A város Főtere - gyakorlatilag -, egy hatalmas beépített park. Vörös köves utak, egy óratorony, fák, bokrok és padok tarkítják a forgalmas területet, leheletnyi nyugalmat szabadítva a város szívébe, közvetlenül a Chena mellett.
Zsebre vágott kezekkel haladok mellette az utcán. Lelkesen mesél, s én hallgatok, reflektálva szavaira. Mesélek én is, hol kérésre, hol pedig magamtól, könnyedén, mint amilyen a nyárközepi időjárás. Kivételes alkalom, hogy az ember fia-lánya egy póló és farmer párosításban lófrálhat az utcán errefelé, anélkül, hogy vacogna. Máskülönben meló ügyben jöttem a városba, s ha már így alakult, összekötöttem a hasznosat a kellemessel, elhívva Pandorát ebédelni. Vagy legalább egy italra. Kávéra? Teára? - Mindegy, csak igent mondjon valamelyikre! Már túl vagyunk az általa választott opción, a kocsim felé sétálunk épp, mikor elkeveredünk sokadjára is valami úton-módon. - Te sosem adod fel, nem igaz? - Kaccanok lepillantva rá, s van valami megadó fény kék pillantásomban. - Fogalmam sincs, mennyit tudsz Anchorage farkasairól, kis vörös, szóval ha ismételnék, szólj nyugodtan. Minden esetre, hogy az elején kezdjem... a független város ötlete az Új Élettől, Surától származik. Azt mondják, szeretett volna valamit megtartani azokból az időkből, amikor még nem voltak falkák és a vérvonalak alapítói is kölyökcipőkben jártak. Egyfajta rezervátumot ennek a létformának, Svájcot a falkákkal teli területek között, ha úgy tetszik. - Magyarázom őszinte nyíltsággal és igen, kissé talán fanatikusnak is hathat - egészséges határon belül - lelkesedése a témában, de nézzék el neki. Ez a "rendszer" nevelte fel, s különben is sajátjairól van szó. - Az első issumatar is a vérvonalából került ki... ő volt a dédnagyapám, ki atanernek hívatta magát egy idő után, s ez is lett a veszte. Nagyapa és apám állították helyre nem kis áron mindazt, amit az Új Élet meghagyott annak idején leszármazottjainak a területtel kapcsolatosan, így ők lettek sorra a következő issumatarok. - Felé tekintek, hagyva időt kérdezésre, véleménynyilvánításra.
Elmém legeldugottabb zugában mintha kaparászna egy nem kéne, amikor igent mondok az ebédmeghívásra, de őszintén szólva nagyon nem érdekel, hogy mit kellene és mit nem. Egyszerűen kellemesen érzem magam Zackie társaságában és örülök annak, hogy beállít, szóval eszem ágában sincs elutasítani. Egyébként is félbemaradt egy hosszú és kimerítő családelemzésünk legutóbb, s nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát egykönnyen lerázni, hogyha témánál vagyunk, ahogy mondani szokás. Megannyi kérdésem van és nem is átallom őket feltenni, mindenféle szégyenérzet nélkül kíváncsiskodom őt telibe, mert hát meg kell hagyni, nem kettő másodperces története vala egy olyan öregnek, mint amilyen Zackie maga. (Hogy ezt hányszor dörgölöm az orra alá!) - De, van amit feladok, ám te határozottan nem tartozol azon dolgok közé. Akaratlanul is eszembe jut feladásaim terjedelmes listája, de ahelyett, hogy elszomorodnék tőle, inkább megtelek határozottsággal. S bár nem vág témába, azért felteszem a nagy kérdést. - Táncolnál velem? Nem úgy értem, hogy most azonnal, bár nekem az ellen sem lenne kifogásom, vagyok ahhoz elég bolondos, hogy bárhol, bármikor, bármilyen csendben képes legyek táncot járni. Mindenesetre a tánc nem fog a feladásaim közé tartozni, ha nem muszáj, ezt itt és most elhatározom. - Ami azt illeti, eléggé keveset, szóval bátran kifejtheted bőséggel. Tisztelem meg figyelmemmel egészen végig mondandója alatt, olyannyira reáfüggesztem tekintetem, hogyha közelebb lennék hozzá, szempilláimmal folyamatosan csiklandozhatnám az arcát is akár. - Ó wáo! Ha most azt mondod, hogy és egyszer majd te leszel a következő Issumatar, esküszöm, hogy a földről kell majd összekaparjam az államat. Amúgy meg basszus. Hát ez nem gyenge. Van ám neked egy patinás történelmed, az már bizonyos. Kommentálom elfogódott-csodálkozón mindazt, amit hallok tőle. Értelem nem sok van mindabban, amit össze sikerül hordanom, de ettől még így szalad ki a számon a döbbenet, sajnálom, ez vagyok én. - Tehát akkor neked úgymond semmi keresnivalód Fairbanksben és ezért volt mérges az öreged? Esélyesen téved a következtetés, de ennyi általam összehordott baromság után valamit kérdezni is kell.. nem igaz? Talán így nem tűnök akkora idiótának, mint amekkora vagyok.
