Nem meglepő a számomra, hogy pont azon a napon kell tovább bent maradnom a rendelőben, mikor dolgom lenne a postán. Egy fontos levelet kellene feladnom és nem elég csak bedobni a postaládába. Valahogy engem a szerencse nem szeret sűrűn meglátogatni. Így hát munka után kénytelen vagyok a futást választani, ha még időben be akarok érni a postára. Azt is el tudnám képzelni, hogy kilométeres sorok fognak állni bent és végül mikor éppen sorra kerülnék hazaküldenének, azzal, hogy már bezártak. A buszról lepattanva azonnal futásnak eredek. Még van vagy öt percem beérni és elintézni a dolgomat, ha egyáltalán ilyenkor még fogadják az érkezőket. Nem sűrűn jártam ki eddig a postára, így túl sok mindent nem tudok róla, csak a nyitvatartást néztem meg és kész. Lehet, hogy itt jófejek és ha látják, hogy sokan vannak tovább tartanak nyitva, de az is megeshet, hogy jó nagyot sz*rnak a fejedre és pontosan hétkor be is zárnak. Már kezdeném érezni a remény aprócska sugarát, mikor egy váratlan akadály miatt szépen orra bukom. Olyan gyorsan történt mind ez, hogy csak arra lettem figyelmes, hogy már a földön fekszem szétterülve miközben a bokám iszonyatosan sajog. Hallom ahogy az emberek suttognak körülöttem, de senki nem jönne oda hozzám megkérdezni, hogy jól vagyok e. Ahogy felülök megérzem, hogy nem csak a bokámat, de a csuklómat és az államat is sikerült jól beütnöm a betonba. Ennyire szerencsétlen és ügyetlen is csak én lehetek. -Még nem láttak embert elesni?...Menjenek már a dolgukra...Ha már segíteni sem tudnak...-Szólalok meg idegesen és körbe is pillantok, de mindenki mint valami cirkuszi mutatvány engem néz.
Meglepő, hogy megint a városban kell lennem, mert valaki összetörte magát. Épp egy idős asszonynak segítek felállni az úttestről, aki a biciklijével szépen neki ment egy oszlopnak és esett egyet. Szépen összetörte magát, de mintha fából lenne, egy hangját sem hallom, amióta itt vagyok és mozgatom a sérült végtagjait. Fertőtlenítek minden sebet, majd szépen steril gézzel bekötözöm, hogy ne vérezzen el. Szerencsére a legtöbb az felületi horzsolás, de van rajta egy nagyon csúnya sérülés is a fején. Ezt már kicsit nehezebb bekötözni, mert állandóan tiszta vér lesz a géz, amit rá akarok rakni. Elképesztő mennyire tud ez vérezni. Végül sikerül ráraknom, de már látom, hogy kezd is átázni a kötés. Teszek rá még egyet anélkül, hogy levenném róla az előzőt. Látom, ahogy kedvesen mosolyog rám, de én egyáltalán nem viszonozom. Ilyenkor érzem, hogy nekem is van szívem, mert egyszerűen vele nem tudnék bunkó lenni. Kezdem úgy érezni, hogy ez a város megváltoztat, pedig nem akarok senkihez se kötődni, akár idős, akár fiatal. Még a saját családomat is kizártam az életemből, nem kell más. Amint ellátom a sebeit, besegítem a mentőbe, minden szó nélkül, majd lefektetem az ágyra, hogy maradjon nyugton. Kiszállva a mentőből, hogy majd a hátsó ajtót becsukjam, akkor látom a szemem sarkából, hogy egy másik rohanó félben lévő nő esik szintén egy nagyot. Sóhajtok egyet, majd megforgatom a szemeimet. - Állj át a másik oldalra! – Kiabálom be a térbe, hogy a sofőr is meghallja, majd becsukom az ajtót, és megütögetem, ezzel jelezve, hogy indulhat. Amint elindul, sziréna nélkül, hogy meg tudjon fordulni, addig én a vállamon lévő táskával, átmegyek az úton, hogy a sérülthöz lépjek. - Emberek oszolj, nincs itt semmi látnivaló! – Szólok rájuk nem túl kedvesen, majd lerakom a táskát és letérdelek mellé. Közben a mentőautó is sikeresen megérkezik. Minden válasz nélkül nyúlok az arcához, hogy a fény felé fordítsam, hogy lássam a horzsolását. Szerencsére nincs semmi komolyabb, de ez a felületi vizsgálat semmit sem zár ki. - Mi fáj? – Veszem el a kezemet, hogy felmérjem az állapotát, bár szerintem csak egy szimpla kis esés, komolyabb baja nem hiszem, hogy van, de erről hamarosan többet fogok tudni. Mindenesetre addig kicipzárazom a táskát, kiveszem belőle a fertőtlenítőt és a horzsolásokat kezdem el vele kenegetni.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Mielőtt felállnék az órámra tekintek és egy nagyot sóhajtok. Remek! Semmi értelme nem volt futni, így is lekéstem, de ami a legrosszabb, hogy holnap sem fogom tudni feladni. Ez is csak az én formám! Szerintem a világon nincs még egy ilyen szerencsétlen alak, mint én. Már éppen felállnék mikor hirtelen megjelenik mellettem egy mentős...Mentő?...De hát izé..Én csak elestem, nincs semmi bajom. Ki hívta ki őket? Ez most komoly, vagy egy újabb tréfa? Csak meglepetten pislogok, ahogy az arcomhoz ér és még a pír is megjelenik. Nah tessék nem elég, hogy egy nagyot zakózok, de még zavarba is jövök egy mentős miatt? Te tényleg idióta vagy Alice! -Erre igazán nincs szükség! Ezek csak horzsolások.-Tudom fertőtleni kell minden sebet, de már volt komolyabb sebem is, amit túléltem és a mostaniak igazán csak apróságok. -Ne foglalkozzon velem! Én megmaradok! Nem történt semmi, csak megbotlottam. Van akinek nagyobb szüksége van magára!-Mondom halálosan komolyan, majd meg sem várva a reakcióját feltápászkodom a földről. Már egyre kínosabban érzem magam. Egy esésből ekkora felhajtást csinálni...Nekem ez már túl sok. Ahogy ráállok a bal lábamra fájdalom fut fel végig rajta a bokámtól indulva, amit halkan felszisszenek. Ezek szerint még sincs minden rendben! De ha van egy igen pici szerencsém, akkor csak kiment a bokám, azt meg le tudom ápolni otthon is. -A francba!-Körbepillantok és amint megtalálom a legközelebbi padot elindulok felé mit sem törődve a férfival. Tudok én ám járni egyedül is és tényleg rendbe jövök majd. Maximum végigbicegek a városon keresztül. Az emberek, majd bolondnak fognak nézni, de legalább most tényleg annak is érzem magam.
Amint készen vagyok az öregasszonnyal, az út túloldalára megyek át, hogy az ott megsérült nőt is ellássam. Leguggolok mellé, ha már itt voltunk, akkor vetek rá egy pillantást, ne mondják rólam, hogy nem tettem meg mindent egy „betegért”. Elfordítom a fejét, mikor meglátom a vörösödő arcát. Nem értem, hogy miért jön zavarba, elvégre ez a munkám, nem tapizni akarom. Nem szólok semmit, csak előveszem a betadint, hogy lefertőtlenítsem a horzsolást. Nem tart sokáig, utána meg ha akar, akkor búcsút is inthetünk egymásnak, de mintha nem akarná. Sóhajtok egyet, majd visszateszem a táskába a cuccot. - Igen, látom én is. De ha már itt vagyok, akkor lekezelhetem, hogy elkerülje a fertőzést. – Nézek rá, valahogy nem szeretem, ha a szakértelmemet lebecsülik. Attól függetlenül nem veszem újra elő, nem fogok vele erőszakoskodni, csak aztán ne jöjjön be a kórházba, hogy elfertőződött a sebe. Mivel nem kérik a segítségem, ezért felállok, és a vállamra tenném a táskám, mikor a segédem elviszi. Végül is, ha tényleg nincs olyan nagy baja, akkor mehetünk is be a kórházba. - Ahogy gondolja! – Magam előtt összefonom a karjaimat, de még nem megyek el, kíváncsi vagyok arra, hogy mit csinál. Nem segítek neki felállni, ha ennyire nem akarja a szolgálataimat, viszont, jó a reflexem, így egyből megfogom, mielőtt elesne és jobban összetörné magát. - Na jó… Látom nincs minden rendben. Üljön vissza. – Segítek neki visszaülni a földre, még csak az kell, hogy kirúgjanak azért, mert itt hagyom kivizsgálás nélkül. Ha végre a földön ül, akkor a fájós lábához megyek és felhúzom a nadrágszárát, a zokniját pedig lejjebb tolom. Szép véraláfutás. Egyik kezemet végig húzom rajta, majd egyszer megnyomom finoman. - Mennyire fájt egy 10-es skálán? – Fordítom felé a fejemet, de még mindig fogom a lábát, amolyan „rögzítésként”. Tapintásra nem tört el, de ez nem zárja ki ezt a tényt. Talán csak megzúzódott, de jobb a röntgennek hinni. - Beviszem a kórházba, csinálok egy röntgent és ha nincs semmi baja, adok fájdalom csillapítót és mehet Isten hírével. – Mondom el a most következő programot, majd egyik kezemet a térdhajlata alá teszem, a másikkal pedig a hátát támasztom és felállok vele. A karomban tartva, nézek körbe a földön, hogy nem hagyunk-e itt semmit és mivel nem, ezért a mentő felé indulok vele, ahova beültetem, majd én is beszállok hátra. Mindezt akkor hajtom végre, ha nem ellenkezik.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Én szerencsére azon emberek egyike vagyok, aki nem szokott panaszkodni, főleg, hogy állatorvosként én is meg tudom állapítani a legtöbb sérülés komolyságát és tudom jól, hogy a fertőzés veszélyes is lehet, de otthon bőven elég lett volna lekezelni azt a pár horzsolást. A felállás nem megy túl jól és a helyett, hogy az egyik padig elbiceghetnék visszaültet a földre. De miért oda? Az a pad nem is volt olyan messze és mégis csak kényelmesebb mind a kettőnk számára. Nem vagyok holmi hajléktalan, hogy a koszos földön ücsörögjek, mikor ott a pad is. Oké elestem és a földre kerültem, de azért nem áll szándékomban ott is maradni. Viszont mégis csak ő a mentős, így engedelmeskednem „kell” neki. -Ááh!...Nem tudom....Mondjuk legyen nyolcas!-Mindenkinek más fokozatú fájdalom lehet a tízes érték. Lehet, hogy az én fájdalmamat ő már tízesnek ítélné, de ha az én tűrőképességemhez nézem akkor meg nem is annyira vészes. Mi kórház? Ne mááár. Csak megbotlottam. Nem hiszem el, hogy súlyos gondok lennének itt. Különben is nekem egy fontos műtétem lesz, nem mondhatom vissza és José sem tudja átvenni. Ha kell gipszbe is bemegyek nem érdekel...A munkám jelenleg sokkal fontosabb. -Jó rendben!-Nem örülök a híreknek, de mégis mit csinálhatnék? Valóban jó lenne megnézni, hogy tényleg nem e komoly a sérülésem, de közben meg már mennék haza is. Mikor éppen karját a lábaim alá csúsztatná elhúzom magam kicsit tőle. Tudom, hogy csak jót akar, de mind a mellett, hogy zavarba hozz ezzel túlzásnak vélem a dolgot. -Ne inkább ezt hagyja! El tudok én sétálni addig. Azért az még menni fog, de köszönöm igazán kedves Öntől!-Még egy aprócska mosolyt is varázsolok az arcomra, majd ismét feltápászkodom a földről. Remélem most már nem fog visszaültetni, mert harmadszorra nincs kedvem megint felállni.
