tudja érni, hogy kapjon bagót, nem kell az udvariast játszanom. Megvakartam az állam egy újabb füstfelhőt követően. - Tudod, láttam a minap valami érdekeset, bevallom, kibaszott kíváncsi lettem. És még mindig az vagyok. Mondd csak, mit akarsz a Digótól? - kérdeztem minden további körítés nélkül. A kis szuka nem érdekelt, nem ő a nagy hal a városban. Ellenben ha a falka alfájával lesz valami, az kihathat az egész brancsra. Én eddig itt tök jól elvoltam, mint hering a konzervben, de ha ebbe beleszar, akkor az nekem is betehet. Főleg ha az kitudódik, hogy közünk van egymáshoz. Félni nem félek, egyszerűen szeretem előre látni és tudni, ha a valamilyen irányból a nyakamba fosnak. Bekészítem ilyen esetre a zuhanyzót, egy rakás tusfürdővel meg törülközővel.
Nem finnyás vagyok, hanem természetvédő. A kettő nem ugyanaz, de azt hiszem, nem igazán sikerülne lekötnöm a gyerek érdeklődését, ha elkezdenék arról áradozni, hogy mennyivel praktikusabb a cserepes növény, mint a vágott virág… tovább él, ki lehet ültetni, termeli az oxigént és nem azt kell nézni, ahogy néhány nap alatt teljesen elhal… Így aztán csak vállat vontam a szavaira. A kedves szavai hallatán már épp elmosolyodtam volna, ha nem épp rám fújta volna a bagófüstöt… Különösebben nem hatott meg, hogy valamivel kevesebbet kaptam, mint múltkor, vettem egy mély lélegzetet és visszafújtam a feladónak. A tekintet pedig, amit mellé kapott… azt hiszem, nem volt nehéz kiolvasnia belőle, hogy ha elszívni szeretné a maradékot, nem pedig lenyelni, akkor jobban teszi, ha másfelé pöfékel. Vajon hány doboz cigit kell még lenyomnom a torkán, mire megtanulja? Tekintve, hogy a Trollok között meglepően sok a mazochista hajlamú, attól tartok, elég sokat… -Kész főnyeremény vagy ennek a városnak, drágám. Mi lenne velük nélküled? –mosolyodtam el, majd amikor engem gyanúsított meg az ellenkezőjével, csak meglepett tekintettel pislogtam rá. Hogy ééén ne lennék jó? Hát hogy meri megkérdőjelezni a döntéseimet? Ahogy kibökte, mi miatt fúrja az oldalát annyira a kíváncsiság, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Talán egy kört, ha engedtem neki, hogy keselyű módjára leírjon körülöttem, mielőtt megragadtam volna a felsőjét, hogy a földtől kissé elemelve, „lábujjhegyre állítva” megállásra kényszerítsem. -Ugye tudod, hogy nem szép dolog leskelődni? Hát még mások dolgába beleütni az orrod? –feltéve, ha az a „más” történetesen a saját vérvonal-alapítód -Megható, hogy ennyire aggódsz de Luca miatt, amikor nem is az Alfád. -feleltem. Emma esetében teljesen helytálló volt minden morgás és harag, ha tőle kapnék hasonló megkérdőjelezést, azt még érteném is… Igaz, ő ott volt, páholyból hallgathatta végig a műsort. -Ha már te is ott voltál, azt hiszem, nem sok újat tudok mondani neked, úgy is követted az eseményeket, nem igaz? -engedtem vissza a földre, elengedve a felsőjét- Vagy csak szemmel követted a kis beszélgetésünket, ahhoz nyuszi voltál, hogy közelebb merészkedj, és hallgatózz is? -incselkedtem vele, hátha megint sikerül annyira felnyomnom az agyvizét, hogy gondolkodás nélkül kikotyog valami olyat, amiről nem tudok, és később még jól jöhet számomra. Például, hogy miért olyan kíváncsi erre az egészre. –Azt hiszed, nem vettelek észre?
A visszafújt füstre prüszköltem egyet, a tekintetéből pedig vettem az adást, az meg majd elválik, mennyire venném zokon, ha megint megetetne a bagóval. Annyiból tuti nehezményezném, hogy ne pocsékoljunk már cigit! Szóval max majd egy szál végén húzogatom tovább a farkasmama bajszát. Őszintén? Nem tud megijeszteni, sőt, kifejezetten peche, hogy még élvezem is, amikor nekidurálja magát és megmutatja, mennyi szufla van benne. Élvezem, na, szeretem az erős nőstényeket! - Ugye! Én se tudom. Már várom, mikor tüntetnek ki díszpolgár címmel, vagy mi a faszommal, tök menő lenne. - A meglepett pislogásra elvigyorodtam. - Tudod, GroßMutti, lehet, hogy ezt rühelled, de szerintem nem estem olyan messze a fádtól, mint szeretnéd - néztem rá kissé eltűnődve. - Csak én még a nyersebb kiadás vagyok. - Kétségtelen, hogy faragatlanabb és bunkóbb vagyok nála, ezt sose vonom kétségbe, de ha a ezt félretesszük... mégiscsak az ő vérvonalába tartozom és habár a farkasa nem épp úgy néz ki, mint az enyém, attól még valami van bennem belőle. Hogy erre büszke vagyok-e? Gecire! De tényleg. Egy kört tudtam tenni csak körülötte, utána minden finomkodás nélkül állított meg. Utálok pipiskedni, mondtam már? Egy mordulással ki is fejeztem, hogy mennyire nem tetszik a dolog, ennek pedig úgy adtam nyomatékot, hogy az engem tartó kezén nyomtam el a csikket. Számoltam vele, hogy ezért helyre leszek téve, de reméltem, hogy nem ver agyon rögtön nyitásképp. Elég lesz az később is, nem? Ha szarrá vert, akkor nem volt sok mondanivalóm, ha csak bemelegített, akkor igen. Akárhogy is, ha tudtam még beszélni, beszéltem. Ha nem... akkor remélem eszméletemnél voltam és gondolatban löktem a rizsát, ha beájultam, az ciki és remélem megvárja, míg magamhoz térek, hát hiányzott a Muttikám! - Nem direkt volt. Az elején. Utána meg izginek tűnt, szóval maradtam. - Továbbra sem szándékoztam neki hazudni, mivel abból egyelőre semmiféle helyzeti előnyöm nem származott volna, emellett... Vérvonalalapító. Ha ő nem szimatolja ki a hazugságot, akkor senki. Meg amúgy is: kivel legyen jóban a farkas fia, ha nem a vérvonala fejével? Na ugye! - Nem aggódom, ne félj, ennyire súlyos agykárosodást nem szenvedtem abban a három hónapban - közöltem pimasz féloldalas mosollyal a képemen és újabb cigarettára gyújtottam. Továbbra is nyugodt, bagózástól reszelős hangon beszéltem. - Csak érdekel, mi kellhet neked attól a hímtől. Talán a helyére pályázol? - Elvégre innen származnak, nem lepne meg, ha vissza akarná szerezni a földjük felett az irányítást. Felhorkantam a gyávaságomra tett célzásra, emellé enyhe vicsorítást is kapott é szívesen megcincáltam volna az energiáit, ha nem jut még időben eszembe, hogy az olyan lenne, mintha egy kissrác díjbirkózót rugdosna. Utálok kissrác lenni. - Nem tudom, Nagyi, vajon örökölhettem a farkasommal beszariságot is? Hiszen tudod, a gyerek a nagyszülőktől örököl elsősorban. - Összehúztam a szemem a napszemüveg mögött, ezt vagy látta, vagy nem, különösebben nem izgat, az arckifejezésem így is elég beszédes volt. - Nem voltam ott elejétől a végéig, nagyjából a finálédra érkeztem. Valami nagyon tetszett neki... ugráltatásról, meg a dolgaiba való belepofázásról beszélt. - Amit hallottam, megjegyeztem, de hiányzott a kép jelentős része, hogy a megkaparintott csücsök tényleg értelmet nyerjen. Ha simán bekavar a falkának, az nekem jó, az én malmomra hajtja a vizet, több időm van zavartalanul keresni Dijon nyomait. Ha ő akar Alfa lenni... ha nem várja el, hogy kis falkája része legyek, felőlem azért csinál, amit akar, én nem állok az útjába, az biztos. Megpróbálkozik majd ezzel pár másik bolond. - Reméltem, hogy így van - ingatta a fejem. - De baszki, csutkára fent volt a pajzsom, a szélirányra is figyeltem, hogy a szarba szúrtál ki? Egyszerre csodálom és gyűlölöm, hogy ennyivel erősebb.