Ingyen kajára különben is vétek nemet mondani szerény véleményem szerint. Bár lehet, nekünk pasiknak kevesebb jut ki az efféle felajánlásokból és azért becsüljük meg őket jobban... ki tudja! Azért mikor már sokadszorra szívja véremet éltes korommal az éppenséggel mellettem haladó kis vörös, nem átallom megjegyezni neki, hogy már szinte megbántam ezt a merő jófejségből elkövetett, ebédidőben megejtett "elrablást", ha ilyen a hálája érte. Elsőre még poén, persze, de sokadjára... Könnyed kacaj szökik elő belőlem önkéntelenül is, széles farkasvigyorral párosulva. Amúgy sem vagyok egy nagy általánosságban közönyös ábrázatú fazon, de az ő társaságában különösen gyakori vendég képemen a szélesebb, lelkes mosoly. - Micsoda bóóók...! Kérem ezt írásban adni, mert máskülönben el se hiszem, hogy ilyen szépeket is tudsz mondani rólam! - Mert igaz, ami tény, a véremet azt néha többször is szívja a drága, mint az elég volna. Zsebre vágott kezekkel lépdelek mellette, élvezve az egész közeget, a társaságot, s ebben csupán az out-of-blue elejtett kérdése zökkent ki. Megtorpanok, le is maradok talán egy-két lépéssel, hogy onnét tekintsek a szőke, kócos tincsek alól kékben játszó íriszekkel Pandorára. Pillantásom kérdő, hitetlenkedés helyett azonban sokkal inkább fürkésző; azt kutatja, vajh mennyire kell eme kérdést komolyan venni. - Az attól függ. Meglépnél Fairbanksből, hogy táncoljak veled? - Csavarom meg a kérdést és dobom vissza felé képzeletbeli labda formájában a dolgot játékosan cinkos éllel hangomban. Egy jó pszichológus messzemenő következtetéseket vonna le ilyen kérdésre adott válaszokból, akármivel is örvendeztessen meg vagy éppenséggel törjön le. Mekkora mázli, hogy a tudományok ezen ága messze áll tőlem, mint Alignaktól az atomfizika! Ellenben Anchorage történetével, melyben válaszát figyelembe véve kissé elmerülök szavaim közepette, de még éppen nem untató mélységeket célozva meg a röpke ismertetővel. Érezhetően élvezettel beszélek különben, látszik, napestig képes lennék mesélni mindarról, amit átéltem, vagy épp amit nagyapa és apám vertek belém - hol szóval, hol pedig tényleges veréssel, mikor épp mire szolgáltam rá. - Nem, nem dehogy! Ez azért nem így megy. - Szabadkozok kissé nevetve, tarkóm vakarásával leplezve az energiáim közé kúszó finom zavart. - Persze, eléggé menő és megtiszteltető volna, ha én lennék, de nem holmi területi kiskirályok vagyunk, hogy bele lehessen születni. Ha nincs mögötte elismerés és nem fogadnak el issumatarnak a helyi farkasok, akkor különben is megette az egészet a fene, nem igaz? - Próbálok én lazának tűnni a témát illetően, de szerintem még egy ovis is levágná felőlem, hogy kissé mintha feszkós lenne minden megmozdulásom, ha az egész issumatar dolog előkerül. Mert tisztában vagyok vele, mekkora kegy és felelősség, s mennyire távol járok még tőle. Ráadásként messze nem vagyok olyan, mint apa. Sokkal inkább nagyapához szoktak hasonlítani jellembe, de ő meg franc se tudja, milyen volt az én koromban! Le merem fogadni, ezerszer vadabb és keményebb, mint én. - Ennyire azért nem durva a helyzet! - Kacagok fel, kissé könnyedebben kérdésére és ha már ott andalog mellettem, nem vagyok rest átkarolni, ez által közelebb húzni magamhoz, lapát tenyeremmel. - De tény, hogy lehetett volna több eszem, hogy arra a napra egyáltalán nem vállalok fuvart ebbe a városba. Ő csak egészen egyszerűen... nem akar elveszíteni. Én vagyok az első kölyke. A Gyermek az Örökítési sorban... arról se meséltem még, mi? Elég tré családi hagyomány, lefogadom, lekörözi bármelyiket a te családodé közül! - Mert ugye van családja? Mintha rémlene ilyesmi.