Tény, hogy tapintásból nem tudom meg, hogy kinek mekkora a fájdalom küszöbe, de muszáj valahogy elkezdeni, így a 8-as nekem túlságosan is soknak tűnik. A „jaj” szó, pedig egyáltalán nem tetszik. Elgondolkozok, itt talán komolyabb baj van, mint holmi rándulás vagy zúzódás. Mindenesetre, nincs röntgen szemem, így nem tudom megállapítani, hogy mi lehet a probléma, annyit tudok javasolni, hogy pihentesse és borogassa, de akkor az nem én lennék. Mikor feláll, nem engedem, hogy elmenjen, hiszen látom, hogy problémát okoz ez neki, így jobb ha még mindig a földön marad. Egy gyors előre látható programot sorolok fel neki, de érzékelem, hogy egyáltalán nem tetszik neki. Nos, én is így reagálnék a helyében, hiszen nekem sem lenne ínyemre, hogyha az estémet máshol kéne töltenem, mint az ágyam. Épp segíteném azzal, hogy felemelem, hogy ne keljen a járásra koncentrálnia, mikor elhúzza a lábát. Pedig nem akartam semmi rosszat, mindössze a kötelességemet végzem. - Pihentetni kéne a lábát. Nem zsibbad? – Mielőtt még nagyon ugrabugrálna, elsőnek erről tudomást kell szereznem, mert ha valóban így van, akkor ott felmerülhet egy komolyabb probléma. Nem tetszik nekem ez a véraláfutás, de az jobban irritál, ahogy a kedvességemet köszöntgeti. - Csak a munkám végzem! – Morgom az orrom alatt, nincs ebben semmi kedvesség vagy udvariasság. Ezért kapom a fizetésem, ezt kell csinálnom. Felállok, de fogom mindvégig a kezét, ha engedi és segítek neki felállni. Kicsit nehezebb lesz így elmenni a mentőig, de mielőtt bárhova is menne, szembe állok vele, fogva még mindig a két kezét, ha eddig nem húzta volna el. - Támaszkodjon rám, és próbáljon ne rálépni a lábára. Ugráljon! – Adom az utasításokat, innentől már az ő dolga, hogy hallgat a szakemberre vagy sem. Ha engedi, hogy segítsek, akkor a bal oldali karját fogom, hogy rám támaszkodva valahogy eljussunk a mentőig. Ha nem engedi, hogy segítsek, én nem fogok neki könyörögni, hagyom, hogy magától menjen be. De a lényegen nem változtat, a kocsiban a helye. - Hova sietett ennyire? - Azért muszáj megkérdeznem, hogy miért nem figyelnek magukra az emberek, csak rohannak, pedig az élet megvárja őket. Utána meg ott a baj, baleset és sérülés lesz a vége, minket pedig minden apróság miatt kihívnak.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Nem...nem zsibbad!-Válaszolom neki röviden és tömören. Annak ellenére, hogy kissé mogorva alapos egy mentőssel van dolgom. Bár azt sosem értettem, hogy az ilyen ember miért megy el orvosnak, ápolónak, vagy jelen esetben mentősnek. Akkor szoktak ilyen szakmát választani, ha szeretik az emberek társaságát. Miért a betegekkel mogorvák? Nem mi kértük, hogy itt helyezkedjenek el. Ők választották. Én is azért mentem állatorvosnak, mert az érdekelt engem és a mai napig is lelkesen végzem a munkám. -Értem! Bocsánat.-A jelek szerint jobb nem túl sokat beszélni ezzel a fickóval. Én akár haza is mennék, magamat is el tudom látni, ha meg komoly lenne a sérülés Abstől kérek segítséget. Hiszen ő is gyógyító, sőt talán többet is tudna segíteni, mint ez a pasas. De nem fogok itt elkezdeni magyarázkodni, hogy miért nem tartok vele fájós lábbal. Mikor a kezét nyújtja felém elfogadom azt. A támasz tényleg jól jön most ez nem vitás. Így ahogy azt ő is mondta ugrándozva indulok meg a mentőkocsi felé. Próbálok odafigyelni minden kisebb-nagyobb akadályra. Ez kissé megnehezíti a dolgom, de nem adom fel. Számomra ez még mindig jobb, mint ha a karjában vitt volna el. -Oh csak a postára. Fel kellett volna adnom valamit még ma és csak pár percem volt beérni.-Nem kezdem el a fél életemet elmesélni neki, mert egyrészt tudom, hogy nem érdekelné, meg másrészt én sem vagyok az a nagyon bőbeszédű ember. Abigail mellett már sokkal jobban megnyíltam, de vele minden héten találkozom. Ahogy a kocsihoz érünk megpillantom a fekvő idős asszony. Azonnal elszégyellem magam, amiért miattam kell őt megvárakoztatni. Biztosan neki nagyobb problémája van, mint nekem. -Jó napot! Elnézést kérek. Miattam kellet ennyit várnia!-Ha már együtt fogunk utazni akkor köszönni igen is illik és cserébe legalább egy kedves mosolyt is kapok, ami most nagyon is jól esik nekem. Miután helyet foglalok a széken már nem is várunk tovább, elindulunk a kórház felé. Nagyon nem szólalok meg csak mikor az idős hölgy kezd el érdeklődni felőlem. Mindig is szerettem az ilyen öregasszonyokat olyan aranyosak és kedvesek, hogy az embernek azonnal jobb kedve lesz.