-Sajnos a polgármesterhez még nem volt szerencsém személyesen, így nem tudok szólni az érdekedben. Mindent bele! Aztán ha egyszer mégis megkapnád a kitüntetést, majd szólj, megnézlek, hogy nézel ki öltönyben, amikor átveszed. -feleltem, amikor pedig ő is azzal az almával, meg a bizonyos fájával jött, mint nem olyan rég én Emmánál, féloldalas mosolyra húzódott a szám - Valóban? -kérdeztem vissza kíváncsian, nem tagadom, hogy mi alapján szűrte le ezt a következtetést. Mert tény, hogy a leszármazottam, ha akarnánk, se tagadhatnánk le egymást, maximum, ha megfosztom a farkasától, így érthető, hogy van bennünk közös is… Lehet, hogy egyikünk sem retten vissza az erőszaktól, de azért van egy aprócska különbség – míg ő hajszolja és élvezi, addig én csak akkor folyamodok ilyesmihez, ha muszáj. És vérvonal alapítóként sajnos elég sokszor rákényszerül az ember, pláne, ha ilyen neveletlen leszármazottakkal áldja meg a sors, hogy semmit sem ér a szép szó. Amúgy meg, megnézném, mikor fog ő orvosként elhelyezkedni, netalántán növényeket kutatni, vagy rászorulóknak segíteni, csupán a család iránti elhivatottság révén a „rokonaival” foglalkozni, önzetlenül. Mert egyelőre nemigen nézem ki belőle egyiket sem… Ahogy az égő csikk megperzseli a kezem, a másik karommal olyan lendülettel ütöm ki a kezéből a szálat, hogy azt sem tartom kizártnak, a koccanástól megreped néhány csontja. El is engedem, hogy leseperjem az apró parázsdarabokat a kezemről, majd vetek egy pillantást oldalra, hogy nem-e kapott lángra az avar idő közben… Igaz, már nyár van, az őszi avar nagy része szétmállott és elrohadt, de sosem lehet tudni – én pedig nem szeretnék erdőtüzet, így ha észlelem, hogy baj van, ismét megragadom drága kisunokámat, hogy őt a földbe döngölve oltsam el a lángokat, mielőtt elterjednének… Ha nincs tűz, megúszta. Közben hallgatom, ahogy szép lassan kinyögi, mire is kíváncsi annyira, igaz, ahogy meghallom, mit feltételez rólam, csak megvetően morranok egyet. -Tudod, Sangilakkal ellentétben engem sohasem vonzott az, hogy egy falka élére álljak. Minek vesződjek mindenki más leszármazottaival is, amikor itt vagytok nekem ti? -feleltem. Azt nem mondom, hogy annyira lefárasztottak volna, elvégre egy kezemen megszámolom, hányszor találkoztam velük a fél év alatt, mióta itt vagyok, de ettől függetlenül tényleg nem akartam mások fölött is feleslegesen anyáskodni. Pláne, hogy majdnem mindenkinek itt volt a saját vérvonal alapítója, ki tudja, mennyire vennék rossz néven az ilyesmit. -Képzeld, a szülőktől örökölt DNS-ek határozzák meg, hogy milyen lesz az utód. Az, hogy néha a nagyszülők vonásait öröklik, csupán szerencsés véletlen. Ellenben a vérfarkassá válás nem DNS, hanem mágia útján történik, szóval… Egyébként kedves tőled, hogy tőlem eredezteted a dolgot. Kár, hogy Rotstein már nem él, most tudna mesélni a „hőstetteiről”. –azzal részemről le is zárom a témát, inkább hallgatom, hagy mondja tovább a magáét. -Hogy válaszoljak a kérdésedre, nem, nem akarok és nem is fogok a falkája élére állni, nem is akarom elvenni tőle. Sok mindenről szó esett… Legyen elég annyi neked, hogy kötöttünk egy kis üzletet, cserébe de Luca kapott egy kis motivációt tőlem, hogy erősebb lehessen. Most boldog vagy? -kérdeztem vissza, amikor pedig kifakadt nekem amiatt, hogy hogyan vettem észre… Csak jókedvűen ingattam a fejem. -A vérvonalunk feje vagyok… Előlem nem tudsz elrejtőzni. -feleltem rejtélyesen, mert azt túl snassz és kiábrándító lett volna közölni, hogy: „mert megláttalak…”. -Mellesleg… Attól függetlenül, hogy sosem voltál falkatag… Elgondolkoztál már valaha is azon, hogy egynek az élére állj?
[Lángra kap-e az avar? páratlan - igen, és Heinével oltom el; páros - nem, és Heine megússza]
A hozzászólást Jyotsana S. Sharma összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 30, 2014 7:01 pm-kor.
Kiüti a kezemből a csikket, és ez a legkevesebb, amire számítottam. Szerelmetes kis szívem megdobbant az ütés erejétől, repedt pár csont a mancsomban, mire indokolatlannak tűnő rajongással néztem GroßMuttira. Hanyagul megráztam a kezem, erdőtüzet nem okoztunk pedig annyira imádtam volna, ha velem csapkodva oltott volna tüzet. A válaszára először csak vállat vontam, hát honnan a halálból kéne nekem tudni, miféle ambíciói vannak, voltak neki, és hogy ki akart az őskövületek közül főmufti lenni? Nem akar trónolni, nagyszerű, azért beszarás lenne egy olyan falka, amit ő irányít, már csak azért is, mert vagy imádnám, vagy gyűlölném. - Szívem repes, hogy szinten tudjuk tartani az unaloműző-barométert. A DNS-es okfejtésére csak elhúztam a szám és bámészkodtam mindenfelé, kinőttem abból a korból, hogy jó néven vegyem az iskolát, meg az oktatósdit, a kioktatósditól pedig a falra mászok! Inkább csak füstöltem tovább és azt nézegettem, milyen formákat tudok kivenni. Ezzel az önszórakoztatással akkor hagytam fel, amikor nagyi az okoskodással. Mondhatnám, hogy én voltam a hülye, minek hoztam ezt fel, tudhattam volna, hogy szónoklattal válaszol, de ilyesmit nem ismerünk be csak úgy. Heinrich említésére is csak mordultam egyet, nem szerettem, ha becsmérlőn beszélnek róla, de ez meg egyéni szoc. problémám, sajnos esetében nem tudom tisztességesen megtorolni. - Nem mondhatnám - dünnyögtem. - Minek kell erősebbnek lennie és mi a fasznak őt motiválod? - Féltékeny lennék? Nem, csak tényleg szeretek tisztán látni. A Digó legjobb tudomásom szerint köszönőviszonyban sincs mi a vérvonalunkkal, nem GroßMuttiétól származik a farkasa, ennél fogva a jótékonykodáson túl nem látom okát ennek a fene nagy segítő szándéknak. - Fasza - morgolódtam tovább arra, hogy előle nincs elbújás, ha ez így folyatódik, a végén még paranoiás leszek. Hehh, azt már nem! A kérdésére felröhögtem, hangom ugatós, rekedt, karcos volt, némi valódi jókedv is vegyült mindebbe. - Igen, ha épp szét akartam cseszni egyet. Aztán rájöttem, hogy egyszerűbb és problémamentesebb lefejezni az adott falkát. Túl sok macera, kötöttség, kötelezettség... Egy rablóbanda élén jobban mutatnék, mint egy falkáén. Én bomlasztani, rombolni és felforgatni tudok, nem egyben tartani, babusgatni meg ilyen szarságok. Vezetőként ez menne. Annál alacsonyabb rangon meg ugyancsak kibasznék a bandával, mert a hierarchia és annak betartása nem a barátaim. Lehet, hogy valaki ennyi idősen is szépen tud hajbókolni, meg élvezi, ha naponta többször seggbekúrják, de az nem én vagyok. - Remélem, engem se akartál a Digó helyére - vigyorogtam, mert még az elképzelés is totálisan abszurd volt.