- Jól van na, értettem! - emelem fel megadón kezeim. Mondjuk ennyiben is maradhatna a dolog, de nem vagyok én olyan, hogy abba bírjam hagyni ilyen egyszerűen. - Meglepő, hogy manapság a pasik mnnyire sértődékenyek. Pedig azt hittem ez női szokás. Nem mondhatja, hogy szexista vagyok, egy mondatban savazom a nőket és a férfiakat is, ugyanolyan kedélyes örömmel, abszolút habkönnyedén. Én már csak így működöm. - Adj egy tollat! - kérem, s ha kapok, akkor már nyúlok is a keze után, hogy ruhaujját - ha nem rövidujjúban van - felgyűrve az alkarjára kapja a következő szavakat: Nem adlak fel!. Persze, hogyha nem kapok tollat, vagy nem enged írni, akkor hamvába hal az ötlet úgy, ahogy van. A kérdésem légből jön, a reakciója sóbálváűnyszerű, amitől arra jutok, hogy tán nem kellett volna feltgyem. Ám amikor megszólal, mégis el kell vigyorodjak, s mielőtt válaszolnék neki, egy tinilányokat megszégyenítően hebrencs puszit csattintok ajkaira, átszelve a kettőnk közötti távolságot. - Meg. De nem csak egy bulinyi táncra gondoltam. Versenyezni akarok. Megint. A szarka farkát elfelejtem ebből az egészből. Igazából az ötlet csak félig poén, de rosszul nem jöhetek ki belőle. Vagy bulizunk egy jót, vagy tényleg visszaszállhatok a versenyzésbe. Akárhonnan is nézem, ez csak jól sülhet el. - Miért, csak nem azt akarod, hogy lépjek meg veled? - emelem meg szemöldökömet. Apropó, erre még rá se kérdeztem, szóval épp itt volt az ideje, mielőtt belemerülnénk Anchorage bundájába. - Nem így megy, de.. - enyhén oldalra billentem fejem, fürkészőn tekintek rá. - - ..akarnád azért? Elhúzom a számat a falkaszagú megjegyzésre. A szabályok és én sose voltunk jóban, ahogy a megbecsülés sem. - Amúgy nem bánom, hogy nem vagy az. Elég cinkes lenne.. már neked.. egy csóri kis, gyöszös mágussal járnod főmufti létedre. Halkan jegyzem meg eme mondatot, s azt hihetné, hogy az őrző-farkas-civilfülek háromszög miatti óvatosságból. Ám a helyzet az, hogy már akkor tudom, hogy ez kínos mondat lesz, mielőtt kimondanám. Hiszen mi és a járás.. jesszum pepi! Mintha a gimiben lennék megint.. (Bár ettől még érdekelne, hogy minek definiálja mindazt, ami "köztünk" van.) Jólesőn húzódom - áldásos közreműködésének hála - közelebb hozzá, miközben hallgatom szavait. - Örökítési sor? Basszus, ez egyre szektásabban hangzik. Mesélj még! - vigyorgok rá. Hiába.. jó tudni, hogy másnak még gázabb a családja, mint nekem. S ha már itt tartunk, akkor.. - Egy Suttogó tényleg hozzám tudta volna kötni a nővérem szellemét, vagy át lettem cseszve rendesen? Hopp. Éles váltás volt, bocsi.l Asszem nem meséltem még a nővéremről neked.