Kezdem úgy érezni, hogy ez a szakma nem nekem való, hogy egyre több mindent felejtek el. Mindezt ebből az egy kijelentéséből szűrtem le, mert most már teljesen elbizonytalanodtam, hogy mi baja van. Természetesen a pókerarcomat felveszem, így nem tudja ezt a tanácstalanságot leolvasni az arcomról. Rossz napom van, különösen azért, mert egyszerre két sérültet is beszállíthatok a kórházba, ami annyit tesz, hogy plusz papírmunka és még vigyázhatok mindkettőre. Azért szeretném alaposan elvégezni a vizsgálatot, amit itt megtehetek, de eléggé elveszi mindentől a kedvem, ahogy kedvesnek tart. Morgok is az orrom alatt, de a bocsánatkérésére nem válaszolok semmit. Mivel nem engedi, hogy a karjaimba vigyem el a mentőig, így utasításokat adok neki, hogy legalább minél kevesebbet használja a lábát. Nem lenne jó, hogyha egy rossz lépés miatt nagyobb kárt tesz magában. Felállítom, hogy mehessünk, de mielőtt elindulnánk megvárom, hogy egy kicsit összeszedje magát. Fogom, miközben ugrál, hogy legyen támasza. Elég gyorsan haladunk, így hamar oda is érünk a mentőhöz. Segítek neki beszállni, már fel se tűnik, hogy végig simítok rajta, elvégre nem direkt sikerült így. Beszállok én is, majd a dobozra ülök rá, ami a mentő falához van rögzítve, benne életmentő gépekkel. Fejemet a falnak döntöm, miközben hallgatom, ahogy beszélgetnek. Néha még halvány mosoly is kiül az arcomra, ahogy büszkén mesél a mai napjáról. De nem sokáig marad rajta a mosoly, mikor észreveszem, mindig eltűntetem. Még a végén mindenki rájön, hogy érző lény vagyok. Az öreg néni most Aliceről kezd el beszélni, aztán rólam, mire odafordítom a fejem. Valahogy erre az egy emberre nem tudok haragudni, ahogy azzal dicsekszik, hogy mennyire segítőkész és aranyos voltam. Nem szólok semmit, de egy olyat hallok, amitől még én is pislogni kezdek hirtelen. Azt mondja, hogy Alice és én milyen jól néznénk ki együtt. Ez nekem már így is sok. - Tessék kicsit pihenni, mindjárt a kórházban vagyunk. Nem szédül? – Terelem el a témát, ez nagyon kínos és tudom, hogy még egy darabig fogunk utazni. Sajnos ez nem volt jó terelés, mert a kérdésre, amint mosolyogva válaszol nekem és végig simít a karomon, tovább folytatja, hogy milyen szép pár lennénk, pedig aztán én lennék az utolsó, aki párkapcsolatra vágyik.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A férfi morgására már nem reagálok semmit. Elhiszem, hogy nem pont én leszek a kedvenc betege, mert vannak biztosan sokkal izgalmasabb esetek, de ő erőlteti ezt a kivizsgálást. Én aztán egyedül is haza mehettem volna és maximum, ha rosszabbra fordul a helyzet, akkor meglátogatom Abit. Ő is tudna rajtam segíteni, de közben tudom, azt is, hogy jobb részletesen kivizsgálni egy ilyen aprócska dolgot is. A munkám során nem egyszer volt az, hogy külsőre azt hittem a betegem teljesen jól van, de belül már nagy vérzései voltak. Csak mosolygok mikor a mentőtisztról kezd el beszélni az idős hölgy. Néha oldalra pillantok, de nem mondok semmit, csak mosolygok, vagy bólogatok. Talán a nénivel kedvesebb volt, vagy nem morgott rá annyit, mint rám, de igaz nagyon kedves és segítőkész egy férfi. Viszont mikor már kettőnkről kezd el beszélni először elkerekednek szemeim, majd megjelenik az a jól ismert kis pír az arcomon. Nem tudok a pasasra pillantani. Túlságosan is zavarba jöttem. Az leesik nekem, hogy a férfi megpróbálja elterelni a témát, de sajnos kevés sikerrel. -Ez nagyon kedves Öntől, de nem hiszem, hogy pont egy ilyen lányt szeretne maga mellé!-Tudom nem ismertem meg a férfit, de van egy olyan sejtésem, hogy vagányabb és szebb lánynak jobban örülne. -De tessék most pihenni! Még messze vagyunk és még Önre is sok vizsgálat vár, ami fárasztóak!-Kedvesen elmosolyodom, majd gyengéden megszorítom a nő kezét és a falat kezdem el bambulni. Az út hátralévő része csendben zajlik talán még sikerült el is aludnia az asszonynak. Így még én is pihenhettem kicsit.
Szerettem azokat a napokat, amikor nem volt semmi különösebb feladat a megszokottakon kívül. Nem kellett senki után kajtatni, senkit nem volt szükséges üldözni, elővenni a fegyvert, vagy egyszerűen csak a jelvényemet lóbálni. Csak a hétköznapi feladatok maradtak, nem több. Úgy, mint kávét főzni, befizetni a csekkeket, pénzt felvenni, és még lehetne sorolni, de szerintem mindenki nagyon jól érti, hogy miről is beszélek. Ma, amikor felkeltem, már el is terveztem, hogyan fog alakulni a napom. Szépen összeszedtem otthon mindent, amit el kellett vinni a bankba, meg a postára, mert úgy gondoltam, hogy mind a két helyre be fogok ugrani. Út közben még megálltam a közelben lévő kávézónál, és a többieknek is megvettem a szokásos feketét, mindenkinek úgy, ahogyan szerette ízesíteni. Már olyan sokszor tettem meg nekik ezt a szívességet, hogy kívülről fújtam az összest, de szerintem már maga a pultos is így volt vele, tekintve, hogy név szerint üdvözölt, és szinte el sem kellett mondanom, hogy mit szeretnék kérni. Persze magamat azért még megdobtam egy pár finom csokis muffinnal, hogy valami reggelivel is megtöltsem a pocakom, ne csak a kávéval, ami majd remélhetőleg még inkább fel fog élénkíteni. Maradjunk annyiban, hogy inkább megszokás volt nálam, mert én már amúgy is elég élénk voltam kora reggel. Amint beértem az őrsre, mindenkinek kiosztottam a saját, névre szóló kis papírpoharát, míg félig-meddig jóízűen rágtam a muffinomat. A többiek persze egyből méltatlankodni kezdtek, hogy nekik miért nem hoztam, de én csak nevettem rajtuk, és leültem a saját asztalomhoz. Miután megreggeliztem, nekiálltam begyűjteni mindenkitől a borítékokat, amiket a postára szántak. Igaz, hogy volt rá külön kisegítőnk, de ma arra jutottam, hogy úgyis mennem kell, hát megkímélem egy úttól a fiatal srácot. Még csak gyakornok volt, vagy mi a fene, de a nevét még nem sikerült kiderítenem. Nem voltam idebent elég sokat, így állt a helyzet. Egy órával a megérkezésem után, már sétáltam is kifelé borítékokkal megrakodva, és meg sem álltam az autómig. A posta parkolójában aztán leállítottam a kocsit, és szépen besétáltam. Nem nagyon néztem körül, inkább a borítékokat kezdtem sorban átnézegetni, hogy melyikkel hányas ablakhoz kell majd állnom. Ez a hadművelet olyannyira jól sikerült, hogy mielőtt még észbe kaphattam, vagy egyáltalán felpillantottam volna, már neki is szaladtam egy szerencsétlen sorban állónak. Amikor feleszméltem, vörös hajzuhataggal találtam szemben magam, mire kivettem az egyik borítékot a számból, amit ideiglenesen így fogtam meg, és bocsánatkérően néztem rá. - Ne haragudj, teljesen elkalandoztak a gondolataim! – szabadkoztam máris, és reménykedtem benne, hogy nem fog patáliát csapni. Mondjuk első látásra nem is tűnt olyannak a fiatal lány, de sohasem lehetett tudni, nem igaz? Lehet, hogy igazi hárpia lapult a kedves arc mögött, de reméltem, hogy az első benyomásom volt a helyes, különben már megint nekiállhatok veszekedni meg kiabálni. Nem örültem volna, ha a fél posta ránk figyel, egy aprócska kis malőr miatt.
Már gondolkodtam azon, hogy inkább neten keresztül kellene a számláimat befizetni, mert ha valamit nem szerettem, akkor az a sorban állás a postán. Épp ezért általában minden számlámon volt egy kevés késedelmi kamat, viszont a gyógyszertárral ezt nem tehettem meg, azzal nem csak magam előtt kell elszámolnom, úgyhogy kénytelen voltam befizetni őket a lejárat előtt. Ez holnap esedékes, úgyhogy ma már muszáj volt eljönnöm. Rendkívül jellemző, hogy így is az utolsó pillanatra hagytam a dolgot. A gyógyszertárba nem akartam ma benézni, mentek rendesen a dolgok, voltak alkalmazottaim, néha a körmükre nézek, és alapvetően annyi. Ma is csak annyira fogok beugrani, míg a befizetett csekkeket lerakom, aztán szerintem elszórakoztatom Milot míg nem kell mennem az Upperbe. Valahogy jobban szerettem azokat a napokat, amikor be voltam osztva a discoba, jóval több impulzus ért, mint egyébként, az meg nekem mindig is hiányzott. Egyszerűen szerettem, ha zajlik körülöttem az élet. Beérve felsóhajtottam, mert egy kisebb tömeg fogadott, és ez most nem igazán volt ínyemre. Egyébként is utáltam várni, nem még úgy, hogy ennyi emberrel nyomorgunk egyszerre, és persze nem is volt nyitva minden pénztár. A posta is elmehet a francba. Nem vagyok én ilyen harapós általában, de a csekkeket tényleg gyűlöltem. Ez van, senki sem lehet tökéletes, én meg soha nem is ringattam magam ebbe a tévhitbe. Még elég sokan ácsorognak előttem, mikor valaki nemes egyszerűséggel nekem jön. Úgy tűnik, mostanság vonzom az ilyen eseteket, de nem esett semmi bajom, na meg a lendület erejéből ítélve nem lehet túl nagy ember az, akinek sikerült belém száguldania. Inkább semlegesek a vonásaim, mikor felé fordulok, de ez igen hamar feloldódik, amikor meglátom a borítékot a szájában, és már vigyorgok is. - Ugyan, semmi gond, nem történt baj. Mondjuk, ha épp egy kávéval a kezemben várakoznék, ami végigömlött volna rajtam az ütközéstől, plusz még le is öntöm az előttem álló idős bácsit, aki elég szagos volt egyébként, akkor nem lennék ilyen nyugodt. Jelen esetben viszont nem igazán gondoltam úgy, hogy problémáznom kellene a dolgon, nap, mint nap előfordul az ilyesmi, és a legtöbben még csak hátra sem fordulnak ilyenkor, nemhogy bocsánatot kérnének. - Remélem, legalább finom volt, ha már így elterelte a gondolataidat. Célzok mosolyogva az előző képre, mikor is még a szájában tartotta a borítékot. Így, hogy ennyi minden van nála, nem is nagyon csodálkozom azon, hogy kicsit összekuszálódtak a dolgok a fejében. Mintha ismerős is lenne az arca, de lehetséges, hogy csak futólag láttam egyszer-kétszer a városban, most nem jutna eszembe akkor sem, ha az életem múlna rajta. Kiabálni nem szándékoztam, nem voltam az a fajta, aki ilyen apróságok miatt balhézik, meg úgy egyáltalán, nem sok minden miatt szoktam, különösképpen úgy, hogy én is hajlamos vagyok ilyen bénázásokra.