Szívdobbanás, csontroppanás, zene füleimnek! Az, hogy a biológia nem köti le túlzottan, nem lep meg túlságosan, de hogy a saját családja, a saját ősei történelme is ennyire untassa, az már hallatlan! Már csak azért is végigmondtam mindkettőt, hátha ragad rá a koszon kívül más is… No meg ki tudja, hátha egyszer elkezd érdeklődni a téma iránt, akkor meg már megérte a fáradozást! -És még a nőkre mondják, hogy nehéz őket boldoggá tenni, mi? Azt kell mondjam, fiam, te sem vagy egy egyszerű eset. -csóváltam a fejem, a féltékeny fennhangú kirohanás hallatán pedig nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el -Nézzenek oda, milyen szeretethiányos valaki… Csak nem azt szeretnéd, hogy helyette inkább téged motiváljalak a tanulásra? -kérdeztem vissza könnyed, érdeklődő hangnemben, mert egyrészről az, ami a sziklacsúcs kilátónál történt, az a hármunk magánügye, és eszem ágában sincs beavatni ilyen nagy volumenű, egész falkát érintő ügyeimbe, másfelől most, hogy szóba került, Heinére is ráférne némi tanulás, úgy tűnik, már megfeledkezett a múltkor kis vendégeskedésről… Harmadrészt… -Nem értem, miért érdekel ennyire a kis üzletünk. Ha csak a saját irhád félted, biztosíthatlak, ha bajom van veled, azt én, személyesen fogom tudomásodra juttatni, és nem a falkát uszítom ellened. Egyébként meg, csak a jövőtöket biztosítom be, egy kis plusz támogatás mindig jól jön. Viszont ha még sokáig lovagolsz a témán, esélyes, hogy teszünk egy látogatást az őrzőknél, hogy kiűzzék a gondolatokat a fejedből, amik annyira nem hagynak nyugodni… Vagy kiderítsék mi az, amit annyira titkolni próbálsz előlem. -jegyeztem meg hűvösen. Pechjére a polgármestert nem ismertem, az őrzők és a falka vezetőihez azonban volt már szerencsém személyesen is, és nem hiszem, hogy túl sok erőfeszítésembe kerülne megkérni őket, hogy kutakodjanak egy kicsit az egyik porontyom emlékeiben. A morgolódására újabb mosollyal reagálok, az ő jókedve és szavai azonban engem késztetnek morgolódásra… akár egy mágnes két pólusa. -Ettől nem kell tartanod. A falka biztos jövőjét szeretném, nem pedig a rekordidejű hanyatlását… -nesze neked kritika, bár ismerem már annyira, hogy tudjam, nem lesznek álmatlan éjszakái emiatt, pláne azok után, hogy ő maga is hasonló véleményen van. -Tudod… –kezdtem bele néhány pillanatnyi hallgatás után -Elgondolkoztam azon, amit mondtál. Lehet, hogy tényleg többet kéne foglalkoznom veled. Bőven van még mit tanulnod, a modorodon meg pláne van mit csiszolni… Emlékeztetsz az első kölykeim egyikére, ő volt ilyen nagy szájú, lázadó, nyughatatlan természetű, pont mint te. -jegyzem meg elmerengve, miközben felidézem magamban a régi szép időket, amikor még Diegóval jártuk Amerika tájait -Lehet, hogy mégsem olyan véletlen, hogy az útjaink keresztezték egymást… Lehet, hogy ez egy jel a Szellemektől, hogy ne hagyjam, hogy a történelem megismételje önmagát? Ehhez viszont az első lépés, hogy kezdj el barátkozni a gondolattal, hogy milyen érzés falkában élni.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem! - csillant fel a szemem, amiből nem sokat láthatott, de szerintem a hanghordozásom is elég árulkodó volt, na meg a terebélyes vigyorom. - Hé, én ilyet nem mondtam! Csak jó tudni, hogy mindenki dolgába beleütöd-e az orrod vagy csak a... kiváltságos szerencsétlenekébe. - Maga vagyok a megtestesült kedvesség még mindig. Hiába, engem így szeretni és utálni. A további fejtegetésére odafigyelek, nem úgy, mint a korábbi bioszkisérettségi előadásra. Ez fog életben tartani, nem a DNS meg az öröklés, az ziher! Bár ha bevezetik a Sura Időszámítást és új falkamodellt állít fel, lehet nem árt majd tisztában lennem mindenféle tudományos marhaságokkal. Vgay egyszerűen bolygót váltok - az egyszerű megoldások híve vagyok. - Na-na! Nincs turka a fejemben, nem kurva, amibe csak úgy ki-be lehet járni, meg baszogatni! Én is veszem a fáradságot és kérdezek, mert ilyen jólnevelt vagyok, de te csak piszkálsz... - Brü-hü-hü, mindjárt bőgök! Mondjuk megnézném, arra mit reagálna, ha tényleg sikerülne valami csoda folytán összetörnie rothadt kis szívem és könnyekre fakasztani. Valószínűleg sorozatfelvételt csinálna róla és elevezne a tudomány vizein a naplementébe. - Viccen kívül: ez szar poén volt, az őrzőket még a falkáknál is jobban rühellem asszem, szóval tégy mindkettőnket boldoggá, legyél cuki nagyi, aki sütit süt a virgonc unokáinak és ne mássz a fejembe! - morogtam a végére, de csak kelletlen voltam, nem fenyegető. Az röhejesen festett volna, én meg kibaszottul utálok röhejes lenni akkor, amikor nem célom. - Nincs titkom, de szeretem, ha azt hiszik, hogy van. Ez így egy kicsit sántított, ugyanis nem szívesen híreszteltem, hogy mi a rohadás esz még mindig itt fenn a semmi közepén. Nem nagy gyenge pont, de elég egy pici pötty is, hogy pacává nőjön, onnantól pedig nekem meszeltek. Morgok, mire ő mosolyog, röhögök, mire ő fanyalog. Szerintem mi az életben nem leszünk egy hangulati hullámhosszon egymás társaságában, inkább egymás ellentétes tükrei. Ez is addig okés, amíg én szórakozom, ő zabos. Fordítva nagyon nem buli. A bagázs tuti jövőjére nemtörődöm módon bólogattam. Ámen, Teréz Anyu, már tudom, miért egy templomban evett össze minket a fene, ha megérem a karácsonyt, glóriát és angyalszárnyakat ajándékozok, az fix. Olyan olcsó kis bazári vackokat. Ahogy megint beszélni kezd és közli, hogy elgondolkodott... na itt már rosszat sejtek! Bizalmatlanul méregetem, még egy enyhe fintor is megjelenik a képemen és úgy hajolok el tőle, mintha épp megátkozni készülne. - Háromszázhatvanöt éves vagyok, kicsit testes és túlkoros a sulipadhoz, nekem elhiheted, bár tudom, a te hajlott korod mellett még csak siheder vagyok, és te ezt irigyled, de attól nem kell tönkrebasznod életem legszebb éveit! - És itt még nem tudtam, mit tervez! Az volt az a pont, ahol először köpni-nyelni nem tudtam - illetve olyan szarul tüdőztem a füstöt, hogy évtizedek óta először köhögtem tőle. Nem akartam hinni a fülemnek! Ilyen nincs! Magamban konstatáltam, hogy nyolcszáz fölött egyszerűen kipusztul a jó humorérzék a farkasból, vagy csak GroßMuttitól menekült el sikoltva az első adandó alkalommal. - Nem! - tiltakoztam méltatlan félhangos kiáltás közepette és örültem, hogy nem váltottam több oktávval magasabb hangra. - Huzatot kaptál azon a sziklán, vagy megártott a sok év? Lófaszt barátkozok én ilyen gondolatokkal, a botanikus kertedet előbb gondoznám őszinte odaadással, mint hogy ilyen... szentségtelen gondolatokkal barátkozzak! - A hideg is kirázott tőle. Felháborító, nem teheti ezt velem! Nekem vannak jogaim, nem tudom, mifélék, de hétszentség, hogy vannak, azokkal mi lesz? Hát bassza meg, sokszor és sokféleképpen, különböző állagú és eredetű szart csaptak már a pofámba, de ilyen medveméretűhöz még nem volt szerencsém! - Mondd, hogy csak vicceltél, de szar a humorod, ezért nem értem a tréfád... Mert ha ezt komolyan gondolta, én lehet kiábrándulok. Vagy nem, mert szerintem kellő szadizmussal fog meg és basz be a hotelbe. Ahogy én is szeretném azt vele tenni jelenleg.
-Csak a kiváltságosokéba. –feleltem büszkén. Érezze magát kiváltságosnak az, akinek foglalkozok a problémáival. Kár, hogy csak kevesen tudják értékelni a fáradozásaimat… -Hogy ééén, piszkállak? Jajj, te szegény, mindjárt megsajnállak…-csóváltam a fejem, mielőtt még azt feltételezné rólam, hogy semmi együttérzés nem szorult belém… Mert ez nem igaz, szorult belém bőven, de minek pazaroljam feleslegesen olyanra, aki úgy sem igényli? A végén még úgy venné, hogy lenézem… Amikor azonban az őrzőkről nyilvánít véleményt, csak kíváncsian figyelek rá. Az nem lep meg, hogy ilyen balhés létére nem rajong értük, ettől függetlenül azonban érdekel, hogy valami gyökere is van ennek az ellenszenvnek, vagy csak ezt sulykolták belé az évek alatt? -Legyen. -sóhajtok megadóan – Mi a kedvenc süteményed? Ha elárulod, minek köszönhetik az őrzők az irántuk táplált érzelmeidet, akkor lásd, kivel van dolgod, a legközelebbi találkánkra sütök neked. -ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok „cuki nagyi”, hogy a gyerek szavaival éljek. -Milyen sanyarú életed lehetett eddig -hogy azok a legszebb éveid, amikor én is betoppanok az életedbe… Amikor borul a bili és Heine kiborul itt nekem, hangot adva hangos nemtetszésének az ötletem kapcsán, felmerül bennem a gondolat – vajon azok a biztonsági kamerák, amik nem olyan messze lévő látogatói központ falán vannak, hangot is felvesznek? Ha igen, vajon elhallatszik odáig a műsor, amit a kölyök nyom le épp nekem? Vagy ha nem, vajon hányan hallgatják épp végig a látogatók közül? -Befejezted végre? Nagyszerű. -feleltem akkor is, ha nemleges választ kaptam tőle, csak akkor jóval több „lelkesedéssel” reagáltam én is a szavaira - Háromszázhatvanöt évesen te nem a sulipadhoz vagy túlkoros, hanem a hisztihez, pláne hím létedre. -ezt veheti annak, hogy nem, nem vicceltem, sőt… nagyon is komolyan gondoltam a dolgot, ám ha a szavaim nem győzték volna meg, azt hiszem, elég volt elcsípnie a tekintetemet hozzá. -Ne aggódj, később gondozhatod a botanikus kertemet is, majd egyszer elviszlek Sri Lankára, a Royal Botanical Gardenbe. Na jó, igazából nem az enyém, állami tulajdonban van, viszont jó pár évet én is eltöltöttem a szigeten és az egyik nagy bővítés során én is besegítettem, terveztem, telepítettem, így aztán annyira nem meglepő, hogy valahol a sajátomnak is érzem… De ennyire ne kanyarodjunk el a témától, majd mesélek még róla, ha tényleg érdekel… Hol is tartottam? Áh, igen! A falka… Nem értem, miért viszolyogsz annyira tőle. Farkasok vagyunk, a farkasok pedig társas lények. Ha kipróbálnád, biztos neked is tetszene. -kezdtem bele a lelkesítő beszédembe, azonban volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel nemigen fogom tudni meggyőzni Heinét, így aztán más oldalról kezdtem megközelíteni a témát, amivel talán az ő érdeklődését is sikerül felkeltenem: -Szemtanúja voltál a kis üzletünknek Castorral. Nem hiszem, hogy olyan őrült lenne, hogy megpróbál ellenem fordulni valahogy, de sosem lehet elég óvatos a farkas… Szükségem lenne valakire, aki a szemem, fülem lenne a falkán belül. Mert hiába tud az egyik falka béli kuzinod is a kilétemről, ha választania kéne az Alfája és köztem, jó eséllyel Castor mellé állna. Ami egyáltalán nem baj, hisz falkatagként ez a feladata, csupán az én feladatomat nem könnyíti meg vele, hogy ellenőrizzem, tényleg tartja-e magát az ígéretéhez. -újabb hatásszünet, hogy lássam, egyáltalán hogy reagál rá, mert ha nem látok minimális érdeklődést sem felőle, akkor nem fogom feleslegesen jártatni a szám. Ha viszont úgy vélem, érdeklődik valamilyen szinten, vagy legalább végighallgat úgy, hogy nem szól közbe, akkor folytatom: -Valószínűleg gyanút keltene, ha rögtön azután csatlakozna egy leszármazottam a falkához, miután felfedtem magam az Alfa előtt… -Castor biztos sírna a boldogságtól, ha beállítanék hozzá Heinével karöltve, hogy vegyék be őt is…- Milyen a kapcsolatod a falkával, a tagokkal? Kérdései vannak, válaszokat akar. Ha hajlandó megdolgozni érte, akkor lehet, hogy én is meggondolom magam, és megválaszolok néhányat, hisz anélkül nehezen játszhatná nekem hitelesen a „kém” szerepet.