Vannak ezek a reflexszerű hívó mondatok... Nézz oda! Csukd be! Adj egy tollat! - Az ember önkéntelenül is akképpen cselekszik, amire felszólítják, s mivel félig-meddig melózom is közben, csupán a kellemest kötöm össze a Pandorával való találkában a hasznossal, nem kérdés, hogy akad nálam toll, amit a nadrágzsebemből előszedve nyújtok is neki, várva, mit alkot vele. Az alkaromra kerülő felirat láttán akaratlanul is suhancos, szinte már bárgyú vigyor kerül képemre. - Írd alá, csak úgy érvényes! - Nyújtom vissza felé karomat ahelyett, hogy a felém nyújtott tollat venném vissza tőle. Azt majd akkor, ha pótolta a hiányosságot. Mondok még valami kósza, őt húzó megjegyzést azzal kapcsolatosan, hogy nem szabad eztán fürdenem, nehogy lekopjon a felirat a bőrömről, mielőtt kikötnénk a tánc témakörénél. Derekát ölelem finoman, ahogy közelebb lép, s könnyed, hirtelen jövő kis csókjával együtt tolul elmémbe hajának, bőrének illata, mintha csak lenyomatot akarna hagyni ott magáról, hogy ne feledjem könnyedén. El is vigyorodnék válaszára, ám a továbbiakat hallva nevetés buggyan elő belőlem. - Bocs, Vörös, de ahhoz nem én vagyok az embered, másnál kell kilincselned. Nem igazán az én műfajom, sajnálom. - És a hittérítőket sem kedvelem, de partvonalról nem kérdés, hogy támogatom az elképzeléseit. Csinálja csak, ami örömet okoz neki az életben, mert abból biza csak egy adatott mindenkinek, hát bolond az szerintem, aki nem használja ki! Farkasvigyor kanyarodik képemre, kérdésére botorság lenne ferdíteni bármit is, tapasztalatból tudom, a nők előbb-utóbb megérzik, ha valaki nem egyenes irányukba. - Merőben megkönnyítené a dolgomat, ha Anchorageban laknál, az az igazság. De nincs bajom jelen felállással sem, kellenek a kihívások! - Szélesebb aligha lehetne vigyorom, ahogy finoman perdítem magam mellé, hogy újfent léptekre ösztönözzem kettősünket - csak amíg a kocsit elérjük, onnét már sehova tovább. Valamikor ekkor ér el az issumatarsággal kapcsolatos kérdése is. - Persze, hogy akarnám! Ez egy baromi megtisztelő poszt, sokkal inkább, mint egy alfa helye, ha engem kérdezel... Ráadásul nagyapa személyes csalódásának élné meg esélyesen, ha nem én követném a jelenlegit a sorban. - Szusszanok, nehéz az életem, mint az a bizonyos iskolatáska. Még jó, hogy nem Petinek hívnak mellé, akkor lenne csak igazán cink a helyzetem! Nem bánja ennek ellenére, hogy nem vagyok az. Hát ez édes... de nem, viccen kívül, valahol tényleg az, főleg, ha az ember hallja a további mondatait, márpedig farkas előtt suttogni... felesleges. Van valami játékos szórakozottság mosolyomban, ahogy addig-addig helyezkedem, ő kerül háttal a kocsinak. Ezt kihasználva közelebb is lépek hozzá, tenyeremet a hideg fémen támasztva meg válla mellett. - Szóval szerinted ciki a máguslét? Vagy egyszerűen magadat becsülöd ennyire alá? - Firtatom, s ijesztő mód súlyuk van szavaimnak minden könnyeden odavetettségük ellenére. A "járunk-e" téma megmarad következő körre, mert tényleg érdekelnének válaszai, az, hogy miként és hogyan látja ő a helyzetét. Csak akkor lököm el magam a kocsitól és ez által tőle is kissé, ha úgy érzem, kényelmetlen számára a helyzet, máskülönben remekül elcsevegek én ebben a felállásban is vele. Nevetve fogadom a szektás megjegyzését. Valahol igaz. - Annak idején, több, mint fél évezreddel ez előtt elég magas volt a halálozási ráta a farkasutódok között is. Ahhoz, hogy fenntartsák a vérvonalat, Sura meghagyta a területen levő kölykeinek, hogy minden száz évben harapjanak be valakit maguk közé. Persze, nem lehetett csak úgy akárkit, meg volt határozva, minek kell megfelelnie az adott utódnak. Négyszázon túl pedig már nem kell ezzel foglalkoznia az ember farkasának. Hülyén is venné ki magát, ahogy egy hanyatló korú vén farkas futkos holmi hiperaktív kölyök után... - Szusszanok nevetősen, bár a kép annyira nem elrugaszkodott a valóságtól. - Legjobb tudomásom szerint ilyesmire csak az őrzők képesek, bármennyit is erőlködtek eddig vele a világ Suttogói. Amúgy tényleg nem meséltél még róla... - Kérdeznék én, de tekintve, hogy halottról vagy jót vagy semmit, inkább hagyom, meséljen ő, ha szeretne.