Én tényleg, igazán nem akartam nekimenni az előttem álló nőnek, de vannak azok a pillanatok, amikor annyira képes volt kikapcsolni az agyam, hogy fel sem fogtam teljesen, mit csinálok, vagy mi van körülöttem. Máskor biztosan észleltem volna, ha áll előttem egy akadály, legyen az ember vagy tárgy, de ma annyira lekötötték a figyelmemet a borítékok, hogy semmit nem vettem észre ebből. Tudom, hogy nagyon szeleburdi és figyelmetlen vagyok, de azok, akik jól ismertek, elfogadtak így, és ez nekem bőven elég is volt. Azért annak örültem, hogy a leányzó nem verte ki a balhét, hanem amint felém fordult, egyből enyhültek a vonásai. Nem tudtam, hogy mire számítsak, de most már kezdett némi sejtésem lenne arról, hogy bizony nem fogja leharapni a fejem. Nem mintha nem tudtam volna megvédeni magam, vagy szorult helyzetben megvádolni hivatalos közeg ellen elkövetett erőszakkal, de azért na. Erre nem volt most semmi szükség, és szerencsére még a fél posta sem figyelt ránk az aprócska kis baleset miatt. Volt már ennél rosszabb és kellemetlenebb szituációban is részem, hiába nem emlékeztem most rá hirtelen. - Szerencsére. Még jó, hogy nem volt nálad kávé. Vagy nálam… - nem, nálam nem is lehetett volna, mert akkor, ha leöntöttem volna ezt a sok iratot merő véletlenségből… hát, bizony nagy bajban lennék. Az a helyzet, hogy még ki is telt volna tőlem, ez volt a legrosszabb az egészben. Micsoda mázli, hogy már korábban megittam az irodában és neki sem volt semmi a kezében. Biztosan morcosabb lenne, ha összekoszolta volna miattam a ruháját, és meg is értettem volna. Egy nő bizony legyen igényes magára, nem? Nekem ezt tanították. - Nem mondhatnám – fintorogtam egyet, mivel utáltam mindig is a papír ízét, de szinte egyből el is mosolyodtam, nehogy azt higgye már rólam, hogy itt komolyan vettem. Közben valahogy fentebb ügyeskedtem a zakóm ujját, hogy egészen könyékig fel tudjam tűrni. – Csak ennyi ablak volt nyitva már korábban is? Vagy te is most jöttél? – érdeklődtem kíváncsian, ahogyan végignéztem a szép szabályos és annál hosszabb sorokba rendeződött embereken. Akárcsak Naomi, én sem különösebben kedveltem, ha sorba kellett állnom és várakozni kellett valamire, de azért nem kezdtem el hisztizni, hiszen nagylány vagyok már, tudom kezelni ezeket a helyzeteket is. Legalábbis hellyel-közzel, mert kivételek azért mindig akadnak, igaz? - Tudod, igazából egyáltalán nem szeretek sorban állni – vallottam be a hölgyeménynek, mert elég közvetlennek tűnt ahhoz, hogy addig is elüssük az időt némi beszélgetéssel, amíg muszáj volt itt maradnunk egy légtérben. Mindig ki kell ám használni az ismerkedésre adódó helyzeteket, én azt vallom. Minél több ismerőse van valakinek, annál jobb, és abban is egészen biztos voltam, hogy már találkoztunk valahol. Lehet, hogy csak futólag, de akkor is ismerősnek tűnt, bár ez nem meglepő. A város egyáltalán nem volt olyan nagy, mint mondjuk L.A.
- Uhh, te gondolatolvasó vagy, vagy mi? Mosolygok rá, elvégre, pont ezt ecseteltem magamban, a fejemmel biccentek is az előttem álló bácsika felé, aki véleményem szerint még nálam is sokkal rosszabbul viselte volna a felvázolt helyzetet. Mondjuk, én sem biztos, hogy értékeltem volna, ha a ruhámból ki kell vakarnom a makacs kávéfoltokat, de hát na, erről jelen esetben nincs is szó. Marad hát a békés mosolygás, mert ennyitől nem fogok falnak menni, egyébként is jobb szeretem a békességet, a fölösleges balhé nem kenyerem, elég a parasztokat leszerelni a discoban. - Mondjuk, őszintén csodálkozom, hogy megúsztam ilyen malőr nélkül, az esetek többségében bizony lett volna nálam kávé, nem egyszer fordult már elő. Mondjuk, úgy nem nehéz, ha valaki kávézóban meg kocsmában dolgozott, és bár helyből képes vagyok olyan ügyetlen lenni, mint más nekifutásból, de melóban szerencsére többnyire nem én vagyok a hibás. Más kérdés, hogy általában megpróbálják rám kenni a dolgot. - Aha, nem tudom, miért, de most elég lassan halad a dolog, kicsit uncsi. Rántom meg a vállam, már egy ideje ácsorgok itt, csak eddig senki nem állt mögém. Kezd kicsit túlcsordulni az a bizonyos pohár. Alapvetően nem vagyok egy nehéz eset, de vannak olyan helyzetek, amikor én sem hozom épp a legjobb formám, tipikusan ilyen a várakozás. Esetleg ama tény, hogy valamiért nagyon rossz előérzetem van, és nálam az ilyesmi nem szokott mellé menni, általában történik valami kellemetlen. Jah, jobb esetben csak kellemetlen. - Na ezzel határozottan nem vagy egyedül. Mikor megláttam ezt a sok embert, majdnem sarkon fordultam, de hát a határidők azok határidők… Újabb fintorba rándultak az ajkaim, de azt határozottan nem bántam, hogy addig beszélgethetek valakivel, aki nem citromot reggelizett, úgy legalább kicsit gyorsabban telik az idő. - Csodálkozom, hogy még senki sem csapta ki a balhét a kevés ablak miatt… Én nem tennék ilyet, de most kifejezetten sajnáltam, hogy nem teszi meg senki más sem. Valahogy jobban örülnék neki, akkor legalább haladnánk is valamerre. Ráadásul egy gyerkőc el is kezdett sírni két sorral arrébb, ami alapvetően nem zavart volna, de most csak tetézte a dolgokat. A nagyobb probléma viszont az volt vele, hogy eszembe jutott a lányom, akit mindössze egyszer hallhattam felsírni, mikor megszületett, és azóta nem is tudok róla semmit. Ez elég hamar elvette azt a csepp jó kedvemet is, mindenesetre azért próbáltam megőrizni a derűsnek tetsző arckifejezést, mert hát senkit sem akartam lelombozni. - Egyébként, Naomi vagyok, örülök a találkozásnak! Nyújtottam neki kezet, már ha volt épp szabad belőle, és tudta viszonozni, ellenkező esetben csak a mosolygás maradt.
- Nem, vagy legalábbis nem tudok róla – mosolyodtam el szélesen a gondolatolvasással kapcsolatos mondata hallatán. Azért nem bántam volna, ha időnként tényleg képes vagyok ilyesmikre, de talán voltak dolgok, amikről jobb volt nem tudni. A titkok közül is akadtak olyasfélék, amiknek jobb volt úgy, ha sohasem derül rájuk fény. Ugyanez állt szerintem a gondolatokkal kapcsolatban is, ráadásul egyáltalán nem érdekelt volna, mondjuk az, hogy mit gondolnak a férfiak körülöttem bizonyos alkalmakkor. Elég mocskos volt a fantáziája már csak a kollégáimnak is, és akkor a fél városról még nem is beszéltünk. Nem, nem, nem és nem! Jobb volt az édes tudatlanság. - Komolyan? – kérdeztem csodálkozva, aztán halk nevetésben törtem ki. Azért nem akartam, hogy ezek után emiatt nézzenek felénk az emberek, mert én hangoskodok. – Akkor ezek szerint nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen – toldottam meg ezzel az aprócska kis infóval, nehogy azt higgye, hogy őt nevettem ki. Mert tényleg nem, egyszerűen csak tetszett, hogy nem én vagyok az egyetlen ilyen kicsit béna, baj-mágnes. – Egyébként nemrég még volt nálam kávé – avattam be, mintha valami titkot árultam volna el neki. Milyen jó, hogy végül nem tartogattam tovább, hanem kiittam az egészet az őrsön. Most nagyon bánnám, ha nem így tettem volna, az biztos. - Igen, nálam is a határidők bajosak – húztam el a számat, és megemeltem a borítékhalmot, ami a kezemben volt. – Főleg azért is fontos, mert a munkahelyemről is én hoztam most el azt, amiket be kell fizetni, fel kell adni és a többi – magyaráztam nagy sebbel-lobbal, azzal sem törődve, hogy egy csintalan boríték elkezdett kicsúszni a halomból. – Ha ez így megy tovább, akkor én fogom megtenni, ne aggódj. Pedig egyébként nem vagyok ilyen agresszív típus, de sietnem kéne, és ez így nagyon lassú, órákat meg nem akartam szánni erre… - húztam el a számat kelletlenül, ahogy ismételten végignéztem a körülöttünk lévő tömegen. Nem volt valami biztató a helyzet, ezt el kellett ismernem. - Naomi? – kérdeztem vissza immár újra mosolyogva. – Szép neved van, még egy Naomi ismerősöm sem volt. Egyébként én Mandy vagyok! – mutatkoztam be, és addig-addig ügyeskedtem, míg a kezét ugyan meg tudtam fogni, de a szökni készülő boríték kihasználta a helyzetet és magával rántott még jó néhányat, amelyekkel karöltve zuhanórepülésbe kezdtek és a padlón landoltak. – Ó, most nézd meg! – forgattam a szemeimet, de azért kínomban elnevettem magam a saját ügyetlenségemen és már le is hajoltam, hogy összeszedjem azokat, amik leestek. Közben összezárt lábaimra fektettem a többit, és úgy kezdtem el szedegetni. – Már vártam, hogy mikor következik be valami ilyesmi – beszéltem közben Naomihoz, hajam teljesen eltakarta az arcomat két oldalról, mint valami sátor. Ennek volt köszönhető, hogy csupán a szemem sarkából láttam ugyan a mozgást, de mire odafordultam, már késő volt. - Senki ne mozduljon! – hangzott a durva, parancsoló hang. – Ha nem akadékoskodnak, akkor nem esik bántódása senkinek. Hallották?! – hordozta végig a tekintetét az egyik rabló, míg a másik a biztonsági őr mellett horgonyzott le, az ajtó mellett. Úgy tűnt, hogy az fegyvertelen volt, viszont elkérte az őrtől az övét. Ennek nem örültem, el is húztam a számat egyből. - A francba… - dünnyögtem az orrom alatt, miközben felegyenesedtem újdonsült ismerősöm mellett. – Persze, hogy ez is csak ma történhet meg! – morgolódtam tovább kelletlenül. - Hallgasson el! – irányította rám a fegyverét, amitől egy kicsit frusztráltnak kezdtem érezni magam. Ha pedig én frusztrált voltam, akkor abból nem sült ki semmi jó. Alapvetően sohasem voltam agresszív fajta, el is ítéltem a felesleges erőszakot, de ha veszélyeztetve éreztem magam, vagy igazságtalannak tartottam valamit, akkor bizony nem kellett félteni. – Maga! – bökött közben a férfi az egyik ablak mögött pánikoló nőre. – Pakolja be a pénzt. Mozgás! – ordibált tovább, én meg igyekeztem egyelőre nem felhívni magamra a figyelmet. Mármint a korábbinál is jobban.