Pff, kiváltságosok, na persze... A süteményes ajánlatra dinnye nagyságú szemeket meresztettem és vagy egy percig szóhoz se jutottam. Mondhatnám, hogy semmi köze hozzá, de ha azt nézzük kicsoda, akkor van, ráadásul a válaszmegtagadással pont hogy azt erősíteném, hogy vannak titkaim. Keresztbe le kéne szarnom mindezt, és hogy miért nem teszem? Mert annál jobban szeretem a hasam és hány vérfarkas mondhatja el magáról, hogy a Vérvonala Feje sütött neki? - Képviselőfánk - feleltem végül, már-már röhejesen gyerekes vigyorral a képemen. Összefutott a nyál a számban már a gondolatára is. - Igen, az volt - bólogattam nagy komolyan, szenvedő farkas fejet vágva, holott a legkevésbé sem érintett mélyen. - És az őrzők voltak benne a mumusok, basszák meg! Azt hittem, sose látom többé a napot! - Éppcsak nem szipogtam a megfelelő hatásfok kedvéért, ám végül elvigyorodtam, szívtam egy nagy slukkot, majd visszaváltottam a hanyag hangnemre. - Ismered az Oslo környéki népséget? Farkasokat, őrzőket? Rusnya fajta, egymás nyakán élnek nagy boldogságban, hányinger az egész, mert arról szól, hogy az ottani őrzők megkapjanak mindent. A helyi farkasok tulajdonképpen a csicskásaik, legalábbis akkor, amikor közéjük keveredtem és amikor eljöttem, így volt. Nagyjából az egész XIX. század. A vérvonalnagybátyám meg én vinnyogó puncinak tartottuk az ottani falkavezért és kíváncsiak voltunk, van-e pöcsösebb farkas a brancsban, szóval kinyírtuk. A falka összeszarta magát, az őrzők meg jöttek a hókuszpókuszaikkal és hetven év tömény gyönyörrel, rabsággal és kínzással ajándékoztak meg. - Elvigyorodtam. Rengeteget profitáltam az esetből, ennek ellenére a legutolsó porcikám se kívánkozik vissza. - Ezért van ez is - emeltem fel a napszemüvegem, megmutatva szemeim, amik színűkben majdnem folyamatosan ingáztak a kék és az aranysárga árnyalatai között. Annak a hetven évnek köszönhetem, hogy sokkal érzékenyebb vagyok, a mágiabasztatók jelenlétére, mint a legtöbb farkas, hogy a legtöbb varázslatukat ismerem. - Remélem tetszett a nappali mese - engedtem vissza továbbra is vigyorogva a napszemüvegem. Az ötlete aztán lehervaszt mindennemű vigyort és mosolykezdeményt is a pofámról, én meg úgy állok ott, mint akit indokolatlan tökönrúgás ért. Mikor kifogytam a szuszból, megint beoltott, mire már őszinte haraggal és morgással válaszoltam, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy ő Sura. Közelebb léptem hozzá, ezzel betolakodtam a személyes terébe, hogy intim közelségből is egymás képébe bámulhassunk. Gondolom nagyon örült nekem. Akárhogy is, ha ő nem tett arrébb, én bizony nem mozdultam, s így már akkor is az arcába füstöltem, ha egyébként nem akartam volna. Ó dehogynem! Jelenleg legszívesebben bezártam volna egy ipari gyár kéményébe. A botanikus kert említésére a szemem forgatom. - Nem kértem kiselőadást. - Asszem a legutolsó, ami érdekli most, az az, hogy én mit kértem és mit nem. A "nekem is tetszene" dologra kényszeredetten felröhögtem. - Meg a lófaszt. A tárgyra térve kelletlenül hallgattam, ha nem lépett el tőlem, vagy pofozott arrébb, akkor továbbra is az arcába füstöltem, pofátlan közelségből. Legyek a szeme és a füle... Vagyis legyek jó kis Troll és szolgáljam a mamit, mert neki most éppen erre van szüksége. Ha meg cipőt kell suvickolni majd, arra is nyilván megfelelek. - Nekem ebből mi hasznom lesz? - kérdeztem végül, mert tudni akartam, hogy tervez-e egyáltalán bárminemű "ellenszolgáltatást", vagy csak belebasz a szartengerbe, aztán ússzál kölyök, ha tudsz. - Castorral egyszer volt egy bizniszem, sima ügy, semmi szar a fejemre. Bár ketten nem zártak a szívükbe, egy nőstényben szerintem meg maradandó törést okoztam,d e az élet ott basz meg,ahol tud, nemde? Volt még egy kurva dögös nőstényhez is szerencsém, hát az tudja, mitől döglik a légy... Nem nagyon közösködtem velük ezen kívül, szóval összességében asszem semleges.
-Képviselőfánk, értem. -bólintottam. Az 5 perces bögrés sütikben nem is reménykedtem, sőt… azt hittem, valami sokkal de sokkal bonyolultabbat fog benyögni az unoka, csak hogy a nagyanyját szívassa. Azt hiszem, ahhoz képest még egész jól jártam a képviselőfánkkal. Amikor pedig meglátom, hogy milyen gyermekien elvarázsolt képet vág hozzá, szemernyit sem kételkedem benne, hogy tényleg ez lenne a kedvence. -Nem, még sosem ezelőtt jártam Norvégiában, igaz, tervbe volt véve korábban. -rázom meg a fejem a kérdésére. Az Egyenlítő környékén és a déli területeken sokkal több időt töltöttem, mint Európában, ráadásul az európai felfedező körutam is Heine drágalátos Teremtőjének hála, szakadt félbe. Rezzenéstelen arccal hallgatom a történetét, a véleménynyilvánítását a nyámnyila farkasokról, amiért képesek az őrzőkkel békességben élni, nem pedig állandó harcban és acsarkodásban… Ez lenne a normális, akárcsak régen, a mi fiatal korunkban, nem pedig az, ami most megy. Ritka manapság az ilyen hely, erre tessék, ha akad is, azt is felrúgja néhány beképzelt, energiatúltengéses rendbontó vérfarkas. -Nem mondanám. -felelem a meséjére- Hálás lehetsz az égieknek, hogy csupán „ennyivel” megúsztátok. Meg hogy akkoriban épp egy kontinenssel arrébb tartózkodtam. –mert az biztos, hogy az őrzők vendégszeretete az én büntetésemhez képest 5 csillagos wellnes nyaralás lett volna. Lelombozó, hogy mennyire nem lelkesedik az ötletemért, pedig szerintem egészen frappáns. És még a nőkre mondják, hogy folyton csak problémáznak, mi? Mindenesetre a gyerek reakciója sem tántorított el attól, hogy végigmondjam a nagyszerű tervemet, csak szépen elkönyveltem magamban, hogy nehezebb lesz meggyőznöm. Ahogy egészen közel lép hozzám, meg sem moccanok, csupán kíváncsi, érdeklődő tekintettel figyelem, hogy mire készül, ha már így kinyílt a csöpp csipája. -Kérned sem kell. -hogy kiselőadást tartsak neked, kapod te anélkül is. A kényszeredett röhögésére már én sem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el szép lassan, továbbra is állva a cigaretta füstjét, hogy aztán a következő pillanatban akár egy villamás, ragadjam meg fél kézzel a nyakát. Nem állt szándékomban eltörni, csupán annyit szorítottam rajta, hogy észbe kapjon egy kicsit, meg visszavegyen a stílusából egy keveset, no meg kevésbé ficánkoljon. Én pedig? A nyakát markoló kezem mutatóujja szép lassan változik át, a végén a több cm hosszú, hegyes vérfarkas körömben végződve. Először csak finoman végigkaristoltam a nyakát, amennyire tudtam, hogy ne kelljen elengednem közben, de aztán mielőtt egy újabb adag füstöt a képembe pöfékelhetett volna, egy hirtelen mozdulattal mélyesztettem a karmom a nyakába, egy menetben átszúrva a gégéjét, légcsövét is. Még meg is forgattam benne egy kicsit a karmom, hogy nagyobb legyen az a lyukacska, majd mielőtt még kifejezhette volna a nemtetszését, egy hanyag mozdulattal löktem el magamtól, egyenesen a földre. Annyira nem súlyos a sérülése, hogy megfulladjon, viszont a bagózás egy darabig biztos gondot fog okozni – mint amikor az ember lyukas szívószállal próbál inni… Amikor meghallom, hogy az őt illető haszon után érdeklődik, nem sokon múlik, hogy nem nevetek fel hangosan is… Ennyi önuralmam nekem is van. -Hogy mi hasznod lesz ebből? -kérdezek vissza, megismételve a szavait, miután meghallgattam a falkabeli kapcsolatait -Kapsz egy újabb esélyt, hogy bizonyíts. Hogy megtanulj viselkedni. Csapatban dolgozni. Új kapcsolatokra tégy szert. Megismerd a rokonaidat. Soroljam még? -költői kérdés, úgy sem fogom, érje be ennyivel, meg használja a fantáziáját. Viszont nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzek vissza, csak úgy kíváncsiságból: -Miért? Mit szeretnél cserébe? Még meghallgattam, hogy milyen elborult ötlet jut eszébe, de aztán csak finoman megropogtattam a kezeimet, visszahúzva a farkas karmot a „helyére”. -Figyelj, Heine… Ha nem tetszik, akkor „játszhatjuk” ezt úgy is, ahogy Rotstein csinálta volna, úgy is annyira odáig vagy érte. Ezt akarod? -kérdeztem nagylelkűen, ezek után aztán végképp nem mondhatja, hogy velem nem lehet alkudni. Még választási lehetőséget is kapott tőlem.