A hevenyészett alkartetkó alkotása közben még nyelvemet is kidugva felejtem, annyira koncentrálok arra, hogy legalább valamilyen szinten olvasható legyen az, amit írok. Már épp visszaadnám a tollát, amikor megszólal, s nekem körbeszaladja a vigyor a fejem. - Nehéz bármit is mondani, ha az embernek egyszerre 45 gumimaci vagy egy tollkupak van a szájában.. - teszem vissza a kupakot a tollra - mert eddig a számban tartottam, hogy ne csak a nyelvem, de még az is kilógjon onnan - miután aláírtam a karját. Ezúttal ténylegesen visszakapja azt a tollat, csak előtte beletorlöm a kupakot a ruhába, nehogy azt mondja nekem, hogy nyálasan adtam oda. - ..de azért remélem, hogy így már kielégítettem minden igényedet. Rákacsintanék, ha tudnék kacsintani, de mivel ez még mindig nem vált a napi rutinom részévé, így inkább csinálom azt, amit el bírnék viselni a mindennapjaimban: nevezetesen csókot lopok ajkairól, vagy épp lopok rájuk. Minden csak viszonyítás kérdése. Sokáig nem veszem el ebben, hiszen akkor elvesztené a pillanat a szemtelen, pimasz és habkönnyű mivoltát. Inkább áttérek a táncolásra és a versenyzésről való beszédre. Kicsit csalódottan biggyednek le ajkaim. - Honnan tudod? Próbáltad már? Ha igen, akkor mindent el kell mesélj a versenyzői karrieredről! - lelkesen csapom össze tenyereimet, de őszintén, inkább csak piszkálom és a vérét szívom ekképp, semmint tényleg komolyan gondoljam azt, hogy valaga versenyzett. Nem, mintha nem férhetett volna bele a leélt éveibe.. egyszerűen csak.. azért a táncos alkat szerintem meglátszik valakin, s bár ő erőteljesen jól van összerakva - és akkor még finoman fogalmaztam - attól még nem, nem látszik rajta a latinedzette vonalvezetés. - Nos, akkor állok szolgálatodra ezekkel a kihívásokkal. Egész megnyugtató azt hallani, hogy így is kellek, s nem csak akkor lennék jó, ha anchorage-i lakos volnék. Legalább nem kell azt mondanom a feszültség és a kínos szituáció enyhítésére, hogy össze akarlak hozni a nagybátyámmal, de ha nem tetszik, ne aggódj, mert van még egy nagybátyám. Egyébként nincs, csak nagynéném volt, de ő is halott. Meg fúj. Inkább az én oldalamról szeretnélek a családban egyébként is. Mármint.. khm.. hagyjuk szerintem. Kínos ez már így is. - köszörülöm a torkomat fülig vörösödve, amikor rádöbbenek, hogy mit sikerült összehordjak neki. Családban.. még jó, hogy nem bennem. Úristen! Hát én bizonyára teljesen hülye vagyok. A kocsi oldalának vetett háttal helyezkedem, mint ahogy macska keresi a legkényelmesebb pozíciót a forró bádogtetőn. Vigyorom is valami lusta-pimasz macskajelleget ölt. A reakciója egész kellemes, bár a mosolyom lefagy, amikor a máguslétre keveredik rá olyan aspektusban, ahogyan én nem gondoltam bele. - Cikinek nem ciki, csak az ciki, amennyire én képes vagyok belőle. De tudod-e, hogy egyáltalán nem úgy értettem, ahogy te értetted? - kérdezek vissza, mert ezt azért jó tudni. Közben pedig karjaim dereka köré fonódnak, mintegy mellékesen akasztva be ekképp hüvelykujjaimat a nadrágja övbújtatójába, ha ugyan van ilyesmije a ruhadarabnak, amit visel. - Nem fejlődtem már egy ideje és nem is érzem úgy, hogy olyan nagyon kapálóznom kellene. Az a véleményem, hogy a mentorom csak sajnálatból hívott el, márpedig ez így eléggé visszaveti a fejlődésemet. - vállat vonok, mert részemről lapozhatunk is. Nem olyan izgalmas ez a téma és egyébként is megcsapkodna Dimitris egy párnával, ha hallaná a szavaimat. - Ez a Sura roppant ellenszenvesnek hangzik a maga szabályaival. Bár száz évre egy nem sok, de.. brr.. nem kedvelem a szabályokat. - elfintorodom. Hiába no, sosem voltam jóban a kötöttségekkel ilyetén. - Legszívesebben akkor hozom szóba, amikor majd részegen ha alszik vagy dühöng, vagy vérparázna ágyán kéjeleg..., de.. a neve Pruedence volt és öngyilkos lett. Röviden és tömören még mindig a régi házunkban kísért és egy suttogó szerint is, meg a mentorom szerint is arra utazik, hogy feltétlenül velem társalogjon. Nem túl felemlő történet. Tényleg szeretnéd hallani? Hangomban a tétovaság nem jelent mást, mint meglepettséget és kis félelmet. Hiszen eddig szinte mindenki, akinek meséltem a múltamról, akik előtt teljesen kitárulkoztam olyan nyomtalan tűnt el az életemből, hogy még pislogni sem tudtam. Kezdem azt hinni, hogy az én hibám.. vagy Prueé, ha már itt tart a menet.