- Aha! Egyelőre ugyan nem tudtam, min szórakozik ilyen jól, de nem különösebben zavartattam magam, elvégre mindig is jobban kedveltem a vidám embereket magam körül. - Na, így már értem. Nem, nem csak te vagy. Bólintok rögtön mosolyogva, majd arra már én is elnevetem magam, hogy nemrég még nála is volt kávé. No, szépen néznénk ki, ha nála is, nálam is lett volna. Elég mulatságos a lelki szemeim elé képzelni a látványt, az aztán csodás lett volna. - Azt hiszem, most épp áldhatjuk a szerencsénket. Kacsintok, elvégre, nem történt tragédia, az meg aztán tutira nem tett volna jót a halom levélnek, ami nála van, ha csupa kávé lesz. Gondolom, valami munkaügy, mert nem nagyon ismerek olyat, aki a mai világban a saját örömére írna leveleket, ráadásul ennyit. - Jah, sejtettem ebből a nagy halomból. Részvétem. Főleg akkor, ha nem elég egy sort kivárni, mert hát, több felé meg nem tudsz szakadni. Nekem most csak csekkek vannak. Arra csak mosolygok, hogyha ez így megy tovább, majd ő kezd el problémázni, elvégre, látszólag ő sem épp egy vérmes némber, akit bárki is komolyan venne, ha kinyitja a száját. Én is hasonló kaliber vagyok, persze, tudom, a látszat csalhat, de kötve hiszem, hogy az ilyesmi kiderülhetne a megszokott körülmények között. - Köszi, hát igen, nem túl gyakori név. A kézfogás sikerül, de nem mondhatni, hogy probléma nélkül megússzuk a dolgot. Erre kénytelen vagyok ismét felnevetni, mert hát, az ilyesmit másképp nem lehet reagálni. - Bocsi, úgy tűnik, ez ma nagyon nem megy nekünk. Persze, azért vigyorgok, és én is leguggolok, hogy segítsek neki összeszedni a borítékokat, de mivel említette, hogy munkaügyről van szó, még véletlenül sem nézek rájuk, hogy esetleg tudjam, honnan, kinek küldik. Nem kell ám mindenről tudnom, sőt, gyakorta valóban áldásos a tudatlanság. Már majdnem összeszedjük a borítékokat, amikor meghallom a parancsoló hangot, és egészen lesápadok. Nem vagyok egy beszari nőszemély, de az már komolyan nem lehetséges, hogy ennyire peches legyek, és belefussak egy rablásba. Úgy tűnik, azért van ilyen kevés ablak nyitva, mert valahol pénzszállítás is folyik. - Basszus. Suttogtam én is, de úgy tűnik, Mandyt hallották meg, nem engem, bár ez sem túl szerencsés, szerintem nagyon kiakadnék, ha szegény bekapna egy golyót itt mellettem. Lassan felállok én is, óvatosan, nehogy még véletlenül belém eregessenek golyót, nem kifejezetten értékelném azt sem. Jó, kicsit parázok, nem mindennap lát az ember fegyvert. Már az átlag. Én közéjük tartozom. Nyeltem egyet, és inkább kussoltam a továbbiakban, még körbenézni se nagyon akartam, egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy ilyesmibe csöppentem, a fenébe is. Egyedül Mandyre sandítottam néha-néha, hogy vajon ő miként viseli. Szívből reméltem, hogy valamelyik alkalmazott el tud annyira bújni, hogy segítséget hívjon. Önjelölt hősöket nem szeretnék, az túlságosan is kockázatos, a filmekben is mindig meghalnak az ilyen egyének.
Nagyon örültem neki, hogy pont Naomi mögé álltam be a sorba és még sikerült is nekimennem a figyelmetlenségemnek hála, mert másként valószínűleg nem elegyedtünk volna szóba. Oké, nem kellett engem félteni és a sorsban is hittem annyira, hogy ennek valamiért muszáj volt megtörténnie, szóval biztosan eljutottunk volna ugyaneddig. Csak, na… azért így még jobb volt, hogy a véletlen műve az egész, ráadásul nem kellett teljes unalomban tölteni a sorban állást. Ha ezen gondolat megszületésekor már tudtam volna, hogy mekkora fordulat fog beállni hirtelen, bizonyára azt kívántam volna, hogy bárcsak maradna az unalom és a kitudja, hogy mennyi időn át tartó semmittevés. Ehelyett azonban túlzottan sok izgalomban lett részünk egyik pillanatról a másikra, és ennek határozottan nem örültem. - Amikor azt mondtad, hogy ez ma nem megy nekünk, akkor nagyon igazad volt… - suttogtam a mellettem álldogáló Naominak, nehogy megint rám szóljon az a betörő. Egy pillanatra ugyan megijedtem én is, amikor itt elszabadult a pokol, de aztán észhez térítettem magam, miután eszembe jutott, hogy ja, egyébként én rendőr vagyok, vagy mi a fene. Egyébként, ahogy teltek a percek, bennem egyre jobban kezdte a meglepettség és a pillanatnyi félelem helyét átvenni a düh, amiért ez megtörténhetett ma velem. Ki gondolta volna, hogy pont bele fogok keveredni egy rablásba? Oké, lehet, hogy mindenképpen nekem kellett volna megoldanom, de hogy ennyire közvetlenül, és még szemtanúja is legyek? Hát ez egyszerűen képtelenségnek hangzott még kimondatlanul is, pedig lássuk be, tényleg így állt a helyzet. Egyáltalán nem értékeltem, hogy rám szóltak, nem szerettem, ha durva szavakkal illettek akármilyen formában, noha a kollégáimtól időnként eltűrtem. Mire számíthattam volna tőlük, hiszen rendőrök és férfiak, mocskos a szájuk. Én meg nő vagyok, a tökéletes céltábla, hogy szépen fejezzem ki magam. A férfiak közegében bizony nem egyszerű a kislányok élete, én mondom! - Naomi… - szólítottam meg ismét, a lehető legfojtottabb hangon. A körülöttünk lévő arcokról pánikot olvastam le, és meg is értettem, hogy miért rettegtek ennyire. Bizonyára még sohasem volt részük hasonló helyzetben, legalábbis a legtöbb emberrel szerencsére ilyesmi élete során maximum csak egyszer következik be, vagy még annyiszor se. Kivéve az enyémet, mert nálam sokkal valószínűbbek az ilyesmik, csupán az a különbség, hogy olyankor szándékosan sétálok bele, most pedig a véletlen műve volt, nem másé. – Nem tudod véletlenül, hogy hogyan kell lőni? – hajoltam oda hozzá alig láthatóan, hogy ne keltsek feltűnést. Mintha csak félnénk, bár akkor is úgy éreztem, hogy a korábban rám szóló fazon még mindig árgus szemekkel figyelt minket. Nagyon nem tetszett ez nekem, ráadásul gyorsan kellett volna cselekedni, mielőtt mindent sikerül kirámolniuk és lelépnek. Biztos, hogy a föld alá süllyednék, ha ez bekövetkezne.