Elhúztam a szám a kis történetemre adott reakcióján. Naná, hogy minket büntetett volna! Tényleg jobb, hogy Heinrich kényszerpihenőre küldte és ezért a közelben sem volt akkor. Lehetséges, hogy most alulról szagolnám már az ibolyát. Bár lehet azzal is jobban jártam volna, mint ezzel a rohadt falkás ötlettel! Az a legnagyobb szívás, hogy a joviális pillantásából lesüt, mennyire leszarja, én mit akarok ezen a téren, az lesz, amit ő mond. Tudom, hogy mekkora ereje van, demonstrálta rajtam, és kisfaszom se tudja, mi mindent tehet még meg velem, amit a vendégeskedésemkor nem sütött el. Ennek ellenére nem vagyok hajlandó csak úgy engedelmeskedni, fülem-farkam behúzva, mint egy jólnevelt ölem, vagy egy kibaszott mintadiák, aki tövig nyal a pedofil tanárbácsinak... néninek. Éééés újabb GroßMutti bemutató. Komolyan, hogy a picsába lett ő az "Új élt"? A Frankeinstein vagy a Freddy Krüger sokkal passzosabb lenne hozzá, esetleg szimplán: Sura, a Pszichopata. Bánnám? Szerintem kurva menő lenne! Megcirógatta a torkomat, csak amolyan szolid nagymamásan, és asszem még jól jártam, hogy nem az ezüst kötőtűjét használta ehhez a gégemetszéshez. Egyből hörögni és fuldokolni kezdtem, eltántorodtam tőle, a cigi kiesett a kezemből. Annyira rühellem a pocsékolást! ~ A fele még vissza volt! ~ "sírtam" gondolatban, mivel egyelőre a beszéddel se szívesen próbálkoztam volna. ~ Dupla adag képviselőfánkot kérek! Ahogy hallgatom, hogy neki milyen elképzelése van a haszonról, arcomon hitetlenkedő, nem-tetsző grimasz jelent meg. Ennyi idősen legfeljebb azt akarom bebizonyítani, hogy nekem van a legnagyobb faszom ebben a bolhafingnyi városban, semmi többet. Viselkedés, csapatmunka, kapcsolatok... mi vagyok én, diplomata, politikus? Sorolja-e még? Szerintem az arckifejezésem elárulta, hogy rohadtul nem kérek ebből a felsorolásból többet, így is rosszul voltam mindennek a gondolatától. Kapcsolatokat falka nélkül is ki tudok építeni, a csapatmunka csak kivételes esetekkor az én műfajom, a viselkedés meg... Na ne szórakozzunk! Egyedül arra változott meg az arckifejezésem, amikor megkérdezte, hogy mégis mit szeretnék. Szám lassan lusta mosolyra húzódott, az se érdekelt, mennyire vérzett a nagyi által ejtett seb, hogy mennyire húzódott és fájt. A fizikai fájdalom lételem, erő, én magam. Levettem a napszemüvegem, hogy nyíltan Sura szemébe tudjak nézni, tekintetemben kapzsiság fénye gyúlt, míg ő tovább beszélt. Korábbi kérdését azonban kibaszottul nem tudta elfeledtetni velem, valószínűleg nem is akarta. Megnyaltam a szám, leengedtem a pajzsom, de nem azért, hogy megfélemlítsem, vagy fitogtassam az erőm, minderről a templomi eset után egyből lemondtam. Azt akartam, hogy érezze, biztosan ne kerülje el a figyelmét: nem szívatásból, cukkolásból, heccből mondom, amit. Véresen komolyan gondolom, mert ez... ez üzlet, nekem pedig tényleg előrelépés, fejlődés, haszon. - Rendben - szólaltam meg a sérüléstől nehézkesebb, hörgőbb hangon -, játszunk komolyan. Engem nem ijesztesz meg és veszel rá engedelmességre kínzással, halálos fenyegetéssel meg miegymással, mint azt láthatod. Viszont. - Kiköptem némi vért a földre. - Szemed, füled, sőt, ha az kell, farkad is leszek, megcsinálom ezt a falkás szarságot és mérget vehetsz rá, hogy nem szarok a levesedbe, ha ahhoz szottyan kedved, kinyírom az Alfát is ha... Átharapsz első fokra.
Ha tudnám, hogy kikkel azonosít gondolatban drága kisunokám, csak jót derülnék a dolgon - honnan tudja, hogy a gondolataiban járó személyeket nem az én „alkotásaim” ihlették? Lehet, meglepődne… Így viszont marad a nevelés. Kilyukasztom a torkát, erre elejti a cigijét, s mialatt azt a pár gramm dohányt siratja, én nem vagyok rest minden lelkiismeret-furdalás nélkül beletaposni a cigaretta maradványait a rothadó avarba. A képviselőfánkhoz meg inkább nem fűzök semmit. Ki kell azt érdemelni, de ha így folytatja… a végén még ő fog nekem sütni. Igen, látom, hogy magasról tesz arra, amit mondok. Igen, csak azért is folytatom. Igen, jól esik nézni azokat a fájdalmas grimaszokat, amivel tudtomra adja, hogy mennyire is unja. Igen, végig fog hallgatni. Már úgy sem sok van hátra, amit elkezdtem, azt pedig be is fejezem. Amikor szemmel láthatóan mocorogni kezd valami apró, gondolat a kölyök fejében, bennem is feléled némi kíváncsiság – vajon mi lehet csöpp szívének titkos kívánsága, amit általam kíván valóra váltani? Meg úgy egyébként is, mi motiválja manapság a fiatalokat? Ám ahogy meghallom, elég vegyes érzelmek törnek rám… Először is, csalódottság. Milyen tipikus… Ó, ha tudná, hogy hányan próbálkoztak már be ilyesmivel nálam! Ó, ha tudná, hogy egyetemen is tanítottam annak idején. Ó, ha tudná, hogy milyen tanár voltam! Azt hiszem, néhány még a mai napig terjed az egykori tanítványaim leszármazottai között, mint anekdota… Ha megunom a kutatást, lehet, ismét visszamegyek tanítani valamelyik egyetemre. Másodszor, akar fogadni? Még olyan igazán nem is próbáltam jó módorra nevelni… Harmadszor, ez viccnek is rossz. Hogy őt harapjam át első fokra? Pont őt? Na ne. Nem sokon múlik, hogy nem nevetek fel hangosan, legyen akármilyen komikus is a kérése, de ha már üzletelünk, és pont én példálózok a jólneveltséggel, akkor viselkedjek már én is jól, nem igaz? Néhány hosszú, hosszú pillanatig nem is reagálok a szavaira, csak a tekintetét állva közelebb lépek hozzá, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Ahogy pedig egyik másodperc a másik után röppen tova, én is átgondolom újra az ajánlatát, és lehet, nem is akkora hülyeség. Mire ismertetem vele az átharapással járó feltételeket és kötelezettségeket, úgy is elmegy az életkedve az egésztől. Legalább háromszor. Akkor kezdjük is az elkedvetlenítést… -Biztos, hogy ezt akarod? Ennyi idősen megválni a farkasodtól, és egy újjal mindent előröl kezdeni? Pláne azok után, hogy mennyire odáig van a teremtőjéért, fura, hogy most meg ilyen könnyedén megszabadulna tőle. -Mert ha igen… remélem tisztában vagy vele, hogy az nem most lesz. Nem lenne szerencsés „újszülött” farkasként csatlakoznod a falkához, arról nem is beszélve, hogy ennyi idősen már elvárom tőled, hogy bizonyítsd - megérdemled. -akár azzal, hogy a szavát betartva tényleg jól viselkedik a falkában. Hibáztam már eleget a múltban kölyöknevelés terén, igyekszem hát minimálisra szorítani a hibalehetőségeket. -Most is nehezen viseled, ha beleszólok az életedbe. Ha a közvetlen leszármazottammá fogadlak, akkor még inkább gyakori lesz, mint most. De gondolom Rotstein révén már tudsz róla, mire számíts. -közlöm tárgyilagosan a tudnivalókat.