Széles vigyorral képemen figyelem, ahogy alkot,s nagyot bólintok elégedetten műve elkészültekor. - Teljes mértékben, milédi! Most nem fürdök majd hetekig, le ne kopjon becses kézírása innét! - Kaccantam a hajbókolás végére komolytalankodással ütve el minden esetleges élt. A laza könnyedség nem egyenlő a felelőtlenséggel véleményem szerint. A tánccal kapcsolatos kérdése kapcsán sajnos csalódást kell okozzak, de hát a papucs még mindig egy lábbeli és nem a középső nevem, hogy bólogatva adjak érvényt minden kérésének. Bolondulok én érte, de töketlenné nem leszek! - Nem, nem próbáltam és az okításával is felhagytam valahol Oroszországban, szóval eszedbe se jusson ilyesmiben alkudozni... - vigyorogva előzöm meg az esetleges (számomra) kellemetlen helyzetet. Nem azért, mert két ballábas volnék, egészen egyszerűen tényleg nem az én műfajom a dolog. Az meg erős túlzás, hogy az említett időszak óta nem perdültem táncra életemben, de heti rutinomból valahogy akkor kerülhetett ki a tevékenység. Felnevetek kissé, mikor szövegelésében a nagybátyjaihoz ér. - Háhh, igazán kár. Pedig a hónalj-nyalogatósak az eseteim... - Érzem és hallom is, mennyire nem gondolja komolyan, éppen ezért kivárok, mi kerekedik a hosszúra szőtt mondatfonálból a végére. Nem kell csalódnom benne. Van valami aranyos abban, ahogy minden segítség nélkül hozza magát zavarba egyetlen gondolatmenettel. - Szociológiailag egy paradoxon vagy, mondták már? De nem hülyéskedem, komolyan... tudod, hogy mit akarsz, ki is mondod, de mégis zavarba jössz tőle. - Sejtem mondjuk, hogy zavarán nem igazán segít, ahogy hátával a kocsi oldalához "kényszerítem", vállai mellett támaszkodva meg és akképpen tekintve le rá, legalább olyan békés mosollyal, mint macska tekint az egérre, ha sarokba szorítja. - Azt hiszem, nem a megfelelő kérdést tetted fel. Persze, hogy tudom, nem így értetted! De engem baromira nem érdekelne az sem, hogyha egyszerű ember lennél. Kissé megbonyolítaná a dolgokat, hogy farkas vagyok, de tényleg nem ez a mérvadó! - Szusszantam nevetősen ingatva meg fejemet. Övbujtató - ez de jó szó - pedig akad. Öv is. - Ez egy elég hülye hozzáállás, már bocs. De eszem ágában sincs kioktatni, meg belepofázni, semmi közöm hozzá! - Emeltem fel megadóan mancsaimat fél pillanat erejéig, hogy miután visszatámaszkodtam a kocsihoz, közelebb engedve magam hozzá lopjak csókot arcára, afféle "költői" bocsánatkérésként. Vagy vegye, aminek szeretné. Nem mellékelek hozzá magyarázatot. Kérdez, mesélek. A nővérét hozza fel, hogy aztán meséljen róla. Meg kellene döbbentsen, amit hallok, mégis mindössze szemem rebben, s kissé elhúzom számat a mondandó végére. - A szellemeknek jobb engedni, mert igencsak akaratosak, ha közölni szeretnének valamit. Tapasztalat. - Ééés az öreglány a fejemben már fel is csattan ennek hallatán, hogy süketülnék meg tőle menten...! Kissé mintha ráncolnám is homlokomat, holott Pandora nem adott efféle reakcióra okot. Mabel annál inkább. Mert... héé! Ez már azért túlzás! Mi az, hogy én KÉRTEM, hogy kössenek össze vele?!