- Ühüm. Motyogtam az orrom alatt, de talán Mandy még hallotta. Határozottan igaznak bizonyult a dolog, kár hogy így rászóltam, mert most már nem kifejezetten volt vicces. Inkább öntött volna le valaki százszor kávéval, minthogy fegyverrel fenyegessenek. Nem gondoltam magam egy félős teremtésnek, de egy pisztolygolyóval mégis mit kezdenék? Hacsak nem tökéletesen béna a használata terén az illető, akkor jó eséllyel olyan sérülést okoz, amibe belehalnék, márpedig én nem halhatok meg amíg vissza nem kaptam a kislányomat. Pont, slussz passz, ennek így kell lennie, menjenek csak el a sunyiba. Lehet, hogy kicsit nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy egy rendőr áll mellettem, de ennek hiányában inkább aggódtam, hogy nehogy megint betalálják Mandyt. Ó a büdös francba, hogy ekkorát kell szívnom. Nem is értem, hogy lehetek ennyire peches, ez már Murphytől is túlzás. Legszívesebben kivertem volna a hisztit. Vajon segítene, ha úgy csinálnék, mint aki elájul? Nem lőne le véletlenül valakit ez az idióta? Lenne annyi ideje bárkinek is, hogy tudjon tenni valamit? Vajon valaki hívta már a rendőrséget? Annyi kérdés fogalmazódik meg benne, és fura, de az az érzésem, hogy tenni akarok valamit, hogy ezek a szánalmas emberi képződmények ne ússzák meg szárazon. Jobb híján azonban csak annyit tudok tenni, hogy minél alaposabban megfigyelem ezt a két ürgét, hogy nehogy véletlenül bármit is kifelejtsek, ha esetleg elővesznek szemtanúként. Jobban mondva, megyek majd én magam, elvégre tisztes állampolgárnak lehet nevezni nyugodtan. Felvontam a szemöldököm, amikor megint megszólított, nem tudtam eldönteni, hogy ennyire bátor, vagy ennyire ostoba, én csak aprót bólintottam, hogy fogom, hozzám beszél. Nem esett jól a környező arcokat látni, én nem éreztem magam ennyire bepánikolva, holott én is féltem, de valahogy nem akartam, hogy ez ennyire lesírjon rólam. Azt hiszem, én eleve úgy gondoltam, hogy rosszabbul már úgysem fogom érezni magam, mint akkor, amikor elvitték tőlem a kislányomat. Félhetek ugyan, és nem is akarok meghalni, de rosszabb nem lesz, ez a lényeg. Megoldódik ez is, mint minden, egyszerűen meg kell, bíznom kell abban, hogy történnek néha jó dolgok is. - Öhm… elméletben… Nyögöm halkan, mert olvasni már olvastam ilyesmiről, mert alapvetően érdekesnek tartom a fegyvereket, nagypapámnak van puskája, és ködös emlékképeim közepette felsejlik, hogy kamasz koromban próbálgatott tanítani, amikor a nagyi nem látta, mert neki nagy szenvedélye a dolog. Aztán megtörtént az, amiről nem beszélek senkinek sem, és azóta valahogy nem merült fel ez a téma, de úgy tűnik, kénytelen leszek a nyakára járni, hogy megtanítson rá, mert a jelek szerint szükségem lehet rá. Jó, nem hinném, hogy ehhez hasonló eset sokszor fordulhat elő valakivel, de néha úgy éreztem, hogy vonzom a bajt. - Miért? Kérdeztem vissza halkan, célozni tudtam, nem mintha össze lehetne hasonlítani a fegyvert a dartsszal, de abban rohadt jó voltam, meg egyébként, ha paintballozni mentünk régen, az is egészen szuperül ment, de azt azért egyik miatt sem merném kijelenteni, hogy tudom, hogyan kell lőni.
Immár a kezdeti pánik helyett mostanra csupán a düh maradt, hogy én így jártam. Hogy ebben a városban megtörténhetett ilyesmi. Persze, miért ne lehetett volna egy rablás, hiszen az mindenhol van, csak éppen nem a szerencsés napot választották, hiszen én is a postán tartózkodtam, mint rendőr. Ráadásul volt nálam plusz fegyver is, amit természetesen használni is szerettem volna, még ha csupán közvetve is. Nem kellett engem félteni, időnként remekül fel tudtam találni magam a rázósabb helyzetekben is, máskor meg a legegyszerűbből sem sikerült kivergődnöm. Példának okáért, ott volt az a múltkori csalánba esős incidensem. Milyen jó lett volna, ha most is valami ilyesmi történik meg! - Remek! Az pont elég lesz... - dünnyögtem magam elé, félig-meddig elégedetten. Az a fegyver, amit szolgálatiként használtam, ezüsttel volt megtöltve, és senki nem tudta, hogy az nem az a fegyver, aminek ott kéne lennie. Az ugyanis a táskámban lapult valahol, azokkal az egyszerű golyókkal, amiket a többi rendőr is használt. Ha tudták volna, hogy néhány különleges esetben sokkal célravezetőbbek az ezüst lövedékek, egészen biztos, hogy ők is azt használták volna. Sajnálatos módon azonban nem világosíthattam őket fel erről az apróságról. - Azért, mert most elő fogom venni az egyiket a táskámból – suttogtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam. A férfi már megint rám nézett, és megfenyegetett, hogy ha még egyszer megszólalok, akkor golyót ereszt belém. Micsoda pimasz, udvariatlan fráter! Közben tovább sürgette az alkalmazottat, aki próbálta a pénzt a lehető leggyorsabban a táskába dobálni. Hát senkinek nem volt annyi esze, hogy megnyomja a pánik gombot? Vagy riasztót, vagy mi a csoda az? Bár a pult mögött lehettem volna, hogy megtehessem én, de erre esélyem sem volt egészen addig, amíg nem csinálok valamit. - Ne figyelj rá! Csak rám figyelj! – sutyorogtam tovább, próbáltam nyugodt maradni, de nem voltam az. Legszívesebben máris előkaptam volna a fegyvert, és bilincset lóbálva letartóztatnám ezt a bűnözőt itt nem messze tőlem, akinek az arcát álarc takarta el. Nem lesz az már ott sokáig, erről majd én magam gondoskodom, vagy legalábbis a terveimben ez szerepelt. Hogy majd mennyire fogjuk tudni kivitelezni ezt a dolgot, arról még halványlilám sem volt, de nem óhajtottam hagyni, hogy simán megússzák ezt az egészet és úgy sétáljanak ki, mint aki jól végezte dolgát. - Oda fogom neked adni a pisztolyt, neked csak annyi lesz a feladatod, hogy amikor szólok, akkor ráfogod arra, aki az ajtónál áll. Csak legyél elég határozott, és sejtelme sem lesz arról, hogy még sohasem lőttél. Oké? – igen, valószínűleg ezzel nagyon meg fogom szerencsétlen lányt lepni, de nem tudom, hogy miért kellett volna egyből azzal hencegnem, hogy én bizony rendőrtiszt vagyok. Márpedig az voltam, a jelvényem is itt volt nálam és minden jogom megvolt ahhoz, hogy azt tegyem, amire készültem. Kezem közben máris a pisztoly után kutakodott, miközben úgy tettem, mintha éppen semmit nem csinálnék. Még el is fordultam egy kicsit, hogy sikerüljön előhalásznom, és amikor végre ujjaim köré fonódtak, akkor kihúztam óvatosan, és valahogy a hátam mögött odanyújtottam Naominak. A gond csak az volt, hogy a pasas még mindig árgus szemekkel figyelt és attól féltem, hogy le fogok bukni. Annak pedig beláthatatlan következményei lehetnének, ezzel én is tisztában voltam.