Nem sürgetem a választ, most teljes kussban várok, szükség esetén erre is képes vagyok. Az élből elutasítást megúsztam, vagyis fontolóra vette, amit mondtam. Na, most már tényleg figyelünk egymásra. Hogy ez célom volt-e. A legkevésbé sem, egyedül a kapzsiságom hajtott, ám a beálló, árnyalatnyi változás érzékelhető még bennem is. Eddig hisztiztem, puffogtam és olyan kibaszott kölykösen viselkedtem, ahogy a korombeliek zömének derogált. Nem puszta provokálás volt, ez igaz, tényleg tele volta tököm pár dologgal, de az üzlet az üzlet. Azt mindig komolyan veszem, ilyen téren nincs se viccelődés, se faszkodás, mert azért nem csak hisztizek. Amint megszólal, már hegyezem is a fülem, minden figyelmem az övé. Nem szólok közbe, hagyom, hogy minden végigmondjon - tényleg nincs baromkodás a bizniszben. Aki ezt nem tudja, azzal nem érdemes foglalkozni, legalábbis a saját hitvallásom szerint. Ezzel együtt pedig nekem plusz időm van végiggondolni a hallottakat, meghányni-vetni magamban a feltételeket, a felhozott ellenérveket. Az arcom a legvégéig érzelemmentes, kifejezéstelen, amikor viszont végzett, féloldalas mosolyra rándult a szám. - Nem leszek már fiatalabb én se, most még állom a sarat, de hamarosan semmi más nem marad nekem, mint a regenerációban rejlő erő. Abból pedig sosem lehet elég. - Ritka őszinte pillantásaim egyikét vetettem rá, Dijonon kívül nem volt más takargatnivalóm. - Sose várnám el, hogy a semmiért harapj át, szeretem a nyertes-nyertes játszmákat, mert akkor következő alkalommal is le tudok ülni ugyanazzal tárgyalni. Ha kicsinálom, oda egy opció, annyira meg nem vagyok hülye, hogy kivárjam: én kerüljek vesztes helyzetbe. Az új farkas... kettőnk közül nem a szőrösebbik felem az állat, maradjunk ennyiben - húztam vigyorra a szám, de meg is bántam, mert a sok beszéd, meg ez együttvéve nem tettek jót a nyaki sebemnek. - Franc! A beleszólásaid... heh, tényleg nem csípem, ha valaki belepofázik az életembe meg dirigál. Igen, Heinrich mesélt, viszont ha eljutunk valaha odáig, hogy átharapj, valószínűleg leszünk olyan viszonyban, hogy én elfogadjam az utasításaid, te pedig ne direktbe gecizésből küld ide-oda. - Elmázoltam a nyakamon a vért, letörölni akartam, de az nem jött össze. Fasza. Zsebkendőt meg nem hordok magammal, mert se bőgni se búcsúzkodni nem szoktam. Minden másra azt mondják, ott a MasterCard. - Én hozom a formám, meg azt, aki vagyok. Ez pedig vagy megfelel majd az igényeidnek, lieber GroßMutter, vagy nem. Én pedig vagy világgá futok ettől az egésztől, vagy végigcsinálom, veszíteni valónk igazából nincs, ahogy nézem. Ha meg attól tartasz, hogy eljárhat a szám... - vállat vontam. - Kurvára nem érdekem, hogy a nyomomba eredj vagy utánam küldj pár talpnyaló pribéket. Számomra egyértelműen a falkás rész a leghúzósabb. A hideg futkosott tőle a hátamon, elvagyok én a magamfajták között, Anchorage tök fasza hely, de eeeez... Hierarchia, szervezettség, talpnyalás, hűségeskü meg anyámkínja... Túl van ragozva. A falkaélet a vérfarkaslét megnyomorítója. Kissé oldalra biccentettem a fejem - ezt se kellett volna, ó az a kurva seb! -, úgy vártam, mit szól mindehhez. Telhetetlen vagyok, a saját érdekeimet nézem elsősorban és bizony pár évtized múlva nem ártana, ha olyas valaki úti társa lehetnék, aki egy bolhapöccintéssel a szart is kiveri a másikból. Nem menedék kell. Csak életbiztosítás, mert oké, halál, de ha elodázhatom hát biztos nem mondom azt, hogy nem. Azt pedig bőségesen volt időm megtanulni, hogy az életben semmi sincs ingyen, nekünk pedig dönteni kell, megfizetjük-e valaminek az árát, vagy kidobjuk a picsába. Ó, ezt a filozófiát, beszarok...
Öröm látni, hogy azért tud viselkedni a gyerek, ha akar. Kár, hogy többnyire nem akar... Kíváncsi vagyok, meddig tart majd ki ez a csodálatra méltó komolysága és lelkesedése, remélem, nem lesz túl… tiszavirág életű. El sem hiszem, hogy úgy sikerül a mondandóm végére jutnom, hogy egyszer sem szól bele, annyira meghat a dolog, hogy szinte már kívánkozik egy buksisimivel jutalmaznom a dolgot. Szinte. Végül megállom, lerombolná a hangulatot. Érdeklődő tekintettel hallgatom végig a véleménykifejtését, az okait, a magyarázatot arra, hogy miért akar belevágni ebbe az egészbe, játsszunk tiszta lapokkal, inkább most derüljenek ki a buktatók, mint később. No meg nem árt, ha ő is tisztában van vele, hogy mit vállal ezzel az egésszel. -Azt hiszem, ez így elfogadható magyarázat. -felelem, hisz vérfarkasok között csak a hülye nem örülne annak, ha jobb regenerációs képességekkel bírna. Ha elvárnád, sem tenném meg a jótékonyságból-átharapást. Azok az idők már elmúltak. -amikor megesett a szívem a félszemű, béna Rotstein-on, a süketnéma Emilie-n, a magára hagyott csecsemő Diegón, meg a többieken. Na jó, a hánytatott sorsú gyerekek miatt a mai napig képes vagyok elérzékenyülni. Arról nem is beszélve, hogy Heine már így is bizonyította az életben, hogy életképes példány, az átharapás nélkül is minden gond nélkül boldogulna a későbbiekben, így aztán elhiszem, hogy tényleg csak az üzlet motiválja. Ha még a megtiszteltetés is hajtaná, hogy az első fokúm lehet, akkor meg tényleg itt olvadnék el a meghatottságtól. -Akármennyire is úgy tűnik, nem szoktam ok nélkül „szívatni” a másikat. -jegyzem meg szigorúan -Attól, hogy nem kötöm az orrotokra, miért teszem. Egyébként meg egy szavad nem lehet arra, hogy a nyakadon élősködnék, vagy semmi nyugtod nem lenne tőlem. -teszem hozzá, hisz a legutóbbi találkánk óta nem is kerestem, feladatot sem kapott tőlem, amivel foglalkoznia kellett volna. Arra, hogy mennyire tisztában van az esetleges következményekkel, dicséretre méltó, ha ennyire tájékozott e témában, akkor nem is untatom vele én is. -Akkor azt hiszem, megegyeztünk. Határidőt nem tűztem ki a próbaidődre, majd követem, mennyire igyekszel és hogy teljesítesz, hogy alakulnak a dolgaid, így aztán mondhatni, tőled függ a „mikor”. -utalok az átharapás időpontjára. Enyém a világ minden ideje, az ő érdeke, hogy ne 50 évig húzza-halogassa a dolgot a bizonyítással… bár amilyennek ismertem, addig úgy sem kínlódna, inkább lemondana erről az egészről, csak hogy szabadulhasson. -Ennyi idősen vagy olyan nagyfiú, hogy elintézd magadnak a falkához való csatlakozást, vagy én keressem fel Castort emiatt? -tértem a lényegre, csak hogy legalább elindulhasson a „projekt”, de aztán ismét a gyerek felé fordultam: -Van még bármi kérdésed a témához kapcsolódóan? Vagy bármi, amiről tudnom kellene? Felmerülő problémád, nézeteltérésed, balhéd az elmúlt pár hónapból, amit nem sikerült megoldanod? Ha sikerül, akkor is szeretném hallani őket. -kértem meg a magam módján, hogy meséljen, hogy telt számára az idő a legutóbbi találkozásunk óta? Azt meg már nem is mondom, hogy ha bármi baja van, amin segíteni tudok, akkor ne legyen rest mondani… a végén még túlságosan beleélné magát és mindent velem akarna megcsináltatni, viszont ha valóban úgy kívánja a helyzet, akkor majd utána nézek. Ezért is vagyok itt.