- Ugh! - fintorodom el - Akkor ne is jöjjön a közelembe addig, amíg a kézírásom magán található. Érzékeny az őlédiségem orrocskája. - mutató- és hüvelykujjam közé csippentem az orromat, jelezve ezzel, hogy miről is beszélek. Közben igyekszem a tőlem telhetően leginkább hercegnős képet vágni. Mit ne mondjak, ez életem egyik legnehezebb feladatának bizonyul. Elég messze áll tőlem ez a szerepkör - hála az égnek! Erőteljesen megbúbolnám, hogyha hallanám a gondolatait. Mindkettőnk szerencséje, hogy kettőnk közül ő rendelkezik azzal az ajándékkal, hogy belemászhasson más fejébe. Én a magam részéről kiakadnék rendesen, mint a kakukkos óra mutatója, hogyha hallanám tőle azt, amit a táncos férfiakról gondol. Töketlen ám a radai istenverése! Még jó, hogy nem hiszek istenben. Elég sokat emlegetem mostanság. - Óh, wow! Ugye tudod, hogy most aztán nem szabadulsz? Hallani akarom annak az okításnak a történetét. Hol rejtegeted magadban azt a személyiségedet? - lelkesedésemet el se tudnám rejteni, de nem is akarom. Azon, hogy Oroszországot emlegetett, nemes egyszerűséggel át is siklom. Még szerencse. A végén még eszembe jutna melyik táncról híresek az oroszok, s fuldokolva röhögnék a képen, ahogy Zackie cicanadrágban és puffos balettbugyiban ugrándozik. - Jaj, de hülye vagy! - csal elő a nevetés könnyeket a szemeimből attól, hogy tovább görgeti a nagybátyós viccemet. Hiába, nem csodálom azon, hogy kedvelem a társaságát. Éppen annyira dinka, amennyire annak kell lennie. - Most sértegetni akartál? - vakarom meg fejbúbomat arra, ahogy leparadoxonoz - Mert ha igen, akkor bizony ki kell engesztelj! - vágom ki a pimasz rezet szélesedő vigyorral. Ha akart volna se tudna olyan könnyen megsérteni, Claudeon kívül senki nem gondolta még rólam, hogy elviselhetetlenül orrfelhúzós a természetem. Persze lehet, hogy csak nem mondják meg hogy nekem van.. hogy is mondják? Téves önképem. - Hiába no. Még nincs mögöttem sok évtized, kevés volt a gyakorlóidő. - vonogatom vállamat annyira, amennyire a kocsiszélhez szorított, leszűkült mozgásterem engedi. Érzem, hogy arcélem enyhe vöröses árnyalatot ölt, "ég" a fejem. De ezen aligha tudok korrigálni, s hogy őszinte legyek, van az a részem, ami amúgy sem akar. - Hát én.. - kezdek bele, de nagyjából ennyiben is marad az egész. Talán nem kéne feleennyire sem komolyan vennem azt, amit mond arról, hogy nem zavarná az se, ha ember volnék, de egyszerűen.. nem is tudom. Erre mondják azt, hogy az egyszerű naiva gyomrában felélednek a pillangók és ha tíz évvel fiatalbb lennék, akkor egy ilyen szövegeléssel teletöltött nap után írnék lelkesen smst a legjobb barátnőmnek arról, hogy meeeennyire szeeerelmes vaaagyok. Nem fog ilyesmi történni, nem vagyok már kiskamasz, de akkor is jólesett, s megzavart vele annyira, hogy egy értelmes, egész mondatot sem tudtam kinyögni rá. - Tisztában vagyok vele, de tudom még fokozni. Az is zavar, hogy a legjobb barátnőm, akivel egy napon hívtak el már két vagy tudja halál akár három vizsgával is felettem jár, pedig én soha az életben nem voltam semmiben sikertelen, ha tanulni kellett. Túlteng bennem a versenyszellem és nem szoktam hozzá a vereséghez sem. Gáz, de ez van. - húzom el a szám. Ennyit arról, hogy nem vagyok kamasz. Az előbb felvázolt "problémáim"at is ki kellett volna nőnöm a gimiben. - Hogy érted, hogy tapasztalat? - éled bennem egy kis - nem túl kellemes - gyanakvás. Ha megint odacsesz az ég és valami suttogóval keveredtem össze, akkor komolyan szegre akasztom a pasifogó köpenyemet, mert eléggé egy kaptafát horgászik csak. A homlokráncolását hasonlóval viszonyzom, pedig nekem nem lakik senki a fejemben. De lehet ez egy hello, nyanya is, látens, mert hát én ugyan nem tudatosan művelem.