Nem mertem megkérdezni, hogy mire is lesz az pont elég. Egyrészt nem szerettem volna, ha meghallanak, másrészt nem is igazán akartam tudni, valahogy féltem a választól. Nem feltétlenül örültem volna, ha valami okból kifolyólag van nála pisztoly, és azt a kezembe nyomja. Mégis mekkora erre az esély? Nagyon-nagyon reméltem, hogy nem erről van szó, mert akkor mentem szívrohamot kapok… Össze kéne szednem magam, de a hétköznapi hős szerepe nem illik rám, én nem szívesen kapnék be egy golyót mások kedvéért, jó, van egy pár olyan ember, de közülük egy sem tartózkodik a bankban jelenleg. - Na ne… Nyögtem halkan, és próbáltam nem túlságosan idióta fejet vágni, de a riadt az tulajdonképpen megfelelt a helyzethez, elvégre, épp egy rablás kellős közepén voltunk. Atya ég, ez most komoly? Eszem elszáll, tényleg volt pisztolya. És… az egyikeeeet? Akkor több is van neki? Ki ez a nő? Talán zsaru? Az még jól is jönne, bár nem mintha jelenleg sok mindent tudna kezdeni, és az sem állítanám, hogy még mindig örülök a társaságának. Mert hát, ettől a fegyver dologtól tényleg tartottam, ez nem játék. Ha kussban maradok, megúszom, ha meglátnak egy fegyvert a kezemben, jó eséllyel lelőnek. Hát… nem túl bíztató. Az sem nyugtatott meg, hogy az egyik rabló kiszúrta, hogy Mandy beszél, szerettem volna most csak úgy eltűnni a föld színéről. Mondjuk láthatatlanná válni, igen, az jó lett volna. Rá figyeltem, azaz, füleltem, ránézni nem mertem, az efféle mozdulatok talán túlságosan figyelemfelkeltőek lettek volna, azt meg nem akartam megkockáztatni. - Azt hiszem… de ugye lőnöm nem kell? Nem voltam épp határozott, de azt tudtam, hogy meg kell tennem, amit kér, mert én sem szerettem volna, ha ezek csak úgy megússzák. Nem akartam hősködni, de mégsem mondhattam azt ebben a helyzetben, hogy nem csinálom. Kivételesen jól jött volna, ha bepánikolok, és valaki mondjuk leüt, de ilyen nem történt… Kár. Azt hiszem, valaki kiszúrta, mit csinálunk, és volt annyi lélekjelenléte, hogy eltüsszentse magát, azaz, imitáljon egyet, aminek hatására mindkét rabló felé fordult, és rá fogta a fegyverét. Csak egy pillantást vetettem a férfire, s akkor siklott ujjaim közé a fegyvert, ami úgy égette a tenyerem, mintha tüzes szenet fognék, pedig tudtam, hogy ilyesmiről szó sincs. Egyszerűen csak nem volt épp megszokott érzés számomra, főleg ilyen körülmények között. Nem maradt más hátra, mint megvárnom Mandy parancsát, de őszintén rettegtem a pillanattól…
Én egyszerűen bele sem gondoltam, hogy Naomi esetleg félhet vagy megijedhet attól, amire kérem. Arra meg aztán pláne, hogy nemet mondana. Nekem annyira azon pörgött az agyam, hogy hogyan kellene megoldani ezt a helyzetet, hogy nem számoltam ilyen apróságokkal. Csak a tervet próbáltam kieszelni, ami egészen kezdett is már formát ölteni a fejemben. Nem volt nagy dolog, talán nem is fog sikerülni és nagyon rossz vége lesz ennek, én meg lecseszést, talán kényszerszabadságot is kapok, de nem érdekelt most az ilyesfajta kockázat. Nem hagyhattam, hogy megússzák ezek az ostobák a rablást, egyszerűen nem hagyta az igazságérzetem és kész. Számolni kell ezzel az aprósággal, ha rólam van szó, ez van. Mivel a kezünkre játszott az egyik velünk raboskodó ember és tüsszentett egyet, így én megkönnyebbültem egy kicsit és jóval gyorsabb mozdulattal nyomtam a mellettem álldogáló lány kezébe a fegyvert. Nem volt időm azon agyalni, hogy milyen könnyedén félresiklik minden, ha valamit rosszul csinálunk. Egyszerűen csak hinni akartam abban, hogy minden úgy fog történni, ahogyan én elterveztem, pedig ez részemről hatalmas ostobaság és felelőtlenség volt. Kockáztattam itt megannyi ember életét, de talán rövidebb úton véget lehetne ennek vetni, mint ahogyan egyébként elszabadulnánk innen. - Csak akkor, ha nagyon muszáj – súgtam vissza fojtott hangon a választ, kicsit Naomi felé hajolva. A rablók közben megint arra figyeltek, hogy miként pakolták befelé a pénzt a táskájukba. Már nem maradt sok idő, ilyen sok pénzt biztos, hogy nem tartottak itt, főleg nem ilyen korai órán. – Egyébként majd megpróbálom én lelőni, ha baj lesz, de nyugodtan higgyék csak azt, hogy ketten vagyunk – sutyorogtam tovább, amivel ismét magunkra vontam az agresszívabb, vélhetően főnök státuszban lévő figyelmét. Odavakkantott valamit, még közelebb is sétált. Őszintén örültem volna annak, ha odajön és fegyvert nyom a fejemnek közvetlenül, mert akkor abban a pillanatban ráfoghatnám a fegyvert és megfenyegethetném a másikat is anélkül, hogy Naominak bármit is tennie kéne. Bizonyára nem élvezte különösebben a helyzetet, de az sem hiszem, hogy sokkal jobb volt, ha tétlenül várunk és végignézünk mindent. Sajnos a számításaim nem jöttek be és a pasas némi fenyegetőzés után visszafordult a pult irányába, míg a másik továbbra is az őrre fogta a tőle elkobzott fegyvert. Remek, a dolgok nem voltak ám olyan felemelőek, mint amilyennek lenniük kellett volna. Miért is gondoltam, hogy könnyen fog menni? - Felkészültél? – sandítottam a nőre, és kicsit jobban éreztem magam, hogy most már nála is volt egy pisztoly, amivel megvédhette magát. – Csak akkor lőj, ha nagyon muszáj. Nyugi, nem lesz gond, elintézem – ígérgettem, bár a valós tartalmát nem tudtam volna így sem megállapítani, hogy mennyi. Azt hiszem, hogy csak megnyugtatni akartam leginkább, mert nem láttam előre, hogy mi fog történni. Ettől függetlenül a sajátomért nyúltam a táskám takarásában, aztán már csak egy pillanat volt. - Figyelj, számolj el magadban háromig, aztán rántsd elő te is, oké? – kérdeztem még utoljára, aztán nem volt megállás. - Rendőrség! – kiáltottam el magam, mire több fej is felém fordult. Volt, amiben remény csillant meg, volt, amiben meglepettség. A két betörőében pedig a düh és a meglepettség elegyét sikerült felfedeznem. Milyen aranyos, ahelyett, hogy megijedtek volna, inkább csak bosszankodtak a jelenlétemen. Nos, ez van! – Fegyvert eldobni, kezeket a fejük felé! Nem mondom még egyszer! – kiabáltam határozottan, jól érthető hangon. Táskámat magam mellé löktem a földre, pisztolyomat pedig biztos kézzel tartottam ki előre, egyenesen arra célozva, aki egyfolytában fenyegetett. Nagyon reméltem, hogy Naomi valami hasonlót művelt a páros másik tagjával is, arra azonban nem volt érkezésem, hogy ránézzek ellenőrzésképpen.
Csak akkor, ha nagyon muszáj, csak akkor, ha nagyon muszáj. Oké. Hát, ne legyen muszáj, nem akarok lelőni senkit, még egy rablót sem. Az valahogy nem illik hozzám, nem vagyok ilyen ember. Menne egyáltalán? Vajon hagynám, hogy a félelem vezesse a kezemet, és talán kioltsak egy életet? Nem tudom, de hogy őszinte legyek, nem is akartam megtudni. Ez lett volna az utolsó dolog szerintem, amire az életben kíváncsi vagyok. Bólintottam. Higgyék azt, hogy ketten vagyunk, azzal azt hiszem, képes leszek megbirkózni, csúnyán és szigorúan nézni tudok, főleg annak fényében, hogy ezek itt pisztollyal fenyegetőznek. Nem tudom, hogy mennyire veszik komolyan a dolgot, mármint, tényleg lőnének-e, de inkább úgy számolok, hogy igen, és ha valami kisiklik, jó eséllyel kapok én is egy lövedéket. Kihagynám, határozottan. Úgy éreztem magam, mint valami akciófilmben az egyik mellékszereplő, akinek a főszereplővel ellentétben fogalma sincs arról, hogy miként kezelje a helyzetet, csak sodródik, és reménykedik, hogy nem lesz tragédia. Nem, egyáltalán nem készültem fel, ki vagyok akadva, legszívesebben sikítva próbálnék kiszaladni… Ezt azonban mégsem mondhattam, hazudni meg nem szeretek túl nagyot, maximum az apró füllentések jöhetnek, így inkább csak bólintottam, az a biztos. Én nem örültem kifejezetten ama ténynek, hogy egy pisztoly van a kezemben, el akartam dobni, veszélyt jelentett rám, meg tulajdonképpen bárkire a közelemben, mert mi van, ha véletlenül elsütöm… Nem, nem, most nem lehetek ilyen szerencsétlenül béna, csak most ne, légyszilégyszi. Csak akkor lőjek, ha nagyon muszáj? Na jó, de azt mégis honnan tudom, hogy mikor nagyon muszáj? Remek kérdés, csak épp most nem nagyon tudtam ezt megvitatni senkivel. Mondjuk, ha az egyik a képembe mászik, akkor már lehet kényszert fogok rá érezni. A francba is… Háromig… na, addig lepereg előttem az egész életem szerintem. Áhh, nem tudom, mennyire jött jól most ez az én kis világomnak. Ezek után szeretnék bebújni az ágyamba, és ki se jönni egy hétig, nem is, legalább egy hónapig, ott legalább nem futnék fegyveresekbe. 1…2…3… S már emeltem is a fegyvert az ajtóban álló majom felé, akiben szavak nélkül is elég hamar tudatosult a dolog, és nem tudta eldönteni, hogy ki az, akire célozzon. Rám, vagy a biztonsági őrre. Ám elég volt egy pillanatnyi megingás, én láttam, hogy a fegyver csöve felém fordul, annyira lassan történt minden, hogy szinte fájdalmas volt, az őrnek nem kellett több, már mozdult is, én valósággal lesápadtam, amint szinte farkasszemet néztem az egyik rablóval. Felnyögtem, láttam, ahogy a bank alkalmazottja a keze felé csap, hogy lefelé irányuló mozdulattal próbálja a fegyvert kiiktatni, ami ugyan sikerült, csakhogy közben hallatszott a legtöbbeknek, így nekem is fülsüketítő hang. Sosem hallottam még élesben lövést. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy égető fájdalom csíp valahol a testemben, és nem bírok állva maradni. Talán a lábam lesz az. A kezem még mindig makacsul markolta a pisztolyt, de én már nem láttam túl sok mindent, egy kevés hang, felfordulás, tudtam valahol, hogy a biztonsági őr visszaszerezte a fegyverét, de már a földön feküdtem. Beüthettem a fejemet is, zsongott az egész, a világ kezdett nagyon kicsi lenni, én meg úgy éreztem, hogy remegek. Nem értettem már semmit sem, csak azt szerettem volna, ha elnyel az engem környékező feketeség…