Jó tudni, hogy csak okkal szívat. Nem, nem jó tudni, mert kurvára semmin nem változtat, ennél a mellbősége is hasznosabb infó lenne, tudnám, mit vegyek neki karácsonyra!Az "ok nélkül nem szívat" maximum egy porszívót eredményezne neki, de egyáltalán mi a rossebet agyalok azon, milyen ajándéknak lenne értelme és milyennek nem? Zápul az agyam, öregszem, itt a bizonyíték, hogy sürgősen kell az első fok. - Oké - biccentettem a határidőre, aminek amúgy örültem, fasznak hiányzott volna, hogy folyamat a nyakamba lihegjen a homokórájával, hogy már csak 75493715384282 szem van hátra! Simán kinéztem belőle, hogy megtenné. És jól sejti, előbb intek be és húzok el a vérbe, minthogy én sokat várjak. Ha ráunok az egészre és úgy érzem, nem haladok sehova, úgy elhúzom a csíkot, mintha sose jártam volna itt, Dijon se fog érdekelni, nagyfiú, majd lesz vele valami. Ha meg nem... így járt. Felnevettem arra, hogy ő járjon közben az érdekemben a Digónál, de rögtön meg is bántam, mert a torkomba hasított a fájdalom és köhögnöm kellett, amitől még szarabb volt. GroßMutti és a büntetései... - Kösz nagyi, de nagy unoka vagyok, elintézem - vigyorogtam rá némileg talán ördögien. - Nem kell emiatt szülői értekezletet összetrombitálni. - Elég gáz lenne: szevasz, hoztam a porontyot az oviba, vigyázz rá, majd jövök érte. Hogyne! Egy falkába se lehetetlen bekerülni, csak abba, amelyik megszűnt, amíg meggyógyul a torkom, azt is kitalálom, hogyan nyaljam be magam és lehetőleg úgy, olyan helyre, ami nem derogál, plusz nem unom halálra magam. Biznisz. Ó baszki, így még Anchorage-et is el kell intéznem! - Tudom, hogy hihetetlen, de lófasz se történt eddig. - Megvakartam az állam. - Két kérdésem van csak: mire figyeljek majd főképp? És milyen rendszerességgel meg hogyan gondoltad a közvetítést? Jelentés? Drótleadás... SMS-ezés? Az olyan romi! Nyüsszögtem a végére, mintha tényleg a flancos pötyögés lenne minden vágyam. Amint erről is megkaptam a magamét, elővettem egy zsebkendőt és miközben hátráltam azt lobogtatva felé könnytelen könnyes búcsút vettem tőle. Az elmebaj korral jár.
//Nos, én köszöntem szépen a játékot, nagyon élveztem, mint mindig, GroßMuttikám! //
-Helyes. Ezt akartam hallani. -feleltem elégedetten amikor hangot adott neki, hogy megy ez neki az én segítségem nélkül is. Számítottam rá, de na, mégis milyen nagyanyja lennék, ha nem segítenék neki, ahol tudok? Egy kissé így is tartok tőle, hogy Castor hogy fog reagálni rá. Azok után, hogy felfedtem magam előtte. Azok után, hogy a találkozót követően az egyik leszármazottam akar csatlakozni hozzá. Nem irigylem Heinét, az egyszer biztos, de ha nagyobb hatalmat szeretne, akkor itt a lehetőség, hogy bizonyítson. -Az aztán nem sok. Épp itt az ideje összekapni magad, hogy valami értelmeset is csinálj. -vontam fel a szemöldököm. Vagy csak előttem próbál eltitkolni valamit – igaz, azt valószínűleg úgy is megérezném – vagy valóban nem történt semmi említésre méltó vele – ami sajnálatos dolog. -Hogy mire figyelj… -sóhajtok a kérdés hallatán, hol is kezdjem? -Elsősorban Castorra. Kapott némi baráti jó tanácsot, hogy nagyon finoman fogalmazzak. -legyünk őszinték és mondjuk ki, ultimátumot adtam neki, de mindenről Heinének sem feltétlen kell tudni. Sőt… azt hiszem, ilyen helyzetben csak védem azzal, hogy nem kötök minden információt az orrára - Kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogadta meg. A falka vezetése mellett kivel, mikor, milyen gyakran, mennyit, hogyan… edz. -felelem teljes komolysággal, ám eszembe jut még egy - A másik pedig, a családunkból többen is a falka tagjai, szeretném, ha rájuk is odafigyelnél. Ami pedig a jelentést illeti, meglep, hogy ennyi lehetőségből választhatok, de ha már ilyen nagylelkűen felajánlotta, miért ne éljek az ajánlattal? -Hetente, hétfő esténként 8 óráig. Legyünk környezettudatosak, szóval ha nem történik semmi eget rengető dolog, akkor elég e-mailben átküldened a jelentést, legalább 3000 karakteres esszé vagy jegyzet formájában. Ha valami fontosabb történik, akkor egy telefonos egyeztetést követően majd egyeztetünk, hogy hol találkozzunk, túlságosan is gyanút keltene, ha mindig a házamban fogadnálak. Ha nincs több kérdésed, akkor tessék, az elérhetőségek. -varázsoltam elő egy névjegykártyát a zsebemből, így ha az említett kommunikációs csatornákhoz bármilyen elérhetőségemre szüksége lenne, erről tájékozódhat. -Hals- und Beinbruch, mein Enkel. -vettem én is búcsút a gyerektől, a zsebkendős mutatványát látva pedig csak annak szurkoltam, bár keresztezné útjait hátramenetben egy kidőlt fa. Hátha beveri a fejét és megjön az esze, mert szüksége lesz hozzá a csatlakozáshoz…
// Köszöntem a játékot, drága kis mazsolám, aztán nem megfeledkezni azokról a jelentésekről! A csatlakozáshoz meg - “Happy Hunger Games! And may the odds be ever in your favor.” //
A kubai a zenészi pályafutása, a rendszeres próbák és fellépések mellett nem hanyagolta el az edzéseket se. Nem tunyult el azzal, hogy talált biztos munkát. Már a bőrök püföléséhez is kell egy fajta kondi és erő, egy Őrzőnek pedig ennél sokkal többre is van szüksége. A kubainak a mágia volt a nehezebb, az a terület igényelt több segítséget, amit általában Judy-tól megkapott. Barátnője mágus volt és mindenben támogatta Duane-t. A harcot több társával is tudta gyakorolni, mikor kivel sikerült. Már többen mondták neki, hogy van egy Gina Wang nevű nagyon kemény nő a csapatban, akivel csak akkor kezdjen, ha el bírja viselni a nehéz természetet és nem fél a kihívásoktól. Duane-nek ez inkább csalogató hír volt. Ki mástól lehetne tanulni, mint egy tőle tapasztaltabbtól? Ha meg az Őrző kolleginával elszaladna a ló és olyat mond, amivel mélyen belegázol Duane lelkivilágába, akkor legfeljebb veszekszenek egyet. A kubai ennél sokkal rosszabb dolgokat élt már át, nem félt egy nagyszájú vagy nem túl barátságos nő hírében álló Őrzőt társától. Fel is vette vele a kapcsolatot és egyeztették a fegyvernemeket. A pusztakezes harc közös pontnak tűnt, amit mindketten kedveltek és amivel szívesen foglalkoztak. A nő még az íjászatot említette, amit Duane tanult, mert erre szükség volt a kiképzés alatt és lövésztudás nélkül nem Őrző az Őrző, de nem szerette meg. Volt már saját íja, tegeze és nyílvesszői, mind ott porosodtak otthon a fegyverszekrényben. Az izomzata megvolt hozzá, ki tudta húzni a húrt, ezzel sose volt probléma. Most úgy látta, hogy van egy megfelelő partner, aki majd kihajtja, hogy javuljon a teljesítménye zeen a fegyveren. Nem árt egy lőfegyver alaposabb ismerete és ha jobb Őrző akar lenni, erősebb farkasokkal is ki akar állni, akkor készen kell lennie ilyesmire is. Senki nem lép úgy előre az Őrzők között, hogy leragad egy dolognál. Szóval ebben a két fegyvernemben maradtak. Még Willel is egyeztettek a helyszínről és megbeszélték, hogy kimennek a Denali Parkba, az Őrzők szokásos kültéri gyakorlóhelyére. Ott lehet íjászkodni, aztán levezetésként kézzel-lábbal egymásnak esni. Vagy épp fordított sorrendben. Ahogy jónak látják majd. Duane elhozta a saját íját, egy klasszikus, tradicionális íjat a legegyszerűbb fajtából. Semmi dísz nem volt rajta, semmi hivalkodás. Nem is volt oda érte nagyon. A világosbarna tegezért már inkább, arra varratott egy vadászsólymot is. A santería hit szerint Ochosi, az igazság és a vadászat ura ezeket a madarakat a kezében tartja, irányítja. Duane legalább ennyivel tisztelegni akart az ősök előtt, akiknek a megbecsülésére tanították gyerekkorától és akiket néha megpillantott a maguk szellemi valójában. Az erdősávba mélyen behatolt, oda, ahová már mezei turisták, városlakók nem nagyon mehetnek észrevétlenül. Sportosan öltözött, sárga ballonkabátot vett fel, alá zöld V-nyakú pulóvert és legalsó rétegnek világoskék pólót, nadrágnak pedig kényelmes vajszínű farmert fehér sportcipővel. Késő délutáni időpontban maradtak, amikorra már Gina el tud szabadulni. Duane itt ácsorgott és szemeivel kereste a közeledő mongoloid hölgyeményt. A baljóslatú figyelmeztetéseknek már nem hitt. Ha annyira borzasztó lenne a nő, nem sikerült volna egyezségre jutni abban se, hogy mikor, hogyan gyakoroljanak. Vagy hogy egyáltalán gyakoroljanak. Szóval nem tartott a lehetetlentől, inkább csak egy jó kemény edzésre számított, egy közös harci gyakorlatra. Ezeket kedvelte és mindig fel is készült. Ma is átgondolta a kiképzésen tanultakat, elismételte az alapdolgokat. És egy jó kis meditációt iktatott be még délutánra pluszba, hogy csúcsformában érkezzen.