- Röviden és tömören, III. Sándor cár gyerekeinek az udvari tanítója voltam. Guglizz rá, ha érdekel. - Nevettem fel kissé oktatói pályafutásom iránti érdeklődése kapcsán. Már nem én személyemet leli meg a neten, hanem a családot, a gyerkőcök névsorát és ez által időben is képes lehet elhelyezni a dolgot egyébként. Csak aztán ki ne akadjon a szentem rajta, hogy ennek már több, mint száz éve. Vele együtt nevetek, hogy kérdésére széles vigyorral ingassam meg fejemet sértegetős kérdésére. - Eszem ágában nem volt ilyesmi! - Ennek ellenére szívesen egyezkedek engesztelés kérdéskörben, ami azt illeti. A kölcsönös haszon híve vagyok ugyanis, ez rejlik a nyakába rejtett hirtelen csókba is, mielőtt közölném vele a számomra tiszta tényeket arról, mennyire rohadtul nem érdekel, őrző-e vagy ember, netán farkas. Ez csak egyetlen tényező, azokból, amiket lehet kezelni, együtt lehet velük élni. Nem probléma mentesen, de unalmas is lenne az élet, ha minden tökéletesen működne ezen a világon, nem igaz? Tekintetében az őszinte csillanás magával ragad, megbabonáz és nem ereszt el pár pillanat erejéig,hogy önkéntelenül is közelebb lépek hozzá, mintha csak testemmel akarnám betakarni, elrejteni a város szeme elől a kis vöröst. - Talán csak a módszer rossz, amivel próbálkozol. - A feladni opció valahogy számításba se jön szememben, annál rosszabb ugyanis nincsen véleményem szerint, s mivel kimondta a lány, nem az a fajta, aki könnyelműen tűrné a vereséget - ebben igencsak hasonlítunk - feltételezni merem, ő sem szándékozik ennyiben hagyni a dolgot. Barátnők ide vagy oda. Annyira haszonlesően önző dög vagyok, hogy rohadnék meg...! És még van képem élvezni is, ahogy felvetem a dolgot: - Szerintem... - tekintek le rá elenyésző közelségünkből. - A levegő változás jót tenne neked. Keress másik mentort, akár másik városban is a környéken. - Nem adok tippeket, vigyorom kifejezetten árulkodó. - Biztosan akad, aki vállalna egy kis tréning erejéig. - Súgtam szinte ajkaiba, el is odáztam volna mindenféle válaszadást és szellem témát egy mélyebb érzetű csókkal, ám ahelyett, hogy ajkai után kaptam volna sajátjaimmal, kissé megereszkedő vállakkal hajoltam el tőle, s csupán pár kósza, vöröslő tincset igazítottam füle mögé szórakozottan. - A védőszellemem üdvözletét küldi a fejemből! - Kaccantam csendesen, halántékomra mutatva. - Őt már Dániában szedtem össze, de hacsak nem szeretnéd, hogy megszöktesselek a városból, úgy sajnos ez a sztori legközelebbre marad. - S lám, csak nem bírok magammal, meglopom egy csókkal - vagy hárommal - mielőtt kinyitnám a kocsi ajtaját. Búcsúzóul nem vagyok rest felemlegetni számára a levegőváltozás lehetőségét, természetesen megköszönve előtte, hogy szakított rám ebédnyi időt. Nem búcsúzom hosszan, tudom, találkozunk mi még a hét folyamán.
// Elnézést, hogy így elhúztam. Zárást nem kértem rá, nem tudom, írsz e még. A továbbiakról meg dumálunk! //
Kezdőlap
Zárást nem kértem rá, nem tudom, írsz e még. A továbbiakról meg dumálunk! 
//