Utáltam mindig is, amikor az irányítás kicsúszott a kezeim közül. Nem vagyok egy manipulatív, vagy hatalommániás nőszemély, de azért azt értékeltem, ha a dolgok úgy alakultak, ahogyan én azt elterveztem. Márpedig ez ma abban a pillanatban megdőlt, hogy a két rabló fennhangon tájékoztatott bennünket arról, hogy ők most el fogják vinni a postáról a bent lévő összes pénzt. Ennek nem örültem különösebben, mert nyugodt befizetésre számítottam, de ami ezután következett, az pont az volt, amitől tartottam. Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban még sínen ment minden, a két férfi felénk fordult és megtorpantak egy pillanatra. Oké, egy pillanat nem túl sok, de arra azért elég, hogy valakit kellőképpen meg lehessen lepni a megfelelő fellépéssel. Szerintem nálunk ez rendben is volt, bizonyára Naomi is minden tőle telhetőt megtett azért, hogy hiteles alakítást nyújtson, mint rendőr. A gondok ott kezdődtek, hogy az őr akcióba lendült. Ennek örültem volna akkor, ha megfelelően sikerül visszaszereznie a fegyverét és elég hatékonynak bizonyul, de sajnos ez nem jött össze. Hallottam a lövést, hirtelen azt sem tudtam, hogy honnan jött. Ugyan tekintetem és a fegyverem csöve is a másik elkövetőre szegeződött, de egy másodperc erejéig azért mégiscsak lemerevedtem, attól tartva, hogy esetleg engem talált el a golyó. Amikor rájöttem, hogy nem így van, egy kicsit megkönnyebbültem, de a következő pillanatban máris láttam a szemem sarkából, ahogyan Naomi lassított felvételt megszégyenítően csuklott össze mellettem. Nem pánikoltam, nem volt most itt az ideje, viszont a bűntudat máris mardosni kezdett. Ha nem kérem meg, akkor nem figyelnek fel rá, és nem lövik le. Helyettem, mert igen, nekem kellett volna kapnom azt a golyót. Én voltam a rendőr, én pattogtam, én érdemeltem volna meg az ártatlan, csekket befizetni kívánó lány helyett. - Azt mondtam, hogy dobja el a rohadt fegyvert! – hangom szerintem egy oktávnyit megemelkedett, sohasem bírtam az igazán feszültséggel teli helyzeteket. Ezt pedig semmiképpen sem lehetett volna sétagaloppnak nevezni, akárhogyan néztem is. – Valaki hívjon mentőt! – kiáltottam el magam újra, miközben ellenőriztem az őrt és a másik bűnözőt. – Tartsa a földön, hallotta?! – intéztem ezúttal az alkalmazotthoz a szavaimat, mire az csak bólogatott. Úgy tűnt, hogy nincs teljesen magánál, bizonyára sokkot kaphatott, de amíg rászegezte a saját pisztolyát a maszkos férfira, addig nekem ezzel semmi problémám nem volt ám. - Nyugi Naomi, tarts ki, jó? – kértem halkan, de nem nézhettem oda, hogy mennyire súlyos a sebe. Még nem. Előbb a makacskodó fickót kellett ártalmatlanná tennem, úgyhogy léptem is egyet felé, még mindig célra tartott fegyverrel. Úgy sejtettem, hogy már cseppet sem volt olyan magabiztos a kavarodások miatt, na, meg az sem lehetett túl jó hatással rá, hogy a társát már sikerült kivonnunk ebből az egész helyzetből. Legalább egy-egy maradt az arány. Noha egy fejjel is magasabb volt nálam, tekintetemben elszántság csillant, és közvetlenül előtte álltam meg. Még mindig rám fogta a saját pisztolyát, és természetesen én sem szándékoztam tágítani. - Azt mondtam, hogy dobja el a fegyvert, és emelje fel a kezeit! – sziszegtem idegesen, még a szemeim is összeszűkültek. Nagyon reméltem, hogy közben valamelyik alkalmazottnak volt annyi esze, hogy a rendőrséget is kihívja, mert akkor hamarosan számíthattunk erősítésre is, ami nem jött volna rosszul. – Ne súlyosbítsa a saját helyzetét azzal, hogy hivatalos közegre fog fegyvert, és ellenáll a letartóztatásnak – próbálkoztam meg, hátha megyek vele valamire, de nem kergettem hiú ábrándokat. Ez főleg akkor lett számomra is egyértelmű, amikor ajkai lassan mosolyra húzódtak, mire én nekinyomtam a csövet a mellkasának. - Úgysem teszi meg… - suttogta önelégülten, amivel sikerült kellőképpen felpaprikáznia engem. Már amúgy is dühített a helyzet, az meg, hogy lelőttek egy ártatlan ember! Felháborító! Mélységesen. - Nem, valóban nem! – értettem vele egyet, miközben megráztam a fejemet. Mielőtt még feleszmélhetett volna, hirtelen megrántottam a kezem, és a lábfejébe eresztettem egy golyót. Fájdalmasan ordított fel, a pisztoly kiesett a kezéből és térdre esett. – De ezt még megteszem nyugodt szívvel, amiért ellenállt a letartóztatásnak – közöltem vele, miközben előbányásztam a bilincsemet és hátrarántva a két karját, rákattintottam a csuklóira. A fegyverét arrébb rúgtam, aztán hátrafordultam. – Itt marad, amíg ide nem érnek a rendőrök, világos?! – parancsoltam rá, majd a közelben lévőkre tekintettem. – Amint megmozdul, szóljanak! – mutogattam rá két-három emberre, aztán futva érkeztem vissza kis segédemhez, és térdre ereszkedtem mellette, hogy végre megnézhessem, mennyire súlyos. Csak ne legyen súlyos, kérlek! - Megcsináltad, Naomi! – tájékoztattam, ajkaimon megjelent egy finom mosoly. – Minden rendben lesz, hallod? – sutyorogtam, felső testét az ölembe húztam, hogy a feje ne a padlón legyen, mert bizonyára már így is beverhette oda. – Csak egy kis karcolás, hidd el! – próbáltam biztatni, de amennyire láttam, sajnos nem csupán horzsolta, viszont nem is érintett semmi fontosat a golyó. Úgy sejtettem, hogy se perc alatt sikerül majd az orvosnak kivennie, és pár nap alatt rendbe is fog jönni. – Igazi hős vagy! – motyogtam neki tovább, közben fülemet megütötte a szirénák hangja.
Azt hiszem, valaki szólt hozzám. Mintha a nevemet hallottam volna, de már semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy a padló nagyon hideg. Nem voltam képes megmozdulni, de már nem féltem. Fura… ha már megkaptuk azt a nem épp vágyott golyót, így semmissé válna ez a mostoha érzelem? Ezek szerint igen, de nem tudhatom, hogy ez másnál is így van-e. Hogy a halál gondolata megrémített-e? Nem… nem érdekelt. Hiszen, nincs velem az, aki miatt értelme lenne az életemnek, s egésszé tehetné. Olyan könnyű volt most magam elé képzelni a vörös hajzuhatagot, a szeplős kis arcot és a huncut zöld szemeket. Csilingelő nevetést, és a mindennél édesebb szót. Anya. Könnyeket csalt a szemembe a dolog, annyira csodálatos lenne, semmihez sem fogható az életemben. Lassan engedett a görcs az ujjaimban, és már nem fogtam olyan mereven a pisztolyt. Mintha nem akartam volna a felvillanó képet egy fegyverrel bemocskolni. Mégis, a külvilág felbolydulása, a hangos szavak elűzték a kellemes látványt, és mintha kezdtem volna megint jobban érzékelni, mi zajlik körülöttem. Ekkor éreztem meg a fájdalmat a lábamba, és a fejemben egyaránt. Mi is történt pontosan? Erre még mindig nem tudtam volna válaszolni, viszont abban biztos voltam, hogy ehhez hasonló fizikai fájdalom még sosem ért. Szerettem volna felállni, de tudtam, hogy nem menne, mert csak az egyik lábam engedelmeskedett az agyam által küldött parancsnak. A másik mintha ott sem lenne. Felnyögtem a kellemetlen érzéstől, hamarosan pedig még egy lövés eldördült, pár pillanatra kiiktatva a hallásomat. Nem hiszem, hogy ehhez valaha hozzá tudnék szokni. Viszont most legalább nem engem ért találat, az ordítás valahogy jól esett a lelkemnek, mert tudtam, hogy nagyobb baj most már nem lehet. Azt hiszem, megkönnyebbültem. Felpislogtam Mandy arcába, illetve, nem tudtam, hogy ő, azt hittem, hogy valamiféle angyal, szép szőke, kedves mosollyal. Így képzeli őket az ember, nem? Mintha szárnyakat is láttam volna, de talán csak a szokásos agylövéseim egyiket, szoktam ilyeneket képzelődni. Mindenesetre, elmosolyodtam. Kis karcolás? Akkor miért fáj ennyire? Nem akartam mozgatni a fejem, csak lehunytam a szemeim, mintha már nem esne jól nyitva tartani, fárasztó volt. Talán… ilyesmi lenne az, amikor vége van? Nem sokat agyalhattam rajta, mert meghallottam a szirénákat, de ha szirénákat hallok, akkor nem a mennybe megyek. Ostobaság is volt azt hinni, hogy én valaha oda fogok kerülni, elvégre, szörnyű dolgot tettem, még ha nem is önszántamból. Nem, értem majd az ördög fog röhögve jönni egyszer. Végül hagytam, hogy a fájdalom leterítsen és elködösítse az elmémet, mivel végre megszűnt minden fájdalom, sokk szülte kép, elcsendesült a világ, és nyugalom volt. Igen, ilyesmire vágytam most inkább.
Kezdőlap