Be kellett mennem a Tatushoz, s bár tudtam, hogy nemet fogok kapni válaszul én mégis feltettem a szokásos kérdéseket. Tudtam, amit tudtam, nem volt új számomra a Duane Alvarez név, így nem a megerősítésre vágytam, csak társaságra két edzés között. Ha nem volt dolgom a kórházban, akkor gyakran tettem ilyen kitérőket. Kölyök még – ezzel távoztam a Krónikák Terméből, hogy összeszedjek mindent, ami a tervezett edzéshez szükségeltetett. Nem akartam leragadni a pusztakezes harcnál, úgy gondoltam, hogy abból majd edz a hasonszőrűekkel, engem nem érdekel. Megfordult a fejemben a folyosón haladva, hogy bedörömbölök Revenornak, jöjjön el esetleg velünk, de végül a társam nélkül érkezem a megbeszélt helyszínre. Természetesen időben, hiszen soha nem kések és nem is bírom elviselni azt, aki megteszi. Nem véletlenül nem a szívem csücske a tetoválómesterünk. De ugye erről sem beszélek senkinek, egyrészről nincsen hozzá közül, másrészről pedig én aztán tudom, hogy mi az a tisztelet. Megfordul a fejemben, kiszúrva a várakozót, hogy felajzom az íjamat és nemes egyszerűséggel ellövök egy nyílvesszőt a kubai füle mellett, de nem cselekszem ilyesmit. Csak belső, réveteg mosolyra fakadok, melyből semmi nem ül ajkaimon, ahogy közeledem. Kezet nyújtok, ez az első lépcsőfok. Érdekel a kézszorítása, a kézfogásának mikéntje és az, hogy milyen arcmimikát párosít mindehhez. Ezek a játszma részei, s nem kell ahhoz informátornak lenni, hogy tudjak olvasni az ilyesmikből. - Üdv, Duane! – köszönök szóban is. Nincs akcentusom, anyanyelvemként beszélem ezt a nyelvet is a kínai mellett, de ezt nyilván leszűrte már az egyeztetések során. Kérdőn nézek rá, enyhén összevont szemöldökkel méregetem egy darabig. - Ismételjük át újra! – nem, nem azért, mert feledékeny lennék. ~ teszem hozzá gondolatban - Miért is vagyunk itt? – kérdezem. A válasza is ugyanannak a játszmának a része lesz, mint az előbbi kézszorítás. Kíváncsian várom hát.
Az erdő talajszintjének őszi levélborítása megzizzent már többször és Duane mindig odakapta a fejét. Vagy kis szélfúvás volt vagy apró élőlények, rovarok, mókusok, madarak. Aztán megjött Gina, határozott léptekkel végiggyalogolva az avaron. - Helló, Gina! - köszönt vissza Duane, akinek viszont a kubai akcentusa megmaradt. Talán sose vetkőzi le. Őt magát nem zavarta és csak kevesen tették szóvá, azoknak a véleménynyilvánítása is inkább csak kíváncsiság vagy rosszindulat volt, semmi nem múlt rajta. Talán az idő koptatja majd az akcentust, de Duane nem fekszik rá nagyon erre a témára. A kézfogása normális kartartásban zajlott le, nem egyenes karral, távolságtartóan, hanem nagyjából derékszögben, kinyújtott ujjakkal és határozott szorítással, mellé pedig vigyorgás társult egyenest a másik szemébe. Duane jókedvű volt és nem titkolta. A méregetést a kubai megszakította. Minek szemezzenek szótlanul, mint a macskák, mikor felmérik, mit várjanak a másiktól? Egyszerűbb megbeszélni. A kubai a vállán lévő íjra és a tegezére mutatott. - Kezdhetjük ezzel? Aztán a nő ismétlést akart, hogy tisztázzák, miért is jöttek ide és mit akarnak, mit fognak csinálni. Ez az egyenes és lényegretörő magatartás szimpatikus volt a kubainak. És kezdte érteni, mit nem bírnak egyesek ebben a harcosban. Semmi bevezető érdeklődés vagy hasonló, amit sokan elmaradhatatlannak tartanak. Duane is szeretett beszélgetni, tudott is, de most gyakorolni jöttek, ilyenkor nem feltétlenül a nyelvet kell edzeni. A kezeit széttárta a kérdésre és vidáman válaszolt: - Gyakorolni, amit megbeszéltünk. Az íjászkodás nekem nem az erősségem, de szívesen fejlesztem. Arra gondoltam, hogy kezdjük álló helyzettel, így lőjünk el párat egy kiszemelt fára, aztán lehet mozgás közbeni lövést gyakorolni, a végén fekve tüzelést. Ameddig bírjuk. Aztán levezető pusztakezes harc egymás ellen, fogások, tompítások, dobások gyakorlása. Duane félrefordított fejjel vigyorogva várta Gina reakcióját és ha ez a menetrend megfelelt, akkor kézbekapta az íját és indult is kiválasztani egy fát, aminek elég jellegzetes a mintázata ahhoz, hogy ne kelljen összerajzolgatni. Megbeszélés alapján akarta volna a célt kijelölni és kiértékelni a lövéseket.
Nem érdekel az akcentusa. Nem hogy nem zavar, egyszerűen nem érdekel. Vannak sokkal fontosabb dolgok annál, semmint erre figyeljek oda. Ha jobban belegondolok, Duane is csak azért érdekel, mert vette a fáradtságot, hogy megkeressen engem, s az ilyen bátor emberek – őrzők – amennyire idegesítenek, annyira le is nyűgöznek. Az első baklövésükig, természetesen. Mert baklövés az mindig van, ez kétségtelen. A kézfogása kielégítő, a vigyorgása tenyérviszkettető. Előbbivel szimpatizálok, utóbbi meg halálosan forralja a véremet, de nem szólok semmit, egyszerűen azzal tiltakozom az infantilis megnyilvánulás ellen, hogy a magam részéről még csak mosolyra sem fakadok, mondjon akármilyen választ a kérdésemre. - Majd! – szúrtam közbe. A válaszok előtt nem kezdünk semmit, semmivel és különben is illik tudomásul venni, hogy a gyeplő az én kezemben van, s olyan mederben fognak itt folyni a dolgok, amilyenbe én terelgetem őket. Ez nem az egoizmusomból fakad, s még csak nem is abból, hogy ilyen nyers a személyiségem. Akárhonnan nézzük, ez a mostani munkaszámba megy, szóval ehhez mérten állok is hozzá. Lassan jelentkezhetnék mentornak, de komolyan. Amennyi újonccal és fiatallal – Duane az utóbbi kategóriába tartozik – volt dolgom mostanában, simán beleférhetne. Ha Adam nem jött volna vissza, akkor még be is teljesült volna. Olyan áron nem kéne. De komolyan forog a fejemben, hogy magasra emeljem a fenekemet. Egyenlőség és testvériség, hja, szép álom. Mindig van egyenlőbb az egyenlőbbeknél, s ha ez szükségszerű, akkor már természetesen én legyek az. - Milyen előrelátó. – közlöm. Elég nehéz ebből megállapítani a száraz hangszín miatt, hogy tetszik-e a gondolatmenete, vagy ellenemre van. - Majd kiderül, hogy mi fog történni. – veszem kezembe az íjat, s illesztek egy nyílvesszőt a húrra. Duane felé fordulok, kihúzom a húrt, megfeszítem azt, mintha legalábbis a férfit akarnám lelőni ilyen közelségből. Végül ellövök a füle mellett, figyelve rá, hogy akkor se találjam el, hogyha belemozdulna a folyamatba. Magam mellé dobom az íjat, harcosi kihívásból szüleő szemvillanással nézek rá. - Nem lőjük szét a fákat! A kocsimban van céltábla, állvánnyal. A kulcs a zsebemben van. Vedd el! – utasítom, s egyelőre nem moccanok, de számítok arra, hogy ő cselekedni fog. A céljaim nem félreérthetőek. Az első kör a pusztakezes játék. Nem a nyúl viszi a vadászpuskát, hanem én. Gyere, gyere!
Kezdőlap
//
